Mi erősebb a halálnál? - 10

élet. Minden másegyéb csak betü meg betü, könyv meg könyv. A könyvet
éppen olyanok írják, akik nem élnek igazi életet.
Vállat vontam:
– Vakondok gondolkodás! Az emberiség nem térhet vissza a földtúrásra!
– Én meg azt gondolom, hogy visszatér.
– Hát akkor minek jársz iskolába?
– Bizony nem is a magam kedvéért. Az ember sok mindennel tartozik a
szülőinek. Legfőképpen azzal, hogy ne okozzon nekik bánatot.
Egy kirakat előtt bámuló csoport állott. Mink is odanéztünk, hogy mi az?
Hát egy méteres méretü művészi olajfestmény volt ott. Fehér falon
fecskefészek, valónyi nagyságú. A fészekből négy kis buti fióka
kandikált ki. Az anyafecske a fészek szélén állva gyönyörködött bennök.
A másik fecske meg egy alattok elnyúló hangafa gallyvégen énekelt. De
még az árnyékuk is ott volt a falon.
– Remek! Gyönyörű kép! – hallatszott jobbról-balról.
Egy asszonyi hang:
– Édes kis picinyek!
– Lásd, – szólott Lukács diadalmasan, – a házasság szimbóluma.
Gondoltam: makkal álmodol!
S tovább mentünk. Találgattuk, hogy létrán állva festette-e a művész,
vagy kitömött madarakról?
– Mindegy az, – mondotta Lukács. A fő a gondolat!
Ahogy a Ventur-útcába jutunk, egy nagy fekete kutya lohol zörögve
kopogva a kocsijárón. A nyomorult állatnak vaslánc van a nyakán, s egy
nagy korhadt tuskót hurcol. Bizonyára vidéki kutya volt, és hogy el ne
szökjön, hozzá-láncolták a tuskóhoz. A tuskót aztán kirángatta a
földből, s vele együtt robogott világgá.
Az útcán járók megálltak, és sajnálva nézték. Nehányan próbálták
elfogni, hogy segitsenek rajta. De a kutya félreugrott s még ijedtebben
rohant tovább. Farkát a lába közé vontan, véres szemmel, és lógó
nyelvvel vitte tovább a terhét.
– Lásd, – mondottam nevetve, – ez is a házasság szimbóluma.
Nevetett ő is.
Aztán jött velem tovább.
Bizonyára velem akarta eltölteni az időt, míg Cili sétára méltóztatik
bocsátkozni. De én nem sétálok velök többé! Nem bánom, akármit
csinálnak!
Kezet nyujtottam Lukácsnak:
– Még nekem vissza kell térnem a városba. Valamit elfelejtettem. Te csak
eredj: űlj be a szobámba. Nem soká maradok.
S ott-hagytam.
Csak a vacsora-időre kerültem haza. Már akkor a dombon nem láttam
senkit. Ciliék ablakából világosság szüremkedett a folyosóra. Megálltam
az udvar puha földjén. Benéztem.
Mért álltam meg? Mért néztem be? nem tudom megmondani. Az ember igazán
nem ismeri maga-magát se. A gondolkodó embernek az élete nem is egyéb,
mint maga-magának a folytonos, részről részre való felfedezése.
A két nő gyertya mellett ült a szobában. Kávés edény volt előttük. Cili
éppen egy falat kávés kenyeret nyujtott a széken nyiákoló pocos
macskájoknak.
Ime, gondoltam, kávé a vacsorájok. Micsoda koldús nép!
Az én vacsorám se volt sokkal különb, de én már képzeletemben a pompás
szobában éltem, s különféle hideg-pecsenyéket éreztem az éléstáramban.
Csak négy év! csak négy év!…
Vacsorázás alatt mégis az eszembe tolakodott néhány kérdés:
Mit beszéltek?… Örült-e Lukács, hogy nem vagyok ott?… Mosolygott-e reá a
leány olyan bizalmas-kedvesen, mint rám a névestén?… Talán még
bizalmasabban is… Lukács bizonyára felhasználta az alkalmat arra, hogy
megszorítsa a kezét… Talán többször is… Talán föl is emelte a Cili kezét
az ajkához…
Ez a gondolat mégis nyugtalanított. Hiszen igaz, hogy elvetettem
magamtól a csábító gondolatokat, de… hátha megbánom!?
Nem, itt nem szabad erőtlenkedni!
És mégis ahogy pipára gyujtottam, csak kiléptem az ajtón. Hiszen,
gondoltam, azért beszélgethetek vele.
Föl és alá jártam az udvaron. Dormándyék nem mutatkoztak. Csak épp
egyszer nyilt meg az ajtajok, akkor is csak a macskát eresztették ki
rajta.
A sötétség miatt nem jönnek ki, gondoltam. A finánc sincs itthon, és az
ég csupa felhő. Az éjjel bizonyosan esni fog.
Hát másnap csakugyan csepergős időben mentem iskolába. Lukácstól
resteltem kérdezősködni, ő meg magától nem szólott Ciliről.
Szinte örültem, hogy napokra terjedő essőzés következett. Azalatt
elszoktatom a fejemet a hiábavaló gondolatoktól.
Lukács híven eljárogatott hozzám az essős napokon is.
No lám, gondoltam, ha olyan bizalmasságba jutott volna, mint véltem,
akkor most nem hozzám űlne be, hanem a leányhoz. De nem úgy van az
nevelve, hogy holmi diákkalandok szereplője legyen!
Lukács egyébiránt csak rövidke ideig űlt nálam. Egyszer dohányt hozott.
Nem volt olyan jó, mint a mienk, de barátságból elszívja az ember a
rossz dohányt is. Beszélgettünk, tanakodtunk a jövőnkön. Megint azt
gondoltam, hogy csak hozzám jár, s fel sem igen tűnt, hogy mikor a
Ciliék ablaka alatt elhalad, mindig ott babrálja az esernyőjét. Hát
bepislog, bepislog, mint afféle fiatal ember. De nincs ennek semmi
jelentősége.
Én buzgón iparkodtam elszokni a leánytól. Én bizony nem pillogtam be az
ablakán. Ha az udvaron találkoztam vele, nem álltam vele szóba.
S esett az esső, esett.
De minden essőnek csak az a vége, hogy egyszercsak elszűnik, a felhők
szétbontakoznak, és kisüt a nap. A házak oldalában ujra megjelentek a
gombozó gyerekek, és a gyepen ujra legelt a bárány. Lukács esernyő
nélkül jött el, s hat óra tájban letette a pípát:
– No gyerünk ki tán a levegőre.
– Nem, én ma nem megyek.
Rám-bámult.
– Nyakunkon az érettségi, – folytattam. Átnézem kissé a régi tárgyakat
is.
S Lukács ment, én pedig maradtam.
Elővettem a világtörténelmet. Gondoltam, az legjobban leköt.
De csak szórakozottan olvastam. Folyton a pázsiton járt az eszem. Láttam
a fel-alá andalgó két fiatalt, amint mosolyogva beszélnek,
meg-megállnak. A leány csupa édes rejtelem és tavaszi üdeség.
Hiába mondottam: Csupa gügyeség az amit beszélnek! Nincs abban egy okos
mondat. Soha mióta áll a világ nem mondott még az ilyen sétáló pár egy
olyan okos szót, amit érdemes lett volna fölírni! Valami mégis
marcangolt.
Kínos volt bent maradnom, de megálltam. Éreztem, hogy ezek a napok
döntik jobbra vagy balra a sorsomat. Lukácsnak könnyü. Ő haza mehet
juhot őrizni az őrmesterük helyett, de az én apámnak mindössze egy
kötele van, amin harangoz, azon elegen lógnak odahaza. S ha Lukács
mulatoz a lánynyal, azt nem fogadják Dormándyék komolyan, de ha én
nyilvánitok érdeklődést, akkor a kalendárium összes szentjei se mentenek
meg a Szepesi sorsától!
Csak este mentem ki, vacsora után. Az asszonyok kint űltek az udvar
közepén, a leánder mellett. Közéjök űlhettem volna. De én csak elléptem
mellettök, s lesétáltam a városba.
Igy teltek a következő napok is. S azt hittem, én már megszabadúltam
minden kísértéstől.
De a nőnek még az árnyéka is vonja, köti, hurkolja az embert!
Ablakom alatt virágzott az orgona. Talán az vonzotta ki egy délután
Dormándynét. Kiült a malomkőasztalhoz.
Máskor is szokott ott hímezni. De aznap nem hímzett, hanem valami
szalmaszínü nyári ruhát varrt. Könnyü omlós szövet volt, nem tudom
miféle, s nem olcsó portéka. Csak azon csodálkoztam, hogy többet bont,
mint amennyit varr.
A leánya is ott űlt, féloldalt az én ablakomnak, és ő is a szalmaszin
ruha varratait fejtegette.
Nekem ott kellett dolgoznom az ablaknál, mert csak az az egy ablaka volt
a szobámnak, s kellett a világosság.
Akaratlanul is a leányra szállt a tekintetem.
Kéksávos fehér otthonka volt rajta. Az anyján láttam azt az előbbi
nyáron. A haja fel volt tekerve japániasan. Akkor divatozott az a
hajviselet. Az otthonka nyaka kivágott volt, és gallérul visszahajtott.
Cili nyaka meztelen volt a nyaka-gödréig.
Gondolat nélkül tapadt oda a tekintetem. Csodáltam a fínomdad teltségét,
nemes hajlását. A tavaszi nap ki-ki bujt a felhők alól, és rásütött. A
szeme pillája árnyékot rezgetett a szeme alján, fínom kis leheletszerü
árnyékocskát. Az arca oly üde volt, mint a ma kinyilt fehér rózsa. S a
nyakára ahogy rásütött a nap, hajának néhány göndörke pelyhét szinte
aranyos szőkének tüntette fel. Pedig nem szőke volt a haja, hanem
sötétes gesztenyeszin.
A leány megérezte, hogy nézem: rámemelte a szemét, és elmosolyodott.
Én erre mit tehettem egyebet, köszöntést bólintottam, és szintén
elmosolyodtam.
Az ablak szimpla volt. A leány féloldalt hajlitotta a fejét, s beszólt:
– Tudja-e mi ujság Zeller úr?
Hozzá volt szokva, hogy urazzon, gyermek-korától. Lukácsot nem urazta,
csak Horváthnak szólitotta.
Kinyitottam az ablakomat.
– Mi az a nagy ujság Cilike?
– Megszaporodtunk.
– Hogy-hogy?
– A Miókának négy kis fiókája van.
És nevetett.
– No ez csakugyan szaporodás, – feleltem, – hol vannak az uj lakók?
– Még nem szabad őket látni. Majd csak nyolc nap mulva. Milyen helyes
kis miókák! Úgy mászkálnak összevissza a kosárban…
Amíg beszélt, az ablakban könyökölve gyönyörködtem az arcában. Sohse
néztem meg olyan apróra. Sohse láttam milyen eleven az ajka, milyen
tiszta a szeme, milyen piroska a füle, milyen fehér a keze. És a
mozdulatai… Teremtő Istenem mennyi bájt adtál a fiatal nőnek még a
mozgásába is! A férfi nem úgy hajlik, nem úgy pillant, nem úgy mosolyog;
a keze-járása nem olyan könnyü.
És ismét megmámorosodtam.
– Enyém lehetne, – gondoltam, – csak ki kellene érte nyujtanom a
kezemet. Csak azt kellene mondanom: Dormándy néni, én is szegény ördög
vagyok, maguk is: Cilit én feleségül veszem. És akkor enyém lenne minden
szépsége! kedvessége! az a szép piros szája! sötétpilláju mosolygó
szeme! hajlékony nyaka! minden mozdulata! egész tündéri valósága!!!
Amíg így rámélázva gondolkoztam, ő tovább csevegett. A szavakat
hallottam, de nem tudtam mit beszél. Elmém azzal a gondolattal vivódott,
hogy vajjon ha várok, kések, hallgatok, megtalálom-e idő multával is? S
ha azalatt elviszi más, fog-e nekem a sors egy másik ilyen leányt adni,
ilyen tisztát, kedveset, kívánatosat, ártatlant, nekem-valót?
És ő mintha látta volna a gondolataimat, oly biztatón, bizalmasan,
őszintén nézett a szemembe, mintha azt mondaná: Ugy-e szép vagyok? Hát
szólj, mondd ki, amit a szived gondol!
Azon az egy percen fordult meg minden.
Mielőtt szólhattam volna, a macska megjelent Cili mellett. Lapos volt,
mint az ócska muff, és borzas. Hozzátörleszkedett a Cili lábához.
Cili nevetett:
– Ejnye! Hát ott-hagytad a kicsinyeidet? Te rossz anya!
Azzal fölvette az ölébe, és a macska fejét az arcához szorította:
– Te kismama te!
S behúnyta a szemét.
Igy fogja az ura fejét is az arcához ölelni, – gondoltam.
De akkor egyszerre az eszembe vágódott Szepesiné. A sok szennyes macska,
a lomposság, a szobájok, szegénységök…
Bezártam csöndesen az ablakot, és átmentem a finánchoz a pipámmal.
Poruba ugyanis otthon volt és feküdt. Az előtte való napon lepedőben
szállitották haza. A csempészek megverték valahol a nagyszombati úton.
Karja-törötten, kék és zöld foltokkal tarkázottan feküdt az ágyában, és
keserűen sohajtozott.
Hát azokban a napokban kötelességem is volt, hogy be-beűljek és
vígasztaljam. Aznap bizony nem sokat tudtam beszélni. A fejem nehéz
volt. Szórakozottan hallgattam Porubának a panaszait.
Másnap a városban találkoztam Cilivel, a szinház előtt. A szalmaszín
ruha volt rajta, a nyakán valami fodros selyemgallér, a lábán kivágott
lakcipő. Oly elegáns volt, mint valami grófkisasszony.
A kávéház előtt katona-tisztek ácsorogtak. Mind megfordúlt, és utána
bámult.
Nekem egyszerre megvilágosodott, hogy Dormándyné rendre szedegeti elő az
elrakott régi ruháit, és azokat alakitgatja át a leányának. A cipői is
az anyja cipői.
De mi lesz, ha elfogynak azok a ruhák, és elkopnak azok a cipők?…
Az érettségi előtt való napon zivatar ért az orvosnál.
– Ne menjen el, – mondja, – ilyen essőben. Uzsonnázzunk együtt. Aztán
majd kitisztúl az idő.
Hozatott sört és sonkát. Az inasa beteritett szépen az ebédlőbe. Azt a
szobát még nem is láttam. És beszélgettünk.
Jó másfél órát töltöttem nála. Mikor elbúcsúztam tőle, még esdegélt az
esső, de a nyugovó nap sugarai át-átbocsátkoztak már a felhők
szakadékain.
A kapunkat nyitva találtam. Ahogy elmegyek a Ciliék ablaka előtt,
akaratlanul is bepillantottam.
Hát mit látok? A nap rézsutos sugara éppen betűzött a szobába. Lukács
ott űlt a narancsszínü fényben az asztalnál. A leány mellette állt.
Lukács a két tenyerében tartotta a leány jobb kezét, és mosolygó boldog
arccal susogott. Hallgatta a leány lesütött szemmel, pirosan, komolyan.
Aztán Lukács az ajkához emelte a leánynak a kezét, és fölnézett a
szemébe, de oly mámoros áhitattal, mint ahogy a jelenést látó Szent
Ferencet festik. A leány hozzá-simult. Az arca lehajlott a Lukács
arcához…
Egy percig megkövülten álltam ott. Éreztem, hogy elsápadok. A lélekzetem
is elállt. Háborgó lélekkel tántorogtam a szobámba.
Hiába csillapítottam magamat, hogy semmi közöm velök, semmi! semmi!
semmi! – úgy éreztem, mintha valami féltett kincsemet rabolták volna el
orvúl, gonoszul!
Hogy aludtam azon az éjszakán, hogyan harcolt bennem a vér és a
filozófia, a sok _hátha mégis elvehettem volna?_ – azt csak a martírok
történetében lehetne elmondani.
Reggel szinte betegen ébredtem. És éppen arra a napra, amelyen az ember
sorsa legnagyobbat kanyarodik!
A társaim már együtt voltak, mikor az iskolába beléptem. Lukács pihent
szemmel, vídáman forgott köztük, mintha ő volna a legkészültebb. Valami
hírlapot olvastak a terem közepén. A püspöki iroda közli, hogy aki pap
akar lenni, jelentkezzen az érettségi bizonyítványnyal.
Néhányan mondották is, hogy jelentkezni fognak. Mások nevettek rajta:
– Legyen pap az ördög!
Lukács meglátott, és rámcsodálkozott:
– Tán beteg vagy?
– Dehogy is, – feleltem félvállról, – csak rosszul aludtam.
Mily igazságtalan a sors is! Az érettségi vizsgálaton csak ugy szórták a
könnyebbnél könnyebb kérdéseket; Lukács is jól felelt; csak nekem
jutottak olyan kérdések, hogy alig bírtam kigázolódni rongy elégséges
feleletekre.
Mikor kijutottunk az iskolából, néhány apa a kapu előtt várta a fiát.
Lukácsnak az apja is ott állt: atillás, csizmás falusi úr, kürtös-bajszu
testes ember. Még az arcán is fénylett a jólét zsiradéka.
– No, széna-e vagy trágya? – kérdezte dongó basszus-hangon.
– Széna! – felelte Lukács diadalmasan.
Akkor aztán az apja megcsókolta.
Lukács hozzám fordúlt:
– Gyere, ebédelj velünk.
S bemutatott az apjának:
– A legkedvesebb, legjobb barátom.
Semmi kedvem nem volt arra, hogy velök ebédeljek, de falusi embertől nem
lehet szabadulni. Az apja karon ragadott, s oly erővel, aminővel bikát
szoktak teperni a mészárosok.
– Aki az én fiamnak barátja, nekem is barátom, – dörmögte. Má illyen
ünnepen nem eresztem el!
A Palugyaiba mentünk. Az öregúr bő ebédet rendelt. Még pezsgőt is
hűttetett. Életemben akkor ittam először pezsgőt.
Az asztalnál csak hárman űltünk. A terem másik felén is ült egynehány
társunk a szülőivel.
Csupa feketeruhás, ünneplő ember; csupa örvendező arc. Csak én vagyok
bágyadt, kókadt fejü, szótalan.
Az öregúr ragyogott a boldogságtól, hogy a fiát érettnek láthatta.
– Összepakkoltál-e? – kérdezte az ebéd végén. Persze, nem értél rá. Node
itt maradok ma, aztán reggel mehetünk. Jöjjön el maga is öcsém, – szólt
hozzám-fordulva, – töltse nálunk a nyarat.
– Köszönöm, – feleltem, – de én most nemzeti munkát teljesítek:
magyarosítok egy németet.
– Nekem is maradnom kell még, – mondotta Lukács a szivarját nézegetve.
Ma délután ötkor megkoszorúzzuk az elhunyt tanáraink sírját; este
búcsuvacsora; holnap a tanárainktól búcsúzunk. Azután meg tájékozódnom
kell a jogi akadémián. Az meglehet eltart hetekig is.
– A manót! – dörmögte az öreg. Nodehát mindegy, azért én ma már nem
megyek haza. Sok mindent kell bevásárolnom. Anyád szinte egy litániát
irt össze erre a papirosra. (S elővette a tárcáját.) Még a pap is
megbízott, hogy vegyek neki egy légycsapót. Te, azt rádbíznám. Én nem
tudom milyen bótban kell azt keresni. Nessze az öt hatos, amit adott.
Lukács nevetett:
– Légycsapót? Bizony légycsapó-bolt nincsen Pozsonyban. De azért majd
keresek.
Aztán, hogy a terem tulsó felén is nevettek, fölkelt és átlátogatott az
ott űlő barátainkhoz.
Az öregúr kortyintott a pezsgőből, és mormogott:
– Pedig az anyja ugyan várja.
Erre nem kellett volna szólnom semmit. De az ördög akkor űl rá az
embernek a hátára, mikor legkevésbbé véli; megcsiklandoz a
sarkantyújával, s beleugrat valami rosszba.
Rámosolyogtam az öregre, és halkan, bizalmasan szóltam:
– Jó lenne pedig, ha haza vinné.
Az öreg kérdőn nézett rám:
– Hát nincs neki dolga?
Vállat vontam:
– Amint nézzük. Dolognak nem dolog, sőt nagyon is távol jár a dolog
névtől. Dehát tetszik tudni, fiatal az ember…
Az öreg pislogva nézett rám:
– Hát nem dógok erányába marad?
– Mindössze a ma délutáni koszorúzás a való, meg a mai vacsora.
– És a jogi akadémia?
– Ráér jelentkezni ősszel is.
– Hm. Hát mér marad akkor?
Rejtelmesen mosolyogtam, és terjegettem a tenyeremet:
– A virágnak megtiltani nem lehet…
Az öreg megint hümmögött, és gondolkodva nézett a poharára.
– Csodálom, hogy… Nem szokott pedig előttem titkolódzni… Hm. Dehát csak
nem komoly az a história?
– Nem tudom. Mennyire lakik ide urambátyám?
– Jó öt óra, kocsin.
– És Lukács tud lovagolni?
– Mindig lovon űl, mikor otthon van.
– Hát majd meg tetszik látni: ha délutánonkint nem lesz otthon, és csak
éjjel ér haza, fáradt lóval, akkor az ügy komoly.
Az öreg a fejét rázta, és nyugtalanul pislogott. Beleütötte a szivarja
hamuját a kávés csészébe. Aztán halkan vallató hangon dörmögte:
– Miféle perszóna?
– Csinos, fiatal.
– Asszony?
– Nem. Leány.
– Úri?
– Úri. Úrinak lehet mondani bizonyára.
– Tisztességes?
– Tisztességes.
– Vagyonos?
– Ha vagyonnak lehet nevezni három öltözet tavaszi ruhát…
Az öreg összeráncolta a homlokát, és aggodalmasan nézett az asztal
mellé.
Aztán ismét rámfordult, és elborúlt szemmel kérdezte:
– Fogták úgye? Fogták, mint a halat!
– Nem tudom.
– Maszlagolták! Tudták, hogy vagyonos fiu! Hol lakik az az izé? Hogy
hijják?
Már nem szerettem, hogy ennyire járt a beszélgetés, de nem lehetett
visszacsinálni.
Vonakodva mondtam meg az útcát, házszámot, a hadnagyné nevét. Aztán
hozzátettem:
– Remélem, nem felejti el urambátyám, hogy az én figyelmeztetésem
bizalmas beszéd volt. Nem szeretném, ha Lukács megtudná… hogy…
– Nyugodjon meg, – felelte az öreg a kezét nyujtva. Hálát érzek maga
iránt. És éppen ebből látom, hogy igazi jóakaró jóbarátja a fiamnak.
Remélem még nem késő…
– Oh dehogy, hiszen alig kéthónapos az ismeretség. Az ilyesmi elalszik
magától, ha a két fiatal nem látja egymást.
Már bántam, hogy aláfütöttem Lukácsnak. De az a fene pezsgő volt az oka!
Az öregúr megszopákolta a szivarját, és dohogott:
– A teremtésit a sok cafrájának! Befonják, behálózzák az éretlen eszü
fiatalokat! Még szerencse, hogy nem korábban történt.
– Négy év nagy idő, – mondottam csillapítón. Azalatt még nyolc lány
körül is söndörögni fog. A fiatal emberek így szokták. Nincs ennek semmi
jelentősége.
De az öreg már borongó szemmel nézett maga elé.
Lukács másodmagával tért vissza. Egy közös barátunkat, Szél Józsit
mutatta be az apjának. Leültette hozzánk, s töltött neki a pezsgőből.
– Igyál koma! A nehezin már túl vagyunk! Most már aztán könnyebben
folyik az élet!
S kocintottunk.
– Csak arra köll vigyázni, – mondotta az öreg Szél Józsira bólintva, –
hogy idő előtt bele ne keveredjünk valami cifra szoknyába.
Szél Józsi tiszteletesen nevetett. Lukács somolygott. Nekem szorulni
kezdett a kabátom.
A katekizmusát ennek a vén mezei patkánynak! – gondoltam, – bizony még
csávába márt! Micsoda hatökör is vagyok én, hogy ismeretlen félparaszt
emberekkel bizalmas beszélgetésekbe bocsátkozok! Most már aztán
megehetem, amit főztem.
– Mer a szoknya nagyon sikos valami, – folytatta az öreg a fejét
rázogatva. Több ember elcsúszott mán azon, mint a jégen, és több
szerencsétlenséggel.
Azzal az öreg elhallgatott.
Én hamar a pályaválasztásra tereltem a szót:
– Nohát választottatok-e már? – kérdeztem Szél Józsit. Én orvosi pályára
lépek.
– Én Óvárra megyek, – felelte Szél Józsi a cigarettáját pöcögetve. Ott
két év alatt végez az ember, aztán kibazsal egy pénzes leányt, birtokot
vesz, úr.
– Bölcsen beszél, – bólogatott rá az öreg.
Akkor az őrmester jelent meg az ebédlőben. Megállt az asztalunknál,
összecsapta a két súlyos bakancsot, és szalutált. Azután lekapta a
sapkáját és kezet csókolt az öregnek:
– Hallottam, hogy bent van tekintetes uram…
– No derék, felelte az öreg. Már őrmester vagy? Tőts neki Lukács. Ülj le
Marci fiam.
Az őrmester széket fogott, de nem tette az asztalhoz, hanem távolacskán
ült le, csaknem háta mögé az öregnek.
– Hogy vannak a juhok? – kérdezte alázatosan.
Aztán más társaink is odatelepedtek a pezsgő láttára. Én
megkönnyebbülten búcsúztam el tőlük. Mennem kellett a németemhez.
Az időt aztán azzal úgy elbeszélgettük, hogy mikorra az órámra néztem,
egynegyeddel múlt öt óra.
– Tyü a keservit! – mondottam röstelkedve, – elkéstem egy
kötelességemről.
– Mi az? – kérdezte a német.
– A temetőbe kellett volna kimennem.
– Oda mindig jókor eljut az ember, – felelte mosolyogva.
Kedvetlenül ballagtam haza. Mégis bántott, hogy a két meghalt professzor
sirjánál nem voltam. Nekem különös jóemberem volt az egyik, és nekem
tetszett az a gondolat, hogy először a halottaktól búcsúzzunk, azután az
élőktől.
Dormándyékat kint találtam az udvar árnyékán. A mellem elszorult mikor
Cilire pillantottam. Oly derült nyilt szemmel nézett rám, mintha nem is
ő volt volna, aki tegnap…
Hidegen billentettem meg a kalapomat, s el akartam mellettök menni
szótlanul.
De az asszony megállitott:
– Nos, hogy sikerült? – kérdezte családiasan.
– Jól, – feleltem kelletlenül. Én ugyan nem kaptam valami jó kérdéseket,
de azért nem rontottak a bizonyitványomon.
– És Horváth?
– Neki mindig nagy a szerencséje.
És Cilire pillantottam.
A leány szemében szinte lángot vetett az öröm.
Azzal tovább akartam menni. De a leány megállitott:
– Várjon már, mutatok valamit, valami nagyon érdekeset.
Azzal beszaladt a kamrába, hogy szinte lobogott a szoknyája, és egy
szakajtó-kosárral tért vissza.
A macskák voltak benne.
– Nézze milyen kedvesek! Várjon, hozok nekik tejet, majd meglátja hogyan
dőzsölnek!
Azzal megint befutott, és egy kormos alju cseréplábossal tért vissza.
Fásult kedvvel álltam, és néztem, hogyan fut eléje az anya macska, és
hogyan kíséri esdő nyávogással a fiaihoz.
Cili letette a lábost. A kismacskák legott kikepeszkedtek a kosárból, és
rámentek a tejre. Szórakozottan néztem, hogyan nyalintanak bele, hogyan
trüszkölnek, ha valamelyiknek a tolakodásban belé ütődik az orrocskája.
Az öregmacska csak ült, és elégedett nyugalommal nézte a lakmározást.
Cili átkinálta nekem a székét. Persze nem fogadtam el. A leánderhordó
szélére helyezkedtem.
– Istenem, – mondotta Dormándyné, – milyen eggy a szeretet állatban,
emberben! Meglássa, hogy az anyjok nem nyúl előbb a tejhez, csak ha már
a fiai jóllaktak.
E pillanatban megnyilt az utcai ajtó, és az öreg Horváth lépett be
rajta.
A szeme egyszerre az asszonyra fordult, aztán a leányra. Megállt
előttünk némán. A kezét a kalapja széléhez érintette.
– Dormándynét keresem.
– Én vagyok, – felelte az asszony űltön maradva.
Nekem egyszerre elfűlt a levegő. Megmozdúltam, hogy bemegyek a szobámba,
de ólomnak éreztem a lábamat.
Az öreg nyugodt szemmel nézett az asszonyra. A leányra is rápillantott.
– Én, úgymond, Horváth Lukácsnak az apja vagyok.
Az asszony erre fölkelt. Cili is.
A Cili arca elpirosodott. Az asszony arca elhalványult.
Mégis udvarias mosolygással bólintott, s a leánya székére mutatott:
– Tessék leűlni.
Az öreg leűlt. Szivart vont elő nyugodt-lassan a felső zsebéből; gyufát
az alsó zsebéből. A szivar végét elcsikkentette az óralánc végén lógó
szerszámmal, s rágyujtott.
Mink hallgatva, szinte dermedten néztük.
– Hát, – kezdte az öreg, – azt hallottam, hogy az én fiam… sűrűn tapossa
itt a küszöböt. Azér jöttem.
Dormándyné feszült figyelemmel nézett reá. Nem felelt.
Az öreg folytatta:
– Semmi közöm az ő apró mulatozásaival. Fiatal ember. Elvégre nincs a
lábán békó. De mégis az apa rajta tartja a szemit a gyermekén. Nagykoru
is lesz egykét év mulva.
Megszivta a szivarját, és a macskákra nézett.
Dormándyné nem szólt. Cili már holtszínre vált arccal állt az anyja
mögött, s aggódó szemmel nézett az öreg Bendegúzra.
– Hát én nem egyébér jöttem, – folytatta az öreg nyugodtan, – hanemhogy
megmondjam, amit tisztességes embernek illik, hogy megmondjon más
tisztességes embereknek. Mert tudja tekintetes asszony, legjobb az
egyenesség. A mi családunk mindig egyenes úton járt. A kisasszony szép
leány, látom, igazán szép leány. És bizonyára jól is van nevelve. Neki
is jobb, ha tudja, mihez tartsa magát.
Ismét csend és szivarozás következett.
Az anya-macska megfogta az egyik fiát a tarkójánál, és elvitte a kamara
felé.
Nekem a hátamba állt a meredek.
– Bocsánat, – fakadt ki végre az asszony, – nem tudom… nem értem…
– Mingyár megértjük egymást, – felelte nyugodtan az öreg. Éppen azér is
jöttem, hogy megértsük egymást. Az egyenesség útján járok én. Tisztán
szeretem én a tányért amelyikből eszek, a poharat is, amelyikből iszok.
Másnak is úgy nyujtom. Hát azér jöttem én, hogy megtudjam: kötelezte-e
magát a fiam valami igérettel? mostanra, vagy a jövőre, nagykoruságára,
vagy halálom utánra?
– De kérem… – hebegte sértődötten az asszony.
Az öreg szigorú nyugalommal folytatta:
– Mert ha kötelezte magát, akár szóbeli ígérettel, akár írásban,
tudtomon kívül cselekedett. Kiskorú embernek a beszéde is kiskorú. Meg
kellett volna mondania, hogy az én beleegyezésem nélkül… Ámbátor hát
tudnom kell előbb, hogyan áll ez az ügy?
Dormándyné fölkelt, és büszkén méltósággal nézett az öregre:
– Nem tudom, miket beszél ön uram. Az ön fia szokott idejárni ehhez a
barátjához. És mikor kellemes az idő, kikérik a leánykámat, hogy itt a
ház előtt félórácskát, vagy egy órát is sétáljanak. Itt semmiféle
egyenes útnak, vagy görbe útnak az emlegetése nincs helyén. Mink az ön
fiát becsüljük, mert művelt és tisztességes, kedves ifju. De mink tőle
semmiféle ígéreteket nem vártunk, nem kértünk, nem vettünk. És én csak
csodálkozásomat fejezhetem ki, hogy ön ilyen súlyos szavakkal
kérdezősködik.
Mindezt oly éles-haragosan pattogtatta oda az asszony, mintha minden
szava egy fricska volna az öregnek az orrára.
Meg is zavarodott az öreg, – látszott a szeme rezdülésén.
– Hát nem szokott ide bejárni?
– Nem.
– Hm.
– Mindössze egyszer volt bent nálunk, tegnap, hogy az esső esett. Akkor
is úgy jött be, hogy megállt az ablaknál, és a víz a tetőről a vállára
csurgott. Remélem semmi bűnt nem követtem el azzal, hogy azt mondtam, ne
lucskosítsa el a ruháját.
Az öreg az állát vakarta:
– Hát nincs semmi… köztük?
– Erre a kérdésre nem felelhetek. A fiatal ember kétségtelenül vonzódik
a leányomhoz. Nem ismerhetem kötelességemnek, hogy a leányomat ládába
zárjam. Ha valakinek nem tetszik a leányom, ne nézzen reá. Ha valakinek
nem tetszik, hogy a fia udvarol a leányomnak, a fiával rendelkezzen, és
ne az én leányommal!
Az öreg megrázta a fejét, mintha darázs csapódott volna a fülébe.
– Nono, – mondotta csillapítón.
És fölkelt.
– Hát nincs semmi… _vekszli?_ vagy másefféle?
– Nincs! – felelte az asszony haragtól remegő hangon. A mi családunk