Mi erősebb a halálnál? - 09

Total number of words is 3929
Total number of unique words is 1915
32.5 of words are in the 2000 most common words
44.3 of words are in the 5000 most common words
49.6 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
– Én még nem tudom mi leszek, – felelte Lukács. – Apám azt véli, hogy
legjobb, ha jogra megyek, és országgyülési képviselőségre törekszem.
– És a birtok?
– Apám nem akarja, hogy paraszt legyek. Pedig csak eggy az igazi élet: a
földdel való eggyütt-élés.
És sohajtott.
– Apád okos ember, – mondottam vigasztalón. A falusi vagy tanyai élet
nyomorúság. Essőben sár, száraz időben por, műveletlen emberek
társasága…
– Városon nagyobb a por, – felelte Lukács. És épp az apám beszélgette
egyszer a jegyzőnek, hogy azt mondja: a városi emberek zsebórához
láncolt rabok. A városi ember nem tudja mért él? mért dolgozik? Csak
hordozza a terhet, amit a sors rárakott; hordozza, mint a teher-hordó
öszvér, nem gondolva arra, hogy hova? miért? Megy ahova hajtják, és megy
mert hajtják. A gazdálkodó embert nem hajtja senki. Magának dolgozik.
Annyit dolgozik, amennyit akar. Látja a szántást, a vetést, a fakadást,
érést, a napot, a felhőket, csillagokat, az élet teljességét. A
legszegényebb földmíves is tudatosabb életet él, mint a városi
irodaférgek.
Eldobta a szivarja végét, és csüggedten folytatta:
– Hát akkor mért kell nekem városi életre kárhoznom? Kell egy úr a
családba, egy nagyúr, egy városi úr, kell egy páva a ludak közé… De az
apámmal csak nem ellenkezhetek.
Egy nagybakancsos honvéd toppogott felénk a kövezeten. Hogy Lukácsot
meglátta, meglassúdott és szalutált.
– Szervusz Marci! – kiáltotta Lukács.
S ahogy a kezét nyujtotta neki, a gallérjára nézett:
– Hallám, hány a csillagod?
– Őrmester vagyok iftyuram, – felelte a katona, a nyakát félrevonva.
Lukács nevetve vert a vállára, s együtt mentek tovább. Másnap mondta,
hogy az őrmester úr juhászuk nekik, mikor nem katona.
Az idő nyolc óra felé járt: magam is befordúltam, vacsorára. Mondottam
tán, hogy az útca-ajtó a Ciliék folyosójára nyílt. Amint elléptem az
ablakuk alatt, megfordultam az udvar puha földjén s benéztem.
A két nő az asztalnál űlt. Spiritusznál melegitettek valamit, bizonyára
tejet. Az anya háttal volt felém. Az arca mozgásáról láttam, hogy
beszél. A leány a szék karjára könyökölten hallgatta. A lámpafény a
spiritusz-láng fényével egyesülten vert az arcára, s valami különös
fehérre színezte. Nagy fekete szeme álmatag kifejezéssel állt az anyján,
mintha mondaná:
– Mily bölcs vagy anyácskám!
S csakugyan megrezdült a szeme pillája, és bólintott.
Ki nem ment az az arc azon estén az eszemből. Valóban rajta van a lelke
a homlokán!
Megint azon eszmélkedtem, hogy kergülök.
– Az ördögit neki! – mondottam boszusan, – semmi ügyem, semmi dolgom
vele!
De hiába igyekeztem józanítani magamat. Az embernek az okossága már
napnyugtakor alszik; sokkal hamarabb alszik, mint a szeme. Csak az
ostobaságunk marad ébren. Az ostobaságunk még azután is ébren marad,
mikor már a szemünk elaludt.
Lefeküdtem, s átengedtem magamat az ostobaság bűvöleteinek.
– Nekem ez a leány jó lenne mégis, ha feleségem lenne. Mily kedvesség,
mily ártatlanság! S bizonyos hogy lelkileg is olyan fehér, mint az arca
volt az este. Hiszen a szemem előtt nőtt fel. Sohse láttam, hogy fiatal
ember lépett volna be hozzájok. S mikor is lépett volna? hiszen csak e
napokban feslett ki a bimbóburokból. Mi haszna, ha valami nagyúri leányt
veszek el, multjában ismeretlent, jelenében rosszkarakterüt, piperéset,
tékozlót, kívül kacérkodót, otthon kigyónyelvüt, mérgesen toppantót.
A toppantásról a toppogva járó őrmester jutott az eszembe, az
őrmesterről meg Lukács.
Vajjon hozzám jár-e az a Lukács esténkint, vagy a leányhoz?
Ez a kérdés nyugtalanitott.
Hallottam, hogy akit az ágyban háborgat valami gondolat, fordúljon a
másik oldalára. Ezt a tanácsot én százszor megpróbáltam, s mondhatom,
nem haszontalanúl. Ha valami éppen csökönyösen háborgatott, fölkeltem és
ittam egy pohár vizet. A víztől aztán biztos, hogy eltávozik a lidérc.
Akkor este is megfordúltam a másik oldalamra. Hát fordúlt is velem a
gondolataim kereke. De csak annyit, hogy Lukács helyett a báránykára
gondoltam.
A báránykát láttam, amint Cili az arcához öleli, és bájosan mosolyog
reánk.
Mennyi szeretet van a női szívben!
De ismét meg kellett fordúlnom, mert Lukács szava jutott az eszembe:
„Ezt kellene hímezni paravánra!“
Aztán azon képzelődtem, hogy ha egy este ujra kiűlünk a kertbe, és
Ciliék is hozzánk, szólni fogok neki:
– Sétáljunk Cilike.
És sétálni fogunk ott kettecskén. És megfogom a kezét, és azt mondom
neki:
– Cilike, édes Cilike…
Fölkeltem és ittam két pohár vizet. Attól aztán az érettségi
vizsgálatokra fordult az eszemnek a kereke. S elaludtam.
De álmaimban ujra megjelent a leány, és tündéralakká fínomodva lebegett
hozzám. És sétáltunk ismeretlen virágos tájakon, kék vizek és selymes
lombok között. A leánynak le volt bontva a haja. Fejét a vállamra
eresztette. És mindenféle édes bolondságokat susogott.
Reggel persze fölébredt ujra az okosságom is. Kiráztam az álmot a
fülemből. Egyszerre tiszta szemmel láttam a világot.
– Micsoda oktalan ellágyulások! Borbélylegényhez illő ábrándozás!
Egy fiatal unokabátyám, Zeller Adolf volt az első aki nagyúr lehetett
volna a családunkból, és az az ember öngyilkossá vált egy nő miatt, egy
selyemruhás bestia miatt, egy szinházi állat miatt. Én még akkor kicsi
voltam, de nagyon az eszemben maradt a családunk kesergése, a temetés,
az utána való hosszas bánat, s aztán egy törvényszéki hír a kórista
leányról. Lopás miatt elzárták.
Tehát már gyermekkoromban tudtam, hogy az oktalan szerelem olyan
veszedelmes nyavalya, akár a tífusz. Én bizony nem fogom elfuserálni az
életemet egy szoknyáért!
Reggel, mikor iskolába indultam, találkoztam az udvaron Cilivel. A
macskájokat hivta tejre. Csekélyke megrezdűlést éreztem. Hidegen
köszöntem neki, s rá se néztem.
Az úton aztán ujra meg ujra átgondoltam az éjjeli nyugtalanságomat, s
tisztáztam, hogy az esti levegő s utána a spiritusz-láng butitott el.
Mindennek megvan a természeti oka. S azt gondoltam: végeztem mindenkorra
ezzel az ostobasággal! A leány nem nekem való. Pont!
És szinte megkönnyebbülten, megvilágosodott fejjel hallgattam aznap a
professzoraimat.
Ebéd után pipára gyujtok, és az ablakomhoz űlök, hogy valami írásbeli
dolgot míveljek. Ahogy kipillantok a kertbe, megakad a szemem valami
rózsaszinü virágon: a Cili virág-ágyának közepén kisded rózsabokor. Csak
egy rózsa van rajta, de az akkora, mint a félöklöm. Gyönge pirossal
árnyalt fehér rózsa.
Valami ismeretlen szúrás járta át a mellemet.
A rózsát bizonyára Lukács adta!
… Mikor adta? Mért adta titkon?… Hát ilyen álnok ember ez? Az én
megkerülésemmel udvarol?… Talán az útcán is kísérgeti?… Talán azért is
jött hozzám azzal a szinnel, hogy tanuljunk együtt?
Aztán azon boszankodtam, hogy mért fáj ez nekem? Mi közöm az ügyeikkel?
És mégis rágta a belsőmet!
Szabadúlnom kell ettől az érzéstől, szabadulnom, szabadúlnom!
S a lelkemre nyugalmat bilincselve gondoltam:
Délután el fog jönni Lukács: nem talál a kapuban. Ha bejön, jó. Ha nem
jön be, sétálhat maga a leánynyal. Bánom is én mint játszanak a verebek!
Meg is voltam egész délután kedvetlen nyugalommal a szobámban. Tanultam.
A felőlök való gondolatokat el-elhajtottam, s marokba szoritott
homlokkal folytattam a tanulást.
Úgy hat óra tájt azonban még erősebben nyomultak rám a zavaró
gondolatok:
… Itt van-e már Lukács? Sétálnak-e már? Ha sétálnak, miről beszélnek?
Olyasmit beszélnek-e, amit előttem nem mondanának? Talán éppen ma van az
a nap, amelyen Lukács magához széditi valami nyilatkozattal? Talán már
meg is kezdte? Talán épp ebben a percben…
Hiába ráztam a fülemet, hiába csaptam a levegőbe, a zavaró gondolatok
még csapatosabban tértek vissza.
Végre is azt mondtam:
– Megfogadtam, hogy nem kergülök, hát nem is kergülök, dehiszen azért
kimehetek, velök járkálhatok. Nem is az ő ügyök bizgat kifelé engem,
hanemhogy órák óta tanúlok. Az agy elfárad. Pihentetni kell. Mehetnék
elvégre máshova is, hogy szórakozzak, de mért kerülném el őket? Annál
derekabb, hogy belemegyek a tűzbe, s megmutatom, hogy éghetetlen vagyok.
Fogtam a pipámat, és kiléptem az ajtón.
Hát csakugyan ott volt már Lukács. Ott állt a leánynyal a kapuban. Ott
állt pirosra hevülten, csillogó szemmel, mosolygó boldog arccal.
A leány galambszin atlaszban, fehér napernyővel, keztyűsen, kalaposan…
Tehát bizonyosan a városban járt. Vajjon ott találkoztak-e? Jól nevelt
leány nem kisérteti magát fiatal emberrel végig a városon. De hátha csak
itt a kapuban találkoztak? Ki tudja mióta beszélgetnek itten?
A leány elmosolyodva nyujtotta a kezét:
– No csakhogy itt van! Magukat már el se tudom képzelni egymás nélkül.
Ez olyan hangon volt mondva, mintha a megjelenésem valami kátyuból
segitette volna ki. Vagy örül nekem? Talán hogy reggel hideg voltam
iránta?
Abban a pillanatban nem értettem a nyájasságát. S meglehet nem is volt
egyéb oka, csak az, hogy uj ruhát öltött, s az uj ruha az a leányoknak,
ami nekünk a bor. Részegek tőle.
De abban a pillanatban nem gondoltam erre. A nyájassága egyszerre
elolvasztott bennem minden jeget és zúzmarát.
– Kijön sétálni? – kérdezte esdő szemmel Lukács.
– Ha anyám megengedi, – felelte mosolyogva a leány.
– Meg fogja engedni, ha maga akarja. Ki ne engedne magának? Még a
csillag is leszáll az égről, ha maga szépen megkéri.
A leány édesen pillantott a Lukács szemébe, de ugyanúgy az én szemembe
is, s beillant az ajtón.
Lukács mosolyogva nézett utána, s a fejét rázta.
– Furcsa leány!
– Mért?
– Csak. Furcsa.
Gondoltam: a levegőbe beszél.
Egy perc múlva kilépett a leány, és sétáltunk.
Feltűnt nekem, hogy kedvesebb hozzám, mint szokott lenni. Csaknem minden
szavát hozzám intézte. A hangja, pillantása meleg volt. Csodálatos lelki
átváltozáson megy át a leányféle, mihelyt az első szépelgő megjelenik.
Mint a hernyó, amely három hét alatt változik pompás pillangóvá.
De csak alig félórát maradt künn. Akkor azt mondta, hogy fázik. Az idő
csakugyan hűvödözött. Cili bement a házba.
Mink még jóideig sétáltunk. Lementünk a városba is. A leányról nem
beszéltünk semmit. Szerettem volna pedig megkérdezni, hogy itt
találkoztak-e, vagy a városban? éshogy mit beszélgettek? De
visszatartott valami. Az elhatározásom-e, vagy a büszkeség? nem tudom. A
leányról eggyáltalán nem beszéltünk, ha magunkra maradtunk, legfeljebb
egy könnyen ejtett szóval.
Aznap este az a meglepődés ért, hogy a gazdám névnapot űlt. Rikhárdnak
hivták a jó embert. Nem tudom hol szedte ezt a regényes nevet. Vacsorára
meg volt híva egy írnok-barátja is, egy méltóságos magatartásu kis
ember, aki a kisemberek szokása szerint hosszú szakált viselt, és
magas-sarkú cipőben és cilinderben járt. Öregebb volt a fináncomnál vagy
húsz évvel, de sokkal pirosabb orrú. A barátságukat bizonyára pincében
kötötték, ahol is korkülönbség nincsen.
Az írnok, – Szepesi volt a neve, – magával hozta a feleségét is, egy
nálánál két fejjel magasabb dupla-tokás asszonyt, akinél gágogóbb
teremtést soha nem ismertem. A fejét eleinte méltóságosan forgatta ő is.
Később aztán, hogy összemelegedett a társasággal, a nyaka is
mozgékonyabbá vált.
Az előbbi években nem ünnepeltünk névnapot. Lehet különben, hogy ők
ünnepeltek. Nem egy-asztalnál étkeztünk. Ha a finánc otthon volt, két
órakor ebédelt, hapedig nem volt otthon, magam ültem az asztalnál.
Vacsorát én csak holmi hideg ételt kaptam: kenyeret és sajtot, vagy
töpörtőt, vagy szalonnát, vagy déli hideghus-maradékot. Tizenegy
forintért nem is lehetett többet várnom.
Az is lehet különben, hogy Poruba úr csakugyan nem ült az előbbi években
névünnepet. Ha nem űlt, bizonyára csak hívatalos kénytelenségből
mulasztotta el. De azon évben éppen szabad napjára került a névest.
Mikor bementem, Cilit ott találtam fehér kötényben, könyékig felgyürt
piros blúzban a mi konyhánkon, pecsenye-sercegés és mandula-gőz között.
Segitett sütni-főzni a fináncnénak.
– Nini, – mondottam, – hát maga főzni is tud?
– A télen tanultam. Hát nem tudja, hogy két hónapig jártam a
főző-iskolába?
Én bizony nem tudtam. Annyira idegenül éltünk egymás mellett, hogy még
csak azt se tudtam mi iskolákba járt, mit tanult, mit végzett.
A vacsorán persze ő is ott űlt az anyjával együtt. S mivelhogy én voltam
az egyetlen fiatal ember a társaságban, hát mellém űltették.
No ez éppen jól összeillett a reggeli eltökélésemmel! De úgy
elfelejtettem én minden eltökélést, mintha sohse is fordult volna meg a
fejemben!
Lány mellett űlni esti világosságban, ételillatok között, vidám
levegőben, szentet is megtántoritana. A nő kedves kanári-hangon
csiveg-cseveg mindenféle ostobaságot, és mosolyogva forditgatja szépen
fésült fejét az ember felé. Választ jófalatokat. Edd meg, mert ő adja.
Az ember elbájolt lélekkel töm magába valami zsiros falattal egy olyan
veszekedett gyomor-katarust, hogy hét esztendeig nyögi a görcsöt, – az
_ő_ kedvéért. Dehát akkor nem gondol az ember görcsre, csak azt látja,
hogy ő bájos, ő kedves, ő aranyos, ő cukros. Buzgón töltögetsz a
poharába, csakhogy kocinthass vele, és kocintás közben vágyakozva
leshesd, rádpillant-e? A testi jóérzés megcsalja az embernek az eszét. A
nőben a jólétnek és földi boldogságnak angyalát látja. Minden jó belőle
árad, a villanós szemű angyalból, a szépen fésültből, fitos orruból,
pirosan mosolygóból.
Szóval a vacsora vídám volt. Bőven értesültünk a finánc élet apró
érdekességeiről, és az irnoki fölöttesek gazemberségeiről. A bornak
fogyásával arányosan nőttek a finánc-élet érdekességei és az irnoki
tirannusok pokolba-küldései. Közben gyakorta ittunk a gazdának az
éltetésére, s én, hogy az eszemet ragyogtassam Cili előtt, köszöntőt is
mondottam:
– Szeretett gazdánk… a magyar pénzügyőrség érdemei… buzgó szolgálat…
példás férj… a magyar humor képviselője, stb.
A finánc könnyezésig meghatódott. A felesége is. Cili mosolyogva bámult.
– Éljen, éljen! – recsegte méltóságosan Szepesi úr. Bravó fiatal ember!
Éljenek a szép asszonyok! Az én feleségem is!
Annak a kis embernek olyan harsogós vastag hangja volt, mint a repedt
trombitának. A szeme már akkor tüzesen szikrázott. A szakálát
méltóságosan simogatta.
A finánc hálából valami szokatlanul komikus történettel akarta
megörvendeztetni a társaságot. Lenyomta a kis öreget a székre, és
fölemelte az ujját:
– Ezt hallgassák meg…
Egy percig mosolyogva és hunyorogva nézett maga elé, aztán a fejét rázva
röhögött.
– Hát mikor egyszer _ihihi_… paraszt lakodalomba voltam _mihahahihi_…
egy mosonyi faluba _ahhahahahuhuhu_…
S annyira röhögött, hogy nem bírta folytatni. Egy-egy szó kitört belőle:
– … az örömapa… a násznagy… hát ott ültünk…
De nem bírt a röhögéstől beszélni.
Semmi nevetni való se volt azon az egypár szón, amin a lakadalom
elmondását kezdte, de a nevetése a társaságra is átragadt. A fináncné
rikított, az írnokné visított, az írnok az asztalt verve hahotázott,
Cili tekergett kacagtában, s nekem még a könnyeim is dőltek a szememből.
Csak Dormándyné volt a csendesen mosolygó.
– Mikor a lakadalomba’ vótunk, – erőlködött ujból Poruba.
– Hadd abba! – rikoltotta a felesége a két oldalát szorongatva.
– Hagyja abba, mert megpukkadunk! – sivított az írnokné is.
Ezen aztán ujra nevettünk. S különösen Szepesinét nevettük, mert
elpattant a miderje, elpattant hallható roppanással. S ő ezt röstelte.
Igen elegáns asszony volt különben. Csipkés fekete selyemruhában ült az
asztalnál. A haja csigákba fodorítottan magasra fel volt tornyozva, és
gyémántos hajtűzők tartották össze.
Hát a finánc beleegyezőn legyintett, s a pohárért nyúlt.
Erre aztán mindnyájan könnyebben lihegtünk, s a szemünket törülgetve
csodálkoztunk, hogy voltaképpen mit is nevettünk azon a mosonyi
lakadalmon?
Poruba fölemelte a poharát, és hozzákocintotta a Szepesiéhez:
– Nohát most a hölgyek egészségére!
Persze én is siettem kocintani Cilivel:
– A maga egészségére iszom. De most már magának is kell innia.
Cili bájosan kocintott, s belemártotta a nyelvét. Az arcán könnyed
fintorodás futott át.
Nekem még az is tetszett.
Valóban igaz amit Lukács mond, – gondoltam. Ennek a leánynak az arca
átlátszó.
– Maga egy kis dunai tündér! – susogtam lelkesülten.
– Maradjunk a valóságnál, – felelte halkan.
De azért boldogan pillantott.
És magunkban beszélgettünk tovább:
– A költészet is valóság Cilike.
– De nem a tárgya.
– A tárgya is lehet valóság.
– Szépitett valóság. Irt már maga verset?
– Eddig nem.
– És eztán?
– Minden nap írok egyet.
Megvonta a vállát, mintha csiklandoznák, s mosolygott:
– Miről ír?
– Egy rózsáról. Igaz: kitől kapta azt a rózsát?
– Az ön barátjától, – felelte rám csodálkozva.
Elkomolyodva, szinte fürkészőn nézett a szemembe.
– Nem láttam mikor hozta, – mondtam közönbösen.
A leány egy percre a daloló írnokra figyelt, aztán felelt csak:
– Nem is láthatta. Másnap délután adta be az ablakon.
S az asztalkendő sarkát morzsolgatva tette hozzá:
– Igazán kedves fiu.
Ez a szintelenül ejtett dicséret, tövisként szuródott a szivembe. Nem
tudom, mi folytatása lett volna a beszélgetésünknek. Az öreg kis írnok
ragadta magához a figyelmet: – Ezt hallgassák meg! – mondotta szinte
követelőn.
S felbökött a levegőbe és bután mosolygó arccal danolt:
_Gyön na meddve! Gyön na meddve!_
_Véribe bé van kevveredve!_
Valami régi operai dal volt. Úgy lökdöste az ég felé az öklét, mint
valami színész. Mindenki ráfigyelt.
Mink folytattuk a halk beszélgetést.
Cili szólalt meg annélkül, hogy rámnézett volna:
– Mért mondta ön, hogy menyasszonya van? Nincs menyasszonya.
– És honnan tudja maga, hogy nincs menyasszonya?
– Mikor a rózsát beadta, megkérdeztem anyámtól _őelőtte_, hogy
elfogadhatom-e? Anyám azt mondta: Mért ne fogadnád el, ha Lukács úr
szívesen adja; _bizonyára jut azért a menyasszonyának is_. Akkor mondta
az ön barátja, hogy nincs menyasszonya. Igaz?
– De csak nem mondták tán neki, hogy tőlem hallották?
– Nem. Pedig kérdezte.
– Hát én úgy-tudtam. Lehet hogy szakitottak. De mért érdekli ez magát?
Cili mosolyogva vont vállat:
– Anyám nem engedte volna, hogy a rózsát elfogadjam, ha menyasszonya
van.
– Dehát… csak nem magyaráznak valamit abból a rózsából?
Cili rám-csodálkozott:
– Mit?
– Hogy az többet jelent a szimpla kedveskedésnél?
A leány elkomolyodott:
– Nem. És mégcsak azt se szeretjük, ha másnak lehet efféle gondolata.
Ez a maga elé morfondirozott mondása a hetedik égbe ragadott. Azt
értettem belőle, hogy Lukács iránt nem érez semmit.
– Maga igen kedves nekem! – susogtam mámoros nézéssel.
Elmosolyodva nézett maga elé. És én talán megfontolatlan vallomásokba
rohantam volna, de az anyja fölkelt, s intett a leányának. Bizonyára
megsokalta a véribe keveredett medvét, vagy hogy megneszelte a mi titkos
beszélgetésünket. Elbúcsúzott a társaságtól.
Azon éjjel lírai költeményeket írtam a falra, ceruzával. Az egyikre ma
is emlékszem még:
_Bogár-szemü tündér, mosolygó kishamis!_
_Minek neked rózsa? Rózsa vagy magad is!_
_Előttem nyiltál ki igaz szerelemre._
_Ültessen az Isten az én kiskertembe!_
Szép vers ugye? Irtam ilyet vagy ötöt, de még szebbek voltak azok,
amiket csak úgy képzeltem el.
Az emberi mágnesság nem mese. Akkor este annyira magnetizált az a leány,
hogy még másnap is magához rántotta volna az ujjon a papirost. S ha
másnap történetesen szabad napom van, s beszélgetek a leánynyal, azt
vélem, más irányt vált az életem folyása.
De mily kicsi sarkon fordul a nagy ajtó!
Egy tanulótársam, Fazekas nevü megszólít óra közben:
– Hallod-e, te tudsz németül.
– Tudok, – feleltem félvállról.
Fazekas félrevon egy ablakmélyedésbe és azt mondja:
– Egy fogorvos lakik az Orsolya útcán, abban a házban, ahol én két
csikót tanítok. Most költözött ide. Magyarúl akar tanulni. Fizet, mint a
köles. Engem szólítottak, hogy tanítsam, és én meg is próbálkoztam, de
németül is kellene tudnom. Azt pedig én nem tudok többet, mint amennyit
hat esztendő alatt tanúltam Komáromban az iskolában.
– Mit fizet?
– Tíz forintot havonkint.
Majd a falnak estem örömömben.
– Hát hány órakor menjek?
– Gyere el hozzám három óra után. Aztán együtt elmegyünk. Bemutatlak
neki.
Délután három órára összecsaptam minden dolgomat, s rohantam Fazekashoz.
A Konvent-útcán lakott egy apró ablaku ódon sárga házban. Az egyik
szennyes udvari ajtón kérdezősködtem. A másik szennyes udvari ajtóra
igazítottak.
Ahogy belépek a tágas alacsony szobába, meglepődéssel látom a
dupla-tokás írnoknét, Szepesinét. Házi ruhában volt, és lomposan,
boglyasan, tehát a saját otthonában. Ő is rám meresztette álmatlanságtól
vörös két szemét:
– Valami baj van? – kérdezte megdöbbenve. Megütötte a guta Porubát!?
Csak mondja rögtön. Tudtam, előre tudtam…
– Dehogy ütötte, – feleltem elmosolyodva, – Fazekas barátomhoz jöttem.
– Jaj de megijesztett! – sápogta az asszony. Szerencse, hogy nincs
itthon az uram. Az is beteg a bortól. Micsoda napszámos bort adnak maguk
az embernek? Az a bor einslágos volt! Ne is tagadja! Éreztem.
Beszéd közben leültetett. Fazekas cigarettával kínált meg.
Míg az asszony végig-gyalázta a vacsorát, körülnéztem. Négyágyas szegény
szoba; egymás mellett a mosdó és a kredenc; két ágy között egy hámlott
politúros üvegablakos szekrény; alól fehérnemü benne, középen könyvek, a
Fazekas könyvei, fölül kalapok, a szekrény tetején meg paradicsomos és
uborkás üvegek. A diványon egy piszkos fehér macska, az ágyon másik
piszkos fehér macska, az ablak párkányán is egy vén ronda fehér macska.
S valami kábitó rossz szag a szobában.
Láttam én sokféle diák-lakást, de azon mégis elbámultam. Szepesiékről
azt véltem, hogy bőségben élő városi urak. Cilinder kalapot nem visel
olyan ember, aki egyszobás lakásban lakik.
Hát mondom az asszony végig-gyalázta a vacsorát, a fináncné bodros
fejkötőjét, a hadnagyné finnyás orrát, a finánc butaságát, a tányérakat,
a lámpásból kiérzett petróleum-szagot, szóval megkritizált mindent oly
kegyetlenül, hogy szinte pirúltam belé. Csak Ciliről nem mondott semmi
rosszat.
De azért rá is gondolt:
– Maga nagy kópé! – mondotta rámfenyegetve. Láttam, hallottam mindent!
Node helyes kislány, azt meg kell adni. Éppen összeillenek. Az én uram
is ilyen diákkorában szeretett meg engem. Oh Istenem, ha rágondolok…
hogy éltünk haltunk egymásért! Hiába ellenezték a szülői a
házasságunkat. Szembe szállt értem mindenkivel. Megvonták tőle a havi
pénzt, koplalt. Kidobták a szülői házból, megvonta magát egy késesnél.
De tőlem nem tágitott. Elvégezte jóformán a nyolc osztályt, beállt
írnoknak a telekkönyvhöz, s megesküdtünk. Az én Károlyom ebben a
tekintetben karakter, igazi karakter!
Csodálkozva hallgattam a kotyogását. Hogyan lehetett ilyen nőbe
beleszeretni!? miatta szülőkkel megkülönbözni! nyomorult életet
vállalni!
Tekintetem ujra körüljárt a szobában. Még a falból kiálló rozsdás szög
is, mintha ezt sóhajtotta volna:
– Nyomorúság! nyomorúság!!!
Végre is Fazekas megszólalt, hogy gyerünk már, és így a Szepesiék
élettörténete félbe-szakadt.
– Hogy tudsz ilyen ronda helyen meglakni? – mondottam, hogy az útcára
kiértünk. És egy ilyen sápogó gágogó lúdnál!
– Ronda hely? – kérdezte csodálkozva. Én bizony eddig nem ügyeltem rá.
Az orvos éppen operált, mikor odaérkeztünk. Az inasa a váróterembe
vezetett bennünket.
Az bezzeg szebb szoba volt, mint a Szepesiéké! Szőnyeges,
bársony-diványos. Csupa faragott bútor. A padló parkett. Az ablakok
kétméteresek, csipke-kárpitosak. Az egyik ablak mellett pálma. A zugban
egy életnyi nagyságu Aszklépiosz-szobor, sellakozott gipszből. A falakon
tájképek, mind aranyrámás. Aztán egy nagy álló óra. Az óra tetején egy
három-araszos félmeztelen bronz-ember állt pőrölylyel egy nagy harang
mellett. A harangon a szokásos latin mondat: _Vivos voco_, stb.
Egyszercsak az érc-ember megmozdult: egyet kirrentett, aztán fölemelte a
pőrölyt, és _zomm-zomm_… négyet vert a harangra.
Nagyon tetszett nekem.
Ekközben megnyilt az ajtó, s kilépett rajta egy elegáns kecskeszakállas
úr, körülbelől harminc éves nyúlánk ember. Fazekas bemutatott neki, s
magunkra hagyott.
– Azt hiszem nem jön már senki, – mondotta az orvos a zsebórájára
pillantva. Ha éppen vetődne valaki, abbahagyjuk kisidőre a tanulást.
Mindezt persze németül mondta. Leültetett a pálma alá, és szivarral
kínált meg. Maga is rágyujtott. Aztán megbeszéltük, hogy nem könyvből
fogom tanitani, hanem élőszóval. Valamicskét _pészelt_ már _motyerúl_.
Közben kinyitotta az ablakot, aztán meg a két mellékszoba ajtaját. Az
egyik szoba a műhelye volt. Abból nyers kreozot-szag áramlott egy percre
be a szalonba. A másik szoba bizonyára a hálószobája volt. Rézágy
fénylett abban, és fehér márványmosdó. A mosdó fölött embernyi magas
tűkör; a ruhás szekrényének az ajtaja is tűkör. A padlón mindenütt
vastag vörös szőnyeg.
Csupa művészet és kényelem volt ott minden.
– Bámulom a szobáit, – mondottam magyarul. Érti mit mondok, doktor úr?
– _Értek_.
– Igy mondja: _értem_. Tehát: Bámulom a szobáit. A mi városunkban ilyen
szép szobák nem tudom kinél lehetnek.
– Magam szereztem, – mondotta elégült arccal, németül. Nincs itt egy
szög se, amely nem az én szerzeményem volna.
Mosolygós szemü kedves úri ember volt, minden mozdulata szíves,
figyelmetes, és csupa ész.
Lefordítottam neki magyarra a mondatot. Akkor megismételte, lejegyezte
papirosra.
S magyarra fordíttatott velem nehány maga csinálta mondatot, –
ilyenféléket:
… _Biztositom, hogy a legkisebb fájdalmat se fogja érezni… Tessék a
fejet hátra… Csak nyugodtan kérem… Ne tessék ijedezni… Tessék valami
kellemesre gondolni… Hja kérem fájdalom nélkül nem megy az ilyesmi!_
Mindezt gondosan bejegyezte egy sárgabőrös kis jegyzőkönyvbe.
A beszélgetésünkből megtudtam, hogy nőtlen ember, és hogy Bécsből
telepedett Pozsonyba. Egyébiránt diplomás orvos volt. A katonaságnál
kapott kedvet arra, hogy csak fogat gyógyítson.
Mikor hazafelé mentem, akaratlanul is összehasonlitottam az írnokék
lakását az övével.
Micsoda nyomorúság ottan! Micsoda jómód itten! S ő maga szerezte! Hogy
szerezhette? Csak a tudományával. Mi az orvosi tudomány? Négy évi kis
huzavona még az érettségi után. Ha Szepesi megállotta volna még azt a
négy évet… Mily marha! S azért a lompos üresfejü bagolyért! Minden
szépleányból vénbagoly válik idővel.
– Tanulj! tanulj! – biztatott egy belső szózat, – s lesz szőnyeges
szobád, szobrod, pálmád, puha széked, rézágyad, sok szép tajték-pípád,
dagadó bugyellárisod! De ne törődj négy évig semmi mással, csak tanulj!
Az útcán Lukácsba akadtam. Elmondtam neki, hol jártam, s hogy milyen
szerencsés vagyok.
– Hát tíz forint sok pénz, – mondotta elgondolkodva.
Aztán megint nevetőre fordult a kedve:
– Vígyázz, hogy hamarosan meg ne tanuljon magyarul!
– Megelégeltem a nyomoruságot, – feleltem komolyan. Úgy igazitom az
éltem rúdját, hogy az eddigi szűkölködésemnek inség ne legyen a
folytatása.
Lukács velem tartott hazafelé. Szótlanúl hallgatott.
– A fő az, – folytattam inkább magamnak beszélve, – hogy az ember bele
ne kerengjen minden gyertyalángba. Aki korán bolondul, korán házasodik.
Aki korán házasodik, korán a nyakába szakad az élet terhe. Ilyenkor kell
legerősebbnek lenni, mikor az ember leggyengébb!
Lukács mosolygott:
– Hogy érted ezt?
– Nem szabad abbahagyni a tanúlást semmiféle szép harisnya miatt. A
házasság különben is bolond találmány!
– Deiszen barátom, – felelte mosolygón vonogatva a szemöldökét, – nem
bolond találmány az! Az igazi élet a családos élet, meg a földdel való
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Mi erősebb a halálnál? - 10
  • Parts
  • Mi erősebb a halálnál? - 01
    Total number of words is 3984
    Total number of unique words is 1765
    33.9 of words are in the 2000 most common words
    45.4 of words are in the 5000 most common words
    52.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Mi erősebb a halálnál? - 02
    Total number of words is 3993
    Total number of unique words is 1820
    32.0 of words are in the 2000 most common words
    45.0 of words are in the 5000 most common words
    52.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Mi erősebb a halálnál? - 03
    Total number of words is 3948
    Total number of unique words is 1908
    29.1 of words are in the 2000 most common words
    41.1 of words are in the 5000 most common words
    46.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Mi erősebb a halálnál? - 04
    Total number of words is 4110
    Total number of unique words is 1927
    30.0 of words are in the 2000 most common words
    42.0 of words are in the 5000 most common words
    48.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Mi erősebb a halálnál? - 05
    Total number of words is 3981
    Total number of unique words is 1789
    32.2 of words are in the 2000 most common words
    44.5 of words are in the 5000 most common words
    50.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Mi erősebb a halálnál? - 06
    Total number of words is 4087
    Total number of unique words is 1822
    31.4 of words are in the 2000 most common words
    45.0 of words are in the 5000 most common words
    51.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Mi erősebb a halálnál? - 07
    Total number of words is 4076
    Total number of unique words is 1915
    31.0 of words are in the 2000 most common words
    43.5 of words are in the 5000 most common words
    49.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Mi erősebb a halálnál? - 08
    Total number of words is 4011
    Total number of unique words is 1820
    34.0 of words are in the 2000 most common words
    46.9 of words are in the 5000 most common words
    52.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Mi erősebb a halálnál? - 09
    Total number of words is 3929
    Total number of unique words is 1915
    32.5 of words are in the 2000 most common words
    44.3 of words are in the 5000 most common words
    49.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Mi erősebb a halálnál? - 10
    Total number of words is 3983
    Total number of unique words is 1866
    32.8 of words are in the 2000 most common words
    44.4 of words are in the 5000 most common words
    51.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Mi erősebb a halálnál? - 11
    Total number of words is 3140
    Total number of unique words is 1561
    34.2 of words are in the 2000 most common words
    45.6 of words are in the 5000 most common words
    51.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.