Mi erősebb a halálnál? - 06

Reggel aztán a lehető legkorábbra tétesse az esküvő óráját.
Úgyis történt. Az esküvő terminusáról suttyomban értesültünk. Az asszony
még csak nem is álmodta, hogy mi készül a háta mögött. A leányt egy
percre se bocsátotta el maga mellől. Azt gondolta, hogy láncon tart mind
a kettőnket.
Elérkezett végre az utolsó éjszaka. Milyen vigan voltunk este! Még
kártyáztunk is vacsora után! Engedtem, hogy az asszony nyerjen.
Tizkor feküdtünk le. Örzse megvárta, hogy az anyja elaludjon. Aztán
átosont hozzám. A hóna alatt hozta a ruháját, a közönséges utazóruháját,
és az én szobámban öltözködött fel. De annyira remegett, hogy a
gallérját is képtelen volt bekapcsolni.
Aztán holmi útravaló apróságokat kapkodott össze, és én kinyitottam az
ablakot.
Az éj csillagtalan volt. Csak az útcai lámpás világított. Megvártunk egy
részeg gyári munkást, aztán az éjjeli őrt. Végre az utcán nem láttam
senkit. Kitártam az ablakot.
– Ereszkedj le. Én majd a kapun megyek ki.
Kisegitettem a leányomat, aztán bezártam az ablakot, s én magam az ajtón
osontam ki, harisnyában. A folyosón huztam fel a cipőmet. A házmester
ugyan csóválta a fejét. Bizonyosan azt gondolta, hogy mulatni megyek.
Az utca sarkán van a bérkocsi állomás. Hamar be egy kocsiba! És
elhajtottunk.
Reggel aztán zárt fiakkerben mentünk az anyakönyvvezetőhöz, s onnan a
Józsefvárosi templomba. Hét órakor már férj és feleség voltak.
Elképzelhetitek azt az ábrázatot, amelylyel visszatértemkor a feleségem
fogadott. (Kénytelen voltam, hazatérni, nehogy az asszony a rendőrséget
mozgósitsa értünk.)
Hát képzeljétek azt az ábrázatot, azt a geométriai ábrázatot!
– Örzsike?! Veled ment el Örzsike?
– Velem, – feleltem olyan nyugalommal, mint amilyennel egy előre várt
nagy pofon elé készülhet az ember.
– És hol van?!
– Nem tudom.
– Nem tudod?!!
– Nem.
– Dehát valahol csak van!?
– Valahol van.
– Dehát hol van?!
Már akkor még a fülecimpája is remegett.
Én végre kipöffentettem:
– Valamelyik vonaton van.
– Vonaton? Micsoda vonaton?!!!
– Vasuti vonaton. Mennek valahova.
– Kivel? – hörögte az asszony.
– Kivel? Hát a férjével.
A kancsóhoz kapott, hogy hozzám vágja, de szerencsére elájult.
Én azalatt ellógheceltem.
Másnap levelet irtam neki, hogy nem térek többé haza, ha nekem szent
esküvéssel nem fogadja, irásban persze, hogy legalább is egy hónapig nem
szól semmit az ügyről. Ami megtörtént, változtatni azon nem lehet. Ha az
irást meg nem kapom, a vőmnél fogok élni, és sohse fogja megtudni, hol?
Harmadnapra megjött az irás. Az asszonyt fekve találtam. Mérgében feküdt
persze. De még két hét mulva is olyan sárga volt, mint az érett uborka.
Nem szólt semmit a leányról. Igaz, hogy egyebet se szólt. Olyan volt a
házam, mint a siketnémák intézete.
Végre egy hónap mulva, egyszer hogy az asztalnál ülünk, könybe
ereszkedik a szeme, és ázott hangon rebegi:
– Hol van?…
– Külföldön, feleltem nyugodtan. Elmentek Münkenbe, onnan Párisba,
visszatéret Drezdába.
– Mikor térnek haza?
– Mikor te megigéred, hogy nem reszelsz tormát az orruk alá.
Egy hétig hallgatott ismét. Egyszer ebéd után megszólal:
– Telegrafirozz nekik, mert a szivem megszakad!
– Telegrafirozz te.
– Én? Miért én?
– Mert ha én hivom őket, arra nem indulnak meg. De ha te telegrafirozol
nekik, kedves hangon persze…
– Hogyan?
– Beleírod, hogy mindent megbocsátasz és soha többé egy keserü szót nem
fognak tőled hallani, Isten téged úgy segéljen!
Darabig vonakodott, de aztán látta, hogy ha nincs békesség, nincs leány.
A telegrammot megirta, elküldte.
És most megyünk, megyünk a lányomhoz. Nem Drezdába, csak Pestre. Régen
haza tértek, és a Szondy-utcában laknak. Boldogok. Itt várnak bizonyosan
az állomáson.
*
A két ismerős gratulált.
– Okos ember vagy! – dicsérte az öreget a monoklis. Elvégre, ha a lányod
szereti…
– Magam is úgy gondolkodtam, felelte az öreg. És jó fiu, igazán jó fiu.
Csak egy valami aggaszt…
– Pofon fogja ütni, az biztos!
– Az még csak hagyján, de most gondolok rá, hogy hátha ez az asszony
revolvert hozott?
– Csak nem tán?
– Ettől kitelik. Csak gondoljátok el, mennyi mérget nyelt ez a lefolyt
hetek alatt!
– Meg kell vizsgálni mielőtt kiszállana, – vélte a panamás. Ha másképp
nem lehet, lefogjuk: megnézed a ridiküljét, a zsebeit.
Boglári hümmögött, és aggodalmasan nézett maga elé.
A vonat már a fővárosi házak között kanyargott, és meg is lassabbodott.
A nap melege szinte tüzes katlanná hevítette a vasuti kocsit.
Boglári összesrófolta a csibukját, és gondosan eltette.
– Nem, ne vizsgáljuk meg, – szólalt meg aztán. Hanem, gyertek velem, és
álljatok szorosan mögötte. Ha gyanus mozdulatot tapasztalunk, elkapjuk a
kezét.
– És ha a gyanus mozdulat csak pofon?
Boglári a fejét rázta:
– Már azt aligha birjuk elkapni.
A vonat beérkezett. Megállt. Én az ablak mellett ültem, hát első
pillantásra megláttam a várakozók között egy tömzsi kis szőke embert,
nagyarcut és cilindereset, s vele egy fiatal barna nőt aki aggodalmasan
nézett az ablakokra.
A festő vörös volt mint a cékla. A kezében kis rózsacsokrot tartott.
Alighogy megállt a vonat, a leány a szomszéd kupé felé rohant.
Összeölelkezett az anyjával.
No nem volt érdemes várakoznom. Se revolver, se pofon. A vő némi
szorongással kezet csókolt, és átnyujtotta a rózsacsokrot.
Az asszony habozás nélkül elfogadta, és könnyes szemmel, mosolygó arccal
fenyegetett rá:
– Többet ilyesmi ne történjék!


A vas-tyúk.
Az állomás tornácán a vonatra vártunk. Az égből az első hó pihézett.
Késett a vonat.
Egy bársonykabátos úri mama a vas-tyúkhoz vezette a fiacskáját.
– No itt egy húszfilléres: tedd bele. Fogd meg a fogóját: ránts egyet
rajta!
Négy-öt gyermek is odacsoportosult. Parasztgyermekek. Irigy szemmel
nézték, hogyan kotkodácsol a vastyúk, s hogyan veszi ki örvendezve az
úri fiucska a piros fényes bádogtojást.
A perron sarkán két iparosféle beszélget. Az egyik feketekezü, –
ruhafestő vagy kalapos. A másik vastag szemöldökü szintén szennyes kezü
vaskos ember, – falusi kovács.
– Haj, haj! – hallatszik olykor a festékes kezü sóhajtása.
A kovács csak hümmög reá.
Micsoda elnyűtt labdái a sorsnak!
Különösen a festékes kezü. Fél századnak a nyomorusága rí le az
alakjáról. A kalapja horpadt ócska kalap, amilyen a szemétdombokon
hever. A csizmája csupa folt. A téli kabátjának minden gombja más. Hogy
eldobtam a szivarom maradékát mohón hajolt le érte. Zsiros
megyfa-szopókába illesztette, és apró füsttel szívta.
De még a szivarvég se vigasztalta meg. Szomorú volt és sápadt. Hogy egy
percre megállottam mellettök, hallottam is a bánata okát.
– Hát bezony sógor, – beszélte dünnyögő orrhangon, – így állok én mán
egyhete mint a karó, amelyik mellül a szőlő kiveszett. A kéményem azóta
nem füstölt, sepedig söprü nem járta a házat. Idegent fogadjak? Kilopja
a szömem világát is. Uj asszonyt vegyek? Eltékozolja mindenemet. De meg
nem is tanálok én olyan dógos kezü asszonyt többet.
– Dehonnem, – brummogta vigasztalóan a kovács.
A kalapos terebélyes kék zsebkendőt vett elő és megtörülte vele orrát,
szemét.
– Aztán ha kerül is, ki tudja micsoda veszedelem? Én nem szeretem, hogy
az asszony tartogassa a zsebébe a pénzemet. Az én Annám ebbe az erányba
nem volt erőszakos. De azér mindent kiteremtett, ami a házho kellett. Ha
végigment az utcán, megszólitotta a parasztasszonyokat:
– Csúnya fakó mán az uradnak a kalapja! Hozd el: megföstjük ingyen.
Az asszony elhozta a kalapot, de hozott vele egypár tojást, vagy egy
kötény babot, vagy egy tál lisztet, vagy egy zacskó kását. Néha csirkét
is. Sohse vettünk mink pénzen élelmet.
A kovács hümmentett.
– Ügyes asszony lehetett. Minálunk drága a föstés. Egy koronán alul nem
föstenek.
A kalapos legyintett:
– Az asszony beledobta a kalapot holmi régi maradék föstékbe. Nem köll a
parasztnak se bélés, se szalag. A kovács csodálkozva nézett és
hümmögött.
A városi főorvost pillantom meg a perronon. Hozzá sétálok. Üdvözlöm.
Beszélgetünk.
Egyszer oldalt pillant a két iparosra, és azt mondja:
– Látod azt a kalapost?
– Látom. Mi van rajta nézni való?
– Annak a szennyes embernek több a pénze, mint valamennyiünknek, akik
itt utazunk az első osztályon.
– Lehetetlen!
– Tudom.
– Dehiszen fölszedi a szivarvéget.
– Azér gazdag. Uzsorás, fösvény kutya. Csak a mi bankunkban magzik vagy
százezer koronája.
Cigarettát vont elő a zsebéből.
A parasztgyerekek mögött, akik a bársonyruhás úri fiut bámulták, egy
sápadt fiucska ácsorgott. Csizma volt rajta és ködmenke, de a fején úri
kis vadászkalap.
– Nézd, – mondottam, – de kedves arcu gyermek!
Olasztemplomban láttam egyszer egy fali festményt, egy szinehagyott
angyalt rajta, akinek a szeme mégis élt…
– Ismerem, – felelte az orvos a cigarettáját meggyujtva. Azért kedves
arcu, mert a másvilág szine van már rajta.
– Beteg? Gondolhattam volna.
– Szivbajos. Kezeltem. Annak a gazdag kalaposnak a fia.
– Szegényke!
– Nem éri meg a tavaszt.
S megszólitotta a fiut.
– Hogy vagy Bandika?
A fiucska az orvosra emelte bágyadt kék szemét.
– Jól, – felelte mosolyogva.
De olyan panaszos volt a tekintete, hogy most is előttem van. Semmi se
szomorúbb a beteg gyermeknek a szeménél!
Folytattuk a sétánkat a tornácon.
– Kár azért a szép gyermekért, – szólottam elgondolkodva. Mondtad a
kalaposnak?
– Hogy mondtam volna? Az orvos nem jósol essőt sohse. Csak napfényt.
Sétánkban ismét a tornác végére értünk, ahol a kalapos beszélgetett. Az
orvos elhallgatott.
A gyermek ott huzgálta az apja kezét, és rimánkodott neki:
– Apám! Szeretnék egy vastojást… egy vastojást…
A kalapos úgy tett, mintha nem hallotta volna. Csakugyan volt az arcán
valami a fösvények vonásaiból. A soványsága, a szeme kigyói hidegsége,
ajka vékonysága.
– Apám, – esengett ujra a fiucska, – az a tyúk tojik… ott la…
– Elhallgass! – mordult rá a kalapos.
– Csak egyszer…
– Mingyárt agyoncsaplak! No nézd! Eltékozolna itt húsz fillért semmiért!
Már a zsebembe nyultam, hogy adjak a gyermeknek egy vastojásra valót, de
bedübörgött a vonatunk. Mindenki a táskáját kapkodta. A vonat csak egy
percet áll azon az állomáson.
A következő év juniusában ugyanazon a tornácon épp úgy vártuk a vonatot.
Az idő borús volt, a perron kőszénszagu.
A várakozók közt a kalapost pillantottam meg. Nyári ruha van rajta, de
azért megismerem. Még soványabb, mint a télen volt, s még fakóbb az
arca. A fiucskát nem látom vele.
A kalapos unatkozó arccal őgyeleg a tornácon. A hóna alatt valami
elfakult régi fajta zsák-táska. Egy percre se teszi le, pedig látszik,
hogy nehéz.
A vastyúk elé egy csoport falusi iskolás gyerek siet. Valamelyiköknek
pénze van. Kijöttek a faluból a vastyúkhoz. Izgatottak az örömtől.
– Én teszem belé! – kiáltja az egyik. Én már tudom, hogyan kell.
Egy idősebb izmos pofás gyerek félrelöki:
– Erigy innen! Én vagyok ennek a mestere!
És a tyúk csakhamar kotkodácsol és tojik.
Az utazók gyermekei is odacsoportosulnak.
Egy hatéveske kis szeplős-képü parasztgyerek álldogáll az anyja kezén
lógva a tyúk közelében. Elálmélkodva nézi az iskolásokat és a
csodatyúkot.
Aztán az anyjához fordul:
– Anyó! Hadd tojassak én is!
– Hallgass! – feleli kedvetlenül az asszony, – drága az!
És fölemeli a köténye sarkát, törül egyet vele a gyermek orrán.
– Csak egyszer, – rimánkodik ujból a gyermek.
– Hallgass!
– Oh Istenem…
– Hallgass!
A kalapos ott állt. Gondolkodva bámult rájok. Egyszercsak leereszti a
lábához a táskáját. A nadrágja zsebébe nyúl. Nagy piszkos bugyellárist
von onnan elő. Kiválaszt egy huszfillérest.
– Nesze, – mondja komolyan, – tojasd meg a tyúkot.
És könnyes szemmel nézett a gyermekre.


Az órás meg a kutyája.
Az órást Zsadányinak hívták.
Csak afféle óra-javító órás volt. Órát nem lehetett nála venni. Neki
magának se volt órája. Hanem ha valaki hozzáadta a zsebóráját, hogy
javítsa meg, hát szombatig azt viselte. Szombaton maga vitte meg. Mert
vasárnap pénz kellett neki. A vasárnapot mindig megűlte. Megűlte a sárga
földig.
Volt úgy, hogy nem akadt munkája. Olyankor kiment halászni. A városunk
végén jókora tó van. Egy patakocska táplálja. A patak hat méternyi
magasságból zuhog alá, s két nagy malomkereket hajt. A zugó mély. A
tóban csak derékig érő a viz. Zsadányi naphosszat tartogatta ott a
horgát.
Máskülönben kis lompos sápadt ember volt, körülbelől negyven éves,
kevés-beszédü ember. Kecskeszakált viselt, és mindig egy piszkos könyökü
sárga kabátban járt.
Vasárnaponkint azonban tüzoltó-ruhát öltött, s úgy feszített az utcán
mintha nála nélkül megégne a város.
A tüzoltók nagyokat ittak vasárnap délutánonkint. Az órásnak olyankor
megeredt a nyelve. Lármázott, veszekedett. Nem egyszer az élete
megmaradását köszönhette annak, hogy tüzoltó. Ha a réztarajos papiros
sisak nincs a fején, bizony nem egy vasárnap került volna véres fejjel a
kórházba.
Egy dologtalan tavaszi napon szokása szerint a tóparton űlt. A patak
vize egy kiskutyát vitt bele a tóba.
A kutyácska fehér-bundás állatka volt. Nyifogott, kepickélt a vízben.
Zsadányi benyult érte a horog-pálcával, és kivonta a partra.
– De szép kis dög!
Az állatka olyan volt, mint egy kis fehér muff. Csupán a bal füle volt
fekete. Talán azért is vetették a vízbe.
Hogy kivonták, megrázkódott. Úgy megrázkódott, hogy el is dölt belé.
Aztán bután nézett maga elé. Talán azon gondolkodott, hogy mi történt
ővele?
Zsadányi nevetett. A hóna alá fogta és hazavitte.
A hegy oldalában lakott, egy mohos tetejü barlangházikóban. Egy rozoga
ágy meg egy-két hitvány bútor volt az összes vagyona. Az ablaknál állt a
szerszámos asztala, – egy alacsony széles asztal, – s mellette két szék.
Zsadányi arra gondolt, hogy a kiskutya talán éhes. Mit is adhatna neki?
Tej kell az ilyennek, tej.
Az átellenes házban egy csizmadia lakott. Zsadányi azokhoz nyitott be:
– Láttatok-e már szőrös pontyot? Ihol-e! A tóba’ fogtam!
Csizmadiáék nevették.
– Egye meg a pontyát!
S tejet adtak a kutyának. Majd leszolgálja az órás, ha az órájok
meghibásodik.
És lett a kutya neve _Ponty_.
Zsadányi örült a kutyájának. Se felesége, se gyereke, senkije. Ime a
sors egy kis állatot vet melléje, hogy ne éljen magányosan.
A kutya egyszerre otthon volt az órás hajlékában. Míg az órás dolgozott,
a kiskutya egy rossz cipővel játszott. A foga közé vette, s megrázta,
eldobta; utána ugrott; megint megrázta, s eldobta.
Az órás le-lepillantott rá az asztaláról és nevetett.
Egy hét mulva már csaholt is a kis állat. Ha valaki belépett az óráshoz,
Pontyika beiszkolt az ágy alá, s onnan csehetelt.
– No-no, fel ne falj! – szóltak rá olykor tréfásan.
S az órás mindenkinek elmondta, hogy ne féljen, mert nem kutya az, hanem
ponty, négylábu ponty.
A kis Ponty napról napra nőtt és kedvesedett. De nőttével nem szépült. A
feje kicsi maradt; a teste ellomhult. Hasonlítani kezdett a fehér
medvéhez.
Hogy kiskorában az órás az asztal mellé a vendégszékre fektette,
megszokta azt a helyet, s ott hevert legszívesebben. A széken egy rossz
űlő párna volt. A kutya szereti a párnát. Ponty jóízűket aludt ottan.
Mikor meg nem aludt, fölült a széken, és órákig elnézte, hogyan dolgozik
a gazdája?
Különös mosolygó nézése volt annak a kutyának. Talán hogy a fél
szája-széle csempe volt, azért látszott olyannak, mintha mosolyogna?
Talán valósággal is mosolygott? Ki ismerhetné a kutyának a lelkét?
Hanem egy hibája volt Pontynak, ami a gazdájának nem tetszett: mindig
éhes volt, mindig.
Az órás hétköznapokon csak kenyéren élt meg szalonnán. Esténkint vett
csak a hentestől töpörtyüt, vagy egy szelet párizsit. Pontynak
kicsikorában elégnek látszott a kenyérhaj, meg a szalonna-bőr, később
azonban oly esennen nézte az órás evését, hogy a nyála is csurgott belé.
Az órás nem keresett annyit, hogy olyan nagy kutyát jóltarthasson. S a
kutya enni akart, mindig enni. Bármennyit is adott neki a gazdája, csak
egyet nyelt, s lent volt. A következő percben megint könyörgőn nézett. S
ha az órás nem vetett neki, fölemelte az első lábát, s rátette gyöngéden
az órásnak a térdére.
– Ménkü ebbe a dögbe! – fakadt ki olykor az órás, – egyszercsak meg fog
szólalni, mint valami ember!
S odavetette neki az utolsó falatját is.
Végre is arra gondolt, hogy elajándékozza a kutyát. Odaadja valaki
olyannak, aki kellőképpen táplálja.
Először a csizmadiának akarta adni. Csizmadiáék el is fogadták volna.
Délben és este ők adtak neki, az órás egy falatot se. Gondolták, úgy
majd átszokik.
Ponty nagykedvvel is fogadta a jóltartást. Mikor kiürítette a tálat, még
néhány percig ott nyalogatta a száját. Várt, hogy vége van-e a menünek?
Mikor aztán a csizmadiáné kinézett, és a forgószéllel szidta a
telhetetlen gyomrát, lefutott nagymosolyogva a patakra, s ivott
nagyokat.
A pataktól azonban nem a csizmadiáékhoz tért vissza, hanem az óráshoz.
Egyet kapart az ajtón, s oly kedvesen mosolygott, hogy az órás
bebocsátotta.
Fölfeküdt a székre és szunyókált.
– Szomszéd! – szólt rá egyszer a csizmadiáné, – ha maga mindig beereszti
azt a kutyát, ne tartassa velünk. Tartsa maga!
Az órás hát kikergette a kutyáját.
Ponty lefeküdt az ajtó elé, s ott heverészett. El nem mozdult onnan, míg
csak megint meg nem éhezett. Akkor aztán odaült a csizmadia ajtaja elé
és nézett be vidám esdeklő szemmel az asszonyra.
– De a görcs essen beléd! – fakadt rá az asszony, – ha te csak enni
jársz ide, nem adok én neked!
Az órás nevette.
– Máshova adom, – mondogatta, – máshova, messzebbre.
Vasárnap megtudakolta a tüzoltók között, kinek kellene kutya?
– Nekem bizony kellene, – szólt egy vastagnyaku tüzoltó, aki hétköznap
kerékgyártást művelt. Nekem kellene egy jó kutya, mert éjszakánkint
lopják a fámat.
– Nohát ilyen kutyád nem volt még! – mondotta az órás. Ez vízi kutya. A
tóba’ fogtam én horoggal.
– Vizi kutya nem kell nekem, – felelte a kerékgyártó. Nem vagyok én
hajós. Nekem földi kutya kell, egy jó csahos, okos földi kutya,
amelyiknek az ugatásától megijednek a tolvajok.
– Hászen földi kutya is az én kutyám, – felelte az órás. Ugatni egy
kutya se ugat szebben. Okosságra meg olyan okos, hogy még nevet is, mint
az ember.
A tüzoltók nevetésre fakadtak.
– Ez az órás mindig hazudik! – mondotta az egyik.
– Nem hazudok biz én! Az én kutyám nem olyan fajta állat, mint más
kutya. Az én kutyám érdeklődik az órák szerkezete iránt is. Micsoda? Nem
hiszitek? Hát őrült vagyok én? Hát ki ismeri jobban a kutyámat? Én
ismerem a kutyát, ti nem ismeritek. Mindennap ott ül mellettem és nézi,
hogyan bajlódok némelyik órával. Néha nem találom meg a hibát. Olyankor
a kutya is tünődik és a fejét rázza. De persze nem tud szólni, csak
nevet, ha ránézek. Ha lába helyett keze volna, már régen dolgozna
mellettem.
A tüzoltók méginkább dűltek nevettökben.
– No, – mondotta a kerékgyártó, – ha az a kutya csak egyszer is
rámnevet, egy hordó sört fizetek itt az asztalnak.
Az órás egyszerre haza akart menni a kutyáért, de az egyik tüzoltó nótát
kezdett, s arra valamennyien daloltak.
Az órás visszaült a helyére, s velök dalolt.
– Egy hordó sör! – mondotta. Vasárnapra bizonyos az egy hordó sörünk!
Másnap, hogy kialudta a mámorát, eszébe jutott a kerékgyártó meg a
kutyája.
– Dehogy adom oda a kutyámat, – mondotta. Ez a kutya még fejlődik,
okosodik. Dehogy adom oda!
S elment a pékhez, vett kenyeret magának is, a kutyának is. A kutyának
persze maradék kenyeret vett. Két krajcáron jókorát adtak.
Otthon aztán mikor ettek, szeletekben vágott a kutyának is.
A kutya megette a kenyeret mind, s rátette a lábát a gazdája térdére.
– Ugyan ne légy olyan telhetetlen! – mondotta neki az órás.
S boszuságában kikergette a kutyát.
Három óra tájban kinéz, hát a kutya egy bőrdarabot rág. Bizonyosan a
csizmadia szemétjéről vitte az ajtó elé.
– Nem lehet tartani ezt a kutyát! – boszankodott az órás. Hiába,
akármennyit adok neki, kevesli. És ha mindennap egy garas áru kenyeret
adok is neki, évenkint háromszázhatvanöt garas: több hét forintnál. De
ennek nem elég két garasáru se. Hát csak nem fogok ennek a dögnek még
külön dolgozni?!
Hétköznap mindig számító és takarékos volt az órás. Éshát őhozzá jobbára
a parasztok meg az iparosok hordták az órájokat. Azok bizony csak 10–20
krajcárt fizettek egy-egy javitásért.
Másnap délután elvitte a kutyáját a város végére a kerékgyártóhoz.
Régi léckerítéses házban lakott a kerékgyártó. Az udvara tele volt
keréknek való hajlított fával. Szép máglyarakásokban állott a fa ottan,
hogy szellőzzön, száradjon.
No a kutyának ott megörültek. Szép kutya! okos kutya! éshát csakugyan
nevet!
Kötelet a nyakára! S hozzákötötték egy mélyen bevert karóhoz, és
jóltartották.
A kutya mohón evett. Ugy jóllakott, hogy szinte domborodott belé.
– Három-négy nap ne eresszék el, – mondotta az órás. Ha látja, hogy itt
bőven kap enni, megmarad.
S mivelhogy ingyen adta a kutyát, a kerékgyártó egy üveg bort hozatott
fel a pincéjéből.
Az egy üveg borból kettő lett, a kettőből aztán több. Az órás, mint
afféle ülve dolgozó mester-ember, ahova egyszer leült, nem mozdult el
könnyen. Éjfélkor tért haza.
Reggel mikor kinyitotta az ajtaját, Ponty ott ült. A nyakában volt a
kötél is, meg a karó is.
Ránézett a gazdájára és mosolygott, örvendezett.
– Ménkü ebbe a kutyába! – mondotta nevetve az órás.
A kerékgyártó elküldte az inasát egy vékonyfajta lánccal a kutyáért. A
kutya azonban gyanakodva nézte. Átfutott az utca tulsó felére.
– Ponty! – kiáltott rá az órás haragosan. Gyere ide!
A kutya odacammogott. Búsan tartotta a fejét a lánc alá. De mikor a
gyerek vezetni próbálta, visszahuzta a gyereket.
Az órás megint elment vele. A kerékgyártó megint megvendégelte egy üveg
borral. Az egy üvegből több is lett. Az órás csak reggelfelé tántorgott
haza.
Valami egy hétig láncon volt a kutya. Adtak ennie, amennyi belé-fért.
Szinte meghizott az egy hét alatt.
A nyolcadik napon amikor kivitték neki az ételmaradékot, a kerékgyártó
leoldta a láncot a nyakáról.
– No most már megmarad.
A kutya akkor körülpillantott, egyet szökemlett, s ki! Otthagyta az
ételt, a kerékgyártót: elinalt vissza haza.
A kerékgyártó ujra elküldött volna a kutyáért, de az asszony nem
engedte.
– Majd bizony, hogy reggelig itt üljön az órás.
Zsadányi se vitte vissza a kutyát.
– Ménkü ebbe a dögbe! – mondotta nevetve, – hát nem akar tűlem megválni!
A kutya mintha értette volna a szavát, örvendezve nézett a gazdájára.
Zsadányi aznap megintcsak vásárolt kenyeret a kutyájának.
– Itt van, edd meg. Ha többet akarsz, keresd meg magadnak!
Ponty azonban nem keresett. Mióta láncra tették, nem mozdult el
hazulról. Órákig elült a széken, és nézte figyelmesen hogyan rakogatja a
kerekeket az órás. Néha nem illett be az uj kerék, s reszelni kellett
rajta. Olyankor Ponty annyira mosolygott, hogy a foga is kilátszott. A
kalapácsolásnál azonban félrevonta a fejét.
Ekközben elkövetkezett a nyár is. A kutya időnkint fölemelte a hátulsó
lábát, és buzgón vakart a füle tövén. Vagy hátra kapdosott és
végigvacogtatta a fogát a bundáján fel a háta közepéig.
Az órás eleinte nem sokat ügyelt rá, később azonban hogy a kutyája
minduntalan vakaródzott, megboszankodott reá:
– Ménkü ebbe a dögbe! Mit vakaródzik!
S ő is vakart egyet az oldalán.
– Mars hinausz! az apád irgalmát!
Kikergette a kutyát.
Másnap, hogy halászó napja volt, Ponty ott ült mellette. Máskor
csendesen megült, de akkor vakaródzott.
– Gyere, – azt mondja Zsadányi, fürödj meg.
A kutya azonban húzódott a viztől.
Zsadányi megfogta a hátán a bőrt két kézzel és bevetette messze a tóba.
A kutya ijedten uszott ki, megrázkódott és hazafutott.
Attól fogva nem lehetett a tóra elcsalni.
Ha a tóra ment az órás, a kutya otthon maradt. Ha nagyon hivta és mégis
velement, a tónál visszamaradt a kutya husz-harminc lépésnyire. Akárhogy
hivta az órás, csak fölkelt, a farkát csóválta, a fejét le-leütögette,
mosolygott, de nem mozdult közelebb.
Egy holdvilágos éjen az órás levetkezett a tóparton és bement fürödni a
vízbe.
A kutya akkor nyugtalanná vált, a parthoz szaladt, és nyöszörgött,
csahintott is olykor. Különösen mikor az órás a viz alá bukott.
– Gyere be te is, gyere! – biztatta az órás.
S ki is akart menni a kutyájáért a partra, de amint feléje közeledett,
Ponty elfutott.
Irtózott a viztől.
Egy napon falura hivták az órást. A tiszttartónak az órája állott meg.
Zsadányi fölült a kocsira. A kutyája futva kisérte a kocsi mellett.
– Hol szerezte azt a különös fajta kutyát? – kérdezte a tiszttartó.
Az órás elmondta.
– Tessék megvenni, – tette hozzá. Nem adnám el semmi kincsért, mert jó
állat, de nekem nincs konyhám. Én csak apróságokkal élek. Az ilyen
kutyának ennie kell.
– Hát hogy adja?
– Odaadom egy forintért.
– Jól ugat?
– Mint az oroszleány!
– Hát jó, megveszem.
– De ajánlom, hogy jól meg tessék kötni, mert hazajön.
– Dehogy megy haza. Hogy menne haza olyan messzire. Vettem én már máskor
is kutyát onnan.
– De csak tessék megkötni.
– Majd betesszük egy hétre a baromfi udvarba. Onnan nem bir kimenni.
És az órás becsalta Pontyot a baromfi kertbe. Sürü tüskésdrót-kerítés
övezte azt a kertet, jó kétméter magasan.
Az órás megigazította az órákat, s estefelé végezett. Kapott vagy öt
forintot.
Mikor elbucsuzott, a kutyája nyugtalanul nézett utánna. Szükölt. Fel-alá
ugrált a tüskés drótkerítés mellett. Itt is, ott is kidugta az orrát a
drót közül, de nem birt áttörni rajta.
Az órás sokáig hallotta az üvöltését.
A város végén csárda áll. Zsadányi, hogy pénzt érzett magánál, betért
oda. Egy óra mulva vigan zengett a cimbalom.
Reggel már a nap is kelt, mikor az órás haza vetődött. A kutyája vidáman
futott eléje. A bundáján pirosló vérfoltok tanuskodtak arról, hogy a
drótkerítés nem bocsátotta át valami könnyen.
– Ménkü ebbe a kutyába!
A tiszttartó harmadnapra elküldött a kutyáért. Csak nagy küzdelemmel
birták lefülelni, s megkötözni.
– Láncra kell tenni legalább is egy hónapra, – vélekedett az órás.
Három hétig nem látta az órás a kutyáját.
Egy délután ahogy kilép, ott fekszik megint a kutya az ajtaja előtt.
Csupa por a bundája, de úgy meg van hizva, hogy alig ismer rá.
Az órás attól fogva nem birta a város határán tul vinni a kutyáját.
Ponty elfutott, ha kocsi állt meg a ház előtt. S ha a gazdája kocsira
ült, csak épp a sorompóig kisérte. Ott leült és búsan nézett utánna. S
ott várt reá, míg csak vissza nem tért.
Pedighát igen láb alatt volt már a kutya. Ha szombat-délutánonkint
gyakorlatra vonult a tüzoltóság, Ponty nagyokat szökellve futott elől,
és erős _vuh-vuh!_ kiáltásokkal ijesztette az utca népét.
Mikor a gazdája fölment a gyakorló létrán, nyugtalanul nézte, és
keservesen tutult. Nevették miatta Zsadányit.
Még izgatottabb volt a kutya, ha tüzre kongattak. Olyankor végtelenül
vonított, mintha a fogát huznák, és kaparta az ajtót.
Zsadányi nem szeretett éjszaka fölkelni. Azelőtt mindig azt mondta, hogy
nem hallotta a kongatást. És el is hitték neki, merthiszen a város végén
lakott. Mióta azonban Ponty megnőtt, olyan veszekedett lármát csapott
mikor kongattak, hogy fel kellett ébrednie.