Mi erősebb a halálnál? - 08

Total number of words is 4011
Total number of unique words is 1820
34.0 of words are in the 2000 most common words
46.9 of words are in the 5000 most common words
52.2 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
úrnak. Csak vedd át a birtokot. Szánts, vess. Élj kedvedre.
Ilyen tulok.
De az imént emlitettem, hogy emmiatt lettem én pappá. Hát azt is
elmondom:
Mikor nyolcadikba jutottunk, én egy finánc fővigyázónál laktam. (Izlik
neked ez a sör? Nekem se. Igyunk tán ürmöst. Hé, csaplár! Hozzon
félliter ürmöst! vagy egy litert is ha jó.)
Én akkor tizenkilenc éves voltam, Lukács huszonegy. Későn kezdte az
iskolát.
Egy márciusvégi napon ellátogat hozzám Lukács. Nem szokott hozzám járni.
Valami meleg barátságban se voltunk, csak ahogy szoktak lenni akik
egyszőlőben szoktak kapálni. De a vár közelében lakott ő is, és valami
görög fordítás kellett neki.
Körülpillant a szobában, és azt mondja:
– Hogy lehet ilyen lyukban lakni?
Mert kamara volt valamikor az én szobám. De előttem is diák lakta. Az
ablakom egy kis húszlépéses kertre nyillott. Kályha nem volt benne. Csak
épp ami meleg a konyháról begőzölgött, az enyhítette télen a levegőjét.
– Hogy lehet ilyen lyukba lakni?
Ma már bizony magam is ezt kérdezem. S főképpen hogy hogy lakhattam ott
négy éven át?
Abban a szűk zúgban nem volt egyéb csak egy ágy, egy ingó-lábu asztalka,
meg egy nádszék. Az ágy oly rövid volt, hogy csak összevont térddel
lehetett benne feküdni. A ruháim szögön lógtak. Ha vendégem jött, ráült
az ágyamra. De ritkán nézett el hozzám valaki.
És én mégis szivesen laktam ottan. Tizenegy forintot fizettem mindössze
a teljes ellátásért. Azt másutt nem kaptam volna meg sehol. A másik ok
meg, ami odakötött az volt, hogy én már ötödik osztályos koromban
pipáztam. Fináncnál jó annak lakni aki pípás.
De más kellemességek is kötöttek arra a helyre. A házban nem volt
bölcsős gyerek, se hegedü, se zongora. Az udvar másik felén álló
házacskában is csendes lakó lakott: egy hadnagynak az özvegye,
Dormándyné nevü. Annak csak egy leánykája volt, s az se lármás.
Az én gazdám többnyire hivatalos csavargással foglalkozott, hát csak a
felesége volt otthon, egy bodros-fejkötőben járó pápaszemes asszony.
Magában az nem zajoghatott. A másik asszony, a hadnagyné napestig a
szobájában ült, és dolgozott. Abból élt, hogy papagályokat himzett,
rózsaszin-szárnyu fehér papagályokat amint kék levegőben, valami leveles
galyon ülnek, és ostoba szemmel néznek a világba. Később hallottam, hogy
spanyolfalra valók voltak a himzései. Hát az sem ért rá lármázni.
Többnyire egyedül is ült otthon. A leánykája – Cili nevü, – iskolába
járt. Szóval, az is odaragasztott engem, hogy zavartalanul lehetett a
házban tanulnom.
Nyári estéken kiültünk a finánccal a kiskertbe, vagy az udvarra, és ott
pipázgattunk. Néha az asszonyok is széket tettek ki, és hozzánk ültek.
Beszélgettünk. De jobbára csak a finánc beszélt. Jóhumorú ember volt.
Mindig tréfás történeteken járt az esze, és röhögve mondta el. Vannak
olyan boldog emberek! Persze szamarak. De átvihogják az életet, tehát
boldogan élnek. Porubának hitták a jóembert. Vastaglábu és vastag bajszu
finánc volt. A bajuszához hozzáeresztett a szakállából is, és mikor
gondolkodott marokba fogva simogatta.
A dohánycsempészekről meg a falusi parasztokról beszélt persze
legtöbbet. Hallgattuk és nevettünk vele. A felesége rikoltva nevetett,
és rácsapott olyankor az ura vállára, mintha mondaná:
– Óh te nagy furfangos!
Olyankor a kis Cili is vonaglott a nevetésben. A kezét tördelve
nevetett, s a fejét a félvállára hajlitva. A fogai szinte világítottak
az esthomályban. Csak a hadnagyné maradt félkedvü. Fanyaran mosolygott,
és a fejét rázta:
– Szegény ember, – mondotta az sz-et kissé a nyelve hegyéről ejtve.
Minek bántják őket? Hadd éljenek.
Az orrát kissé magasan viselő negyvenéves asszony volt; szigoru arcu és
nagyfejü. Mindig feketében járt, és mindig méltóságosan.
– A törvény törvény, – mondta rá néha a finánc.
De nem is igen hajszolta ő a szegény dohányosokat, inkább a
pálinka-csempészek érdekelték. Azok többnyire németek voltak, és
különféle rókasággal igyekeztek a fináncokat kijátszani.
Egyébiránt szegény volt a finánc is, a hadnagyné is, mint ahogy a
külvárosi nép szokott lenni. De azért sohse éheztünk, sohse fáztunk.
Hát mondom: Lukács látogatott el hozzám.
Leült az ablakhoz. A párkányra tette a papirosát. Én belefogtam a görög
fordítás diktálásába.
Egyszercsak Lukács visszaszól:
– Te Pali, ki ez a szép kis teremtés?
Kinézek az ablakon, hát Cilit látom a kertben, az özvegy hadnagynénak a
leányát.
Semmi csodálni való nem volt azon, hogy Lukács egy leány iránt kérdést
vet. Elvégre gyakori az ilyen pillanatnyi érdeklődés az öregdiákoknál a
lányok iránt. _Ki ez?_ Vagy: _De csinos!_ – Aztán a következő percben
elfelejtjük.
Akkor mégis, nem tudom miért, megérintett a kérdése. Hogy azt a leányt
Lukács szépnek mondja. Én négy esztendeje látom mindennap, de sohse
fedeztem fel rajta semmi szépséget. Mikoriban odakerültem kurtaszoknyás
csontosképü leányka volt, s vörös-kezü, nagylábu és nagyfogu. A négy év
alatt persze megnőtt. Én bizony nem sokat koptattam rajta a szememet.
A leány gyakorta megfordult a kertben. Csak afféle kis kert volt az:
húsz lépés széle-hossza. Két fa állt benne: egy sovány szilvafa, meg egy
hitvány kis diófa. Az ablakom előtt egy orgona-bokor is magánkodott. A
bokor előtt padocska volt és egy alacsony malomkő-asztal. Emlitettem,
hogy kiültünk oda szép estéken a finánccal.
A leányon az anyjának a fekete kabátja volt, s a fején ibolya-színnel
sávos zsenilia-kendő. Valami magot vetett: mákot, vagy répát, és azt
gereblyézte.
Lukácsnak a szava csak elmúló megjegyzés volt. Irt tovább. Aztán valami
negyedórát beszélgettünk, s hálás kézszorítással távozott.
Másnap ebédután rágyujtok pipára, és az ablakhoz űlök, hogy tanuljak.
Cili megjelenik a kertben.
Máskor rá se néztem volna, de hogy Lukács szépnek mondta, akaratlanul is
ráfordult a szemem, hogy mondok: mit lehet ezen szépnek látni?
Csakabban a színehagyott posztókabátkában volt, amelyben az előttevaló
nap, és csakaz a zsenilia-kendő a fején. Hát bizony felnyúlott, megnőtt.
Formásabb is, mint gyermekkorában volt, szinte fiús testalkatú. Keze,
lába nem olyan nagy már mint csirke-korában volt, de szépnek bizony nem
valami szép. Olyan mint száz meg száz más leány: kifejezéstelen arcú,
közönséges, mint a gyári kanál.
A leány valami öt cserép poros pelargóniumot ültetett ki. A kert fele az
övék volt. Csakhogy a kertnek az a fele, amelyikre a mi házunk vetett
árnyékot. Az udvarunk ugyanis amint emlitettem, két kis egymással
szembenéző ház volt. A kert is asszerint oszlott volna kétfelé, de a
finánc volt a ház tulajdonosa, és a koszmós szilvafa tekintetéből a
tulsó felét tartotta meg a kertnek.
Hát Cili ott térdelt féltérden. Konyhakéssel vájt gödröcskéket a
virágainak. Az arca álmodozó volt és sápadtkás, mint a szobai leányoké
szokott lenni.
A nap oly melegen sütött, mintha már java tavasz volna. A macskájok is,
– egy hasas szürke macska, – kifeküdt a kerti padra, a nap melegére, és
ott aludt.
Cili az essővizes hordóhoz ment a kannával, és gondosan öntözgette az
imént ültetett pelargóniáit.
Ekkor egy nyájas hang szólal meg az udvaron:
– Bocsánat kisasszony, hogy figyelmeztetem, de nem jó ilyenkor öntözni.
Lukácsnak a szava.
Cili ránéz. Elpirul.
Lukács se szól többet. Vörös arccal nyit be a szobámba.
– Megin itt vagyok, – mondja vidáman. Egy nagy gondolat hozott, pajtás!
– Nagy gondolat?
– Az. Arra gondoltam pajtás, hogy együtt tanulhatnánk. Kétszer-háromszor
elolvassuk, aztán egyikünk elkezdi mondani, a másik folytatja, ha
megakad. Ha egyik se tudja mondani, belenézünk a könyvbe. Hát nem nagy
gondolat ez? nem jó ötlet?
Az ötlet nagyon is jó volt. Szinte csodáltam, hogy annak a
szalonna-embernek a fejében megszülethetett. Olyannyira buzgó tanuló
voltam, hogy örültem mindennek, ami a tanulásban segitett. A leányra nem
is gondoltam abban a percben.
Nekidőlünk a tanulásnak, de az én Lukácsom mingyárt az első próbában
megfeneklik. Az igaz, hogy mindig kipislogott a leányra.
– Hiába, – azt mondja, – ma nincsen jó-napom. Az éjjel rosszul aludtam.
Nem jó ha útcai szobában lakik az ember. Milyen szerencsés vagy te, hogy
van ilyen csendes kis zugod. Te Pali, mondok valamit: cseréljünk lakást.
Ez az ötlete már bolondság volt. Az ő lakása legalább is kétszer olyan
drága, mint az enyém.
– Megszoktam ezt a lyukat, – feleltem kitérőn.
– Megszoktad, hát megszokod azt is. Vagy attól tartasz, hogy az
költségesebb? Az én apám fizeti továbbra is. A cserét én nem írom meg
neki.
– Nem, nem. Hátha apád betoppan egyszer? Nem szeretem az efféle izéket.
– De az én apám nem olyan. Legföljebb nevet rajta egyet. Az én apám
minden kívánságomat teljesíti most már.
– Nem, nem, – feleltem, – mindent kerülök ami nyugtalanít.
E beszélgetés alatt Lukácsnak a félszeme folyton a kertben bolygott.
– Te Pali, – azt mondja, – hogy hívják azt a leányt?
– Cilinek.
– A fináncnak a lánya?
– Nem. Egy özvegy asszonyé.
– Aki a másik házban lakik?
– Azé.
– Nincs vele valami… izéd… barátságod?
És nevetett.
Megvetőn legyintettem.
Ő megint kisandított az ablakon, és a fejét rázta:
– Micsoda fehér homlok! Micsoda szem!
Kinézek, hogy talán más leány is van ott? De csak Cilit látom. Ott
babrál a virágain. Spongyával mossa a port a pelargóniák leveléről.
Hát csakugyan fehér a homloka, és nem olyan keskeny, mint a nőké szokott
lenni. Én bizony nem láttam eddig a homlokát.
– Tégy nekem egy szivességet, – mondja Lukács.
– ?
– Gyere ki velem a kertbe. Látom hogy pad van itt az ablakod alatt. Azon
a padon tanuljunk. Jó?
– Nem bánom.
– És mutass be engem annak a leánynak.
Vállat vontam:
– Kell is ide olyan parádé. Szólj neki, aztán megvan.
Semmi csodálni valót nem láttam a kivánságán. Húsz éves korában az ember
minden kötény iránt érdeklődik. Sőt éppen az az érthető hogy az ilyen
ostoba ember figyelmét éppen az ilyen semmi-leány vonja magára.
Kiléptünk a kertbe. Nálam pípa volt, nála szivar, és mind a kettőnk
kezében könyv.
A leány megint elpirúlt.
Lukács meglökött.
– Cilike, – mondom leereszkedőn. Ez a barátom be akar mutatkozni. Lukács
a neve, Horváth Lukács.
A leány fölegyenesedett, és fülig pirosan nézett Lukácsra.
Lukács olyan városiasan emelte meg a kalapját, mintha legalább is egy
grófkisasszonynak mutattam volna be. A leány nem nyujtott kezet, csak
Lukács felé fordította a tenyerét, és mosolygott:
– Sáros…
– Felírom tartozásnak, – felelte Lukács. Az imént mondtam, hogy ilyenkor
nem jó öntözni. Meglássa Cilike, hogy egy hét múlva rozsdás lesz minden
levél.
Cili hitetlenűl nézett reá:
– Igazán?
– Tapasztalásból mondom. A gazdák az essőt se szeretik ilyenkor. Azt
mondják: A márciusi essőt vasvillával is ki kellene vetni a földből, ha
lehetne. Milyen virágú pelargóniák ezek?
– Mind halvány rózsaszín, – felelte mosolygó arccal a leány. Én nem
szeretem a tüzes-piros pelargóniumot.
(Milyen csinosan tud ez a csitri mosolyogni! És milyen bizalmasan
beszélnek!)
– A piros virág csak a mezőn szép, – felelte Lukács. Mondja csak Cilike,
milyen virágai vannak még?
– Csak szegfűm van egy bokor. Fehér szegfű, teljes. Meg egy leánderunk
van. De azt csak később tesszük ki.
– Ha megengedi, hozok én magának hónapos rózsát. Legközelebb, mikor
eljövök Palihoz.
– Köszönöm, – felelte ujra elpirosodva a leány. Nem tudom, hogy… hogy a
mama megengedi-e, hogy elfogadjam?
– Ha nem engedi meg, akkor idelopjuk. Igaz-e Pali?
Rábólintottam. Gondoltam: üres fecsegés.
A leányt ugyancsak pirosította ez a beszélgetés.
– Megyek már, – mondotta. Csupa sár a kezem…
És kacérkásan mosolygott. No lám!
Hogy magunkra maradtunk, elhajtottam a macskát a padról, és leűltem.
– Gyere hát, – mondottam türelmetlenül, – tanuljunk. Vagy ha nem akarsz,
hát eredj haza, legalább én hadd tanuljak.
Ujra nekikönyököltünk a tanulásnak. Lukács összeszedte az eszét.
Csakugyan úgy lett, ahogyan javasolta: hamar és tökéletesen
elkészültünk.
Másnap, – bolondnak bolond a szerencséje is, – Lukácsot kiszólítják.
Felel persze ahogyan soha életében. A professzor még meg is dícsérte.
– Ezt neked köszönhetem, – mondja óra után.
És megölelt.
– Magadnak köszönheted, – feleltem jószívvel. Gyere el ma is, aztán
meglátod, hogy micsoda változás lesz a lelkedben is, ha mindig
elkészülsz.
Mert az iskola falain belől mindig nyomott volt a kedve. Becsületesen
sohse tanult, hát szorongott, hogy kiszólítják. Hapedig kiszólították,
ritkán birt kiverejtékezni egy-egy _elégségest_. Akkor meg az
kedvetlenítette. De ha kívül volt az iskolán, egyszerre elcsapott
magától minden gondot: szivarra gyujtott, és az övé volt a világ.
A világ eggyáltalán a szamaraké, barátom. Figyeld meg. Az okos ember
mind dologba veszti az életét. Kinek dolgozik? A szamaraknak, a
henyéknek, a selyem ágyban született heréknek.
Lukács eljött aznap délután is. A kertbe nem ültünk ki, mert éjjel esső
esett, és a föld ragadós volt még. Cilivel nem beszélt, csak épp az
ablaknál köszönt neki, hogy áthaladt az udvaron. Tanultunk megint buzgón
majdnem estig. Lukács boldogan vált el tőlem. Azt mondta, hogy egy
vadonatuj tajtékpípával fog megajándékozni.
Sohse volt addig tajtékpípám, hát persze örültem az ígéretének.
– Csak gyere el, járj el rendesen, – mondtam a kezét melegen megrázva, –
meglátod mennyire javadra válik.
Másnap azonban szél fujt. Lukács otthon maradt.
Pedig este elállt a szél, s tavaszi enyheség következett a nyomába.
Gondoltam: eljön tán este? vártam is a kapuban pipázgatva, debiz az én
Lukácsom nem jelentkezett.
A finánc akkor tért haza. Vacsora után kiültünk a kertbe, hogy
meghallgassuk az élményeit. A két asszony is hozzánk telepedett. Cili
kis szalmaszéken az anyja mellé.
– Érdekes, gondoltam, hogy ez a leány még most is gyermek-székre ül:
maga se érzi, hogy nagyleánynyá fejlődött.
S több gondolattal nem is foglalkoztam vele. Nekem ő csak egy szoknyás
senki volt. Akárhányszor láttam őt söpörni, cipőt kefélni, krumplit
tisztogatni. És hát nekem is volt otthon lánytestvérem, akiről a
barátaim azt mondták: Gyönyörü leány ez a te Kati nénéd! – Csak magamban
nevettem. Látták volna reggelenkint a foltos alsószoknyában, fásultan
ásítozva, nyujtózkodva. Csunya prózai állat a nő! Ők maguk is tudják.
Azért szednek magukra mindenféle cifraságot.
A finánc összehazudozott, szokása szerint mindenfélét, és maga nevetett
rajta legtöbbet. De aztán elálmosodott, s az asszonyok vették át a szót.
Egyszercsak hozzám fordul a hadnagyné:
– Mondja csak Zeller: ki az a derékforma fiatal ember, aki magához
járogat?
– Iskolai társam, – feleltem közönbösen, – Horváth Lukács a neve.
– Miféle családból való?
– Gazdálkodó az apja.
Az asszony a két ujjába fogta az állát, és gondolkodva nézett reám:
– Vagyonosak?
– Hát biz azok nem kérnek kenyeret senkitől.
– Hány holdjuk lehet?
– Nem tudom. Lehet ezer is.
– Hm. És sokan vannak testvérek?
– Nem, csak ketten: ő meg egy leány.
Eddig érve asszonyi kiváncsiságnak véltem a kérdéseit. Az asszonynép
rögtön érdeklődik mindenki iránt, akinek egyszer az arcába nézett. Tudni
akar róla minden jót és minden rosszat; de legkivált rosszat. Hanem
mikor azt kérdezte, hogy hányan vannak testvérek? nekem egyszerre az
eszembe villant, hogy az asszony bizonyosan látta őket a kertben, ahogy
beszélgettek, s azóta a hetedik szentségről álmodott.
Erre már elmosolyodtam.
– Gazdagok azok – mondottam féltréfásan. Lukácsnak már ki is van
szemelve egy olyan menyasszony, aki nem harisnyában tartja a pénzét,
hanem zsákban.
Dormándyné csodálkozva vont egyet a szemöldökén. Cili álmodozó nyugodt
szemmel nézett reám. Aztán a fináncnak uj történet jutott az eszébe a
parasztról, aki föld-bért megyen fizetni a városi úrhoz s leveti előtte
a csizmáját, hogy a pénzét elővegye.
Másnap Lukács megint meglátogatott, s elhozta az igért tajtékpípát.
Félforintos babpípa volt, de én azért örültem neki.
Mégis jó fiu ez a Lukács, – gondoltam. – Tuloknak, tulok, az igaz,
deazért jó fiu.
A tanulás aznap délután sehogyse folyt. Lukács szórakozott volt, s
ki-kipillantott az ablakon.
– Nem tudok ilyen meleg időben tanulni, – mondotta renyhén
elnyujtózkodva.
Nem volt pedig nagyon meleg a nap, csak mint tavaszszal szokott lenni.
Darabig beszélgettünk, aztán kikisértem. Cili nem volt látható.
Bizonyosan bent járt a városban.
Aztán három nap múlt el ugyanigy. Lukácsnak a tanuló kedve elcsökkent.
Csak beszélgettünk. A leánynyal nem találkozott.
A következő napon elmaradt. Mondtam neki másnap, hogy vártam. Azt
felelte, hogy fáj a feje, ha sokat tanul; majd csak külön tanulgat,
otthon; egyébiránt meg fog látogatni olykor, csakhogy estefelé, mikor
már mind a ketten elvégeztük a dolgunkat.
Ekközben kibontakozott a tavasz. A fűzfák kilevelesedtek. A ház előtt
levő téren is kizöldült a fű. Néha egy madzagra kötött bárányka
legelészett rajta. A házak oldalában gyerekek gomboztak.
Kiállok napnyugta felé a kapuba, és ott pipázgatok. A hegyoldalon
laktam. A kapuból látni lehetett az egész várost, jobban mondva a városi
házak tetejét, templom-tornyokat, meg a távolban a gyárkéményeket. A
szomszéd házak előtt is kiűltek az enyhe tavaszi estén a padra.
Dormándyné is előbujt a lányával, és ott sétáltak a ház előtt fel és
alá.
Én lusta voltam megmozdúlni, hogy velök sétáljak. Meg nem is érdekelt a
beszélgetésök. Különben sem érdeklődtünk egymás élete iránt, noha
eggyudvaron laktunk. Eljártam olykor mellettök szótlanul, csak épp hogy
megbillentettem a kalapomat. Cilinek meg pláne nem is szoktam köszönni
se.
Hát mondom csak néztem őket.
Felötlött, hogy Cilin tavaszias kék ruha van, Tegethoff-szín, uj. A
lábán is elegáns cipő, gombos. Sohse láttam azelőtt olyan csinosan
felöltözködve. Az anyja csak a szokott fekete ruhájában sétált vele.
Egyszercsak előválik az útcából az én Lukács barátom. Kockás szürke ruha
van rajta, s a fején szalmakalap. A szájában hosszuszáru kis tajtékpípa.
No lám: pípázik a kedvemért!
Hát mosolygott is rám. Mosolygott, mint a frissfestésü kulacs. De
ekközben meglátta Cilit. Egyszerre irányt változtatott. Hozzájok ment
gangos illegéssel. Bemutatkozott Dormándynénak, és velök lépett.
Erre én is csatlakoztam hozzájok.
Ő mint afféle neveletlen fráter, Cili mellé sorakozott. Én az asszony
mellé.
Dormándyné elkérdezte, hogy milyenek a reménységeink az iskola
végzésére? aztán magáról beszélt. Elmondta, hogy mily szerencsétlen volt
az élete. Dormándy hadnagy hat év hosszat udvarolt neki, míg végre bele
tudta hajlitani az anyját, hogy megesküdhettek. Dormándyné ugyanis árva
leány volt és vagyontalan. A hadnagy anyjának kellett letennie a kauciót
a menyéért. A kaució egy belvárosi emeletes házikó volt, amit szokás
szerint a katonai bizottság háromszoros értékére becsült. Hát végre
összekelhettek. Azonban mi történt: a házasságuk második hónapjában a
férje bevezette őt a társaságba, a tisztnék közé. A Palugyai ebédlőjében
történt az, ahol szerdánkint este a tisztek feleségei is megjelentek.
Egy ittas kapitány beszélgetés közben a keresztnevén találta szólítani
Dormándynét, noha leánykorában nem ismerte. Erre Dormándy fölkelt és azt
kérdezte: Mi jogon szólítja ön a keresztnevén a feleségemet? A kapitány
részeg fővel csak legyintgetett: Szép asszony hát szép asszony…
Dormándy hazavezette a feleségét. Másnap a kapitánynyal megverekedett.
Könnyűcske karsebbel tért haza, s a kapitány a viadal után megigérte,
hogy a legközelebbi eggyüttes vacsorán ünnepiesen kimagyarázza, hogy
boros volt és gondolat nélkül beszélt; megköveti az asszonyt is. Az ügy
így el lett volna intézve szépen, de még se lett belőle semmi. A
hadnagynak ugyanis a kardtól-e vagy a sebész gondatlan varrásától
elmérgedt a sebe, s belehalt.
Az asszony ezt már tikkadozva, könnyes szemmel beszélte.
Én úgy félszemmel csodálkozva néztem rá. Ez a hámlós bőrü fakó asszony…
erre mondták volna, hogy „Szép asszony hát szép asszony!“? El nem tudtam
képzelni, hogy milyen lehetett fiatalságában? A leányához nem
hasonlított. Cilinek a szeme fekete volt, az övé sötétsárga. Cilinek az
arca szélesebb, álla kerekebb, ajka is duzzadtabb.
– Óh a lelkem jó uram! – folytatta az asszony fájdalmas sóhajtással, –
mily nemes lélek volt! mily egyenes, vitéz karakter! A vonásait Cili
örökölte…
S a leányára pillantott.
– És még ez volt az eggyetlen szerencsém a kegyetlen istencsapásban.
Mert az anyósom engem okozott. Azt mondta, hogy kacér voltam, és hogy
ismertem előbbről is a kapitányt. Megtagadta Cilit is. Az uram sírját
még jóformán be se hantolták, már levelet irt, hogy átadom-e a házat,
vagy megvárom, hogy pörrel vegye vissza? Átadtam, visszaadtam neki
mindent pör nélkül. A rokonaim hibáztattak, hogy a gyermeknek tartoztam
volna az apai örökséget megtartani, de nem cselekedhettem másként. Azt
gondoltam: elmondom majd Cilinek ha felnő, és ő helyeselni fogja.
A leányára nézett.
Cili mosolyogva bólintott.
– Fölneveltem a leányomat, – folytatta az asszony, – fölneveltem az
öreganyja segítsége nélkül, a kezem munkájával. Később persze megösmerte
a bűnét az öregasszony. Látta a leányomat, és látta a leányom arcában a
fia arcát. Megleste mikor kijött az iskolából, és megragadta,
csókolgatta, mint valami őrült. Eljött hozzám is, de amint belépett az
ajtón, csak ránéztem, fölkeltem és az ajtóra mutattam:
– _Ki!_
Elment, mint a megdobott kutya. Sokideig nem látta a leányom se, de
aztán megintcsak megjelent az iskolaajtóban, és csókolta. Különösen a
szemét csókolja mindég, ha valahol megkaphatja. A leányom persze nem
tiltakozik ellene. Mondtam neki, hogy csak engedje magát. Elvégre
öreganyja, és Cili… hátha rászorul, ha én véletlenűl meghalok. Mindössze
attól tiltom el, hogy ha ruhafélét küld neki, nem engedem viselnie.
Dormándyné mindezt töredezetten, el-elfulladva mondta el. Szinte bele is
fáradt.
– No én bemegyek, – mondotta a végén.
S a leányára nézett:
– Te még kint maradsz?
– Maradjon még Cilike, – esengett Lukács.
És a leánynyal sétáltunk tovább.
Miket beszél az ember egy tizenhat éves leánynyal? – ma már nem tudnám
megmondani. Csak arra emlékszem, hogy eleven és vídám csevegéssel
folytattuk a sétálást. A leány mintha egy ma-született uj teremtés
volna, – a kaktusz mikor egyszerre virágban pompázik… És úgy csacsogott
az a kis éretlenség, mintha teljes életében fiatal emberek társaságában
forgott volna.
Hét óra tájban kiszólt az anyja az ablakon. Cili kezet nyujtott
Lukácsnak:
– Jóéjszakát.
– Szép álmokat! – sóhajtotta Lukács a leány kezét hosszan megszorítva.
– Az éjjel apámmal fogok álmodni, – felelte ártatlanul a leány. – Anyám
még ennyire nem beszélt róla soha. Nem szereti a szomorú beszédeket. Azt
mondja: az élet ugyis tele van szomorusággal.
S tőlem is rövid kézszorítással vált el. Puha és meleg volt a keze
érintése, – mint a leányoké szokott lenni. Azelőtt sohse fogtunk kezet.
Mink aztán még kisideig beszélgettünk. Lukácsot elkisértem az utcánk
végéig, s barátságosan elváltunk.
Mért váltunk el barátságosabban, mint szoktunk? A levegő tavaszi volt.
És a leány is tavaszi volt. A földből élet-áramlatok szállnak föl
tavaszszal. Rejtelmes erőket hordoz a levegő. Mindennek megvan a
természeti oka.
Aznap este először történt velem, hogy gondolataimban a leánynyal
foglalkoztam.
Úgy tűnt fel nekem, mintha aznap beszéltem volna vele először. Dehát mi
is volt azelőtt? Éretlen szoknyás gyermek. Úgy néztem rá, mint a zöld
szilvára. De ma… igazán szép és kedves leány! A szeme csakugyan érdekes.
Ábrándos mélytüzü szemek! S mily egyenes, katonás járásu leány!
Meglátszik rajta, hogy az apja katona volt.
És színes álmokat festett a fantáziám. Már nem prózai senki volt ő
nekem, már én is olyannak kezdtem látni, aminőnek Lukács. Valami
finomabb matéria ez, mint a többi leány…
Életemben először történt, hogy házasságra gondoltam. Milyen szép játéka
volna a sorsnak, ha azt a leányt nekem osztaná feleségül.
De mi a házasság gondolata a tizenkilenc éves embernek? Bizony úgy
gondolja, mint a gyerek a mézes kenyeret: Ha egyszer nagy leszek, mindig
mézes kenyeret eszek. Se lekötöttség, se felelősség, se verejtékes
gondok, csak mézes kenyér…
Reggelre persze kihűlt a házasság gondolata a fejemből. A leány
alakjáról eloszlott a varázs. Olyanná vált, mint a szinész-kisasszony,
akit este szivárványos fátyolokban, gyémántos arany ékszerekben látunk,
reggel pedig köznapi ruhában, ferde sarku papucsban, sárga arccal,
álomtól dagadt szemmel, amint a konyhaajtóban ásítozva forgatja a
kávédarálót.
Micsoda bolondság volna, – gondoltam, – ilyen kétszoknyás leányhoz kötni
a sorsomat! Néhány hónap mulva én végzett ember leszek: még néhány évi
jogászkodás, aztán lapozgathatok a telekkönyvben.
Lány és házasság nem is fordult meg aznap többé a fejemben. Este csak
Lukácsra való gondolatból állottam ki a kapuba. Meg is érkezett. Pípa
nem volt nála, csak szivarozott. A nyakán cseresznye-szinü uj nyakkendő
viritott. A bajuszkája olyan hegyesre volt sodorva mint az aprószeg.
– Bemenjünk? – kérdeztem, hogy kezet szoritottunk.
Mert az előbbi napi sétálást elmúlt történetkének gondoltam. Lukács
hozzám jár barátságból, s ha véletlenül leánynyal, akármiféle leánynyal
találkozik, kedves neki. A fiatal emberek mindenütt ilyenek.
De Lukács nem akart bejönni.
– Jobb ideki, – mondotta. – Minek űlnénk be abba a szűk barlangba?
Szép piros tavaszi est volt aznap, aranyhabosak a felhők. A Dunáról
éltető fuvallat járta az útcákat.
Fel és alá sétáltunk a ház előtt.
Egyszercsak Lukács beköszön a Ciliék ablakán, s odalép:
– Ma nem sétálunk, Cilike? Az idő kellemes.
A leány válaszát nem hallottam.
Lukács folytatta:
– Vétek ilyenkor dolgozni! A szemét is rontja. Mozgás is kell. Aki nem
jár levegőn, elfonnyad, korán megöregszik.
Erre magam is az ablakhoz léptem. Cili ott űlt az ablaknál, himző ráma
mellett. Az udvari ablaknál az anyja varrta a papagályt, nem tudom hány
ezrediket.
Cili az anyjára nézett. Dormándyné bólintott:
– Hát csak eredj ki. Én még kisideig dolgozok.
Cili egy perc múlva kilebbent az ajtón.
Sötétkék szatinban volt, mint az előbbi napon, csak épp a nyakára vetett
egy kis türkiz-szín selyemkendőcskét.
Lukácscsal kezet szorított; vidám volt, boldog volt, látszott rajta,
hogy szívesen van velünk.
Amint a bárányhoz értünk, megállt és rágyönyörködött:
– Micsoda édes kis állat!
Megsimogatta a fejét. Fűvet szakitott neki onnan, ahova az állat el nem
ért. A bárányka elfogadta a kezéből. Cilit ez méginkább elbájolta:
féltérdre bocsátkozott, és a két tenyerébe fogta az állatka fejét, az
arcához szoritotta:
– Kis gyönyörűm!
– Ezt kellene paravánra hímezni! – mondotta Lukács mámorosan, – magát
így a báránynyal. Annál szebb paraván nem lenne a világon!
Aztán sétálgattunk tovább.
Napenyészet után Cilit beszólitotta az anyja. Elkísértük a kapuig, aztán
csak magunkban beszélgettünk.
– Mily édes szép teremtés! – ábrándozott Lukács. Soha sem láttam emberi
arcon ennyi kifejezést! Pedig nem mozgékony az arca. De a szeme! az a
lélekkel teljes két ragyogó szem! Ha néma volna, mindent meg tudna
mondani ez a leány a szemével!
És elgondolkozva nézett a kapura.
Gondoltam, képzelődik. Nem volt ő soha semmi beszédében komoly. Vannak
olyan emberek, akik éretlenek maradnak örökké.
Aztán arról diskuráltunk, hogy micsoda pályát válasszunk az érettségi
után?
– Én vagy jogász leszek, vagy mérnök, – mondottam. – A jogi pályán nagy
lépcsők vannak. De a mérnökség is jó, különösen a vasuti mérnökség.
Előre látható, hogy a vasút-építés folyton terjedő foglalkozás lesz.
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Mi erősebb a halálnál? - 09
  • Parts
  • Mi erősebb a halálnál? - 01
    Total number of words is 3984
    Total number of unique words is 1765
    33.9 of words are in the 2000 most common words
    45.4 of words are in the 5000 most common words
    52.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Mi erősebb a halálnál? - 02
    Total number of words is 3993
    Total number of unique words is 1820
    32.0 of words are in the 2000 most common words
    45.0 of words are in the 5000 most common words
    52.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Mi erősebb a halálnál? - 03
    Total number of words is 3948
    Total number of unique words is 1908
    29.1 of words are in the 2000 most common words
    41.1 of words are in the 5000 most common words
    46.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Mi erősebb a halálnál? - 04
    Total number of words is 4110
    Total number of unique words is 1927
    30.0 of words are in the 2000 most common words
    42.0 of words are in the 5000 most common words
    48.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Mi erősebb a halálnál? - 05
    Total number of words is 3981
    Total number of unique words is 1789
    32.2 of words are in the 2000 most common words
    44.5 of words are in the 5000 most common words
    50.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Mi erősebb a halálnál? - 06
    Total number of words is 4087
    Total number of unique words is 1822
    31.4 of words are in the 2000 most common words
    45.0 of words are in the 5000 most common words
    51.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Mi erősebb a halálnál? - 07
    Total number of words is 4076
    Total number of unique words is 1915
    31.0 of words are in the 2000 most common words
    43.5 of words are in the 5000 most common words
    49.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Mi erősebb a halálnál? - 08
    Total number of words is 4011
    Total number of unique words is 1820
    34.0 of words are in the 2000 most common words
    46.9 of words are in the 5000 most common words
    52.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Mi erősebb a halálnál? - 09
    Total number of words is 3929
    Total number of unique words is 1915
    32.5 of words are in the 2000 most common words
    44.3 of words are in the 5000 most common words
    49.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Mi erősebb a halálnál? - 10
    Total number of words is 3983
    Total number of unique words is 1866
    32.8 of words are in the 2000 most common words
    44.4 of words are in the 5000 most common words
    51.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Mi erősebb a halálnál? - 11
    Total number of words is 3140
    Total number of unique words is 1561
    34.2 of words are in the 2000 most common words
    45.6 of words are in the 5000 most common words
    51.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.