Mi erősebb a halálnál? - 02

szemem, ha elgondolom. Tudja, Mariska, hogy én izé vagyok, érzékeny
természetü. Én nem nézhetem azt se, ha a kocsisok vasfésüvel vakargatják
a lovukat. Még azt se nézhetem, ha a szülők a gyermekeiket tépázzák,
vagy ha a gyermekek kutyát hajszolnak. Hiába no: nekem érzékeny a
szivem. Én mindent megbocsátok a szülőimnek. Mert bizonyára nagy izéből
tagadták meg a szeretet legerősebb törvényét…
Gedeon letöröl egy könnyet, és folytatja:
– Engem sohse csókolt meg senki, Mariska. A maga ajka az első, amely az
imént az első csókot nyomta reám.
Mariska erre ujra a fiu keblére dől és megismétli sokszorosan az első
csókot, mintha pótolni akarná azokat a csókokat, amelyek nélkül Gedeon
felnőtt.
– Hát itt a magyarázat, Mariska, – folytatja meghatottan Gedeon. – Én ma
nem vagyok senki és semmi. Csak egy hitvány izé vagyok, egy hitvány
fillér a társadalmi értékekben. De egyszercsak előizél, előgurul egy
ezüst forint, vagy egy arany, és azt mondja: Ez az én gyermekem! Belőlem
váltódott! Vagy előgurul egy hitvány, ócska, penészes négykrajcáros…
Nem, az mégse lehet. Szóval én mozdulni se akartam addig, mig a nagy
titok kihámozva nincsen.
– És az anyjáról se tud semmit?
– Csak a nevét. Sajnos…
– Mért sajnos? Legyen bizalmas, Gedókám, Gidókám!
– Hát jó. Tudja meg, Mariska, hogy az én anyám… az én anyám neve Kovács
Lidi.
– Kovács Lidi. Szép név. És?
– Nem érti? Oh, angyali ártatlanság! Kovács Lidi az anyámnak a neve.
– Kovács Lidi. Hogyne érteném!
– De látom, hogy nem érti. Hát nem érti, hogy ha valakit _Kovács_
Gedeonnak hivnak, s az anyja is izé, _Kovács_…
A leány ugy néz Gedeonra, mintha egy földre hullt kinai váza cserepeire
nézne:
– Most már értem. Tehát… És miféle nő volt az édesanyja?
– A keresztlevél ezt mondja: _Foglalkozása: szobaleány_.
Egy percnyi csend következik. Kovács búsan néz maga elé. A leány ijedt
csodálkozással Kovácsra.
Aztán a fiu fölemeli a szemét.
– Ugye, most már érti, hogy miért kerültem? mért hallgattam? Ugye maga
megizél engem, megvet?
– Oh nem! – kiáltja a leány.
S mint a madár, mikor röpülésre terjeszti a szárnyát, fölemeli a két
karját, és Gedeonnak a nyakába repül.
– Nem! Nem! Akit a szülők megtagadtak, a szerető szive nem tagadja meg!
– Köszönöm, – rebegi Kovács érzékeny-boldogan. – A szerencse napja végre
hát rám is kisüt. Érzem, hogy ez a nap az életem első izéje, ünnepe.
Tudja meg Mariska, hogy ma kell kifeselnie a titoknak. Ma vagyok
nagykoru. Ma levelet kell kapnom az árvaháztól. Abban megirják, hogy hol
van az anyám? És akkor én megkeresem azt a nőt, és megkérdem tőle, hogy
az én apám kicsoda? Kicsoda?
– Dehát minek? Gida.
A fiu vállat von.
– Talán, ha meglát… talán, ha megtudja, hogy igyekvő ember vagyok és
becsületes és józanéletü… Én teljes életemben izéltem, szomjaztam a
szülői szeretetre. Gyermekkoromban gyakran láttam képeket, amint az anya
a keblére szoritja a gyermekét, vagy olyan képeket, ahol a karácsonfa
körül örvendezik az apa a gyermekekkel. Én nem követelek az apámtól
semmit. De életem leggyakoribb álma volt, hogy egy szép öreg izé,
úriember megjelent, és azt mondta: fiam! És a keblére vont…
– Szegény Gidám!
– Mégis uriembernek kell lennie, Mariska. Mert hiszen szobalányt csak
nagyurak tartanak…
– Az bizonyos.
– Talán nem is az ő hibájából történt…
– Az is bizonyos! És azt mondja: sohse látogatta meg senki az
árvaházban.
– Senki. Bizonyára nem is tudott rólam.
– Hát én is azt hiszem, Gidám, hogy ha meglátja az az úr, hogy maga mily
szép, derék és… kedves ember… Hátha valami gróf! és adoptálja magát?
– Nem bánom én akármiféle. Csak az a gondolat az én egyetlen izém,
álmom, hogy lássam, hogy ránézhessek egy embernek az arcára, akiről
bizton tudom, hogy apám. És hogy a szeme egyszer a szemembe nézzen… A
szeme bizonyára olyan, mint az enyém… Ha meg is tagadna… De az az érzés,
hogy a szemébe nézhetek valakinek, és az érzésem igy szól: _Ez az én
apám!_… Ezt az egyet kértem mindig az Istentől.
– Szegény Gedeon!
– Sokszor az utcán szemlélgetem az öreg izéket, urakat… Különösen a
Kossuth Lajos-utcán. S találgatom… Higyje el, megösmerném, bár sejtelmem
sincs róla, miféle ember lehetett. De megösmerném, Mariska.
E percben csengetés hallatszik. Mind a ketten megrezzennek.
– A mama! – mondja a leány.
– A postás, – mondja Kovács.
A leány fölkapja a seprűt és portörlőt. Kifut, hogy megnyissa az ajtót.
– A mama jön.
De nyomban utána, másik csöngetés is hallatszik, s Mariska diadalmas
arccal lobog be Kovácshoz egy vastag pecsétes levéllel.
– Az árvaházból jön!
Gedeon elsápad. Remegő kézzel tépi föl a boritékot. Valami keményet érez
benne. Nem meri a leány előtt felbontani.
– Hagyjon magamra, édes, e sulyos izében, pillanatban. Mindent elmondok,
mindent megmutatok.
A leány helyeslően bólint és kiröppen.
Gedeon lázasan bontja tovább a levelet.
Arckép fordul ki belőle, régi, fakó. A kép egy fiatal cselédforma nőt
ábrázol, háromszor fodros fehér szoknyában, és egyszer fodros könyékig
érő, fehér bluzban. Szép-e? csunya-e? Nem lehet a képből kivenni, mert a
nő úgy mereszti a szemét, mintha valami porszem esett volna bele.
– Tehát ez az anyám! – rebegi Gedeon.
És csodálkozik, hogy oly idegennek érzi azt a nőt, mint amilyen idegenek
neki a városligeti ricsaj-fertály bádog-fényképei.
Nem is foglalkozik soká vele. A szeme az árvaházi igazgató meredek
betüire siet. Rövid értesítés, hogy mellékelten küldik a születésére
vonatkozó egyetlen iratot. Ők azon túlnan csak annyit tudnak még, hogy
Kovács Lidi a fővárosi Rókus-kórházban halt meg, huszonhároméves
korában, s a mellékelt fényképet és levelet hagyta a fiának.
Gedeon előbontja a másik levelet. Sárga papiros, fakult lilaszin tinta,
parasztos irás:
_Kedves fijam ne Áttkozd anyjádat, mert én Szeretelek volna föl
Nevellni, de nem tehetem, atyád Kis-Kuczor Gedejon borbéj legény
Devecserbe Ösmerkettem meg Vele de, neki nem vót semmije, aztán_
_lellencz házba vittelek mert kételen vótam vele mert mek Betegettem mel
bajba_
_Csókoll szerettő anyád a sirig Kovács Lidi._
Gedeon szeme elfárad, mire végig silabizálja a levelet.
– Tehát egy borbélylegény, – gondolja fájdalmasan. – Se nem báró, se nem
gróf, hanem egy borbélylegény. Egy négykrajcáros! Egy ember, aki sohse
utazott gyorsvonaton, csak vegyesen! Ott is a harmadik osztályon!
Szédül. Ugy érzi, mintha taglóval ütötték volna fejbe.
Percekig tart, mig föleszmélkedik. Ujra elolvassa a levelet.
– Kis-Kuczor Gedeon. De ismerős név! Hol találkoztam én ezzel a névvel?
Hopp, megvan: hiszen épp itt láttam az utcánkon egy ilyen-neves
borbélycégtáblát. A Gedeon név fogta meg a szememet…
S lelki zivatart érez, hogy végigtántorog a szobáján.
– Tehát egy borbély… egy iparos… egy réztányéros borbély… Azóta
bizonyára az is megöregedett. De mindegy: él! És talán keres engem!
Talán, ha betoppannék… Nem, azt nem teszem. Nem tudnék uralkodni a
hangomon. Mégiscsak apám! Be fogok nézni titkon az ajtón… Ha megismerne…
Vajjon miféle ember? Közös-e a természetünk? Talán vagyonos is? El
kellene az egyik segédjét hivatni. Hiszen éppen beretválkozni akarok.
Szépen, egykedvü hangon kikérdezem, miféle ember a gazdája? Jómódu-e?
nem részeges-e? emleget-e egy elveszett fiut? sóhajtozva emlegeti-e?
miket mond róla? Ez jó gondolat!
S Gedeon kiszól az ajtón remegő hangon:
– Kérem néni… Sziveskedjék valami fiucskát elküldeni a borbélyhoz. Itt
van egy borbély az utcánkban: Kis-Kuczor nevü. Ne máshoz menjen a fiu,
csak ahhoz. Küldjön egy segédet beretválásra. El ne felejtse: _segédet_.
Az arca átfült a belső hőségtől. Ujra fölveszi az arcképet és nézegeti
figyelemmel. A tükör elé is áll. Apróra összehasonlitja a homlokát,
orrát, állát a nőével. A homloka magasabb a nőénél, az orra is tompább
és az álla is szögletesebb, de az ajka vékonysága: az az ő ajka!
Mariska bedugta a fejét és kémlőn nézett Gedeon arcára.
– Jó hir, vagy rossz?
Gedeon zsebredugja a levelet.
– Délután elmondom, – feleli olyan mosolygással, mintha citromszelet
volna a szájában. – Elmegyek magukkal sétálni ma délután.
A leány szemében szinte lobogott a kiváncsiság.
– Mingyárt gondoltam, hogy jó hirt kapott. Borbélyért küld: ez már jó
jel! Most már nem maga beretválkozik. Gróf ugy-e?
– Nem.
– Báró?
– Hát… nem egészen.
– Tehát valami nagyur mégis?
– Ne vallasson, aranyom! Oly izgatott vagyok…
– Izgatott? Jaj akkor én is. Le kell ülnöm: még a lábam is reszket.
Tehát valami gazdag? Remélem, nem fogja ellenezni, hogy az én Gedeonom…
– Iszen csak azt próbálja meg!
– Ugy-e, nem enged?
– Nekem nem parancsol!
– Ugy van! Maga igazán férfi, Gedeon, a szónak legbátrabb értelmében! És
az édesanyja?
Gedeon legyint:
– Meghalt.
– Isten békéje vele! Node legalább csakhogy az apja él. Fog vele
beszélni?
– Nem tudom… beszéljek vele?
– Hát hogyne! Mielőbb! Van neki háza is talán?
– Azt nem tudom.
– Tehát lehet, hogy van. Oh Gedeon! Gidókám! Hátha sok háza van és egyet
nekünk ad? Micsoda? Maga a fejét rázza? Ne legyen olyan bizalmatlan,
Gedeon! Neki is van bizonyára lelkiismerete. Talán birtoka is van?
– Nem gondolom…
– Mindegy. A ház is birtok. Hányszor olvastuk az apróhirdetésben, hogy
birtokot elcserélnek házzal, vagy házat birtokkal. Hintója is van,
ugy-e? Nős ember? Előkelő? Talán országgyülési képviselő? Mily boldogok
leszünk, Gedeon! Ha vásári koldus bujt volna is ki a levélből, azt is
elfogadtuk volna jó szivvel, de így Gedeon… mily boldogság! Itt jön a
borbély!
Egy sárga-lüszterruhás kopaszka ember jelenik meg az ajtóban, ötvenéves
forma, kunkoritott bajuszu és soványlábu. Alázatosan mosolyogva köszön:
– Tekintetes úr hivatott?
– Én, – feleli elfulladó lélekzettel Gedeon.
S a borbélyra mereszti a szemét.
A borbély leteszi a táskáját az asztalra. Szijjat, beretvát, tányérkát
és szappant szed elő.
– Egy kis vizet kérek, – szól a leánynak.
Mariska eléje teszi a kancsót és dolgára távozik.
Gedeon remegő kézzel veti le a kabátját, csatolja le a gallérját és leül
háttal az ablaknak.
A borbély kendőt bont ki.
– Itt még nem voltam, – kezdi nyájasan a társalgást. – Régen méltóztatik
itt lakni?
S amíg a habot veri, körülpillant a szobában.
– Én csak a izéjét kértem… a segédjét, – rebegi Gedeon.
– Oh kérem, magam is szivesen jöttem, – feleli a borbély. – Az igazat
megvallva, nincs is segédem. Tetszik tudni, olyan idő van, hogy nehéz
segédet kapni. Hja… A munkabérek emelkednek és igy külvárosban
lehetetlenség… tessék elhinni, lehetetlenség.
Ezt mondva, mégegyszer megkeveri a habot, s rámázolja Gedeonnak az
arcára.
– Tessék tán megfordulni tekintetes uram. Igy, a világosságnak.
Gedeon megfordul. Közben rápislog a borbélyra.
– … Ez volna? Ez a sovány varjuképü?
Mégis szorong a melle.
– Ön a mi utcánkból való? – kérdezi lehető egykedvüen.
– Igenis kéremalásan.
– Kuczor?
– Igenis kéremalásan, Kis-Kuczor Gedeon, szolgálatjára a tekintetes
úrnak.
Szöget keres a fenőszíjjnak. Végre, hogy nem talál, ráakasztja az
ajtókilincsre. Végigcsattogatja a beretváját.
– … Tehát semmi kétség, – gondolja fulladozva Gedeon.
És a szeme szögletéből újra végigvizsgálja az embert. Termetre nem
hasonlítanak, de a borbélynak a szemöldöke, – akárcsak a magáét látná a
tükörben. És a szeme is valamennyire. Ha nem volna olyan besüppedt és
ráncos körületü…
Belső remegést érez. Hiába, biztos, hogy az apja!
A borbély nyugodt lélekkel kezdi meg a kaszálást Gedeon jobb füle
mellett. A keze járása nagy gyakorlatról tanuskodik. Mikor a habot
lekente, Gedeon megszólal:
– Nős?
– Igenis, tekintetes uram.
– És… és vannak gyermekei is?
– Oh, szépen! Négy egész. Három fiu és egy leány. A legnagyobb fiam már
segit is az üzletben. Ügyes gyerek. Gondoltam, hogy tanittatom,
tekintetes uram. De nem fült a foga sehogyse a latinhoz. A két kisebb
jobban markolja. A lányom, az meg a legjobb tanuló. Hja…
– És… és több izéje nincs? gyermeke?
– Nincs, tekintetes uram.
– Nem is volt?
– Nem, nem.
– Szedje csak össze az izéjét, az emlékezetét.
A borbély udvariasan nevet.
– Nem, nem. Négy is sok a szegény embernek, tekintetes uram.
És figyelemmel beretvál tovább.
A következő kis szünet után Gedeon szorongó szivvel folytatja a
kérdezést:
– Hol járt a világban?
– Mindenfelé, tekintetes uram, mindenfelé. Még Bécsben is. Ott a
legjobb. Hja…
– Veszprémmegyében is?
– Ott is. Oda való talán a tekintetes úr?
– És hol volt abban a vármegyében?
– Voltam Veszprémben, Devecserben. Legtovább Devecserben voltam. Az szép
hely! Hja…
Gedeon hallgat. Csak a szeme pillája rebbeg az izgalomtól. A borbély a
fél arcát már letisztázta, s a másik fél megmunkálására ujra megvonja a
szijjon a beretváját.
Mikor visszatér, Gedeon remegő ajakkal kérdezi:
– Ismert-e ott egy… egy Kovács Lidi nevü nőt?
A borbély megdöbben. Rábámul Gedeonra:
– Hogy ismertem-e? – feleli tétován. Ismertem.
Gedeon nem birja tovább.
– Apám! – kiáltja a két karját széttárva.
A borbély megroggyan ijedtében. A beretvája is kiesik a kezéből.
Gedeon a nyakába borul és könnyes szemmel ismétli:
– Apám!
A borbély annyira elképedt e váratlan fölfedezésre, hogy a képére és
kabátjára átragadt szappanhabot se törüli le, csak makog bámulatában:
– Ön volna?… azaz te volnál?
– Én, én vagyok, Gedeon, az ön fia.
– A fiam?…
– A fia. Én nem haragszom önre. Ma tudtam meg…
A borbély még mindig kővé váltan bámul. Aztán fölveszi a beretváját és
újra megfeni. A homlokán izzadság fénylik.
Gedeon visszaül a helyére és érzelmesen folytatja:
– Ma tudtam meg… De hányszor gondoltam erre a pillanatra! Nem igy
gondoltam, nem igy! De mindegy! Tudja, hogy árvaházban neveltek?
– Nem, nem tudtam tekintetes ur, azazhogy…
S remegő kézzel folytatja a beretválást. Be is vág vagy kétszer.
– Bocsánat, – hebegi.
És szótlanul folytatja a munkát. Gedeon se szól, nehogy harmadszor is
megvágják. Másrészt lehütötte az érzelmeit, hogy az apján nem látszik
semmi öröm. Csak a munka végén, mikor már spongyával mossa a borbély,
szólal meg csüggedten:
– Meg van lepődve, ugy-e? De mondom, én nem vagyok olyan… és megbocsátok
ezért. Elvégre…
– És mi lett szegény Lidiből? – hebegi a borbély.
– Meghalt.
– Meghalt?
– Meg. Én különben nem ismertem.
Hallgatnak aztán. Mind a ketten el vannak fogódva. A borbély sápadt. A
szemében aggodalom ül.
Mégegyszer belemártja a spongyát a vizbe és körülvonja Gedeonnak az
arcán.
– Arra kérem, azaz hogy kérlek… hát iszen ha már igy van… régen vót… ne
szóljon a gyermekeimnek.
– Megtehetem, – feleli Gedeon bágyadtan.
A borbély kicsavarja a vizet a spongyából és megtörten kérdezi:
– Bepuderozzam?
– Ne, – feleli a fiu.
A borbély leveszi róla a kendőt s gépiesen rebegi:
– Alásszolgája.
Gedeon a zsebébe nyul. Nedves szemmel válogatja a tenyerén az aprópénzt:
– Mit fizetek?
A borbély szintén nedves szemmel, de azért üzleti hangon válaszol:
– Csak negyven fillért…


Harangozóék karácsonya.
Egy kocsi zörgött el a harangozóék ablaka alatt.
Kártyáztak nálok, mint ahogy Krisztus születésének éjjelén illik. Az
asztal sarkán ott állt a pintes meg a fonott kalács. Minden arc derült
volt. Még a dróton lógó lámpás is vigan világított rájok.
A kocsi-zörgésre felfüleltek.
– Nem idevaló kocsi, – mondotta a harangozó a kártyát osztva. Tök a
toromf!
– De nem is a szomszéd faluba, – felelte rá a koma.
És tünődve fülelt.
Mert örökké szekerező ember volt ő. Hol fuvart vállalt, hol a maga
dolgában járt a városba. Tavaszszal csigát és csikot árult a piacon,
télen pattogatott kukoricát. Hát ő megismert minden kocsit a zörgéséről.
És hát érdekelte is minden jövő-menő kocsi és szekér.
– A kocsi megállt, – mondotta pislogva.
– Bizonyosan a papnak érkezett vendége, – vélte ásítva a harangozó.
Az asztalnál még ott ült a két komaasszony, meg egy tiz éves buckós fejü
fiu, a harangozóék fia. Kártya volt valamennyiöknél, meg előttük dió.
– Igyunk is közbe! – rikkantotta a harangozó. Még karácsonkor se igyunk?
Te is ihatsz egy pohárral Gyuri!
A gyerek a fejét rázta:
– Nem iszok én. Nem akarok részeges lenni.
Az apa bólintott:
– Jól beszélsz fiam! Látom, hogy okos ember leszel. Mai világban hiába…
csak olyanra szokjon rá az ember, ami nem költséges.
Magas száraz ember volt a harangozó. Hosszu csontos ujjain látszott,
hogy szabóság a mestersége, – persze csak afféle paraszti szabóság.
– Nagy a drágaság! – bólintott rá a koma.
Az meg kis köpcös paraszt ember, róka-szemü, mint az adó-vevő népek
szoktak lenni. Kese bajusza hegyesre volt viaszkolva az ünnep
tiszteletére.
Kikocogatta a pipájából a hamut az asztalszélen, és tovább beszéltek a
drágaságról.
A kártyát ujra megkeverték. Közben az utca-ajtó koppant és nyikordult.
A harangozóné az ablakra pillantott, hogy ki a látogató? Alig hogy a
lassu tempóju csizma-csoszogás felhangzott a folyosón, szólott
nyugodtan:
– A gondozó jön.
A gondozó látogatása nem zavarta őket a kártyázásban.
A harangozó megnyálazta az ujját, és nyugodtan osztotta tovább a kopott
sarku avas kártya-lapokat.
– Na. Te kezded Gyuri.
A gyerek elmosolyodott. Csillogó szemmel vizsgálta végig a kártyáit.
Aztán megfogta fönt a zöld kilencest. Kissé még habozott. Végre
határozott mozdulattal kivágta.
S rásanditott az anyjára, hogy helyesli-e?
Az anyja mosolygó szemintéssel helyeselt. Fehérfejkötős dunántuli
asszony volt, testes tokás mint a hizólud, de értelmes szemü. S mindig a
fiát mosolyogta a nézése.
A harangozó rávetette a zöld alsót és az ajtóra nézett.
Egy kis cseréppípa jelent meg az ajtóban, s a pipa folytatásaképpen egy
fehér bajszu méltóságos szürös emberke. Kegyes-komoly dicsértessékkel
köszönt. Hideg levegőt és lágy foghagyma illatot terjesztett legott maga
körül.
Nem kezeltek vele, csak széket adtak neki az asztalnál.
– Vesse le a szűrit János bácsi! – szólt rá az asszony a kártya mellől.
– Köszönöm, – felelte az öreg. Nem azér gyöttem. A pap izent át, hogy
tizenegykor nyissuk ki a templom ajtaját.
– Mér? – csudálkozott rá a harangozó.
– Hát, – felelte az öreg a pípát egy percre a markába véve, – tudod hogy
tavaly sokan besereglettek a tanyákrúl, oszt ott ácsorogtak a hóban a
templom előtt. Most ugyan nincs hó… Dehát mégis aszongya a pap, hogy
korábban nyiss.
– Jó, – felelt a harangozó, – csak ezt az osztást eljátszuk.
Az öreg megszipákolta a pipáját. Pislogott. És szólott vidáman:
– No nálunk mán megvan az nagy karácsonyi öröm!
Mind reá fordultak:
– Hogyhogy?
– Hát a menyem…
– Megszült?
– Meg hálistennek. Szép kis gyönyörü leány! Mint az csöppentett harmat!
A két asszony összecsapta a kezét:
– Milyen boldogság!
– És éppen ma!
– Karácson éjjelén!
A kártyázást is abbahagyták erre a csodára. A harangozó bort töltött. Az
öreg elé is tettek egy pohárral.
– No Isten tartsa az ujszülöttet! – kivánta a harangozó. Isten éltesse
ebben az örömben anyját, apját, öregapját. Engedje az Isten, hogy ott
legyünk a lakodalmán is!
– Isten nevelje szépre! – toldta hozzá a koma.
Mind ittak körömig. Gyurinak is kellett innia.
Az öreg boldogan pislogott.
– Nekünk nem adott az Isten több gyermeket, – sohajtott a harangozóné, –
csak ezt az egyet, ezt az egy rosszat.
És szeretettel nézett a fiára.
Gyuri meleg büszkeséggel fülelt. Micsoda érték ő!
– Nekünk meg egyet se adott az Isten, – sohajtott rá könnyedén a
koma-asszony.
Nehány percnyi hallgatás következtt.
Aztán arra a kérdésre fordították a beszédet, hogy _hol lehetne vagy
hatvan forintot kölcsön kapni?_ Mert a tej is megdrágult, s harangozóék
tehenet vennének a vizkereszti vásáron. Akkor legolcsóbb a tehén.
Tavaszszal már legelhetne az állat a temető árkában. A pap megengedi.
Az öreg gondozó nyugtalanul pislogott.
– Hát a koma?
S a fuvarosra intett a pípája szopókájával.
A harangozó legyintett:
– Iszen ha a komának vóna. Ez odaadná az ingit is. Igaz, hogy én is
őneki…
A koma rábólintott:
– Én odaadnám. De most az őszön vettem az uj szekeret. Hát kendnek János
bácsi? Iszen kendnek mindig hever a ládába…
Az öreg azonban elintett a füle mellett:
– Nekem nincs kiadni való pénzem, – mondotta a fejét ingatva. De a
zsidónk ad. Jóinteresre ad, de ad.
A harangozó az órára pillantott:
– Te Gyuri! Erigy nyisd meg a templomot. Gyujtsd meg a gyertyát a
szenteltviztartónál, aztán meg két gyertyát minden oltáron.
A fiu, korához képest erősen fejlett kölyök, a fejére nyomta a süveget,
és a szögön lógó nagy kulcsért nyult.
– Huzd le a süveget a füledre! – szólt rá gyöngéden az anyja.
A fiu lejebb nyomta a süvegét, s kiment.
Csillagos csendes éj. Az út rögösre fagyott. Hó helyett csak kevéske dér
lepi a fákat, meg a háztetőket. Orrcsavaró hideg.
A fiu elkopog a patkós csizmában. Föllép a lépcsőn a templom
kerítéséhez. Az ajtó előtt valami nagy fehéres kutyát lát.
A homályban is megismerte, hogy a kasznár kutyája. Láncon szokott lenni,
de éjjelre mindig eloldják.
Megdöbbent, de nem hátrált meg. Falusi fiu tudja, hogy a legdühösebb
kutya is gyáva, ha kivül van a gazdája udvarán.
Ráfogta a nagy kulcsot, hogy megsujtja vele, s rikoltott:
– Mégy innen Kúnó!
A kutya leugrott oldalt a lépcsőn és elinalt.
De valami fehérlett még az ajtóban. Gyuri azt vélte, hogy az is kutya,
valami kisebb kutya. Ujra sujtásra emelte a félkilós kulcsot, és
rákiáltott:
– Czo te ronda!
De az alak nem mozdult.
Közelebb lép hozzá, hát valami bundaféle.
Ki tehette itt le a bundáját? S ilyen hidegben?
Körülnézett. Nem látott senkit. A falu ablakai vörösfényü tűz-sor az
éjszakában.
A gyerek beletolta a kulcsot az ajtóba és masinát gyujtott. Rávilágított
a bundára.
Hát csakugyan bunda, sárgás juhászbunda. A bunda tetején egy papiros.
Nézi: mi papiros? Hát levél. Nagy téntabetükkel rá van irva: _Istennek_.
Gyuri úgy elmálészkodott, hogy a gyufa is a körmére égett.
Sohse hallotta, hogy az Istennek levelet is lehet küldeni. S bundát!
Átlépte a göngyöleget, és bekocogott nagy-elgondolkodva a templomba.
A zsebéből kivett egy kis viaszgyertya-véget. Meggyujtotta.
Azzal kocogott volna be az oltárig, amely mögött a gyertya-gyujtó pózna
áll. De az istennek küldött bunda izgatta a kiváncsiságát. Megfordult, s
ujra a templom küszöbéhez lépkedett.
Csakugyan: _Is-ten-nek_. Nem álom, se nem káprázat. Mégis félrébb kell
tolni az útból, mert hátha valaki elbukik benne?
S tolná lábbal. Nehéz. Fölkarolja, hogy odább tegye. Valami keményet
érez a bundában. Fölemeli a bunda szélét, hát egyszer csak megszólal a
bunda: _oá! oá!_
Gyuri megrettent. Mi ez? Gyerek?
Zavarodottan fordult vissza. Megkereste a gyertyagyujtó póznát, s
meggyujtott két-két gyertyát minden oltáron.
Közbe a gyermeksírás elszünt. Gyuri gondba mélyedt, hogy kié az a
gyerek?
Csakhamar tisztázta, hogy most már senkié. Istennek van adva. A hívek
adnak az Istennek krajcárt az apja pörsölyébe, meg adnak képet,
oltárterítőt, viaszt és bort.
Hogy gyermeket is adnak, azt még nem hallotta.
Tünődött, hogy mit is kell ilyenkor cselekednie a harangozónak?
Ha beljebb teszi a templomba, a gyermek óbégatni fog, és az emberek
megbotránkozva kérdezgetik majd:
– Mi ez? Micsoda gyermeksirás? Ki hozta ide be ezt a gyereket?
S végül kitudódik hogy a harangozó fia.
Ebből rossz szél kerekedhetik!
Fogta megint a gyertyát, s kiment vele. Nézte a levelet. Hátha a tulsó
felén is van valami irás? Fölveszi. Megfordítja. A levél nincs
beragasztva, mint a levelek szoktak lenni.
Egy percig tünődött, hogy szabad-e őneki megnéznie: mi van a boritékban?
No bizonyosan szabad. Ha nem volna szabad, beragasztották volna.
Gyuri már tudott olvasni, sőt legjobban tudott a társai között. Bevitte
a levelet a bejáratnál égő gyertyához, és kivonta belőle a papirost.
Olvasta:
_Jóságos Istenem!_
Megdöbbent. Ez mégiscsak az Istennek szól. Félve szemlélte tovább az
irást. Az eleje tiszta kerekbetüs, mintha iskolás gyermek irta volna.
_Szent Fiad születésének éjjelén ajánlom néked az én szerencsétlen_…
A sorok ott nem voltak egykapásra olvashatók. Gyuri szeme átugrotta azt
a sort, s lejebb fogott a szóba:
… _bárki megtalálja… legyen a te szent akaratodból annak a gyermeke_…
Gyuri szive egyszerre lángot vetett az örömtől.
… Gyereket találtam! Gyereket! Nekünk is lesz gyerekünk! Micsoda öröm
lesz nálunk is! Éppen mint János bácsiéknál!
Gyorsan visszadugta a levelet a boritékba, és zsebrevágta.
Aztán örömmel, de mégis ovatosan takarta föl a bundát. A bundában füles
kosár. A kosárban fehér kendővel letakart pólyás baba.
A bundát ott-hagyta. A kosarat felragadta, s vitte haza szinte
szökdécselve.
A kisded megint nyekergett, de Gyuri nem bánta. Vitte a nehézke kosarat,
vitte. Milyen szerencse, hogy ő akadt rá, nem más!
Berontott az ajtón, s diadalmasan kiáltotta:
– Kisgyereket hoztam!
A társaság elképedten, elnémultan fordult feléje.
Gyuri odavitte a kosarat a székre, amelyen ő ült, és föltakarta.
A kis teremtés egyszerre elhallgatott. Bámulva nézett a lámpásra. Nem az
emberekre, csak a lámpásra.
Harangozóék elrőkönyödve meresztették rá a szemöket. Végre a harangozó
hörkent a fiára:
– Kinek a gyereke?
– Nem tudom, – felelte megszeppenve Gyuri.
Már látta, hogy bolondot cselekedett. Mentegetődzve hebegte:
– A templom előtt találtam. A kutya meg akarta enni…
– A templom előtt?
– Ott.
A komaasszony elképedt arccal vatyogta:
– Kitett gyerek. Nektek kell fölnevelnetek!
Az öreg János bácsi rábólintott, és szólott nyugodtan:
– Ez bizony a tietek most már.
A harangozót elfutotta a méreg:
– Te bbarom! Te ttinó! Te hhatökör!
S úgy csattantotta pofon a szegény Gyurit, hogy a szekrénynek esett. Még
abba is belevágta a fejét.
– Micsoda buta gyerek ez! – ordított képéből kikelten a harangozó. Ide
hurcolsz a nyakamra ilyen porontyot! Ilyen senki gyerekét! Éppen nekünk
kell! Magunknak sincsen kenyerünk! Viszed vissza azonnal!
Gyuri két tenyérbe fogta a fejét. Egyik tenyerébe a pofont fogta, a
másikban a szekrény szögletének az ütését. Bőgött.
– Viszed vissza azonnal!
Gyuri megmozdult. A könyein át bús szemmel kereste a süvegét a földön.
Fölvette. Föltette.
A két asszony ekközben érdeklődéssel hajolt a kosár fölé.
– Milyen szép! – mondotta a harangozóné. Vajjon ki tette ki?
– Az a kocsi, amelyik az imént ment erre, – vélte a koma.
Az öreg gondozó bólogatott:
– Csakis az lehetett. Láttam is mikor jöttem, hogy a templom előtt áll.
De azt gondoltam, a misére jöttek.
– Vissza! vissza! – dühöngött a harangozó.
A harangozóné azonban védőn nyujtotta a kezét a kosárra:
– Hova vinné abba a fagyba? Volna lelked… Az éjjel hadd maradjon. Reggel
jelenteni fogjuk a birónak.
– Ez a helyes! – bólintott rá az öreg.
– Úgy úgy lelkem, – kontrázott a kománé is. A biró ki fogja adni
tartásra a község költségén. Én is elvállalom ha más nem vállalja.
– Vállalod a fenét! – mordult rá az ura. Majd bizony hogy ott nekem
éjnap kornyikáljon. A szekeret se szeretem, ha nyikorog. Az ilyen gyerek
mindig nyikorog.