Mi erősebb a halálnál? - 04

– Ihol e. A meghótt kántoré vót. Szekrénynek szántam. Hát ebbűl…
Azzal mingyárt le is roppantja a zongora födelét. Fürészel, méreget,
gyalulgat.
Közben pálinkát hozat a kocsmából. Iszogatnak. A kovácsnak csöpög közben
a könnye. Asztalosék vigasztalják amennyire szivökből, szavukból telik.
De a kovácsnak minduntalan megered a záporessője:
– Micsoda asszony volt!… Milyen bablevest főzött!… Hogy reszketett
értem, mikor a hideg lelt!…
S remegő mellel folytatta:
– A fiacskám… Az Imruskám. Ki viseli most már gondját az árvának? Senki
asszony-atyámfia nincs olyan, akire rábizhatnám. Az öreganyám jött el.
De az mán nyócvankét esztendős. Mindig ül. Reszketős a lába.
Asztalosék megajánlják, hogy magukhoz veszik a gyermeket, legalább
addig, mig uj asszony nem kerül a házba.
Uj asszony? A kovács hallani se akar arról! De a fiát sem adhatja oda.
Merthiszen egyetlen fiu, és nem tudna nélküle enni se.
A sok tanakodásban kitalálja az asztalosné, hogy Székely Kati lenne oda
jó, ha elmenne. Székely Kati időske árva-leány. Annak is a mult héten
temették az anyját. Az apja kertész volt, hát éppen mesterember házába
illő. Tiszta, dolgos, becsületes teremtés. Főzni is jól tud, kivált
bablevest meg turós rétest. Arra rá lehetne bízni a házat is, a
gyermeket is.
Délutánra megvan a koporsó. Politúros, réz-szegekkel pazarul kivert
pompás gyászalkotmány. Székely Kati is előkerül. Fizetést nem is kiván,
csak ne cselédképpen bánjanak vele. Mert ő még sohase szolgált. Nem is
volt szándéka. De mivel azt mondják, hogy jó ember…
A kovács kezet nyujtott neki:
– Hugomnak foglak tekinteni. Csak a fiammal bánj jól, hogy ne legyen
nagyon árva!
*
A temetés után való napon búsan csiheli ismét a kovács a vasat. A szeme
vörös. Az arca szintelen. A haja fésületlen.
Nem is dolgozott volna aznap, de valami pánt eltörött a csézánkon, – az
apám ráküldte. Más sürgős megcsinálni való is torlódott össze a halottas
napok alatt. Aratás idején nem lehet halogatni a munkát. Biz a kovácsnak
szögre kellett akasztania a gyászköntöst, és fel kellett öltenie a
szennyes bőrkötényt.
Hát dolgozik. Veri a vasat a Feri legénynyel.
Emberek érkeznek jobbrul is balrul is. Ejtenek egy-két vigasztaló szót.
Isznak egy két korty szilvóriumot a tori maradékból.
A kovács is iszik velök, noha éjfélután egyig ivott. Minden vigasztaló
szóra megvizesedik a szeme. Sohajt nagyokat:
– Iszen ha ez a kis kölyök nem vóna!…
Érezni lehet az elhallgatásban a fekete gondolatot. Az öreg Irhóczi meg
is rójja érte:
– Nem lú az ember majtsztram! Aki erős, ne csak kivülről legyen erős,
hanem bévülrül is.
Veri a kovács a vasat.
Falu-helyen a kovács-műhely a kaszinó. Aratás idején is ott ül mindig
egy-két dologtalan ember. Tuskón, keréken, vasalni való rúdon, ki hol
helyet talál.
A vakációs napokon magam is gyakran ellátogattam oda, s hallgattam,
miket beszélnek.
Mert a jövő-menő kocsik, szekerek, lovas gazdák gyakorta patkoltatnak,
vasaltatnak ottan, s mondanak hireket. Ki merre járt, mit hallott?
Ősszel a gabonaárakat is ott lehet megtudni hiteles számokban. No meg
odajár a dolgatlan óráiban a sánta suszter is, a falu humoristája.
A falubeliek csak Dolfinak hivják, noha se nem Dolfi, se nem zsidó. De
göndör a haja, és ő is elbérmál mindenkit.
Aznap délután is elősántikál a házából. (Az alsósoron lakott akkor, egy
nádfedeles házban, a műhelytől vagy ötszáz lépésnyire.)
Hát csak biceg felénk, a tányérszélü ócska szalmakalapban.
Máskor mindig mosolyogva vártuk. Elibe is kurjantott némelyik jókedvü.
Most azonban…
Dolfi is kedvetlen. Nem is a szokott sietéssel hányja befelé-kajmós
lábát, hanem csak lassacskán jön. A nyári szurtos elejü gyékény-szinü
kabát van rajta, és az örökkétartó, buggyos térdü pepita-nadrág.
Szőkevörös arcán gondolatok komolykodnak.
Nem fogadja mosolygás, se tréfa-szó. Ő se kiabál. Csöndes jónapot mond,
hogy hozzánk érkezik.
A kovács a csézára való uj pántot fényesiti szurokkal. Szótlanul nyujtja
neki a kezét.
– Hát barátom… – szól remegő lágy hangon a suszter, – majd leszünk
jobban is.
A temetésen nem volt jelen, sem a toron. Annyit figurázott a halállal,
halotti énekekkel, – nem érezte illőnek, hogy mutatkozzék.
Leereszkedett a kovács-eresz árnyékába, a csézának félretett
bőr-ülésébe, s elővonta a kabátja belső zsebéből kis szutykos
tajtékpipáját.
Furcsa volt az arca, hogy komolykodott. Sohse láttam másképp, csak
hunyorgó szemünek, rókásan mosolygónak, vagy kikerekedett szemmel
kacagónak. Aznap mintha kicserélték volna. Az arca megrútult,
meghosszabbodott. Kiálló vékony orra is, mintha lejebb konyult volna.
Butának látszott és vénnek.
De nagy barátságban éltek ők a kovácscsal. Nyáron különösen, mikor
senkise varrat csizmát, se nem foltoztatnak, Dolfinak félrevágott ócska
szalmakalapja naphosszat ott volt látható a műhely előtt. Vasárnap meg a
kovács látogatott el őhozzá. Ittak, kártyáztak, szidták Tisza Kálmánt.
– Pronty! – kiáltotta a suszter.
Ma sem tudom mit jelent ez a szó. Megvetés, rosszalás egyaránt van
benne. Olyankor szokta kiáltani, mikor hazafias elkeseredésében
rácsapott az asztalra.
De ritkán történt ez. Csak akkor történt, ha már a harmadik liternél
tartottak. Annyit pedig csak kettős ünnepeken ittak, amikor a kovácsnak
az öccse is átlátogatott a szomszéd vármegyéből. A kovácsnak az öccse
bognárságot művelt. Sovány, gyomorbajos ember volt. Pápaszemet viselt,
és vasárnaponkint valami hazafias néplapot olvasott.
Hát a bognár elmondta nekik, hogy az országot osztrák kézre juttatják a
miniszterek; hogy a katonaság nem az országot szolgálja, hanem a
császárt; hogy a császár nem a magyarok javát nézi; hogy háboruba
keveredünk előbb-utóbb; hogy a magyarok falkánkint költöznek át napról
napra Amerikába, s egyszercsak azt látjuk, hogy csak a mi falunk maradt
itthon meg Tisza Kálmán.
Dolfi suszter az ilyen beszédekben sűrün verte az asztalt, s kiáltotta a
prontyot. A kovács csak morgott:
– Iszen csak én foghatnék meg egy minisztert! Az üllőre a fejit… rá a
pőrölylyel, mig csak olyan lapos nem lenne, mint a palacsinta!
A bognár aztán hazakocsizott, s ők ketten hetekig kérődzöttek a
hallottakon.
Azonban a műhely előtt nem sokat politizálhattak. Ott a kovács nem
ülhetett le. Zörgős mesterség a kovácsság. Különben is a Dolfi esze csak
bor mellett járt a politikán. A műhely előtt évődtek, humorizáltak.
Kezdetben nem voltak ők annyira jó barátok. Mikoriban Dolfi a falunkba
telepedett, nem szivelhették egymást. A kovács _nevető tyúknak_ nevezte
el a susztert. A suszter meg _táncos bikának_ a kovácsot. Nem is
beszéltek egymással. A kovács mindazonáltal nem gyűlölte a susztert,
csak lenézte, mint a herkulesek szokták lenézni az erőtelen embert.
A suszter azonban gyűlölte a kovácsot. Valahányszor elsántikált a műhely
előtt, tüntetőleg törülgette az orrát a vörös zsebkendőjébe, és megrázta
a zsebkendőt, mintha poros volna.
Hanem egyszer a kovácsnak sürgősen kellett uj csizma. Valami lakodalomra
hítták násznagynak, s nem volt ideje arra, hogy a városba kocsizzon
csizmáért. Rá kellett fanyalodnia, hogy a Dolfi műhelyébe ellátogasson.
– Nem alkuszok, csak szép legyen! meg szerdára meglegyen, – mondotta
méltósággal.
A Dolfi suszter aztán varrt neki olyan egy pár csizmát, hogy nincs az a
cseh harmonika, amelyiknek a ráncai egyenletesebbek volnának, sem az a
kenetlen talyiga, amely cifrábban nyikorogna. A szárát lakbőrrel szegte
be. A talpán meg rézszegekkel verte ki a _B. P._ betüt, a kovács nevének
a kezdőbetüit. (Bagos Pál.) Táncos embernek igen tetsző az ilyen. No a
kovács úgy megszerette akkor a sántát, hogy a lakodalmon tepoharat is
ivott vele.
Attól fogva a suszter gyakorta megjelent a műhely előtt. Sőt mikor
kitavaszodott, át is költözködött a felvégről az alvégre, hogy közelebb
lakjon a kovácshoz.
Hát mondom, akkornap is megjelent. Öt vagy hat ember lebzselt már a
műhely előtt. Valami verekedésről beszéltek, amely tőlünk nem messze az
aratók közt történt az előbbi vasárnapon. Dolfi csak hallgatta őket
szótlanul. Foszlott szélü ócska szalmakalapját a térdére tette, s
pihegett a melegtől.
Akkor láttam, hogy a kabátjának mind a négy gombja más. A legfelső
katona-zubbonyra való sárgaréz-gomb, a legalsó meg porcellángomb,
amilyet paplanra szoktak varrni. Legény-ember szegény ember. Hát még ha
falusi mesterember? Ámbátor… nem az a szegény akit mi nézünk szegénynek,
hanem aki magát érzi annak.
Hát ott piheg a suszter szótlanul.
Ekközben a leány, – akit asztalosék szereztek, – betér a kertből a
házba. Papucs a lábán, viritó-sárga szoknyája ferdén lóg. A haja
boglyas. A szeme is vörös. Látszik rajta, hogy álmatlanul töltötte az
éjet. Bizonyosan a gyermek miatt.
Egy kosárka apró uborkát hozott be a kertből. A karján a kovács kis
egyéves árvája. Aludt a kis feketeszemü gyermek a leánynak a vállán.
A suszter rábámul.
A leány egy perc mulva kifordul, és nagy félénk juh-szemeivel megáll a
kovács előtt.
– Hotzzak-e még _tszilvóriumot?_ – kérdi pöszén, kedvetlenül.
– Nem kell több Kati, – feleli a kovács. Hanem a korsót töltsd meg
vizzel.
A leány visszatassog a papucsban a konyhába.
Mink már a _tszilvórium_ szóra is elmosolyodtunk. A Dolfi arcán is
megjelentek a vidámság ráncai. Egykét percig csak fojtogatta a szót, de
aztán kipattant belőle:
– Hol szedted Pali ezt a gyönyörü gyöngyvirágszálat?
Valamennyien nevetésre fakadtunk. A kovácslegény elfordult, és a
tenyerébe szoritotta a száját, de csak kitruccant belőle is a nevetés.
A kovács csodálkozva nézett ránk. Közben a leány kitassogott ismét a
korsóval.
A kovács ráfordítja a szemét a leányra. Bizonyára akkor nézte meg
voltaképpen először. Mert az asztalosnál a gyásza meg a pálinka
meghomályositotta a látását. Nem bánta ő akármilyen vászoncseléd,
csakhogy megbizható. Egy-két szóval megalkudott vele, s estefelé maga
mellé ültette a kocsira. Másnap meg, a temetés napján, megint nem látott
ő se eget, se földet, úgy összezavarodott a fejében a világ.
Hát csak a suszter szavára nézte meg jobban. Bizony maga is furcsálta.
Fejet csóvált rá:
– Passzorkányos!…
– No ritka szép gyöngyteremtés! – folytatta a suszter, mikor a leány
bement. Elküldjük Pestre a szépség-versenyre!
Erre méginkább nevettünk. A kovács is megmosolyogta. A legénye levágta a
kalapácsot, s hajlongott röhögtében.
– Ne bántsd, – szólt aztán a kovács visszakomolyodva. Mikor megjöttünk,
a kisfiam egyszerre az ölibe kivánkozott. Bánja a manó akármilyen a
pofája. Majd megszokjuk.
No attól a naptól kezdve volt min mulatni a műhely előtt.
A Dolfi suszter mindennap uj ötlettel állitott be a félszer alá.
– A kegyes-asszonyok tanácskoztak, hogy lefestetik a Katit oltárképnek.
Vagy:
– Egész éjjel nem alhattam. Azt álmodtam, hogy a Katit el kell vennem
feleségül.
A kovács is szerette a tréfát. Szivesen füzte tovább:
– Dejszen hiába álmodtad: a Feri mán szemet vetett rá.
– A világbúl is kifutnék! – kiáltotta a legény.
És nevettünk ezeken az ostoba beszédeken.
Egyszer a leány éppen akkor fordult ki a konyhából, mikor nevettünk.
Dinnyehéjat vagy mit vitt a hizónak. A konyhaajtó a műhely mellett volt.
A disznóól meg tulról. Köztünk kellett elmennie.
Hogy a nevetésben akaratlanul is ráfordult a szemünk, megérezte, hogy őt
nevetjük. Egyszerre elvörösödött, még a füle is.
Bedobta a héjat a disznónak, és sokáig ott állt mozdulatlanul. Aztán
visszatért sebesen, csakugy suhogott a szoknyája. De már akkor sápadt
volt, szinte kékesen sápadt. Még a füle is.
Ahogy elhaladt mellettünk, fájdalmasan pillantott ránk és gyülöletesen.
De nem ügyeltek rá. Talán csak magam láttam azt a pillantását.
Negyedóra mulva ujra kilépett a házból. Rákszinü uj rékli viritott
rajta. Egyik karján kis kosár, másikon a gyermek.
Bement a faluba. Bizonyosan a kovácsnak az öreganyja küldte, hogy
valamit hozzon a boltból.
A következő napokban is a rákszinü réklit láttam rajta, a lábán meg
magas sarku fűzös cipő. A haját már akkor gondosan fésülte. A nyakán
valami kék kláris, nem tudom kőből való-e, vagy csak üvegből? Félig
parasztos volt a ruhája, félig, mint az iparos lányoké szokott lenni. De
mindig ünnepi.
A suszter figyelmét nem kerülte el a leány öltözködése.
– Ugy _tszép_ a lány, ha _tczinos!_ – szólalt meg, mikor a leány
ellépett.
– Szerelmes ez! – vélekedett tréfásan egy falubeli legény, aki a
csizmáját patkoltatta.
A suszter komoly szinnel felelt:
– Nem olyan természetü: csak a szőke legényt sohajtja meg a barnát.
A kovács is megszólalt:
– Én már gyanakszok, hogy Feriér öltözködik. Nem látjátok hogy Feri is
hogy pislog rá?
Nevettünk persze.
Az öregasszony künn ült az ajtó előtt, s babot pirgált. Ráncos-kezü,
görbe kis vénasszony.
Rászólt a fiára:
– Ugyan ne rágjátok mindig azt a szegény leányt! Már panaszkodott. Ha
elmegy, nem tudom, kit találsz a fiad mellé. A fiad az anyját se
szerette jobban.
A leány csakugyan sürgő-forgó dolgos teremtés volt, s a gyermekkel
édesdeden bánt. És lompos se volt, mint az első napon, sőt nagyon is
gondosan öltözködött.
De ha már valakit kikezd a tréfa, nem lehet azt többé komoly szemmel
nézni.
– _Tszeretlek_ Ferikém! – szólt Dolfi suszter a leány beszédét utánozva.
– _Tszeretlek tszivem tszép tszerelme._
És ujra nevettünk.
A leány csakhamar visszatért. Az öregasszony még ott ült vén-komolyan az
ajtó előtt. A leány elmondta, hogy mit kapott a boltban, mit nem kapott,
és utána véletlenül a Feri legényre pillantott, s véletlenül sóhajtott
is egyet, mint a nyomott lelküek szoktak.
Erre persze olyan nevetésre fakadtunk, hogy dőltünk belé. A Feri legény
levágta a kalapácsot, és nagyröhögve befordúlt a műhelybe.
A leány ismét elhalványult. Ránk nézett merőn, aztán a kovácshoz lépett.
– Majszter úr, elmegyek. Még ma elmegyek, – rebegte könnyes szemmel.
Csak kocsit kérek. Annyit kérhetek… Annyit megérdemlek talán, hogy ne a
magam költségén…
– Mégy a fenébe! – kiáltotta elkomolyodva a kovács.
– Akkor elmegyek gyalog.
S megfordult. Bement a házba.
A kovács arcán látszott a megdöbbenés. Letette a reszelőt, s bement a
leány után.
Bent időzött néhány percet. Boszus volt, mikor visszatért. Még a
kutyáját is megrugta, hogy ott hevert a küszöbön.
– Ménkü belétek! – ripakodott a legényére meg a suszterre. Ne
bolondozzatok avval a leánynyal!
S nagy lökésekkel reszelte tovább a vasat.
Akkoriban már sűrün kerülgették mindenféle házassági ajánlatokkal.
Öregasszonyok, jóbarátok tanácskoztak a kovács háta mögött, hogy kit
kellene elvetetni vele? De mások is, akik munkát vittek oda, nem
mulasztották el a kérdést:
– Hát meddig tart az özvegyi élet?
– Hóttig, – felelte rá a kovács.
– Én tudnék egy magának valót.
A kovács csak ellegyintette a folytatást.
Ránk következett szeptember. Vissza kellett térnem a városba. Ahogy
mögöttem maradt a falu pora, mögöttem maradtak a falusi érdeklődések is.
Csak karácsonkor jutott ismét eszembe a kedves kovácsműhely. De a téli
hidegben nem igen kaszinóztak a műhely előtt. Csak az ablakban láttam a
kisgyereket, – ahogy arra jártam a vadászpuskámmal, – s láttam a kicsi
mögött Katinak az arcát, nagy sárga két fülét, fakó birka-szemét. Tehát
még mindig ott van. Az öregasszonyt is láttam a templomban. A kovács
tehát még özvegykedik.
Hanem a husvéti szünetben ujra megindult a kaszinózás. A suszter ismét
ott ült a kutya-rágta szélü szalmakalapban, szurtos sárga kabátban, és
az örökké tartó pepita-nadrágban. Mindössze annyi változott rajta, hogy
a kabátja alsó fehér gombja fölülre került, a fölső rézgomb meg alulra.
Az öregasszony is ott ült a zsámolyon a konyhaajtó előtt. Az előbbi
napon kelt csibéket rakta ki a verőfényre a szitából. S a vén bozontos
kutya is ott sütkérezett a küszöbön.
Utálatosabb kutyát nem ösmertem annál. Csupa szőr, hosszu-fürtös szőr,
fekete-fehér vén kutya. A szemét se lehetett látni a ráhajló fürtök
miatt. Valamikor még a kovács legénykorában csatlakozott a gazdájához az
országuton, és nem maradt el tőle többé. A kovács meg nem űzte el. Pedig
nyáron, még most is, ha eszembe jut, vakaródznom kell egyet.
A kovács éppen patkolást végzett. A nehéz körömbűz még ott terjengett.
De nem zavarta a kaszinót a beszélgetésben.
Akkor éppen négyen pipáztak ott. Dolfi körül. A negyedik Gede, az
erdőkerülő, tatárpofáju vállas ember, – bekecs rajta, és a fején az
apámnak egy rég neki-adott zöld vadászkalapja.
Gede láthatóképpen csak parázsért fordult be a műhelybe, hogy pipára
gyujthasson. A hüvelykujja körmével nyomogatta a mogyorónyi szénparazsat
a pipájára, és beleszólt a beszélgetésbe:
– Én is tudnék egyet majsztram, az igazán jó teremtés, magának való.
A kovács félvállról ránézett és felvonta a szemöldökét.
– Kit?
A műhely előtt nagy kocsi-zörgéssel-robogással két megvadult ló
dübörgött el. A Dávid boltos ült a kocsin vagy jobban mondva állt, mint
menydörgéskor a macska a háztetőn. Ragaszkodott-kapaszkodott teljes
erejével a kocsi oldalába meg a saroglyába. De meg az is látszott rajta,
hogy ki akar ugrani. Azonban a kocsisa még szemünk láttára megfékezte a
lovakat, s a kocsi rendesen haladt tovább.
Jóideig néztünk utána, aztán Gede mintha mi se történt volna, folytatta:
– Hát a Zágóczi jányát, az özvegyet. Az ám jó dógos asszony!
A kovács a fejét rázta:
– Iparos vagyok én. Nem hozhatok parasztasszonyt a házamba.
A kerülő nem hagyta abba:
– Hász tudok én mesteremberfélit is, a ki alkalmatos lenne. De az mán…
– Kit?
– Hát a Vitéz bognár özvegyit.
A suszter a levegőbe rúgta az ép lábát s kákogva nevetett.
– Az éppen neked való Pali! Annak a szavát meghallod ha megsiketülsz is.
– Nono, – szólt indignálódva a kerülő, – senki se mondhassa, hogy nem
szép asszony.
A kovács boszusan legyintett:
– Mi fenét akar kend minden özvegyet az én nyakamba varrni! Hogy nekem
mindig az első urát emlegesse!
Egy hosszu száraz gazda állt a pipázók között: Sulyán Mátyás, –
fecskefarku bajszos, kehes ember. Megszólalt:
– Mondok én annál hozzája illőbbet. Az se nem özvegy, se nem hangos, se
nem paraszt. Oszt akar a tavaszi gyöngyharmat…
– Ki az a gyöngyharmat?
– Hát a nyárádi vasuti bakternak a jánya.
Minden szem a kovácsra szegeződött.
A kovács nyugodtan válogatott a szerszámai között. Csak egy perc
multával felelt:
– Nem oskola az én házam. Mit akar kend olyan fiatal leánynyal? Meg
aztán azt gondolja, hogy én csak úgy pénz nélkül fogok másodszor
házasodni?
– Hisz annak van valamelyes.
– Mennyije van?
– Kétszáz forintja. Magátul az apjátul hallottam.
A kovács megvetőn nézett Sulyánnak a térdére:
– Kétszáz forint? Kántornak a lányát se venném el annyiért. Nem vagyok
én már olyan éretlen, hogy tőtelék nélkül fogadjam el a káposztát.
S az öt ujjával hátra igazította a homlokába hajló fürtöket.
– Hát aztán mennyi tőtelék kéne majszter uram?
– Sok!
– Mégis.
– Hát legalább is nyócszáz forint.
Sulyán megbotránkozva nézett. Szótlanul verte a markába a pipáját.
Zsebre tette a pipát, szájába a bagót és haza ballagott.
– Ezt bakterék küldték ide, – szólt a suszter, mikor már Sulyán
távolacskán járt.
Husvét ünnepén telegyűlt a templom néppel. Nekünk, – tudod talán, – az
oltár mellett van a padunk. Ahogy ott ülök az apám mellett, körülnézek
persze. Megáll a szemem egy úri forma fiatal asszonyon.
Fehér cipó-képü nő, gyászbodros kabát rajta. A fején pörgeszélü
hollótollas kalap. Az első padban ült az ispánné és a kántorné között.
Két lósóska között fehér bazsarózsa!
Ki lehet? De ismerős!
Néhány perc mulva rávilágosodtam, hogy Etelka a molnárunk leánya.
Nini, hát megözvegyült?
De milyen más a nő leánykorában és asszonykorában!
Leánynak barnabőrü és sovány volt Etel, mint a szarka, és a nyaka
hosszu. Még a beszéde is olyan rekedtes, mint a szarka szava. Ahányszor
a malom felé jártam vadászni, mindig a kert sarkán állt, és a távolból
mutatta merre lappang a vad. Egyszer varjut lőttem ott, és csak a
szárnya sérült meg. Oda mentem hozzá és bedobtam neki.
Hogy örült!
A városban lám megfehéredett, meggömbölyödött, megpofikásodott, tokát is
eresztett. A nyaka meg úgy megrövidült, hogy szinte nincs is nyaka.
A mise alatt folyton rajta pihent a szemem. Vajjon mért halt meg olyan
fiatalon az ura?
Délután egy béresfiu jelentette, hogy szalonkát látott a réten. Szokott
ott tanyázni a vizárokban minden tavaszon. Az idő is napos volt. Fogtam
a puskámat és ki a rétre.
Ahogy ott járom a vizes füvet, három embert látok, hogy megyen a malom
felé, meg egy kutyát. Elől a mi Toldi Miklósunk, mögötte a kutyája;
aztán egy kistermetü szemüveges ember, s leghátul a sánta. Mind a három
ünneplős ruhában persze. A kovács a cifra acélfokosával darutollas
hortobágyi kalapban, a másik kettő is feketében.
S azért lépkednek egymás mögött, mert az út kissé sáros. A kovács olykor
lábujjhegyen lépked, mintha tojások közt járna. Olykor megáll, néz és
utána hosszút szökell. A kutya is megáll, néz, és szökell egyet. A másik
két ember még tétováz, de azok bizony nem birnak olyan hosszút
szökelleni. Inkább kerülnek egyet-egyet. Csak ahol jobb az út, ott
lépkednek a kovácsnak a lába nyomába.
De csak nem molnárékhoz mennek tán?
A kovács a molnárral esztendők óta haragos. A harag oka egy talyiga
troszka volt. A troszka arra kellett a molnárnak, hogy az udvarát
beszórja vele. Értéktelen valami az. A kovácsok örülnek, ha elhordják a
műhelyük elől.
De a kovácsné is kért egyszer valami szivességet: tyúktojást vagy négyet
a molnár bóbás tyúkjáéból.
Molnárék meg is adták a kivánt négy tojást, s nagy volt az öröme a
kovácsnénak. Mert ritka faju tyúk volt a molnáréké: fehér mint a galamb,
de a bóbája fekete. Mindenkinek a szeme megállott rajta. Egy
csendőrőrmester azt tanácsolta, hogy küldjenek belőle egyet vagy kettőt
a királynak.
Debizony molnárék nem küldtek. Ki is tudná azt, hogy hogyan mimódon
küldhető valami a királynak?
Hát a kovácsné szép vigyázatosan alája rakja a kotlósnak a négy tojást.
Várja várogatja a huszonegyedik napot. Még álmodik is felőle. A nap
végre elérkezik. Repedez a tojás: bujnak ki egyenkint a csirkék. Sárga
és sárga, és megint sárga és megint sárga! Bóbás egyse!
A kovácsné csaknem sirt mérgében. A kovács is morgott, boszankodott:
– Hálátlan rókák! No megállj molnár, iszen eljösz te még hozzám!
Nem is kellett sokáig várnia. Beállit egyszer a nagypipáju molnár. Hoz
egy nagy lapos vaskarikát. A karika el van törve. Össze kell
forrasztani.
– Mingyár tüzbe teszem! – feleli szinlelt-nyugodtan a kovács.
S bedug a kohóba két vastag rúdvasat. Beszélget nyájasan. A legényét
elküldi borért.
Mikor a vas már fehéren izzik, odaugrik a kohóhoz:
– Hopp elég a vasam! Fogd meg emezt! Kapd ide az ülőre. Tartsd míg
össze-kovácsolom.
A molnár leteszi a pipát a szerszámos asztalra, kirántja a vasat. Kapja
az ülőre. A kovács is kirántja a másikat, csapja szintén oda. Azzal
csihi-puhi! A vasat úgy veri, hogy a szikra záporként pattogzik a
molnárnak a szeme közé!
– El ne ereszd! – kurjantja közben.
De a molnár se nem lát, se nem hall. Tán ép az orrába szökött egy
szikra. Csak elkapja a fejét, eldobja a vasat. Két tenyérrel kap az
arcára. Elfordul. Akkor meg a nyakába, fülére, hátára zúdul a tüzesső.
A molnár a falnak is nekiment, míg kitalált az ajtón. Még a pipáját is
ott feledte a műhelyben.
A kaszinó persze röhögött.
A molnár is értett annyit a kovácsolás tudományában, hogy a vasat lefelé
szokták verni, s nem oldalt a kalapácscsal. Megszakadt köztük a
barátság.
A molnár aztán hetek mulva engesztelődő kedvünek mutatkozott: köszönt a
kovácsnak a községházán, mikor adót fizettek. De a kovács csak elnézett
a feje fölött.
– Három veszedelemtül mentsen meg az Isten, – mondotta másnap a
műhelyben, – tüztül, viztül, veszett kutyátul meg a hálátlan természetü
embertül.
Ez ugyan négy veszedelem volna, de a kovács bizonyára egybeértette a
veszett kutyát a hálátlan emberrel.
Dehát íme a kovács mégiscsak molnárék felé lépeget. Nézem. Csakugyan
odamennek. Meg se állnak a kapu előtt, csak befordulnak.
Összebékültek? Minden megtörténhetik faluhelyen. De hogy épp a kovács…
Hátha most meg a molnár ugrasztja őt valami lisztesládába, vagy épp a
zúgóba?!
Tünődve néztem utánok. Arra is vélekedtem, hogy a kovács szintén
meglátta a templomban molnár Etelkát, és egyet gondolt!…
De az ünnep után való kedden megfordultam a műhely előtt, s hallottam,
hogy ellene nyilatkozott minden házasságnak.
– Mán én nem házasodok meg, – mondotta féltréfásan, – majd csak Dolfi
után.
Magát a susztert is meglepte ez a nyilatkozat.
– Énutánam?
De csakhamar visszatalált a kerékvágásba:
– Nem is kell soká özvegykedned. Én csak Ferit várom meg, úgy
fogadkoztam. Megvárom mikor elveszi a _tszölke bazsalikumot_.
És Katira pillantott.
A leány ott ült a konyha-ajtó előtt, az öregasszony mellett, s a kovács
Imruskájával játszott. Úgy játszott vele, mint a kisleányok szoktak a
bábúval. Hol fölvette, hol letette. Dédelgette, csókolgatta.
A gyermek már akkor másfél-esztendős volt. Barnafejü és aprószemü, mint
az apja. Csak éppen hogy az apjának kicsiny a feje a testéhez képest, –
azért is visel tán olyan nagy üstökös hajat, – a gyermeké meg oly nagy
volt, hogy alig bírta. Akkor kezdett járni. A feje hol jobbra húzta, hol
balra, de legtöbbször előre. Olyan volt, mint aki részeg.
A leány azzal mulatott, hogy el-elbocsátotta, mikor a gyermek elesett
volna, megkapta.
Máskülönben tisztán volt öltözve Kati is, a gyermek is. Katin rózsaszínü
karton ruha volt, – amilyenben a falusi lányok járnak: szük szabásu,
hogy csaknem repedt a vállán meg a hátán. A gyermeken meg térdig érő kék
szoknyácska volt meg piros cipőke.
A _bazsalikom_ szóra gyűlölettel pillantott a suszterre, aztán meg rám
is. Mikor rámpillantott, elvörösödött. De nem felelt.
Később tudtam meg, hogy két cserép bazsalikomot öntözgetett folyton, s
azért bérmálták el bazsalikumnak.
– Hát én el is veszem, – fűzte tovább a tréfát a legény. Pünkösdkor
esküszünk. Igaz-e Kati?
Kati helyett az öregasszony felelt:
– Nyughassatok mán!
Kati sohajtott, és behunyta fehér szempilláit. Ismét halavány volt,
olyan sárgás halavány, mint szokott lenni. A gyermeket az ölébe fogta:
– Álmos vagy édes? álmos?
– Álmos, – felelte a gyermek.
És átölelte a leány nyakát. A fejét a keblére hajtotta.
A leány bement vele a házba.
Az öregasszony duhogott:
– Örökkön-örökké ezen a leányon köszörülitek a nyelveteket. Csodálom
hogy állja. Én már nem soká élek, talán csak hetekig, talán csak
napokig. Kit találsz helyibe?
És ő is betért a házba.
– Hát ne izéljetek mán, – szólt rájok a kovács. Aztán nem is igaz, hogy
olyan csunya. Formás ennek minden tagja. Termetre az Isten nem alkotott
szebbet.
– Csak a fejét cserélte el! – vágott rá a suszter. No Feri, elcsapja a
lányt a kezedrül a gazdád!
Akkor meg a kovácson nevettünk.
*
Az érettségin is átjutottam. Egyszerre más lett nekem a világ. Mint a
hernyó mikor átvedlik és szebb bőrrel jelenik meg s vigabban éli tovább
az életét.
Az öreg kocsisunk jött értem az állomásra egymaga. Az apámat már
lekötötte az aratás. Hogy víg lélekkel ültem a kocsinkban, beszélgetést
kezdtem az öreggel:
– No Márton, hát hogy vannak otthon?
Azelőtt Márton _bácsinak_ szólitottam. Most csak úgy magától elesett a
bácsi szó.
– Ekkis himlő jár a faluba iftyuram, – felelte az öreg.
– De csak nem veszedelmes tán?
– Dehogy is iftyuram. Mindössze két ember fekszik meg egy legény. Meg