Mi erősebb a halálnál? - 01

Total number of words is 3984
Total number of unique words is 1765
33.9 of words are in the 2000 most common words
45.4 of words are in the 5000 most common words
52.3 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.

GÁRDONYI GÉZA
Mi erősebb a halálnál?
A papa nem örül. – Harangozóék karácsonya. Szüleim gyémántja voltam. –
Szép asszony a kovácsné! A rettenetes mama. – A vas-tyúk. Az órás meg a
kutyája. – Anna-báli emlék. A mult velünk él.
BUDAPEST 1909
SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA
Minden jogot fentartunk.
BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA.


Mi erősebb a halálnál?
– Konduktor! Itt van két forint. Ha nem sok az utazó, magamban
szeretnék…
A konduktor biccentett a gyászruhás magas úrnak. Átlyukasztotta a
jegyet, s hálás-figyelmesen rávonta a kárpitot az ajtóablakra.
… Bizonyosan gróf, – gondolta aztán ottkünn. Csak valami rosszat ne
cselekedjen! A mult héten egy éppen ilyen karvaly-szemü ember lőtte
fejbe magát a szomszédos fülkében. Hm, hm… A nézése se jó.
A gyászruhás ember szeme valóban sötét volt és kékárnyékos. A hangja is
beteg. S mintha a hajával és bajuszával is gyászolna, – fekete volt
rajta minden. Csak a magas gallér volt rajta fehér, meg a mansettája.
– Dehát mi közöm vele? – elmélkedett tovább a konduktor. Egy fröccs
Dombováron 24 fillér; egy pohár sör Kaposvárott megin annyi; Gyékényesen
megin egy pohár sör, Zágrábban ebéd; Fiuméban egy-két víg liter bor a
komámmal a Leon-dóróba!…
Mégis aggasztotta a sor. Kaposvárott, hogy két hölgy keresett fülkét,
egyenesen odavezette őket. A két hölgy is gyászruhás volt,
fekete-keztyüs, fekete fátyolos. Gondolta: összeillenek.
S megnyitotta a fülkét.
– Bocsánat, – szólott be. Két hölgy van itt, és nincs más hely a
vonaton.
A gyász utas gunnyadtan ült a középső ülésen, és zsebkendőt tartott a
kezében. A másik kezében szivar égett. A szeme könnyes volt. A szemére
nyomta a zsebkendőjét, s komoran pillantott a hölgyekre.
Fiatal volt az egyik, vén a másik. A fiatal arcát nem lehetett látni,
oly sürün takarta a gyászfátyola. Az idősebben meg nem volt mit nézni:
köpcös és teltképü, mint a hold.
De jómódúak lehettek: krokodilus-bőrből volt az egyik kofferjök; a másik
sárga bőr, de az is ipari remek.
A gyász-útas fölkelt, és az ablakhoz állott: néma udvariassággal
engedte, hogy helyet válaszszanak. Aztán letette a szivarját, s maga is
leült az ablak mellé.
A két nő egy percig bús érdeklődéssel nézett reá. Ő is azokra. S talán,
hogy a saját gyászát még erősebben érezte a két gyászruhás nő láttára, a
szeme megnedvesült.
Az öreg nő szeme is.
A fiatal nő erre szintén hátravetette a fátyolát, és zsebkendőt nyomott
a szemére. Húszéves gyöngyvirágarc. A szeme körül vörös foltok a
könnyezéstől. Türkisz-szinü, nagyon is kék szem, mintha valami kék
festékkel festené a szemét. S a mozdulatára könnyü milflőr-parfön áradt
szét a fülkében.
Az öreg nő az útasra emelte könnyben lábogó szemeit, s repedt-pohár
hangon szólott:
– Ön is gyászol?
Az utas bólintott:
– Tegnap temettem el a feleségemet.
– Ez meg a férjét temette tegnap el. Egy éves házasok voltak… Ötször
elájult.
Mind a hármok szeméből megeredt a könny. Percekig tartó csend
következett.
Végre a férfi szólalt meg:
– Fogadja részvétemet… – rebegte, annélkül hogy a nőre ránézett volna. A
nevem Miszlay Gábor.
S a fiatal özvegynek könnyedén bókolt.
Az özvegy nem tudott felelni, csak bólintott. Helyette az öreg nő
szólott:
– A lányom neve: Matild, Soós Gáborné. Özvegy Soós Gáborné.
Az _özvegy_ szóra a fiatal nő méginkább eltakarta a szemét.
Sokáig nem beszéltek. A vonat zöldülni kezdő mezőkön száguldott tovább.
A fákon még nem volt rügy. Itt ott fehér pásztákban hevert a távol mezők
árkaiban a februáriusi hó maradéka.
A két nő leemelte a kalapját. Az idősebbik szürkehaju volt, s a haját
középen elválasztottan két hullámban viselte; a fiatalabbik hamvasszőke,
vékonyhaju, de fehér gömbölyü homloku.
Miszlay unatkozó szemmel pillantott rájok, és a fiatal nő feje mellett
elnézett az ablakon át, a fakó vidékek távolába.
– Mikor érünk Fiuméba? – szólalt meg újból az anyó.
– Nyolckor, – felelte Miszlay bágyadtan.
– Ön is oda utazik?
– Nem: tovább. Magam se tudom, hova.
– Nem tudja, hova?
– Talán Dalmáciába. Talán a Balkánra, ahol nincs civilizáció.
S mintha magában beszélne, hozzátette:
– Veszedelmet keresek.
– Veszedelmet?!
– Veszedelmet. A veszedelmekben fölébred az emberben a maga-védelem. S
ha már egyszer védem magamat, visszatér az életerőm. De attól tartok:
nem fogom magamat védeni.
A két nő szomoru csodálkozással bámult Miszlayra.
Aztán ismét az anya szólalt meg:
– Mink csak Velencébe útazunk. Talán még Firenzébe. Az orvos ajánlotta
Matildnak, hogy más levegőre menjen.
– Nekem nem ajánlotta senki, – felelt rá maga elé nézve a férfi. Sőt
otthon kellett volna maradnom. Most vágják az erdőmet. Bánom is én! Ha a
legszebb fámat elvette az Isten… Most kezdődik a szántás, vetés. Bánom
is én! Nekem már el is szántott, el is vetett a sors. A földben van
minden kincsem. Onnan már énnekem ki nem kél.
– De kikél! Biznunk kell az Istenben…
– Hiszen bizom benne. Ha nem biznám, főbe lőttem volna magamat. A
pisztoly már a kezemben volt…
– Azt nem szabad! – szólalt meg egyszerre mind a két asszony.
S ijedt szemmel néztek Miszlayra.
– Dehát minek éljek? – dünnyögte búsan a gyász-ember, könnyesen
pislogva. Én többé megnősülni nem fogok soha! Én többé boldog lenni nem
fogok soha!
– Ez is azt mondja, – szólt az anya. Ötször elájult. De minden szabad a
világon, csak kétségbeesni nem. Lám én három férjet temettem el, mégis
itt vagyok. Egészségesebb vagyok, mint voltam. Nem szabad összeesni,
mint a hült szufflé!
Vidám iparkodott lenni, de a két fiatal bágyadtan és érdeklődés nélkül
hallgatta.
– Az ember csak egyszer szerethet igazán, – szólalt meg aztán Miszlay
annélkül, hogy rájok nézne. És aki nagyon szeret, beleveszti az életét.
Én ezen sokat gondolkodtam…
És időnkint a könnyeit itatva folytatta:
– Hogyan lehet meghalni egy hitvány köhögéstől? Hogyan? Annyi ember
köhög a világon, és meghagyja az Isten: hadd köhögjenek! Az én szegény
Rózsikám… Egy este lefekszünk. Egyszercsak fölugrik: kiszalad mezitláb
az ebédlőbe. Az jutott eszébe, hogy az órát fel kell huznia. Nemhogy
nekem szólt volna! Vagy legalább papucsot kapott volna! De mindig olyan
Futri Kata volt szegény! Még szerettem is, hogy olyan eleven…
Szakadozottan, bús elmerengéssel beszélt Miszlay. A két nő érdeklődéssel
függesztette rá a szemét.
– Micsoda gazdasszony volt! Micsoda szeretettel rendelkezett a konyhán!
A sok kulcs a derekán csirgett-csörgött. Mindig jött-ment a házban, mint
valami tündér. Minden cseléden rajta volt a szeme. Sokszor mondtam, hogy
tartson egy kulcsárnét. Jobb szerettem volna, ha könyvet forgat. Néha
még pöröltünk is, – persze csak úgy galambnyelven, – hogy mondok olvass
lelkem, olvass, hacsak egy órácskát is, mikor legjobban ráérsz.
Nemesítenünk kell a gondolkodásunkat! Föl kell emelkednünk a köznapi
élet alacsonysága fölé! Lásd a báróné minden új könyvet ismer, a
szellemi világosságnak minden mezején jártas, te meg lassankint
elparasztosodol. – Olyankor bosszankodott. – A báróné, azt mondja, már
festékesen is rút, hát így akar szép lenni. De én eléggé szép vagyok
neked, ha nem is tudom, hogy mik a legújabb disznóságok a francia
irodalomban! – Igazat mondott. Később tudtam meg, hogy a báróné csak
fiatalon olvasta a nemes műveket. Később már csak a… _korpa_ iránt
érdeklődött.
Megdörzsölte az orrát és szimmantott néhányszor. Aztán bólogatva
folytatta:
– Az én kis okos feleségem jobban átlátott rajta, mint én. Szegényke!
Milyen jó volt, milyen vallásos! Engem is rászoktatott, hogy este
imádkozzak. Belefogta az imádkozó kezébe a kezemet és úgy imádkoztunk
együtt…
A szeméből újra kibuggyant a könny. Percekig hallgatott. Aztán
rányomkodta a zsebkendőjét a szemére és folytatta:
– Hiszem, hogy találkozunk. De olyan lesz-e, mikor újra látom, mint
amilyen volt? Milyen a lélek formája? Van-e egyáltalán formája? Látom-e
ugyanazt az arcot? ugyanazt a kedves két szemet? Én ezen sokat
gondolkodok.
Könnyezve prüsszentett, aztán elmosolyodott:
– Az ágyba esése előtt harminc kotlóst ültetett. Hogy szerette a
csibéket! Mikor az első csibék keltek, behozta a kötényében és kirakta
az asztalra. Csókolta őket.
A két nő mosolygott. A fiatalabbik kinyitotta a táskáját, és egy
sárgaborítéku könyvet vett ki belőle.
– Matild is olyan bolondos, – mondotta az öreg. Ez is úgy szereti a
csibéket. Mert mink is falun lakunk, és…
Matild elmosolyodott:
– A csibék oly kedves állatkák! Én is ültettem húsz tyúkot. Az én
szegény uram tavaszszal mindig csirkét kivánt. Minek most már az a sok
csirke? – kérdezte könnybe áradt szemmel az anyját.
S erre a két nő ujra sirásba fogott.
– Mily bús dolgokat beszélünk, – szólalt meg Miszlay. Ahhelyett, hogy
elüzni iparkodnánk a szomoru gondolatokat… Micsoda könyvet olvas
nagyságos asszonyom?
Az asszonyka fölvette a sárga könyvet s átnyujtotta:
– Magam se tudom, – felelte fásultan.
S hogy Miszlay szemöldöke összerándult a könyv cimének megpillantására,
ijedten kérdezte:
– Talán nem jó?
Miszlay vállat vont:
– _A szobaleány naplója_. Némelyeknek jó.
– Mondja meg őszintén! Láthatja, hogy fölmetszetlen. A mama vette az
állomáson, hogy szórakozzunk.
– Nem szeretem ezt az irodalmat, – felelte Miszlay tartózkodón.
– Dehát mi van benne?
Miszlay ismét vállat vont, s hideg nyugodtan pillantott Matildra:
– A báróné irodalma.
Matild elképedten bámult Miszlayra, aztán az ajka bágyadtan mozdult meg:
– Kérem, nyissa fel egy percre az ablakot!
S fogta a könyvet és kiröpitette az ablakon.
– Minek vettél ilyen könyvet? – fordult az anyjához panaszosan.
– Tudtam is én, – mentegetődzött az anya. Kértem egy jó könyvet, francia
könyvet, mulatságosat, hölgyeknek valót. Ezt adták.
– Inkább hoztunk volna hazulról. Van elég olvasatlan.
És Miszlayhoz fordult:
– Szegény uram nem szerette, hogy könyvekkel foglalkozom.
– Szintén gazda volt?
– Gazda, – felelte Matild, ujra megnedvesülő szemmel, – a legjobb gazda.
Azért is nem akarta, hogy olvassak, mint lánykoromban szoktam. Ő azt
szerette inkább, ha vele járok ki vadászni, meg a szántóföldre, vetésre,
cséplésre. Az egészség minden! – szokta mondani. Igen hitványka leány
voltam én mikor hozzákerültem, afféle erőtlen, klastromi… De az én jó
Gáborom szüntelen a levegőn hordozott…
Elfulladt a szóban. Helyette az anya folytatta:
– Még hideg vizben is akarta fürdetni, de azt nem állta ki Matild.
– Az nem is jó, – szólt a fejét rázva Miszlay. A langyos viz jó, de a
hideg viz nem jó. A hideg viztől reumássá válik az ember.
– Ő mindennap hidegben fürdött, – vette fel ujra a szót Matild, – és
neki nem ártott. Ha el nem ment volna a cigánylakodalomba… vagy én is
elmentem volna… De miért is nem mentem el!
Az anya magyarázott:
– Egy cigányt házasított meg a vőm hushagyókor. A lányom nem akart
elmenni, mert… nem állhatja a pálinka-szagot. És ott történt a
szerencsétlenség.
– Szerencsétlenség?
Az özvegy csak bólintott. Helyette az anya beszélt:
– A vőm tréfás ember volt. Szalmaköteleket vonatott keresztbe a falu
utcáin. Mikor a kocsik odaérkeztek, a szalmát a béresek meggyujtották.
Még mink is néztük. Nevettük a cigányokat. Jaj… Három kocsi felfordult.
A vőm is. A lovak lába alá…
A fiatal özvegy görcsös zokogásban rázkódott meg, s elhanyatlott. Az
anya ijedten kapott hozzá, s egy üvegecskét tartott az orra alá.
– Matild! Matild! Jaj! Mingyárt elájul! De milyen bolond is vagyok én!
Minek beszélünk ilyeneket! Matild! Matild! No tessék, hatodszor is…
Miszlay fölkelt:
– Csak tessék hamar kifüzni! Kimegyek addig a folyosóra.
Fogta a szivarját és rágyujtott odakünn.
– Szép mulatság lehetett, – gondolta. A régi falusi nemesek virtusa:
cigányokat fordítani az árokba.
S bús elmélázással nézte a még mindig sík és kopár vidéket, amelyen itt
ott zöldült csak egy-egy őszi vetés-tábla.
A szivar lassankint elfogyott, és Miszlay már visszatért volna a
fülkébe, de a vonat meglassudott. Gyékényesre értek.
Miszlay sétált egyet a nyolc-perces állomáson. Sétált feje-lógatva,
bandukolva. Egy leányka hóvirágot árult a perronon. Miszlay unalommal
nézte, hogyan vesz tőle egy öreg úr egyetlen csokrocskát. Ő is odasétált
a leánykához. Vett tőle öt kis csokrot, s összekötötte cérnával egybe.
Bevitte a fülkébe.
Matild már akkor nyugodt-bágyadt arccal ült a helyén.
– Hóvirág, – mondotta Miszlay jóságosan, – talán szereti…
Matild szomoru mosolygással vette át. S rámélázott.
– Az én kedves virágom, – sohajtott könnyedén. A hóvirág meg a szegfü.
Ön is szereti a virágot?
– Nagy üvegházam van otthon, – felelte Miszlay sohajtva. Ilyenkor már
nyilnak a rododendronok, azáleák. Van száz azáleám is.
Matild rácsodálkozott:
– Oh de szép lehet! Nálunk bizony csak karfiol meg saláta volt az
üvegházban, meg egy sorvadt kamélia, pirosvirágu.
A kezében tartott hóvirágra mélázott, aztán fölemelte az arcát és
hálásan pillantott Miszlayra.
Az ajtóban a vonati ebédlőslegény jelent meg:
– Kész az ebéd, kremássan.
Az anya kérdőn nézett a leányára.
Matild a fejét rázta:
– Nem ebédelek.
– Muszáj, muszáj! – felelte az anya.
Miszlay sem érzett kedvet az ebédelésre, de az anya kérő pillantására, ő
is biztatta az asszonykát, hogy egyen valamit.
Az asszonyka kinyitotta a táskáját, s egy fekete zománcu vékony
karperecet csatolt a csuklójára.
Átmentek.
Az ebédlőben alig beszéltek, s alig is ettek. Mégis megvidámította őket
egy fővárosi család, amely az ebédet jónak mondotta. Még a
Liebig-sürülékkel levessé bolondított sós melegviz is izlett nekik.
Mezei asszonyoknak mulatság, ha látják, hogyan eszi meg a városi ember
márciusban a tyúkot, meg a zsirba fonnyasztott kolerás burgonyát, meg
déli ételek között a tojásrántottát.
Mikor visszatértek a fülkéjökbe, egy szemüveges őrnagyot találtak benne.
Az őrnagy hirlapot olvasott és szivarozott.
– Bocsánat, – szólt rá Miszlay ridegen, – itt nem szabad dohányozni!
A hölgyek ijedten pillantottak Miszlayra.
Az őrnagy szemüvege is villant egyet. De aztán pardont mondott, s
fölkelt: kiment. Néhány perc mulva a kalauz utána szállította a
táskáját.
– Jaj, de rászólt szegényre! – mondotta a fiatal özvegy mosolyogva, –
hiszen szivarozhatott volna. Az uram pípás volt. Ön is, ha szokta,
miattunk ne tartózkodjék.
Miszlaynak jólesett ez a kinálat. Mingyárt elő is vette a szivaros
tárcáját.
– Csak úgy, ha maga is elszí egy cigarettet.
– Köszönöm, ma nem.
– Én bizony megkivánom, kivált nyomott lelkiállapotban. De talán mégis
kimegyek vele a folyosóra.
A két asszony nem engedte.
Aztán bizalmasabban folyt a beszélgetés.
– Ebéd előtt, – szólalt meg Matild, – mondott ön valamit, a halál után
való találkozásról. Hát ön bizonyos abban?
Miszlay kiméletes-kevés tüzet gyujtott a szivarja végére.
– Nem lehet másképp, – felelte apró füstöket bodoritva. – Hiszen ha nem
volnék bizonyos abban, hogy találkozom az én Rózsikámmal, nem itt volnék
ma, hanem őmellette a sirban. De az öngyilkosságtól is csak az a
gondolat tartott vissza, hogy az élet elvetése bűn, s ha ilymódon megyek
utána, éppen ilymódon veszítem el. Én ezen sokat gondolkodtam.
– Tehát találkozunk!? Bizonyosan találkozunk!? – kérdezte élénken a
fiatal özvegy. Oh kérem, az Istenre kérem, mondja el hogyan? mi az ön
hite? Mert én vallásos vagyok, de a római vallásban nevelkedtem föl, s a
mi vallásunk tudatlanságban hagyja az embert a másvilág felől.
Miszlay bólintott:
– Én is katolikus vagyok. A vallásunk a sirnál se nem vigasztal, se nem
világosít. Különben más vallások se.
A napfény besütött az ablakon. Miszlay a kezefejére pillantott, aztán a
fiatal özvegyre, aki hunyorgó szemmel állta a verőfényt.
– Lebocsássam a kárpitot?
– Ne. Köszönöm. Jólesik.
Miszlay folytatta:
– Inkább hiszem azt, hogy az ember lelke viseli tovább egyideig a
testnek a formáját, hogysem azt higyjem, hogy bizonytalan ideig külön
van a test is, a lélek is, aztán ki tudja mikor, ujra egyesül, és tovább
élünk egy renovált Földgolyón. Persze ezt a véleményt akkor alkották
még, mikor a Földet négyszögletünek vélték, s a világ csak Menny volt és
Föld.
S elmondta csöndesen szivarozgatva, hogy az ő hite szerint a meghalt
lélek jobbára a szerettei mellett tartózkodik, s a halál órájában ölelő
karokkal fogadja őket.
E beszédben folyton a fiatal özvegy arcán pihent a szeme. Jólesett a
szemének az az üde gyönge arc. Valami vigasztaló volt benne, noha az
özvegy csak néma elmerüléssel hallgatta.
– Az igazi élet a csillagokon túl folyik, – mondotta Miszlay bólogatva,
– ott, ahol nincs óra, se kalendárium, se betegség. Én ezen sokat
gondolkodtam.
A két nő áhitatos figyelemmel olykor könnyezve hallgatta a fejtegetést.
– Dehát bizonyos-e ez?
A vonat megállt a nyilt pályán. És hosszan állt. Ők akkor ocsudtak föl a
beszélgetésből, mikor látták, hogy az utasok leszállanak, és járkálnak a
délutáni napsütésben.
Miszlay kiszólt az ablakon a konduktornak:
– Mért állunk? Mi történt?
– Egy tehervonat megrekedt az úton.
– No, és meddig várunk?
– Talán egy órát is.
Miszlay ránézett a hölgyekre:
– Ne sétáljunk-e mink is?
A mamának nem volt kedve rá, de a fiatal özvegy fölkelt és belenyult a
kis utazó-táskájába; egy másik karperecet vett elő, arany láncocskából
formáltat. Azt is a balcsuklójára csatolta, a másik fölé.
S egy pillanatra elgondolkozva nézett reá.
Miszlay előre lépett le, s a kezét nyujtotta, hogy lesegítse az
özvegyet.
Az özvegy keze melegen nehezedett egy pillanatra az ő kezére, s egy
finom alkotásu lábacska lebbent elő a fekete szoknya alól.
A vonat a kék horvát hegyek közt állt egy leveletlen erdőben. A márciusi
nap verőfényében jól esett sétálniok.
Szótlanul sétáltak. Talán mind a kettő arra gondolt, hogy mily különös a
sétájok: egyik sem a maga párjával.
A fákon még rügy sem volt, de a fű már javában zöldikélt itt-ott a kövek
mellett.
Miszlay megszólalt:
– Egynéhány könyvet fogok ajánlani magának.
– Oh nagyon lekötelez. Most már olvashatok, amennyit akarok. És
különösen szeretnék a halál után való életről olvasni…
– Éppen azokra a művekre gondoltam. Az én könyvtáram csaknem csupa
filozófiai munka. Ha hazafelé utaznánk, azt mondanám, küldök belőle.
– A gondolatot is köszönöm.
És hálásan tapadt a szeme egy percre Miszlayra.
– Dehát mivel viszonozzam?
– Viszonozza? Hiszen már viszonozta! A maga arcában van valami enyhitő.
Noha maga is szenved. De mégis van valami nyugalom a vonásaiban, ami
átszáll másokra is.
Matild pillogott:
– Ezt már mondták nekem. Kisleány koromban is nyugodt vérü voltam.
Nézze, milyen szép az a szikla!
Egy asztalnyi magasságu mohos sziklakő állott vagy húsz lépésnyire a
pályától. Mintha valami régi siremlék volna. Elsétáltak oda. A kő
környéke tele volt száraz cserfalevéllel.
Miszlay megállt, s a földre nézett:
– Nézze, nagyságos asszonyom, – mondotta elgondolkodó hangon, – nézze,
mi van itt?!
Egy hervadt cserfalevélen valami zöldes kék bimbó látszott. Ibolya volt.
A holt levelet átlyukasztottan iparkodott ki a levegőre, napfényre.
– Lássa: az élet… áttör a halálon.
Az özvegy gyönyörködő szemmel mélázott a virágra. Aztán Miszlayra
nézett:
– Jöjjön velünk Velencébe! – mondotta esdeklőn.
Miszlay lehajolt az ibolyáért és átnyujtotta.
– Szivesen.


A papa nem örül.
– _Jelenetek a köznapi élet szinpadjáról._ –
Gedeon ingujjban.
Nem a bibliai Gedeon, csak Kovács Gedeon. Nem is hős, csak soványlábu
irnok. Ámbátor az élettel bajlódó irnokok különb hősök olykor az
ókoriaknál.
Gedeon a tükör előtt áll, és ábrándos maganézéssel fésülködik. Két
bokorba rendezi arasznyi hosszu fekete fürtjeit. A széken fekete kabát
hever, a rajta levő pepita nadrág kiegészitő része.
De még beretválkozni is kell. Gedeon beretválkozó szerszámokat szed elő
a fiókjából.
A szobája ajtaján kopogtatnak. S angyali-szózat hallatszik kivülről:
– Fölkelt-e már Kovács úr?
Kovács magára kapkodja a kabátot, meg a gallért, és közben örvendezve
hajlong, mint a barázdabillegető.
– Már fenn vagyok, Mariska, rég fenn vagyok!
– Fel is öltözött?
– Fel.
– Akkor hát…
S belendül egy csinos feketeszemü leány, – kissé kertbenéző, rózsaszin
bluzos, tegethóf-kékszin szoknyás, fehér kötényes; friss, mint a
hajnalban nyilott szegfü. A hóna alatt seprü és portörlő.
– Jó reggelt! No ne ijedjen meg! Nem fogok port verni. Csak az ablakokat
fogom törölgetni, mig itthon van. És ma hamar el akarok készülni.
Vasárnap, tudja, hogy misére megyek. Még meg se beretválkozott?
– Éppen most akartam. Nem volt még itt a izé, a levélhordó, Mariska?
– Nem. Hát csak beretválkozzon. Nem fogom meglökni a könyökét.
Kovács tétován néz a szerszámra. A leány felnyitja az ablakszárnyat és
törülgetésbe fog. Májusi napos levegő árad be a szobába. Az udvaron egy
kutyácska vidáman csahitol.
Kovács a másik ablaknál áll, és felköti a nyakkendőjét is, miközben a
szemöldökén át néz Mariskára.
A leány mosolyog:
– Hát mért nem beretválkozik? Azt hiszi, én sohse láttam beretválkozni?
Apámat bizony sokszor láttam, Isten nyugtassa. Maga oly furcsa ember
Kovács úr.
– Én? Furcsa?
– Bizony furcsa!
– Mért volnék én furcsa?
– Csak, furcsa.
– Én éppen nem látom magamat furcsának. Hát például, mért vagyok én
furcsa?
– Hát nem furcsaság az, hogy esztendeje nálunk lakik és mindennap
találkozik velem; minden vasárnap hoz nekem egy virágszálat, és mikor
arra kerülne a sor, hogy beszélgessünk, maga egyszerre telegramnak érzi
magát és elsürgősködik.
Kovács Gedeon pislog és elpirul.
– Mit beszélgessek? – hebegi.
A leány hozzálép, és a szemébe néz közelről, közeles közelről.
– Mondja: mért hozza nekem azt a virágot minden vasárnap?
Kovács méginkább elpirosodik.
– Mért? Mért? Mert tudom, hogy maguk… vasárnap délután… mindig mennek
valahova az édesanyjával.
– És semmi egyéb jelentősége nincs?
– Nincs.
– Érthetetlen ember!
Gedeon röstelkedve pislog.
A leány folytatja:
– Ahányszor hivjuk, hogy jöjjön velünk a levegőre, mindig azt feleli,
hogy eligérkezett. Mink aztán alig hogy kiértünk az utcánkból, visszatér
és ezekbe az unalmas könyvekbe dugja a fejét. Pfuj! Könyv! A könyv nem
élet!
– Nekem sokat kell tanulnom Mariska.
– Dehiszen nem tanul. Nem tanul maga! Verseker ir. A minap megnéztem,
hogy micsoda könyv az, amelyik érdekesebb magának, mint én vagyok. Hát
az egyik könyvben verseket találok, vadonat friss verseket. Ihol-e ez a
könyv. Itt vannak a versek is. _Titkolt bálványomnak. Lányok gyöngye. Ha
én szólhatnék. Őrült vagyok. Egy fekete csillagnak. Én éjjel-nappal_
_rólad álmodom. Elérhetetlen fényes csillagom._ Megbocsásson, hogy
elolvastam a verseit. Vers nem titok. Igazán szép versek.
Gedeon egyszerre felüdült, mint a megöntözött saláta.
– Szépek? És lássa mégse közlik a lapok. Azt felelik, ha beküldöm, hogy
izé… Képzelje, az egyik lap igy felelt: „Régi divatu versek; minden sort
meg lehet bennök érteni“.
Mariska mosolyog:
– Valami nagyon szép lány lehet.
– Kicsoda?
– Akiről a versei szólnak.
– Nincs szebb a földön!
– Ez is egy vers cime. Ime itt van: _Nincs szebb a Földön, tán az Égben
sem, mint az én piros réklis kedvesem_ stb. Megöl a kiváncsiság, hogy ki
az a leány?
Kovács Gedeon zavartan pislog a Mariska sárga félcipőjére. Nem felel.
– És épp ez az, amit nem értek Kovács úr, – folytatta a vallató. – Ön
úgy néz rám, valahányszor lát, de úgy néz… A minap meg, hogy itt ültem
az ablaka alatt féloldalt, ön le nem vette rólam a szemét.
– Honnan tudja?
– Csak vártam, hogy meddig néz? Egy óra hosszáig és öt percig nézett. De
oly mámoros szemmel, hogyha az utcán egy rendőrre nézett volna ugy,
bevitte volna.
– Hogy tudja? Hiszen maga föl se pillantott.
– Lát a leány akkor is, ha be van hunyva a szeme. Különben, ha tudni
akarja, egy zöld porcellán lámpaernyőt állitottam oldalt. Az megtükrözte
az ablakát. Jaj, de fecsegő vagyok! Szóval én nem értem magát. Vagy:
hasonlit hozzám az a megverselt leány? Eleinte még azt gondoltam, hogy
talán… Nekem is van piros réklim… De maga oly feltünően kerül engem! Én
mégis látni szeretném azt a ritka szép teremtést!
– Nézzen a izébe, a tükörbe, – rebegi Gedeon.
Mariska elejti a portörlő ruhát.
– Hát mégis én volnék? Gedeon!
– Nincs mért titkolnom tovább, ha már tudja. Már most csak én is tudnám…
A leány kezet nyujt, aztán egyszerre a nyakába omlik Gedeonnak.
Percekig tartó mély meghatódás.
– Hát mármost magyarázza meg édes Gedeon, – gügyögi a leány
kibontakozva, – mit jelent a maga viselkedése? Hiszen tudja, hogy én nem
vagyok gazdag leány, se pedig senkinek az eligértje, hát mit beszél maga
elérhetetlen csillagokról?
Gedeon a kancsóhoz lép, és megiszik egy pohár vizet.
– Mingyárt megérti Mariska. Én magának az első látástól kezdve… izéje
vagyok, rabja. Hiszen azért is béreltem ki ezt a lakást.
– Sejtettem.
– Az én születésemet, Mariska, izé borítja, homály.
– Tudjuk, hogy árva volt.
– Az árvaházban nevelődtem, és soha senki nem érdeklődött irántam. Ki
volt az izém, az apám? Nem tudtam meg soha. Kérdezősködtem bent gyakran.
De azt mondták, hogy várnom kell, mig megnövök, és embernyi ember
leszek, akkor mindent közölnek velem. Azóta mindig magamat vizsgálom;
miféle izéjü, karakterü vagyok? Kétségtelen, hogy úri. Mert a
durvaságokat mindig gyülöltem. Velem született érzékem van minden izé
iránt, minden szép iránt. Lássa én például mindennap olyan gonddal
fésülködök, akárcsak a nők. Egy-egy frizura úgy föllelkesit, mint a
paripát a katona-zene. A szép divatos ruhák is. Csakhogy persze nekem
nem telik. Mire telik nekem? Legföljebb egy illatos izére, szappanra.
Bolondja vagyok a dusan habzó illatos szappannak! Szinházba is szeretnék
járni, de arról szó se lehet. Meg kell elégednem a müvészetek közül az
én kis tamburámmal.
– Maga gyönyörüen tamburázik! És annyi érzéssel!…
– Pedig senkise tanitott. Szóval azt akarom mondani, mindig vizsgáltam a
hajlandóságaimat s minduntalan arra kellett következtetnem, hogy valami
izé folyik az ereimben, valami előkelő vér.
– Az bizonyos, Gedeon. Önnek az arcában is van valami. Hasonlit a hires
Andrássy Gyula grófhoz.
– Gondolja?
– A haját az is ugy viselte.
– Igaz. És a nevem is: Gedeon. Ez csak nem közönséges név! Ilyen nevet
csak izék, nagyurak választanak.
– Bizonyára. Nekem a neve mindig tetszett, Gedeon.
– Hát lássa, Mariska: én szegénysorsu ember, irnokoskodok. Egy napon
megtörténhetik, hogy betoppan hozzám egy izé, egy elegáns öreg úr. És
azt mondja: _Fiam!_ S meglehet, aznap jogos tulajdonosa leszek valami
izének, – cimnek.
– Jaj, gyönyörü még elgondolni is!
– Lehet, hogy valami igen nagy izé az apám, valami olyan ember, aki
nyáron is cilindert visel, és ha sétálni akar, akkor is hintóba ül;
hapedig utazik, első osztályon utazik.
– Gyorsvonaton!
– Gyorsvonaton, azaz még annál is különbön: a Keleti izén,
szilajvonaton. Az másfél óra alatt ott van Bécsben.
– És kastélyban lakik!
– És… szóval lehet az is, hogy… Ámbátor lehet, hogy izé, szegény ember…
De azt mégse hiszem! Valami sejtelem él bennem; az mindig izét susog,
előkelő embert. Dehát Mariskám a titoknak előbb-utóbb ki kell izélnie,
feselnie. Sohase volt még olyan titok, Mariska a világon, hogy ki ne
feslett volna! Sokszor meg is álmodom. Sokszor nappal is könnybe borul a
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Mi erősebb a halálnál? - 02
  • Parts
  • Mi erősebb a halálnál? - 01
    Total number of words is 3984
    Total number of unique words is 1765
    33.9 of words are in the 2000 most common words
    45.4 of words are in the 5000 most common words
    52.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Mi erősebb a halálnál? - 02
    Total number of words is 3993
    Total number of unique words is 1820
    32.0 of words are in the 2000 most common words
    45.0 of words are in the 5000 most common words
    52.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Mi erősebb a halálnál? - 03
    Total number of words is 3948
    Total number of unique words is 1908
    29.1 of words are in the 2000 most common words
    41.1 of words are in the 5000 most common words
    46.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Mi erősebb a halálnál? - 04
    Total number of words is 4110
    Total number of unique words is 1927
    30.0 of words are in the 2000 most common words
    42.0 of words are in the 5000 most common words
    48.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Mi erősebb a halálnál? - 05
    Total number of words is 3981
    Total number of unique words is 1789
    32.2 of words are in the 2000 most common words
    44.5 of words are in the 5000 most common words
    50.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Mi erősebb a halálnál? - 06
    Total number of words is 4087
    Total number of unique words is 1822
    31.4 of words are in the 2000 most common words
    45.0 of words are in the 5000 most common words
    51.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Mi erősebb a halálnál? - 07
    Total number of words is 4076
    Total number of unique words is 1915
    31.0 of words are in the 2000 most common words
    43.5 of words are in the 5000 most common words
    49.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Mi erősebb a halálnál? - 08
    Total number of words is 4011
    Total number of unique words is 1820
    34.0 of words are in the 2000 most common words
    46.9 of words are in the 5000 most common words
    52.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Mi erősebb a halálnál? - 09
    Total number of words is 3929
    Total number of unique words is 1915
    32.5 of words are in the 2000 most common words
    44.3 of words are in the 5000 most common words
    49.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Mi erősebb a halálnál? - 10
    Total number of words is 3983
    Total number of unique words is 1866
    32.8 of words are in the 2000 most common words
    44.4 of words are in the 5000 most common words
    51.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Mi erősebb a halálnál? - 11
    Total number of words is 3140
    Total number of unique words is 1561
    34.2 of words are in the 2000 most common words
    45.6 of words are in the 5000 most common words
    51.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.