Mi erősebb a halálnál? - 03

És megvetőn pökött a szoba sarkába.
A harangozóné ekközben kiemelte a kisdedet a kosárból, s bontogatta a
pólyát:
– Úri-e vagy paraszt? Aligha úri. Valami jómódú paraszté lehetett. Van
ez már négy hónapos is.
– Istentelenség! – sopánkodott a kománé.
Gyuri az Isten említésére levette a fejéről a kezét, és a zsebébe nyult:
– Ihol a levél…, – szólt cikogva.
Az asztalra vetette a levelet, és visszakullogott a zsámolyra az óra
alá. Ott bőgicsélt tovább csendesen.
A harangozó a lámpáshoz tartotta a levelet, és dühös arccal olvasta:
– _Istennek_. No tessék! Hát hol lakik az Isten? Nálam? Te
bbivalybornyú!
Kirántotta a levelet a boritékból és olyan hangon olvasta, mintha
végrehajtásról szóló értesités volna:
_Jóságos Istenem! Szent fiad születésének éjjelén ajánlom neked az én
szerencsétlen Emmácskámat!_ (Persze!) _Kérlek add őt jószivek közé._ (A
gazember!) _Aki megtalálja és hazaviszi, bizonyára jó lélek._ (Az hát!…
Nem olyan, mint te vagy, disznó!)
_Legyen a te szent akaratodból Istenem, annak a gyermeke._ (Köszönjük!)
_A kosárban levő e-zer kis arany legyen a jóságosoké, akik… e-zer…
hetes… koráig… fölnevelik…_
A harangozó szeme kerekre meredt, mintha kővé vált volna. A szobába
csend szakadt. Még Gyuri is abbahagyta a züpögést, és könytől csepegő
szemét várakozón függesztette az apjára.
A harangozó ajka végre megmozdult. Mintha álomban rebegne:
– Ezer arany? Tyűh a kutya fáját! Ez mán osztán…
– Mink vállaltuk, – szólalt meg nyugtalanul a koma.
S fölkelt a helyéről. Idegesen babrált a bajuszán.
– Ihol a tanum János bácsi, hogy a feleségem azonnal elvállalta.
– Elvállaltam! – vágta ki harcias arccal az asszony. Mondtátok, nektek
nem kell…
S nyult is volna a kosárért, de a harangozóné erős mozdulattal háritotta
el a kezét.
– Nono! Ne olyan mohón! Az én fiam hozta talán? Neked hozta, vagy nekem?
– A leányka a mienk! – dördült meg a harangozó.
És a fiához fordult:
– Okos gyerek vagy fiam! Derék emberséges gyerek vagy!
Gyuri erre a dicséretre ujra a képére tapasztotta a tenyerét, és
züpögött.
A koma azonban nem hagyta annyiba. Már vörös volt, mint az érett
paprika. Kiabált:
– Az a gyerek a miénk! A fiad találta, de nem vállaltad! Ez az igazság!
Igaz-e János bácsi? Kend okos ember! Kend biró volt háromszor is! Itélje
meg ő!
– Itt nem itél! – harsogott a harangozó. Itt nincs itéletnek helye!
– De csak itéljen! Ő tudja a törvényt! Ösmeri! Szóljon no!
Az öreg gondba mélyedten vonogatta a vállát és szemöldökét:
– Hát iszen… hát… hát… Az irás beszél. Az irás aszongya, hogy aki
megtanálja…
– Szamár ember kend! – ordította teljes torkából a fuvaros. Vén ember,
szamár ember! Soha nem is volt okos biró! Csak mivel vagyonos…
A harangozó dobbantott:
– Az én vendégemet ne sértegesse senki! Az én házamban ne szamarazza
senki a gondozónkat. Pusztuljatok innen! Eddig komám voltál, eztán nem
ösmerlek. Ki!
E viharos jelenetbe a fuvarosné is belekotkodácsolt. A harangozóné
visszakotkodácsolt. Kotkodácsoltak, kukorikoltak. Végre a harangozó
fölragadta az egyik széket. A koma erre káromkodva lódult az ajtónak. A
felesége is rikoltozott. A folyosón gazembert rikított. Arra a harangozó
a botját kereste és utánok rohant. De mikorra kirobbant az ajtón, az
utca-ajtó olyat csappant, hogy még az ablakok is megrezdültek belé.
A harangozó dühtől lihegve toppant vissza a szobába.
– No lám a cudarok! Még az én vendégemet sértegetik!
Az asszony akkorára megtalálta a zacskóba kötött aranyat, és örömtől
tündöklő szemmel öntötte ki az asztalra.
– Olvasd meg: ezer-e?
S fölkapta a csecsemőt. Megnézte közelről, meg is cuppantotta.
– Fölnevelünk, föl, kedves!
És a fiára pillantott. Szinte részeg volt az örömtől.
– Gyurikám, ez lesz a feleséged!
Gyuri a sarokban félrefordította a fejét, és világmegvető keserűn
nyekeregte:
– Köll a fenének!


Szüleim gyémántja voltam…
– No gyerek, hát lássuk a bizonyitványt!
Az első bizonyitvány a gimnáziumból. Tizenegy éves szivemnek szemérmes
büszkeségével nyujtottam át. S egy aranyat is vettem ki a zsebemből. A
tenyerem közepén tartottam apám elé:
– Melléklet a bizonyitványomhoz!
Négy jeles. Példás magaviselet. Az arany a példás magaviselet jutalma.
A háznak ünnepe volt az a nap. A falusi tanítómat is meghivták
vacsorára. A tanitó poharat köszöntött rám:
– A családnak gyémántja vagy te! Büszke leszek arra mindenkor, hogy én
miveltem rajtad az első köszörülést. Tündökleni fogsz, példaképül
ragyogsz mindenkor a mi falusi gyermekeink előtt.
Az anyám könnyezett boldogságában.
Én csak ültem komolyan és szentképüen. És boldogan áztam a dicséreteknek
özönében. Csak egy kérdés nyugtalanított olykor, hogy hát Guszti? vajjon
hogy végzett?
Guszti a szomszéd falubeli papnak a fia volt, nekem jópajtásom.
Merthiszen a szomszéd falut csak egy domb választja el. (Negyedóra a
futva járó gyermeklábnak.) Idősebb volt nálamnál egy évvel, de nem
magasabb. És ő is az első osztályt végezte, csakhogy ő Sárospatakon.
Még éjjel is gyötrött a kiváncsiság, hogy hogy végzett? Szerettem volna
hallani, hogy megbukott, és hogy ismételnie kell. Vagy hogy legalább is
elégségesekkel van szennyezve a bizonyítványa.
Át is nyargaltam volna mingyárt reggel. De az apám ide-oda hordozott a
faluban a bizonyitványommal meg az aranyammal.
A bognárunk, a jegyző, a póstamester, a kántorné, a boltos, meg akiket
útcán, ablakban előtalált, mindenki ismerője lett a jeleseimnek, meg a
példás viselkedésért nekem vert körmöcinek.
– Püspök lesz ebből a kis úrfiból! – mondotta a bognárunk.
És nagy kerek okuláréján át máris tisztelettel nézett reám.
– Lehet ebbül még miniszter is, – vélekedett a jegyző.
– És az is megbámult. Mindenki megbámult. Magam is bámultam magamon.
Tiz óra volt mikorra hazakerültünk.
Akkorra már készen várt a mennyei illatu tejfeles lángos. És ott várt
rám a folyosón Guszti is.
No alig ösmertem rá!
Megpofásodott, megtagosodott. Máskor tüskésen álló nagy barna haja le
volt nyirva tövig, s tagadhatatlanul falusi ollóval, mert a fejebőrének
a meztelenje egynéhány barázdában szinte világitott.
A tavalyi bő muszkavászon nyári ruhája szűken szorult rá az idén.
Ültében különösen úgy feszült rajta a nadrág, mintha második bőre volna.
A kezét és lábát is mintha kicserélték volna valami parasztéval: nagy
volt, kétszer akkora, mint tavaly. A kabátja zsebéből valami vastag
spárgának a vége lógott ki, s a mellénye egy gombbal félre volt
gombolva. Látszott rajta, hogy nincsen már anyja.
Csak a szeme volt a régi: tekintélyek előtt földre meredő, vad és buta
nézésü.
Mindig csodáltam, hogy mily ostobán tud nézni!
Huzódozva vonta elő a bizonyitványát. Csaknem jobb volt pedig, mint az
enyém. Mert én az egyik jelesemet a szépírásból kaptam, másikat a
tornából. De ő a latinból, magyarból, számtanból. És amin legjobban
elbámultam, a magaviselete, az övé is példás! Példás!!!
A dicsőségemet csak az arany mentette meg. Ő nem kapott aranyat. Tehát
én mégiscsak különb legény vagyok!
A szülőim is bizonyára igy gondolkoztak. Mikor megmondta, hogy ő nem
kapott aranyat, azonnal meghivták ebédre. A juhász-gyereknek át kellett
futnia az apám névjegyével a tiszteletes úrhoz, hogy _a kedves fiut ne
várja ebédre: erőszakkal itt marasztaltatott_.
Addig is hozzáláttunk a tornác-asztalra kitett jó meleg tejfeles
lángoshoz, pláne hogy az apám ott hagyott bennünket, s magunkra
maradtunk.
… Magunkra maradtunk…
– Mit csináljunk? – kérdezte Guszti egyszerre okosra változott szemmel.
– Hoztam cigarettát a városból, – súgtam körülpillantva.
Legyintett:
– Az semmi. Én szivart hoztam.
– Nekem is?
– Neked is. Te, a csűrötök padlásán, ahogy jöttem, három verébfészket
láttam. Már csipognak!
– Az ókútba több van bizonyosan…
A tornác fala előtt egy kétéves gyermek csücsükélt vessző-kosárban. A
kenyeret sütő parasztasszonynak a kisdede.
Hogy a tejfel lecsöpögött a tornác kövére, három kutyánk mohó
vetélkedéssel nyalta fel a csöppöket.
Guszti a kutyákra pillantott, aztán a gyerekre. Vigyorgott.
A következő pillanatban kihúzta az egészben hagyott legalsó lángost és a
gyerekhez fordult:
– Kell-e?
– Ehe, – felelte esdő szemmel a gyerek.
Guszti a tenyerére tette a lángost, mint valami zsebkendőt, s
ráborította a gyereknek az arcára. Betejfölözte szemét, száját.
A kutyák persze azonnal ott termettek, és buzgón nyalták a gyermek arcát
jobbrul-balrul, hogy majd a nyavalya törte ki. Mink visszaugrottunk az
asztalhoz, és ettük a lángost tovább jámbor arccal. Magunk csudálkoztunk
legjobban, mikor az asszony a gyerek sikoltozására kirohant a konyhából,
és elrikítozta, elverte a kutyákat.
Délig szinte repült az idő. Kifutottunk az ókúthoz. Guszti ruhaszárító
madzagot húzott elő a zsebéből, s a derekamra kötötte. Én meg levetettem
a kabátomat, nadrágomat, cipőmet. Az ingadozó mohos köveken húsz
körömmel kapaszkodva ereszkedtem alá, a harminc-méteres mélység fölé.
Foszlott a veréb-fészek! Vergődtek a tollas fiókák a markomban. A
csupaszokat le a vízbe! A tojásokat zsebre!
A tojásokat és verébfiókákat persze a Cibere kutyának a szájába
nyomkodtuk, s utána egy nagy szeplős vadgombát is lenyomtunk a torkába.
Lássuk a hatást!
Akkor már szivaroztunk is vigan, és nagy füsttel. A Cibere kutya épp úgy
mulathatott rajtunk félóra mulva, mint ahogy mink mulattunk őrajta.
Kissé sápadtan kerültünk vissza az ebédre. Anyám csóválta is a fejét:
– Hiába a sok tanulás mind a két fiun meglátszik.
Másnap én voltam hivatalos ebédre a tiszteletes úrékhoz. Anyám a fekete
ruhámat adta rám, s megcsókolt:
– A bizonyítványod után fölösleges, hogy jó magaviseletre
figyelmeztesselek.
Csak délfelé bocsátottak el, – mert hátha Gusztinak tanulnia kell
délelőttönkint?
Őszintén szólva nem nagy örömmel mentem. A tiszteletes úr igen
méltóságos komoly ember, és folyton erkölcsöt prédikál. Máskor is
ebédeltem már nálok. Hogy asszony nem ült soha az asztalnál, – (beteges
volt a megholt tiszteletesné) – olyan volt mindig az ebéd, mintha mind a
hárman büntetésből ennénk.
Nem is siettem nagyon. A dombról lekerültem az erdőszélnek. Ott a kövek
alatt bogarak tanyáznak.
Felforditottam egy jókora követ, s találtam is alatta egy nagy százlábu
bogarat.
A százlábut sikerült egy gallyacskával megnyomnom. Először a derekát
nyomtam meg, aztán a fejét egy másik gallydarabnak a hegyével.
Gyönyörüség volt nézni, hogyan veckelődik, hogyan pöndörög ide-oda!
Mindenképp szeretett volna kiszabadulni a gally vége alól! De én csak
nyomtam, nyomtam. Végre úgy maradt, felpöndörödten.
Szétnéztem, hol találok még egy másik követ, s alatta még egy százlábút?
De egy nagy festett tábla vonta magára a figyelmemet.
A tábla uj volt, s rajta a betük feketék. Mindenféle tilalmazásról
szólottak. Hogy az erdőn nem szabad éjjel legeltetni, se tüzet rakni, se
kocsival járni a mellékes útakon. És másefféle.
Az utolsó pont: _A vadak jogtalan ellövése a törvény értelmében
elzárással büntettetik._
Gusztit a házuk előtt találtam. Egy olasz babkáros árulta ott a kőpadon
a háti-boltocskáját, – afféle bársonykabátos, csizmás és fülbevalós
olasz, amilyenek városon a kucséberek. Két parasztleányka válogatott a
krajcáros gyüszükben, gyürükben és egyéb csillogó portékákban.
Nekem persze a penicilusokra tapadt a szemem. A penicilusok egy fekete
csont-markolatu revolver körül ragyogtak csillag-alakban elhelyezetten.
Guszti félrehúzott:
– Hallod-e! Vehetnénk egy revolvert! Neked van pénzed.
És jelentősen emelgette a szemöldökét.
De én a fejemet ráztam rá:
– Az aranyomon nem lehet. Mit gondolsz! Meg aztán minek volna a?
– Kijárnánk vele az erdőre. Te! Lőnénk madarakat! Az aranyadból
kikerülne… Azt mondanád otthon, hogy elvesztetted. Te! Lőhetnénk vele
szarkát. Te, lőhetnénk vele fácánt is!
Az erdőben csakugyan van egy drótsövénynyel bekerített fácános kert, s
nem is messze. De azon a tájon áll az erdészház is.
Csak a fejemet ráztam.
– Megvernének. Meg nincs is nálam az aranyam. Hanem van húsz krajcárom.
Szombaton bemegyünk a városba, és veszek rajta gumit. Csinálunk
gumi-puskát, csúzlit!
– Nekem is?
– Neked is. Lövünk verebeket.
Guszti gondolkozva nézett rám. Aztán a kocsiútra pillantott. Fölkapott
egy kövecskét, s az úton ugrándozó verebekre sujtotta.
A verebek fölrepültek az akácfára.
Én is fölszedtem egynehány kövecskét.
A verebek tovább repültek a tiszteletesék udvarán át a kertbe.
Az orgonabokrokon ült öt is. Ültek némán, s néztek ránk gyanakodva.
Odasujtottunk egyszerre mind a ketten.
– Mintha egy leesett volna!…
Kerestük. Találtunk helyette egy levelibékát. Kettőt se ugrott, már a
markomban volt.
– Mit csináljunk vele?
– Kössünk cérnát a lábára! Nem. Várj csak. Te! Tegyük be egy kas alá!
– Megcsipnek a méhek…
– Elfutunk.
A méhesbe osontunk. Guszti nagyóvatosan fölemelt egy méhkast. Beugrattuk
a békát.
A tiszteletes úr, mikor megjött, el nem tudta találni, hogy mért rajzik
olyan buzgón annak a kasnak a népe? Csak hetek mulva várta. Legott át is
izent a rektornak, hogy állitson lesre egy fiut, és ha a méhek
kirajzottak, fogja be.
Mink a legjámborabb arccal ültünk bent a tiszteletes úr
tanuló-szobájában, s nézegettük a Reformáció képes történetét.
Igaz, hogy előbb mást is nézegettünk: a tiszteletes úrnak a
vadászpuskáját.
A puska szegre volt akasztva, de Guszti levette. Körülvizsgálgattuk.
Nehéz, kétcsövü puska volt, patronra járó, nem afféle töltögetős,
kapszlis. A csövébe is belenéztünk. Nem volt megtöltve.
– Ezzel lehetne ám szarkát lőni!
És Guszti felvonta a puskának a kakasát, meg lecsattantotta. Célba vett
az ablakon át egy arra-haladó asszonyt, és végignézett a csövön,
csattantott.
– Azt mondta apám, hogyha letettem az érettségit, én is vadászhatok. Te!
Ha egyszer apám elmegy egy egész délutánra, kilopjuk a puskát. Te!
Kimegyünk az erdőre. Lövünk mindent. Nyúlat is!
S ragyogott a szeme.
– No nesze, fogd a puskát. Én vagyok a nyúl.
Azzal négykézlábra. Átnégykézlábazott a szomszéd szobába. Tett, mintha
legelne.
– Célozz! Lőjj!
Céloztam, lecsattantottam a kakast.
Guszti egyet ugrott, s eldőlt, nyifogott, rázta a lábát.
Aztán én voltam a nyúl. Ő célzott, csattantott. Én is ugrottam, dőltem,
nyifogtam, ráztam a lábamat, meghaltam.
Tovább is folytattuk volna, de a tiszteletes úr méltóságos
csizma-nyikorgása hallatszott a folyosón. Guszti gyorsan szögre vetette
a puskát. Mikorra a tiszteletes úr belépett, mink már olyan mély
elandalodással néztük a vormszi gyűlés képét, mintha egész délelőtt azt
cselekedtük volna.
– No ezt szeretem, – mondotta a tiszteletes úr, hogy belépett. Könyv
mellett, Isten mellett.
Atillás bús magyar volt, ritkás szakállu, és magas homloku. Mindig oly
emelten tartotta a fejét, mintha sokaság fölött nézne el, s a hangja
mindig olyan reggeli dercés hang volt, mintha akkor ébredt volna.
A fejemre tette a kezét.
– Derék fiu vagy. A fiam már mondta, hogy szép a bizonyítványod, csaknem
olyan szép, mint az övé.
Mintha tűvel sziven szúrtak volna.
– Én jutalmat is kaptam, – vágtam ki büszkén. Aranyat kaptam…
– Micsoda? Aranyat is kaptál? No lám, ezt nem mondta Guszti.
És ránézett.
Guszti lesütötte a szemét, és butára változott arccal hallgatott.
– No lám! – ismételte a tiszteletes. És mire kaptad a jutalmat?
– A példás magaviseletre.
A tiszteletes úr megenyhült arccal bólintott.
– Gusztinak is példás a magaviselete. Csakhogy a mi iskoláinkban az
ilyesmit nem jutalmazzák. A kálvinista embernek _kötelessége_ a jó
magaviselet. Nem érdem az nálunk, kötelesség.
És ebéd alatt is folytatta a jómagaviselet fejtegetését. Hogy a tanulás
kell az életre, mert a tanulás olyan, mint a hajó-fölszerelés. Ki hogyan
rakódik, abból fog élni az élet tengerén. De a jó magaviselet a
vitorla!… Stb.
Mink ájtatosan hallgattunk, és közben jóizüen ettünk. Én a békára
gondoltam, hogy ha kibúvik a kas száján, vége a vitorla becsületének!
Szinte beleizzadtam abba a gondolatba, hogy a tiszteletes úr elnádpálcáz
engem is. De aztán ebéd végére még is megnyugodtam: ha megtalálják a
békát, ráfogjuk, hogy magától mászott be a kaslyukon.
Ebédután a tiszteletes úr hosszúszáru pipára gyujtott, és jókedvüen
pöfékelt. Közben az órára nézett. Egyszercsak fölkel. Leakasztja a
fogasról a kalapját, nyomja a fejére. Veszi a szögletből a botját is.
– No gyerekek, hát csak játszogassatok. Nekem át kell mennem a
jegyzőhöz. A közlegelő ügyében lesz ott tárgyalás. Guszti, mulattasd a
vendégedet!
Azzal megindul.
A küszöbön mégis egyet gondol, visszafordul. Belép a dolgozó-szobájába.
Kihozza a Reformáció történetét.
– Nesztek, ha olvasnátok.
Átadja Gusztinak. Azzal szépen becsukja a tanulószobája ajtaját.
Ráfordítja a kulcsot. Zsebredugja. A szokott méltóságos járással
elpipál.
Füleltünk míg a lépései elhangzottak.
Gusztinak a szeme szokatlanul csillogott. Végre megszólalt:
– Estig odalesz!…
– Mit csinálunk estig?
– Kilopjuk a puskát!…
– Hiszen bezárta…
– A padlás-kulcscsal nyílik…
Nekem a lélegzetem is elállt. Vakmerőnek és veszedelmesnek éreztem a
gondolatát. De ha mégis megvalósulhatna!… Hogy igazi puskával lőjjünk!…
Madarat, nyúlat, mindent!… De nem, csak madarat, merthiszen a nyúlra
börtönbüntetés jár…
Guszti intett, hogy kövessem. Kiovakodtunk a szobából. Guszti kinyitotta
az útca-ajtót, és az apja után lesett.
A tiszteletes úr nyugodtan haladt a széles utcán a felvég felé. Közben
bodor füstök röppentek el a válla fölött.
– De hátha nem lesz oda estig? – szólaltam meg aggódva.
– Biztos, hogy oda lesz!
– De hátha visszatér?
– Nem tér vissza. Ha a jegyzőhöz megy, mindig ott-ragad. Politikáznak.
A kertbe futottunk. Fölmásztunk a diófára. Onnan néztük, hogyan
kanyarodik rá a tiszteletes úr a szomszéd község felé kigyózó
gyalogútra.
Aztán a gazdasszonyt lestük. Egykedvü arccal mosogatta az edényeket.
Negyedóra mulva lappangva vittük a puskát a kertek alatt.
A nap tüzesen sütött. A megsárgult gabona szinte zizegett a hőtől.
Rólunk csurgott a verejték, és mégis szinte fáztunk a félelemtől, hogy
valaki meglát bennünket.
A puskát én vittem persze. Ha netalán valaki belénk akad, azt mondjuk,
hogy az én apámé, és hogy verebet lövünk vele. Nehéz volt a puska és
olyan hosszú, hogy a sarkamat verte. De azért cipeltem szívesen. Lövünk
vele! Életemben először lövök igazi puskával!
Guszti előbbre járt vagy tiz lépést. Fülelt, nézett, kémlelte az útat.
Nála a patronok voltak. Nem sok, csak kettő. Eszébe se jutott, hogy
többet tegyen zsebre. Egyikkel ő lő fácánt, a másikkal én.
S alig hogy beérkeztünk az erdőbe, Guszti értő mozdulattal nyaklította
el a puskát, s nyomta bele a két súlyos patront.
Most már csak az erdészt ne vezesse ránk az ördög!
Az erdő is meleg volt. A levegő fülledt a fák között. A madarak
hallgattak. Csak gyíkot láttunk itt-ott a tuskókon, meg szöcskéket a
naptól szárazra égett tisztáson.
De csak beljebb a fák közé!
Minden kis zörrenésre egy-egy megrezzenés. Lekussadunk. Hallgatódzunk. A
szivünk verése is ellassul.
Óvatosan lopakodunk egyre beljebb és beljebb az erdőbe. A csörgős
harasztot amennyire lehet, kerüljük.
Egyszercsak változnak az erdő fái. Szálasabbak, ritkább lombuak. Zöldebb
a fű is alattok. Egy csermely vékony ere kanyarog a fák közt. Megyünk,
lesünk, megyünk, lesünk, hallgatódzunk.
Találunk cincért. Rá se nézünk. Gyönyörü kék szitakötő hintáz előttünk a
káka fölött. Nem futunk utána. Csak lépegetünk, lesünk, lépegetünk,
lesünk, hallgatódzunk.
Valami nagy madár burran fel egy terebélyes galagonya-bokorból. Majdnem
akkora, mint a tyúk. Guszti ahhelyett hogy lőne, megijed. Mikorra a
puskát emelné, a madár már elszárnyalt.
– Találunk másikat, – susogja.
S óvatosan lépkedünk beljebb, egyre az ér partján. Ott nem zörög a
haraszt. A madár nagy reménységekre izgat.
Egyszercsak Guszti int:
– Pszt…
A szemünket egy somfa-bokorra hegyezzük.
Mintha sötétlene benne valami!…
Guszti felvonja a kakast. Közelebb lopódzunk, közelebb, közelebb.
A bokorban nincs semmi. Csak éppenhogy sűrű a közepe. Egy picinke
madárfészekre is találunk benne. Száraz fűszálakból van fonva, de már
üres.
E pillanatban valami csörgés hangzik az erdő mélyéből. Egyre erősebb.
Valami állat csörtet felénk a harasztosban. Csörtet…
Megrettenünk.
Egy őz!
Emelt fejjel szökdel. Egyenesen felénk. Könnyedén szökell át egy kis
vadrózsabokrot s ránk…
De mégse ránk! Egyszerre megáll alig húsz lépésnyire tőlünk.
Megáll, mintha bronzzá vált volna. A feje még egy percig emelten marad.
Fülel.
Aztán mintha mi se történt volna, szép nyugodtan lebocsájtja a fejét, s
egy másfél méteres magasságu növendék fácskának az alsó leveleire
nyujtja a nyelvecskéjét. Tépegeti. Eszegeti.
Mink már a csörgéstől is annyira megdöbbentünk, hogy azt véltük,
legalább is oroszlán. Ösztönösen lappantunk le a bokor mögé.
Az őz megjelenésére álmélkodássá változott a rémületünk.
Egy őz! Egy élő-eleven őzike!
A lélegzetünk is elállt.
Az őz legel. Gyönyörü fekete szeme nyugodt és szelid. Eszeget
gyanutlanul.
Guszti óvatosan térdre bocsátkozik.
Csak nem őrült meg hogy meglőjje?! Kiáltani akartam rá. Meg akartam
ragadni a kezét, hogy ne… De meg volt meredve minden tagom. Még a hajam
is meredezett…
Guszti fölemeli a puskát. Céloz. Soká céloz. Én pillantani se merek…
Az őzike a hasa alá hajtja a szarvát. A hasát vakargatja.
.....
_Durr!!!_
Láng és füst! Puskapor-büdösség!
Az őz egyet szökell. Térdre roggyan. Megint lábra erőlködik, de csak
eldől. Még a fejét is elnyujtja a fűben…
Egy percig megkövülten bámulunk. Az öröm és rettenet lenyügözi a
lábunkat.
Guszti aggódva pillant körül. Aztán odafutunk.
Az őz oldalából bugyog a vér. Szép fekete szeme vádlón mered reánk.
De mink is egymásra meredünk.
– Mit csináljunk vele?
– El kell ásnunk! – hebegi Guszti ijedt szemmel.
Sápadt volt, mint a fal, s a homloka fénylett a verejtéktől.
– De hova?
– A bokor alá.
Megfogtuk az őznek a lábát, s a bokor alá vonszoltuk.
Azzal neki a földnek mind a ketten, tiz körömmel! Gödröt kapartunk.
Kapartunk lázasan és remegve. Jókora gödröt kapartunk a fekete porhanyó
földben. Az őzet belefordítottuk. Behordtuk, betakartuk nagysebesen
földdel és száraz falevéllel.
*
– No, hogy mulattatok? – kérdezte anyám este, mikor hazaérkeztem.
– Nézegettünk képes könyveket, – feleltem jámboran.
– Milyen a térded?
– Játszottunk is a kertben…
Anyám megcsókolt.
És én oly édesded-nyugodtan aludtam mint az angyalok.


Szép asszony a kovácsné!
Februáriusi olvadós havon, szánkótalpas kocsin igyekeztünk egy borsodi
faluba. A társam kasznár ott. Odavaló is.
Ahogy a falu felé közeledünk, – délután három óra lehetett, – az egyik
ló egyet botlik, s rá minden lépésre ejtegeti a csipejét.
A kocsis káromkodott.
Megállitjuk a lovakat. Hát a sántitónak a lábán oldalt lityeg a patkója.
No nem is olyan nagy baj. Itt a kovács a falu végén, – fölveri egy perc
alatt.
A kocsis lefeszitette a patkót, éshát a ló vigan poroszkált tovább
mezitláb, a műhelyig.
A kovács éppen lőcsöt vasalt a hóval boritott fekete műhely előtt. Ritka
szép nagy ember: egy szürkülő Toldi Miklós bőrkötényben. Kissé ragyás
ugyan, s eldurvult kezü, de hátha Toldi Miklós is ragyás volt és
eldurvult kezü?
– Csak ezt az előbbi patkót üssük fel, – mondotta a kasznár, – aztán
majd bejön a kocsis a lóval.
A kovácsház ajtajában egy fehér-főkötős asszony dugta ki a fejét.
Vén birka-arc. A szeme-pillája is fehér mint a birkáé. És hogy a kendője
a tarkóján volt megkötve, szokatlan nagy sárga két füle méginkább
eltorzította az arcát.
Hogy Palit meglátta, mosolygott, kilépett és alázatosan bókolt:
– Jónapot kivánok kasznár úr! Tessenek talán bejönni addig…
Könyékig sovány meztelen karját a kötényébe takarta, – kenyeret vagy mit
dagaszthatott odabent, – s közben rám is vetett egy alázatos pillantást.
– Tessenek…
Tiszta és jó asszony lehetett. De a milói Vénusz egyszerre megfordult
volna a fal felé, ha ez az asszony elébe áll!
– Köszönjük kovácsné asszony, – felelte Pali, – hiszen már megyünk
tovább.
A kovács patkolás közben odaszólt félvállról a feleségének:
– Hát legalább széket hozzál ki Katókám, hogy az urak leülhessenek.
Egy büszke fiucska állt nagykomolyan a műhelyajtóban, kicsi mása a
termetes kovácsnak. Az anya hivó pillantására egyszerre megelevenült.
Befutott és széket hozott ki, kettőt.
Aztán egy mosolygó szemü szőke leányka is kilesett az ajtón, de csak egy
pillanatra. Az meg az asszonynak volt a megszépített mása, noha fekete
szemü, mint a kovács.
A kasznár rákiáltott:
– Bujj elő csak kis nyúl! bujj elő! Krajcárt kapsz!
A kis nyúl szemérmesen bujt elő. Öt éves lehetett. A kovács mosolyogva
pillantott rá a munkájából.
*
Nekem ki nem múlt a fejemből az az asszony, az a két gyerek, az a
gyöngéd hangja a kovácsnak: „Széket hozzál ki Katókám!“
– Hallod-e, – mondom Palinak vacsora előtt, – hogyan vehette el az a
Toldi Miklós azt a birkafejü asszonyt! Nem talált magához illőbbet?
Pali hümmentett:
– Nem ajánlanám, – felelte, – hogy a kovácshoz intézd ezt a kérdést.
És szinte ijedten nézett rám.
– Tudod-e, – mondotta, – hogy egy embernek eltörte a lábát? El ám. Ült
is érte. Valami szamár vidéki ember volt, vagy ittas. Az is azt
kérdezte: Hogy tudott ilyen csunya asszonyt elvenni majsztram? Hozzá
sujtott egy nagy súlyos harapó-fogót.
Vacsorára hivó szó zavarta meg a beszélgetésünket. Az asztalnál
gyermekek is ültek. Minden más egyébről folyt a szó, csak kovácsékról
nem. Ámbár nekem ki nem ment az a házaspár az eszemből. Hogy kerültek
össze? Pénzre házasodnak falun is? Minek a pénz a falusi kovácsnak? Igy
is úgy is csak az üllőt döngeti napestig. Minek annak a pénz? Nem is
lehet az, hogy pénzért vette el. Talán boszuból vette el, hogy egy szép
leány nem ment hozzá? Talán ostoba ember, és valami ravasz család
beugratta a házasságba? Vagy olyan volt a gusztusa?
A gyermekeket korán lefektették. Szivarra gyujtottunk. Pali kártyát
ajánlott. De én útálom a kártyát.
– Hallod-e, – mondottam, – nekem ki nem megy az eszemből az a kovács.
Valami érdekes a házasságuk története?
Pali nevetve legyintett.
– Érdekes a fenét. Nagyon is prózai!
– Mégis hát mért vette el azt a csúnya asszonyt?
– A manó tudja! Elvette, hát elvette. Ha éppen olyan nagyon érdekel,
elmondhatom:
Fiatal kamasz voltam, mikor a kovács először házasodott.
Az első felesége szép asszony volt, fekete-selymes szemü halványka
asszony. Fehér fecske. Azt mondták azért olyan fehér, mert szivbajos.
Egy nyári napon, éppen Szent Anna napján, meg is halt. Hirtelen halt
meg, a kertben. Valami krumplit vagy mit kapálgatott, aztán egyszercsak
leült, lekonnyadt a feje, meghalt.
A város messze van tőlünk. Koporsót a szomszéd faluban szoktak a mi
embereink csináltatni.
Átkocsiz a mi kovácsunk is. Az asztalos komája is neki. Elsirja nekik a
baját, mint valami gyermek. Asztalosék is sirnak egyet.
Aztán az asztalos megtörli a szemét.
– No ne búsulj, – mondja, – csinálok én neki olyan koporsót, hogy a
grófnék se fekszenek különbbe.
Azzal bevezeti a kovácsot a félszerbe, ahol a deszkáit szokta tartani.
Mutat neki egy falhoz támasztott avas rossz zongorát.