Mi erősebb a halálnál? - 07

S a kutya száguldott vele a tüzhöz, mintha ő is tüzoltó volna. A tüzoltó
kocsik előtt dühös buzgósággal rohant a tüz felé, s mintha eleven ágyu
volna, amelyből vastag _u-u_ hangokat lőnek ki, úgy ugatott.
A tüznél aztán ide-oda ugrált és lármázott: zavarta a tüzoltókat a
munkájokban.
– Ménkü ebbe a kutyába! – mondta olykor az órás. Agyonverem!
Egy vasárnap, hogy kimaradt, szokása szerint berugott. Ide oda
tántorogva haladt hajnalban hazafelé. A kutyája is, hogy mellette járt,
a gazdája lépéseihez alkalmazkodott. Olyan volt mintha ő is részeg
volna.
Egyszer azonban mégis elhibázta. Az órás rálépett véletlenül a lábára, s
a kutya ugy ugrott félre, az órás is úgy lépett félre, hogy bizony az
órás átesett rajta, és elvágódott a földön.
– No elpúsztítom ezt a dögöt! – mondotta az órás. Belököm a zúgóba.
Onnan nem tud kijönni.
És ahhelyett hogy haza ment volna, elment a tóra.
Őszi hajnal volt az. A platánok már hullatták a leveleiket. A tó vizében
hideg szürke felhők tükröződtek. A malom kerekéről egyhangu zúgással
omlott le a viz.
Az órás a zsiliphez tántorgott. Át lehetett ott menni, mint valami
hidon. Az órás arra gondolt, hogy a kutyája követni fogja, s ő akkor
megfordul, beleveti a kutyát a vizbe.
A kutya azonban elmaradt tőle vagy húsz lépésnyire.
– Ponty! Gyer ide Pontyi!
A kutya megcsóválta a farkát és néhány lépést közeledett. De megint csak
leült.
– Pontyi! Gyer ide hát! No gyere ide!
A kutya megint fölkelt. Mosolyogva nézett a gazdájára, és a farkát
csóválta. De nem ment közelebb.
– Ponty!
Zsadányinak eszébe jutott, hogy mikor fürdött, mennyire nyugtalankodott
a kutyája.
A zsilip tetején csaknem félméternyi széles volt a gerenda. Gondolta oda
fekszik és nyögni fog. Akkor a kutyája bizonyosan melléje ül: belökheti.
Rálépett hát a kettős gerendára s a zsilip közepére ment. Leült ott. S a
kutyájára pillantott.
A kutya csakugyan közeledett. Nézte a gazdáját, hogy hova tünt?
Zsadányi lekókadt fejjel ült ott. A lába alatt egy általgerendát
pillantott meg, régi általgerendát, amelyen a vizi moha hosszu rojtokban
csüggött alá. Arra gondolt, hogy lehúzódik oda, s akkor a kutya keresni
fogja, hova lett? Hirtelen megkaphatja, belökheti.
Lelépett. Megsikamlott az iszamós mohon, s hanyatt-háttal le a vizbe.
Ponty látta hogy a gazdája eltünik, de a zugástól nem hallotta a
loccsanást.
Hát csak nézett, nézett és mosolygott. Várt néhány percet. Aztán
közelebb futott. Leült. Várakozón nézett, hogy honnan tünik elő a
tüzoltó sisak?
De a sisak nem tünt elő.
Ponty elkomolyodott. Nyugtalanná vált. Odafutott a zsiliphez. Nézett
jobbra balra. Lenézett a zúgóba is. Egyszercsak megpillantotta a vizben
forgó sisakot. Megrándult. Merő szemmel nézett alá.
A sisak forgott, forgott, és kiúszott lassan a tóba.
Ponty nyifogott. Egy-két nagy ugrással lenn-termett a tóparton. S nézett
nézett meredt-izgatottan. Várta, hogy a gazdája felbukik valahol, és reá
nevet, és szólítani fogja.
De a tóból nem bukott fel senki. A vizben lomhán kerengett a sisak.
Ponty mindegyre izgatottabbá vált. Remegett. Lefutamodott a viz szinéig.
Látszott rajta, hogy be akar menni a vizbe. De a lába besüppedt a sárba.
Visszaugrott. Vakkantott egyet kettőt. Egyszercsak egy nagy szökéssel
benn termett a vizben.
A sisakhoz uszott. A foga közé vette. Határozatlanul nézett széjjel a
vizben, aztán a sisakot kivitte a partra.
Ledobta a földre a sisakot, s ismét a vizbe nézett. Nyüszölt.
Végigfutott a parton. Megmegállt. Benézett a kerekek alá. Felszökkent a
zsilipre is. Nézett előre, hátra. A szeme aggodalmat fejezett ki. A
teste meg-megrándult.
Az úton egy falusi paraszt ballagott a malom felé. Putton volt a hátán,
s a kezében két füles kosár.
Ponty fölugrott a levegőbe, s panaszos ugatással futott hozzá.
– Mégy innen! – rikoltott rá az ember ijedten. Kusti büdös!
A kutya visszafutott a tóhoz. A fejét rázta. Vakogott. Aztán egyszercsak
fölkapta a sisakot és loholt vele haza.
Az utcákon már akkor mozgott a város.
A sisakot vivő kutya mindenkinek föltünt.
– Nini! – kiáltotta egy inasgyerek. Mit visz a kutya?
S követ kapott fel. Hozzásujtotta.
Más gyerekek is követték a példát.
– El kell tőle venni!
S repült a kő Pontynak eléje, utánna.
A kutya nagy szökellésekkel menekült. Egy kő tomporon találta. Nyikított
egyet, aztán tovább rohant.
Lihegve ért haza. A tomporán folyt a vér. A sisakot letette az ajtó elé,
s kapart az ajtón. Nyafogott, ugatott.
Depersze az ajtó nem nyillott ki.
A kutya megnyalogatta a tomporát. Ismét zörgetett. Várt. Szűkölt.
Egyszercsak megfordult. Rohant a tüzoltó-tanya felé.
A tanyán nem volt senki, csak az őrálló két tüzoltó, meg a kocsisok. Az
egyik tüzoltó kenyeret és szalámit reggelizett a padon. A nagyszobát,
ahol inni szoktak, söpörték.
– Nini, a Ponty! – mondotta a reggeliző tüzoltó. Az órás erre jár.
S egy falat kenyeret vetett a kutyának.
Ponty azonban rá se nézett. Befutott a nagyszobába, meg kifutott. Az
istállóhoz is futott. Benézett. Majd a reggeliző tüzoltóra fordult a
tekintete, s vakkantott reá.
– Ne, – mondotta a tüzoltó.
És a szalámi-bőrt neki dobta.
A kutya az eldobott bőrre pillantott, de nem kapta fel. Egy szökéssel
kiiramlott az udvarból.
– Ez a kutya beteg, – mondotta a tüzoltó.
Ponty száguldva rohant vissza haza. Ismét kapart egyet az ajtón, ismét
nyalt egyet a combján. Aztán megint el, le a tóra!
Ott szükölt, ott ritt. Beúszott a vizbe. Uszkált jobbra balra. Olykor
fölemelte a fejét és a levegőbe ugatott.
Délelőtt végre órát vitt valaki az óráshoz, s megpillantotta az ajtó
sarkában a sisakot.
– Mi a fene? – mondotta. Az órás nagyon részeg lehet.
S átment a csizmadiához.
– Ugyan kérem, ha az órás fölébred, adják át neki ezt az órát. Nem
akarom felzörgetni, hátha csak reggel feküdt le.
A csizmadia nevetett:
– Vasárnap mindig bekeffent…
Az óráshoz aztán mások is próbáltak bemenni, de akkor már Ponty ott ült
az ajtónál, a sisak mellett, és dühösen morgott.
Azelőtt nem szokott senkire haragudni.
Csizmadiáék nevették, hogy a sisak kivül maradt. Másnap azonban, hogy
még mindig ott volt a sisak, tanakodni kezdtek, hogy vajjon otthon van-e
az órás? Hátha valami baja van? Hátha felakasztotta magát?
– Hátha elment falura? – vélekedett az asszony.
– Akkor a kutyája nem volna itthon.
A csizmadia átment és zörgetett. A kutya őt nem morogta meg.
Zörgetett erősen. A kutya aggodalmasan nézett a kilincsre.
De semmi válasz.
A csizmadia akkor elment a rendőrségre.
Dél felé megérkeztek a rendőrök és egy lakatos.
A kutya a sisak fölé állt és haragosan nézett rájok. Morgott.
Az egyik rendőr kivonta a kardját:
– Mars innen!
A kutya akkor dühösen ugatott. Látszott, hogy egykönnyen nem tágít.
A rendőrök azonban követ ragadtak. Két dobás: egyik oldalba, másik a
fejen. A kutya sikítva menekült át a csizmadiához.
Tiznap elmultával az órás szegényes holmija dobra került. Rokonai nem
voltak. A ház gazdája a házbérért jelentett jogot a holmira.
A kutya még mindig ott ült az ajtóban. Lesoványodott, elhitványodott.
Bágyadt bús szemmel nézett a közeledőkre.
Mikor látta, hogy megint rendőrök közelednek, keservesen csahintott és
nyugtalanul nézett rájok. Ugatott. Hátrált. Neki hátrált az ajtónak, s
elkeseredetten ugatott. A rendőrök megint elüzték.
De alig hogy az árverést megkezdték, a kutya egyszercsak bentermett. A
mosóné épp a lepedőt akarta lehuzni az ágyról, azon okkal, hogy az órás
másfél forintjával tartozik. A kutya felszökött az ágyra, s a szeme közé
uhogott. A mosóné csaknem hanyatt esett ijedtében.
A kutya a négy lábát megfeszítve elszántan vicsorgott mindenkire.
Ütötték. Akinél csak bot volt, mindenki ütötte, csépelte.
A kutya az ágy sarkába huzódott, de a botok ott is zuhogtak rá, fejére
hátára. Végre leugrott és bebujt az ágy alá.
Az árverést folytatták. Az ágy, a két szék, a rozzant ruhaszekrény, s a
szekrényben levő köznapi ruha és fehérruhaféle, mindenre akadt vevő. Még
a papucsáért is adott egy kofa két garast.
Aztán a szerszámos asztal került kótyára.
Az asztal azonmód állt, amint az órás elhagyta. A finom reszelők, fogók,
rugók, kerekek, nagyitóüveg, kiskalapács minden ott hevert a szokott
rendben.
A végrehajtó egy minutumig gondolkodott, hogy úgy adja-e el az asztalt
ahogyan áll? vagy külön a szerszámokat? Végre is azt vélte, hogy legjobb
lesz egyenkint eladni az apró holmit: többet kap érte.
Fölvette hát a kiskalapácsot és kiáltotta:
– Egy kis kalapács, gyermekjátéknak is alkalmatos…
Abban a pillanatban dühös mordulással szökött ki az eb az ágy alól.
Egyetlen ugrással fönntermett az asztalon, és megmarta a végrehajtónak a
kezét.
Mindenki visszahőkölt.
A kutya a négy lábát szétvetve, nagy fehér fogait bőszült vicsorgatással
mutogatva állt az asztalon. Már nem medvéhez hasonlított, hanem
tigrishez, megádázott megbőszült nagyfogu tigrishez. A feje mintha
megnőtt volna. A szeme dühtől kikarikásodottan meredt rájok. S hörgött,
herregett. A szeme szinte tüzkarikákat hányt.
– Fene essen ebbe a kutyába! – kiáltotta a végrehajtó.
S ujra zuhogtak a botok a kutyán. Ütötték fejét, hátát, ahol érték.
Azonban a kutya mintha nem is érezte volna az ütéseket. Elszántan
kaffogott jobbra balra. Csupa fog volt, csupa agyar. Egy-egy nagy ütésre
villámként rándult az ütő felé, és az arcoknak kapdosott. A szerszámok,
rugók, kerekecskék csörögve röpültek jobbra balra a lába alatt a
forgolódásától. Forró lehelete, mintha láng lövellett volna a torkából…
– Ez a kutya megveszett! – kiáltotta a végrehajtó.
Erre egymás hegyén hátán igyekezett ki a népség a szobából.
– El kell küldeni a sintérért! – mondogatták hüledezve.
Félóra beletelt, míg a sintér megérkezett. Azalatt a kutya ott ült az
asztalon és a szemét az ajtóra meresztve morgadozott.
A sintér nem mert bemenni. Bezúzták az ablakot. Ott nyúlt be a dróttal.
Ponty hurokba került. A sintér izzadásig erőlködve huzta kifelé a
hurkot, hogy a kutyát megfojtsa.
Ugylátszott, meg is fulladt. De mikor a sintér kifelé húzta, a kocsinál
eszméletre tért és lehasította a sintérnek a kabátját.
Végre mégis lefülelték, bevetették a ketrec-kocsiba.
A kocsi megindult. Az árverést folytatták.
Ponty szőre-borzasan, rémült, aggodalmas szemmel bámult ki a haladó
kocsiból a világba, s meg-megtántorodott, mikor a kocsi zökkent a
kövezeten.


Anna-báli emlék.
A Malom-útca csakolyan kisvárosi útca, amilyen ezer meg ezer van
Magyarországon: alacsony házak, hepehupás kövezet, az ablakokban
cserepes virág; a kapu tetején alvó macska; egyik-másik ház előtt úri
ruhás, de mezitlábas gyerekek.
Az utcában ismerik egymást a lakók, köszönnek egymásnak és pletykáznak
egymásról.
Ha bérkocsi robog át az utcán, könnyü gurgulására azonnal ablakhoz
sietnek a lakók, és kiváncsian nézik, hol áll meg? Beteg van-e valahol?
Vagy úri vendég érkezett valahová?
Mert csendes szokott lenni az útca, legfeljebb ha a gyermekek hivják
kiáltva egymást, vagy ha a vargalegény danol rajta végig ünnepnapon,
vagy ha a kőmives kutyája idegen kutyát pillant meg az útcán s vele
összeverekedik.
A Malom-útca e napon is csak olyan mint mindig, tiz esztendeje, száz
esztendeje. Az udvarokból eperfalomb hajlik ki. Az útca árnyékán egy ház
előtt gyermekcsoport ül. És az ablakok tárva vannak.
De ime érkezik egy figyelmet keltő zörgéske: aprókerekü bolti szekér.
Vonja egy mezitlábas széletlen szalmakalapu inasgyerek. A szekérkén
cimbalom csillog, egy barnára fényezett uj cimbalom. S a szekérke után
egy zöldkötényes mesterember ballagdál pipázva.
Egy karcsu kisasszonyka előzgeti őket, depersze ő a házak mellett
lépdegél. Rózsaszinruhás fekete szemü leány; a fején tavalyi divatu
florentin-kalap, és a kezében fehér napernyő. Úgy lépdegél, mintha
tojáson járna, s olykor mosolygó pillantást vet a cimbalomra.
– Jaj, vigyázzunk! – szólal meg minden zökkenőnél.
– Ne féljen kisasszonyka, – nyugtatja olykor komoly arccal a kötényes
iparos.
A gyermekek egyszerre fölmozdulnak.
– Cimbalom! – kiáltja az egyik.
– A mi útcánkba hozzák! – kiáltja a másik.
Csak egy ölbeli kisgyerek marad a földön, hátul nyitott ingü félmeztelen
csöppség. De azt is felkapja egy tiz éves, rövidre nyirt haju leány;
gyakorlott kézzel üti le a ráragadt port a hátuljáról, s megindul a
gyermekraj vidám zsibongással a cimbalom után.
A muskátlis ablakokban egy-egy fej jelenik meg, ahogy a cimbalom arra
halad. S kiváncsi kérdések állitják meg a fehér napernyős kisasszonyt:
– Magukhoz-e Cilike?
– Hozzánk, – feleli Cilike boldog arccal, – de csak béreltük. Öt koronát
fizetünk érte minden hónapban.
– Hát tud-e már rajta?
– Hogyne: hiszen már négy hónapja tanulok.
És Cilike mosolyogva bólint. Lépeget tovább a cimbalom után.
De a következő ablaknál megint megállitja egy kikönyöklő öreg
asszonyság:
– Nini Cilike… Talán biz magukhoz…?
– Hozzánk, – feleli Cilike a napernyőjét összecsukva. Tetszik tudni hogy
ma az öregmama nevenapja van.
– Igaz ám: Anna van ma.
– Aztán ő tanittatott cimbalomra. Majorossy kisasszonyhoz jártam. Aztán
a kisasszony azt ajánlotta, hogy vegyek cimbalmot, vagy béreljek. Hát
béreltünk. Öt korona. De jó cimbalom: igazi „Schunda.“
– Egészséges az öregmama? Mert épp ma éjjel álmodtam felőle, hogy a
temetésén voltam.
Cilike mosolyogva rázza a fejét:
– Nem hal az meg sohse. Ámbár ahogy mondani szokta: „Mán én gyerekek meg
vagyok halva, csak éppen hogy a lélek mindennap vissza-száll egy-két
órára a testembe.“
– De hiszen borzasztó régen fekszik!
– Tizenegy esztendeje. De azért csakúgy elbeszélget velünk, mint aki
egészséges. Még nevet is olykor. De megyek már…
– Hát most meglepik.
– Meg. Arra gondoltunk a mamával, hogy a nevenapján állitjuk be a
cimbalmot. Aztán én megtanultam a nótáit, amiket emlegetett. Tetszik
tudni az Anna-bál… „Mikor én lány vótam gyerekek, aztán az Anna-bálon
könyörögtek, hogy danojjak egyet. Mer ojjan hangom vót mint a kerti
fülemilének. Oszt mondok, ide hát a cigányt. A sok cigány mögém áll. Én
meg (kezembe a kis csipkés zsebkendő) rákezdtem, hogy Cserebogár, sárga
cserebogár… hát még a falevelek is attúl rezegtek. Akkor szeretett meg
az uram.“
Mind a ketten mosolyogtak, mert Cilike az öregasszony hangját utánozva
mondta el az idézetet. Ismerik azt a szomszédok mind. Az öregasszony
mindig az emlékeit beszéli, s az Anna-bál az emlékeinek középső
gyémántja. Merthát akkor ő volt a bál legszebbje, és akkor szerette meg
az ura. Dehát hol van már az az Anna-bál! és hol van azóta az ura! Az
ura földesúr volt, később elszegényedett és falusi nótárius lett belőle.
Az öregasszony kis penzió-pénzéből él a család ma is. A lánya is
öregasszony már. Az unokája meg férjhez-menő leány.
– Tessék átjönni, – mondja Cilike.
– De át is megyek, – feleli az öregasszony. Megnézem hogyan örül a
cimbalomnak az asszonynéni?
Ezalatt a cimbalom-szekér megállt a Malom-utca 76-ik számu kis háza
előtt. S a fiu kibujt a hámból. A mester pedig a reteszt kereste az ó
zöld kapun.
Cilike szapora lépésekkel vált át az utcán.
– Csak egy percet várjanak, – mondja a zöldkötényesnek. Előbb
megköszöntjük az öregmamát, aztán majd kiszólok.
S belebben.
Az útcai szoba az övék. Tágas fehérfalu szoba. Három ágy benne, s avult
bútorok.
Az egyik ágyban egy fehérhaju öregasszony fekszik, egy időtlen idős
pergamenszinü múmia. Az arca oly érzéstelen és oly szögletes, mintha
fából faragták volna, abból is csak elnagyoltan. A szemöldöke is szürke
már, a szeme pillája is. Száraz kezében zsebkendő. Ha légy száll feléje,
bágyadt mozdulattal emeli rá a zsebkendőt.
Cilike gyors kézzel teszi le a florentin kalapot, és széket visz a
falhoz, ahol egy tüllel leboritott aranyrámás kép lóg.
Az agg asszony unatkozó szemmel kiséri a leány mozgását és álmos hangon
kérdi:
– Mit csinálsz Cilike?
A leány nem felel. Leoldja a tült. A falon előtünik a vedlett
aranyrámában egy méltósággal néző szőkeszakállu atillás magyar ember.
Egy csudásan szeplős ember, akinek még az inge gallérja is szeplős.
A szobába ezalatt egy másik öregasszony is belépett, egy fehérkötényes
kövérke asszonyság, akinek a szeme épp olyan fekete mint Cilikének, és
az orra is épp oly fitos, csakhogy immár cseperke gombává kövéredett az
arca közepén.
A kövérke asszony odaül az ágy szélére, és megfogja az agg nő kezét:
– Kedves mama, ma van a nevenapja. Isten éltesse.
S fölemeli a csontig hervadt kezet: megcsókolja. Ráhajol az arcra, oda
is csókot nyom.
– Igazán? – hebegi az agg nő. No nézd…
A hangja is olyan fakó mint az arca. Bágyadt szemén ólomszin árnyék űl.
Cilike is megcsókolja.
– Igazán öregmama. És én ma olyan köszöntőt mondok, amilyet még nem
hallott.
Azzal kiszól az ablakon:
– Behozhatják!
Az agg nő fölül az ágyban és nyugtalanul pislog. A leánya, – a kövérke
asszony, – a háta mögé igazitja a párnát. Négy párnát is tesz oda, hogy
ülhessen.
S a cimbalom bevonul. Cipeli a zöldkötényes ember meg az inasgyerek.
A szoba közepén felforditják a cimbalmot, s belesrófolják a lábakat.
– Ide, ide az ágy elé! – mondja Cilike izgatottan.
A szobaajtóban kiváncsi szomszédok jelennek meg. Két asszony, aztán egy
pápaszemes és bozontos szakállu csizmadia alak, pipásan és műhelyi
ingben. Aztán egy fiatal tanitóképzős-féle, aki csak a küszöbig
bátorkodik s onnan kiséri szerelmes tekintettel Cilike mozdulatait.
– Tessék beljebb, – mondja a ház asszonya.
S beljebb vonulnak a szobába. Befurakodik a csecsemőt tartó kisleány is.
Néhányan leülnek, a többi (mert nincs szék csak négy) az ajtó mellett
marad.
Cilike feljebb türi a rózsaszinü blúz ujját, és kezébe fogja a
cimbalom-verőket.
A szoba lágy cimbalomhangokkal telik meg. Bevezető futamok összevissza,
de aztán méltóságos mély búgással szólal meg a nóta: Cserebogár sárga
cserebogár.
Az ágybeli agg-asszony a párnákra könyökölten bámul az unokájára.
Bágyadt szemébe az életnek fénye gyullad bele. Fehér ráncos arca
mosolygóvá válik. És bólogat.
Cilike buzgón veri a nótát. Mikor odaér, hogy nem kérdezi a nyarat,
hosszan pengeti cifrázza a vékonyát. Aztán végigcikáznak a verők a
húrokon s folytatódik a nóta.
A gyülekezet ámuló csendben hallgatja. A zöldkötényes iparos elégedetten
pislant. A szemüveges csizmadia is bólint. Az ölbeli gyermek repülőn
mozgatja a karocskáját a cimbalom felé, de a tiz éves néni lefogja:
– Csitt! – susogja, – mert kikergetnek!
Cilike verői alatt uj nóta fakad a cimbalomból: „Mezitláb a
cigánylegény…“ Ez már vigabb valamivel.
A tekintetek földerülnek. A szemüveges csizmadia vidáman köpint ki az
ablakon. Az agg asszony a fejét rázogatja. S még következik valami négy
nóta, az öregmama kedves nótái.
Hallgatja a fehérhaju asszony a párnára könyökölten.
Aztán Cilike megáll a nóta végén.
– Mit muzsikáljak még öregmama?
Az agg nő pislog, a kezében levő fehér zsebkendővel egyet törül a
szemén, aztán elsimit egy fehér fürtöt a homlokáról:
– Azt az elsőt, – motyogja fogatlan ajkkal, – Istenem mikor leány
voltam… Füreden az Anna-bál… iszen beszéltem már nektek… kint a
csillagos ég alatt… olyan karcsu lány voltam mint te, Cilike. Aztán
könyörögtek a fiatalok, hogy daloljak egyet, hát csak kiállottam a
középre, oszt mondok: Ide cigány mögém… Az a szőke ember ott a falon,
akkor még pelyhező bajszu legény volt… Azt verd el mégegyszer Cilike…
A leány megpengette a cimbalmot s ujra a cserebogárt játszotta. Az
öregasszony behunyt szemmel hallgattá és bólogatott a végén.
A vendégek megdicsérték a leányt és elégedetten szállingóztak el
egyenkint:
– Jól kiverte! – mondja a csizmadia.
– Beállhatna akármelyik bandába! – mondja rá a zöldkötényes.
Az inasgyerek fütyörészve vonta vissza az utcán a szekerét. A gyerekek
visszatértek játszani. Az öreg beteg elgondolkodva ült az ágyon.
Egyszer aztán fölemeli a fejét s körülpillant:
– Elmentek?
– El.
Az öreg nagymama pislogott:
– Te Cilike, verd el nekem mégegyszer azt a nótát.
Cilike visszaült a cimbalomhoz, s legott megzendült a nóta a verők
alatt.
– Várj, várj… – mondotta az öregasszony, – ne olyan szaporán… szép
lassan…
Fölemelte aszott kezét, mintha taktust akarna inteni, s zengéstelen öreg
reszkető hangon kezdte dalolni: Cserebogár sárga cserebogár…
Dalolt buzgón, s bizony éktelenül. Beszáradt melléből már csak úgy jött
a hang, mint az elkopott régi verkliből. Egyik hang erősen, a másiknál
csak az ajka mozgása mutatta, hogy dalol. De azért dalolt az öreg beteg.
Bágyadt kezét emelgette hozzá. A szeme fénylett. Agg fejét úgy ingatta
mint a mámoros. S mikor odaért, hogy: Csak azt mond meg, babám-é
leszek-e? – megrázogatta a fehér zsebkendőt a füle mellett, és a képre
mosolygott.


A mult velünk él!
Szeretem nézni a vásározó népet. Mennyi ember nyüzsög mint a hangya!
Mért nyüzsögnek? Mi indította őket a vásárra a távoli falvakból,
tanyákból? Egy sütőlapát, egy méhkas, egy szita, borjukötél, kád,
talicska, s másefféle szükséges hitványságok.
A sátorok között egy hosszunyaku ösztövér falusi pap jött velem szembe.
Egy csomó uj pipaszár a hóna alatt, a zsebéből meg egy hőmérő vége
kandikál elő. A többi zsebe is ugyancsak domborodik. Térdig érő fekete
liszter kabátja poros. Virzsinia szivart szí, és szőke juhszemét
unalommal pillogatja az előtte sokadozó parasztasszonyokra.
Nini! – mondok Répa Pál atyámfia!
Gyermekkori pajtásom volt. Huszonöt éve nem láttam. De a beretvált arcú
ember vén korában is csakolyan mint gyermekkorában. Az arc aszottabb,
fakóbb, de a szem ugyanaz marad.
Répát voltaképpen nem is Répának hivták, hanem Zellernek, Zeller Pálnak.
Sváb fiu volt; valami szegény harangozónak a fia. A diáknép magyarositó
pajkossága ragasztotta rá a Répa nevet.
Különben jó fiu volt. A társaságot nem kereste, de ha belekerült,
szivesen tréfálkozott velünk. Én csak három latin osztályt jártam vele
Pozsonyban. Aztán a szél engem elfujt tőlük. A társaim mind urak lettek.
Én csak falusi tanitó.
Örvendezve nyujtottam neki a kezemet:
– Főtisztelendő Répa barátom! Jónapot!
Meglepődve nézett reám, és mosolyogva pillogott. Beletelt egy perc, mig
végre megszólalt:
– Nini! Te vagy? No lám: vásárban mit nem talál az ember!
És beszélgettünk.
– Hát milyen az élet Pali?
– Izetlen, barátom; ízetlen, mint a cukrozatlan tea?
– Nem vagy tán beteg?
– Nem. Vagy olyan vagyok, mint aki beteg?
S kérdőn forditotta rám a szemét.
– Nem. Csak hogy az életet izetlennek mondod. Abból gondoltam, hogy
talán gyomorbajos vagy?
– Én? Gyomorbajos? Ugy eszek, mint a csikvándi farkas.
Egy testes úri ember nyomult át a vásári népen. Naptól sült piros arcu,
felkandaritott bajuszu. A fején poros szürke kalap. A kezében lovagló
ostor.
Rábámultunk.
– Ösmered? – kérdezte a pap a szemöldökével a nagy ember felé intve.
– Nem. Csak hogy ilyen virító egészségü ember, azért bámultam meg.
– Nohát csak nézd meg jól. Emmiatt lettem én pappá.
És fanyaran mosolygott.
A nézd-meg-jól emberen nem volt több nézni valóm. Láttam máskor is olyan
embereket, akik az egészségök virulásával tünnek ki a sokaságból. Mindig
ragyogó szeműek, elégedett arcuak, bőven esznek-isznak, harsogva
nevetnek, ritkán haragszanak, mindenkit szeretnek. Öröm az ilyen embert
látni!
– Lócsiszár vagy borcsiszár? – kérdeztem a paptól.
– Birtokos ember. De gyerünk valamerre. Nem óhajtok vele találkozni.
Magával vont egy lejtős útca felé, amelynek magasra vont kapujáról sörös
kancsót tartó bádogkéz nyúlt ki az útcára.
Oda tértünk be.
Az udvar tele volt asztallal. Még a kis udvari kertbe is tettek vagy
hármat. Az a három üres volt. Odatelepedtünk az egyikhez a diófa alá.
A pap elkérdezett, hogy hogy és mint vagyok? Aztán én kérdeztem:
– Hogy élsz? Micsoda gondolat vitt a papi pályára? Ámbátor okosan
választottad.
– Hát én is azt tartom, – felelte a sör habját lefujintva. Mit vergődjek
az élet gondjaival!? Csármás asszony, vásott kölykek, gyötrelmes munka
értök egy egész életen át, – bolond aki vállalja. Az életem legokosabb
lépése bizonyára az volt, amikor átléptem a szeminárium küszöbét.
– Az imént azt mondtad, hogy izetlen az életed.
– Hát tudod azért nekem is megvan a magam sokféle tüskéje. Az iskola, a
község, aztán az az unalmas fészek. Nyáron még csak megjárja: sétálhat
az ember jobbra-balra, de télen… Korán sötétedik, aztán olvasni se lehet
mindig. Olykor az óra elé ülök, és nézem hogyan halad az élet…
– Nincs társaságod?
– Ki volna? A jegyző? Mindig ir, és mikor nem ir, alszik. A tanitó? Nem
tud egyébről beszélni, csak a vadászatról. A szakácsném? Csak nem
ültetek be egy nyolcvan éves tyúkot a szobámba, hogy ott vatyogjon!? Te
nem unatkozol?
– Soha.
– Persze városon lakol. Ámbátor én, ha városon laknám is… Nem szeretem a
társaságot. Magvatlan szalma az emberek beszéde. Miről beszéltek
városon? Helyi ügyekről, meg amit az ujságban mindenki olvas, tehát
mindenki tud.
A megüresedett szomszéd asztalhoz falusi molnárféle ember telepedett.
Két fiu-gyerek volt vele. Az idősebbik tízéves, a kisebbik hat. De mind
a két fiu egyformán volt öltözve, szinte uriasan. Dohányszinü, egyforma
ruha rajtok és pörge kalap. A ruha úri szabásu, a kalap parasztos. Mind
a kettő csillogó fekete szemü, piros arcu tömzsi gyerek. S hörpintgették
a sört boldogan.
– Nézd milyen szép gyerekek, – mondottam a papnak, – s mily egyformák!
– Csakugyan szép gyerekek, – felelte a pap. Hiába, csak falun lakik a
jóegészség!
Akaratlanul is a többi asztal körül ülő falusiakra pillantottam. Mind
egészséges arcu ember. Vörösek mint a cserépzsindely, s eleven
tekintetüek.
A pap maga elé mélyedten nézett az asztalra, aztán mintha én is tudnám
miről gondolkodott, mintegy folytatásképpen szólott:
– Ezzel történt barátom, hogy mikor letette az éretségit, hazament. Az
apja, – afféle úri ruhába bele gazdagodott paraszt ember, – kiveszi a
bugyellárist, és előnyálaz belőle egy szép ezres bankót.
– No azt mondja, – minekelőtte beiratkoznál a jogra, eredj kissé világot
látni. Pihenj egy esztendőt. Nesze, itt a pénz. Vagy ha két esztendőt
akarsz pihenni, adok még egy ezrest.
– Adjon még egy ezrest, – mondja a fia.
Akkor még mondanom se kell, forint járta.
A fiu zsebrevágja a két ezres bankót, s másnap útnak ered. Azzal
búcsúzott el, hogy kimegyen Párisba, Londonba, talán Amerikába is.
Valami nyolc napra rá Sopronban van az öreg hetivásáron. Az idő csunya
essős. Ül a vendéglő ablakában és ebédel.
Egyszer ahogy kipillant az utcára, látja, hogy ott cammog négy gyönyörü
szimmentáli tehén. Oly remek állat mind a négy, hogy a kés, villa,
kiesik a kezéből.
A tehén után két hajcsár kullog. A két hajcsár nyomában… alig hitt a
szemének: az ő kedves Lukács fia.
Poros volt a fiu nyakig.
Az öreg csaknem kővé meredt bámulatában.
– Mi a csoda lelte ezt a gyereket? Csak nem állt be tehénhajcsárnak?
A fiu megállt a vendéglő előtt. Magához intette az egyik hajcsárt és
aprópénzt adott neki. Ő maga befordult. Egy perc mulva belépett az
ebédlőbe.
Az apja még mindig azt hitte, álmodik.
– Hát te…
– Hazaérkeztem.
– Csak nem a tied tán az a négy gyönyörü…
– De bizony apám. Bécsben éppen gazdasági kiállítás van. Bementem.
Láttam azt a szép négy tehenet. Gondoltam: ezeknél szebb néznivalót nem
látok én Londonban se! hát minek menjek tovább?
– No fiam, – azt mondja rá az öreg, – már látom, hogy te se születtél