Mi erősebb a halálnál? - 05

igazis egy asszony, a Jósvai kanász felesége.
A himlő kevéssé érdekelt. Alig van tavasz, hogy egy-két ember meg ne
ragyásodna. Kivakaródznak belőle, aztán dolgoznak tovább.
– Hát a Pajtás ló megvemhezett e mán?
– Meg, szerencsésen. Csődört.
– Hát ez, hát az, – eszembe jutottak kovácsék is.
– Hát a _tszölke bazsalikom_ férhő ment e mán?
Márton hümmentett:
– Dehogy ment. Ki venné azt el? Ámbátor amilyen dógos leány, asszonynak
se lenne rossz.
– Kend elvenné, ha legény vóna?
– Én ugyan el nem venném. Ha más faluba lakna, talán még el lehetne
venni. Jólélek az iftyuram!
– Dehát mér éppen a mi falunkban nem lehet elvenni?
– Nagyon kikezdték. Ha mán eccer valakit kikezdenek, soha abba nem
hagyják hóttáig. De ű az oka. Mer akárhogy csúfolják, semmit se felel,
csak sóhajt vagy könyvezik, vagy az eget bámulja. Nem úgy kéne.
– Hát?
– Neki tiz körömmel a csúfolódónak! Akárki, az istenfáját! Akkor osztán
elhallgatnának.
Megpöccintette a lovakat, s folytatta:
– De ott a hiba, hogy maga a kovács is figurázza. Most Szép Ilona a
legujabb neve. A leány, a bolond, ahhelyett hogy elmenne, csak kóvályog,
mint a beteg kisértet. Mindenféle cifraságot szed magára. A képit
egyszer kipirositotta valami piros rongygyal. Attul még csunyább lett
szegény.
– Dehát mért nem is hagyta ott kovácsékat?
Márton vállat vont:
– Mán egyszer összehányta mindenit a ládájába, hogy elmegy. De a gyerek
ríva fakadt, mikor mondta neki, hogy elmegyen. Nem bír tűle megválni.
Hallgattunk egyideig. A lovak vigan poroszkáltak a kocsiuton. Aztán az
öreg ujra megszólalt:
– Pedig csak meg köll tűle válnia. A kovács mán jegybe jár.
– Kivel?
– A mónárék Etelkájával.
– Elveszi? Az jó lesz neki!
– Élnek-halnak egymásér.
– No lám!
– Az Etelka mindennap megfordul a kovácséknál. Mán rendezgeti a
baromfi-ketreceket. Mindig tanácskoznak az öregasszonynyal. Kávét főz
neki.
Mély gondolatok következtek, – bizonyosan a kávé irányában. Aztán
meggyihikelte a lovakat. Látszott már a kastélyunk tornya a távolban.
Arra gondoltam, hogy fognak örülni otthon a megérkezésemnek. Szivart is
hoztam magammal. Rágyujtottam. Vajjon mit szól az apám, ha meglátja,
hogy szivarozok? Bizonyára nem szól rá semmit. Hiszen már ember vagyok,
az érettség bizonyítványa az arcomon is pelyhedzik.
Márton ujra megszólalt:
– Tyhe! Katit is megtartaná. Kati csak a lakadalmat várja meg. Most mán
igazán elmegy.
Bántam is én már Katit, a kovácsot, meg az egész műhelyt, csakhogy
egyszer hazajutottam, s kicsaphatom a bizonyítványomat az asztalra!
A férfi-embernek hét boldog napja van az életben. Köztük az egyik
bizonyára az, mikor utolszor lép ki az iskolából.
Annak a boldogságnak napokra, hetekre kiterjed az édessége.
Én is boldog voltam azokban a napokban. A boldogságomat csak az zavarta
meg, hogy a hugaimat elvitték a háztól. A doktor ajánlotta, hogy vigyék
el őket. Jósvainé meghalt a himlőben, s utána a szomszédaira is ráragadt
a himlő.
A hugaim ugyan be voltak oltva, de ha csak egy két szem himlőcske is
kitör az arcon, – riadtan siettek a Tátrába, az anyámmal együtt.
A házunk hát kongott az ürességtől. Vendég se jött hozzánk azokban a
hetekben. Rosszul is éltünk, hogy nem az anyám szeme előtt főztek.
Az apám darabig csak tűrte a szakácsasszony hibázásait, de egyszer hogy
töpörtő nélkül tette az asszony az asztalra a túrós csuszát, az apám
kifakadt:
– A teremtésit! Hát még csuszát se tudnak ezek főzni! Te Pali, eridj át
délután molnárékhoz. Hátha az Etelkát ideadják egy-két hétre? A molnárok
jól élnek. Ha egyebet nem, a csuszát megcsinálják rangosan. Mindennap
csuszát eszünk míg anyád vissza nem tér!
Fogtam a puskámat. Mentem mingyár ebédután.
Etelkát nem találtam otthon.
– Kovácséknál van, – mondotta az anyja. – Tudja tán urfi, hogy
vőlegénye. Mindennap csuszát főz neki is. Ma meg perecet is vitt. Tessék
mán megkóstolni.
S elém tett egy kosár illatos omlós perecet.
– Persze maga azt gondolja molnár néni, hogy nem eszek belűle.
S neki ültem. Azalatt beszélgettünk mindenfélérül, legtöbbet Etelkáról.
A kovács úgy szereti, hogy az első feleségét se jobban. Etelka csaknem
az egész napját ott tölti, a kovács meg esténkint mégis eljön, s
beszélget Etelkával néha éjfélig is. Tiz nap mulva lesz a lakodalom,
szombaton.
Beszélgetés közben előfordult a szegény Jósvainé halála is.
– Minden halál szörnyü, – mondta a molnárné, – de a himlő-halál a
legszörnyübb. Nekem egy bátyám halt meg himlőben. Még most is ha rosszat
álmodok, hallom a nyöszörgését: _Vizet, vizet! A pokol minden parazsa
bennem ég!_ Nem győztük vizzel. Utoljára fölkelt, kitámolygott éjjel,
mikor mindenki aludt, és beledőlt a zúgóba. Ott fulladt meg.
Szörnyű elbeszélés volt. Még most is borzong belé a hátam.
Nodehát megyek a kovács-házba Etelkáért.
Mióta hazajöttem, csak egyszer jártam a műhely felé. A kaszinó
véletlenül nem ült együtt, csak Dolfi pipázott ott egymaga. Meg egy
paraszt-gazda ráfoltatott szekérkereket.
A ráfot éppen akkor huzták rá nagy vasfogókkal a kerékre. Füstölt,
bűzölt.
A kovács kedvetlen volt és zavaros szemü, mint dorbézolás után szokott
lenni.
Mellette ott állt Etelka is, és aggodalommal nézte. Még tokásabb volt
mint husvétkor, s a gyászruha volt még rajta. Aggodalmas szemmel
kérdezgette a kovácsot:
– Dehát mitül? mitül? Hiszen még délelőtt nem volt semmi baja.
– Bizonyosan jól bevermeltél a csuszából, – mondotta rá Dolfi. Fene abba
a csuszába, egyszer vándorló-legény-koromba nagyon zsiros csuszát adtak
Érsekujvárt. Egy egész tállal megettem. Félesztendeig sanyarta a
gyomromat.
– Az lehetetlen! – szólt rá hevesen Etelka. Ami csuszát én főzök, azt
megeheti a beteg is.
Az öregasszony is kilépett a konyhából. Vizes kendőt hozott.
– Kössük be a fejedet.
A kovács a fejét rázta rá. De Etelka vette át a kendőt, s mosolyogva
kérte:
– No ha én kötöm rá.
A kovács engedett. Még csókot is cuppantott az Etelka képére, amitül az
szemérmetesen sikoltott, és pofonra emelte a kezét.
– Ugyan hát, jegyeseknek szabad! – mentegetődzött a kovács. De nézd, már
is szűnik a forróságom.
Akkor mondtam el aztán én is, hogy mért küldött az apám.
Etelka öröm-arccal hallgatott:
– No lássák, – mondotta diadalmasan, – az urak nem félnek a csuszámtól.
Jó hát holnap elmegyek. De csak úgy, ha a vőlegényem…
– Eleresztelek! szivesen eleresztelek! – szólt a kovács. Hadd izlelje
meg a kasznár úr is a főztödet.
A suszternak egyszercsak elváltozik a képe. A térdére csap.
– Te Pali! Nem-e a himlő kezd ki téged?
– Ördög! – feleli félvállról a kovács.
– De a Pilátusát! Igy kezdődött ez Jósvainén is. Be vagy-e ótva?
– Nem vagyok.
A suszter fölkelt. A fejét csóválta, s elbaktatott köszönés nélkül, be a
faluba.
Másnap reggel a kovácsék Katija jött hozzánk.
– Izeni Etelka asszony, hogy bocsánatot kér, nem jöhet: beteg a
vőlegénye.
– Mi baja a kovácsnak?
– A keresztcsontja fáj.
– No lám, – mondotta az apám, – nyáron is meghülhet az ember.
Az orvos éppen a faluban járt. Etelka elfogta a műhely előtt. Könnyezve
kérte, hogy nézze meg a vőlegényét.
Már akkor feküdt a kovács. Csak a diványra dőlt le azon bőrkötényesen,
ahogy volt. Boszankodott is, hogy az orvost behítták.
– Nincs nekem semmi bajom! – mondotta fölkelve. Nagyot emeltem:
megeröltettem a derekamat.
– Forróságot nem érez?
– De olyan hideglelés félét. Elmúlik az magátul is.
Az orvos bólintott:
– No csak vetkőzzön le majszter! Feküdjön le. Az ilyen erős ember
kibirja – a himlőt.
Az öregasszony még azon órában kocsit fogadott.
– Én már öreg vagyok, – motyogta, – fölösleges is vagyok már itten. A
fiatalok majd elgondoznak.
S visszatért a falujába.
A Feri legény éjjel megszökött a faluból.
Etelka másnap délelőtt hozzánk jött főzni.
– Nem vagyok bolond, – mondotta, – hogy rám szedjem a himlőt.
A kovács-műhely két héten át be volt zárva. Aki véletlenül odament is,
meglátta a piros cédulát a házon, ijedten fordult el onnan.
Mi történt a két hét alatt a házban? A jó Isten tudja.
Én is irtózva kerültem azt a tájékot. Mindig a molnárlegény kisértett,
aki nyöszörögve kért vizet, s utoljára beleölte magát a zúgóba.
A harmadik héten aztán láttam a kovácsot, amint egy kantával ballagott a
patakra. A szakálla kinőtt. A képe sötétvörös volt messziről is. Aztán
megint láttam, ahogy ott ült a konyha előtt és sárgarépát tisztitott.
Mellette a kisfia játszadozott a kutyával. A fiucskán nem látszott semmi
baj, de a kovácsnak a képe olyan tarka volt, mint az üvegházi ananász.
Alig lehetett ráismerni.
A következő héten Kati is előbujt. Annak még cifrább volt az ábrázata. A
konyhaajtó előtt állt, és a falu felé nézett, miközben a kezével
ernyőzte a szemét, hogy a nap bele ne süssön.
Valami tiz napra rá betértem a suszterhez, hogy a cipőm sarkát
megjavittassam.
Ahogy ott ülök a csiriz-szagu nyomoruságban, belép Gede is, és hoz a
hóna alatt egy pár rongyos csizmát.
– No, – mondja vigan, – hát látták-e a kovácsot?
– Nem, – feleli Dolfi buzgón kopácsolva a sarkat. Mióta lefeküdt nem
láttam.
– Most mentek el itt a ház előtt Katival.
A suszter rábámult:
– Katival?
– Avval ám. A papho mennek.
A suszternak kiesett a cipő a kezéből.
– A papho?
– Ahho. Kihirdettetik magukat.
– Pronty! – kiáltotta a suszter.
S olyat csapott az asztalára, hogy minden szerszám zörgött belé.
A kihirdetés csakugyan megtörtént.
A suszter még azon a héten átköltözött a falunak a másik végére.


A rettenetes mama.
A kupéban már hárman ültünk. Egy monoklis ősz úr volt az egyik
velem-utazó. A másik egy kövérségtől szuszogó szintén igen-úr,
panama-kalapos.
Bizonyára nyaraló fővárosiak.
Nem ügyeltem rájok. A Budapestre induló kis vicinálison egy-órás utacska
várt rám. A fővárosi emberek beszéde ritkán érdekel.
Az állomás órája a reggeli nyolcon járt. A kánikulai nap már is befűtött
a kupéba. Nyitva hagytam az ajtót: hadd szellengőzzön. Ők utánam
szálltak be. Ők is nyitva hagyták.
De aztán a panamás mégiscsak be akarta vonni, – nehogy még valaki
beüljön. Ahogy kifele mozdult, üdvözlést intett valakinek, s halkan
visszaszólt:
– Bogláriék.
A monoklis megrándult:
– Csapd be az ajtót!
– Már késő, – mormogta a panamás.
A monoklis boszusan duhogott:
– A penész egye meg! Nem szeretek azzal a viperával egy-diványon ülni.
De mit keresnek ezek a fővárosban?
– A felesége nyelvét akarja talán kihuzatni.
Nevettek.
Aztán a monoklis szólt:
– Örzsikének vesznek tán kalapot.
– Nem látom velök.
– Gyujtsunk rá hamar, akkor talán nem ülnek ide.
A két ember gyorsan cigarettára gyujtott. Magam is szivart vettem elő a
tréfás vészjelzésre.
Közben kipillantok, hogy miféle házaspárt akarnak oly buzgón elfüstölni?
Hát egy szürke-cilinderes szőke-ősz urat látok, s vele egy fekete
bársony-kalapos öreges hölgyet. Testes asszony volt, büszke és begyes
mint a jóllakott pulyka, de oly bánatos szemü, mintha gyászolna valakit.
A Boglárinak nevezett szürke-cilinderes úr a szomszédos fülkébe
noszogatta.
– Nem ül itt senki, és itt nem dohányoznak.
Az asszony habozva nézett a mi füstfelleges fülkénkre, aztán eltünt a
szemem elől.
Két útitársam hallgatva lapult a kupé belsejében.
Kis idő mulva megszólalt a monoklis:
– Máshova ülnek.
– Hálistennek, – felelt a panamás.
És a fejét rázta:
– Sohse birtam megérteni, hogy mért élnek ezek együtt?
A monoklis vállat vont:
– Hja ahol gyermek van…
– Hogy vehet el egy úri ember egy szakácsnét? egy sárkefét? egy cafrát?
– Kérdezd meg Gőtét, Russzót, vagy Móric bátyánkat.
A vonat már indulóra füttyentett, mikor valaki megnyitja az ajtót.
Boglári cilindere jelenik meg. Boglári behág közénk.
– Láttam, hogy itt vagytok, – mondja örvendezve. Ide jöttem szivarozni.
A feleségemnek találkozott asszonytársasága.
S kezet fogott a két fővárosi úrral.
A tekintete mosolygó volt, s a hangja meleg. No mégse lehet a felesége
valami nagyfogu vipera. Ahol a férj vidám és egészséges, ott az asszony
jóasszony, ha valamikor szakácsné volt is.
A beszélgetésükből megértettem, hogy harmadéve együtt laktak ők hárman a
Tisztviselő telepen. Aztán csak Bogláriék maradtak ott, de az utóbbi
tavaszon azok is elköltöztek.
Aztán a beszéd másra fordult.
– Hova mégy? – kérdezte a panamás.
– Pestre, – felelte Boglári a cilinderét a hálóba helyezve.
Kopasz volt a jó ember fülig. Lehetett ötvenöt éves. A szeme azonban
fiatal volt. Világoskék tót szem, kerek szőke magyar arcban.
– És a kedves leányod? – folytatta a kérdezést a panama-kalapos.
– Asszony, – felelte vigan Boglári. Hát nem tudjátok, hogy férjhez ment?
Benne volt egypár lapban is.
A két pesti úr összenézett. Egyik sem olvasta.
– Bizony, bizony, – bólogatott Boglári, – már három hónapja.
– És ki vette el?
– Egy művész, jeles művész: Nagy Balázs. Ismeritek talán?
A két ember a fejét rázta:
– Nem.
– Egy ragyogón talentumos ember! Csodálom, hogy nem ismeritek legalább
névről…
Hosszu szivartárcát vont elő a zsebéből. A tárcából meg összesrófolható
csibukot.
A vonat elindult.
– Haj, – mondotta Boglári vigan a csibuk tömése közben, – sok bajom volt
nekem ezzel a házassággal! Pedighát… éppen nem rossz. Csak a feleségem…
– Nem szereti?
Boglári felvonta a vállát.
– Attól tartok… Az ő beleegyezése nélkül történt…
– Az ő beleegyezése nélkül?
– Az ő beleegyezése nélkül. És aggódom hogy még most is ellenzi…
Kissé elkomolyodva gyujtott a csibukjára, aztán ismét mosolyogva
folytatta:
– Három hónapja nem beszéltünk erről semmit. Az asszony, – iszen
ismeritek, – csak magában pukkadozott. Hogy az ő beleegyezése nélkül!!!
Iszen ismeritek.
– Éppen azért csodálkozunk.
– Nem lehetett másképp. Ő a leányát valami előkelő embernek szerette
volna adni. Legalább is bárónak. A báróságot bizonyára nők találták fel.
Megszivogatta a csibukját és folytatta:
Belép egyszer hozzám az asszony és azt mondja:
– Te Kálmán! A mi Örzsinket nem tudom mi lelte? Már három napja, hogy se
nem eszik, se nem iszik.
– Hm! Tán megszidtad valamiért?
– Nem én.
– Hát mi baja lehet?
– Nem tudom.
– Kérdezted tőle?
– Kérdeztem. Faggattam. Azt feleli, semmi baja sincs. De éjjelenkint
hallom ahogy sohajtozik, forgolódik. Ha ez igy tart, elpusztul az a
leány.
– Hm. Szólj neki, hogy jőjjön be.
A leány mindenkor bizalmasabb volt hozzám, mint az anyjához. Az én
figyelmemet se kerülte el, hogy kedvetlen. De gondoltam: az anyja
bántogatja. Iszen tudjátok, hogy micsoda tüskés asszony a feleségem.
A leány belép. Kérdőn néz rám és szomorún.
– Örzsikém, – mondom neki, – mi bajod?
És megfogom az állát, hogy a szemébe nézzek.
– Semmi, – feleli fahangon.
– Semmi?
– Semmi.
Hm, gondoltam, ismerem én ezt a _semmit_ még leányiskolai professzor
koromból.
A szemébe nézek:
– Te szerelmes vagy!
A leány szeme megnedvesedik.
– Nono, – mondom vigasztalón, – hiszen az nem olyan nagy baj; főképpen
ha az, akit szeretsz, méltó ember.
A leánynak erre megcsordul a szeme. A könnyein át az anyjára pillant.
Az anyja düllyedt szemmel bámul rá. És már remeg a szája, hogy
kifakadjon.
Intek neki:
– Eredj. Hagyj magunkra!
De az asszony… hiszen ismeritek milyen természetü.
– Nem! – mondja visszafojtva az indulatát. Nekem kell ezt legjobban
hallanom!
És vallatón rival a leányra:
– Ki az az ember?
– Én azt nem mondom meg, – sirja a leány.
– Valami gazember!
– Nem.
– Valami éhenkórász!
– Nem.
– Valami pincér!
– Oh!
– Valami diák!
– Semmi diák!
Intettem az asszonynak, hogy hallgasson.
– Örzsikém, mondom a leánynak, töröld meg lelkem a szemedet. Hiszen ha
becsületes ember…
– A legbecsületesebb!
– Ha nem éhenkórász…
– Nagyon is úri ember!
– Ha tisztességes foglalkozása van…
– A legtisztességesebb!
– Hát akkor mért nem mondod meg?
A leány hallgat.
Én tovább biztatom:
– Mink nem fogjuk a te boldogságodnak útját rekeszteni. Akárki az, ha
nem ült Illaván, ha szereted, és ha van rendes fizetése, nem ellenezzük
mink. Légy bizodalmas!
A leány csak hallgat, és még mindíg nedves szempillákkal pislog maga
elé.
– Szólj hát, – biztatom ujra. Hiszen egyszer ugyis csak meg kell
mondanod.
– Igérik, hogy nem ellenzik? – rebegte a leány.
– Becsületemre igérem.
Soha ezt a szót nem hallotta tőlem a lány. Láttam is, hogy meg fog
nyilni a lakatja.
Az anyjára nézett.
– Előbb tudni akarom, kicsoda? – felelte az asszony.
Végre a leány szepegve megszólalt:
– A Nagy úr!
Elképedten bámultam rá.
Az asszony is elképedt:
– A Nagy úr?! Az a kicsi?!! Az a majom?!!!
A leány mind a három kérdésre könnyezve biccentett.
– Dehiszen annak felesége van! – rikoltotta az asszony.
– Elváltak.
– Gyereke is van!
– Az asszonynál.
– És negyven esztendős!
– Harmincegy.
Én e vallatás alatt fel és alá kóvályogtam a szobában, és füstöltem,
mint a gyárkémény.
Az a Nagy úr ugyanis egy alázatos kis úr. A szeme zöld, az arca
négyszögü és csúnya; a termete meg semmi, egy töcsök. Másfél fejjel
alacsonyabb a lányomnál. Foglalkozására festő volna, de mindig csak
tehenet fest. Kezdett derengeni a fejemben, hogy mért találkozom vele
esténkint a mi útcánk táján? mért szorongatja a kezemet a kaszinóban? és
mért ajálgatja, hogy lefest ingyen a feleségemmel együtt?
Végre is befogtam az asszonynak a száját.
– Ne vijjogj már! Az ügy el van intézve. A festő nem Örzsinek való.
Eredj, ne gyötörd ezt a leányt!
A leány leroskadt a diványomra, és zokogott. Az asszony is megelégelte
immár a tortúrát, de azért kifelé vonultában mindenféle címeket rakott a
leánycsábító festőre.
– Meg ne lássam erre azt az akasztófáravalót, – rikácsolta, – mert úgy
csúffá teszem…
És mind a tiz ujját meghorgasztva csapott a levegőbe.
Megálltam a leányom előtt.
– Örzsikém, – mondottam a könnyeit letörölve. Tudod édesem, hogy mink
nagyon szeretünk, és megmondtam már, hogy ahhoz adlak, akit magadnak
választasz. De kijelentem, hogy az izlésed kétségbeejtő! Az az ember nem
hozzád illő! Engedek neked hat heti időt a gondolkozásra. Ha a hat hét
alatt ki nem megy a fejedből, ám legyen, ahogyan te akarod. Meg kell
azonban igérned, hogy a hat hét alatt se nem levelezel vele, se nem
találkozol. Ha ezen idő elteltével nem változik meg a szándékod, én
állom a szavamat. Hogyan és miképpen? még nem tudom, de állom. Hát
megigéred nekem?
– Meg, – felelte a leányom határozottan.
– Anyádnak azonban ne szólj semmit. Mondd hogy letettél róla. Vagy
legjobb, ha hallgatsz, akármit beszél.
Az asszonyt is elővettem aztán:
– Mindent elrontasz, ha szidalmakkal kinzod azt a leányt. A szerelem
olyan mint a kova. Mentül inkább verik, antul inkább szikrázik. Csak
bizd rám. Én majd napról napra lágyítom. Tudod hogy én leánylelkekkel
foglalkoztam egész életemben.
– Én találkozzak avval a mázolóval! avval a rücsökkel! avval a
vakarcscsal! Iszen tudom Istenem, leszedem rúla a szentölt vizet!
– Akkor a lányod sajnálkozni fog rajta, és csak annál őrültebben lángol
érte. Azt akarod, hogy elfelejtse, és te hordod mindig az eszibe.
– Költözzünk el innen! Menjünk Leányfalvára, vagy még messzebb!
– Azt is megtehetjük. De most már késő a felmondás.
– Fizesd ki a házbért. Augusztus elsején hurcolkodni akarok!
– Legyen meg a te akaratod!
Este megfogom a piktort a kaszinóban, és bevezetem egy zugszobába.
– Hallja-e, – mondom neki haragos nyers hangon, – a leányom megvallotta,
hogy ön szerelmes belé, és hogy ön el akarja venni. Én azt hiszem: önök
mind a ketten megbolondultak.
A festő megrőkönyödve nézett rám. Olyan karikára állt a szeme, mint a
lokomotiv-lámpás.
– Hát van magának valami vagyona? – förmedtem reá.
– Van, azazhogy nincs, – hebegte gőzölögve, – de a müvészetem…
– Müvészet? az a tehénfestés? Még ha igazi tehenek volnának,
gondolhatnám, hogy tejcsarnokot nyit…
– Kérem, kérem, – szólt sértődve, az én teheneim első dijat nyertek
Münchenben. Én évenkint három négyezer forintot keresek, és egyre
többet.
– És maga kicsiny is a leányomhoz!
– Kérem vannak kisebb emberek is. Én közöttük még nagy is vagyok.
– Látom. Azért, hogy magas sarku cipőt visel, meg cilindert, azért csak
kicsiny maga. Node mindegy: maga elbolondította a lányomat, hát magukra
vessenek. Én csak arra kötök, hogy hat hétig ne beszéljen vele, se ne
irjon neki, se ne találkozzon vele. Legjobb, ha visszavonul a mühelyébe
és dolgozik. Ha ezt megállja, hat hét mulva jelentkezhetik. De csak itt
a kaszinóban. Akkor megigérhetem, hogy a hat hét alatt iparkodom a
feleségemet belehajlítani az egyezségbe.
A festő égnek emelte a két ujját, aztán szótlanul megrázta a kezemet, és
eltávozott.
Mi célom volt ezzel a hat héttel?
Hát először is az időnyerés. Hat hét alatt hatszor megfordulhat a
szerelem. Tudakozódtam mindenfelé a festőmről: nem kártyás-e? nem
lump-e? nem tart-e szeretőt? mért vált el az előbbi feleségétől? Szóval
valami rosszat akartam róla megtudni. Hacsak egyvalami rosszat is eléje
teríthetek a leányomnak, beleutálkozik és megtér az esze.
Hát a festőről csak jókat hallottam. Töviről hegyire megtudtam az egész
életét. Jóravaló, szorgalmas ember. A felesége pazarló volt,
elkényeztetett divatbáb; nem asszonynak nevelték. Maga ment vissza az
anyjához. Semmi rossz, semmi! Mégcsak pálinkát se iszik!…
Nem maradt egyéb reménység, csak az, hogy a hat hét alatt kipárolog a
leánynak az eszéből.
– Hogy viselkedik a leány? – kérdem a második héten az asszonyt.
Nyugtalankodik-e még?
– Nem, – azt mondja. De még mindig nem a régi. Gondolkodik, és hallgat.
Nem szeretem mikor a leány hallgat.
– No csak ne emlitsd neki. Ne zavard fel a vizet, hadd higgadjon le
végképp. Inkább eredj vele társaságba, ahol fiatal emberek is
megfordulnak. Menjetek el a majálisra is. Hadd táncoljon.
– Ott lesz a festő is.
– Nem lesz ott.
Ugy történt. A leányomat meghordozta az asszony mindenfelé. Elujságolta,
kivel beszélt, kivel táncolt. A festővel nem találkoztak.
Az ügyről én se szóltam semmit a leánynak. Sirni már nem sirt.
Gondolkodó maradt és hallgató. Néha szó nélkül megcsókolt és elfordult.
Furta az oldalamat a kiváncsiság, hogy ugyan kezd-e kijózanodni abból a
kurta emberből? De nem akartam az eszét ráforditani: hadd vélje, hogy a
festő személyével gondolatban se foglalkozunk.
De mi lesz, ha letelik a hat hét, s mind a ketten megmaradnak a
szándékukon?!
Rábeszéléssel próbáljam-e az asszonyt beleegyezésre birni? vagy az
akaratomat vegyem elő.
Nehéz két kérdés! A rábeszélés sohse fogott az én feleségemen. Az meg
hogy szembeszálljak vele… előbb valami torreadorhoz kellett volna járnom
órákra. Iszen ismeritek.
Hát letelik a hat hét.
A lányom meg se várja, hogy szólítsam, elém áll:
– Hát papa meggondoltam.
– És mit határoztál?
– Azt hogy hozzámegyek.
Rögtön felelt és határozottan. A szeme-állásából is lehetett látni, hogy
mozdithatatlan, mint a Szent-Gellérthegye. Hát mit csináljak vele?
Átgondoltam már százszor is a hat hét alatt, hogy ha éppen
bele-csökönyösödött a festőbe, nem tehetünk ellene semmit. Elvégre ha
csunya kis ember is, neki nem csunya. A fő az, hogy egészséges ember és
négyezer forintot megpingál évenkint. Főispánnak se több a fizetése.
Aztán hát mit várjunk grófokra, bárókra? Hátha a gróf nem jön, se a báró
nem jön, de még csak a lovászuk se jön. A vénleányságban van valami
szomoru. Olyan mint a fa amelyik virágzik, de nem gyümölcsözik.
Hát a leányom válaszára csak vállat vontam:
– Jó. Beszélek este a festőddel. Ha ő is megmaradt a szándékán, anyádnak
is engednie kell.
Este csakugyan ott volt a kaszinóban a festő. Nem is a teremben várt,
hanem az ajtóban. Ő szedte le a köpönyegemet, kalapomat.
Az érzelmei neki se változtak.
Egy utolsó ellenvetést próbáltam meg rajta:
– A leánynak vagyona nincsen.
– Dehogy nincs, felelte mosolyogva, az Örzsike lelke felér a Rótschild
vagyonával!
Ez is csökönyös, mint a leányom, – gondoltam. Éppen összevalók.
– Hát jó, mondottam. Valamit azért adunk garnírungnak a lelke mellé, de
csak később. Az asszonynyal kell előbb beszélnem. Addig ne jőjjön
hozzánk, míg nem értesitem.
A festő aggodalmasan pislogott:
– Ön megigérte…
– Megigértem. A lányomnak is megigértem. Meg is lesz.
– Ha nem egyezik is bele?
– Ha nem egyezik is bele. Egyszercsak én is lehetek úr a házamban!
El voltam határozva a legkeményebb föllépésre. De mikorra hazaérkeztem,
megint csak vakarództam:
– Mit szól az asszony?
Mindig jól szoktam aludni, de azon az éjszakán sehogyse jött rám az
álom.
A lányom leolvasta az arcomról, hogy a festő mit határozott. Reggel a
fülembe sugta:
– Tehát ma…
– Ma, feleltem bágyadtan, mint az elitélt, aki a vesztőnapjára ébred.
– Délelőtt…
– Hagyjuk ebédutánra.
– Jó.
Szótlanul és gondolkodva ebédeltünk. Az asszony locsogott egyet-mást, de
mink a lányommal alig feleltünk rá. Én háromannyi bort ittam, mint
amennyit szoktam. Enni is ettem bőven. Fütöttem a lokomotivot.
Mikor a fekete kávénál tartunk, úgy csibukszó mellől odaszólok az
asszonynak:
– Tehát a leányod férjhez megyen.
– Kihez? – kérdezte ijedten.
– Nagy Balázs festőmüvészhez.
Felrobbant, mint a puskapor.
– Soha!
– De ő akarja. És én is beleegyeztem.
– Én meg nem! Soha! Soha!
A szeme elfordult, mint a fuldoklóé. Fölkapta a kenyérszelő kést és
fölemelte:
– Megölöm! Megölöm, azt a varangyékot ha ide be mer lépni! Elmegyek a
lakására, ott ölöm meg!
No ez nagy vihar volt, nagyobb mint amekkorát bármely tengerész átélt.
Örzsike elájult. Az anyja elrohant. Enmagam azt se tudtam, hogy
locsoljam-e a lányomat? vagy az asszony után fussak? vagy hogy magam is
elájuljak?
A leányt nem lehetett lebeszélni. Csak sirt éjjel nappal. Az anyja meg
őrjöngött. Olyanná vált a házam, mint valami tébolyda.
Végre is azt mondtam a leánynak:
– Az istenért ne sirj már! Hiszen tudod, hogy én a te pártodon vagyok.
Ha másképp nem lehet, hát megesküsztök titokban, aztán elmentek egypár
hétre ahova akartok. A többit bizd reám.
Csak úgy ötletképpen vetettem ezt oda. De a leány kapott rajta.
– Úgy lesz! Megesküszünk titokban. Oh hála az Istennek, hogy ilyen jó
apát adott!
És ő dolgozta ki a titokban való megesküvés módját, idejét.
Belevitt.
A festőnek megmondtam este, hogy ne mutatkozzék, mert a feleségem meg
akarja ölni, de ne búsuljon mert én ebben az egyben nem tágitok. A
lányomtól levelet adtam át neki. Azt hiszem ő is olyasmit irt, hogy ne
járjon még csak közel se az utcához, mert a mama megesküdött, hogy
leszurja.
A festő elsápadt és aggodalmasan nézett reám.
– Nincs más mód, feleltem neki, – csak hogy az ügyet titokban kijárjuk.
Maga beszéljen a pappal; én beszélek a polgármesterrel. A kihirdetést
valahogy csak elengedik.
– Igen, de hogyan lesz az esküvő?
– Az bizony bajos barátom, mert azóta úgy őrzi a feleségem a leányt,
hogy még csak az ablakhoz sem ereszti. De mikorra kitűzik az esküvőt,
előtte való éjjel kiszökünk Örzsikével és a Vadászkürtbe szállunk.