Magyar regék, mondák és népmesék - 07

Most néki-ment a vándorlegénynek: Ember vagy ördög, vagy a mi magadnak
tetszik, mi pokolbeli játékot űzögetsz te énvelem? Ez a macskadeclamátió
minden csontomat keresztűljárja.
A kandúr, diadalmának örvendve, kiálta le hozzájok: Lám! s hát nem
való-e a mit Collin mond, hogy a legfőbb tető a művészség? Ily lelkes
hallgatótól javaltatni oly édes, hogy e kibeszélhetetlen gyötrelmeknek
is enyhűlést ád.
S a vándorlegény most: Az én kandúrkám története szívet olvasztó, s nem
volna rosz, kiadni journáljainkban. Az olvasók lelke nemesedést venne
belőle, és ha valaha valami, ez tenne elmére kimondhatatlan hatást,
kivált a szépnemnél. Hallja Uraságod.
– S Kandúr Károly uram fogja beszéleni? kérdé a hadnagy, elrejteni akart
borzongással.
– Oh nem, felele a vándorlegény; Uraságod az ő melodiósus, de kevéskét
erős előadásához nincsen hozzászokva; én mondom azt, noha Uraságod sokat
veszít; mert egy szép kandúrlélek vallástétét saját ajkairól hallani,
hasonlíthatatlan öröm.
De nem tetszenék egy czigarrót pípázni, míg a történetet beszélem?
kérdé, s nyájas szívességgel nyújtá a hadnagynak szelenczéjét. Merem
ajánlani. Én ezt a varázsdohány-páhóból vettem, melyet nem régen adának
ki arendába. Bácza felette kedves ízű. A varázs, ki azt feltalálta,
privilégiumot kapa rá háromszáz esztendőre, s rettenetes a mit nyer. –
S míg így beszélnek, imhol repűl egy csillár. A hadnagy a kis bogár
tüzénél meggyújtá pípáját, a vándor pedig mondá: No tehát hallja
Uraságod, mely csuda történt szegény barátommal:
Kandúrkám, mely Uraságod előtt itten szökdelgete, egyszer ember volt,
mint mi ketten; még pedig hivatalban, tekintetben, méltóságban, s nyitva
volt előtte a kinézés, bár egy kisség távolykán, szinte a
miniszterségig; – hogy kimondjam egy szóval: practicáns volt! – Mint
ilyen, belé szeretett a játékszín egyik szépjébe, midőn az a Käthchen
von Heilbronn személyét viselé. S a leány sokat hasonlíta egy
nagyszépségű cziczácskához; oly csapodár, oly törlőszködő, oly puhácskák
kezei, mint a macska bársony lábacskája; de mikor a garderobban pörre
jutott a dolog: húh, akkor aztán bezzeg megmutatta, mit tud körmeivel,
fogaival; úgy hogy félig tréfából, félig igazán az ő Heilbronni
Katiczácska nevét Heilbronni Cziczukácskává változtaták. A lyány
kedvéért az én barátom is színjátszóvá akara lenni. A director neki oly
feltételeket teve elébe, melyekre ráállania nem volt nehéz: – 1. hogy
Károly első esztendőben szolgáljon fizetés nélkűl; 2. hogy minden estve,
melyen nem nyerend javalást, kárpótlékúl fizessen ezer aranyat; 3. hogy
első játékához szerezzen egy darabot, mely kilenczvenkilencz estve
egymás után mindég növekedő számú hallgatóknak adassék, s napról napra
többet hozzon be. Barátom ráállott a kötésekre, csak azon törte magát,
hogy oly darabot hol fog majd találni. Mert – magunk közt légyen mondva
– dolgunk a drámai poezis mezején átkozottan rosszúl áll.
Amely városban lakánk, ott volt egy schuster is. Ez elgondolá magában:
Annyit dolgozám lábaknak: ideje, hogy valaha már lábakban is dolgozzam.
Valljuk meg, dolgozása valóban négylábú dolgozás vala. A schuster
megkínálá vele barátomat, de ez az elsőséget annak adá, a mit nékem önte
tollamba a barátság. Szerénységem tilt elmondanom, hogy szerencsésebb
munkát mint ez az enyém volt, nem találhatni; talán ez volt a
legszerencsésebb mind azon játékszíni darabok közt, melyeket a világ sok
esztendők olta látott.
A hadnagy belé ugrata szavába: Nem tetszenék Kegyednek folytatni a
kandúr történetét; a darab expositióját hagynánk jobb órára.
A vándorlegény most: Látom, Uraságod lángol hallani dolgozásomat. Holnap
felolvassuk; most csak tartalmát, hogy ízlése felizgattassék, s lássa
Uraságod, mily gazdag hatásban a tárgy. – Egy kandúr belé szeret egy
fejér egérbe, s a helyett hogy azt felfalná, kalácsot, tortát lopdos
neki. De az egér nem szereti a kandúrt, mert jegyben áll az Egérkirály
fiával. Meg akarja látogatni az Egérkirály örökösét, s drótegérfogóba
esik. A kandúr meglátja ott, kirágja a drótegérfogót, s a fejér egeret
kiszabadítja. A fejér egeret megilleti a hősi szerelem, s a kandúrnak
adja szívét és pacskóját.
Játszák a darabot, s az én barátom kiteszen magáért. Midőn a második
felvonás végével lelépe a színről, kedvese, ki az egeret játszá, kezébe
nyom egy czédulácskát, melyen e kevés szó álla: „Szívem édes kandúrkája!
Szeretlek szívemből. Hív Katiczácskád, Cziczácskád, Egerecskéd, mint
magadnak tetszik.“ – Ki volt valaha boldogabb mint az én barátom? –
A vándorlegény beszélését irtózatos nyivákolás szakasztá félbe.
Szerelem, megcsalatkozott remény, fájdalom, dühösség, s mind azon
ingredientiák, melyekből a szerencsétlenűl szerető áll, zenge, síva,
jajgata e hangokban. A nyivákolást a kandúr tevé, ki hozzájok csúszott,
s hallá emlegettetni szerelme gyötrelmeit. A vándorlegény szelíd hangon
szóla hozzá: Károlykám, kérlek szépen, viseld csendesen magadat;
különben kénytelen leszek megverni.
A kandúr férfias lélekkel nyomá el szemeiben első lába fejével a sírást,
s a kert bokrai közt tűnt el.
A vándorlegény folytatá beszédét: Barátom egészen elfoglalva boldogsága
érzésétől, felejté, hogy a kuliszek megől ki kellene lépnie, míg társai
kitaszítgaták. Ott egy levelet kellett volna általadnia a darab hősének,
de szerelmes ábrándozásai közt elfelejte papírost hozni fel. A sugdaló
rákiált: A levelet! a levelet! – Ez eszmélet nélkül benyúl a kebelébe, s
elővonja a Katicza billetjét. Amaz tüzet szikrázó szemekkel olvassa azt,
mert a comoedia Katiczájába ő is halálosan szerelmes vala. Az
intermezzóban hallottam, hogy ezt mondá a schusternek: Benefíszként
Kegyednek adom darabját, s stiblit és papucsot Kegyednél varratok
mindég, csak tanítsa meg a semmirekellőt. Adjon neki szúrásokat azon
hármas árral, mely által mint schuster és dramaturgus és varázs
uralkodik.
Varázsság úgy czéh, mint schusterség és poesis. Az inasokon, legényeken,
mestereken kívül minden czéhben vannak himpellérek, kiknek diplomájok
nincs, legényeket nem tartanak, taksát nem fizetnek, s mégis
kontárkodnak. Efféle volt az a koloncz, még pedig mind a schusterség
szabad, mind a poesis kézmívesi mesterségében s a varázsságéban.
Külömben is régi gyűlőlködésben álla barátommal a fel nem vett dráma és
egy pár stibli miatt, melynek történetét másszor. Ezek szerint alázatos
némaságban hajtá meg magát a játék hősének, s teljesíté a mit neki
megígért. Szegény barátom a játék végével le akará vetni
macskaöltözetét, de abból ki nem kelhete. Addig sorvada mind mind
kissebbé a ruhaőr kezei közt, míg végre egészen macskává válva,
miákolva, az ablakon kiszökött.
Másnap tizenkettőkor délben a ház zsindelyezetjén sétála fel hozzám, s
ezt mondá: Tizenkettőtől egyig mindég szabad lesz szólanom, de ennem nem
egyebet mint írást. Szívem gyomorrá van áltvarázsolva, s amilyen az
akkornapi érzésem, olyannak kell lenni a könyvnek is, melyet felfalok.
Uraságod látá, mint evé meg a Hamlet monológját; a Szemere sonettjeit
már tízszer faldosta fel. Egyszer a féltékenység éhe kínzá, s egy
ülőhelyében ette meg Don Gutiért, az ángoly Othellót és a Rossiniét azon
felűl. Nem szerezhetek neki elég könyvet.
Meghatva barátom szerencsétlensége által, föltettem magamban, hogy
bajából kisegítem. Tudva van Uraságod előtt, hogy minden tudományos
egyetemben van egy tizenharmadik oskola, melyben a Fekete tart leczkéket
a magiából. Mindég csak tizenhárom hallgatót vesz fel, s a ki az utolsó
leczkéről kimenvén, utolsónak marad, azt megtartja, fizetésbe. Hogy
kifejthessem szegény barátomat e varázslatából, én is leczkére jártam
nála, s már most tudom, hogy minden bűbájolás bizonyos feltételen
alapol; teljesítetvén a mi fel vala téve, vége van a varázslatnak. Most
hát fel s alá vándorlok az én Károlykámmal, mint Garbonczásdiák, hogy
kitanúlhassam, mely feltételtől függ az ő kifejtődése, és hogy valamely
derék varázsmesternél állhassak szolgálatba. Kész vagyok mint
varázskertész, varázsszakács, varázsíró ingyen dolgozni nála egész
esztendeig, csak azt lehessen kitanúlnom, hogy barátom kimenekedése mely
kötés teljesítésétől függ. Nagyon megköszönném Uraságodnak, ha valamely
derék varázsmesterhez akarna ajánlani. Énvelem meg lesz elégedve, mert
én a mesterségben már derekas előmenetelt tettem, melynek, ha tetszik
látni, mingyárt adom egy-két bizonyságát.
– Jó ember, bár engem útasíthatna más valaki ilyenhez, mert ha
valakinek, nekem volna ám derék varázsmesterre szükségem! mondá mélyen
sóhajtva a hadnagy. Egy leányba vagyok szerelmes, egy gazdag fösvény
gabonakereskedő lyányába, kit Demeternek hívnak. Az gyermekét nem akarja
hozzám adni, hanem egy gazdag csúf öreg emberhez. Luczának hívják a szép
lyányt, s atyja ma nagy vendégséget ád, talán hogy gyűrűt váltsanak; én
pedig itt űlök kínomban, gyötrelmemben, hogy el nem tudom fordítani a
bajt.
– Ha csak az a baja Uraságodnak, arról könnyen teszünk, mondá a
vándorlegény; megmutatom én itt, mit tanúltam, és ha meg találok
tetszeni a hely lakosinak, s látom, hogy köztök kenyeremet
megkereshetem, talán meg is telepedem itt. De akkor aztán kérem
Uraságodat, hogy váltsa ki nekem a mesterlevelet, s mint gyámoltalan
kezdőt, segélgessen valamivel. De oda be a szobában jobb lesz
meghánynunk vetnünk, mint kezdjük, mint ide künn.
Bémenének a hadnagy szobájába, s a Garbonczás-diák kiteríte maga előtt
egy ív tiszta papírost, s tíz ujjaival három ízben nyúla el a tiszta
papíros felett, a nélkül hogy ahoz hozzá ért volna, s mondá a
hadnagynak: Tessék megolvasni.
A hadnagy kezébe veszi azt, s látja, hogy a szép Luczácska abban
ígéreteket tesz neki, hogy szerelmét őhozzá semmi gátlás, semmi erőszak,
semmi hatalom soha el nem olthatja.
A Garbonczás-diák összehajtá a papírost, s mondá a hadnagynak: Menjünk
vele, mutassuk elő a fösvény Demeternek.
– A világért ne! kiáltá a hadnagy; mindkettőnket agyonverne.
– Uraságodért nem felelek, mondá a Garbonczás-diák; de nem engem is;
attól engem mesterségem véd. De ne féljen Uraságod; a mit olvasa,
varázsírás. Minden azt leli benne a mit szíve óhajt, vagy a mit retteg.
Bízza rám egészen magát; jól lesz az; az az én dolgom.
A Demeter háza villogott a sok gyertya világától. Gyönyörűen fakadó
lyánykák s teljes virágzású asszonyok sokasága vala ide gyűjtve, s
ezeknek közepében a szerencsés öreg ifjúlegény, mint egy faragatlan csúf
kovakő, melyet a birtokos szeszélye gyémántokkal brillántoztata körűl.
De íme nyílik az ajtó, s a hadnagy és a Garbonczásdiák együtt lépnek be.
Demeter ment elfogadásokra; de minekelőtte a hadnagynak szúrós kérdést
tehetett volna, ez megszólala: Ezen írásból látni fogja az Úr, mi hoz
ide.
Demeter olvassa a papírost, s kevésbe múlt hogy örömében össze nem
roskadott: egy contractus, melynél fogva az egész hadiseregnek ő fogja
adni a gabonát, zabot, s oly temérdek áron, hogy így neki nem lehet
egy-két milliomot nem nyerni. Bément oldalszobájába hogy alája írja
nevét, s jött, s dicsekedve mutatá azt jövendő vejének. Örűlt az is, s
minthogy a szolgabíró lépe be, egyenesen méne ennek, s kérte, hogy
Demeter úrnak ezen házassági kötelezését a holnapi gyűlésben
intabuláltassa.
A szolgabíró látni akará, hogy a gazdag de fösvény ember mit ígére
egyetlen leányának; s egyebet lelvén a papíroson mint a mit neki a
vőlegény emlegete, felkiáltott: Istentelen két gazember, ki hitte volna
ezt tifelőletek! Tehát ti vagytok az a két zsivány, kiket irtóztató
gyilkosságaitok, lopásaitok miatt oly régolta hajházunk? Hajdú, híjj
többeket elő, s kötözzétek őket, vigyétek.
– Szent egek! kiálta Luczácska; mi dolog ez itt? – Ijedve kapta ki a
szolgabíró kezéből az írást; sír és nevet örömében, mert ő viszont atyja
megegyezését olvasá belőle a hadnagyhoz-menés eránt. – Köszönöm, édes
atyám, mondá Demeternek, hogy végre fiaddá fogadod az én kedves
Edvárdomat; ezentúl én vagyok a legboldogabb halandó!
Demeternek szemei előtt kerenge a világ.
A Garbonczás-diák megragadá a Demeter uram karját, s ezt mondá neki:
Adja oda az Úr hamar Luczácskát a hadnagynak, mert úgy másé lesz a
lifrántság, s a szolgabíró kezéből semmi erő ki nem fejti.
Demeter így szóla a hadnagyhoz és Luczácskához: Üsse meg a manó,
vegyétek hát egymást; de hagyjatok eszemen, hogy láthassak az alkuhoz.
A szoba falai átlátszó kristálylyá változának, s a tenger a maga csendes
felségében lapúla el az álmélkodók tekintete előtt. A napsúgár ama zöld,
ama titokban-gazdag hullámréten pattana meg; aranyhíd feszűle ki, hogy
útat csináljon a szigethez. Tavasz és minden kiesség ékesíté a tájt, s
szerelem és virágzat, öröm és egyesség lebegé végig e szigetet. A bárány
együtt múlata az oroszlánnal, a galamb az ölyvvel; a lombok suhogása
eolhárfazengéssé vált, s nap és hold és csillagok együtt ragyogtak és
pillongottak az égen, s felelgetének a liliomoknak, s Luczácska mind e
boldogságok közepette járdalt. A pázsit virágbimbói lábai előtt feslének
elő, s a vágyakodások hév patakja követte menéseit. Jobja mellett
gyöngyök, balja mellett gyémántok lepték el a földet; de ő gyöngygyel,
gyémánttal nem gondola, hanem égszínt és csillagfényt szakasztott
gyöngéd újjaival a rét virágai közzűl, s beléfoná sötét hajfürtei közzé.
Edvárdja egy csalitból közelíte. Luczácskájának pillantása arany nyil
vala neki, mely zengve illeté szívét. A zengzet isteni muzsika vala, a
nyil rózsává leve kebelén; levelei bíborhangzásban folyának le a szép
lyányon, hogy az úgy álla ott mint az örök boldogságok gyönyörű hajnala.
– Legyen tehát tekintetes hadnagy fiam-uramé! mondá Demeter a
hadnagynak. – De miért nem tudatta hát velem mingyárt akkor, mikor
belészeretett a lyányomba, hogy ily temérdek birtok ura? Szerencsémnek
tartom, hogy tekintetes hadnagy fiam-uramnak ipa lehetek. Szigetében
szép speculatiót fogok csinálhatni. Oroszlánját eladom Van-Ákennek, meg’
azt a sast; mert minek azt tartani? haszontalanok és sokat emésztenek; a
sok gyémántot, a sok gyöngyöt pedig – ó! ó! ó! – De messze-e az a
sziget?
S most a Garbonczás-diák szólala meg: Demeter úr, ha majd meglátogatja
hadnagy urat, quártélyában Heves vármegyében, meglátja a szigetet is.
Úgy van; mert a varázstáj mindenhol virít, ahol két szerelmes együtt él.
Demeter koma szépen meghajtá neki magát a bíztatásért, de vére egészen
arczába költ. – Az Uram dévaj ember, mondá neki; szereti fitogtatni hogy
tanúlt valamit, de ördög űl fülei mellett.
A hadnagy beléugrata szavaiba: Mindnyájan szerencsések vagyunk, csak a
szegény Károly kandúr nem az.
– Oh nem! felele a Garbonczás-diák, s az keseríti az én szívemet; de
neki is eljő a szabadúlása, úgy hiszem. Ide a levelet; le kell róla
törlenem a varázsírást, mert még baj érhetne.
Luczácska kezébe adá. A Garbonczás-diák kibontotta. Álmélkodva tapadtak
szemei a levélbe, s felkiálta: Szavát állja a varázs! Én e levélnek oly
tulajdonságot adék, hogy abból minden azt olvassa a mit mindenek felett
vagy ohajt vagy retteg. Azt tehát most én is, a mit mindenek felett
ohajtok, – hogy Károly barátom búhasson ki macskaalakjából, s
egyesűlhessen szeretett cziczácskájával. S amint ezt olvasá – – –


A FALBA-ZÁRT.

I. Levél.
_Páter Bartai Gábor, a Jesuiták nagyszombati Rectorához._
Budetín, 1644, Júniusban.
Nyolcz nap olta Szúnyogh úrnak házánál múlatok, s itt kezdem
missionáriusi munkámat. Mit tettem már, s mit készítettem el továbbra,
hogy az új tanítás elterjedése e tájon elakasztassék, hogy a híveket
szent hitünkben megerősítsem, Tisztelendő Atyaságod ide zárt
jelentésemből fogja érteni. Kérem Tisztelendő Atyaságodat, engedje
tudnom minél előbb, szerencsés voltam-e megfelelni várakozásának, s
mutassa ki, ezután mit tegyek.
Tisztelendő Atyaságodnak nem lesz kedvetlen dolog ismerni azokat, a kik
engem itt hajlékokba fogadának. Ennek lerajzolása által meg nem akarám
bontani jelentésemet; de azoknak ismerése, a kikre és a kik által
hatnunk kell, nagyon szükséges dolog, minekutána nékünk, amint Urunk
mondá, a galamb szelídségét és a kígyó okosságát egyesítenünk szükség.
Szúnyogh Gáspár nincs itthon. Mint főkapitánya Szendrőnek s Nógrádnak
főispánja, most táborban van, s harczol a keresztyén név ellenségével. Ő
külömben is sokat van távoly házától. Mindaz mit felőle hallok és látok,
azt mutatja, hogy ő kemény, kevély ember. Ha a háznál egy vagy más apró
hiba történik, ezt mondják a cselédek magok közt: Szerencséd hogy itthon
nincs az úr! vagy ezt: Bezzeg volna, ha ezt látná az úr! Egyéberánt a
temérdek sokaság kevélykedik, hogy ily gazdagságú urat szolgál, és ha
vendég jő a házhoz, nem ismernek határt szíves látásában. De ha a
cselédség rettegésit nem látnám is, egy pillantatom a ház asszonyára
elég lenne megszabni ítéletemet a távoly felől; tűr, szenved. Nehéz arra
bírni hogy akarjon, még nehezebb hogy tegyen. Ha a tanács igaz vagy
hasznos volta felől meggyőzetik is, midőn azt teljesíteni kellene, az a
gondolat veri le egészen, hogy arra férje mit mondand. Sok tűrésen
kellett keresztűlmennie míg ennyire megtöretett, mert lelke egykor vídám
volt, ömledező, eleven; most nincs akaratja, s az Úr kegyelmes,
vígasztalást nyújtani neki könyörgéseiben. Minden erőmmel azon vagyok,
hogy őtet megtarthassam e kegyes érzelmeiben, mert ez az egy az, a mi
állapotához illik. A ki itten sírás közt vet, amott öröm közt fog aratni
– az Evangyéliomnak ezek a szavai igen nagy behatást tevének sebhedt
szívére. Úgy látszik hogy Szúnyogh nem volna eránta oly kemény, ha adott
volna fiat a háznak, ki nevét s nagy gazdagságait vehetné örökségűl; de
az Úr vizsgálhatatlan akarata megtagadá tőle ezt az örömet; egyetlen-egy
leányok van, Katicza, jó és nyájas gyermek. Ittlétem első napjaiban azt
ígérém magamnak róla, hogy vele meg fogom kedveltethetni a klastrom
csendességét; mert hogy az az állapot a melyben most él, nincs kénye
szerint, nem vala nehéz megsejtenem; de azt nem reménylem többé: a leány
eleven; nincs benne az a csend, mit az Úr azoknak ígért, kik meghalnak a
világnak, hogy őt kövessék. Ám légyen! a házasságot is az Úr állította,
s könyörgök érette, hogy az Úr engedjen boldogabb életet élnie, mint a
mely anyjának jutott.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

II. Levél.
_Losonczi Bánffy Susána, Szúnyogh Gáspárné, testvéréhez Mária-Reginához,
a Clarissák pozsonyi klastroma egyik tagjához._
Budetín, 1644. Júniusban.
Az Úr engem nagy kísértetek alá vetett. Ájtatosan könyörgöttem, de fel
nem lelém nyugalmomat. Az Úr kegygyel fog tekinteni egy anya
gyötrelmeire, midőn gyermekének sorsa határoztatik meg, s rettegésimnek
megbocsát. Téged, édes testvérem, kérlek, egyesítsd könyörgéseidet az
enyémekkel, s hallasd velem, legjobbnak mit gondolsz.
Leányom, amint néked sok ízben írtam, vígasztalásom s örömem volt
mindég. De kivált e három hónap alatt olyan vala mint az angyal; szelíd
és nyájas, jóltevő az ügyefogyottak és szegények eránt; másoknak
botlásaikat elnéző, kész mindég engesztelni; ájtatosságának
gyakorlásában hív és serény; mindannak a mit ohajtottam, teljesítője;
azonban ha magában volt, vagy ha magát egyedűl lenni hitte, órákig is
elsüllyedett. Észre kezdém venni hogy valami fekszik lelkén, s vártam
hogy velem tudatni fogja titkait. Tudja ő hogy nekem nincs nagyobb
örömem mint ha neki adhatok azt; de ő mindég magába zárva maradott.
Harmadnap előtt Andaházy Péter visszatére a táborból, s engemet is
meglátogata, s hírt hozott s izeneteket uramtól. Sokat beszéle, mik
történtek a táborban, s megyénk ifjai magokat mely vitézűl viselik.
Amint a beszéd az ifjú Forgácsra fordúla, szemem történetből lyányomra
röppent. A gyermek egyszerre elpirúlt, hirtelen kapa munkát, s úgy teve,
mintha nem is ügyelne a beszédre. Figyelmessé tétetvén, szembe fogtam
őtet, s mozdúlásainak sebessége s az a titkos erőlködés hogy csendesnek
tetszhessék, elárúlá lelke hánykódásit. Forgács tette, melyről szólánk,
merész vala s veszedelmes. Lyányom szemeiben könny reszketett. Midőn
Andaházy a tett szerencsés kimenetelét adta elő, Katicza nem bírt
magával, s odahagyá a szobát. Andaházy inkább el vala merűlve a történet
előbeszélésébe, mint hogy lyányom zavarját megsejtheté vala; de szívemet
minden szavával hegyes tőr járta keresztűl. Mihelyt az illendőség
engedé, utána menék. Hálójában lelém, térdre omolva, könyörögve, s
engede kérésemnek, parancsomnak, s vallást tön, hogy ő szereti
Forgácsot, s hogy Forgács őtet meg fogja kérni, mihelyt férjem
megérkezik. – Te azt fogod mondani, hogy ez az ő ismeretségök az én
vétkem, és hogy meg kell vala maradnom a magyar régi szokás mellett, s
leányomnak nem volt volna szabad anyja jelenléte nélkül férfit látni; de
halljad tehát. Férjem vendéglátó úr, s gazdagsága s méltóságai azt neki
kötelességévé teszik. Férfiak szüntelen a háborút beszélik, s hogy a
török mit csinál. Így lyányom sokat hallá, hogy Forgácsnak mint
magasztalák vitézségét, s hogy lágyságát és sok jótéteit, melyek szinte
a vesztegetésig mennek, mint kárhoztatják. A mit mások rajta feddettek,
az Forgácsot még emelte szemeiben. Végre meg is látta Forgácsot, a
szépet, ifjút és jót. Később az ismét megjelent egyszer kétszer, s
megleve az ismeretség. Nékem ellene semmi szavam, sőt örvendenék
hajlandóságoknak; hasonló érzésű szelíd férjjel tölteni éltünket nagy
boldogság lehet. De mit mond arra az uram? nem gyúlad-e irtóztató
lángokra, hogy gyermeke miért engede hajlandóságot szívének az ő híre
nélkül? Ha pedig ő talála választani gyermekének férjet, úgy minden
haszontalan, mert ő úr a maga házában, s a mit parancsol, annak meg kell
lenni; vaktában kíván engedelmeskedést. Ha engemet érne csapás, azt
tűrném panasz nélkül, csak gyermekem sorsán könnyíthetnék; de meghasad
szívem, ha őt látom feláldoztatni. – Édes testvérem, látod
szenvedésemet; írj, vígasztalj, tanácsolj. Mit tegyek? szóljak-e neki
mihelyt megjön? bevárjam-e hogy Forgács tegye meg nála jelentését?
Egy-két hét alatt itt lesz; ne halaszd tehát válaszodat, s emberem
üresen ne jőjön vissza. Én megszoktam akaratomat a mások akarata alá
vetni, s magamnak e dologban tanácsot adni nem tudok. Te engem szeretsz;
te engem sok szomorúságim közt hathatósan vígasztalál, tanácsiddal
támogatál. Tedd azt most is, életemnek, szívemnek e legkétségesb,
legkedvesb gondjai közt.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

III. Levél.
_Szúnyogh Gáspár Jakusitth Istvánhoz._
Nógrád, 1644. Augustus 20-án.
Lyányom iránt tett jelentésében Kegyelmednek, édes Öcsém uram, magamnak
és házamnak megtiszteltetését lelem. Örömmel ígérem oda. Két hét alatt
Budetinban leszek, s venni fogja Öcsém uram kelmed meghívásomat, hogy
jegyet váltani mely nap jelenjen meg. Egy Szúnyogh, háza utolsó
csemetéjét engedelmességben nevelte; benne kelmed alázatos, magát férje
akaratának mindenben alájavetni tanúlt nőt kap, kinek példát adott
anyja, azt tenni, és soha nem egyebet, mint a mit férje parancsol, ki
ura feleségének és házának. Három hét alatt tehát megváltatom a
gyűrűket. Tartsa meg Isten kedves Öcsém uram kelmedet is, ahogy az
utolsó csatában engem csudatéve megtartott.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

IV. Levél.
_Szúnyoghné testvéréhez, a Clarissához._
Budetín, 1644, September 6-d.
Megvan, s kimondhatatlan szenvedésimnek itt irtózatos kezdete: – lyányom
mátka, s egy nem szeretett emberé. Hallj mindent, s könyörögj érettünk,
mert itt többé nincs segély.
Uram tegnapelőtt megérkezék. Távolylétében úgy vivém a gazdaságot, hogy
ha jő, mindennel meg lehessen elégedve, aminthogy meg is volt. Ő, a ki
mindég mord, mindég kedvetlen, szinte vígnak látszék. Követtem
tanácsodat, s kilestem, mikor lesz legjobb kedvében, s akkor mondtam el
mindent. Békével tűrtem midőn szidott, hogy gyermekemet nem őrzém egész
szemességgel. Kiönté rajtam nehéztelését, s annál szelídebben fog bánni
lyányával, ezt mondottam magamnak; de mint levék oda, midőn kimondá,
hogy a Katicza jobja már Orbovai Jakusitth Istvánnak, Oroszlánkő urának,
van ígérve. Még eddig soha nem mertem ellenkezni akaratjával; valamit
parancsola, teljesedve volt, bár meghasadt belé szívem; de most
neki-szántam magamat, s engesztelőleg szólék lyányom mellett. Meg nem
indúlva hallá azt, s ez vala minden felelete: S te példát akarsz adni a
fejeskedésre gyermekednek? Mondd meg neki mit végeztem; szavam szent. Én
nem leszek oly gyenge mint te valál, s gondom lesz, hogy gyermeked meg
ne lássa Forgácsot. A mi történt, felejtem, de jaj neki, ha Forgácsról
egyszerre le nem mond. – Elmentem a szegény gyermekhez. Az magán kívűl
volt ijedtében. Mely pontján áll a kétségbeesésnek, azt abból láttam,
hogy szólani mere haragjában lángoló atyjával, s kéré, engedje apáczává
lenni.
– Ha ezt hamarább kéréd vala, megengedném, mert a mit Istennek áldozunk,
az elsőbb az emberi végzéseknél; de te klastromba csak azért vágysz,
hogy erántam lehess engedetlen; azért egy szót se tovább róla.
Még az nap ment Jakusicshoz a levél, hogy jegyet váltani jöjjön elő. Egy
hét alatt itt lesz, s én tépdelt szívvel vagyok kénytelen megtenni
elfogadásához a rendeléseket. Vétkes dolgot teszek midőn Istent arra
kérem, hogy őtet kapja ki inséggel tömött napjai elől, de szeretem
gyermekemet, s Isten azt anyai szívemnek meg fogja bocsátani. Könyörögj
értünk, hogy az Úr adjon erőt, a keserű poharat zúgolódás nélkül
kiüríteni.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

V. Levél.
_Réthi György számtartó gróf Forgács Ferenczhez._
Budetín, 1644, Sept. 10-én.
Sietve s nagy titokban jelentem Nagyságos uram kegyelmednek, hogy urunk
megérkezett, és hogy a kisasszonyt Jakusics István ő nagyságának ígérte.
Borkától tudom, hogy kisasszonyának minden kérései, sírásai sikeretlenek
voltak. Klastromba kívánt küldetni, de nem vala haszna kérésének; mához
harmadnapra meglesz a jegyváltás. Mindenfelől gyűl a sok vendég, s így
Nagyságodnak lesz szere, tudatni velem akaratát. Teljesítve lesz
parancsolatja. Én és Borka érdemeljük bizodalmát.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

VI. Levél.
_Ugyanő Ugyanahhoz._
Budetín, Sept. 13-ikán.
Úgy vannak elrendelve a dolgok, hogy Nagyságod még egyszer szólhat a
kisasszonynyal. Pénteken estve legyen a nyárfánál a Vág szélén; én is
ott leszek, s elkísérem a kastély alá. Borka kötelet fog leereszteni az
ablakon, s Nagyságod azon az ő szobájába lép, onnan pedig nyitva a
kisasszonyhoz az ajtó. A kisasszony még semmiről sem tud. Borka ezt
kevés pillantatok előtt fogja tudtára adni, nehogy a Nagyságod váratlan
megjelenésén elrettenjen. De Nagyságod nagy szemességgel tegye minden
lépéseit, mert urunk kémeket tart mindenfelé. Ha rajta találunk
veszteni; Borka meg’ én Nagyságodnál reménylünk menedéket.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

VII. Levél.
_Páter Bartai a Páter Rectorhoz._
Budetín, 1644. Sept. 18-án.
Sietve tészek jelentést Tisztelendő Atyaságodnál egy történet felől,
mely a kastélyt rettenéssel s újabb irtóztató történetek varázsával
tölti el. Katicza Orbovai Jakusitth Istvánnak jegyese; de amint
kivilágosodék, gróf Forgács Ferenczet szereti, s ezzel ma éjjel titkos
együttléte vala. Szúnyogh hírt veve a dologról; honnan? nem tudom; s
meglepte őket, s Forgács az ablakon szalada ki. Az úr haragja dühösségig
ment, s zárva tartja leányát. Ahogy őtet én is ismerem, félek, hogy a
tett vérbe fog kerűlni. Valamit okok, szólótehetségem s a lelki
fegyverek tehetnek, munkába veszem, s semmit el nem múlatok, mivel a
szenvedő állapotját tűrhetőbbé fogom változtathatni.
Levelem megadója egy másikat is viszen P. Mérő Ambrus társunkhoz, ki
most, amint Tisztelendő Atyaságod írja, Jakusics úrral Oroszlánkőn
tartózkodik. Azt bízom e tisztelendő társunkra, hogy Jakusics úrral
tudassa a mi itten történt, s bírja rá, hogy szánja meg a kisasszony
szenvedéseit, s atyját igyekezzék eránta megszelidíteni. P. Ambrus nagy
mértékét kapta ajándékúl azon kegyelemnek, mely szívre hat és azt
tetszése szerint hajtogatja; annak már sok esetekben adá bizonyságát.
Talán nem volna rosz, ha neki Tisztelendő Atyaságod is írna; sőt magának
Jakusicsnak is, de hogy a levelet ennek P. Ambrus adja által. Bocsásson