Magyar regék, mondák és népmesék - 04

azért tettem asztalra a fejemet, hogy nyugodja ki magát. Elég az hozzá,
hogy nem jut ugyan eszembe az izenet; arra azonban emlékezem, hogy
négyen kell lennetek, ha azt akarjátok hogy szerencsével víhassatok meg,
és hogy még ma kell feltalálnotok azt a negyediket. De erővel vagy
csábítással vonni közitekbe azt nem szabad; úgy lesz jól a dolog, ha
önkényt áll mellétek. A tündér megnevezé azt a negyediket, de símán
elfelejtém. Sok szerencsét dolgotokhoz.
A kéz a fej után nyúlt, s feltette vállai közzé, s a csudaalak az ajtón
kikotródott. A királyfiak utána mereszték szemeiket. Láták mint
kortyangatja a fel-fellobbant villámokat, s hogy azzal az erdő sötétébe
vonta magát, s eltűnt.
A szénégető fia azalatt fel és alá futkározott az erdőben, s a
mennykövek szikrázásival múlatgatá magát, s azoknak ropogásaival; mert ő
bátor vala, mint egy fiatal oroszlán. S a hegyek vápáiban most egy
valamely nyögés csapta meg fülét. S minthogy ő nem csak felette bátor,
hanem felette jószívű is vala egyszersmind, lebocsátkozék a
szirtcsúcsokon, s ment, hogy kisegítse a szenvedőt. Ló nyöge ott, nem
ember.
– S te nyögél oly nehezen? – kérdé a legény.
– Én, felele a ló; kérlek, oldd ki lábam’ a hurokból, melybe tévedtem, s
sohasem hagylak el szolgálatodért.
A legény lehajlott, de semmi hurokra nem talált.
– Tündér-hurok, mondá a ló; holdvilágnál fejérített pókfonalból szőve, s
embernek csak tündérfény mellett látszható. Fortyogásom felé nyújtsd ki
bal kezedet, s nézz még egyszer első lábomra, s old ki a hurkot, mihelyt
meglátod.
Az megtevé a mit a ló kívánt. A ló tüzet fortyantott, s a legény öt ujja
úgy égett, mintha öt gyertyát gyújtottak volna meg. A legény
csudálkozott kis ideig a dolgon, de jobjával megoldá a hurkot, s ezt
mondá a lónak: Én téged minden ígéreted nélkül is kiszabadítottalak
volna, de ha megmaradsz nálam, annak ugyan örvendeni fogok ám, mert te
gyönyörű paripa vagy.
A ló alig érzé szabadon magát, s a legény ujjai nem égtenek többé.
A ló most a legényhez: Szökj fel a hátamra.
Azalatt, míg a szénégető kalibája felé menének, a ló így szóla: Én tátos
vagyok, s régi barátomat, az Alexander híres Bucephalusát, akarám
meglátogatni, ki nem holt meg, bármit mondjanak a historicusok.
Vigyázatlanságból léptem a hurokba, s ott veszék vala nélküled, mert a
hurkot vagy csak az oldhatja fel a ki vetette, vagy egy még ártatlanúl
maradt lélek. Így én tiéd maradok valamíg ketten élünk. Tanácscsal,
cselekedettel, szolgálatodra fogok lenni; csak azt kötöm ki, hogy
kilencz napig senkinek meg nem mondod, hogy tátos vagyok. Ember azt meg
nem sejti, a lovak közt sem pedig egyéb mint a legnemesebbek.
Elérének a kalibához, s a legény az eresz alá vivé lovát, s mint nem
álmélkodék el, midőn a herczegek paripái egyszerre hogy a tátost
megpillanták, lehullának első térdeikre, s úgy tisztelgeték azt. Ez így
szóla hozzájok: Keljetek fel; nem akarok ismértetni. A három paripa
azonnal felállott, s úgy teve mintha pajtások volnának.
– Jó öreg, ez a szép ifjú a ked fia? – kérdé az Ezüstherczeg a
szénégetőt, midőn az belépe hozzájok.
– Nem az, felele; rendesen akadtam hozzá. Egy estve szekeremre akarám
rakni szenemet, s egy gyönyörű asszonyszemély, talpig fejérbe öltözve,
elméne a szekér mellett. Megszólítám, vigyázna öltözetére, mert az
foltot kaphatna szenemtől. Az asszony csak egyet mosolyga rám, de nem
szólott, azonban szenem a szekeren fejérebbé vált a hónál. Míg itt hol
szenemet, hol az asszonyt nézem, az egy liliomot vona ki kebeléből,
nekem nyújtotta, s így szólott: Tedd fris vízbe, reggel megnyitja
kebelét. Láss gondjához annak a mit benne találsz. Az egykor áldást hoz
rátok, mikor tőletek ragyogásában viszik el. E szóval eltünt előlem.
Megtevém a mit hagyott. Másnap a virágot gondosabban tekintettem meg, s
e gyermeket találám kelyhében. Én is, feleségem is megszereténk; úgy
nevelénk mint tulajdonunkat. A mai napig senki nem teve kérdést eránta,
s amint látszik, örökké nyakunkon marad.
– Micsoda? kérdé az ifjú, s én nem a ketek gyermeke volnék? Úgy ma nem
hijába találtam egy lovat. Kimegyek a nagy világba, s felkeresem
szüléimet. Szép uraságok, kérlek, vigyetek magatokkal.
A királyfiaknak tetszett a szó, s az Aranyherczeg így szóla a
szénégetőhez: Látja ked, hogy a szép fejér asszony igazat monda. Mi
mindhárman királyfiak vagyunk, s akarjuk, hogy jőjön velünk a legény.
Nagyobb ragyogásban tőletek nem mehet el.
Az ifjú magán kivül vala örömében.
– Én lovamra veszem, – mondá az Ezüstherczeg.
– Arra nincs szükség, felele a legény; ma egy lovat találtam az erdőben;
az engem elbír.
Az öregek nem ellenkezének. A királyfiak egy-egy patkószöget adának neki
a szállásért.
Rendes adomány – gondolá magában a két öreg; s azok ezt veték mellé:
Elmaradánk embereinktől, s egyebet nem adhatunk. De ha lemossátok rólok
a mocskot, mert tegnap nagy sárban járánk, látni fogjátok, hogy a szögek
feje gyémánt. Mindeniken megvehettek egy falut.
A kelő nap őket már útban látta; a dél a Paffus király városában.
A királyfiak a legtávolabb hostáton vettek szállást, s nem is láttaták
magokat, de a szénégető legénye bejárá a városnak minden utczáit,
zugait, csudálni a nagy dicsőséget és ragyogványt, mely azt most még
inkább töltötte el, mint egyébkor. Mert már holnap kezdődött a
nyargalás, s a felgyülekezett lovanczok teljes fényességökben tarták
pompás menésöket végig a városon s a királyi lak körül. Trombita- és
sípcsengések tölték el a levegőt, hol tábori harsogásban, hol szelídebb
zengésben, éreztetni akarván, hogy ők bíznak magokhoz, s remélik a
boldogító jutalmakat. A lovanczok nyerítő paripájokon követék a
csengést, bongást, kísérve gazdag öltözetű cselédjeiktől. Gyöngyök,
gyémántok ragyogtanak mindenfelé, s oly nagy vala a becsétvesztett
gazdagság, hogy senki sem találtaték, ki felszedje az aranypatkókat, mik
a lovanczok cselédjeinek paripáikról lehullottak. Az ácsorgók tekintetei
röpkedve szállongtanak végig a renddel-gazdag zavaron, s a szem képtelen
vala széllyelpillantani a pompán, annak teljességében.
De annyi ragyogás, annyi fény, mint a mely akkor tűnt vala fel, midőn a
lovanczok egyetemben jelenének meg, sohasem vala egybegyűlve, miolta a
világ világ. Mintha fényes délben látszhatóvá váltanak volna a
csillagok, mintha angyalok szállottak volna a földre, s a nap súgárit
vették volna öltözetűl, olyanok voltak a szemnek. – De miért fordúl el
most minden pillantás, és miért emelkedik felfelé? miért némúla el a
sokaság, s miért fakad egyszerre tízszerte nagyobb örvendezésekre? – A
király mutatja magát tiszteletes felségében, s körűle leányai, ékességek
nélkül. Ki is ékesítené az eget? – De minden szíven e gondolat futa
végig: Oly kimondhatatlan szépek ők, hogy egy kegyes pillantatok elég
egy egész hosszú élet minden nyomorúságait a legteljesb boldogsággá
változtatni.
A pompának már régen vége vala, s az éj elkezdé útazását, végig a
világon. A felizgatott sokaság azonban még mindég tolonga utczákon és a
palota körül, midőn a hajnal felkele, s a nagy ünnep várása a népet
kikapá bolygásaiból.
Háromszáz ezüst trombita vala kitéve a vár fokain. A reggeli szellő
feléleszté őket, s harsogások összevegyűlt ugyanannyi száz arany
eólhárfa szelíd zengésével. S valami élt és mozgott, méne a vár felé.
Az első, ki az üveghegy aljánál foga állást, az Aranyherczeg volt.
Nyugtalan vágygyal pillantgatott fel az erkélyre, hol Capellidórának
kelle megjelenni. Ezer meg’ ezer lovanczok léptek elő; százezer meg’
százezer nézők tolták, sűrű csoportokban össze magokat, midőn a
herczegasszony végre megjelent, s az Aranyherczegnek úgy tetszett,
mintha élete csak e pillanatban kezdődnék, A herczegasszony is meglátá
őtet, s így gondolkozék: Oh, ha ez volna testvérem! – Mint igyekszének a
felgyülekezett lovanczok megmászni az üveghegyet, arra nem is ügyele.
Némelyikének lova rá sem meré tenni lábait; némelyikének elkezdette, de
alig teve egy-két lépést, s azonnal hátrasíklék. Öt hat feljuta
közepéig; még kevesebb szinte az erkélyig ére fel, de ott borzadás
szállá meg lovaikat, vagy magokat fogta el a szédelgés; mert a hegy
csúcsán le vala terítve egy sötét üvegtűkör, sok ölnyi szélességű, s
vékony mint a papiros, betarkázva garbonczás jegyekkel, s alatta
rettenetes mélység ásítozott. Füst gomolyózék fel belőle szüntelenűl, s
a tükör alól ki-kicsapó láng nyársakat, kaszákat s egyéb gyilkos
szerszámokat mutata kétes világban a falakon. Capellidóra herczegasszony
mindég úgy hitte, hogy az Aranyherczeg már kezdi a menést, de azt hijába
reménylette. Megszólalván estve az ezüst trombiták és az ezüst
eolhárfák, s jelentvén hogy a mai innepnek vége vagyon, búsan tére
szobáiba, az Aranyherczeg pedig távol szállására, s ottan magát
néki-ereszté szerelmes andalgásinak.
Midőn másnap trombitaszó jelenté ismét az ünnep kezdetét, az
Ezüstherczeg megálla az üveghegy mellett, s sok ezer lovancz és sok
százezer néző gyűlt össze, mint az első napon. S amint Bianchétta
herczegasszony láttatá magát, az Ezüstherczeg épen úgy jára mint az
Aranyherczeg járt vala tegnap, s Bianchétta ezt úgy ohajtá testvérének,
mint Capellidóra ohajtotta volt az Aranyherczeget huszonnégy óra előtt.
A lovanczok hijába vágtatának az üveghegynek; de az Ezüstherczeg meg nem
mozdúlt, noha Bianchétta nagyon reménylé, hogy paripájának sarkantyút
fog adni. Midőn az ezüst trombiták megszólaltak, szomorúan tére
szobájába, az Ezüstherczeg pedig távol szállására, hol magát
néki-ereszté szerelmes andalgásinak.
Harmadik nap ismét minden lovancz szerencsétlen vala, mely fel akara
vágtatni a hegyre. Nérabella herczegasszony is a Vasherczeget ohajtá
testvérének, ahogyan két nénje az Arany- és az Ezüstherczeget. De a
Vasherczeg napestig a Nérabella herczegkisasszony csudálgatásában
tespedett el. S akkor visszaméne távoly szállására, hol magát
néki-ereszté szerelmes andalgásainak.
Ellenben a herczegkisasszonyok oly sok beszéddel beszélgetének a magok
képzelt testvérek felől, hogy végre magok is megérték hogy mindenike
mást gondol, s kettejének meg kelle csalódnia. Csudálatos gondolatok és
érzések közt állának meg most az erkélyen, s mindenike így sohajta
magában: Adnák a szent egek, hogy ne volna való a mit gondolok!
Már kilencz nap tartott a turnély, s annyi lovanczok közzűl egy sem vala
szerencsés az üveghegyre feljutni. Tízedik nap már egy sem jelene meg
egyéb a verőczénél mint az Aranyherczeg. Néhány óra tölt belé, s hijába
várakozott. Ekkor sarkantyú közzé fogta paripáját, s mint a sebes nyíl,
a hegy tetőjén álla. A herczegkisasszony reszketett hogy lova el talál
síklani, hogy megfordúlhat, és hogy magának az Aranyherczegnek nem lesz
elég bátorsága felvágtatni az erkélyig, s keresztülszöktetni a sötét
tűkrön. De ímhol a herczegkisasszony előtt áll, átveszi kezéből az arany
sisakot, vágtatva megyen le a hegyen, s nyargal a sokaság tapsai s
csudálkozási közt.
– És így csakugyan testvérem, mondá félig örűlve, félig szomorkodva, az
aranyfürtű herczegkisasszony.
Épen így nyerte el másnap az Ezüstherczeg a Bianchétta kezéből az ezüst
paizst; épen így harmadik nap a Vasherczeg Nérabellától a pallost.
A három királyfi másnap a magok csöndes szállásaikon összebeszélének,
hogy a következő nap meg fognak jelenni Paffus király előtt, hogy
kijelentik elfogyhatatlan szerelmöket annak herczegkisasszonyai eránt, s
fogadást tesznek, hogy bejárnak tengert, földet, a világ végeig, míg
rátalálnak arra, kit e sisak, e paizs, e pallos illethet. S a
szénégetőének gondolt fiú ímhol jő, nagy sebességgel, nagy sikoltással:
Királyfiak! fel hamar! rántsátok elő kardotokat! elő, elő, a királyi
kertbe! a herczeg kisasszonyok veszélyben forganak; lovamtól tudom azt.
S a királyfiak felszökelnek, mennek, s már a kertben vagynak.
S úgy vala amint a ló mondá; a herczegkisasszonyok veszélyben forogtak.
A pacsirta, mely régebben meggyőzte a hét ölyvet, ismét megjelent, s
űzőbe vevé Capellidóra herczegkisasszonyt. De amint meglátá az
Aranyherczeget, ennek feléje fordúlt, s mindenik tollából egy-egy tüzes
golyóbis szálla az Aranyherczeg felé. Bianchétta herczegkisasszonyt
csalánok fogák körül. De a mint közelíteni érzék az Ezüstherczeget,
villámokká váltanak leveleik, s azok egyről-egyig az Ezüstherczeg szíve
felé valának erányozva. Nérabella herczegkisasszonyt hangyák támadák
meg. De amint a Vasherczeg közelíte, minden hangya pánczélos gnómmá
változva, hat kézzel, s mindenik kezében hat szablyával, méne néki.
Elkezdődött a véres csatázat. A herczegkisasszonyok örömest elvágták
volna hajaikat, de nem volt velek olló; azonban, nagy vígadásokra,
győzni láták a királyfiakat. Pacsirta, csalán, hangya elölve,
összemetélve terűltenek el előttök, a királyfiak pedig térdre hullának,
megvallák a herczegkisasszonyoknak szerelmeiket, s kijelenték, hogy a
következő nap Paffus király elébe fognak menni, s esedezni jobjaikért. A
herczegkisasszonyok nem felelének, hanem fogák a kardokat, s mindhárma
elszele haja közzűl egy-egy fürtöt; abból gyűrűket kötének, s felvonták
a királyfiak ujjaikra, hogy ezek sokáig élhessenek, ők ifjak és szépek
maradhassanak.
A királyfiak visszatértek szállásaikra, s még távolyból láták hogy
szállások előtt valamely ragyogó, tündöklő, csillámló lovancz áll. Az
nem más vala mint az az ifjú, kit a szénégetőtől elhoztak. Ennek kedve
jöve fegyverbe öltözni s segélyökre lenni urainak; s minthogy nem kapa
egyebet, azt vevé magára, a mit a három királyfi díjúl kapott az
üveghegyen. S ó csuda! az arany sisak egészen olyan vala, mintha fejére
volt volna szabva; az ezüst paizs, mintha baljára készűlt volna; s a
szörnyű pallos minden égszak felé szórta kezében villámait. Tátosa
térdre hullott előtte, hódolásként a feltalált királyfinak. A három
herczeg vinni akará a várba, de a tátos nem engedte. Őneki is föl kell
vala nyargalni az üveghegyre, s utána még nagy veszély incselkedik,
ugymond.
Ekkor félreszólítá a maga királyfiát, s ezt mondotta neki:
Királyi-herczeg barátom! holnap, midőn felnyargalsz királyi
herczegkisasszony húgaidhoz, egy undok csuda jövend felém, s az nem csak
erősen erős, hanem erősen ravasz is egyszersmind. Készítsd magadat és
engemet a legrettenetesb tusához, s higyj nekem, még felette kétes, mi
győzünk-e vagy az. Végy hét bivalybőrt, s engem varrj belé. Azután végy
egy iccze árpasert; egész éjjel tartsad Márs planéta felé fordítva, hogy
a ser annak szikrázásai alatt destilláltassék. A ser el ne maradjon, és
mikor majd lankadni tapasztalandasz küzdésünkben, töltsed azt job
fülembe.
A királyfi szavát fogadta.
Reggel ment, s sógorai, a három herczegek, együtt mentek vele. S amint a
király, s a három herczegkisasszony, s a felgyűlöngött egész sokaság
meglátá az ifjat, fején az arany sisakkal, balján az ezüst paizszsal,
oldalán a vas pallossal, mingyárt tudták, hogy az a régolta megholt
Lindóró, és minden nagy örvendéssel örvendett az ő szivében. Lindóró
királyi-herczeg pedig lassandan ballagdála a maga kedves tátosán, s
köszöngete a sokaságnak, jobra, balra. S most elére az üveghegyhez.
Alig ment tíz tizenkét lépést a hegyen, s egy mindeddig senki által nem
látott ló mellette kezde lépdelgetni, mintha ő is hozzá tartoznék. A
lónak minden léptével egy-egy szeme nőtt, míg egyszerre ezer szemmel
pillanthata reá, s mindenik szemöldöke hosszú volt, s éles mint a kasza.
Pislongott szüntelen, s amint szemét behúnyá, egyszerre vághatott volna
le egy vastag tölgyramaszt is. S a ló hátán egy irtózatos halálcsont
űle, hét szünet nélkül forgó szarvastürökkel. Rettenetes tusa kezdődék a
két ló és két lovancza közt. Lindóró királyi-herczeg viaskodva tolakodék
mindég feljebb, mindég feljebb; de keresztülvagdalva látván a hét
bivalybőrt, kapta a palaczk sert, s azt hirtelen a lankadozó tátos
fülébe töltötte. Ekkor az képzelhetlen erőre gyúlasztva, egy szökéssel
repűlt által a sötét tűkörtáblán. Az undok halálcsont utána szökelle, de
lovának hátulsó lába a tűkörre talált hágni, s az ezer meg’ ezer
darabokra roppant, s a ló, s hátán Fanferína tündér – mert a holtváz nem
más vala, mint ez a gonosz – a feneketlen mélységbe rogyott, míg Lindóró
királyi-herczeg kimondhatatlanúl boldog atyjának, s őtet
kimondhatatlanúl szerető három húgának karjaiba dőlt.
Paffus hatalmas király azonnal eltökélé, hogy fiát, a kedves Lindórót,
megkoronáztatja, leányait pedig kiházasítja, s oly fényben, milyet
mindeddig szem nem látott. Fejedelmi szokás szerint, a koronázás és
menyegzők ünnepét azoknak királyi megjutalmazásaikon kezdé, kik
érdemeket szerzének a Paffus-háznak nyújtott nagy szolgálat által. A
Lindóró dajkája, miolta a Vasherczeg a hangyákat elölte, ismét
feléledvén, azon megkülönbözéssel tisztelteték meg, hogy minden fényesb
udvari ünnepeken mesterségesen készűlt hangyabolyt viselhessen fején, s
maga és maradékai örök időkre, hogy a hangyává-változás napján az akkori
koronaherczegnek egy tál hangyapástétomot nyújthasson be alázatos
tisztelettel. A tátos nemességet nyere, „de Zabföld“ praedicátummal s
egy uradalommal, hol száz telkesgazda az esztendő minden szakában
szántsa, vesse, arassa a lónak legkedvesb termést.
A várban állott a nagy vígasság, s egyszerre szokatlan fény töltötte el
a királyi udvart. Minden szem álmélkodva tekinte föl, honnan eredhet a
szokatlan fény. És íme egy csillag ereszkedék le az ég boltozatjáról, s
Liliafiámma tündér és a varázs Zoradúró a csillagban űlének. Minden térd
meghajlott a kegyes tündér és a jóltevő varázs előtt. A varázs felkele,
s így szóla:
– Hogy Lindóró királyi herczeg él, azt köszönjétek egyenesen Liliafiámma
tündérnek. Midőn őt a kártékony Fanferína liliomlevélre csalá, azt
tüstént megtudá Liliafiámma, mint liliomok királynéja. Ha egy tűzszín
szegfűre csalta volna, nehezebben szabadúlhata vala ki fogságából; de a
liliom királynéja a gyermeket egy liliom kelyhébe rejtve vitte a
szénégetőhöz; elsüllyeszté egy bódító álomba, mely őtet minden
visszaemlékezéstől megfosztotta, s azt tevé, hogy a gyermek magát a
szénégető fiának higyje. A többit tudjátok.
S most Liliafiámma szólala meg: Ha kívántok valamit, adjátok előmbe,
mert engem sokáig nem fogtok látni. Szándékom az, hogy házasságba kelek
az én barátommal, a varázs Zoradúróval, s nehány évezeret a föld
közepében, a házasélet csendes örömei közt, töltök el. Menyegzőnk
vacsorája kész; kéményünk, a Vezúv, füstölg; és így hamar!
A három királyleány elébe lépett, s így szóla: Te csudaerőt rejtél
hajainkba, s mi adományodnak már, jól is, roszúl is vőnk hasznát. Ne
neheztelj, és ne tekints gondolatlanoknak, ha mi e csudaerőt ma, ily
nevezetes napon, utólszor kívánjuk használni. Mi öröm lehetne nekünk és
királyi férjeinknek, ha száz esztendeig élnénk, ifjak mindég és mindég
szépek, de gyermekeink egymás után hullonganának a sírba, unokáink és
kisunokáink pedig közöttünk forognának, inkább hasonlítva atyáinkhoz
mint maradékinkhoz? mi öröm lehetne azt látnunk, hogy körűlünk öröm és
boldogság virítanának, ha országaink lakosait inség nyomná? Vedd vissza
kegyedet, s eressz az élet közönséges sorsára. Engedd ennek helyébe,
hogy mindég azt akarjuk a mi népeinket boldoggá teszi!
S a három királyleány lemetszé varázserejű haját, s áltadá azt
Liliafiámma tündérnek, s a három királyfi örömmel szorítá őket
szerelemben habzó kebelére.
S mostan a nagyhatalmú Zoradúró szólala meg: Ezek szerint a
Százévi-Varázskalendáriom jövendőlése teljesedésbe ment, hogy ezen
ország lemondás által jut boldogléte főpolczára. Teljesítve vannak
ohajtásaitok, s kezeitekben minden eszköz, végrehajtani a mit
föltettetek magatokban. A mely leány kész szépségét s ifjúságát mások
boldogításának áldozatba hozni, az tündér; ezt mondja a Szellemország
törvénykönyve. Vegyétek vissza tehát kezeimből hajaitokat, mint
ugyanannyi varázsvesszőket, s boldogítsátok férjeitek, atyátok és
testvértek országát.
S amint a herczegkisasszony Capellidóra az arany, Bianchétta az ezüst,
Nérabella a vasvesszőket áltvevék, nemlátott zengzés hallatá magát a
légben, milyet még fül nem halla, s három aranyos prémű felhő szálla
alá, s elkapá a herczegnéket s királyi férjeiket.
Mi történt tovább, mint éltek az itten nyert hatalommal, mely
szerencsések voltak napjaik, mint boldogíták országaikat, nem tudjuk
elmondani. Annyit azonban nagy bízakodással állíthatunk, és az semmi
kétséget nem szenved, hogy a győzhetetlen, nagydicsőségű, nagykegyelmű
felség, Paffus király, Lindóró koronaherczeg ő magassága, valamint
Capellidóra herczegkisasszony is, s mátkája, az Aranyherczeg, s
Bianchétta herczegkisasszony, s mátkája, az Ezüstherczeg, s Nérabella
herczegkisasszony, és mátkája, a Vasherczeg, élnek s fris és ép
egésségben vannak, ha tudnillik – minden regéink szokott vége szerint –
meg nem holtak.


A VILIK TÁNCZA.
Lángoló szemekkel tekinte Oroszlánkőnek kevély ura várának fokairól az
út felé, mely, lecsavarodva a hegyoldalon, végig futja a keskeny
völgyet, s Trencsénnek tartva, mindenhol a Vág partjain, lakosoktól
hemzsegő lapályokba ér. Épen most szöktete ki a várból egy deli termetű
ifju, s kedvére ereszté délczeg lovát, élte vídám érzetében. – Hah!
kiálta a vár ura, vadon kaczagván, s int egyik cselédjének, hogy
gyermekét, Emelkát, szólítsa elő.
Ahogyan fekete felhők közzűl a szerelem szép csillaga mosolyg alá, úgy
lépe a leány atyja elébe. Ez őt némán viszi márványfolyosójára, s:
Látod-e azt – kérdé – a ki amott nyargal, s rá ismersz-e?
– Igenis, atyám, felele ez, elfogott szívvel s háborgó érzések közt; az
Gyula, a te udvarnokod.
– Kit utolszor látsz! dörgé az öreg.
A leányt elhagyák érzései, szemeit homály vonta be, s eszmélet nélkül
süllyede a mélybe, ha atyjának izmos karja el nem rántá. Visszavezeté
szobájába, s áltadá komornái gondjainak.
Gyula azonban vígan ügete, nem gyanítva mit végzett a haragos. Útja, így
vélé, a Templomvitézinek pöstyéni hospítiumokban végét éri, mert egy
levél vala nála a priorhoz, oly hagyással, hogy azt titkon adja meg.
Vágyott urának megtenni a kedves szolgálatot, s titkos küldetését
bízodalma jeleként tekintette. – Újabb fényben derűlének rá,
szerelmesre, jövendőjének aranyálmai; – mert melyik olvasóm nem gyanítja
már, hogy Gyula és Emelka szeretik egymást?
A nap hanyatlása felé megállott az erdőben, nem messze már a conventtől,
s várta az elsötétedést, mert senkitől nem látva akart menni a priorhoz.
A nap egyike vala a Május legszebbjeinek. Az esthajnal arany bíbora, az
égibolt fellegtelen kékje, a fülemilék mély érzésű jajai, a fák, a
bokrok, a mezők virágainak kedves illatozása, a gallyak szerelemlehellő
suhogása: mind ez oly lágyan, oly eltelve találá szívét; az egész
világot kebléhez szerette volna szorítani. De most a harangok bús
kongása, közelebb és távolyabb, a csillagok nevekedő tüze, a munkás élet
egyszeri eltűnése, emlékezteték, hogy ideje lesz indúlni. Méne a Vág
partján, dobogó bátor lélekkel, mintha gyanítaná hogy itt valami várja.
S íme feltűnt előtte a monostor, komolyan és hidegen, ahogy olykor az
élet szokott a szerelemben lángoló szívnek.
Jelt ada, ahogyan meg vala tanítva rá. A serviens felnyitá a vasajtót,
mely csendesen fordúla meg sarkán, s ezt kérdé lassú szózattal:
Szerzetünktől?
– Nem, felele Gyula; Oroszlánkő urától, a priorhoz.
– Jó; utánam tehát!
Doboga lépéseiktől a folyosó, midőn azon végig menének, s most egy kerek
grádicson lépegettek felfelé. A serviens megálla az első ajtónál, s
hármat kopoga, lassú hamar ütéssel. Egy szózat felele belőlről: Magam
vagyok. – A serviens inte Gyulának, s megnyitá előtte az ajtót, s eltűnt
a sötét folyosón.
Egy régi szelésű karszékben űle a prior, lámpája bágyadt fénye mellett,
mintegy élet nélkül, s úgy néze ki mint a sírkövek márványszobra. Az
ifju közelébb jöve, s a megőszűlt, összegörbedett prior rámereszté
szemeit. Gondosabban elnézvén a mécs gyenge világánál az ismeretlent,
tenyerét végig voná kopasz homlokán, mint azok szokták, kik valamely rég
elmúltat akarnak emlékökbe visszahozni.
Az ifju áltadá levelét, s a prior, mindég némán még, felbontá azt, s
megolvasta. Arcza mindinkább elborúlt, s szeme a levélbe látszék tapadva
lenni. Oly csendes vala minden, hogy Gyula tulajdon szíve ütéseit
olvashatta volna.
Sokára megszólala a prior: Neved?
– Fejérhegyi Gyula.
– Szüléid?
– Fejérhegyi Gyéza és Lorándi Eszter; de már nem élnek.
– Láttasd gyűrűdet.
– Utolsó adománya elhaló anyámnak.
A prior halvány arczát gyenge pirosság futá végig. – Inte neki, űlne le,
s így szóla: Elődöm hirtelen hívatott másfelé, s nem marada ideje hírt
adni Oroszlánkő urának a változás felől; hozzá szól a levél. Halljad mit
ír: „Vesztet levelem vivőjének, bizonyos vesztet! felejti, hogy neki
nincs oly fényes születése mint leányomnak, és mégis meri szeretni.
Vesztet! de titokban!“
– S szerelem nézi-e a születés egyenlőségét? – kiáltá az ifju.
– Hallgass! felele a prior; parancsom van a Rendtől, hogy teljesítsem
valamit urad kívánni fog – Gyula lángolva szökött fel űléséről; – de
téged, kedves ifju, nem bánthatlak. Jer, esküdd, hogy a mit tőlem
hallani fogsz, örök titokban tartod.
Az ifju teljesíté akaratát.
Szelíd hanggal, melyben a szív régóta rejtegetett lángjai a
leggyengédedebb ömlöngésekben rezgének, mondá a prior: „Menned kell, és
még ez éjszaka! Croatiába küldelek, mesterünkhöz, egy levéllel. Más vala
kirendelve ez útra, de te viszed. Viseld eszesen magadat, s dolgaidat
bízzad az égre. Ha minden elhagyand, én leszek védelmed.
– S miként érdemlem én ennyi részvétedet? kérdé az ifju mélyen
megilletve.
– Régen elmúlt időkre emlékeztetsz! felele a prior; ellágyúlva érzem
szívemet. Tol valami, kimondanom neked, a mi még mindég él keblemben, de
ajakimról soha el nem lebbene. Halljad tehát: Kétszer köszönhetd
anyádnak éltedet. Én őtet az ifjuság egész hevével szerettem, szeretem
még ma is, mint vezércsillagomat a sötét éjben. Gyakran látám atyja
várában; de látta atyád is, s szerette, mint én. Ki ne szerette volna?
De mit beszéljem neked szívem kínjait? Nem tűrhetém a habozást, azt az
örök reményt és örök csüggedelmet; egy vetéssel vágyék látni, koczkám
mit adand. Mentem atyádhoz, kijelenteni neki vágyamat. Fegyverneke
előtalála. Épen jókor! ezt kiáltá rám; a vár tele van örömmel; Esztike
most eskettetik Fejérhegyihez. – Gyűrűdet, mely újjodon van, a
fegyverneknek adám, vinné ajándékúl a menyasszonynak; megrántám paripám
fékét, s mentem, merre lovam vitt. A Templáriusok közzé állottam.
Anyádat tőlem a papi áldás, engem tőle a felesküvés zárának el. S ím
egyszer valamely lovancz jelene meg hospítiumunkban, hol valék. Sok
egyet s mást beszéle, mire nem is ügyelék; de midőn anyád felől kezde
szólani, felrezzene szívem. Beszélé, mely fénynyel méne véghez az
esketés; hogy a menyasszony mely szomorú vala menyegzője napján; hogy
csak a magzati tisztelet fogadtatá el vele férje jobját. Minden szava
gyilkos döfés vala szívemnek. Törvényűl tevém magamnak, hogy felőle
semmi hírt ne tudakozzak, s azt történetből sem hallék. Felsőbbjeim a
keletre küldének, megvívni hitünk elleneivel. Küzdéseimben kerestem a
halált, de fel nem találtam. Kevés hete hogy onnan visszajövék, hogy itt
vagyok, s érted örvendek hogy a szaraczének le nem vágának, mert így
megmenthetém életedet. De íme lecsorgott a homokóra; a csillagok tüzei
bágyadoznak; int az idő. Menj; kísérjen védangyalod! És ha majd
gyötrelmid közt roskadozol, s azt hiszed hogy már oda vagy, hogy nincs
többé szabadúlás; jusson eszedbe hogy én is roskadoztam, s Isten
megtarta.
Az ifju aléltan dőlt a pap karjai közzé. Az csengete, s belépett a
serviens. Gyula tántorogva méne ki szobájából, felszökelle lovára, nem
értve, nem tudva, vele mi történik. Szorúlt szívvel pillanta az felé,
hol Oroszlánkő kevélyen kél ki az alantabb hegyek sorából, s szíve
rettenetes gyötrelmek közt hánykolódott, midőn lovát az ismért útról
kénytelen volt elfordítani az újra, a nemismertre.
Oroszlánkőn azonban minden nagy csendben vala. Emelka alig tére magához
ájulásából, midőn a pöstyéni priortól hír jöve, hogy az udvarnok, haza
felé térvén tőlök, a Vág árjaiba fúlt.
Emelka veszélyes betegségbe esék, egyetlen csemetéje a régi gazdag
háznak! A kemény atya keblét rettegések rázkodtaták. Egy szerzetes
hívatott hozzá segédűl, ki érte a gyógyításhoz. Az visszahozá az életre,