Magyar regék, mondák és népmesék - 13

ifjúságban mosolygott ugyan, de lelki életet a dal erejétől csak a mi
időnkben veve. A gyönyörű táj nem hasonlít-e a felvirúlt leányzóhoz?
Amiként ez csak akkor kezdi érzeni szép életének teljes valóját, midőn a
szerelem lángot lobbanta szívében; úgy a kies vidék csak akkor ötlik elő
az azt fogvatartó ködből, midőn a költő azt eltölti lakosokkal, kiket
lelkében a természet meleg nézelése hagyott előállani.
Letévén kezemből Kisfaludy Sándornak lelkes Regéit, melyek engem e
gondolatra vonzottanak, s elfoglalva azon örömtől, hogy a jeles
költemény teremtőjével Badacsonyra tehetek egy kiröppenést, bévetém
magam a szekérbe, s Fürednek gyógyforrásai mellől Tihany felé indúltam.
Ha te, általam nem ismert, de szeretetre kérdésen kívül méltó nőolvasóm,
már valál valaha Füreden, tudni fogod, hogy amint az idegen a magyar
tengernek ezen messzére benyúló félszigetéhez közelít, fiú- és
leánygyermekek futnak szekeréhez, s szokatlan formájú követ és csigát
nyújtván emlékűl, miket a tenger magából szokott a szélekre kihányni,
vezérűl ajánlkoznak neki. Ez történt vélem is.
Egy leányka az út szélén várá bé szekeremet, s ezt kérdé tőlem: Ne
légyek-e vezetője Uramnak? – Történetből egyedül vala; de ha nem magában
volt volna is, ha ezer más gyermek ajánlkozott volna is vezéremnek, én
mégis csak őáltala akartam volna vezettetni magamat. Festeni fogom őt
neked, kedves olvasó, bár tudom, hogy amint a szép gyermek nekem
feltűnt, és amint azt azolta is mindég látom, erőtlen leszek lelki
látásodnak tenni elébe; hasonló az arczfestőhöz, ki hijába fárad azt a
bájt adni meg dolgozásának, melyet a kedvelt előkép a meleg élet ingerei
által bír.
Növése a legtökéletesb remeke a symmetriának; azonban inkább mondathatik
kisdednek mint középszernek, s hasonlatos a tündérekhez, ahogyan őket az
ángoly költők éji tánczaikban lesből látják, s elragadtatások gyönyörei
közt énekelik. Ahogyan az ég mély sötétéből egy szép csillag mosolyog
elő, úgy tűnt vala ki hajainak barna lobogásai közzűl fejér arczúlata, s
ez az arcz oly tisztán magyar volt, hogy tekintetemet róla már hazai
rokonságomnál fogva sem vonhattam volna le, bár szememet egyéb bájai nem
varázslák hozzá. És az az ő tekintése! Egyedűl a Carlo Dolce szent
szűzei tekintenek így olyankor. A rózsabimbó édes kínja, midőn az
virúlásra nyílik meg, lebegett e hév nézésben, s szeme oly domború vala,
oly teljes, hogy midőn behúnyta, vékonyan elnyúlt szemöldökei alatt
semmi üreg nem maradott, hanem a szemfödél, szinte pillájáig a homlok
folytatványának tetszhetett. A francziáknál az ily szemnek saját neve
van: des yeux à fleur de tête. Szomszédinknak még nincs nevök rá, mint
nekünk is. – De ha így folytatom az írást, te, kedves olvasó, nem látod
tovább Tihanynak félszigetét. Csak egy kérést tehát: – Eredj, s keresd
fel a gyönyörű gyermeket. Ha találsz egyre, a ki nyílt szemmel is, húnyt
szemmel is, el tud varázslani, ő lesz az.
Én őtet Nínácskának nevezem el, mert felejtém kérdeni csudáltomban,
kinek hívatik. Megszólítása után elfordúla a szekérútról, s ment előttem
könnyedleg lépdelésivel. Én utána, itt fel egy szelíd halmon, ott egy
lankás ereszkedőn le, s egyszerre egy keskeny ösvényre juték, mely a
szirtfal mellett tekerge. Lábaim alatt zajogtanak a hullámok. Maksa
császár jutott emlékembe, a Márton-falánál. A védlélek, mely őt hozá
vissza életre a szirt szélén, nem lehete szebb mint ez az én vezetőm.
– Hová vezetsz, szép leányka? kérdém.
– A görög lyány üregéhez, ha nem félsz a keskeny úttól; felele.
– Én félnék tőled vezetve?
Hallgatott, s folytatá menését.
– Ott vagyunk, mondá most, egy üreg nyiltához jutván, mely a szirt
oldalában boltozódék; itt alvék a görög leány, s ímitt vala oltára.
Az üregben, igenis, vala két kő, melynek egyike ágyhoz, másika oltárhoz
hasonlíthata.
– S mikor élt a görög leány?
– Ah, Uram, az már régen volt, még a jó Mátyás idejében.
– S te tudnál valamit a jó király felől?
– Rendest kérd az Uram; mintha ugyan én is nem magyar atya s magyar anya
gyermeke volnék!
– Beszéld el hát, mit hallottál felőle?
– Szívesen, Uram, úgymond, s leűlt az oltár zsámolyán, hogy csaknem a
szerint néze ki, mint egy rózsa, mely annak hasadékiból nyúlt vala fel.
– S míg én tekintetemet honunk tengere végigláthatatlan tűkrén s a
mosolyó környéken lebegtetve, ismét nyájas beszélőm még mosolygóbb
alakjára fordítgatám, ő nekem az itt következő regét mondá:
Európában mindinkább nevekedvén a török hatalom, szerencsétlen hazánk
leve a gát, mely az ellenség erejét tartóztassa, s így Magyarország és a
görög tartományok közt felette eleven lőn a mozgás, kivált midőn az a
két nagy hős, a mi Hunyadynk és az epirotai Skandér bég, egyesűltek
ellenek. A kettő közt gyakor követségek jöttek, mentek, s egyikében oda
küldetett egy Pornai nevű ifjú magyar is. Az Epirusban megszerete egy
szép görög leányt, s a leány is megszereté a szép magyar ifjat, s semmi
nem ellenkezvén óhajtásaikkal, a kettő férj és feleség leve. De kevés
idő múlva a menyegző után, Pornainak vissza kelle térni hazánkba.
Megígérte hölgyének, hogy nem sokára nála lesz s őtet közzénk hozza fel;
akkor azt nem teheté, mert útját sietve tevé, s ellenségi csapatok közt.
Iréne – ez vala a szép hölgy neve – sokat sírt, midőn férjétől elmarada,
s epedve várá visszafordúlását. De kevés hetek múlva ott vala a hír,
hogy Pornait minden kísérőivel a törökök leszabták. Skanderbég maga is
kiküldé biztosait, hogy a dolognak járjanak végére; minden vallatások
erősíték a hírt, s nem vala helye a kétségnek. A szerencsétlen Iréne
feltevé hogy életét ottan fogja letölteni, hol a szeretett ifjú vígan
nevekedett fel; közelébb hitte magát a kedveshez, ha ottan síratandja
halálát hol az született; elhagyá szüléit és rokonit, s mint bánatba
süllyedt szarándok jöve fel hazánkba. Azt szokták mondani, hogy a halál
kerűlgeti a szerencsétleneket, s a mondás igazlatot talála Irénében,
mert őtet a hosszú és veszélyes úton nem érte semmi baj; felére
Veszprémbe. Ott még álla ekkor az a görög asszonyi-klastrom, melyet a mi
első szent királyunk alkotott, amint beszélik. Iréne béjelenté magát a
fejdelemasszonynál, hogy fel kíván vétetni közöttök, s kérése
meghallgattatott. Ím ez a barlang itt, és a többi e szirtekben, ezek
valának azon apáczák lakásai, kik még gyötrőbb csigázásoknak veték alá
magokat, mint a melyek nekik a szerzet törvényei által voltak
parancsolva. A vápát, melyen ide ereszkedénk, még ma is Apáczakapunak
mondjuk, mert ők azon hozatának ide. Víz, fűgyökerek és olykor kenyér
vala minden táplálatok; az utolsót kétszer vevék minden héten a tihanyi
apáczáktól. Midőn Iréne felvette a fátyolt, még senki nem lakott itten;
ő volt az első, ki engedelmet nyere itt tölthetni napjait. Esztendőt éle
már e magányban, és még egyet, egészen elszakadva a világtól, melyhez
ezentúl csak kedves megholtja kesergése által érzé magát csatoltatnak.
Nem állhatám meg, hogy kedves regélőm szavait meg ne szakaszszam.
– S kedvesedet te sem felejtenéd, ha oda lenne s többé fel nem
találhatnád?
– Kedvesemet? kérdé a gyönyörű gyermek; s ki akarhatna engem szeretni?
– S kétled, Nínácska? Iréne korántsem vala oly szép mint te vagy, és
mégis talála kitől szerettessék.
A leány elpirúlva néze rám, s egy ideig hallgatván, ezt mondá: Ne
szakassza meg az én Uram a mit beszélni kezdék, mert úgy véget nem
érhetek; pedig mingyárt dél lesz; látom az árnyékon melyet a hegy a
vizre vét.
– Folytasd hát szavadat, kis lyány; míg téged hallak, nem sejtem meg az
idő telését.
Nínácska tenyerébe hajtá le szép fejét, s tovább vitte a beszédet:
– Hol most a ferdő van, akkor csak egy-két ház állott, s kevés ember
látogatta az orvoshelyt. Egy vitéz érkezék a ferdőbe; őtet oda a király
orvosa küldé le, mert hosszas és nehéz fogságot szenvedett volt. Az
Pornai volt, kit útjában nem levágtak, hanem csak nagyon
megsebesítettek; de a kit egy szíves török ótalmába vett, meggyógyított,
és minekutána sok havakig, mint rabszolgát házánál tartá s mindég hűnek
tapasztolá, végre szabadon ereszté fogságából. De szolgaság és bánat
annyira elgyengítették, hogy betegen ére hazájába. A király orvosa nem
tuda segíteni baján, s hogy lerázhassa nyakáról, ferdeni küldötte.
– Ezt teszik betegekkel a maiak is, mondám a szép leánynak.
– Úgy hát óhajtom, hogy a víz az Uramnak is használjon, mint Pornainak,
mert ő fel gyógyúla.
– Ha te vennél gyógyító kezek alá, bizonyosan; legalább minden
szenvedésem megenyhűlne.
– De ne hát, édes Úr, mondá a gyermek, s lesüllyeszté a szép szemet, s
így folytatá beszélését:
– Egyszer, midőn egéssége már csaknem egészen helyreállott, Tihanyra
jöve által, mint most az Uram, megköszönni a jószívű szerzeteseknek,
hogy gyógyúlása alatt vele annyi jót tevének, – mert akkor ők tarták ki
a ferdő vendégeit. Elhagyá a szekérútat, s azon ösvénybe csapott, melyen
mi jövénk, s itt egy alakot lele –
– Mely nem lehete szebb, mondám, mint a melyet én itt az ő oltáránál
látok.
– Mely nagy vala a Pornai s az Iréne álmélkodása, öröme, e nem várt
viszonlátás alatt!
– Érzeni fogom, mondám, ha majd a szép Nínácskát ismét itt találom.
De Nínácska nem ügyele lobogásimra, s folytatá beszélését.
– Ezentúl valamikor leszálla az éj, Pornai keresztűlevezék egy csolnakon
a ferdőtől a barlangig. Szüntelenűl tanácskozának, mint fejtsék ki
magokat azon bomladékból, melybe őket az Iréne hirtelenkedése ejtette,
de semmi szerét nem láták. Most mondá Pornai: Szökjünk meg; a mely
töröknél én szolgáltam, nekem barátom; ő nekünk ád menedéket. Láttuk a
világot; mit ér az a magasztalt világ? jer, hagyjuk itt. Bolgárok közt
is van élet. A táj ugyan puszta lesz előttünk és idegen, de mi honn
leljük magunkat benne, s szívünkben leljük a szerelem egét. – Iréne
zokogva ömlött a Pornai karjai közzé. Megyek, úgymond, valahová viszesz;
de most nem mehetek; szökésünk halált hozna gyermekedre, minekelőtte az
felmosolyoghatna reád. – Pornait borzadás öröme rázá meg e szókra.
Ezolta az volt minden gondja, hogy a környék ébredező figyelmét
eltolhassa magától; odahagyá az orvosvizet, s készítgeté a mit a szökés
kíván. Csak néha jelene meg Irénének barlangjában, mint egy villám, mely
bár nem világít tovább egy percznél, de az éjjeli vándor sötét útját
kedvezőleg derítgeti.
Elmúlt vala a tél, s Iréne egy izmos fiúgyermeket szűle, midőn Pornai
azon jelentést hozá neki, hogy a szökésre minden kész. Nője eléggé
erősnek vélé magát megtenni az útat. Túl a vizen Imre paripáival várá
őket, hív lovásza Pornainak. Kedvezett az éj, s a boldog ifjú
szerencsésen keresztűlevezé a Balatont, s vitte hölgyét és a gyermeket.
– S szerencsések valának-e elszökhetni? kérdém a szép beszélőt.
Nínácska felele: Uram tudni fogja, hogy a Balaton gyakorta épen akkor
duzzan fel, midőn csendesnek látszott. Ez történt ekkor is, amint
mondják, s a szökők habjaiban lelék sírjaikat. De hozok egy írást, a mi
talán tudatni fogja, mi leve belőlök; én olvasni nem tudom, de a Pornai
és Iréne neveiket kiösmerém az írásban.
– Hol vetted azt, szép gyermek? kérdém hirtelen szökvén szavaiba.
– A múlt héten Nagy-Vázsonyba mentem által, megjárni a Kinizsi hajdani
vára romjait, s midőn ott egy pinczeforma üregen keresztűl mászék,
előttem szakada le a boltból néhány tégla, és a téglával ez az írás. –
Ha délután ide jössz, kezedbe adom azt. De, úgy-e, eljössz? kérdé, félig
kérve, félig enyelgve.
Épen felelni akarék neki, midőn elveré a toronyban a tizenkettőt, s egy
szerzetes üregünk mellett elsétála. Hozzájok ígérkeztem vala ebédre, s
így együtt menénk. Nínácska eltűnt, míg mi, a Benedictínus és én,
egymásnak köszöngettünk. Inkább meg valék illetődve mint hogy a jó
Páternek kérdéseket tehettem volna; de oda érvén, ahol a híres Echó
leginkább űzi játékát, ezt kiáltám: Szép vezető! és ezt: Meglátlak! és
midőn a szőlők felibe juték, honnan a szép vizet a maga teljes
nagyságában, s a félszigetet azonfelűl kiláthatni; nézék ugyan
mindenfelé, ha megláthatnám-e a hazasiető’ fürtjeinek lebegésit, de
haszontalan. A szerzetes siettete, s a klastromhoz érénk.
Vége vala az ebédnek. Megtekintém az I. András tetemeit, ki e monostort
alkotta; egy-két pillantatot vetettem el a folyosóról, végig a vízen; de
szívem nem lele nyugtot, míg a szép leányt a barlangban ismét
meglátandom. Búcsúztam. A tornyos fellegekkel borúlgató ég vala ürügyem.
De kijővén a monostorból, szekeremet leküldém az útra, szinte addig, hol
ebédelőtt belőle kiszállottam volt, s futottam inkább mint mentem
keresztűl a szőlőkön, le az üreghez. Azt mondám magamnak, hogy a szép
gyermeket bizonynyal ott találom; de a nyíláshoz érvén, láttam hogy
reményem megcsala. Nínácskának ott kelle lenni, mert az oltárköven egy
irhaírást láték meg, s az irha mellett egy parlagrózsát. Kénytelen
vagyok vallást tenni, bosszantására ugyan minden túdósainknak, de a min
szépeink megütközni nem fognak, hogy elébb nyúltam a rózsa mint a
penészette irha után. Az sok helyt megrongyollott, foltokat kapott, hogy
el sem lehete mindenütt olvasnom, de azt beszélé a mit az én
Nínácskámtól hallottam. Közlöm a történet végét, ahogy rá emlékezhetem.
A mely éjjel Pornai és Iréne megszöktenek, vész támada a Balatonon. Imre
kínos aggodalmak közt töltötte az éjt. Hijába kiáltozék; szava elveszett
a zajban. Hijába gyújtott tüzeket; a zápor eloltotta, a szél elverte.
Fölvirradván, bényargalá az egész partot, hogy láthassa, hová verhette
légyen a fergeteg. Egy deszkához kötött csecsemőt láta meg legelsőben.
Szüléi, nem remélhetvén többé szabadúlást, így ereszték angyala
védelmére; mert Imre életben lelte azt. Örvendve találmányának, tovább
lovaglott, s halva lelé Pornait és Irénét, és még holtan is
összeölelkezve. Elásá testeiket. A pénzzel, melyet Pornai útjokra
gyűjtött, egy malmot veve meg Abaújnak Kinízs nevű falujában, s a
gyermeket, kit Pálnak kereszteltete, úgy nevelé fel mint magáét. A tüzes
gyermek férfivá nevekedék. Hihetlen ereje által szemébe tűnt Mátyás
királyunknak, katona leve a Fekete seregnél, s nemzetünk történeteiben
Kinízsi Pál neve alatt ragyog. Midőn osztán a király Nagy-Vázsony
helységgel jutalmozá meg hős tetteit, Imre hozzá méne lakni; s amint
Imre egy téli estve, bíztos csevegésre csalva a kandalló lobogása
mellett, elbeszélé, hogy őneki nem atyja Kinízsi, a dolgot papírosra
téteté, s az én Nínácskám írása annak másolatja lehetett. A történet a
megvénűlt Imre beszélései által elterjede a táj lakosai közt.
Mindinkább harsoga a zaj. Nem merém remélni hogy szép vezetőmmel
összeakadhatok. Szállásom felé fordúltam, de azon feltéttel, hogy
virradtakor felkeresem. Történetből egy kisded aranykeresztet vettem
volt Füreden, fekete vékony sinegecskével, s azt letettem a barlangban,
s siettem szekeremhez, s villámok, mennydörgések, s szél és zápor alatt
értem be Füredre.
Bizonyos vagyok, hogy olvasóim az egyik s másik nemen a rege végén
külömbféle gondolatokra fognak térni. Egy rész tudni vágy, hogy köztem
és a szép lyánygyermek közt tovább mi történt. Szolgáljon feleletűl
ezeknek, hogy, a mit kimondhatatlanúl sajnálok, románom az nap ére véget
a melyen kezdődött, mert haszontalan mászkáltam mindég Tihanyra, én a
bájos alakot soha többet meg nem láttam; s a kiket megkérdettem, ha őtet
ismerik-e, útjába nem tudtak igazítani.
De hát ha valamely szép olvasómnak kedve talál jőni, hogy nálam a
Nínácska helyét kipótolja? – Ha majd a jövő nyáron a Füred látogatói
közt egy asszonyi alak jövend felém, fejér nyakán egy fekete sinegű
aranykereszttel s egy parlagrózsával jobjában, csillagzataim intéseként
fogom venni, hogy annak mutassam be hódolásomat. S akkor egyenesen az ő
varázs hatásain fog állani, hogy novellám második része meddig váljon
érdeklővé.
Annak hím olvasói, közt ha egy ultra-túdós találkoznék, az így fogna
gondolkozni: De mi lelte ezt, hogy a silány rege helyett a Nínácska
levelét nem nyomtattatá ki inkább, még pedig betűről betűre? Azzal
historiográphjainknak bizonyosan több hasznot fogott vala hajtani, mint
e nyavalyás firkával, s documentálva volna a mit költögetve beszél. Mert
ki adjon ennek hitelt minden oklevél nélkül? – A bölcs szóra azt kell
felelnem, s mély alázatossággal, hogy a gáncs igen helyes, s hogy én az
oklevelet le is nyomtattatnám, csak volna meg még. De amint azt a
barlangban megolvasám, szaladtam szekerem felé. A dühödt fergeteg
fejemről ki akará kapni süvegemet, s amint ahoz hozzákaptam, a szél
papírosom elkapásával veve magának elégtétet az el nem kaphatott süveg
helyett, s játszva lebegteté azt egy ideig a levegőben, végre pedig a tó
vizébe csapá. Megfosztva így annak bizonyságától a mit beszélek, tűrnöm
kell, ha olvasóim azt költeménynek veendik.
Ha szépeimet el nem úntatám, annál inkább pedig ha őket talán múlattatni
tudtam volna is, örvendenék szerencsémnek; mert legjobb kimondanom a mi
való: én nőolvasóim javalásaikon inkább kapok mint a hímekéin. S ebben
ugyan minden poétai ihlésű társam egyező értelemben leend velem.


PENGŐ.
Volt egyszer egy király, annak három fia volt. Haláloságyán meghagyta
fiainak, hogy minden nap új csizmát húzzanak föl, az nagy szerencsét
hozand nekik; arra meghalt.
A fiúk szavát fogadák; de mivel a csizmák sok pénzbe kerűltek s országuk
kicsiny volt, elszegényedtek. Ekkor monda a két idősb testvér: Nagy
bolondság volt tőlünk mindennap új csizmát csináltatni magunknak; ha
megkentük, az is megújította volna.
Pengő felele: Nem, édes bátyám, az atyai parancsot nem kell
magyarázgatni; menjünk a világba, próbáljunk szerencsét; ott ahol,
feltaláljuk okvetlenűl.
A többi beléegyezett, s tova menének.
Miután egy darabig vándoroltak, monda a legidősb: legyen gondunk reá,
hol fogunk az éjjel tanyázni; ahova nyílam esik, ott aluszunk; s azzal
ellőtte nyilát. Egy nap s egy éjszaka mentek utána; végre eljutottak
oda, ahol leesett. S monda a legidősb: Pihenjetek le, ma éjjel én
virrasztok s rakom a tüzet.
A két öcs lefeküdt. Éjfélkor jött egy roppant vadkan, aranyagyarakkal; a
legidősb fiú megvítt vele, leverte, kirántá két agyarát s eltette.
Reggel tovább mentek; s monda a középső: Legközelebbi tanyánkat én
jelölöm ki. – Ellőtte nyílát, s három nap és három éjjel kellett
menniök, míg oda jutottak, hová a nyíl röpűlt. S monda a középső: Ma
éjjel én virrasztok.
A másik kettő lefeküdt. Éjfélkor egy roppant keselyű jött, fején két
ezüsttollal; az őrtálló megvívott vele, agyonüté, kitépte két
ezüsttollát s eltette.
Reggel monda Pengő: Ma rajtam a sor kitűznöm a tanyát. – Nyíla röpűlt, s
hét nap és hét éjjel kellett menniök, míg hozzá jutottak.
Midőn a tüzet megrakák, monda a legidősb testvér: Te fiatal ember vagy,
neked jót tesz az álom, feküdjél le, virrasztok én helyetted.
– Nem úgy, monda Pengő, én is emberszámot teszek, én virrasztok az
éjjel. S úgy is lett.
Éjfél felé halk, fájdalmas éneklést hall; a dal tetszett neki, s ment a
hang után. Így egy kis patakhoz ért, benne egy kis aranyhal feküdt, az
dalolt oly szomorún.
– Ugyan min búsúlsz? kérdé Pengő.
– Ah, válaszolt a halacska, ama patak kiáradt, én tova úsztam
hullámaival, most egyszerre elapadt, s én nem mehetek vissza a vízbe, s
itt a szárazon kell elvesznem.
– Dehogy kell, mondá Pengő, magam viszlek vissza a vízbe; – s azzal
fölemelte s a patakhoz vivé.
S monda a halacska: Szakíts ki egyet aranypikkelyeimből, ha valaha
megszorúlsz, lehelj reá, s én segédedre leszek.
Pengő fogadta tanácsát, a halacska eltűnt a habokban. Pengő visszament
testvéreihez, de ezalatt az őrtűz kialudt.
– Ó jaj! kiálta Pengő, már most azt fogják hinni testvéreim, hogy
virrasztás helyett aludtam. Ugyan hol kapok hamarjában tüzet? – Egy fára
mászott, s körűltekinte. A távolban világot láta; oda megyek, gondolá, s
nekiindúlt. Még nem soká méne, midőn szemben jött vele az Éjfél, s
üdvözölte.
– Köszönöm, Éjfél, válaszola Pengő; ugyan tedd meg kedvemért, s maradj
itt, míg ama világtól tüzet hozok magamnak.
– Ho hó, felele az Éjfél, hétszer jövök s megyek én, míg te azon tűztől
visszatérsz.
– Nem várakozol? mondá Pengő, úgy hát kell hogy kényszerítselek. – S
azzal az Éjfélt egy fához köté. Amint tovább ment, a Hajnallal
találkozott.
– Megáldj Isten, Pengő, mond a Hajnal.
– Köszönöm, Hajnal, felele Pengő; kialudt a tüzem, azért megyek ama
messze világhoz, várakozzál, míg megjövök.
– Ho hó, válaszolt a Hajnal, hétszer jövök és megyek én, míg te onnan
visszatérsz.
– Nem várakozol? monda Pengő, úgy hát kell hogy kényszerítselek. – S
azzal a Hajnalt egy fához köté.
Ekkor ment, mendegélt, míg a tűzhöz ére, mit a távolból láta. Tizenkét
óriás állta a tüzet körűl. Pengő föltette nyilát, s egy üszköt kilőtt a
tűzből. Talán eszébe jutott: már most azt mondják majd az emberek, hogy
még a tüzet is lopom; tehát egyenest az óriásokhoz tartott, s monda:
Legyetek oly szívesek, adjatok egy kis tüzet.
Álmélkodva néztek rá az óriások, s kérdék: Te lőtted ki az üszköt
tüzünkből?
Pengő felele: Igen.
Adunk tüzet, mondák az óriások, de elébb pecsenyénket kell forgatnod.
Pengő megkapá a nyársat, min egy egész ökör sült, s kisújjával forgatá.
– Már most adjatok tüzet.
– Még nem, válaszolák az óriások; előbb azt a kakast kell lelőnöd, mely
ott a sziklavár falain őrködik.
Pengő lőtt, s a kakas leesett; az óriások kurjongtak örömükben.
– Mondjátok meg, szóla Pengő, mit jelentsen ez?
Az óriások felelének: Mi az arasznyi ember szolgái vagyunk; amazt a
sziklavárat ostromoltatja velünk, mert a királynak három csodaszép
leánya van, s nem akarja urunknak adni nőűl.
– Hát mind a hármat el akarja venni? kérdé álmélkodva Pengő.
– Nem, mondák az óriások, ő magának csak a legfiatalabbikat akarja; de a
középsőt legidősb fiának, ki egy hatalmas keselyű két ezüsttollal; a
legidősb leánynak pedig második fiához, az arany-agyaras vadkanhoz kell
menni.
Ej, gondolá Pengő magában, úgy a leányok pártában maradnak, mert bátyáim
agyonverék mátkáikat; – hanem egy szót sem szólt nekik.
Az óriások folytaták: A várat rég bevettük volna, mert ilyenkor minden
alszik benne; hanem a kakas, kit meglövél, mindig felkukorékolá őket, s
ostromunkat elverék. Most halva van, neked azért föl kelljőnöd velünk; a
vár falában egy kis lyuk van, ezen bemászol, s felnyitod nekünk a kaput;
akkor miénk a vár.
– Nem bánom, monda Pengő.
– Hanem siess, mond az egyik óriás, mert a vár túlsó oldalán urunk
nénje, a nagy kígyó táboroz, s szégyen volna reánk nézt, ha elébb hágná
meg a várat mint mi.
Amint mentek fölfelé, meghallá Pengő hogy az óriások suttogák: Ha a
várat bevesszük, agyonütjük ezt az embert; úgy a diadal tisztessége
csupán miénk marad.
Ennek megadjátok árát, gondolá Pengő. Bekúszott a várba, s így kiálta ki
onnan: A kaput nem tudom kinyitni, de a lyukon behúzlak benneteket. – S
amint az első óriás betolta fejét, ő levágta, s a csonka testet behúzta
az udvarba; így ölte meg egymásután mind a tizenkét óriást. Ekkor
végigjárta a vár teremeit. Mindenik herczegnő más-más szobában űlt,
mindenik előtt egy félig elégett s egy egész gyertya állt, mindegyik
nyakán egy kendő s újján egy gyűrű. A legidősbnél meggyújtá az egész
gyertyát, s a félig elégettet zsebre dugta, a középsőnek nyakkendőjét
vevé el, a legfiatalabbiknak a gyűrűt vonta le újjáról. Midőn a király
szobájába lépett, épen akkor ereszkedett alá az arasznyi ember nénje, a
nagy kígyó; oly vastag volt mint egy nyomórúd. Pengő levett egy villát
az asztalról, s a falhoz szögezé, kinyeste nyelve hegyét, eltevé, s
távozott a várból, s visszament testvéreihez.
Útközben az óriások tüzéből kivett egy üszköt, s eloldá a Hajnalt.
– Ideje hogy jössz, mondá a Hajnal, hét nap óta nem virradott, mert nem
mozdúlhaték.
Azután eloldá az Éjfélt. – Mit csinálnak testvéreim? kérdé őt.
– Erősen alusznak, volt a felelet.
Erre Pengő testvéreihez ért; megraká a tüzet, megvirradt, testvérei
fölébredtek, folytaták útjokat.
Időjártával egy csapszékbe tértek. Ott egy vendégnek sem szabadott
fizetni; azt s annyit költhetett el amennyit tetszett, maradhatott a
meddig akart, csupán bucsúzóúl saját történetét vagy egy regét kellett
elmondania. A csaplár az a király volt, kit az arasznyi embernek kellett
ostromoltatni; a királyleányok voltak a pinczérnők. Reménylék, hogy az
útasok elbeszélései szabadítójuk nyomába viendik őket. Pengő azonnal
reájok ismert, s elmondá saját és testvérei történetét. Felényire sem
beszélte el, midőn a király intett, mire a herczegnők egyike eltávozott,
s mingyárt visszatért. Épen midőn a két testvér az aranyagyarakat s az
ezüsttollakat az asztalra tevé, Pengő meg’ az elégett gyertyát,
nyakkendőt, gyűrűt s a kígyó nyelve hegyét felmutatta, robogott négy
aranyhintó, mindenik hat-hat lovas, a ház elé. Az elsőbe a király űlt, a
másik háromba a három herczegnő a három testvérrel, a legidősb a
legidősbbel, a középső a középsővel, a legkisebbik Pengővel. A
királyivárban nagy lakodalmat űltek.
Midőn a lakodalomnak vége volt, monda bátyjainak Pengő: Látjátok, édes
véreim, jó volt atyánk parancsát fogadnunk, máskülönben a világba nem
mentünk s nem tettünk volna oly kedves nőkre szert soha.
– Igazad van, válaszolá a két bátyja; mert most ugyan ideje lesz, hogy
egyszer már országunkat is meglátogassuk. Ekként vélekedett a két
testvér; Pengő beléegyezett, a király mindeniknek egy ezred katonát
adott, s elútazának. Az első hintóban a legidősb testvér űlt nejével;
útközben a sárban egy arasznyi embert láta, hanem szakála hét rőf hosszú
volt. Segélj ki a sárból, herczegem, kiálta a kis ember; de a herczeg
nem felelt, s tovább mene. Erre a második herczeg jött kocsin nejével;
ezt is megszólítá a kis ember: Segélj ki a sárból, herczegem! – de ez
így felelt: Hallgass, különben még jobban betaposlak! s ment. Végre
Pengő jött a nejével; ismét kiálta a kis ember: Segélj ki a sárból,
herczegem! – Pengő kiszállt, s kivonta a sárból; azonban alig volt künn
a kis ember, Pengő hintójába ugrott, s eltűnt a nejével. Pengő azonnal
gyászt öltete föl egész ezredével, visszaküldé a királynak, ipjának, s
maga elindúlt nejét keresni.
Már egy egész nap ment, midőn egy patakhoz ért; itt eszébe jutott
barátja, az aranyhalacska. Hívta, s íme! az aranyhalacska megjelent.
– Hol van a nőm? kérdé Pengő.
– Arra én nem tudok felelni, válaszolta a halacska; hanem ama hegyen túl
egy bölcs ember lakik, az három dolgon kívül mindent tud; ő meg fogja
neked mondani.
Pengő hozzá ment. Mielőtt megszólalt volna Pengő, monda a bölcs: Tudom
mit kívánsz tőlem; nődet megkapod, hanem előbb segélned kell rajtam;
száz éve már, hogy e sziklán űlök, s nem bírok felállni, mert mátkám a
jegygyűrűvel elveszett; mind a kettőt, mátkát és jegygyűrűt, elő kell
kerítened, akkor megkapod nődet.
– Hol találom mátkádat? kérdé Pengő.
S felele a bölcs: Ez azon három dolog egyike, miket nem tudok.
Pengő kiment egy patak partjára, s hívta az aranyhalacskát; ez jött s
felele: A bölcs mátkája a gyémántvárban van; sokat kellend kiállanod, ha
megakarod szabadítani, s ha gondatlan leendesz, véged lesz; azért végy
egy palaczk vizet, s tégy engem belé, segélni foglak tettel és
tanácscsal.
Pengő követte a halacska útasítását, s a gyémántvárhoz ért. S monda a
halacska: Ne egyél semmit, míg fejér étket nem hoznak, s meg ne szólalj,
történjék akármi.
A vár minden szobája fekete volt, fekete bor s fekete ételek voltak az
asztalon, hanem Pengő nem nyúlt semmihez. Midőn beestveledett s ő
lefekvék, fekete alakok jöttek, elpáholák; de Pengő hallgatott. Másnap
reggel a szoba veres volt, bor és étel veres, hanem Pengő nem nyúlt
semmihez; midőn elestveledett s ő lefeküdt, veres alakok jöttek s
eldöngeték, de Pengő meg sem kukkant. Harmadnapra a szoba fejér, bor és
ital fejér volt, Pengő evett s ivott amint bírt; midőn elestveledett s ő
lefekvék, fejér alakok jelentek meg előtte s a legszebb dalokat éneklék
neki; hanem Pengő egy ígével sem jelenté tetszését. Negyedik reggel
monda a halacska: Jól tartád magad, most menj le az istálóba, ott négy
fekete ló áll. Ez a négy ló négy leány, az egyik a bölcs mátkája, a
többi három, a farkas-, sas- és hollókirályé. Az a boszorkány, kié e
vár, mátkákat rabol, hol szerét teheti, s lovakká változtatja, kikkel