Magyar regék, mondák és népmesék - 02

De oly szikrázást semmi gyöngy nem hányt,
Mint szép Rikhéza szemei,
S Bélának lángot vetnek érzései.
S a király megszólal: Ha ki holnap nékem
Leteríti vérben hízó ellenségem’,
S lábamhoz veti pallosát,
Sisakját, kópjáját, tollas pajzsát:
Annak én leányom Rikhéza
Légyen vitézsége díjaúl sajátja.
Rikhéza elpirúl, s lenéz szeméremmel;
De midőn felpillant most is még rezgéssel,
Szeme s a Béláé összetalálkozék.
Ez lesz az! mond a lyány, s sohajtozék.
És úgy lőn, mint szép hölgy jövendőlte,
S a Lett fejdelmet Béla megölte.
Szót áll a jó király; másnap menyegző van;
A herczeg nem lelé helyét vígságában.
Öröm volt nem kevés évekig életek,
Rikhézától őnéki fiai születtek,
László, Gyéza, Lampert, derék három ficzkó,
Mind kardforgatásra s paripára való
Hír jöve Budáról a Lengyelországba,
Hogy a német Péter mint bánt hazájokba’,
S hogy a nép ellene immár feltámadott;
S Endre meg Leventa tüstént kardot kapott.
Mentek, mendegéltek, hozzájok áll a nép,
Húllanak a bástyák, mint kövektől cserép.
A Péter leszaladt, kiszúrák szemeit,
Végre föld nyelte gaz tetemit.
Akkoron kiált nép: Endre mi királyunk,
Szabadítónk vala, most legyen istápunk.
Árpádtól szakadt, ő ójja törvényünket,
S annak pajzsa alatt kormányozzon bennünket.
Ez nagyon bosszantá német császárt,
Magyaroktól mert ő ilyet nem várt.
Frank, sváb, esztrák gyülnek szegény hazánk ellen,
De azt akkor is őrzötte jó Isten.
Való, Endre király megrezzene lelkében,
Sok nép, ugymond, s azért bízik erejében.
Egyik követ után másik száll Bélához,
S bátyjától neki ily izenést hoz:
„Öcsém, Béla herczeg, hagyd hon te hölgyedet,
S jer, és védd császár ellen testvéredet.
Sok németség,
Sok veszettség
Jő vele, s rettenti halállal nemzeted’.
Leventa megholt és nekem nincs gyermekem,
Holtom után rád fog nézni örökségem.
Ne késsél itt semmit,
Szedd össze emberid’;
Jer, kélj segédjére nemzetednek,
Szerezz hírt, nevet, ragyogást nevednek.“
Béla herczeg rápillant szép Rikhézára.
Mily szép! de hát ha még felteszem homlokára
A dicső koronát,
Angyalok malasztját:
És ha majd bíbor fog folyni le vállain,
Ki látott szebb asszonyt világ trónusain?
Rápillant gyönyörű derék fiaira:
Esküszöm az égnek minden lakóira!
Én nektek királyi méltóságot szerzek;
Nem gondolok vele, bár halálra vérzek.
Felszökik kegyese mellől a jó herczeg,
Csörög kard oldalán, két szeme perczeg,
Nyerít a szép mén alatta,
S a követeket útnak indítja.
„Menjetek, bátyám hívei,
S mondjátok, hogy leszünk vitéz védelmei.“
És mint a két testvér előjön hadával,
Császár meg vala verve ő táborával.
Vértpajzsokról így híjják most Vértesnek
A helyt, hol annyi sok németek elvesztenek.
S a győzelem után meg volt kötve a béke,
S Endrének, Bélának elméne ellensége;
Budára mentek ők, s tölték jó napjokat,
Milyet nap felülrűl nem látott igen sokat.
De most Endrének is lőn egy kedves fia,
S Bélának ő adott eskét nagyon bánta.
„Salkóm, én koronád’ Bélának nem hagyom;
Tiéd az; elmétlen esküm visszarántom.“
Fehérvártt hagyá megkoronázni fiát,
S Béla és gyermeki nézték nagy pompáját.
Így énekle mellé püspök az oltárnál:
„Légy úr véreiden! a kegy fejeden áll.“ –
„Légy úr véreiden?“ – kérdé elmérgesűlve
Béla herczeg, nézvén gyermekit keserűlve.
András rápillantott, s beteg leve belé,
S Salkójának sorsát előre félemlé.
És amint betegen nyoszolyáján feküdt,
S forgatta, hogy mást tett mint Bélának esküdt,
Hívatja Ernyeit s Vid Ispán kedveltit,
Hogy egyik és másik segélje szándékit.
„Tapasztalt híveim, kiket szívem kedvel,
Amit mondok, halljátok meg figyelemmel.
Itt a herczegi kard, amott a korona;
Hadd jőjön, s válaszszon kettő közűl Béla.
Ha a koronán kap, mingyárt öljétek meg,
Ha kardon, maradjon igen kincses herczeg.
Tegyétek, mit hagyok, s vesztek nagy jutalmat.“
S azok: „Meglesz; érdemeljük bizodalmad’.“
Künn az ajtó mellett őrt Miklós áll vala,
S hallá, hogy király itten mit mond vala,
És midőn Béla jött, ezt súgá fülébe:
A kardot vedd, s nem fogsz esni kelepczébe.
S amint Béla belép, Endre király így szól:
„Öcsém, vedd hálámat szívem mély voltából.
Ott korona, itt kard; válaszszad egyiket;
Szólj szabadon, eztet vagy aztat kedveled?
Ha a korona kell, az ám tiéd legyen,
S a kard Salamonra örökségűl megyen;
Te lészesz királya, ő leend herczeged.“ –
Az a kettőre néz, s lelkében elijed.
A kardot választja, miként Miklós hagyá.
„Te kend föl Salamont pompával királylyá,
Én és magzataim herczegei leszünk,
S mindent, a mit hágy, nagyhűven megcselekszünk.“
De forrott a méreg, felzajdúl mellében,
S bosszút liheng az esk miatt ő lelkében.
Követeket külde lengyel sógorához,
S az neki hirtelen tömérdek hadat hoz.
Összekap a két fél, s Endre földön terűl,
Lovak tapossák el, s Béla nagyon örűl.
De egy belső szózat felkiált fülébe:
„Tiszteld az Úr kentjét!“ s megrendűl lelkébe’.
Nem késik el bosszú, bár olykor sántikál;
Midőn törvényszéket tart most Béla király,
Alatta összedől ő királyi széke,
S élete véget ér, s minden dicsősége.
Béla gyermekei mélyen megborzadának,
És Salamon előtt hűséget fogadának.
Előjött a császár, s testvérét Sófiát,
Minden országinak szép kárbunkulusát,
Őneki hütvesűl örökre átadja,
S minden bajai közt segédét fogadja.
S ma vette szép hölgyét, ma vette koronáját;
Bélának gyermekei nevelik pompáját.
Egy áll mindnyájokért, ők mind az egyért állnak,
Együtt győznek, s ha kell, együtt halálra szállnak.
S ti urak, országunk fényes csillagai,
Legyetek koronánk erős oltalmai.
Fojtsatok el viszályt és fondor irígységet.
S ím az intés s a dal együtt érének véget.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– De beszéljétek elő csak, mi háborítá meg őket egyességökben? Mert hogy
a király és a herczegek egymásnak most nem barátjai, az kérdést nem
szenved.
– Kérdésedre én fogok felelni – mondá egyike a hon fiainak. A dolog így
történt:
– Bisszének ütöttek pusztítva országunkra, s a nándorfejérvári görög
vezér Nikétás kedveze a latroknak. A király és a fejedelmek táborba
keltek, gazságokat megbüntetni. Már két hónapig tartott, s minden siker
nélkül a Belgrád ostroma, s akkor egy vitézünk és egy magyar leány, ki
fogva tartatott a várban, megszereték egymást. A leány egy szélvészes
éjjel lángot vete a városnak; mi éltünk az alkalommal, s űzénk az ostrom
munkáját. Nikétás egész éjjel védé a várost, de fölvirradván, s látván
az erőt és a maga gyengeségét, nem mere ellenkezni. Hozta a Boldogságos
Szűznek egy ezüst képét, s magát Béla herczegnek föladá. A görög nép
legnagyobb része követé példáját, mert kiki tudta közűlök, hogy Gyéza
szelíd elméjű. Salamon királynak kevés foglyai jutának, mivel ismerék
hogy ő inkább függ a Víd ispán kemény sugallatitól mint illik. Ez
bántotta a királyt. S amint Gyéza, a maga szelíd szívéhez képest,
Nikétást és egyéb foglyait sarczfizetés nélkül ereszté szabadon, a
király annyira felgyúlada ellene, hogy a zsákmány osztásakor neki csak
egy negyedet hagyott, a hármat pedig magának tartotta és az övéinek.
Viszálkodások azóta mindétig nőtt, s kard és vér nélkül nem igen fogjuk
elcsendesűlve látni.
Nyargalva mene el mellettek egy lovag, s rájok kiálta: Hol találhatom
fel Víd ispánt?
– Menj vágtatva – felele egyike közűlök – s a templom ajtajában leled,
mert épen vecsernyére kondúl meg a harang.
A lovag ment, utána kísérői; de ezek még fél útjokat sem tevék meg,
midőn a lovag már a templom előtt álla, s egy levelet nyújta Vídnek, e
szóval: Ezt Petrőd. – Egyszerre megfordúla, s ment.
Víd ispán megolvasá a levelet. – Éltesse Isten a királyt! Gyéza
Ingoványon vadászgat. Rajtam, Zömökön és Bikáson kivűl csak egy
fiacskája van vele. Üssetek rá minden késedelem nélkül, s elfogtad őtet.
Mihelyt kezdődik tusátok, mi megfutamlunk. Az lesz jele, melyen az
iramló ellenre ismerhetsz, hogy ellökjük vértjeinket. Tartod-e készen a
megígért jutalmat?
– Élni fogok tanácsoddal – felele Víd, s ezt veté a szóhoz magában: – de
ti együtt vesztek vele; a jutalom nekem marad.
Jött a király is. Víd együtt lépe vele a templomba.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

II.
Vége volt a vecsernyének. A klastrom papjai kettenden lépdelének,
halkkal és némán, végig a templomon, s kiértek a keresztfolyosóra. A
király és Víd veszteg maradtak. Most bevégzék ajtatosságokat, s fel és
alá jártanak a kiürűlt egyházban; a magas bolt visszazengé lépéseik
dobbanásit. Elsüllyedve beszédjökbe, észre nem vevék, hogy Vilmos apát
egy sötét helyt karszékében maradt s folytatá könyörgését. A beszélgetés
mind hangosabbá lőn, mint azok közt szokott, kik felmelegűlve vannak
titkolni akart szándékoktól, s nem gondolják, hogy valaki hallja.
Egy-két nagyjelentésű szavok elhata az apátig. Az betevé könyvét és
felfigyele.
Víd.
Meddig fogod még tűrni, ó király!
Hogy téged szóban, tettben, Gyéza herczeg
Kaczagjon? Én beszéljem-e megint,
A mit hűségem sokszor monda már,
S sikertelen még eddig, hogy hatalmad
S személyed sértét rajta mint torold meg?
Említed-e Belgrádot, hol szabad
Menést adott mindennek, a kit ő
Tett volt foglyává a görög seregből,
Míg, a kik neked buktak meg, te súlyos
Váltságra hányád, s gyötrő szolgaságra?
Jól tetted; a ki bajt okoz, lakoljon.
Kedvet hajhász ő népe közt, s kegyelmet
Byzáncz uránál, s ím bírja a mit ohajt.
Dalokban él a lágyság, melyet űze,
S kezében a várt bér, a – korona.
Salamon.
Kezében az, de nincsen még fején.
Víd.
Ó nem csak ezt; ő a tiédet is
Fejére tészi, hogyha késsz tovább is,
Nem érti, mért titkolja lángolását,
És téged bátran ingerel. Midőn
Sarczát elvontad, egy szó, egy tekintet
Kért-e, hogy add meg a mi övé, neki?
Kevély elnémúlással álla előtted. –
Király vagy; a mit a király akar,
Mindenha szent, nincs más szent, mint ez egy. –
Vagy a midőn Nissába felidézéd,
Ha megjelent-e?
Salamon.
Jó, hogy nem jelent meg.
Most foglyukában ülne azok szerint,
Miket te kivánsz tőlem.
Víd.
Te pedig
Királyom azzal, a ki mindenekben
Csak önmagát tekinti, s tart szememtől,
Törvény szerint akarsz-e bánni mindig?
Salamon.
Oh hagyd el egyszer már! gyűlőlöm őt;
Hírem’ fogyasztja; győzedelmimet
Az ő tanácsinak tulajdonítják,
A nép szerelmét tőlem elragadta:
De szent az esk, melyet tevék neki,
S az minden tiltott szertől visszaborzaszt.
Víd.
Ha hasznos a tett, gondolsz-e vele,
Hogy a mezítlábos pap nem javalja?
Verd el magadtól e hűledezést!
Ez szegdesi királyi szárnyalásod’.
Két kard nem fér el egy hüvelybe’, nem
Egy tartományban két király;
Azt várod-e, hogy ő üssön reád?
Salamon.
És ha majd eldől is, mint érdemelte,
Azt mondja népem, azt a pap, hogy én
Akartam őt eltolni birtokából.
Víd.
E tartalék királyi. Fényes elméd
Megtámadód vagyonát bírni nem vágy.
S híred, ha majd azt győző fegyvered
Elnyerte, s bérűl adja biztosodnak,
Keresztülcsillámolja a nagy világot.
Leghívebb szolgád tudja, nem felejted.
Te úr majd akkor léssz, ha védve tőled,
S intéseidtől függve, mint eleddig,
Új birtokát tenéked tartja fel.
Salamon.
Ó volna meg már hát!
Víd.
Akard, s megvan.
Itt nagy hadad. Koronthál fejedelme
Sok néppel áll, várván intésedet.
Vadászat tartja Gézát Ingoványon;
Hívei kis számmal kísérék oda,
S meg vagynak nyerve pénzzel általam;
Lászlója s Lampert nincsenek körűle.
Mi rá ütünk. A szép merés miénk:
Tiéd a nyereség. Szűnj meg habozni;
Csak az gyötör; hagyd tennünk, s nyugva vagy.
Salamon.
A tett tiéd, tiéd a jutalom.
Víd.
A hajnal engem Ingoványt talál.
A király és Víd kimenének a templomból, s annak küszöbein különváltak.
De az apát könyörögve borúla le az oltár előtt. Nem, mondá magában, ez a
jó szívű kegyes herczeg, klastromunk alkotójának fia, nem fog veszni
intés nélkül. Rávetem életemet a koczkára. Ismerje a feje fölött lebegő
veszélyt.
Még csak kezde virradni a reg, s egy nem ismert öreg, felöltözve mint
egy köz hadiember, a herczeg ágya előtt álla, s így szólította meg: Kelj
ki ágyadból, fejedelmi ifjú; napjaidat veszély rettegteti. – Gyéza
álmélkodva nézett az öregre. – Nem ismersz rám? Én a szekszárdi monostor
apátja vagyok. Salamon király ellened küldi hadát. Azt tegnap önmagától
hallám. Azonnal e köntösbe rejtém el magamat, hogy annál bátrabban
férhessek hozzád. Egész éjjel lovon valék; magam megett hagyám a király
csoportjait. Azok még ma itt termenek. Ültesd fel hőseidet, vagy fuss,
amint jobbnak véled. Víd harmincz zászlót hoz rád. Most eressz vissza;
nem jó volna, ha Salamon megtudná, hogy távoly valék. Könyörgeni fogok
szerzetes társaimmal, hogy az ég veszni ne hagyja e vitában az
ártatlant.
Gyéza felszökött ágyából, s amint ablakán kitekinte, már messze látá a
nyargaló papot. – Isten veled, hív lélek! – sohajta. Elővevé
vadászkürtjét, s megfútta azt egész erejével. Az övéi felszökdeltek a
recsegő hangra, s Petrőd, Zömök és Bikás megjelenének előtte. Elmondá
nekik a mit hallott. Petrőd megilletve pillanta két társára, s így szóla
nekiek: Ismerem azt a papot; szereti a kancsót emelgetni. Mámorában ki
tudja mit hallott vagy álmodott? Nem hiszem hogy a király lelkéhez ily
undok gondolat férhessen.
– Lássa, ha úgy van kedve, mondá Bikás, mi bátor szívvel várjuk, s úgy
hiszem, megfelelünk neki, amint illik. Itt ugyan négy zászlóaljnál nincs
több néped; de mi hűk is vagyunk, vitézek is; kis sereg nem most verend
vissza nagyot.
– Lelkemből kapád ki a szót, mondá Gyéza; hadd jőjenek, várom őket.
Készűljetek a víváshoz; én az alatt felfegyverkezem.
Amint kimenének a herczegtől, mondá Zömök: Nem sokba múlt hogy itt majd
megjáránk; az apát elronthatta volna dolgunkat. Szerencsénk, hogy a
király hiszen nekünk. Ha futásban nem keresi üdvét, meg kell küzdenie, s
akkor vége neki.
– Siessetek embereitekhez – mondá Petrőd – s adjátok ki a parancsot,
hogy mihelyt a csata kezdődik, fordúljanak meg, s hányják el pajzsaikat.
Ki ne rettenjen el az ily sokkal nagyobb számban?
– Bízd ránk magad’ – felele a két másik; s mindenike csapatjához ment.
Gyéza alig állítá ki kisded hadát, midőn a Víd számos serge előtte
kifoszlott. A csata kezdődék. Midőn leginkább folyt a munka, a három
hitszegő, Petrőd, Zömök és Bikás megiramodék, mindenike a maga
zászlóaljával, s magok és népeik elhányák a paizst. Víd felkiáltá
Markárdot: Utánok! szabdaljátok le, hogy hírmondójok se maradjon! Azok
utánok nyargalának, s a három hitetlen s minden kísérőik
leszabdaltatának.
De Gyéza, míg Markard amazokat kergeté, hegyes ék formájába állítá ki
hőseit, s keresztültöre a Víd népén. – Még egy ütközetet, kiálta Víd, s
herczeg vagyok. Miért nem hoza tégedet, Gyéza, nékem a szerencse! Most
te, vagy én, halva fekünnénk. Így vagy úgy vége volna!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

III.
Gyéza öccsével Lászlóval s sógorával Ottó morvai herczeggel, egyesíté
erejét, s a sereg Czinkotánál állott. Salamon Rákoson szálla meg. A két
tábort a mogyoródi tető választá el egymástól. A király sergében nagy
mozgás volt. Vezérei: Víd ispán és Ernyei, s frigyesei Szventibáld és
Markárd összegyűltek a király sátorában, s tanácsot tartottak.
Lángoló tüzök, nagy számok s hadaik vitézsége arra buzdíták, hogy más
nap verekedjenek meg. Víd ispánnak tetszék a nép lángolása, s
felkiáltott: Ha meglátják mennyin vagyunk, elrettenve szaladnak meg. Nem
régen verénk meg őket; vezéreik elhúllottak; hadok remeg nevünktől. Most
aratókat gyűjtött maga mellé; azokat egyszerre elnyeljük. A csehek hadd
nézzék nyugva, mi történik; én a bácsiakkal nekik megfelelek.
Ernyei ispánnak könnyek csorgának alá őszűlt szakálába. A király látta
azt, s megszólítá: Honnan ez az elbúsúlás, öreg vitéz? Te a herczeg felé
hajlasz, és csak színből tartasz velem.
Ernyei felelt: Nem, király; de fáj nekem, hogy te a két herczeggel,
atyád testvére fiaival, harczolsz, és hogy a két hadban atyja a
gyermekét, s a gyermek az atyját, testvér a testvért, magyar a magyart
öldösi. S ekkor Vídhez fordúlván: Te dicséred urunknak e szándékát, s
azt mondod, hogy a herczegek aratókat, kaszásokat gyüjtöttek fel magok
mellé. De lásd, a mit ezer kaszás levága, tízezer kéz sem győzi
felvillázni, s Isten segédje nélkül senki sem számlálja meg, mit
dolgoztanak. Nekünk tisztünk meghalni urunkkal, de jobb volna más
tanácsra térnünk.
El vala végezve, hogy másnap megvínak. A vitézek álom nélkül tölték az
éjt, mindenike lováról gondoskodék, s azt féken tartotta.
A két herczeg táborában csendesen vala minden; vitézeik aludtak. Magok
egy levelesszínben feküdtek le. Annak közepében egy kémény nyúl vala ki,
s ez alatt lassú lángban ége a tűz; egy magyar vitéz vígyázott, hogy el
ne aludjon; s midőn a hasábok elégtek, új fát rakott a tűzre. László
herczeg egyszerre szökék fel álmából. – Bátyám, sógorom – ugymond –
kardot, paizst hamar! egy álom int; jő az ellenség. – A kettő hirtelen
ugrott fel a földről, s körülövedzé magát. Századosaik, tizedeseik
végigjárák az elszunnyadtak sorait, s kevés pillanatok alatt mindenki
lován ült. – Paripád készen áll, mondá Gyézának egy vitéz, s a herczeg
ment. László és Ottó még a színben maradtanak. László leborúlt a földre,
s fogadást tőn, hogy ha az Isten a bátyjának adandja a győzedelmet, ott
ahol csatáikat tartják, kápolnát fog szent Mártonnak építeni, s ezzel
hada elé nyargala. S amint hadi örömében végignyargalá a sorokat,
dárdájával történetből meg talála ütni egy bokrot. Egy evet felkapa
dárdájára, végigszaladott annak nyelén, s kebelébe szökött alá, s ottan
elrejtezett. Az övéi víg kiáltozásra fakadának; a jelenség jósolatúl
vala nekik, hogy övék lesz a győzedelem.
A király hada kitűnék a tetőkről. Ernyei ispán monda Vidhez: Csudálnám,
ha ezek szaladnának, meglátván bennünket. Hátok megett a Duna; győzni
akarnak vagy veszni.
S mint a vita kezdődék, köd szálla a földre, csak tompa
fegyvercsörtetés, a győzők örvendései, s a sebhedtek és haldoklók
ordítása költ fel a homály közűl. S mint a köd tisztúlt, meg vala nyerve
a tusa; Salamonnak hadai le valának terítve, maga futott, egyedül a
vitéz Opus Bátortól kísérve. Egy szegény csolnakban hajtott által a
Dunán, Szigetfőnél, s Soprony felé tartott.
Azalatt, míg Gyéza az elfogott Szventibáldot és Markárd markgrófot azon
ígéret mellett ereszté szabadon, hogy többet ellene fel nem kelnek,
László végigjárá a vérrel ázott csatamezőt, hogy a sebhedtekről
gondoskodhassék. Halva lelé Ernyei ispánt. E látásra leszökék lováról,
megölelte a holtat, s ezt mondá: Ernyei! béke barátja! kesergem
vesztedet, mintha testvérem volnál; mert szíved és elméd békére hajolt.
Felemelé a holt testet, s meghagyta vitézeinek, hogy takarítsák el
tisztesen. Tovább haladván, egy csoport embert talála elő, kik a Víd
testével foglalatoskodának. Ezek testvéreiket, barátjaikat kesergék, kik
elhullottanak; s szidák ezt, mint had gyúlasztóját; s egyike, épen midőn
közéjek érkezék László, egy marok port e szókkal vága szeme közé: Szemed
sohasem tuda eltelni birtokoddal és fényeddel, s íme most egy marok
porral telik el. – László megállítá őtet, s így szóla az
elkeseredtekhez: Szánlak, megholt! ámbár mindég ellenségünk valál. Miért
nem maradál életben, hogy megtérj vétkedből, s a háborgást csendesítsd
közöttünk. Ime szived’, mely Gyézának birtokára vágyott, egy kopja verte
keresztül, s fejedet, mely koronát akara viselni, kard szelte ketté!
László ezt is eltemetni parancsolá.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

IV.
Hév vala a déli nap, midőn Esztergomból egy pár szarándok, egyik férfi,
a másika nő, a Duna mellett emelkedő hegyek közt ballagdála, s
Visegrádnál megérkezék.
– Hová igyekeztek? – kiálta rájok Oktár, egy ifjú vitéz, ki maga is a
királyi folyam szélén sétálgatott.
– A szarándok felele: Budára igyekszünk. Szinte honunkig hatott a hír,
hogy István király a szentek sorába iratott, és hogy kiemeltetnek a
földből hamvai. Az ország déli aljából ez innep miatt jövénk fel.
– Szóljatok itt be tehát, mondá nekik az ifjú vitéz; – ha délután
megindúltok, Budán lehettek éjszakára. – Bé nem várván feleletöket, az
ifjú megfordúla a hegyek felé, s a két szarándok követé lépteit.
Amint az hegy ormára felérének, így szóla az ifjú vitéz: Tekintsek itt
körül; ennél nem igen találtok szebb kilátást.
A leány szemeibe könny szökött, oly hatalommal ragadta meg a táj
szépsége. Midőn a szerelmes vágyódva pillant kedvese lakjához, kihez
siet, a Duna úgy pilloga fel néhány helyt a hegyek nyílásai közűl, míg
elvégre nyúgalmas dicsőségében futa tovább. A tiszta habokból ragyogtak
a hegyek, zöldlombú erdeikkel, s Visegrád, kevélykedve bástyáiban, mint
egy tűkörből. Ezzel áltellenben pillong ide Nógrád, elmohosúlt falaival,
vértársa a fent Visegrádnak, elszánva, hogy ezzel együtt áll, hogy ezzel
együtt vesz.
A tovább siető folyam felé fordítván tekintetét, így szóla a szarándok:
Én is ama téren állottam oda által, midőn a két herczeg megmérkezett
Salamonnal. De azóta itt nagy változások történtek. Hol ama tulsó
hegysor megszakad, akkoron csak erdő állott, s most ott várost lát
szemem. Miként van az?
– S nem tudnád? – kérdé Oktár. Azt nektek én fogom megmagyarázni; addig
vegyétek, a mit szívességgel rakatok fel előtökbe. – Cselédek jöttek,
mentek, s megteríték asztalát a vár egyik fokán. S míg a két vendég
ebédle, ezt beszélé az ifjú vitéz:
– Midőn a két herczeg és a király itt fekvének a magok táborokkal, Gyéza
és László egy nap végigjárák az erdőt, talán hogy megismerkedjenek a
hely fekvésével. Akkor egy remetére akadtak, kinek Vácz vala neve. S ez
így szólott az idősb herczeghez: Üdv tenéked, Gyéza! Két angyalt látok
lebegni fölötted; egyike koronát tart, a másika pálmaágat. Győzni fogsz,
s királynak ismértetel.
Gyéza mondá: Én koronát nem vágyok; de ha kedvezni fog az ég az igaz
ügynek, úgy itt egyház álljon és püspökilak. – S amint megnyerék a
győzedelmet, az erdőbe méne megint az övéivel, s kereste a helyt, hol a
remetével összetalálkozott, de harmadnapig is mindig haszontalan. S ím
az egyik estve csillámló türökkel szalada végig a táboron egy szarvas.
Gyéza utána iramodék, utána hívei is. A szarvas halkkal baktata szinte a
fenyérig. Egy pogány vallású kún vitéz rálöve, de a szarvas eltűnt.
Gyéza fogadást tőn, hogy ott fog állani az egyház, ahol a szarvas
eltűnt, a püspökilakkal együtt, s a várost a neki győzelmet ígérő
remetéről Vácznak nevezé. Ez az, melyet itt látsz. A kún vitéz, ki a
szarvasra rálöve, én vagyok. A váczi püspök téríte meg; Gyéza lőn
keresztatyám, s engem teve e vár őrjévé.
S a szarándok most: Ahogy te vagy Gyézához kötelezve, úgy vagyok én
Lászlóhoz. Hallhatád, hogy midőn a herczegek még egyességben éltek a
királylyal, a kúnok pusztítva jöttek ez országba. Én is őközöttök valék.
Sokat rablánk, s én egy leányt is, a váradi püspök gyermekét; oly
szépet, hogy messze földön nem volt mása, s oly jót, a milyen szép vala.
Az asszony elfordítá fejét, s a szarándok folytatá a beszédet: Nem
dícsérlek többé; vendéglőnk lát, s valónak leli szavamat. Szerettem
őtet, mint még ma, határ nélkül. Visszatérvén hazánk felé, a Meszes
hegyei közt a királyra s a két herczegre ötlöttünk. Akkor kezdődék véres
ütközetök. Salamon vakmerő bátorsággal méne egyenesen a bérczeknek, hol
mi feküdtünk. Az okosabb Gyéza megkerűlé táborunkat, László pedig
dühödten küzdött, mint egy oroszlán. Mi kúnok meg valánk verve. Én
lovamra kapám fel hölgyemet, s szaladtam. De László ráismere a lyányra,
s ámbár nehéz sebet kapott, utánam szárnyala. Csak egy nyillövetnyi tér
vala köztem és közötte, de nem ére utól. Ezt kiáltá reánk: Leány,
emlékezzél atyádra!
– Ah! – így ugrata társa szavai közé itt a hölgy – úgy hittem, hogy
tiszteletes atyám előttem áll fehér hajaival. Szeretve terjesztém ki
felé karjaimat.
– Hölgyem lesíklott a lóról – folytatá megszakasztott szavait a
szarándok, s én utána. László utólért, s keresztül akara verni
láncsájával; de a leány előmbe vetette magát: Engem ölj meg, mert
szeretem őtet, s nem akarok élni nélküle. László lesüllyeszté láncsáját.
Én a lyányt a táborba kísértem. Atyja buzdításai, a herczeg példája, a
jobb erkölcs, mit itten láték, s a leány szerelme, egyesűlt erővel
hatának rám, s nem sokára azután felvevém a keresztséget. Azólta boldog
elvonúlásban élünk, s nem tudjuk, kivülünk mi történik. Csak néha hat
valamely hír hozzánk, mint az, a mely bennünket most ez útra indított. –
Isten veled, vitéz férfiú; a szerint vendéglél meg bennünket, mint
magyarhoz illik. Köszönjük a jóltartást. De ereszsz; lángol szívem
királyi fényében látni meg a derék Lászlót.
– Egy darabig elkísérlek – mondá a várnagy.
A szép szarándokhölgy még egy pillantást vete a gyönyörű tájra, s a
kettővel lépdele le a hegyen.
A hegy lábainál ének hatá meg fülöket. A hölgy megálla, s tisztán
értheté a dalt.

A FOGOLY KIRÁLY.
Lánczokban ült a jó király
A fellegvár lyukában,
Sok mérges könnyet hullata
Emésztő bánatában.
Hijába tartja füleit
A tömlöcz ablakához,
Nem hall semmi közelgetőt,
Ki néki várt segélyt hoz.
Kobzát, a búst, előveszi,
S így énekel zokogva:
Dall, hass el én hű hölgyemhez,
Bár szél s hab tilt zajogva.
És mondd: Én fogva űlök itt,
Bús tömlöczöm mélyében;
De még itt is csak ő, csak ő
Van szüntelen elmémben.
Csudálkozom, hogy híveim
Nem kelnek fel mellettem;
De ő, de ő el nem felejt,
S mindent megtesz érettem.
Ismérem én szerelmedet,
S ez nem hágy elcsüggedni;
Felkelsz, lehullnak lánczaim,
Sebem be fog hegedni.
Így éneklett a rab király
A fellegvár ürében,
S a bú helyett, s a gond helyett
Vígság derűlt lelkében.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– Mi szerencsétlen búsong itt? – kérdé a hölgy.
Oktár felele: Salamon, kit nekem kell őrzenem.
– S miért van e nyomorúságban?
– Nagyon el kell rekesztve lenned a világtól, hogy ezt sem tudod. A
mogyoródi harcz után Salamon Sopronyba voná magát. Onnan külde követeket
Gyézához, s erre tette által királyi igazait; s midőn ez meghala,
Lászlóra. De nyugtalan elméje megbáná a mit cselekvék, s arra
törekedett, hogy megfoghassa Lászlót, s ismét ő uralkodhassék.
Vadászatra hívá meg a királyt, hogy cselébe keríthesse, de a gonosz
szándék elárúltatott. László megjelene, de fegyveresekkel; azok
összekapának, s Salamon elfogatott, s itt ül.
Oktár alig végzette el beszédét, midőn egy csapat lovasság, csínosan
felkészűlve, szembe jött velek. Oktár rá nem ismere a nádorra. Miként
hagyhatná el ő mostan Budát? ezt mondá magában. A nádor már a három
menőnél vala, s ezt mondá Oktárnak: Vissza velünk, Oktár; Salamon
szabadon eresztetik.
A két szarándok szó nélkül vála el tőlök. – A kikre a vár őrzése bízva
volt, meglátván közelíteni a nádor csoportját, elébe jövének megtudni,
mit jelent e tünemény. Erre egyike a nádor követőinek így felele:
Budától eddig én a dolgot énekbe szedém, s elmondom, ha hallani
akarjátok. – A lovak a fákhoz köttetének; mindnyájan körűlfogák a
dalnokot; az pedig felült egy szirtbálványra, s ezt éneklé:

A KISZABADÚLÁS.
Zúgnak a harangok, s a király megy;
Együtt mégyen vele a cardinális,
És utánok a sok nép, tolongva.
A jó István tetemit akarják
Kiemelni sírjából, ki széllyel