Magyar regék, mondák és népmesék - 01

MAJLÁTH REGÉI.
MAGYAR REGÉK,
MONDÁK ÉS NÉPMESÉK.
GRÓF MAJLÁTH JÁNOS
UTÁN
KAZINCZY FERENCZ.
KIADTA
KAZINCZY GÁBOR.
PEST.
HECKENAST GUSZTÁV TULAJDONA.
1864.
Pest, 1864. Nyomatott Landerer és Heckenastnál.
E lelkes költeménykék „=Magyarische Sagen und Mährchen=“ czím alatt
jelenének meg ezidén. Lelkes, szíve s nagy kiműveltetése által
tiszteletes irójok épen oly jól adhatá vala anyanyelvén is, s némelyike
Regéinek így jelene meg két Zsebkönyveinkben: de mások nyelvén kezdvén
meg poetai pályáját azoknak kedvekért kik nem érték a miénket, megmarada
azon melyen járni kezde, s jobbnak látá idejét és gondjait arra
fordítani, hogy némely költőinknek dolgozásaikat ismertesse a
németekkel, mint hogy a magáéit velünk. Szerénysége s hűsége tiszteletet
érdemlenek, s a mit magától jobban veheténk, a Mieinknek én adom itt.
Phantasiájának genialis játéka, érzésinek lágysága, forrósága,
szentsége, könyvek és szép körök által művelt, nagy gondú beszéde, nem
enyészhetének el annyira fordításomban, hogy akik méltók az ilynemű
olvasásban lelhetni örömöket, annak lelkéhez s nemközönséges
kiműveltetéséhez ne vethessenek, a kit én irígyen tisztelnék, ha
ismeretségével s szeretetének oly sok becses bizonyságival nem
dicsekedhetném is.
(1825.)
(Kazinczy Ferencz.)


MAJLÁTH HENRIETTE GRÓFNŐNEK.
Vídám gyermekem!
Mióta megtudtad hogy atyád könyveket ír, többször mondád, bár csak Neked
ajánlana egyet. Bíztos lehetél, hogy ohajtásod teljesűlni fog. Hogy’ ne
ajánlanám Neked azt ami szívemből fakad? Hiszen szívem a Tiéd egészen.
Csillogó regeként úszik szemed előtt a világ; bár adná meg Neked
boldogságban mind azt, a mit kedvenczeiknek ígérnek a mesék; bár volna
oly jó dolgod az életben, hogy boldog sorsod fenmaradna nemzetünk
emlékezetében, s századok múlva is ajkról ajkra szállna a monda a boldog
Jettiről.
Legbensőbb áldásom kísérjen egész életeden át.
Budán, Augustusban, 1824.


UTÓÍRÁS.
Több mint tizenegy éve hogy e sorokat írám. Te ezenben fölserdűlél; a
vídám gyermek oly hív barátnőmmé fejlett, a mily leánya kevés atyának
lehet. Ha valaki e világon, Te számot tarthatsz, az Írás szavaiként,
hogy jó dolgod legyen s hosszú életű légy e földön.
A szeretet elsőségeinek egyike, hogy a mit már több ízben adott, újra
meg újra oda ajándékozhatja, sőt tulajdonkép nincs is más egyebe amit
adjon. Vedd hát Te is most újolag, amit már régóta bírsz: szívemet,
szeretetemet, legbensőbb áldásomat mind örökre.
Bécs, November 1-jén 1836.


MÉG EGY UTÓIRAT, A KIADÓTÓL.
És tizenhat év múlva, 1853, a bajor főváros lapjai elmondák, hogy Január
3-d. a regényes starnbergi tóba, München mellett, egy agg ember és
leánya ölte magát. Megrakták öltözetöket kövekkel, hogy annál
bíztosabban vesszenek, s egybekötözék karjaikat, hogy egyesűlve
maradjanak a „szabadító“ halálban is, kiket az öldöklő élet nem bírt
elszakasztani.
Gróf Majláth János volt és leánya.


ELŐSZÓ.
Az emberifaj évlapjain alig sötétlik oly gyász és fertelem, miről ez a
kor ne tanúskodhatnék. Az árverésre bocsátott önzéstől fogva, mely a
pironságot nem ismeri, a nemzet-irtás gonosztetteig, azt hinnők, nincs
semmi, a mi fásúlt lelkeinket meglephesse többé. S mégis vannak
események, mik sújtsanak bár csak egyeseket: megrendítők „a velők
oszlásaig.“
Mennyi szenvedés, mely oda lenn, gyötrelmes verejtékkel hordozza
kezdettől végig az inség keresztjét! De a ki előtt „csillogó regeként
úszott volt az élet,“ s feljogosítá megvárni, hogy ábrándképei
megvalósúljanak: s íme, mielőtt ösvényét megfutni bírta, öszveroskad,
nem a Fatum villámütése alatt, mit fejhajtva fogadunk, hanem az emberi
tehetőség határai közé eső viszonyok öldöklő súlya alatt… és látni,
mikor már késő, midőn a habverés lecsillapúlt, halk tűkörében a kart,
mely e hullámokkal küzködik, mindinkább kimerűlve, anélkül, hogy valaki
legyen, ki a partról a segély mentő horgonyát dobná neki… ez az emberi
élet tragoediája.
A hírlapok, annak idejében, registrálák a starnbergi tó áldozatait.
Baleset, mely egy futólagos értesítés szűk keretébe befér. Elpendűlt,
mint annyi más. A szívben saját keserve is alig lel helyet.
Reám alig tett oly rendítő hatást esemény, mint ez irtózatos vég,
melyben az atya és gyermeke osztakozott.
Én Majláthtal közel viszonyban nem voltam soha; elveitől a közéletben
mindig távol állék. De nem alkalmazhatók-e a haza szeretetére is
Idvezitőnk szavai: „Az én atyámnak házában sok hajlékok vannak?“ (János
evangy. 14. r. 2. v.) Igen! az igazságot az Úr szolgáltatja ki egyedül;
az ember csupán hitének őszinteségéről tegyen tanúbizonyságot.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Azon félszázad, melyben Majláth élt és cselekvék, egyik legérdekesb
szakasz marad örökké e haza életében. Egy nemzedék keretében egy egész
történelem. Mily halk kezdemény, mily regeszerű siker, s mily eredmény!
Mennyi áldozat, hűség, s mennyi balsors!
És e férfiak!… Vonjatok párhuzamot közöttök s azon nemzedék közt, mely
közvetlenűl megelőzte.
Szemben a jelennel, a mythos kora már.
– Számomra, Kazinczy Ferencz irodalmi hagyományaiban, mintegy új életre
kelt, kidőlt daliaiban is, e múlt. A bizalmas közlemények leveleikben
felmutaták nekem a magok valójában e férfiak lelki arczképét. Mintha
együtt éltem volna velek, megismertem egyéniségöket, törekvéseiket,
tetteiket; mindaz a mi őket illeté, megannyi vonás volt, mely egy-egy
arczképet egészítgetett ki csarnokomban; érdeket s értéket nyert mindaz,
a mi reájok vonatkozott.
Alig egy tized alatt (1830-on innen) új világ vett epigónokat körűl, s
végzetes hatalommal sodrott előre, mindig előre, új ösvényeken, sokban
eltérő irányokban. A holnap káprázatai előtt elhalványodott mindaz a mi
volt; sok ragyogó név nimbusa is. Kicsinyeltük, meggyűlöltük, legjobb
esetben elfeledtük őket. Jól jártak a kik meghaltak vagy elnémúltak,
mielőtt megszoktuk nemhallgatni vagy elhallgattatni őket.
A kor, egy éh Saturn, elébb utóbb fölemészt mindent és mindenkit; s új
dolgokat hoz elő; neki-való embereket is? Megengedem. De nehéz
bevárnunk, s még nehezebb megválasztanunk őket.
Szenvedélyes faj vagyunk. Nincs mit csodálni rajta. Ha az egyes ember
képzésére döntő hatással folynak be gyakran élményei: e nemzet
életírása, a historia, kimenti vagy, legalább, értelmezi annak jellemét:
azt a sok nemest és kisszerűt, genialist és félszeget, mit róla regél.
Ki hitt annyit, ki csalódott, ki szenvedett annyit? Idegesek lettünk. A
rosz idegekben fészkel a szenvedély. Az, pillanatokra, kikap magunkból,
felmagasztal, képessé tesz mindarra a mi ragyogón nagy; de halk
erényekre s az ítélethozás bírói tisztére ritkán. Mint a szerelmes: a
bálványozó odaadás s a bősz ingerűltség szélzetei közt alig lel pontot,
min háborgó lelke megpihenjen; a sors sújtolásai alatt megroskadni nem
tud, de a „mérték-tartás“ bölcs erényét nem bírja meg. A pillanat hozza
és – söpri el a „nap hőseit.“ Ez a nap vajmi rövid és szállékony: de ki
is adja ám mindazt a mie van. Elborít koszorúi hervatag virágzáporával.
Nincs oly illethetetlen „majestás“ a földön, mint kit a népszerűség kene
fel; fénykörének küszöbénél elhallgat a szó, megnémúl a gondolat. Tudja
mi várna reá.
A honárúlás s a haza szabadítójának dicsősége közt, vagy viszont, oly
rövidke nálunk az ösvény, hogy „egy saison alatt“ megfutható. Magunk sem
tudjuk, hogyan. Oly őszinte lelkesedéssel kiáltjuk ezt és azt.
Igen, élményeink szenvedélyesekké, izgatottakká tettek bennünket.
Pártemberek vagyunk, mindig és mindenben, többnyire mert azokká lettünk;
konokok, gyakran álszégyenből; és, organisatiónknál fogva talán,
feledékenyek mindig. Gyakran még jó hogy igen. Máskülönben a halottak
országa sem volna „neutralis tér“ előttünk; szent korlátain is
betörnének előitéleteink, jó vagy bal szenveink.
A pietas – szavunk sincs reá – néha nehéz kötelesség, mit csupán a szív
bír meg, mely megfeledkezni is tud magáról, hogy igazságot
szolgáltasson. Az ostentáló tömegek helyett az egyedűlség helyeit
keresi; romai közt azon hamvak kincsásója lesz, miket mind mélyebben
temet háborítlan munkával a feledés. Hogy ne beszéljenek. Mennyit
mondhatnának!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Majláth nem élt már, mikor ősz feje felett összecsaptak a starnbergi tó
hullámai.
Született 1786 October 5-d. Atyja, József, a statusminister; tizennyolcz
gyermeke volt, s hosszú és nagy szolgálatait grófi czímmel jutalmazá
(1783) az Uralkodó.
Majláth, szemeinek gyöngűlése folytán, mihamar lelépett a közélet
teréről. Éveken át teljes elvakúlás fenyegeté; megmenekűlt tőle, de
látása mindig a legovatosb kíméletet igénylő maradt.
Mily csapás oly embernek, kit tehetségei tanúlmányozásra, s
hajlandóságai kiválólag történelmi búvárlatokra útaltak.
Elvonúlva a közélettől, magának s a tudományoknak élt. Tanúlt, sokat,
mindent. Ferde viszonyaink átka volt, hogy, egy írói barátság hatása
folytán is, idegen nyelven, idegen irodalom tanúlmányozásának adta
magát.
Ekkor kereste fel Kazinczyt, s tanítványi bízalommal kérte a mester
tanácsait s útasításait. Előttem feküsznek levelei. Azok egyiránt
jellemzik a szeretetreméltó embert, a nagy culturájú világ-fiát, s a
lelkes s komoly törekvésű irót, ki mihamar Kazinczy bízalmasb barátainak
egyike lett[1]. Nyelvünket bírta teljesen, de íróvá azon nyelven
képezvén magát, melyre neveltetése útalta: „ezt bevégzett tényűl“
fogadta el Kazinczy, s megjelölte a tért, min a nemzeti ügy javára
legtöbb sükerrel működhetik: megismertetve a külfölddel a magyart,
szellemi tehetőségében, sajátszerű viszonyaiban és történelmében.
Majláth megfelelt e hívatásnak. Ő volt az első, ki, 1824-ben, egy
anthologiát ereszte ki, német nyelven, költőink válogatott műveiből, s
ekként úttörő lőn azon a pályán, min, néhány évvel utóbb, enyészhetetlen
érdemeket szerzett Toldy, s utána az angol Bowring sok jóakarattal
fáradozott.
Egy évvel utóbb (1825) elbeszélései gyűjteményével, mondáink s meséink
ismeretlen világába vezeté a külföldet, míg öt kötetes historiája
(1828–32) a haza viszontagságaival s egyszersmind történelmi irodalmunk
jelesebb termékeivel, Himfy gyönyörű fordítása (1830) költészetünk egyik
legszebb művével, s németek számára dolgozott Grammaticája (1830)
nyelvünkkel akará megismertetni.
Ez a Majláth életének fényes és boldog első fele, s ha végig e téren
marad, örök érdemekkel tartja fen nevét.
De ő a hajlamok embere volt; azokat meg’, organisatiójánál fogva is,
gyakran az alkalom benyomásai határozák el. Azon férfiak egyike, kik
Istenök sugalmainak engedve, részesei voltak a megindított szellemi
mozgalomnak, de megfeledkezve, hogy annak majd határait is kiszabni
embernek többé nem adatott; hogy az eszméket igényekké érleli a cultura,
mik mindig szózatosabban jelentkezendnek azon korlátok előtt is, miket
ők, a vezetők, saját létezésök védeiűl tekintettek.
Nem értették meg, vagy nem fogadták el a kort, melyet fölidéztek, s a
kor még kevésbbé értette és hallgatta őket.
Azonban, mi gondja reájok, reánk a Fatumnak? Fentarthatatlanúl megy tova
ösvényén, irtva s alakitva, ölve és teremtve.
A közélet hullámozása fönnebb és fönnebb torúlt; a színezetek pártokká
tömörűltek, mik, természeteknél fogva, a helyett hogy a közczél felé
törnének, mindig ellenzetesb irányban távolodtak egymástól. Lőn két
tábor, mely a végveszélyt mindig a túlsó oldalon kereste, s annak
vereségében nemcsak saját diadalmát látta, hanem a fenyegető vész
elfordítását is. Megtette tehát mindenik a mit tudott, jónak találva
mind azt a mi pillanatnyi sükert ígért. A harczsorokat elkallott vagy
eddigelé ismeretlen elemek szaporíták; az ambitio csillogó pályadíjai,
az önzés kövér falatai árverésre kerűltek; a tömegeknek gyakran
magasztos lelkesedése és bősz ösztönei, a meggyőződés merev ereje s a
vak önérdek sugalmai forrtak és vívtak és törtek egymás között, egymás
ellen.
Megdöbbentek a bátrak is; az enyhék s ovatosak daczos merevenségre
ingerűltek. A törvényhozás egy fellegvár lőn; védelem és ostrom
életre-halálra.
A haza közös ügye pártok kérdésévé téteték.
De e zűrös zajban, a szenvedély harsonái közt megzendűlt a kor intő
szózata is; a kiknek szólott, kezdetben nem hallgaták, utóbb meg’
mindinkább elnémúlának. A Fatum azon csapása ez, mely mozgalmas időkben,
a merev pártokat használhatatlanokká s azon áradat játékává teszi, mit
medrén túl dagadni késztének gondolatlanúl.
E forrongás Majláthot sem hagyá illetetlen, s védelmére hívá fel azon
positiónak, mely, családi hagyomány, nevelés s személyes hajlamainál
fogva, az övé is vala, s fenyegetve volt; fentartani vagy legalább
védeni kötelességének tartá… noblesse oblige. Kiszállt tanúlmányai halk
magányából, a pártélet harczsoraiba, a napi sajtó zivataros tengerére.
De a lobogónak a mit kitűzött, varázshatása nem volt többé, s mindinkább
haloványodott. Mihamar látta, hogy sem csatatársa, sem hallgatója nincs,
s visszavonúlt, felzaklatott lélekkel s a sükertelenség metsző
fúlánkjával kebelében. Távolról, közvetlen részvevés nélkül nézte azt, a
mi csakhamar bekövetkezett, és annyi mással, őt is és törekvéseit a
feledésnek adta át. De miként kezdetben a diadal mámora nem szédíté meg:
úgy nem sietett elé utóbb, mint a szomjú „hívek“ azon serege, kik,
obscurus zugokból is, a tört hajó martalék-romai köré tolakodtak. Ő nem
lehetett a betegnek, miként hitte, orvosa: életírója akart lenni. A
bírálat bonczvasát fúrta vérező sebeibe, midőn még a halál gyötrelmeivel
vívódott – megírta a nemzet legújabb történetét.
Mikor a néma keserv s a bősz diadal, a gyűlölet és boszú érzelme
reszkettet minden érverést: nem a történetírás nyugalmas kora az;
objectív nézlése időtlen gyógyszer: nem csillapít: bágyaszt, ingerel.
Egy árnyalat sem volt, kit Majláth kísérlete kielégített volna. Keveset
és sokat monda, s a mit monda, nem a maga idejében mondá. Nem volt
pamphlet a mit ada; hanem gyakran egyéni benyomások által sugallt
historia.
Törött lélekkel, megrongált viszonyokkal, búcsút monda honának. Ment,
idegen földön élni és megélni, nem elvei árán – munkálkodása által. Egy
fájó érzés, egy emlékezet sem kísérte e végső útában – csupán a gyermeki
hűség.
A bajor főváros lakosa lőn. Neve, egyénisége, culturája megnyiták előtte
a társadalmi élet legfensőbb köreit, fel a királyi palotáig. Ő a
levéltárak használatlan kincseit búvárolá s – egy történelmi tanszékért
folyamodott.
Ennyit kért. Negyven évi irodalmi munkálkodás s egy fényes és
irodalmilag ismert név jogalapján.
Az új viszonyok a tudományos intézeteknek is új s nagyobb mérvbeni
szervezését igénylék, különösen a catholicus bajor földön. Majláth német
író s a catholicismus érdekeinek egyik coryphaeusa volt. Ezen elveknek
akart hirdetője lenni.
És napokon és éveken keresztűl húzódott a „szép szó,“ a bíztatás.
Majláth tűrt és várt. Hiába. A süker reményével együtt haloványodott a
várakozás lehetősége. Ekkor, kevélyebb hogysem az irgalom ízékén
tengesse, vagy épen a becstelenség kenyerén tartsa fön életét:
Magyarország egyik peerje, egy minister fia, a tudományok agg bajnoka,
nem látott semmi más kiútat mint a halált. Elfogadta azt, mint egy
rómait, mint egy nemest megillet.
Az élet mitsem hagyott meg számára… nem igaz! egy drága kincset:
gyermeke szívét; azt nem bírta elrabolni. A szív nem bírál, nem ítél; az
csak áldozni tud; mindent, magát is. Megtette híven. A szerencse derűs
napjaiban nem hallgatá meg a szerelem kísértéseit a családiélet
boldogságával, hogy atyjától el ne szakadjon, s utóbb, a balsors
sujtolásai közt, közel legyen hozzá, társa, barátja, mindene legyen. Élő
és halott nyelveket tanúlt, hogy atyját tanúlmányaiban segélhesse;
felolvasója, írnoka lett, gyönge szemeinek kímélete végett, napokon,
éjeken, éveken keresztűl.
És midőn a végzet legfájóbb csapásait sem kímélte: a közönyt, melynek
emlékezete nincs, a részvétlenséget, mely az idegen keservtől elfordítja
gyönge idegeit, és, végűl, az inséget, mely megtöri a testet s lelket
egyiránt; midőn a hazában, a nagy világon, az életben nem volt menedék:
csak e gyermeki szív maradt meg, mely odaadta életét, mindenét, s midőn
nem volt többé a mit áldozzon: megosztozott a halálban.
„Bár volnál oly boldog az életben, hogy kedvező sorsod fenmaradna
nemzetünk emlékezetében, s századok múlva is ajkról ajkra szállna a rege
a boldog Jettiről…“
Igy szólt „vídám gyermekéhez“ a szerető atya.
„Ha valaki e világon, Te számot tarthatsz, hogy az Irás szavaiként, jól
legyen dolgod s hosszu életű légy a földön.“
Ezt mondá a felvirúlt hölgynek, ki szívének kevélysége s boldogsága
lett.
Utolsó áldását a starnbergi tó hullámai temeték el…
Ily alakok azok, mik, koronként, az emberi lélek és élet sötét mélységei
felé az eszményiség fénykörét ívezik, s miket Isten azért visz végig
minden próbán, hogy híveknek találván, velek angyalai seregét dicsőítse.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A tudomány ítéletét nem hallgattatja el az élet, nem másítja meg a
halál. Az igazság az a mit keres; a sír sem vonhatja el előle.
De hogy méltányos is legyen: tekintetbe fogja venni azt a világot,
melyben Majláth élt s az ő egyéniségét.
Ifjúsága oly időbe esik, midőn azon körben, hol ő élt, dilettánsként az
írás mesterségével foglalkozni, időtöltés volt és nem több; rang és
születés eleve már bizonyos kiváltságokat is bíztosíta számára: A nyűgök
nem engedék, hogy az irodalom kivívja s éreztethesse azon nyomadékot
mely megilleti, s oly másodrangra szállíták alá, mely hálásan ismerte el
a leereszkedést a felsőbb körökből, s az ítészet szerény üdvözlettel
szellőzteté kalapját, ha ilyes áldozatot registrálni szerencséje
volt[2]. S íme most egy magyar gróf nevével fényesbűlt az osztrák-német
irodalom, miről, öndicsőítő zajgásai daczára, oly kicsínylő szánalommal
nyilatkozott folyvást odakünn a nagy-német irígykedés.
Majláth a dilettáns gazdag tehetségeivel a tudós vasszorgalmát, széles
olvasottságát egyesíté. Rendkívüli emléktehetsége csodálat tárgya volt.
De e tulajdon sokszor a szellemi erők bizonyos extensivitását hordja
magával: termékenységet az irodalmi productióban, a mélység s alaposság
kárával. Könnyed, izgékony véralkata a szellemvilág legkülönneműbb
terére ragadozta, számbavétele nélkül azon kitartásnak, a mi nélkül a
valódi talentom sem ér odáig, hová, gyérebb eszközökkel, a komoly erős
akarat. Tudni akart mindent, szorgalma megbírt igen sokat, s gazdag
emlékezete egy fegyvertárt ada olvasmányaiból rendelkezése alá. De
sokkal több, változatosabb és ellenzetesb téreken működött felváltva,
hogysem tehetségeit bármely egyen is lehetőleg kifejtenie, az alaposság
követelményeinek mindig megfelelnie lehetett volna. A lyrai, elbeszélő,
drámai költészet, s az öszves politicai és történelmi tudományok
teréről, a mnemotechnica s a delejesség stb. rejtelmes tömkelegeibe is
bemerészkedett.
Verseinek kisded gyűjteménye (1824) már egyesíté a nagy culturájú s
finom érzékű dilettans tulajdonait: az ízlést és mérséktartást, mely
vállain túl nem erőlködik fel, a kellő vonalnál leebb nem száll s
tónusából nem esik ki soha. A hangúlat szesszenései, a pillanat
ihlelmei: annak virágporát viselik magokon; egy kedélyes, érző kebel
nyilatkozványai, a bensőség gyermeteg, igénytelen mezében, s ép ezért
szívhez szólók, gyakran megkapók.
E költői egyéniség, melyből kivetközni nem bírt soha, nem engedé –
lankadatlan buzgalommal s őszinte jóakarattal űzött tanúlmányozásai
daczára – hogy, a mi főtörekvése volt, Clio választottjai közt fogjon
helyet. Nem annyira történetíró volt mint nyomozó. Az a naiv alapvonás
természetében, mely az ellentétek kiegyenlítését kereste mindenhol, ott
is, hol az igazság törést követelt; az a hajlékonyság a nézetekben, mely
a behatások irányában, bármilyek legyenek, a dacz rideg erejét nem
ismeri: képzelme súgalmait hagyta szólalni gyakran az objectiv nézlés
bíróítélete helyett. Távol azoktól, kik, öntudatosan, elhallgatva vagy
toldva, majd felekezeti, majd politicai irányban, de hazug ajakkal,
ronda lélekkel mindig, a historia falsáriusainak nevezhetők: Majláth
megolvasott mindent; a mit tudott, nem hallgatá el, a mit hitt, nem
ferdíté el szándékosan, hanem, hajlamainak szempontjából nézvén a
tényeket, anélkül hogy talán észrevenné, képzelme alkotásait fogadta
sokszor valóságokúl, gyakran kellő alap nélkül okadatolt, balúl
combinált, hibásan következtetett.
Ez, tudom, nem veendi el a kritika ítéletének, mely tekintettel csupán a
tényekre van, élét; de elismeréssel jegyzendi föl azon lankadatlan
buzgalmat is, mit Majláth, kezdet óta élete utolsó estvéjeig, a
történeti kútfők felbúvárlása körűl tanúsított. Ez mutatja hűségét az
ügy iránt; annak a mit belőlök alkotott hiányai nem akaratának, csak
felfogásának esnek rovására.
Igen, ő szerette a haza ügyét, s tett érte akkor, midőn másoknak eszébe
sem jutott az. Sors bona nil aliud! kiáltá Zrínyi; s ha igaza van, vajmi
sok az a miért az emberi életben a balsors osztakozik a felelősség
súlyában. Az rongálta Majláth életének második felét, s üldözte
martalékúl – azon végig, mely, irtózatossága mellett bizonyítja, hogy
Majláth nem tétovázott, midőn az élet és megalázódás helyett a halált
választá.
A Fatum emily vértanúit, ha miben szükség, rehabilitálni, vagy legalább
a kellő szempontokról tekinteni, nemcsak a történeti igazságnak
feladása, hanem a humanitas hívatása is.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Majláth beszélyeinek javát e kötetben veszi az olvasó. A szerző iránti
baráti érzése bírta fordításukra, amint megjelentek, Kazinczyt. Az
irodalom e szaka nálunk akkor még, a primitív kezdés póláiban volt,
annyira, hogy Majláth művei, forma s előadás tekintetében, valódi
nyereményűl voltak tekinthetők; aztán az alkalom, a hívek kis csoportját
egy új, tiszteletben álló névvel szaporítani, sokkal kínálkozóbb,
hogysem Kazinczy mellőzhesse.
1825 elején, a Zemplén-megyei levéltár búvárlása közben foglalkozott e
kötetke dolgozásával[3]. Igaznak küldé azt, kit az első magyar almanach
kiadása szorongató viszonyok közé sodrott; „vegye hasznát ahogy tudja.“
Igazt mihamar megölte az inség (Márton József kéregette össze a pénzt
eltakarítására), csekély ingóságai lefoglaltattak. Kazinczy kézírata egy
ideig veszendőben volt.
Majd Toldyt bízta meg kiadásával; levelezésök mutatja a kísérletek
viszontagságait[4]. Azok nem fáraszták ki Kazinczyt, hogy barátjának ez
örömet szerezze[5]. Utolsó levele Toldyhoz, a cholera pusztításai s a
pórlázadás iszonyai, saját balsorsának végcsapásai és – a baráti szív
méltó fájdalmai között, e könyv érdekében íratott.
S íme, harminczkét év múlva, halála napján írom e sorokat.
Mennyi idő és, még inkább, mily idő! mi mindent pusztíta el! s mit
alkotott helyébe? A mivel akkor, ovatos kísérletűl, szerény tartalékkal
s gondos tanúlmányozással próbálkozott a legnagyobb tehetség is: sok
tekintetben űzlet s tintafogyasztás közprédája lőn. S az egykori
nagyságok dőre csekélyletével űzi dolgát az epigón, s tolong pêle-mêle a
szentély körűl, mihez egykor tisztelettel s aggodalommal járúlt a
hazafiúi hűség. Nyelvünket értem.
Harminczkét év – az „elavúlás“ korszaka. Megérzik-e az e könyv nyelvén,
ítélje meg – a ki még van – a hozzáértő. Illetetlenűl adám, írásbeli
sajátságaival, sőt a gyors dolgozásnak netaláni téveivel is.
A 249 lapon álló költemény fordítása Szemere Páltól van (az Auróra 1822
folyamában 20. l.).
A munka eredetie 1837-ben bővített kiadást nyert, de új darabjai közt
csak kettő van, mely figyelmet érdemel[6]. Hogy e kötet Majláthot mint
elbeszélőt minél teljesebben mutassa föl, lefordítám; nyelvök magában is
éreztetné az idegen kéz esetlenségeit, ha meg nem jelölném is, hogy e
két mese az: A rózsát-nevető herczegnő (318. l.) és Pengő (343. l.).
Még egyet. Kazinczy egykor, e műnek annyira ahított kiadása körűl is
mellőzhetlen föltételűl köté ki a kiállítás csínosságát. Örvendek hogy
ez’ ohajtása is teljesűlt, s e Regék ízletes kiállításaért Heckenast
Gusztáv úrnak barátságos köszönetet mondhatok.
Bánfalva, Augustus 22-d. 1863.
KAZINCZY GÁBOR.
MAJLÁTH REGÉI.


SALAMON, MAGYAROK KIRÁLYA.

I.
Salamon király megszálla Szekszárdon, s vele együtt Markárd, Carinthia
fejedelme. Úgy beszélék, hogy ott a böjtnek szentelt napokat
szándékoznak tölteni; de a ki kísérőinek számát s hadaik sokaságát
látta, könnyen elértheté, hogy az ájtatosság csak ürügy, és hogy az
Uralkodó vérontást forgat elméjében. Kíséröinek legnagyobb része künn
telepedett meg a táborban.
Együtt ültenek ott nehány magyarok és egy német, s vígadozva
falatozának. Amint vacsorájok véget ére, így szóla a német: „Atyám úgy
beszélé nekem gyermeknek, hogy jelen volt az hadban, melyet Henrik
császár kezde itt, midőn Salamon, annyi baj után királyiszékére lépett;
kérlek, beszéljétek csak, mint esett az?
Egyike a magyaroknak felele:
– Ezt legjobban fogod érteni egy dalunkból; mert mi magyarok, a mit
méltónak látunk hogy gyermekink is ösmerjék, énekbe szővjük fel.
– Igen bölcsen, mond egy másik; hagyd azt nekem éneklenem.
Megtölték a sörlegeket, s minden elnémúla. A dalnok távolyabb telepedék
le a többitől, s elkezdé:

A KORONÁZÁS ÜNNEPE.
Dicső fényben állt Salamon király,
Már készen várta a nagy áldomás.
Mint tenger habja tol egy más habot,
Akként tolódék honfi s idegen.
Megszólal a kürt, a tárogató,
S hírt ád, hogy már jön a császár fölsége.
És a midőn jő, felkél üléséből
Minden nagy és kicsiny, s mélyen meghajlik.
S ővéle együtt megjelent szemérmest
Sófia, császár szeretett testvére,
De most mátkája a dicső királynak;
Hajában myrtus-ág és korona.
S mindnyájokban e gondolat föltámad:
Mint ő legelső a nagyok között,
Úgy a szépek közt te vagy a legelső;
Kit koronázhat méltóbb’ az erős?
S mint a napot kísérik csillagok,
Úgy a királyt itt három rokoni;
Erősek harczban; útálják a rosszat,
Istenhez hívek, s Árpád ivadéki.
Kezdődik az ebéd, fölkél a nádor:
Király, engedd követnünk a szokást;
Hadd mondja ének ősink tetteit.
Királyi hölgye kérve mosolyg rá.
A dalnok őszűlt hajjal lép elő,
Átkötve derekát papi övével;
Szeme még ifjú őszűlt fürtje mellett.
„Virágh! Virágh!“ ezt minden kiáltozza.

VIRÁGH ÉNEKE.
Halljátok énekem, fényes vendégek!
Atyáinknak ragyogjon dicsőségek.
Elmondom, mint éltek,
Elmondom, mint vesztek
A fejedelmek;
Mint éltenek itthon szép békeségben,
Mint harczolának nagy vitézségben.
Magyarországnak királyi trónusán
Ül vala az öreg kegyes urunk István.
Azt mindig sarkalta
A ravasz Gizela:
„Bátyám, neked nincsen magzatod többé;
Csináld, hogy koronád legyen én fiamé,
Burgundi Péteré.
Útálják a Krisztust minden mi véreink,
És ha majd utánad hullanak könnyeink,
Elfojtják hitünket.
És bálványozásra hajtják nemzetünket.“
Ezt hallá jó király, beteg lőn bújában;
Ah, látni volt, hogy nem él már sokában!
Akkor gonosz lelkében ezt mondotta
Az a ravasz királyné, Gizela:
Király lesz Péterkém,
Ha őket megölém.
Megfogatá Vazult, ólmot öntött fülébe,
S az ártatlan herczeg eljutott sír gödrébe.
Meghallá Endre vitéz herczeg ezt,
S tüstént Bélához, Leventához levelet ereszt:
Testvérem, barátim, menjünk innen hamar,
A gonosz vén néne minket ölni akar.
Mint sólyom az égben, mentek a herczegek
Oda, hol lakoznak tisztes lengyelek.
S a király jó szívvel látta udvarába.
Derék három vitéz, mond önmagába’,
A rosz Lettek ellen segédemre lehetnek,
S tőlem minden gondot messze kergetnek.
És a mint már ülnek asztalnál,
Ime a palotának ajtaja ketté vál,
S belép a király leánya,
Tündérszépségű Rikhéza,
Szemérmesen földre süllyesztve szemeit,
Szótlan üdvözli atyja vendégeit.
Csillog a sok arany, ezüst, gyöngy, gyémánt,