Magyar regék, mondák és népmesék - 03

Űzé a pogányság babonáját,
S a helyett a hon három hegyére
Kiszögzé nekünk a szent keresztet.
István a szent, márványsírban fekszik,
S a király jön, s véle a cardinális,
Úgy elsők hűségben, tisztaságban,
Mint méltóságokban, mindenek közt.
Megfogják a sírfedőt erővel,
Ah, de az nem enged erejöknek.
A király keblébe rettegés száll,
A Legátus sápad, felzajg a nép,
Suttogások esnek mindenszerte.
Álljon tíz erős legény elő! int
A király most; s ím a tíz vitéz már
A fedő kövét markába fogja.
Mind hijába! széllyeldőledeznek;
Kótisok törik, vésőjök pattog,
S felsikolt a nép nagy félelemben.
S most a cardinális, felderűlve
Hosszas hallgatása gondjai közzűl:
„Nincs erő a karban, mely felűlről
Nem kap gyámolt és segélyt,“ ezt mondja;
„Szenthez ártatlannak kell csak nyúlni.
Szóljatok, kit ismertek tisztának,
S állítsátok tüstént itt előmbe.“
Mint midőn sötét felhői közzűl
Áttör a nap éltető sugára,
S nyugtot ígér a nagy vész helyébe;
Úgy derűlt föl réműltéből a nép,
S Hedviget sikoltja minden ajk most.
Jő a szűz, fejét körűllebegve
Szög hajától, mint a Szenteken fut
Széllyel a szent fény, nyugalmas tűzben.
Kék szemében a menny tiszta fényét
Látnád bájjal visszasúgározni,
S termetében karcsú, mint a líljom.
Látja jődögélni szent szemér’mmel
Őt a cardinál, s nevén kiáltja,
Tisztelettel tér előtte félre
A toldúlt csoport, s nem érti, mit kell
Félelem s remény közt itten várni.
S a szép Hedvig már a sír előtt áll,
S égi súgár fogja el a sírt, a lyányt;
És a templom öblét hullámozva
Illat tölti bé, mint a rózsáké.
Kedves éltet él a szűz, Istennek,
De megnyitni a sírt, az múlja erőjét.
Ekkor a király: „Oh Isten, mely bűn
Fekszik rajtunk, hogy kizársz kegyedből!
Hagyj titokba látnunk, és taníts meg,
Mint mossuk le rólunk a nagy vétket.“ –
Ezt mondván, kimégyen rendelése,
Három nap’ hogy minden bőjtöt tartson,
S mint vizet s kenyért, ne illessen mást.
Elmúlt a három nap; toldúl a nép
Minden a királylyal a templomba;
S Charitász apáczát a nagyoltár
Zsámolyán találjak térdepelve.
Három nappalt s három éjet töltött
A szent szűz a templomban könyörgve,
S arcza fénylett, mint a Seraphimé,
A midőn urától földre száll le.
S így szól a királyhoz: A szent helyre
Te hijába lépsz, s a nagy megholtat
Nem fogod sírjából kiemelni;
Mert nem egyez tetted és beszéded.
Ezt mondod naponként: „Vétkeinket
Úgy bocsásd meg nékünk, mint mi azoknak,
A kik ellenünk rosszat tevének!“
S fogva tartod Salamont; s a Szentnek
Csontjait hihetd-e illethetni?
Menj, s ereszd őt; s akkor lépj ez helyre!
Ezt jelenté nékem három éjjel
Álma közt az Úr, hogy néked mondjam.“ –
„Oh nagy Isten! monda László mostan,
Mely megfoghatatlan végezésed!
Vétkemet bocsásd meg, mint én néki!“ –
És most, a nádor felé fordúlván:
„Menj, én hivem, siess Visegrádra,
Szedd le lánczait, s ereszszed őtet;
Amit egyszer bíra, bírja most is.“
És amint kiment szájából a szó,
Önmagában nyílt meg a fedél, és
Víg sikoltás tölt el a templomban.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

V.
A kúnoknak egyik csoportja amott vonúlt el a téren; egy másik utána, míg
egy harmadik a távolban még csak tündökleni látszék, Cselgőnek sergei, a
kúnok fejedelmének. Ez egy halom alján méne vala, s egy lovagot láta meg
az ormokon. Sokáig néze föl a lovagra, s így kiáltott: Lássátok a
csudát! az Salamon, a magyarok királya! – Nem csalatkozék meg.
Felnyargala a királyhoz, ez pedig le hozzá.
– Mint esik az, hogy te hozzám jösz, s így magad? kérdé Cselgő.
– Meg vagyok győzve, s futnom kell, mondá Salamon. László, a rokonom, ül
székemen.
– Ismerem, felele amaz; midőn együtt valék veled Belgrádnál, sok
hőstetteit szemléltem neki. S mit forralsz? Megmaradsz-e nálunk?
Salamon mondá: Téged kereslek; segélj rajtam! szerezd vissza országomat.
Neked egy lyányod vala Belgrádnál; akkor még csak gyermek; él-e?
– Él, s ő minden örömöm; igazi leány; majd itt terem. Ezt mondá Cselgő.
– Ha visszanyered országomat, tiéd Erdély, lyányod pedig nőm lesz, s
királynéja népemnek.
– Visszanyerem neked, mondá Cselgő; itt jobbom rá; de ma az alkalmatlan
görögöket kell levernem; már-már nyakamon vannak. Rabolva’ pusztítva a
görög földre csapánk, s Maurokatakáló hirtelen összegyüjtötte népét, s
űz bennünket. Meg kell vernem őtet, s ha dolgomat végzem vele, akkor
megyek, s érted küzdünk meg a magyarokkal. – Amott jő leányom, mondá
Cselgő.
Salamon megfordúlt.
Mint egy nyil, a szerint lövele elő a leány. A ki egy pillantás előtt
még messze látszott lenni, most mellettek állítá meg tajtéktól elfutott
paripáját. Haja fonadékit felbontá a nyargalás, s az nyakát és vállait,
szinte sarkáiglan, úgy futá el, mint egy sötétszínű lepel. Valamint a
homályos éjben egy csillag, úgy ragyogott fejér karja a sötét haj
csomójában, orczái lángolának, szeme lőtte szikráit, s szava hangzott,
mint az ezüstsípé. – Atyám, rajta! a görög előcsapat immár küzd a
miéinkkel!
– Verve lesznek, mondá Cselgő nyúgalomban. De ímhol egy idegen, Piroska!
Ez Salamon, a magyarok királya. Téged kér feleségűl, ha visszaszerzem
országát. Megvervén itt a görögöket, egyenesen a magyar földre megyünk.
Míg Cselgő ezeket mondá, Piroska a sápadott képű, búsongó, de deli
Salamont szembe fogá. Még lángolának szemei, midőn atyja elhallgatott.
De az ő szemeiben nem csak hadi tűz csilloga. Jer, úgymond Salamonnak;
ha sebet kapsz, én foglak gyógyítani; s szeretni foglak, mert te vitéz
ember vagy; s siratni, ha elesel.
E pillantatban egy kún nyargala hozzájok, s ezt kiáltá Cselgőnek: Hamar,
uram! a görögök nagy sereggel tolakodnak felénk.
Piroskának csákánya felsuhinta a levegőbe. Még egyszer Salamonra
pillantott, s ment. Mindenek utána omlának.
Az éjjel, mely a verekedést követé, a hegy erdős elrejtett vápájában
kisded lánggal ége egy tűz. Néhány harczoló, csaknem mind megsebhedve,
körűlfogá azt. Lassú hangon szólának egymáshoz, s rettegve tekingetének
mindenfelé, mint a kik félnek hogy elfogathatnának. Egyike élet nélkül
látszott lenni, s merevedve néze a lángba. Az Salamon volt.
– Ne hagyd úgy magad, mondá neki Cselgő; meg vagyunk verve; de
szerencsénk megfordúlhat; összeszedem népeimet, s megyünk éretted
küzdeni.
Salamon nem felelt. Most Piroska jöve elő, mellé űle le, s szelídebben
mint szokott, ezt mondá: Bátorítsad fel lelkedet, s ne búsongj, nekem
gondom lesz sebedre. Az én karom is vérzik, de lelkem le nincs verve. Te
bátor valál csatádban: légy bajodban is erős.
Salamon ellágyúlva pillantott szemei közzé. – Erős leszek, mondá, s
felkölt, s magához vette kardját.
– Hova? kérdé Piroska; én veled megyek.
– Eressz! felele az; nyugalmat szerzek magamnak.
A leány elfordúla tőle, s neki úgy látszott, mintha tőle az egész világ,
mindazzal a mi szépet bír, fordúlt volna el. Salamon eltűnt az erdők
éjjelében.
Piroska minden rezzenésre felfülelt. Mindég várá hogy Salamon vissza fog
térni; de hijába. Virradni kezde, felhasadt a hajnal, a nap feljött, s
Salamon még sem tért vissza.
– Elfogták a görögök, mondá Cselgő; tovább kell mennünk; velünk is az
történhetik.“ – Lóra ült minden. Piroska még egyszer visszanézett a
sűrűbe, s két köny remege szép szemeiben.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

VI.
– Egész napja hogy együtt járunk. Elmondám, mely dicsőségben uralkodik a
mi Lászlónk; hogy őtet az egész ország mint szereti, s ott vagyunk hova
te is vágyál, én is vágyék – Székes-Fehérvárnak kapuja előtt; mondd el
tehát, ki vagy te?
– Az én nevem elhangzott, felele a szarándok; meg vagyok halva
mindennek, ki valaha ismere. – Éltem háborgásai után a Szentföldre
bujdostam, s megnyugosztalva jövök vissza. Magányomból, melyben azolta
éltem, azon vágy ránta ki, hogy láthassam még egyszer a hajdan ismert
földet.
– S nem térsz be hozzám? kérdé a magyar.
– Köszönöm szívességedet, felele a szarándok.
– Barátibb vendéglőt itt nem találsz, mondá amaz. Aztán most itt minden
ház tele van idegenekkel; most tartatik a halotti mise, mint minden
évben, a megholt Salamonért.
– Azért-e, a ki király vala? kérdé a szarándok.
– Igen, felele a magyar. László királyunk sokat sírt, midőn halála hírét
meghallotta. Nyúgodjanak békével hamvai! Velem sok jót teve; ez a ház és
a mit bírok, az mind az ő adománya.
A szarándok több figyelemmel néze a magyar szemébe, s ezt kérdé: Mikor
és miért volt erántad e kegyelemmel?
– Belgrádnál, mondá a magyar. Nőm, akkor még leány, fogva volt a
városban. Én egyetértettem vele, ő meggyújtá a várost, s Belgrád a
királyé lett. Ellenben valamim most van, azt neki köszönhetem. Hála
érzésivel emlegetjük mindég, s talán csak mi ketten az egész országban;
mert ő azolta sok inséget vona hazánkra. De az én hazámban emlékezete ki
nem hal, s nekem minden maradékom Salamon nevet fog viselni.
– Élj szerencsésen, mondá neki a szarándok nagy megilletődéssel.
– De engedd hát, hogy a királyi udvarig kísérhesselek, minthogy oda
készűlsz! mond a magyar.
A szarándok egy oszlop lábánál űle le, s ezt mondá: Én az éjt itt
töltöm.
– Amint tetszik, mondá amaz; téged nem könnyű elvonni akaratodtól; te
azt sem fogadnád el, ha a király a maga csarnokjában akarna szállást
adni neked. Oh ha akkor voltál volna itt, midőn Henrik császár itt
múlatott, s Salamon a császár húgával űlte menyegzőjét, s barátságot
kötött véreivel; az volt ám a szép idő!
– Szűnj meg, mondá a szarándok, s hagyj magamban.
– Rendes ember vagy! mondá a magyar. Jó éjszakát tehát!
A szarándok befogá könnyező szemeit.
Másnap véget érvén a halotti mise, László király végig méne a koldusok
és szarándokok sorain, mit tenni mindenkor szokott vala, kik őt az
egyház tornáczában várák. Midőn annak nyújtá az aranypénzt, ki a palota
oszlopánál hált, ez megfogá a király kezét, megszorította azt, s
felkiáltott: Légy szerencsés, László király! s eltűnt a tömött
sokaságban. Megilletve állt a király egy-két perczig, s így szóla: Úgy
légyen nekem Isten irgalmas, ez az én rokonom Salamon vala. Menjen kiki,
hozza vissza, s barátok leszünk.
Mindenfelé omlottak emberei, de mindenike azon jelentéssel tére vissza,
hogy sohol nem találtatott.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

VII.

PÓLA.
Kősziklás tájain Istriaországnak
Fekszik egy szép város, híjják azt Pólának.
Keselyük fészkelnek szirtjein ormának,
A tengerben játszik képe havasának.
Ide lép egy kegyes szarándok bújában,
S lakást fog a szirtnek tágas barlangjában.
Kápolna lesz a hely, s egyik oldalában
Már csillog a kereszt szent ragyogványában.
Fakéreg és gyökér itt minden élelme,
Messzünnen hord vizet egy kis faedénybe’;
De minden szükséget könnyen tűr szent hite.
Az Úr kísért, ugymond; légyen szent ő neve!
Éjjel imádkozik, s kilép az üregből.
Szikráznak csillagok égről és tengerből.
Mily szép sors az enyém, mond megilletésből;
Csend lakik keblemben, s körülfog kivülről.
Böjt s könyörgés alatt múlnak esztendei,
S itt lakván, még embert nem láttak szemei.
Végre azt mutatják gyengűlő ereji,
Hogy már közelítnek a halál perczei.
Így kiált az Úrhoz: Légyen akaratod!
De te, ki a szegény szenvedőt meghallod,
Engedd, hogy vehesse azon szent malasztod’,
Melyet borban ada s kenyérben jóságod.
Az Úr meghallgatá a buzgó kérését,
S egy pap, ki vadászatban találta kedvét,
A hegyek közt arra intézte lépését.
Hol a szarándoknak hallhatá nyögését.
S ő s a pap rá ismér Isten végzésére,
S végig nézvén élte hosszú ösvényére,
Begyónja vétkeit lelke örömére,
Bocsánatot kér s nyer, üdvezűlésére.
A pap kenyeret s bort hozott volt magával,
Hogy erőt vehessen lankadozásával.
Vérré változtatja a bort szent szavával,
A kenyeret testté, s beadja ujjával.
A szarándok amint ezeket bévette,
Magát most egészen könnyebbnek érzette,
Égi fény terjedt el körűle s felette;
Életét szelíden s mosolygva végzette.


A HÁROM KIRÁLYLEÁNY.
Volt egyszer egy király. Annak három lyányai voltak. Az egyiknek haja
arany vala, a másiknak ezüst, a harmadiknak vas. Az aranyhajút
Capellidórának hítták, az ezüsthajút Bianchéttának, a vashajút
Nérabellának. S amilyen volt hajok és nevök, olyan volt szépségök is:
Capellidóra mint a hajnal; Bianchétta mint a csillagok; Nérabella úgy
tündöklött mint sötétben a karbunkulus. S amilyen hajok, nevök,
szépségök, olyan volt erkölcsök is: Capellidóra nyájas és víg kedvű,
mint a teljes virágzatában álló rét; Bianchétta tiszta és szelíd, mint
egy kristálypatak; Nérabella úgy szítta magához valaki látta, mint a
mágnes a vasat. Magát a királyt Paffusnak hítták.
Valamikor a rózsák elkezdének virúlni, Paffus király magát elvoná
hajlékába, s ki nem jöve nyolcz napiglan. Senkinek nem vala szabad
közelíteni hozzá. Sokat síránkozott.
Egyszer megtörténék, hogy amint a három királyleány a királyi kertben
sétálgata, s ott fakadni látá az első rózsát, atyjokhoz menének, s így
szólították meg: Felséges király, kedves atyánk, kegyes urunk! szomorúan
látjuk közelíteni az időt, melyben Felséged magát tőlünk ismét félre
fogja húzni, s mély bánatjába elsülyed. De tehát teljesítsed kérésünket
s beszéld elő tisztelő gyermekidnek, honnan ered e fájdalom. Mert ha
nincs is hatalmunkban segéleni rajtad, osztozni akarunk benne, s együtt
viselni, mint hű gyermekidhez illik.
S az öreg király egész lelkében megindúlt. Megölelte gyermekeit, és sírt
örömében, s oly igen erősen, amint csak hatalmas királyhoz illik. S
immost így szóla hozzájok:
Királyi herczegnék, kedves gyermekeim! Emlékeztek, miképen elterjedett a
hír, hogy a ti kis öcséteket, Lindóró herczeget, egy barátja, az
isméretes varázs Zoraduró, Egyiptusba vitte légyen el, hogy ott a
pyramisokban oktattassa; és az megholt légyen a sok gyéknyelvtől,
melylyel a gyermeket azért éltették, hogy élesedjék emléke, s a mit neki
tanítanak, könnyebben megfoghassa, hívebben megtarthassa. Én és ti és
egész udvarom, a hírre gyászba öltözénk; s a hír nem való. Öcsétek él,
de jaj, nem tudom, hol; nem tudom, hogy. Mérges ellenem, az a gonosz
Fanferína, elragadá fiamat, a kedvest; nem feledhetvén, hogy őtet nőűl
venni nem akartam. A dolog ekképen történt: Öcsétek Lindóró királyi
herczeg egy estve, kísérve dajkájától, kertembe méne le, kisétálni,
kimúlatni magát. Elérvén a nagy tó mellé, mely a hegy lábait mossa,
meglátott egy liliomlevelet, amint az a víz tükrén lebege, s a
leggyönyörűségesebb nótát muzsikálta. A gyermeknek iszonyú kedve jött,
felülni a liliomlevélre. A dajka kérte, rimánykodott, ne cselekedné, s
végre még erővel is akará tartóztatni; de egyszerre valamely varázslat
fogta el szemét: száz meg száz kis Lindóró szökdelt, ugrált,
tánczolgatott előtte és körűlötte; s a hűséges asszony nem tudhatá,
melyik Lindóró ezek közt az övé. A liliomlevél muzsikája mindég zengett,
s mindég mindég bájosabban, s Lindóró belé ugrék a liliomlevélbe, mely
most ment a dajka szeme elől mint a szél. A dajka sírva, sikoltva, utána
akara ugrani; de azok a több Lindórókák egyszerre csalánná változának, s
addig verdesék a dajkát, míg az én hét ölyvem, kiknek azt tevém
kötelességekké, hogy kertemre vígyázzanak, előszállának védelmére. Most
ezek űzőbe vevék a liliomlevelet, de egy pacsirta jöve elikbe; s amint
az hallatni kezdé szavát, hullának ölyveim tollai is, úgy hogy alig
érhetének vissza kertembe, s megkopaszodván, még most sem repűlhetnek. A
dajkát elnyelé a föld; csak feje marada ki, s bolylyá leve, melyen hajai
hangyákká válva mozgának. A járó csalánok pedig mind gyökereket kaptak;
mostanig sem tudtam őket egészen kiirtatni. Gyökereik kemények mint a
márvány, s élesek mint a kard. Udvari főkertészem, Hörcsök, kit ti
annyira kedveltek, a maga legényeivel, a vakondakokkal, minden fogaikat
kitördelék bennek. Udvari fő-foggyógyítóm kiszedé a csorbúltakat, s
gyémántokból raka újakat a kitördeltek helyébe. Azoknak sem vala semmi
sikerök.
Megtudván veszteségemet, körmömet bal kezem ujjain tüstént megvakarám,
mert Zoradúró barátom közt és közöttem az a jel, mely által tudtára
szoktam adni, hogy bajban vagyok. A lelkem-szerette épen hánytatót akara
beadni a Hekla-hegyének; de megértvén, hogy engem baj ére, odahagyá
pátiensét, s jött egy kimondhatatlan szépségű és sebességű
szarvasbogaran, mely, mint tudjátok, istálómban áll, minthogy a
szertelen nyargalásban egyik szárnya inat rántott s a gyönyörű teremtés
megrokkana. Elmondám neki bajomat, s ő azonnal forgatni kezdé könyveit,
s a csillagokba tekingete, megtudni, hol a gyermekem; de minden
igyekezete haszontalan volt, mind e mai napig. Ment szinte a Níl-vize
cataractáiig, hol lakást egy öreg varázs tart, félrevonakodva minden
halandóktól. Azt a nagy Merlín megajándékozá a maga száz évi
kalendáriomával, melyben mind azon varázslatok, mik királyfiakon száz
esztendők lefolyása alatt történni fognak, előre ki vannak számlálva; de
Lindóró felől abban sem talála semmi hírt. A varázs csak azt tudá
könyveiből kitanúlni, hogy fiam él; de hogy hol él, és hogy miként
szabadíttathatik ki, azt a könyv nem mondotta. Merlín ugyan saját
kezével vete egy-két sort a könyv keskeny szélére, de azt nem lehet
elolvasni, mert ő felette rosz író volt, mint még ma is sok túdós ember,
s takarékosságból rosz gulacsot veve tintának, mely annyira elfakúlt,
hogy nincs szem a világon, mely betűit kiismérhesse. A két varázs
azonban, sok fáradsága után annyit csakugyan kisyllabizála, hogy
országomnak nem varázserő, hanem lemondás adhatja meg boldoglétét. De az
ország java s a Lindóró kiszabadúlása mint lehet összefüggésben
egymással? Így lévén a dolog, meglátását többé nem remélhetem. Innen
erednek aggodalmaim, felséges királyi-herczegkisasszonyok, nékem kedves
leányaim; és minthogy én őtet, az én szerelmetes fiacskámat, a kedves
Lindóró királyiherczegcsét, akkor vesztém el, midőn a rózsák nyílásra
fakadoznak, fakadoznak az én sebeim is új meg új erőben, mihelyt ezeknek
leveleiket nyílongani szemlélem. S mostan Isten véletek! Ne háborítsátok
meg magányom búslakodásait.
Ezt mondván, beméne az ő hajlékába, mely mivelhogy szemei a sok sírásban
felette meggyengűltenek, eygetlen-egy darab smaragdból vala kivésve;
szemeinek enyhítésekűl levoná ablakinak kárpitjait, és síra keservesen.
Ő királyi fenségek a herczegkisasszonyok mélyen megilletődve tekintének
egymásra, s kiki szobájába méne, s elzárkozék és siránkozék nyolcz
napig, mint atyjok, a király.
Május első napján, az nap, melyen a király búslakodásinak vége szokott
vala lenni, a három királyi-herczegasszony megálla az ajtó mellett, s
mindenike egy-egy ajándékkal. Capellidóra arany sisakot hoza, Bianchétta
ezüst paizst, Nérabella vas pallost. S amint a király az ajtón kilépe,
ezek így szólának hozzá: Felséges király, urunk és atyánk megígérénk
neked, hogy segélyedre fogunk lenni, ha hatalmunkban álland, és íme
teljesítjük ígéretünket. A mit itten ajándékba hozunk, az a te kedves
fiadat, a mi testvérünket, visszaszerzi neked.
Azonban míg ő felsége Paffus király álmélkodó gyönyörűséggel szemlélgeté
lyányainak ajándékait, a három királyi-herczegné ígyen folytatá a
beszédet:
– Felséges urunk és atyánk, a jóltevő tündér Liliafiámma nekünk
komaajándékúl a mi hajainkat adá, oly feltétellel, hogy ha el nem
nyíretjük, ötszáz esztendő alatt minden tizennyolcz esztendőben megint
újjászületünk és szépek maradunk: ellenben valamikor elnyíretjük,
mindannyiszor életünkből elvesztünk ugyan száz esztendőt, de a miért
elnyíreténk, meglesz. Emlékezel, hogy gyermekkorunkban e
tündéradománynyal már két ízben segélénk magunkon; tudnillik egy
sétálásunk alatt erősen megéhezénk, s mindhárman elszelénk hajainkból
egy fürtöt, hogy egy fánkot kapjunk érte, s másikat egy fazék fris
tejért. Ezt látván a jó tündér, megfoszta bennünket azon hatalomtól,
hogy hajainkat elvágathassuk, míg tizennyolcz esztendősökké leszünk.
Megértvén bánatod okát, elzárkozánk kamaránkba, és minthogy
tizennyolczadik évünket épen most értük el, hajainkat elvágatánk, s
abból neked e sisakot, e paizst és e pallost csináltatánk, hogy öcsénket
visszaszerezhesd. Kérünk, hirdettess turnélyt, s e sisakot, e paizst, e
pallost tedd ki díjúl. A ki a sisakot fel tudja tenni, a ki e paizst
elbírja, a ki e pallost felrántani erős leend, az a te fiad, az a mi
öcsénk lesz.
Király ő felsége megölelé herczegasszony leányait, s mindeniknek
homlokát megcsókolá nagy tüzesen. S legottan előhívatá országának minden
művészeit, s egy üveghegyet fúvata velek, mely felérjen szinte a
herczegkisasszonyok erkélyökig. Felül azon volt letéve a sisak, a paizs
és a nagy szablya, s az egyik herczegasszony mellette álla meg,
kiosztani a díjt. Száz nemes úrfiak pedig, ugyanannyi grifmadarakon,
széllyel szágúldozának ugyanannyi országokra, s bajra szólítának fel
minden herczegeket és lovanczokat, és mind, mind, valakiknek turnélyozni
kedvök érkezhetnék.
Sok ezer mértföldekre hemzsegének most a teménytelen sokaságú emberek,
minden országútakon, szerencséjöket próbálni a turnélyban, mert kiki
magát tekintette legvitézebbnek, s úgy hüvé, hogy a király elveszett
fiacskájának ő fog ismértetni. S történt, hogy az egyik országúton három
lovag összetalálkozék: egyik sárga paripán, vont-aranyba öltözködve;
másik fejér lovon, s ennek fejér vala öltözete is; harmadik alatt fekete
ló lépdelgetett, mint a legsötétebb éj, s vas volt derékvasa, karvasa és
czombvasa. Elismerék egymást, hogy ők három szomszéd, egymással
barátságban álló király gyermekei, s összebeszélének, hogy együtt mennek
tovább, útjokon.
Látá a gonosz tündér Fanferína, hogy meg nem gátolhatja az ifjú herczeg
Lindóró felfödöztetését; de legalább a három királyi lovanczot akará a
turnélytól elvonni, mert tudta, mily szándékkal jőnek, s ismerte
barátságukat a Paffus házához. Estve vala, midőn a három herczeg egy
erdőbe ért. A gonosz Fanferína azonnal felszállott, s amint kiterjeszté
palástját, legottan elalvának a csillagok, felhők tornyozódtak felhőkre,
s a homályt homály terhelte. Ki-kinyújtá nyelvét, s szüntelen
szikrázának a fellegek; pökött, s azonnal ömlött az eső, harsogva mint a
Vág a Karpát hegyeiről; három foga közzűl, melyeket szájában még
meghagya az öregség, kitörte az egyiket, s ellökte a felhők közzé, s jég
omlott mindenszerte igen nagy darabokban, s kemény mint a márvány. A
három herczeg kísérői barlangokba rejtezének; de a királyfiak kivonák
kardjaikat, s oly ügyesen villogtaták mindenfelé, hogy a jég közzűl őket
és lovaikat egy szem sem érheté. A mennyköveket pajzsokon fogdosák fel,
s azok szétpattogának minden kár nélkül. S oly könnyűk valának lovaik,
hogy midőn útjok a legmélyebb patakokon ment is keresztül, a vadzajgású
csermely feljebb nem ére bötykeiknél. A mennykövek csattogásai, a
hegypatakok harsogása, az ordító, visító széldüh, az aggtölgyek
recsegései közt három kívánatos zengés hallatá magát, s bátorítá, hogy
folytatnák menéseiket. S a kívánatos három szózat ugyanannyi csillár
szava volt, melyek most lovaik füle közzé szállának, hogy világot
tartsanak útjokra. A három királyfi bátran folytatta volna útját e
segély nélkül is, de most annál biztosabban menének, keresztül a vastag
sötéten, egy pislongó világ felé, mely a csalit közzűl előbb ugyan igen
szűken, tovább tisztábban, mindinkább meg inkább csillámlott feléjek. Az
egy szénégető kalibája volt. Az öreg elikbe jöve, üdvözlé őket, kérte,
vennének szállást szegény fedele alatt, s lovaikat eresze alá kötötte. A
királyfiak elfogadák szívességét, s bemenének a kalibába.
– Uraságtok nem veszik rosz néven, hogy egy kisség elfordúlok, mondá
nekik az öreg; én a lovakhoz látok; a vacsoráról babám fog gondoskodni.
Ha ficzkóm itthon volna, rá bíznám a lovakat: de az ment, mihelyt
háborgani kezde az ég; abban leli kedvét leginkább, ha villog, csattog.
Azt gondolná az ember, hogy érti a mennydörgés beszédét s ismeri a
villámok betűit.
Kimenvén a két öreg, hogy dolgaikhoz lássanak, a három királyfi
neki-erede a beszédnek.
– Én nem azért jelenek meg a turnélyban, hogy magamat a Paffus király
fiának ismértessem, mondá az Aranyherczeg; nekem kedvesebb az én atyám
mint széles e világnak minden egyéb atyja, s beérem magam’ az ő
országával; de szívem lángol a világszerte híres Capellidóra királyi
herczegkisasszonyért, bár azt még eddig soha nem láttam.
– Engem is hasonló czél vezet ide – mondá most az Ezüstherczeg; s
királyiszékemre az én jobbomon csak a szép Bianchétta léphet fel, s nem
semmi más királyi gyermek széles e világon.
– Én pedig Nérabella herczegkisasszonyért lángolok, mondá a Vasherczeg;
s kezet csapának örök barátságra, felfogadván, hogy egymást minden
igyekezeteikben híven fogják segéleni; és hogy ők, megnyervén majd a
három királyi-herczegkisasszonyok hajlandóságát, azon szerint élnek
majd, mint három egymást szerető sógorokhoz, barátokhoz illik, örökkön
örökké.
– Jó estvét, nemzetes királyfiak! én segédetökre leszek; monda most
valamely szózat. A királyfiak körül tekingeték magokat mindenfelé,
jobbra, balra, s íme, egy csudaalak ötlött szemekbe – egy törpe valami,
oly igen kicsiny, hogy homlokával alig érte fel az asztal szélét; három
lábú, melynek egyike emberláb vala, a két másika szarvasláb. Hátából két
szarvastürök nőtt vala, s csak egy karja volt; másika helyett
bagolyszárny nőtt ki vállából.
– Ki vagy, te piczi teremtés? kérdé a Vasherczeg.
A törpécske megfogá fejét jobb kezével, s feltevé az asztalra. A
fejetlen törzsök fel s alá járdogált magának a házban, a fej pedig
felele a kérdésre.
– Én pensionált lélek vagyok – ugymond. Elébb komornok valék a varázs
Zoradúró mellett, s deli termetű, igen szép arczú. A gonosz tündér
Fanferína megkapott, s szarvassá s bagolylyá akara változtatni
egyszersmind. De köszvényes lévén, s ennélfogva magnetizáltatván
magamat, több erő vala bennem, mint a mit Fanferína gondolt vala, s így
az általváltoztatás neki csak félig sűle el, s a félig szarvas, félig
bagoly helyett az leve belőlem a mit láttok. Uram nem tarthata meg
tovább szolgálatjában, mert azok a finnyás tündér dámák, kik olykor
látogatásként járának hozzá, nem szokhatának látásomhoz. Erdőmesternek
neveze tehát e jószágában, s most félig-meddig nyugvó állapotban vagyok.
– S mi a fizetésed? kérdé a három herczeg.
– Nem sok; de én bölcsebb vagyok a Görögország híres hét bölcseinél, s
kevéssel is beérem magamat. Pénzfizetésem nincs, de van asztalravalóm.
Hét mennykőfergeteg; hat kila gesztenye, de melyet magamnak kell sütnöm;
hat tuczet asszú szunyog; fél oldal krokodilsüldő; italnak két
passzát-szél; öt font napsúgár a téli éjszakákra, nyárára egy felleg,
porköpenyegűl. Ellenben mind ebből altiszteimet is ki kell tartanom, s
férgeimet, bogaraimat, s ezek töméntelent megesznek. Az a három csillár
is, mely benneteket ide kalaúzola, az én cselédem. Érdemlettek tőletek
egy kis borravalót, mert éhhel-holt legénykék, s feleségesek,
gyermekesek.
– S mit adhatunk nekik? mire van szükségök? – kérdé az Ezüstherczeg.
– Pénzt, felele a fej az asztalon. Az ércz’ galváni kecse a lelkekre is
elhat; de épen ezért, a mit nekik adni fogtok, egynemű ércz ne légyen. A
világítás díja közönségesen négy garas, de uraságok tetszésök szerint
adhatnak.
A három királyfi egyszerre nyúla zsebjébe, s számlálatlan adák a mit
kimarkolhattanak.
A fej vigyorga örömében, s a törzsök tapsra csapá együvé kezét,
szárnyát. Ekkor mondá a fej: Sokáig vártalak benneteket, mert egy
izenetet bíza rám Liliafiámma tündér; de bosszankodom önmagamra, kiment
az eszemből. Meleg vala az idő, s én szomjúztam; saját mennydörgésim
régen elfogytak, s angáriám még messze van; így megörűltem a Fanferína
viharának. De el kelle nyelnem egy-két villámot túl azon a mit szomjam
kívánt, vagy talán mohón találtam inni, mert az ital fejembe ütött;