Magyar regék, mondák és népmesék - 06

hűségökért egymás eránt, s tettek által gyakorta bizonyított vitéz
lelkek miatt.
Amint Messzer Giovánnit belső hánykódásai végre felszökteték üléséből, s
ő ezeket megsejté, így szólla hozzájok:
– Egy nap közelít felénk, mely eldönti dolgainkat. Fennmaradunk-e
azontúl, s melyikünk marad életben, azt tudni nem lehet. Elmondom tehát,
honnan erednek hánykódásaim, nehogy bennem megütközzetek; mit ítél
felőlem a sokaság, arra kevés gondom. De előbb tegyük, a mi, mint
vezéreknek, tisztünk. Azután összetalálkozunk Ardó mellett, a hársnál.
Ekkor különválának; mindenike megjárá őrhelyeit, a vitézeket
gyúlasztgatá, hogy lennének mindég készen; az ég sötétedik, s eddig is
tapasztalák, ellenségök mely fortélyos, mely vitéz, mely vakmerő.
Éjfél vala midőn kerengésöket elvégzék. Giovánni jelene meg legkésőbb.
Ama dombon, hol most az udvarház, nagy lángban ége a tűz, s a vitézek
elnyúlának körűle. Egyik csoportjok falatozott, a másik lovaikhoz láta,
némelyike fegyverét, szerszámát csínosgatta, élesítgette. Egy más
csoport mesélgetéssel tölté az időt; mert közöttök sokan valának, s ez
világosan mutatja ázsiai eredetünket, kik virradtig fonák, ha kelle, a
mesélést, mit a magyar katona, a magyar pásztorember, s a szüretelők,
aratók, még ma is gyakorlanak. Bizonyossá tévén magát a három vezér,
hogy sergeik vígyázatlan nem maradnak, s így nem retteghetni hogy
meglepessenek, lelépdelének a hárshoz. Giovánni hátát a vastag fa
derekának veté, úgy hogy szeme előtt látá a sárosi várat, s így kezdé
beszédét:
– Emlékeztek barátim, hogy urunk a király engem küldött vala előre a
zsoldosokkal, tanúlnám ki a hely fekvését, míg utánunk jövend, megtörni
a kevély Trencsényi Máté gróf hatalmát, ki maga marada fenn ellenei
közzűl. Bejárám tehát a vidéket, hegyről völgyre, hol egész sergemmel,
hol csak válogatott vitézimmel, olykor egyedűl is, s néha szokott
öltözetemben, s ahol kelle, idegen köntösben. Egyik mászkálásom alatt
eltévedék. Kifáradva értem a hárshoz, s egy leányszemélyt találtam
árnyékában. Kértem, szánna meg s adna ennem. Egy fazék tejet teve
előmbe, s azolta nem ismerem magamat. Te, Bellapietra ismersz; te pedig,
régi fegyvertárs, elhihetd, asszonyi arcz engem úgy nem tuda soha
megilletni, ahogy megrettenteni semmi fegyver nem tudott. Kevélykedtem
hideg nyúgalmamban, s a pillantat, mely elszédítheté vala a világnak
minden férfiait, egy szép gömbölyeg lágy kacsó szorítása, és mindazon
kedvezések, melyekben magát a kölcsönös szeretet kinyilatkoztatja,
boldogítottnak érzi, nekem annyi vala mint egy pohár víz. Sokszor
mondám, hogy engem semmi nem hozhat lángba, hanemha valamely isteni
lyány egy csésze naphtával jő nekem, mely – amint a keleti útazók
beszélik – meggyúlván egyszer, el nem alszik, míg magával együtt edényét
is megemésztette. Oly hideg valék azon szerencsétlen – nem! azon
szerencsés szép napig, mely e tájra hozott. Míg a tejet iszom, imhol jő
egy elszabadúlt paripa, s megáll a lyány előtt. Mi is volna a
természetben, a mi hatalma alá örömmel nem hajlana! A leány felűle reá,
még egyszer egy pillantatot vetvén az idegenre kit a téjjel
felélesztett, s szemeinek súgárjai béhatának szívembe, hogyan a nap
szokta nyilait a mi hazánk leghévebb szakaiban. – S ki az a leány? ezt
fogjátok tudakozni. – Odafenn lakik Sáros várában, ellene hadainknak, a
Máté gróf leánya. Látád-e őt, öreg vitéz? Ha nem, álmélkodni fogsz
rajtam. Te, Bellapietra, megértesz ha mondom, varázsereje hasonló a mi
szebb egünk holdjához, midőn súgárait a rózsák ernyőjébe lövelli. Amint
eltűne szemeim elől, tudakozódtam felőle a lakosok viskójiban. Minden
imádja; mert ő oly jó, oly szelíd, oly nyájas; s azonban büszke,
harczkedvelő, s tántoríthatatlan érzésiben. Atyja néki ajándékozá e
falut; s ő ide, míg még béke volt, gyakorta sétála le, s gyönyörködék a
hely kies fekvésében; miolta mi vagyunk itt, soha nem láttatá velek
magát. Hányszor nem jövék ide, remélvén hogy itt találom! de mindég
hijába. Sokszor segélyt hoztam szegényeinek; azt mondtam hogy azt nékik
ő küldi; senkitől nem ismerve s idegen öltözetben; csakhogy áldatni
halljam, míg bennünket a háború inségei miatt átkoznak. Kövekre írtam
fel honom énekeit, s elvetettem az út szélein, hol ő sétálni szokott,
hogy lássa meg, ha lejő talán megint, és olvassa. Énekimben csak ő él,
csak ő lakik szívemben; annak ő a királynéja. Midőn végre ide kelle
jönnünk, Ardón választám szállásomat, s míg az egész táj fel vala
égetve, fel vala dúlva, megkímélém Ardót, hogy értse ki volt légyen itt.
Innen ered elváltozásom, melyet magam sem értek. – Hallátok, mi történt
s mi történik velem, s gondoljátok a mi tetszik.
Két barátja némán űle, s sokára az öreg vitéz szólamla meg: Mindaz amit
hallék, varázslatra mutat, s azt gyaníttatja, hogy a táj nem ok nélkűl
beszél csudákat a hely asszonya felől. Hallottam s elfelejtettem; ki
gondol affélékkel? Annyit említek, hogy az Ardó urnéjának adományai
mindég veszélyt hoznak. Sergemben lesz valaki, a ki többet tudhat;
végére járok, s elmondom neked, hogy tudj tőle őrizkedni.
Menni akara, s előtalálá a király követét, hogy Bellapietra és Giovánni
menjenek; már a szomszéd hegyek közt van. Az öreg áltvevé az elősereg
igazgatását, s a kettő ment a király elébe.

II.
Sáros vára mozgásban volt. Máté gróf a múlt éjjel megérkezék, egész
seregével. Bástyája ormáról kőfala fokain lobogának zászlói; az udvaron
ismét egy, óriási nagyságban. S a zászló mellett sír vala ásva, jelűl,
hogy ő, ha megveretnék is, ha megmászatnának is a kőfalak, ügyét addig
védi, míg mindnyájan nem vesznek. Leánya, kit közönségesen az Ardó
urnéjának nevezének, a sánczokon lépegete fel, hol megtekinté a
készűleteket; mert ő érte a had munkáihoz; midőn egy szegény sorsú
asszony négy gyermekével bejöve a vár kapuján. Az Ardó urnéja ráismere
gyermeki éveinek gondviselőjére; elébe ment, s nyájasan nyújtá neki
jobját. – Azt ugyan jól tevéd, kedves öregem, mondá neki, hogy a veszély
idejében meglátni akarál; koczkáink peregnek, senki nem tudhatja, hatot
ütnek-e vagy vakot.
– Ah, szép Nagysád, felele ez; ohajtottam ismét csókolhatni a kezeket,
melyek vélem oly gyakran tőnek jól, de nem mertem volna csendes lakomból
kibúni, hová elrejtettél, ha nem vevém tegnapi izenetedet, hogy ott
többé bátorságban nem vagyok, s jönnék fel.
– Én izentem-e? Arról én nem tudok; felele ez. De a háborgó időkben
semmi gond nem szükségtelen. Mondd elő, mit tudsz?
– Hogyan? kérdé az asszony; hiszen izenetedet egyenesen az a nem tudom
ki hozá, a kivel nekem oly sok ízben küldél segélyt, vígasztalást. Az
nem tőled volt küldve?
– Mondom, nem értelek; így folytatá a kisasszony szavait. Ki az? mit
kerese nálad?
Ekkor az öreg: – Egy estve, nehány hete már hogy a dolog történt, egy
idegen, minden czifra és fény nélkül, belépe szegény lakomba, s azt
kérdé, ha ismerlek-e? – S ki ne ismerné az Ardó urnéját? felelém, s én
még inkább ismerhetem mint mások, mert kisdedsége olta körűle
szolgáltam, s minden reggel, minden estve könyörgök boldoglétéért. – Az
szép tőled, felele az idegen; de szoros kötelességed egyszersmind, mert
ő is mindennap emlékezik rólad, s ím most is küld gyermekidnek valamit.
Ekkor egy rakáska arany- és ezüstpénzt asztalomon hagyott. Az nap olta
gyakran megjelene nálunk; sohasem únatkozott el játékait űzni
keresztleányoddal, s egész órákig hallgatá ha rólad beszéltem s gyermeki
korodról, és hogy mint nőttél nagyra. S mikor azt mondám, hogy
katonásabb kisasszony vagy mint minden férfi széles e világon, s hogy a
verekedés, a csata minden örömed, mélyen sohajta fel. Mindég hagya
valamit ha jött, s azt mondotta hogy te küldöd. Kis druszád egykor
tudakozá, ki ő; s azt felelé, hogy hazája idegen föld, s hogy nem rég
olta tiéd, de testestűl, lelkestűl a tiéd. – Tegnap hajnaltájban
békopogtata nálunk, felvere álmunkból, s ezt kiáltá: Fel! fel! el innen
hamar! jön a király, egész seregestűl. Magatok vagytok, bántástok
eshetnék. Menjetek a várba; ezt izeni asszonyotok; rátok gondja lesz; s
ímhol vagyunk.
A kisasszony elandalodva álla. Végre megszólalt: Tőlem az izenet nem
méne. De akárki légyen az ismeretlen, ő nekem barátom; mert tette szép.
– Minden bizonynyal az! mondá az öreg, s kétszeresen barátod. Jót teve,
s éretted tevé.
A kisasszony elfordúlt. –
A tárogató éles hangjai hírűl adák a vár ormairól, hogy közelít az
ellenségi had. Az könnyed lovasság vala, s a hegy aljában telepedett
meg. Míg egy részek felkapatott a várhegyen, felkérni a várat, a vezérek
elmaradtak, s barátságosan beszélgetének; Messzer Giovánni, egy tüzes,
jókedvű magyar, Irfe a neve, és a Giovánni barátja, Bellapietra.
– Kérlek, barátim, ha majd bébocsátanak, vígyázzatok magatokra, s semmit
a gróf leányától el ne végyetek. Az emberek szájában egy bohó monda jár,
én meg nem foghatom s nem hiszem, de sokon megtörtént, és így kerűlni
kell: Ha ki a lyánytól valamit kíván és megnyeri, szerelmes lesz belé
haláliglan, szerelme által haláliglan szerencsétlen. S képzelhetni-e
nagyobb bajt, mint ha a király biztosai közzűl egyikünk vagy másikunk el
találná veszteni szívét, mire holnap oly szükségünk lehet?
– Nem tudnád megmondani, honnan ered a monda? kérdé Bellapietra.
– Mondom, felele Irfe; míg felérünk a hegyen, elég időm marad rá; mert
íme visszatér a követ, s a kapu nyitva áll.
Irfe így beszéllé:

III.
– A régibb időkben, míg szent vallásunk a magyar földen gyökereket vere
s elterjede, a régibb tudomány és az új gyakor küzdésben valának
egymással. Bűbájosok és jósolók keltek az új világosságnak ellenére; s
így esett, hogy I András alatt a keresztyénség üldözőkre talált
mindenszerte. Templomaink kiraboltatának, s a hit követőit kínzották,
gyilkolták. A kik elkerűlheték a kardot, a hegyek közzé rejteztek el.
Itt akkor csak erdő vala, s egyedül ott lehete látni egy kisded házat,
hol most Ardó áll. Abban egy csudaszépségű jósasszony lakott. De amely
kellemes arczában, szívében oly kegyetlen volt. Ez gerjesztgeté
leginkább a lázadás lángját e tájakon, s örvendve nézé előre, mint
vesznek a keresztyének halmonként. Egykor háza küszöbén állott vala, s
felpislongott a csillagok közzé, hallgatá a lombok suhogását s a
csermelyék ömléseit, midőn egy ifjút láta eljönni az erdőkből. Az neki
lábaihoz borúlt, s kérte, rejtené el üldözői elől. Nem tudá hogy a kinek
segélyéhez folyamodott, a jós Gána. Az ifjú nevét a monda Mitónak
hirdeti. A jós nagyon örvende az ifjú megjelenésén, mert épen valamely
ifjú szívének vérére vala szüksége pokolbeli mesterségeihez. Elrejté
tehát az ártatlant kamarájában; de midőn üldözői nála is tevének eránta
kérdést, megnyitá nekik a kamarát. A gyilkolók nem láták meg az ifjat;
szemek fényét elvevé a jós szépsége. S amint ezek tovább menének, beméne
az ifjúhoz; étket vive neki és italt, megvarázsolva előbb mind ezt mind
azt; a mi kitetszék onnan, hogy az ifjú legottan igen mély álomba
süllyedett. Eljövén az óra, mely a jósnak legkedvezőbbnek látszott undok
mesterségeihez, közelíte az ifjú nyoszolyája mellé, varázsmécsével egyik
kezében, a másikban nagy késével. Vasát már belé akará meríteni az ifjú
szívébe, midőn az a gondolat szállá meg, hogy elébb lesse ki az ifjú
legtitkosb gondolatját, melyre neki más mesterségéhez vala nagy
szüksége. Egy varangyékot, mely, épen holdtöltekor, a negyedik hónap
negyedik napján szólalt vala meg, rátette az ifjú homlokára, s Mitó
azonnal szerelemmel kiáltá a Gána nevet. Az asszony elérté a heves
felkiáltást. Akkor előbb az ifjú hajából, azután a magáéból lemetszett
egy fürtöt, együvé fonta azt, s megégette, s a haj hamvát elhintette a
szép ifjú szívén; s íme a nyoszolya mellett a falon egyszerre megjelent
a Gána képe. Az asszony elérté szíve lángolását. Ismét megújítá a
mesterséget, s most harmadikszor is, s mindég úgy találá, hogy az ifjú
szíve, lelke vele foglalatoskodik. Egyszerre támadott mély szerelme
elváltoztatá a gonosz szándékot. – Hah! vesszen, úgymond, egész
varázshatalmam, de a szép legényt nem áldozom fel mesterségimnek!
Az ifjú más nap menni akara: az asszony nem ereszté. Elleneid keresnek,
úgymond; te csak nálam vagy bátorságban. Az ifjú örömmel veszteg maradt.
Szívét nála hagyá, ha ment volna is. Mely szép, mely édes, mely
gyönyörű, boldog napokat élének! A hársat az út mellett az nap ülteték,
melyen elsőben vallák meg egymásnak szerelmöket. Gána napról napra
szerelmesb leve, emberibb, s kész volt volna lemondani a rosz lelkek
társaságáról, csak azok mondottak volna le az övéről. Mitó mindinkább
sejté meg, hogy körűle nem jó dolgok történnek; de egy tekintet,
melylyel az ő szép Ganája szemeibe pillantott, eloszlatá gyanúit.
Egy nap, minekutána sok éjjel egymás után valamely szirtkapu s valamely
temérdek kincs felől álmodék, de a melyet Gána elébb csapodár
enyelgések, végre még harag és fenyegetés által is el igyekezett
távoztatni elméjéből, kiméne az erdők közzé; úgy hitte, felejteni fogja
baját, s ismét eljuthat eltűnt nyugalmához. Már messzére marada el tőle
a ház, midőn feleszméle, hogy sietvén, a maga nyílai helyett a Gánáéit
hozta el. S most – oh csuda! – azon szirtkapu előtt állt, melyet
annyiszor látott vala álmaiban. Az áltellent emelkedő szirtfal egyik
csúcsán elvisítá magát egy szokatlan nagyságú bagoly. Mitó, ki ezen
állat eránt gyermeksége olta meggyőzhetetlen undorodást érze, előkapá
tegzét, s a nyilat rá pattantá. Az csúfolkodó visongással repűle fel, s
körűlrepkedé homlokát. A nyíl egy szirthasadásban marada. Mitó felmásza
a szirtre hogy kivegye a nyilat; s amint azt kivevé, egyszerre
szétpattant a szirt, mint valamely nagy kapu két szárnya. Egy palotát
láta tárva maga előtt, s bátor nyugodt elmével lépe belé.
Gazdagon ki vala világítva a barlang, s az egész fény egy karbunkulusból
eredett, mely a bolt kellő közepébe vala forrasztva. Körűltekinté magát,
s szögletében egy gyengekorú leányzót láta meg, de lánczok közzé verve.
– Azért jössz-e hogy megölj? kérdé a leány. – Sőt hogy kiszabadítsalak,
gyönyörű teremtés! felele Mitó. – Úgy csak azt kell tenned, hogy
bilincsemet illesd meg a nyillal, mely kezedben van, s egyszerre
lepattannak; jól ismerem e nyilakat. Mitó megtevé a mire a leány
intette, s az felszökék vasaiból, s futott. Kijutván a barlangból,
földre veté magát, sírt, könyörgött, égre emelt kezekkel. Most pedig
szalada, mint a gímek a Kézsmárk hegyein, s Mitó mindenütt a lyány
nyomaiban. Megállapodván a hegy bérczein, Mitó kéré a leányt, térne Gána
házához; ott bátorságban fogna lenni, s mindene leszen a mit kívánni
fog. A lyány reszketni kezde a nevet hallván, s elsápada. – Oh ölj meg
inkább mint hogy ahhoz vígy, kinél gonoszb ellenségem nem lehet. Négy
éve már miolta kiragadott szüléim keblekből, hogy születésem
tizenhatodik visszafordúlóján megölhessen, mert neki átkozott
mesterségeihez ártatlan szívek vérére van szüksége. Sokszor beszélte
nekem maga, s épen e nyíl akara lenni gyilkolásom eszköze, melyet
viselsz. Már régolta nem láttam őtet, s minthogy ma lépek tizenhatodik
évembe, úgy hittem, ő jön, midőn a barlang megnyílt, s teljesíteni fogja
szándékát. Ha téged nem ő külde ki, ha emberi szív dobog kebledben,
kérlek, jámbor idegen, könyörűlj rajtam, s vígy ama várba! Atyám ottan
lakik.
Az ifjú szíve többnemű érzések által vala megrázva. Az a bizonyosodás,
hogy kedvese elhíresedett bűbájos, hogy embert öldös áldozatúl, hogy
lelkekkel czimborál, és hogy ő azt előtte, a gyanító előtt, tagadozá,
elborzasztotta, s előbbi szerelmét útálattá változtatá. Felölelte az
eltikkadt leányt, s elvitte atyja várába.
Gána későn sejté meg, hogy Mitó elcserélte nyilait. Elhalva ijedtében,
elővevé varázstűkrét, s meglátá Mitót, s a mely perczben az aranyfürtű
leányt atyjának áltadja. Haragja a dühösségig ment. Való hogy miolta
szereté Mitót, nem akará elölni a leányt, de szabadon sem akará
ereszteni. A lelkek, és a kik vele szövetkezésben voltak, ezer meg’ ezer
szerek által jelengeték neki, hogy a kedves kis Izsike pusztítólag fog
belé kapni szerelmébe. Ezért tartá fogva az aranyfürtű gyermeket, s
irtózva látá most, hogy szelídsége által magához vala kegyetlen.
Bosszút, olthatatlan bosszút lihegve azon vala, hogy a várbeliek örömét
undok mesterségei által, bármely szerrel, megháboríthassa; de a gonosz
szándék felforgatva süllyedt el a vár káplánja imádságiban. Egy nap
irtózatos alak jelene meg neki, mit ő jól ismért, s bosszantó kaczajjal
adá értésére, hogy Mitó és Izsike a vár oltára előtt összeesküvének.
Látd most, mit nyerél vele, hogy nékem meg nem áldozád, amint én
kívántam? ezt veté szavaihoz, s eltűnt. A leggyötrőbb szerelem és
gyűlölség minden dühében esküvék most, hogy mivel bosszúját Mitón nem
állhatja, az egész férfinemen fogja kiönteni. Gonosz mesterségeinek
mindenikével szövögette varázslatit, hogy valaki az Ardó úrnéjától, ahol
az együtt járdala Mitóval, valamit kérend és kérését megnyerendi, őt
szeresse haláláig, egyedűl, végetlenűl, szerencsétlenűl, s vesztére
önmagának.
A várbeli toronyőr éjfélkor tűzben pillantá meg az ardói erdőhalmot s a
rettegett varázsházat, s Gánát többé senki nem látta. De a hárs
sértetlenűl marada, s nem egy éjjeli vándor szívszaggató jajgást halla
lombjai közt, s egy derengő alakot a fa árnyékában.

IV.
Máté gróf azonban híveit, lázainak vezéreiket, a nagynyelű zászló mellé
szólítá fel, a kiásott sír szélére. Bellapietra elmondá nekik, a mi rá
vala bízva. A Trencsény grófja ezt válaszolá: „A mit ígértek, engem meg
nem indít, fenyegetéstek meg nem rettent. Bíztattok, hogy ha áltmegyek a
Robert Károly felére, nyugalmas birtokában maradok jószágomnak: én
azokat tudom még védeni; hogy Robert Károly meghágy méltóságimban: engem
azzal az én uram, a cseh Venczely, ruháza fel, s nincs szükségem hogy
bennek más megerősítsen. Vesztemmel, halálommal rettentgettek? a csaták
kimenetele bizonytalan; ti és én egyeránt veszhetünk. Sokan elpártolának
tőlem: a kik híven maradtak, salaktalanok, mint az arany; intézze el
küzdés a pört; jónak a jóért győzni vagy veszni dicső dolog. Azonban
senki ne mondja, hogy Máté, a trencsényi gróf, nem szívesen látá
vendégit; jertek, fogadjátok szívesen a mit adok.“
S mostan előjöve Máté grófnak leánya, az Ardó úrnéja, a sötétfényű
parancsoló. Mint a ki magában egyesít mennyet, földet, világos kék
öltözet fogá körűl, s fejéről sárgásan zöld fátyol folya le. Sáfárnéja,
kit olvasóim már ismernek, három arany poharat vive utána, a követség
fejeinek számokra, míg mások az ő kísérőikkel foglalatoskodtanak. A
sáfárné közelébb vonúla asszonyához, s ezt súgá neki: Az amott, ki
annyira rád gömbölyíti szemeit, az hozá hozzám izenetidet s ajándékidat.
Az úrné elfojtá szíve lobbanását, s a két más vezérrel beszélgete,
csendesnek színlelvén magát. Keresztleánykája hozzá simúlt, s így
szólította meg: Édes nagysám, nem-e ahhoz is, a ki velünk annyi jót
teve? Megkapá a gyermek kezét, s odahagyá a három idegent. De a gyermek
visszaszaladt, s legelébb is Messzer Giovánninak nyújtá az arany
serleget, hogy innék ez is, mint már előbb a kettő. És amint ez
leguggola a gyermekhez, hogy szíve imádottjának kedvenczével
nyájaskodjék, ez valamit súga neki. Sőt víg elméjű magyar társoknak úgy
látszott, hogy a kisded kezekből valami suhant által a Giovánni kezeibe.
Hogy a kelő vér pirosra festé a sápadt orczákat, s hogy ragyogának
szemei, mint a nap mosolyg a megszaggatott vészfellegek közzűl, azt igen
jól látta. És midőn visszatérve a király sergéhez, búcsúzásokkor kezet
szorítának, gyűrűt sejte a Messzer ujján, a mit elébb soha nem sejtett.

V.
Derűlt vala a nap, melyen a két had közelíte egymás felé, hogy
megvívjanak. Mosolygva sütött az ég királynéja, s a pipis énekelve
szálla fel hozzá, mintha inteni akarná a küzdeni akarókat, hogy térjenek
az élet örömihez, s a vérontást hagyják abba. Az mind hijába volt.
Robert Károly megálla a halmon, hogy lássa a csatát, s mellette Omodé, a
nádor, két fejdelmei a seregnek, s alattok Giovánni és Bellapietra.
– A mely fergeteges a múlt éj vala, olyan lészen a mai napunk, mondá az
utolsóbb. Lásd, barátom, mint duzzasztják a csermelyt a zápor és a hegy
patakjai, lásd habjai mint kavarognak. Veszve van, a ki néki vágtat.
S a király: Nézzétek, mint fejti ki magát a gróf hada; kiismerni a gróf
munkáján az értelmes katonát. De hát az micsoda amott? Délczeg paripáján
nem asszonyi alak szökdelget-e a sorok közt?
– A gróf leánya, mondá Omodé; szebbet egész nemében nem láthatni, s
bátor és vitéz, mint a leglelkesebb férfi.
Erre a király: Ha ki fogva hozza hozzám, annak adom nőűl, Sáros vára
pedig, egész vidékével, légyen mátkaajándékom.
– Önkényt foglyúl adhatja magát, de erővel senki nem teszi azzá! mondá
Messzer Giovánni.
De a szónak nem hivének, és némely feltevé magában, hogy elnyeri a szép
díjt. Szebb és drágább ugyan még nem is volt. Olyan vala ő, mint a hadak
istennéje, támadásra gyúlasztgatván atyja elősergét. Fürtjeinek éje
göndörögve omlott ki ezüst sisakja alól; a nap játszva csillámtatá ezüst
sugárit a pánczél tündöklő czápáiban, mely fel- és alá habzott, mint a
tusát-szerető kebel szokott a pánczél alatt; fekete szemei villámlottak,
haragosan és szerelmesen egyszersmind, hogy valakivel összeakada, el
kelle tőle fordúlni, bár kardja megkímélte. Súgár mint a nyíl, könnyű
mint a pehely, erős mint az aczél, szép mint egy csillag, így repűle
végig a sorok között. Ha csapatja visszatolatott, ismét előnyomúla; a
sebhedtek feledék fájdalmaikat; a haldoklók örömmel rogyának össze,
midőn láták. Egyenesen a király halmának vette nyargalását, midőn a
nádor békanyarítá a gróf szélső csapatait, s az egész had össze vala
bomolva. A leány szemei végig nézének a zavaron, s látták atyja bizonyos
vesztét.
– Vissza váradba, atyám! kiáltá; én felvigyázok vonúlásodra. – S a
hídnál kevesed magával megállott, hasonló a chérubhoz, ki lángoló
pallossal álla őrt a paradicsom ajtajánál. Máté gróf keresztűlméne a
hídon; a futamlók egymást tolva mentek utána, s a híd letört a teher
alatt, s a habok közzűl irtózatos jajszó hallatszék. A hősleány még
mindég erős lélekkel vesztegle; de látván hogy szaporodnak a tolongók, s
az övéi közzűl mindég többen hullanak, megfordítá lovát, beszökék a
vízbe, hogy ő is menjen atyjával. Giovánni útat nyitott magának, szinte
a víz széléig, midőn a hab a hős Szépet elnyelé. Végig-nyargala a
parton, fel és le, lesvén mindenütt, a víz hol veti fel a leányt, hogy
utána szökjék, hogy erős karral megragadja, kikapja. Ohajtásinak fele
bételjesedék. Hol a habok ereje megszelídűlt a szélesb mederben, a víz
szerelmes gonddal vitte ki a parthoz, de élet nélkűl. Szép még halva is,
ahogy a régiek az Alvást szobrozták.
Giovánni és Bellapietra eltemeték a szép holtat; ez forróan ömlő könnyek
közt, amannak szemei könnyek nélkűl, megmeredve. Giovánni más nap sehol
nem találtatott; senki nem mondhatá, hová leve.
Robert Károly nem sokára azután lengyel királylyá lőn, s Bellapietra
vele ment Varsóba; ott az oroszokkal kereskedésben állók egy bús idegent
emlegettek előtte, ki Ázsia szélén foga lakást, s egy csatában halálos
sebet kapott, s utolsó óráiban barátitól azt kíváná, hogy gyűrűje ujján
hagyassék. Nápolyi vendégek ellenben úgy beszélék Budán, hogy a
byzancziumi császár sergében egy idegen veve szolgálatot, ki
Magyarországról jutott oda, és hogy annak közönségesen kedvelt énekei
mindég valamely setétfényű Úrnét magasztalának, ki végre egyik
csatájában a hatalommal előtolakodó törökök ellen, homályos halált
talála.


A LEVÉL.
Egyikében azon magyar faluknak, melyek a Tisza vagy Duna job szélén, –
de talán a balon – vagy talán az ország közepében – igazán hol, nem
tudom, mert száz esztendeje már, hogy a falu elpusztúla, egy fiatal
hadnagy 1887-ben bús kedvvel űlt a fogadó ebédlőjében. Szeretett és
szerettetett. De a leányt atyja, egy gazdag fösvény gabonakereskedő, más
valakihez akará adni. Elég ok, néki-ereszkedni a mély búnak. – A
szerelem nem hízlal, hanem fogyaszt; s a hadnagy mindég pisloga az ajtó
felé, ha hozzák-e már ebédjét. De a cseléd helyett egy vándorlegényt
láta belépni a szobába, kinek hátán vala csomója, s a kinek csomóján egy
kan macska űlt. A kandúr kövér volt; szőre barna, termete középszer,
bajusza fekete, nyalkán kipederve, kikulimázolva, mint magyar legényhez
illik.
A vándorlegény a másik lóczán foga helyet, s letette nyalábját és a
macskát a nyalábon, s ezt kérdé a macskától: Ehetnél, Károlykám?
A hadnagy nem mere hinni füleinek, midőn a kandúr igen érthetőleg így
felelt: Igen ám, még pedig nagyon.
– S mit ennél, Károlykám?
A kandúr felele: Engem ma melancholiás éhség szálla meg; kérlek, adasd
nekem a hamleti monologot: Lenni? nem lenni?
A vándorlegény felele: Azt megevéd tegnap; ma nem vehetém meg újra.
– Tudom, felele a kandúr; de a Fleischer Shakespearje amaz úr előtt, ki
ott űl, megüté az orromat; kérd csak, szakassza ki könyvéből azt a
monológot. Úgy látszik, búsúl; hihetőleg úgy szerencsétlen mint én; e
szerint azt szabad reménylenem hogy megszán, s teljesíteni fogja a mit
ohajtok.
A vándorlegény közelébb vonakodék a hadnagyhoz.
– Mi egek csudája ez? s a Kegyed macskája igazán papírossal él?
Meghökkenve álla ott a vándorlegény, s szembetűnő öntetszéssel így
szóla: Uraságod a titokban-gazdag hét éj egyikében született, minthogy
az én Károlykám szavát értette.
– Mi az a titokban-gazdag hét éj, én nem tudom, felele a hadnagy; de azt
tudom hogy Lucza asszony napján jöttem e világra.
– Derék, igen derék! kiáltá a vándorlegény, s minthogy ma Luczaasszony
napja van, kívánok Uraságodnak minden gondolható boldogságot. Azonban
kérem tisztelettel Uraságodat – ekkor hirtelen kikapá a könyvet a
hadnagy elől, s a To be? or not to be? egyszerre ki vala szakasztva, s
odavetve a kandúrnak, ki azt képzelhetetlen mohósággal s kedvére
mormogva faldosta fel.
– Van-e eszed, ember? kérdé a felszökött hadnagy; de a vándorlegény
engesztelőleg kapa karjához, s így szóla: Hallja csak Uraságod, most
mingyárt kezdi a declamálást; de azt szebb hallani künn mint e zárt
szobában. Jőjön Uraságod a kertbe. Kedves kis hely; ott lesz szép őtet
hallani.
Csábúlva van – mondá magában a hadnagy, mert a hó nagy szemekben
szállongott. De épen azért, mert az embert csábúltnak nézé, engede
hívásának.
Mihelyt beléptek a kertbe, azonnal megszűnt esni a hó. Hársvirág
hullongott a fellegtelen égből, s amint járni kezdének, virúltak a kert
növevényei, s a föld kebeléből csudaszépségű virágok feslettek elő.
Rózsaillatokkal egyveledve hangzott a fülmilék csattogása, s a tavasz
mágusi leblei suhogtanak végig a fákon; a Rhododendron ponticum, a
Soldanella alpína, Datura fastuosa, Nullumbia, Streligia regina
virítának tarka gyönyörködtető zavarban előttök.
A hadnagy csak most sejté meg, hogy a vándorlegény kezében könyv vagyon,
s oda pillantván el vállai felett, látta, hogy amint az könyvéből némely
neveket olvas vala ki, azok pompás exemplárokban állanak körűlök.
Ekkor mondá a hadnagy: Jó ember, minekutána Kegyed ily nagy kertész, én
pedig halok a botanicáért, kérem, teremtse elő nekem a Pelargoniumnak
azon nemét is, melynek Pelargonium Ferdinandeum nevet adának. Hallom,
hogy az felette szép; még nem volt alkalmam látni.
– Nagy örömmel, mondá a vándorlegény, s össze s visszaforgatá a könyv
lapjait, de haszontalan, s most felkiáltott: Mely gondatlanság! könyvem
a szellemek botanicája; nekem csak oly növevényeket szabad
elővarázslanom, miknek nevei itt állanak. Új meg’ új supplementjei jőnek
mindég, ahogy új meg’ új plánta jő ismeretségbe s nevet kap. Mi nem
maradhatunk hátrább az embereknél; s most látom hogy az az új virág –
hogyan is tetszék mondani? – Pelargonium Ferdinandeum – toldalékomban
még nem áll. Írni fogok a nyomtatónak, hogy a legújabb íveket küldje meg
haladék nélkűl, s más alkalommal szolgálatjára leszek Uraságodnak.
Most egy jászmínernyőbe érének, s a két úr leűle egy pázsitszéken, a
kandúr pedig, egyik ágról a másikra szökdelgetve, szívszaggató
hangzatokban declamálgatá a maga Lenni vagy Nemlennijét. Hadnagy úr
megkapá orrát, megrángatta füleit, s aranyszín üstökét, minden kímélés
nélkül tépte meg, hogy álmából, melyben magát lenni gondolá,
kivergődhessék. Haszontalan volt minden fülrángatása, üstöktépdelése, a
jelenet el nem tűnt. Nem bíra tovább magával.