Légy jó mindhalálig - 13

hanem most nekem úgyis ablakórám lesz, majd én kigondolom a tervet és
megcsinálom az alapszabályokat.
Ezzel kezet fogtak.
Misi nagyon furcsán érezte magát, láza volt s dobogott a szíve, hogy az
ő ügyéből ilyen titokzatos dolog lett.
A következő óra énekóra volt, s most aztán igazán hiába beszélt és
finomkodott Csoknyay tanár úr, egész órán keresztül lázban és
önkívületben ült Misi, csak azon csodálkozott, hogy Gimesi épp olyan
fesztelen és természetes, mint máskor volt, babrált a füzeteivel,
ceruzát faragott, a könyveit kiszedte, meg berakta, szóval épp úgy
piszmogott és moszatolt, mint más énekórán. Misi viszont lázban,
elrévülve ült s egész testén forró érzés folydogált le s fel.
Mikor vége volt az órának, Orczy mindjárt jött:
– Tudjátok, mi történt? – kérdezte nevetve – az udvaron járkáltam a kút
körül, akkor odajön egy akadémista, vagy teológus, leveszi a sapkámat s
így tesz vele, megcsapta a fejem, azt mondja: te mért nem mégy órára?
Mondom neki, most nincs órám, mert énekóra van… Igen! azt mondja, zsidó
vagy! és meg akarja nyomni a fejem!…
Ezen nagyon kacagtak, idegesen nevettek mind a ketten.
– Én nem vagyok zsidó, hanem katólikus, – mondtam neki, de az meg azt
mondta rá: ismerlek! avval elment!
Gimesi görcsösen nevetett:
– Jaj de jó vicc, mondta s a szemét egészen behúnyta, úgy nevetett s az
egész arca vörös lett a nevetéstől.
Orczy folytatta:
– Akkor jön egy tanár, az az öreg, olyan fehérhajú, akit Imbre bácsinak
híjnak, azt mondja: na ha nincsen órád, ne ácsorogj itt kint, hanem
gyere fel a könyvtárba. Hát felvitt a kollégiumi nagykönyvtárba ahol
nincsen egyébb csak könyv és ott adatott nekem egy jó könyvet és ott
olvastam s ezután mindig odamegyek, ha lyukas órám lesz.
Misi csodálkozva s irígykedve nézett Orczyra, oda szeretett volna ő
bejutni: istenem, egy olyan szoba, ahol csak könyv van, ennél
tündériebbet elképzelni sem tudott.
– Hát én osztán ott mindent kigondoltam és megcsináltam az
alapszabályokat, itt van, leírtam három példányban, hogy mindenikünknél
legyen egy.
Alapszabály! Misinek ez is nagyon varázslatos volt. De honnan tud Orczy
ilyeneket kitalálni. Tisztelettel nézett rá, mint valami felsőbbrendű
lényre.
Az alapszabályok így hangzottak:
»Alapszabály: 1. A név: lutristák. 2. A tagok vérszövetségben vannak,
mint testvérek. 3. Semmi titok nem létezik. 4. Elnök, titkár, jegyző. 5.
Idegeneknek elárulni tilos.« Ez az egész.
– Én jegyző szeretnék lenni, – mondta Misi Gimesinek csendesen.
– Te meg indítványozzál engem titkárnak, mer én meg titkár.
– Gimesi titkár, – súgta Misi Orczynak.
– Hát te vagy a titkár, – mondta Orczy – a te titkod az egész.
Ez ellen nem lehetett szólani.
– Nem igaz? – mondta Gimesinek Orczy: az ő titka, hát akkor ő a titkár.
Gimesi elkedvetlenedett.
– A titkárnak titkot kell tartani, ez meg már mindent elárult, én még
jobban tudom, mint ő.
– Az igaz, – mondta Orczy s nevetett. Ha jó titkára volna maga magának,
akkor most nem tudnánk semmit, ez igaz.
– Ez csak jegyzőnek való, hogy feljegyezze, amit más csinál.
Misi nem érezte magát sértve, nevetett s már boldog volt, hogy a
Csittvári krónikába végre lesz mit beírni.


IX. FEJEZET
amelyben isten tudja csak, mi fog történni; a kisdiák örül, hogy szombat
van, ez után a nehéz hét után; úgy érzi, ma be fog valami fejeződni: hét
végére kell hogy a bajoknak is vége legyen.
– Még mindig nem tudod ki lopta el? – kérdezte Orczy súgva, ahogy reggel
az osztályba bejött.
– Nem.
– Nem is gondoltál rá?
– Hát…
– Én már tudom.
Misi szégyellte a tegnapi dolgot, hogy elnököt választottak, ha valaki
megtudná, föld alá sülyedne, de most egyszerre meglepte az elnök! Azt
nem várta, hogy már tudja is, ki a tolvaj.
– Illetve tudom, hogy kell kinyomozni.
– Ja?
– Össze fogjuk írni, kikkel lakol egy szobában.
– Igen, – dünnyögte Misi.
– Ird le mindjárt, légy szíves, a nevüket egy papirosra.
Misi papirt keresett, de Orczy elébe tett egy levélpapirt:
– Erre.
Nagyon finom sárgásfehér papir volt, Misi nagyon szerette a szép papírt,
maga elé vette s míg ráírta a szobafőnök és a többi lakótársa nevét,
gyönyörködött benne.
Mikor kész volt, oda tolta Orczy elé, aki közben egész fesztelenül
beszélt valami adomát a hátamögöttieknek.
De abban a pillanatban abbahagyta, mikor Misi kész volt s visszaült
mellé.
– Hanyadikos ez a Lisznyay?
– VIII.
– És Nagy József?
– VIII.
– És Andrási, ez az A-ista?
– Igen. Andrási, Böszörményi A-ista, Sándor, Csicsó, meg én, Bé-ista.
– Sándor? – mondta Orczy.
Felállott és hátranézett, kereste Sándor Mihályt, az szokása szerint nem
ült a helyén, hanem az első pad mellett lődörgött, nem beszélt senkivel,
csak ácsorgott s hallgatta a fiúk beszédét itt is, ott is.
Orczy intett neki, Sándor odaszaladt.
– Ti egymás mellett ültök az asztalnál, úgy-e?
– Hol? A coetusba?
– Ott igen.
– Mondjad, milyen rendbe van ennek a Misinek a holmija? Ez olyan
rendetlen fiú, úgy-e?
Sándor nevetett.
– Nem igen van jó rendbe, mert a reskontót is elvesztette.
Orczy kicsit hallgatott.
– Milyen reskontót?
S meglökte titokban Misit a térdével, hogy hallgasson.
– Azt mondta a mult szombaton, egy forinttal megtett öt számot s most
nem leli a cédulát, amit a tőzsdén adtak a pénzről.
– Hallatlan, – mondta Orczy. – Biztosan elhányta.
– Lehet, mert mindig, ha keres valamit, minden zsebébe sorra keresi,
akkor se találja meg.
Gimesi most jött az osztályba, megkerülte Sándort, aki a padjuk előtt
állott és beült a helyére. Nagyon friss volt s nevetett a szeme.
– Majd én kikutatom az ő zsebét, – mondta.
Orczy hirtelen azt mondta Sándornak:
– Te kérlek, a számtanpéldád megvan?
– Meg.
– Ugyan mutasd meg.
Sándor elszaladt a füzetért.
Akkor Orczy odahajlott a másik kettőhöz egészen közel s azt mondta:
– Ha vallatok, tanuld meg, hogy bele ne szólj, se te, se te, mert
mindent elrontasz. Misi nagyon jól viselte magát, egy szót se szólt. Nem
szabad, hogy az osztály tudja, hogy nyomozunk, mert akkor mindenki arról
beszél s délre a tanárok is tudják. Hallgassatok, mikor az elnök
dolgozik.
Gimesi megértően s engedelmesen bólintott, Misi izgatottan és magyarázva
suttogta Orczynak:
– Sohase tettem a zsebembe a reskontót, mert betettem a kis
bugyellárisomba, oszt abból sose vettem ki, innen veszett el.
Orczy úgy tett, mintha érdekelné a Sándor Mihály számtani példája,
végignézte s azt mondta: rossz az eredmény.
Sándor nagyon meghökkent.
– Hol rossz?
– Szorozd újra, ez a szorzás rossz.
És a számtani példáról beszéltek, a reskontó többet nem jött szóba.
Mikor a tanár bejött, Orczy maga elé tette a füzet alá a Misi írását, a
szobatársak nevét s folyton nézte. Néha odafordult Misihez.
– Ez a Nagyur az a kis púpos?
– Igen. Nagyon derék jó ember, – tette hozzá gyorsan Misi, hogy
valamikép gyanuba ne vegye Orczy.
Orczy azt mondta:
– Majd meglátjuk a végén.
Óra közben Orczy ugrált és hancúrozott s Misi csodálkozva látta, hogy
egyszer csak Csicsóval beszélget.
Idegesen várta vissza, hogy mit tudott meg, de Orczy kétszer is
visszakerült hozzá s nem szólt semmit. Vígan nevetgélt s mindenkihez
szólt valamit.
Csengetés után, mikor mindenki helyre ült, csendesen s izgatottan azt
kérdezte tőle:
– Mit mond Csicsó?
Orczy nevetett:
– Arra azonban figyelmeztetlek, hogy az elnöktől nem szabad kérdezni
semmit… Most az egyszer megmondom, hogy Sándor és Csicsó nem gyanusak,
ez két tökfilkó, hanem ezt a Böszörményit óra közben elő fogom venni.
Egyebet nem mondott semmit, de óra alatt azt mondta:
– Mi volt köztetek?
– Köztünk? – mondta lángvörösen Misi.
– Igen, valami volt.
– Semmi, – mondta Misi s a tanár felé nézett ijedten, hogy fel ne
szólítsa suttogásért.
Azután eszébe jutott, hogy Orczy ismeri a szobát, hiszen volt náluk
tegnapelőtt, mikor ő nem volt otthon. Akkor kigondolt valamit s azon
mohón odabujt Orczyhoz s a fülébe súgta:
– Mikor pakkom jött, megette a cipőkenőcsöt, azért dühös rám.
– Ja, – mondta Orczy, s halkan nevetett, mert eszébe jutott az egész
pakk-hecc, amiről ő is tudott annak idején.
Óra közben tízkor »kicsiny a rakás, nagyobbat kíván« volt az udvaron.
Szép, száraz nap volt, hideg, de télikabátban voltak kint. Kicsődültek
az A-osztályosok is és nagy üvöltéssel ők is részt vettek a játékban,
ami abból áll, hogy egy fiút letepernek s rá birkózás közben, a másik,
harmadik, akkor elkiáltják, hogy: »kicsiny a rakás, nagyobbat kíván« s
akkor mint a méhek futnak elő a körüllévő fiúk, rá a csomóra, s egyre
nagyobbra nő a gyerekhegy, míg csak, aki lent van, jajgatni nem kezd,
akkor aztán egyszerre ijedten szétoszlik az egész.
Misi látta, hogy Orczy Gimesivel kétszer is suttog, röstelt leskelődni,
lassan őt is elkapta a hőség s rávetette magát egy csoportra.
Nagy visítás volt, túlkiabálták a kopasz ákácfákon milliószámra nyüzsgő
verebeket s úgy belehevült és kipirult, hogy egyszer csak arra ébredt,
hogy senki sincs a feje fölött, mert mélyen belekerült a gomolyagba, s
valaki azt kiáltja:
– Még mindig nem állsz fel, te haszontalan! – s egy jó botütés a hátán.
– Mék szemtelen ez? – sikítja torkaszakadtából s hátranéz: hát a szúrós
bajszú latintanár, Hertelendy áll mögötte borzas szakállával s nagy
görbe botját ütésre emelve fenyegeti.
De nem ütött le többször, ellenben ő rémítően megijedt s alig tudott
lábra állani.
Az osztálybeliek aztán nevettek rajta, hogy kifogta az öreget.
Ő is nevetett, mikor a professzor eltűnt a tanári szoba táján, sőt
egyszerre úgy nekiszilajodott, hogy három fiúval is verkedni kezdett.
Valami ideges tűz gyúlt ki a vérében s fel tudta volna hányni az egész
osztályt. Szegedi most is sorra kötekedett:
– Pofozás, pofozás barátom? Gyere csak ide megverekedni, – de ettől a
fiútól megretirált, nem vette magára a kihívást, hanem tovább szaladt a
kúton túl s ott csodálkozva látta, hogy Orczy Böszörményivel tárgyal.
Ezektől még jobban megijedt s gyors futásban, mintha valaki hátulról
űzné, megint vissza akart futni, közben meggondolta s be az osztályba a
második kapun.
Ki volt izzadva, ahogy berontott. Simonfi Pisti éppen mesélte tele
szájjal, hogy Nyilas hasba rúgta az ötödikesek osztályfőnökét,
Hertelendy tanárt, mikor az őt megbotozta.
Ez már egész legenda volt, mert nem rúgta meg, de Pisti olyan hangosan s
úgy beszélte, hogy azt mindenki elhitte, még ő maga is. Varga János azt
mondta:
– Annak elég nagy hasa van, legalább jól belerúgtál?
Misi nevetve nézett hátra. Barta Imre, az osztály Herkulese most ült le
a helyére, ő is nevetett, aztán megveregette a vállát:
– Jó van, cimbora.
Ez a vállveregetés jól esett neki, pedig ő bizony nem rúgta meg a tanár
hasát és mégis kezdte a talpán érezni azt a furcsa csiklandást, mintha
megrúgta volna.
– A legjobb az volt, – mondta Orczy, aki most jött be s már látta a
Barta Imre vállveregetését, – az volt a legjobb, hogy Jármit biztattam
fel, hogy kezdje a kicsiny a rakást és van neki egy aranyórája és
legalólra került az aranyóra s rá az egész iskola! – és hangosan
kacagott s vele mind, aki a környéken volt.
Misinek azonban az tűnt fel s elkomolyodott, hogy Orczy bíztatta fel az
egész heccet s ő maga egész nyugodtan tárgyalt Böszörményivel a kúton
túl. Böszörményi az nagyon vad fiú, mindig verekedik és az ilyen
komédiákba szeret benne lenni; már egész biztos volt benne, hogy Orczy
azért _rendezte_ a kicsiny a rakást, hogy híre menjen az osztályokba s
Böszörményi is kijőjön az A-ból, hogy észrevétlen szóba állhasson vele.
Nagyon szerette volna megkérdezni, hogy mit beszélt vele, szerette volna
hallani, szóról-szóra, hogy beszélt, mit kérdezett s az mit mondott,
kezdett neki Orczy szörnyűségesen imponálni…
Most már kíváncsi volt, mi lesz a következő óranegyedben. Hát Andrásit
hogy fogja kicsalni az osztályból? Szégyelte, hogy ő úgy el hagyta magát
bolondítani az elébb, mint egy kisgyerek, ahelyett, hogy leskelődött
volna Orczy után. Most uralkodni fog magán, gondolta magában.
Orczy egy szót sem szólt óra alatt, csak egyszer kért egy törlőgumit, s
ő boldog volt, hogy adhatott neki és hogy elsőrendű, finom
Oroszlángumija volt, amit most vett a héten s kicsit jól esett, hogy
olyan sok pénze van még; egy forint s ötven krajcár a zsebében, pedig
már harmincat elköltött elseje óta.
Mikor tízpercre csengettek, Orczy mindjárt kifutott, télikabátját is
kint a folyosón vette magára; ő utána sietett, de elkésett, mert nem
rakta le idejében a füzeteit s ha úgy hagyná az ember az asztalon a
holmiját, biztosan szétrepülne az egész a talpak alá.
Mikorra kiment az udvarra, már Orczyt nem látta sehol.
Egész tízperc azzal telt el, hogy szégyenkezve kereste; Orczynak úgy jár
az esze, ő pedig még azt se tudja megtenni, hogy kitalálja, mit akar
Orczy.
Gimesivel összetalálkozott az udvaron. Gimesi is utánuk jött ki, mert
valami szeget ütött a fejébe, hogy hol vannak ezek, meg is kérdezte
mindjárt:
– Hol van Orczy?
– Én nem tudom.
– Nem együtt vagytok?
Misi ránézett. Ő pedig úgy gondolta, hogy Orczy éppen Gimesivel van jobb
viszonyban s vele titkolódzik őelőtte.
– Hát hisz tik suttogtatok az elébb, – mondta.
– Én nem suttogtam, – szólt Gimesi őszintén. – Csak Orczy mondta, hogy
hijjam ki az osztályból Bayt.
– Az A-ból?
– Igen.
– Bayt?
– Igen.
– Mit akart ő Bayval?
– Tudom én?
Összenéztek s elkezdtek nevetni.
– Csak azt mondta, hogy vagyok Bayval! Mondok, jól, ’sz unokatestvérem.
Hát akkor hijd ki. Kihijtam s azzal elbujtak ketten, otthagytak és
elkezdtek suttogni.
– De mit?
– Mit tudom én, nincs nekem olyan hosszú fülem, ott állottak, én meg
ott. Nem hallhattam. Csak láttam, hogy Bay nemsokára bement, akkor el
kezdték Jármyval, hogy kicsiny a rakás, nagyobbat kíván és én is benne
voltam, és aztán láttam, hogy azzal a vastag fiúval beszélt Orczy, az a
pecsenyeképű, tudod mék.
– Andrási? – kiáltott Misi. – Már avval is beszélt?
– Hát még kivel?
Misi csak nézett maga elé, egyszerre megérezte, hogy nem kell mindent
elmondani.
– Nem is ismeri Andrásit, mégis beszél vele, – mondta hazugul s
elfordította a szemét.
Elhatározta, hogy ki fogja lesni Orczyt, de ő sem mondja meg ezután
senkinek, amit tud.
A csizmás kis pedellus elment, keresztül az udvaron, mellettük. Mind a
ketten megérezték, hogy csengetni megy.
Utánanéztek s Gimesi azt mondta:
– Emlékszel, tavaly, hogy fel volt cifrítva a csengő.
– Mikor?
– Érettségikor! Aj de buta vagy, a nyolcadik osztály. Hát nem emlékszel,
hogy a nyolcadik osztály virágokkal meg mindennel felcifrázta a csengőt
az osztályvizsgakor, még virsli is, meg kolbász, sonka lógott rajta, meg
narancs.
– Ah.
– Hát én láttam; nekem ne beszélj! majd figyeld meg júniusba, ha az
osztályvizsga lesz a nyolcadikba, most is fel fogják diszíteni, mert ez
szokás. Kollégiumi szokás.
Önkéntelenül a csengő felé mentek, amely éppen a nyolcadik osztály előtt
volt a falba beerősítve s a pedellust nézték, ahogy kurta karját
felnyújtotta s megfogta a csengő lelógó vastag drótfogantyúját, s
rángatni kezdte a kisded harangot.
Mire megfordultak volna, hogy az osztályukba fussanak, nagy
meglepetésükre Orczy jött ki a nyolcadik osztály ajtaján.
Orczy is meg volt lepve, hogy őket meglátta s egy pillanatig így néztek
egymásra, akkor elkezdett nevetni Gimesi hangosan, Orczy csendesen, csak
Misi nézett komolyan.
Ő már tudta, hogy most a két nyolcadikossal beszélt. Elment a bátyjához,
aki nyolcadikos és közben megnézte Lisznyay urat is, meg Nagy urat is.
Orczy fesztelenül futott hozzájuk:
– Azt kijelentem, hogy az elnök után leskelődni tilos.
Ezzel ott hagyta őket s nagy futással elment.
Egymásra néztek s Gimesiből kitört a kacagás, ahogy behúnyt szemmel
szokott nevetni, mint a a kakas a napra; hát most is elkukorékolta
magát, úgy nevetett, belevörösödve, ahogy bírt:
– Elnök! Ennek a fejibe ment az elnök. Hát ’sz én meg titkár vónék, vagy
mi a csuda, osztán nincs ennyi titkom se – s a kisujja kiskörmét
mutatta.
De Misi nem szólt, ő már komolyan vette Orczyt, már szinte félt: ez
mindent meg fog tudni s rettegve gondolt a szemétládára s háta mögött a
halnyelű bicskára.
Utolsó óra következett s Orczy egyszer odahajolt hozzá:
– Misi.
– No.
– Akárki kérdez a reskontó felől, csak azt mondd mindenkinek, hogy azt
már visszaadtad az öreg úrnak.
Misi ránézett, meghökkenve, hiszen ő ezt mondta, neki is, mikor
legelőször kérdezte a számokat; hiszen ő találta ki, hogy nem fogja
bevallani, hogy elvesztette a cédulát. Most érezte, hogy Orczy már
csakugyan mindent tud és lesütötte a szemét.
Később Orczy még egyszer súgta:
– Akárhogy kérdezgetnek is, te csak mindig ragaszkodj ahhoz, hogy már
visszaadtad.
Misi csendesen bólintott, zavarban és suttogva.
De mintha ebben a pillanatban megrándult volna az Orczy szája. Mintha
győzedelmesen elmosolyodott volna s ő felsülve és pironkodva marta a
száját, hogy elárulta magát: Orczy _most tudta meg_, őtőle, hogy nem
adta vissza az öregnek a cédulát.
Dühösen összeszorította a fogát és sötéten nézte a füzetet, nem látva a
betüket s a mondatokat benne.
Megalázottnak érezte magát, forrt benne valami indulat s láz, hogy
ennyire gyerek, most nagyon gyűlölte Orczyt s szerette volna oldalba
bökni, hogy kiessen a padból.
Ellenben Gimesit most nagyon szerette: szegényke, kis Gimesi, jó kis
fiú, milyen csendesen ül itt mellette s nem sejt semmit abból, ami
történik. Izgalmas rablókalandnak érezte, amit Orczy csinál, de Gimesi
egy kis csenevész lurkó volt, aki síma kis fehér arcával ártatlanul ül
ott s harmadik az osztályban.
Most megértette azt is, miért akarta Orczy, hogy ő legyen a titkár s
Gimesi a jegyző. Ha titkár volna, akkor több bizalommal lenne hozzá…
Vajjon óra után fog valamit mondani? Holnap, vasárnap, megbeszélésre van
szükség, talán azt fogja mondani, hogy hol találkozzanak s már el is
gondolta, hogy valami titokzatos helyen, valami torony tövében, vagy egy
nagy fa alatt az erdőben. Később az jutott eszébe, hogy talán a
lakásukra hívja. Erre egy csomó érzés lobbant fel, hangulatok; a viasz
szagát érezte, amellyel szobrokat öntöttek; aztán az uzsonna hófehér
abroszát és finom színes rajzú porcelláncsészéit látta, aztán a
szőkehajú jutott eszébe s lángba borult az arca, a dundi szőkehajú kis
úrileány… a kunyica… az álom titkosa…
Ebben a pillanatban egy cédula volt előtte:
»Holnap délután pont 4 órakor nálunk.«
– Ird alá, – súgta Orczy.
Nem értette, miért írja alá.
– Ird oda a nevedet.
– Minek?
Orczy türelmetlen, lett:
– Ird alá. Körlevél, Gimesi is írja alá.
Erre ő zavartan aláírta a nevét. S odaadta Gimesinek.
– Ird oda a nevedet, – mondta neki.
Gimesi szó nélkül odaírta.
Erre visszaadta a cédulát.
Orczy csengetéskor szokása szerint már összepakkolt s abban a
pillanatban elment, ahogy a tanár az ajtón kilépett. Nem is köszönt
senkinek
De ő Gimesivel kezet fogott.
– Szerbusz.
– Szerbusz, délután eljössz hozzánk? – szólt Gimesi.
– Hátsz nem lehet.
– Mér?
– Menni kell tanítani.
– Ja.
Új köszönés nélkül sietett el: csak azért, hogy Orczyt utánozza. Nem
tudott volna eddig ily komisz lenni, mindig utolsó volt, mindenkit maga
elé eresztett, senki előtt titkot nem tartott, csak kérdezni kellett,
mindenkinek mindent megmondott s mindenkinek csak kedvében akart járni,
de most valami megindította, hogy erős legyen s magában maradjon s ne
hagyja magát.
Rohanva ment fel a lépcsőn, két fokot ugrott egyszerre; kifulladt, mikor
felért a II. emeletre. Még senki sem volt a coetusban, ő nyitotta ki az
ajtót, az ajtófélre felakasztott kulccsal.
Örült, hogy üres a szoba, legalább egy percig magában maradt; könyveit
betette a fiókjába, nagyokat lélegzett, semmire sem gondolt, de
feszítette valami belőlről.
Aztán jött a szobafőnök kiskabátban, mindig így járt, télen sem vett
felsőkabátot, ha az osztályba ment le; jöttek az A-beliek, majd Csicsó
és végre Sándor Mihály, aki a lépcsőn is a beszélgetőket hallgatta.
Szégyelte magát előttük, ki tudja, mégis nem vették-e észre, hogy Orczy
vallat? Gyorsan ki a szobából a régi kollégiumba s az öreg boltozatok
alatt az ablakig futott, azon nagy fekete vasrácsok voltak, a por
vastagon belepte a fekete szurokfestéket s kinézett a nagytemplom
tornyára. Fekete varjak rengeteg hada szállongott körülötte s károgásuk
behallatszott, ő is kitárta karjait, szeretett volna felszállani,
elrepülni s úgy érezte karja, vágya beleütődik a kollégium boltozatába.
Mint börtönbe volt itt befojtva, pillanatra sem maradhat magában s mégis
egyedül kell élnie, társ nélkül, beszéd nélkül, szívét ki nem öntheti
senkinek. Megfogta a vasrácsot, alig érte át az ujja, ha ő most oly erős
volna, mint Sámson, hogy megrázná s összedűlne az épület s a kövek mind
a fejére szakadnának…
A konviktusi csengő lármázott rá és ő visszafutott a szobába. Mikor az
ajtóhoz közeledett, nyílt a kilincs, kitódult a hat diák s ömlött a
többi szobából is a sok bentlakos. Befutott köztük, felvette a köpenyét
s ő is rohant utánuk.
Még csak annyit se mondott neki, a sok beszélő, diskuráló, fecsegő,
folyton szájat jártató diák, hogy:
– Szervusz.
Ebéd után sietett Dorogiékhoz.
Ahogy belépett a magas, rideg, átláthatatlan deszkakapun, amely a
debreceni házakat annyira jellemzi, s amelyeken belől sivár és üres
parasztudvarokat talál az ember: kemény téli szél csapott az arcába,
lélegzete is elállt míg végigszaladt a tornácon s bebujt a ház ajtaján.
A kis előszobába ugyanabban a pillanatban lépett ki Bella a konyhából,
mikor ő belépett az udvar felől. A leány örvendve kiáltott fel s
megölelte Misit.
– Isten hozta, kedves.
Misi nevetett, az arca pillanatra hozzáért a leány blúzához s forró
teste jól esett hidegtől hunyorgó szempilláinak.
– Kezit csókolom, – mondta rebegve.
A leány még egy pillanatig tartotta két kézzel, így egészen szembe s
föléje hajolva, mintha valamit mondani akarna, de nem szólt, csak
gyönyörű porcellán fogait mutatta s édességes jó illat áradt belőle.
– Sok leckéjük van? – szólt, aztán eleresztette, de még feltartóztatta.
– Van…
– Nagyon sok?
– Elég.
A leány nevetve fordította el az arcát s valahova messze nézett.
– Hát akkor tessék… Misi úr…
S utat mutatott az ajtóhoz, balkézzel.
Misi kinyitotta az ajtót és bement.
A néni szokása szerint most is ott ült a keskeny szobában a helyén,
három ágy közt a kis asztal fején, nagy ócska foteljében, halkan
köszönve ment el előtte s az köszönéstelen merev pillantásával komolyan,
szinte üldözve kísérte, míg csak be nem menekült a másik ajtón.
Csak Ilonka volt a szobában s ahogy ő belépett, azonnal elkezdett
pukkadozva nevetni.
Misi szinte zavarba jött, hogy egyedül volt vele:
– Kérem szépen, nincs itt Sanyika – mondta.
A kisleány összeszorította az ajkát, hogy el ne röhintse magát.
– Nincs idebenn? – mondta újra.
Erre kitört a nevetés.
– Hiszen látja, hogy nincs.
Misi elpirult, az meg kiszaladt és berántotta maga után az ajtót; ha
most olyan erős volna s olyan hosszú karja lenne, s a falon is át tudna
nyúlni, akkor utána nyúlna a bezárt ajtón át, megfogná a haját és
megcibálná alaposan.
Talán csak szól odakinn Sanyinak, gondolta magában s leült az asztal
mellé, ahol már ki voltak rakva a könyvek.
Kivette kis ceruzáját a zsebéből s vonalakat kezdett firkálni egy irka
szélére. A szoba meleg volt, álmosító, csöndes, a másik szobából
behallatszott az óra ketyegése s ő hirtelen ezt írta le:
Simonyi óbester
Kisgyerek korába,
Felmászott egyszer a
Veres toronyba.
Már régen motoszkált a fejében ez a vers. Ki tudja, mikor jutott eszébe
ez a négy sor, de nem bírja folytatni, a többit nem tudja kitalálni,
mert soha sincs ideje gondolkodni rajta. Azt akarja elmondani versben,
mikor Simonyi óbester felment a veres toronyba, kiszedte a madárfiakat,
aztán a pajtásai leejtették, de neki semmi baja se lett. Már vagy két
hónap óta folyton ott jár az eszében s balladát akar belőle csinálni.
Olyat mint: Megesküdt a király Hunyadi Lászlónak… Egy éjszaka végig
elmondta versben, de nem kelhetett fel, hogy leírja s reggelre
elfelejtette.
Hirtelen tovább írta:
Magos volt a torony,
Magos a teteje,
Az egész fedele
Verebekkel tele.
Ennek nagyon megörült, ezt igazán nem várta, észre se vette, hogy írta
le, mert egy cseppet se gondolkozott rajta.
Kidugtak egy deszkát,
Ő kiállott rája…
A fiuk tartották
Alásszolgája…
Puff. Elsavanyodott az arca. Milyen szépen indult, már azt hitte, egész
végig ilyen könnyen fog menni, de azt, hogy: alásszolgája, csak
butaságból írta oda, mert nem jutott eszébe semmi… Na most alásszolgája
a versírásnak. De hogy is jut neki eszébe, hogy ő verset tudjon írni.
_Rája:_ erre rím, hogy: mája, bája, hája, pofája… hopp.
A fiuk tartották,
Mindnek járt a szája…
Egy kicsit örvendve nevetett, aztán rossznak találta.
Kidugtak egy deszkát,
Ő kiállott rajta,
Tartották a fiuk
A sok csibész fajta.
Álmodozva nézett maga elé, akkor áthúzta s újra írta:
A sok betyár kölök,
Kidugott egy deszkát,
Annak a hegyébe
Kiállították.
Nem jó, keresztülhúzta ezt is.
Akkor áthajlott a feje fölött egy arc, a melegségéről ismert rá, hogy
Bella.
– Maga verset ír?
Misi hirtelen kitépte a papírlapot, összegyűrte s kétségbeesetten
szorította az öklébe.
De a lány elkapta a csuklóját s kacagva ki akarta venni belőle.
A kis fiú vad erővel kezdett vele dulakodni. A lány sokkal erősebb volt,
de ő összegömbörödött, a melléhez szorította az öklét, a lány két karral
szorosan átölelte, hogy kifeszítse. Egyikük sem tudta, hogy történt ez a
hirtelen birkózás és hogy egyiknek mire minden áron a vers, a másik
pedig mért nem adhatja, még az élete árán sem.
Jó néhány másodpercig szinte hangtalanul dulakodtak.
– No adja ide Misike, Misike aranyos, egyetlen drágám, – esedezett a
lány – meghalok, ha ide nem adja.
De a fiú győztesen nevetett s az öklét a zsebébe dugta. Az arca éle
kipirult, fekete szeme csillogott és megnőtt.
Csak a fejét rázta meg dacosan, boldogan, hogy: azt nem.
– Misike, kedves aranyos, – s a lány megcirógatta az arcát – muszáj,
hogy ideadja, én olyan borzasztó kíváncsi vagyok a maga versére, a
magácska versére, kedves kis aranyos Misike, Misuka, adja ide Misikém.
– Nem lehet, – mondta a kis fiú s a hideg borsódzott a hátán a
gyönyörűségtől.
– Hiszen úgyis nekem csinálta, – mondta a leány babusgató suttogósan,
hiszen úgyis ideadja s erősen és furcsán nézett a szemébe.
Misi azt akarta kacagva kiáltani, hogy: volt eszébe neki csinálni, de
maga sem tudta mért, nem mondta ezt meg, hanem ráhagyta, engedte, hogy
azt higgye a lány.
– Miről van benne, szó Misike, rózsasziromról violaillatról? kis poéta…?
kicsi, pici, kis poétácska?
Misi paffá lett. Szeretett volna egy nagyon nagyot kacagni. Rózsaszirom?
arról is lehet verset írni?… de a szívében maradt a kacagás.
– Ha nem adja ide, megaprehendálok, – gügyögte a lány.
A fiú csak megrázta újra konok fejét.
– Jó: haragszom magára.
Elővette a kézimunkáját s leült az asztalon túl az ablak elébe.
– Juszt is haragszom, – mondta még egyszer s többet nem szólt.
Misi is leült a helyére, a leány elkomolyodása kicsit elszorította. Már
közel volt hozzá, hogy megmutassa.
Akkor bejött Sanyika.