Légy jó mindhalálig - 03

bementem a legelső borbélyhoz és megnyiratkoztam; hát ez rettenetes, mit
csinált velem, nagyon megnyírt, én mindig szerettem volna neki mondani,
hogy az istenért kedves mester… de hát a borbélynak nem lehet szólni,
mert még levágja a géppel az ember fejét, nem igaz? – erre iszonyú
hahota lett. – Hát most már viselni kell így a fejemet, míg megint meg
nem nő a hajam… hiába, mindenki olyan kalappal köszön, amilyen van neki,
illetve mindenki olyan fejet hord, amilyet a borbély csinál neki… nem
igaz?
Rettentőeket nevettek s ez egész óra nem ért semmit, hiába könyörgött a
tanár egész megaprehendálva:
– De hát, az istenért, ne nevessenek, mert mindnyájuknak ötöst írok be.
Ezen még jobban kacagtak, mert nincs ötös; a legrosszabb kálkulus a
négyes, de a tanár a lányiskolában is tanít s a kislányokat ezzel szokta
ijeszteni.
Hát ezen a napon bizony a kisdiák nem sokat tanult, de annál nagyobb
önérzetre tett szert: a pakk büszkesége dagasztotta a szívét s még soha
ilyen frissen nem ment fel a coetusba.
Ahogy benyitott, látja, hogy mindenki az asztal körül áll s eszik.
Gyanut fogott, nem tudta mit esznek, de megérezte, hogy baj van.
Az ő csomagja fel volt bontva, azt ették.
Persze óriási kacagás lett az ő rovására.
A szobafőnök csak később jött be s szigorú lett.
– Ki bontotta fel?
Nem akadt gazdája, azt mondták, hogy mikor bejöttek, akkor már fel volt
bontva s az asztalra téve; azt hitték, Misi tálalta ki, de ez hazugság,
mert Misi nem bontotta fel, ő a ládáján hagyta. Bár bezárta volna!
Szégyelt szólani, csak félt, hogy valami olyan is van benne, amit nem
szabad másnak látni.
A levelet kereste legelébb.
– Itt a levél, – kiáltott fel Andrási, aki első diák létére szintén
ludas volt a dologban. Az A-istáknak nem volt második órájuk s feljöttek
a coetusba; ők hárman bontották fel, Andrási, Böszörményi s egy
21-coetusbeli, akit Tök Marcinak csúfoltak.
Pogácsa volt a levélbe pakkolva, mert nem szabad levelet küldeni a
csomagban. Misi az ablakhoz sietett vele s elolvasta, közben egy
pogácsát majszolt. Mikor gyorsan végigolvasta:
– Hol a kenőcs, – mondta.
– Micsoda kenőcs?
– Azt írja édesanyám, hogy kenőcsöt csinált, azzal kenjem a kezemet, ha
a szél kifújja, meg a cipőmet is itassam által vele, akkor nem járja át
a víz… itt van: megírva!
– Kenőcs! – mondta Böszörményi sápadva, – hát az kenőcs vót?
– Micsoda?
– Hát amit kenyérre… kentetek.
– Ki kente?! Te kented! – szólt elvörösödve Andrási.
– Nézd csak, ő ette meg, oszt még ránk kenné! – kiabált Tök Marci.
– Hát te nem ettél belőle? Nem te kented legjobban?
– Nem hát! Mer nem attál belőle, alávaló pimasz, szemtelen, disznó,
piszok gazember, nem aszontad, hogy ezt magadnak szántad! – kiabált
kivörösödve Tök Marci.
– Ne ordítson itt, – kiáltott rá a szobafőnök.
– Ha én ettem, ő is ette! Ha én ettem, ő is ette!
A többiek előbb elámultak, aztán rettentően kacagtak.
– Én azt hittem, hogy vaj.
– De jó, hogy nem ettem belőle, mondtam, hogy avas! Én mondtam, hogy
avas!… Büdös, azt mondtam! – kiabált Andrási.
– Büdös is vót, no!
– Mégis megettétek!
– Kicsi büdös, ale jó!
– Jó bendőbe jó.
– Most aztán mi lesz?
– Ki lehet rókázni.
Iszonyú kacagások és ökröndözések lettek. Böszörményin mindenki
nevetett, mert ő falta fel a legnagyobb részét, csak azért is, hogy ne
maradjon belőle Misinek.
Misi eltette a csomagot a ládába.
Ezen az estén nem lehetett egyébről hallani, csak a kenőcsről, amit
Böszörményi meg Tök Marci bekaptak.
A végén pálinkára konferáltak, s hoztak egy üveg gugyit, hogy leöblítsék
a kenőcs ízét.
Este Böszörményi már átkozott dühös volt s végül is kirukkolt:
– Elloptátok a késemet!
– Ki lopta el?
– Itt vót az asztalon, mindenki avval ett, mit tudom én mék vágta
zsebre.
– Fogd be a szád.
– Aggyátok elő!
– Add elő te a kenőcsöt.
Mindennek ez lett a vége.
Még a teológusok is mind megtudták még akkor este a konviktusban, hogy
egy kisdiáknak csomagja jött s legelőször a csizmatisztítókenőcsőt
zabálták meg belőle a coetusbeliek.
A szobafőnök borzasztó szégyelte a dolgot s azt mondta, hogy lemond a
szobafőnökségről és kiköltözik a kollégiumból.
Este későn aludtak el s még mikor mindenki szunyókált is már, akkor is
megszólalt Nagy úr, a kisebbik nyolcadosztályos, aki nagyon tréfás
tudott lenni, pedig rém komoly ember volt:
– Mintha subickolást hallanék… valamelyiknek a hasába…
Böszörményi szuszogott az ágyában s viharos kacagásban törtek ki a
diákok a megjegyzésre.
Felverték Böszörményit, aki felállott az ágyban s a pokrócából kötelet
csavart s azzal verekedett.
– Elloptátok a késemet, alávaló tolvaj bitangok, – ordította. – Ilyen
piszok pakk, ami ez vót, ilyen kódus pakk, majd azt nézzétek meg, amit
én fogok kapni: egész sült liba lesz benne!
– Ebbe is vót egy kis jó kenőcs.
Éjfél is elmúlt, még mindig tombolt, s újra meg újra fellobbant a
kenőcs-hecc.
Másnap az iskolában folytatódott a dolog, a kenőcsevés híressé lett, s
Böszörményi mint egy kivert bika tombolt. A másik kettőn nem is száradt
rajta semmi, mert mindig egy bűnbak kell a világnak, a legfeltünőbb
valaki s a kisebbek elsikkadnak, eltűnnek, hogy arra az egyre járjon a
rúd, támadás és harag és nevetség.
A csomagban levő holmiknak olyan furcsa szaga van, »madárlátta kenyér«
mondta az édesapja, ha megjött messze útról s a tarisznyából kenyeret
vett ki: ilyen ajándékot szokott hozni s ennél nagyobb örömet nem is
adhatott volna egy apa sem a gyermekének.
Mikor nem kacagtak, akkor mindig a szüleire gondolt. Az édesanyja
levelét a füvészkertben olvasta el alaposan, mert ott legkevesebben
szoktak lenni. Sírt mint a bárány, elbújva a legtitkosabb bozótba, s
mikor jól kisírta magát és haza akart sietni, mert közeledett a délutáni
iskola, egyszer csak úgy állott meg, mintha a lába gyökeret vert volna a
földben.
Egy fiatal legény dolgozott a virágágyban, s a fején ott volt…
Igen, ott volt a fején, határozottan megismerte, az ő kalapja.
Biztosan megismerte, a lehajló sertéről, meg a színéről is, olyan
zöldesszínű volt, mint mikor ő elvesztette, s vékony zsinórja volt és
nem pántlikája.
Soká nézte, szerette volna megszólítani, de nem merte. Az ő fején még
most is ez a rongyos szalmakalap volt s a jó kalapja itt van egy
lépésnyire, másnak a fején és hogy tönkre van már, csupa piszok és
gyűrött és mintha nem is az ő kalapja volna… S akkor megijedt, mert
hátha csakugyan nem is az ő kalapja… S nem is nem merte azt mondani,
hogy: kérem adja ide a kalapomat!
Távolról meghallotta a kollégium udvarán a csengőt és futni kezdett,
mintha rákiáltottak volna, s akkor délután olyan szomorú volt és
bánatos, mintha az egész élete nyomorult lett volna, de senkinek sem
merte megmondani, mert szégyelte, hogy olyan ügyetlen szamár volt, hogy
elveszítette a kalapját s nem akarta, hogy kinevessék, mert biztosan
kinevették volna… Mint Böszörményit a kése miatt…
A Böszörményi késével viszont mi történt!
Mikor felment a lakásba este az óráról, éppen rakta a fűtő, a szolga, a
tüzet a kályhába; kívülről lehetett fűteni, a kulinából, de maga a
kályha, nagy vashenger, odabent volt a szobában, e körül a kályha körül
szoktak estefelé összeülni vacsoráramenés előtt s a felnőtt diákok
vendégeket is szoktak fogadni, volt egy nyolcadikos Páncélúr, aki sokat
járt Lisznyaiúrhoz, a szobafőnökhöz, meg egy Haranghyúr nyolcadikos
költő, aki verseket írt s meg is jelent a debreceni lapokban, s az is
sokszor bejött hozzájuk, most is ott ültek a kályha körül és
beszélgettek. Simonyi óbesterről mondott Haranghyúr egy történetet, hogy
a legvitézebb huszár gyerekkorába cívisfiú volt s egyszer felment
verebet szedni a veres toronyba. Hát észreveszi, hogy kívül egy
repedésbe, varjúfiók van, akkor kidugtak egy deszkát, ő kiállott annak a
végére, úgy szedte ki lábujjhegyen a kis varjúkat a kebelébe. Azt
mondják neki: adsz-e belőle? Nem adok! Erre megharagudtak: eleresztjük a
deszkát, adsz-e belőle? Nem adok! Eleresztették, ő meg leesett a veres
torony tetejéről, akkor felugrott, elszaladt és fügét mutatott nekik:
azért se adok belőle.
Ez borzasztóan tetszett neki s egész elálmélkodott. Közben a ládája
rendezgetésével volt elfoglalva, az újonnan jött fehérneműit rakta be s
a csomag morzsáit seperte ki a ládából: hát amint a többiek a kályha
körül ülnek, ő pedig egyedül dolgozik a sötétben, a kezébe akad a
Böszörményi kése.
A szíve verése is elállott.
Előbb csaknem kikiabálta, hogy »megvan a kés«, aztán megijedt, hogy
Böszörményi rögtön ordítani fog, hogy: elloptad a késem, el akartad
lopni, hogy került volna máskép a ládádba! és más efféléket. Nem szólt
tehát, csak félretette a kést s a sötétben tovább moszatolt a ládában,
aztán újra meg újra megtapogatta a kést, már ráismert, ez egy halnyelű
kés volt, nagyon gyönyörű kiskés, csillogó fényes volt a nyele,
gyöngyházból volt s hal alakja, és még szeme is volt a halnak.
Aztán mindjárt arra gondolt, hogy úgyis megették az egész csomagot, alig
hagytak belőle neki valamit, meg hogy a kertészsegéd is az ő kalapjában
jár, ezt a kést nem is fogja visszaadni, hanem haza fogja vinni az
öccseinek megmutatni, s milyen nagyszerű lesz, ha azok látják, hogy ő
milyen kést _szerzett_ Debrecenben!
De egészen odavolt az izgalomtól. A kést aztán eldugta a ládája titkos
fiókjába. A ládája ugyanis a nagyapja hajdani kocsiládája volt, amivel
Patakra járt diáknak, persze az édesanyjának az apja, és ennek a ládának
volt egy titkos fiókja. Le lehetett nyitni a rendes baloldali fióknak a
fenekét, mert dupla feneke volt, s abba bele lehetett tenni a pénzt vagy
kisebb tárgyakat, s úgy volt a zárója is csinálva, hogy két pálcát
kellett benne jobbra-balra tolni s akkor kinyílt, de azt senki se
ismerte volna meg, aki nem tudta, hogy az titkos fiók. A sötétben ő ebbe
a fiókba dugta be a kést s tudta, hogy azt a fiókot nem fogja kinyitni
többet, míg csak haza nem kell menni.
Senki sem törődött ővele, most már be is rakta a holmikat az ágyról a
ládába, mert félt, hogy valaki megjegyzést tesz rá, hogy mit csinál ott
a sötétben.
Rendes szokás volt, hogy este konviktus előtt nem gyújtottak lámpát,
hanem beszélgettek úgy hat óráig, negyed hétkor szoktak csengetni a
konviktusban az első csoportnak s ők mindnyájan az elsőbe voltak
beosztva.
Éjszaka is sokat gondolt a késre s úgy érezte, hogy a jó Isten csinálta
az egészet, mert ennek így kellett lenni, hogy ő a sok veszteségeért és
szenvedéseért kell hogy valami ajándékot kapjon. Nagyon boldog volt s
nagyon, nagyon örült a halnyelű késnek, úgyis hol vette azt Böszörményi,
bizonyosan lopta valahol, talán az apjától, vagy rokonától, vagy ki
tudja kitől, mert ez nem tisztakezű fiú.
Az iskolában is nagyon sokszor gondolt rá másnap, harmadnap, s a láda
kulcsát egy pillanatra ki nem tette volna a zsebéből, akárhányszor
megrémült, ha valaki kinyitná a ládát… vajjon jól becsukta-e? Egyszer az
osztályból felszaladt tízpercben, pedig ez tilos volt, megnézni. Már
olyan volt, mint az öreg levéltárnok, nem bízott magában, emlékezett
jól, hogy már otthon is nem egyszer elhagyott valamit, egyszer, mikor
tejért volt a papéknál, ottfelejtette a kalapját s épen ezt a
szalmakalapot, amiben most jár.
Október 18-án hó esett.
Ez a nap azért volt fontos, mert a fehérre festett nagy ablakok rámájára
fel volt írva, hogy mikor esett először hó s most is felkarcolták rá
késhegyével. Egy hét mulva elolvadt ugyan s aztán csak későn februárban
lett igazi hó, de ez fontos volt, ez a korai hóesés.
Azon a napon délután ugyanis a két cserépkorsóval lement vízért.
Rendesen a hátsó udvarra volt ugyan szokás menni, mert az a kút
állítólag nem volt olyan vas-ízű s közelebb is volt néhány lépéssel a
hátsó lépcsőhöz, de Misi jobban szeretett a szép hóesésben a tágas nagy
udvaron sétálni. Valkai tanár úr ment keresztül fekete vaskalapban,
hosszú fekete kabátban az udvaron s meglátta a szalmakalapos kisfiút.
– Fiacskám! Gyere csak ide, gyere csak.
Misi ijedten nézett rá.
– Miért jársz te még most is szalmakalapban?
Nem tudott válaszolni, csak nézett maga elé konokul.
– Nincsen posztókalapod?
Megrázta a fejét, hogy nincs.
– Nem is volt?
Intett, hogy igen.
– Hát hova lett? Ellopták?
Újra igent intett.
– Hm, hm.
Az óriási nagy ember sokáig integetett, hmgetett.
– Hogy is híjnak téged, fiacskám?
Megmondta a nevét.
– Hogy? Hangosabban!
Újra megmondta a nevét s elvörösödött, hogy a tanár úr nem ismeri, pedig
mindig jelest adott.
– Hányadik szobában laksz?
– A 19-ben.
Arra a nagy ember intett s elballagott, ő pedig dideregve, belső láztól
gyötörve elkotródott a nehéz korsókkal, amelyek csaknem leszakították a
gyenge vállát, karját. Keze szinte ráfagyott a korsó fülére, míg felért
a második emeletre. Soká huhukkolta a körmét a gázlámpa alatt, amit most
gyújtottak meg s csak aztán ment be a szobába.
Somorjai Páncélúr most is ott volt mint vendég és éles kappanhangján
beszélt valamit. Ő a korsót a helyére vitte s aztán megint az ágya mellé
húzódott a jó meleg szobában és bágyadtan, ijedt, szomorú, beteg
fáradtsággal hallgatta a beszélgetéseket, míg csak konviktusba nem
kellett menni.
Vacsorára juhtúrós galuska volt, a többiek szidták, hogy sovány, de ő
csak azt tudta, hogy a szülei kétségbe lesznek esve a kalap miatt.
Mikor felmentek újra a szobába s lámpát gyújtottak, elővették a
könyveiket s tanultak.
Az asztal felső végén, az ablak felől, egymással szemben ült a két
nyolcadosztályos: Lisznyaiúr, meg Nagyúr. Ez a Nagyúr egy valódi
nyomorékvállú diák volt, púpos is egy kicsit, de rémokos, a legokosabb
fiú volt az egész kollégiumban, mindig olvasott, mikor a többi
labdázott, vagy korcsolyázott, persze ő nem mehetett velük, hát
olvasott, végigfeküdt az ágyán s tanult és mindent tudott is és tudott
beszélni akármiről a világon. Ezt bámulta legjobban Misi, mert ő is
szeretett olvasni, de ő mindjárt elfelejtett mindent és semmiről sem
mert volna nyilatkozni.
A kisdiákok öten voltak, mind az öten második gimnázisták, még pedig
kettő A) osztálybeli, három pedig B) osztálybeli. Az A) osztályba jártak
Andrási Lázár, meg Böszörményi, ők a többiek a B)-be.
Andrási Lázár erős, piros fiú volt, ez sose tanult, mégis első volt az
osztályában, olyan emlékezete volt, mint az almárium: amit egyszer
beletettek, az benne is maradt. Mindent tudott, amit egyszer hallott s
egyáltalán nem ismerte a tanulás gondjait, akármilyen hosszú verset
egyszer-kétszer elolvasott, elmondta végig, ha vasárnap hazajöttek a
templomból, a prédikációt szóról-szóra elmondta, ebből később pap lett
Szatmár megyében egy pici faluban s még hatvan éves korában is el tudott
mondani hatszáz sort Ovidiusból, s ha megakadt az Iliásban, dörmögött,
hogy romlik a memóriája.
A kis Nyilas nem volt ilyen legény, könyvnélkülit egyáltalán nem is bírt
bevágni, nem volt képes ráerőltetni a fejét, hogy a szavak egymásutáni
sorrendjére figyeljen, egyszer később Patakon, tíz sor volt feladva
Vergiliusból s öt órán egymásután szólították ki: mind az ötször belőtt
belőle. Tanulni se szeretett, kivált, hogy ilyen gondja volt, alig
várta, hogy lefekhessen. Kilenckor csengettek az udvaron, akkor
mindenkinek le kellett feküdni s eloltani minden lámpát.
Nagyon fáradt volt, azonnal elaludt, de éjféltájban egyszerre csak
felébredt: eszébe jutott a kalap s hogy azt mondta, hogy _ellopták_.
Most vizsgálat lesz, minden ládát végig fognak kutatni s a bicska!
Előkerül! akkor aztán vége.
A hideg úgy lelte, hogy vacogott a foga.
Csak legalább év elején el ne árulta volna, hogy néki titkos fiókja van,
de Sándor Mihálynak is ilyenféle kocsiládája van, mint neki, az is az
apjától kapta, mert az apja tanító éppen az ő vidékükön s hencegett,
hogy az ő ládája különb. Akkor ő megmutatta, hogy neki van ám titkos
fiókja is s akkor mindenki sorra kipróbálta a titkos fiók zárját, sőt
még a 21-ből is ketten átjöttek megnézni. Akkor nagyon büszke volt rá,
hogy neki ilyen híres ládája van, de most előre látta, hogy fogják, csak
úgy próbálgatásképen, nyitogatni s kipottyan a Böszörményi bicskája!
Hajnal felé elszunnyadt, mikor már jól kigondolta, hogy mit kell
csinálni: reggel, hogy éppen dárdás, lemegy a reggeliért a
szobafőnöknek, mert az mindig hozat háromért paprikás szalonnát s akkor
a zsebében kiviszi a kést az utcára s be fogja dobni a csatornába az
utcai rácson, ahol a dinnyehéjat szokta leeregetni az ősszel.
Mikor felkeltek, olyan fáradt volt s oly sápadt, hogy észrevették.
– Mi baja magának? – mondta Nagyúr – kis Nyilas?
– Semmi.
– Mintha kimeszelték volna, – szólt a szobafőnökúr – mennyen az
orvoshoz.
– Akar elmenni? – kérdezte később – akkor csak menjen, nem engedem, hogy
itt még valami betegség legyen.
Ő meredt szemmel nézett maga elé.
– Hozzak reggelit, szobafőnökúr? – kérdezte.
– Ördögöt, reggelit, mennyen az orvoshoz, öltözzön fel jól és menjen el
kilenc órakor. Majd reggeliért lemegy Csicsó.
Látta, hogy a terve el van rontva, most csak az a kérdés, hogy mindjárt
nyolc órakor jönnek-e vizsgálatot tartani. Nem merte a ládát magában
hagyni, inkább vállalkozott rá, hogy elmegy az orvoshoz.
Mikor a többiek nyolckor elmentek az iskolába, ő otthon maradt, s most
aztán hamar kivette a kést a ládafiából s a zsebébe tette. Aztán
felvette a kis téli kabátját, kendőt tett a nyakába s elment az
orvoshoz.
Csokonai-szobor felőli lépcsőn ment lefelé, tünődve ugráncsolt a
falépcsőkön, de milyen jó volna, ha a kést nem kellene elveszteni, hanem
el tudná dugni valahová, hogy ott megtalálja, majd ha nyáron hazafelé
megy, de hová kellene eldugni? Most egyelőre ott szorongatta a zsebében,
a markában s így ment lesütött fővel az orvos lakásáig.
Az orvos egy nagyon öreg öregúr volt, méltóságos úrnak kellett szólítani
s kezet csókolni neki, olyan rózsaszínű bőre volt, mint a csőrögefánk s
olyan fehér szőre, mint a hófehér cica, csak kétféle orvosságot szokott
rendelni, vagy mandulatejet, vagy hashajtót, Csicsó Imre a fülébe súgta,
mikor iskolába ment lefelé, hogy; ha mandulatejet ad, azt én megiszom
helyetted!
Ez jó, ez az ajánlkozás, mert ő meg ki nem állhatta, nagyon émelygős
volt.
Maga sem tudta, hogy került be az alacsony szobába, a méltóságos úr egy
igen parányi házban lakott a püspöki palota mellett, de nagyon szép
bútorai s igen sok könyve volt s furcsa orvosi szerszámok voltak a
szobájában.
Misi bizony annyira izgatott volt, hogy alig látta a szemében levő
könnyektől, az öreg orvos megfogta a pulzusát, megnézte a nyelvét s
receptet írt neki egy szó nélkül. Megveregette az arcát s elküldte a
patikába.
A patika ott volt szemben, a Pongrác-bolt mellett, furcsa erős szagok
voltak ott s nagy kövér gilisztacukrok, amilyeneket az ő nagyanyja
szokott hozatni Tarcalról, mikor elővette a gilisztacsikorgás. Ő nagyon
szerette ezt a búgócsigaforma cukrot, de sokba került volna, hát csak
nézte, fehér és piros cukrok voltak. Volt ott igen apró kásaforma cukor
is, ezt is igen szerette, belül keserű volt, ezt ő sokszor kapott gépész
nagybátyjától, mert az sose vett a gyerekeknek más cukrot, azt mondta,
hogy ez egészséges. A patikában úgy ült, mint egy kis halálraítélt,
nagyon meg volt hatva attól a rendkívül erős illattól, a templomi
csendtől, a halál kapujában érezte itt magát, a lóvasúti kocsi
megérkezett a patika előtt, a lovakat kifogták, hátrafogták s a kocsi
elment, de ő még mindig nem tudta, mit csináljon a bicskával!
Mikor megkapta az orvosságot, pénz nélkül, a kollégium számlájára, akkor
hazafelé indult, olyan lassan, ahogy csak lehetett s mégsem tudott
semmit kitalálni. Három olyan rácsos csatornanyílást is talált az utcán,
de nem bírta belevetni a kést, majd valahol a kollégiumban eldugja.
Mikor felfelé ment a csendes lépcsőn, gondolta, a lépcső fagerendái közé
bedugja, de aztán hogy veszi ki?
Egyszer csak meglátta az első emeleten a nagy tölgyfa szemétládát, hamar
fogta a kést s egy hirtelen ötlettel beeresztette mögé a falhoz. Csak
mikor lecsúszott s odalent koppant, akkor gondolt arra, hogy istenem,
innen ki se lehet venni többet, most már hetven esztendeig mindig ide
lesz kötve a gondolatja, hogy itt van neki egy titka, ni…
Bement a coetusba, szeretett volna lemenni az osztályba, mert már nem
volt olyan rosszul, de nem mert, mert ma éppen vallásóra volt… Hát ott
maradt a szobában s elővette a kanalát és bevett egy kanállal a
hashajtóból, de rossz volt, istenem. Aztán egyet gondolt. Minden
csengetéskor kiöntött egy-egy kanállal s kilöttyintette az ablakon.
Közben a Történelmi Arcképcsarnokot olvasta.
Délben egyenként jöttek fel a diákok, legelőször az A) osztálybeliek,
aztán az ő osztálytársai. Kíváncsian vették körül.
– Mit rendelt?
– Hashajtót.
– Brr, azt csak idd meg.
– Bevetted?
– Már három kanállal hiányzik.
Jött a szobafőnök.
Nagyon mogorva volt.
– Nyilas, kérem! Hol a maga kalapja?
Már látta, hogy jól nézünk ki! Hallgatott.
– Micsoda dolog az, hogy maga még most is szalmakalapba jár?
De akkor menni kellett ebédre s nem volt több szó a kalapról.
Jól megebédelt s mikor felmentek, akkor azt mondja a szobafőnök:
– Maga ebédelni volt?
– Igen.
– Ha hashajtót kapott, akkor minek ebédel? Nem mondta a doktor?
– Nem.
– Akkor nem is az a baja, hanem a kalap. Az rontotta el a maga hasát.
A fiúk nevettek.
– Hát hova lett a kalapja?
– Nem tudom.
– Nem tudom! Az öregapám se hallott ilyet, hogy valaki nem tudja, hova
lett a kalapja… Valkai szólított meg az udvaron, hogy hol van a Nyilas
kalapja… Mit tudom én, mit szólongat engem… Nem vagyok én dajkája
senkinek, ha én tudok vigyázni a kalapomra, tudjon más is.
Ez a szó egészen felemberesítette a kisdiákot. Úgy érezte, hogy a
szobafőnök egészen magához valónak tekinti őt s ez rangbelit csinált
belőle. Most már nem szégyellte megmondani.
– A kalapomat valaki ellopta!
Általános csönd lett.
– Én loptam el? – kiáltott Böszörményi, magából kikelve. – Én?
Disznóság! ezt nem engedem mondani! Én nem loptam el senkinek a
kalapját! Kikérem magamnak!
– Én nem mondtam…
– Igy meggyanusítani, nézzék meg a ládámat, meg kell vizsgálni minden
ládát! – ordította, ahogy a torkán kifért.
A szobafőnök megsokallta.
– Ne ordítson itt, senki se mondta, hogy maga lopta el! Nézze meg az
ember!
– Tessék bebizonyítani, szobafőnökúr, – rikácsolt Böszörményi – tessék a
szemembe köpni, ha nálam megtalálják!
Nagy vizsgálat lett s a kisdiák dícsérte az eszét, hogy a kést
elsinkófálta, nem bánta már, ha soha többet nem látja is, csakhogy nem
volt a ládájába, tüntetően kinyitotta a titkos fiókját is, hogy
megmutassa, hogy nincs nála a saját kalapja. Mindenkinek minden holmiját
felkutatták, de a kalapot nem találták.
Éppen szombat volt, tehát nem volt délután tanítás, egész délután a
kalappal telt az idő s ő az ágyán sírdogált.
Alkonyatkor odajött hozzá Nagyúr, csak ketten voltak a coetusban.
– Nézze csak, kis Nyilas, valamit akarok magának mondani.
Azt hitte, le akarja küldeni s szokott szolgálatkészségével leugrott az
ágyról és odasietett Nagyúr után az ablakhoz.
– Nézze csak, én három éve mindennap felolvasok egy vak öreg úrnak,
újságot olvasok neki délután öttől hatig s fizet érte tíz krajcárt egy
órára.
Nyilas várakozva nézett rá.
– Nekem az idén nagyon sok már a tanulnivalóm, nem volna kedve
elvállalni?
A kisdiák lángvörös lett s nem tudott szólani, csak intett, hogy igen.
– Csak egy dolog a fontos, mindig pont ötkor kell kezdeni s pont hatkor
abbahagyni; az öreg úr nagyon pontos ember. Egy hónapban három forint!…
Elvállalja?
– Köszönöm szépen, Nagyúr… – s tele lett a szeme könnyel.
– Akkor én ma már megmondom neki, hogy holnaptól kezdve maga fog hozzá
járni. Már elsején kap egy forintot.
– Igen.
Azt hitte, hogy kiszakad a szíve, úgy szétfeszíti a szűk kis kabátot.
Olyan nagy ember lett egyszerre belőle, olyan nagyon nagy, kenyérkereső
ember, hogy el kellett bujnia arra a jó helyre, hogy kisírja magát.


III. FEJEZET
amelyben a kisdiák szorgalmasan dolgozik, tanul, jelesekre felelget, két
barátra tesz szert, lutrira pénzt kap, végre nevelő lesz s olyan gazdag
legény, hogy mikor az apja egy forintot küld neki költőpénznek, ő kettőt
küld vissza.
Az öreg urat Pósalaky úrnak hívták s a patikán túl lakott egy nagy sárga
háznak az udvarában, hátul, egy igen csínos kis faházban.
A kisdiák igen szorgalmas akart lenni, azért mindjárt kezdetben csaknem
egy félórával hamarább ment el hozzá.
Az öreg úr egy nagy, szalmával font karosszékben ült, egészen egyedül. A
kályhában pattogott a tűz s olyan különös volt ez a vak öreg ember,
ahogy teljesen rendben, szivarozva, s lobogó tűz mellett üldögélt. A
lámpa is égett az asztalon.
– Jó estét kívánok.
– Jó estét, ki az?
– Én vagyok, felolvasni jöttem.
– No csak üljön le, fiam.
Leült, az újságok oda voltak rakva az asztalra.
– Melyiket olvassam?
– No még ráérünk; majd öt órakor.
A kisdiák elröstelte magát, mert úgy gondolta, hogy illetlenség, amit
tett. Nagyon is mohónak látszik most az öreg úr előtt. Vagy
rendetlennek, hogy ilyen össze-vissza jön. Az arca lángvörös lett s nem
mert megszólalni. Csendesen ült hát s hallgatta az óra ketyegését.
A barna polituros szekrényen volt egy alabástrom lábú óra, de nem olyan,
mint tavaly Törökéknél, ahol a mult évben lakott. Ott egy aranyhuszár
lovagolt az óra tetején s az egész üvegburával volt leborítva, itt nem
volt üvegfedele az órának, s fent fekete homlokzata volt, mint a
tankönyvben a görög templomoknak: ezt sokkal urasabbnak találta s
különben is Törökéknél el volt törve az üvegborító s papirral volt
beragasztva.
Az óra lassan pengette a másodperceket s ő szinte számolta. Rettenetes
sokáig tartott, míg tovább lépett a mutató s az öreg úr nem szólt egy
szót sem. Valamin gondolkozhatott, oly nyugodtan ült.
No, volt ideje jól megnézni, egészen piros öreg úr volt, nem is lehetett
nagyon öreg, vastag bajusza volt, olyan, mint mikor télen ráfagy a
zuzmara a rozmaringra, dús és lobogó, nagyon gyönyörű fehér bajusz.
Egészséges és derült ember volt s oly tisztán nézett kék szemével, hogy
az ember zavarban volt előtte, nem hitte volna az ember, hogy nem lát,
ha a homlokán nem lett volna egy félköralakú zöld selyem ellenző.
Nagyon szeretett volna valamit mondani neki, de nem tudta, mit mondjon.
Egyszer aztán megszólalt.
– Nálunk nincs ilyen korán hó.
Az öreg úr nem felelt.
Erre ő megint elcsüggedt: de hogy meri ő megzavarni ennek az öreg úrnak
a nyugalmát, ki tudja, mire gondol. És ilyen csacsiságot mondani. Bánja
is azt az öreg úr, hogy őnáluk mikor van hó: itt most van.
Szerette volna visszaszívni, szerette volna, ha nem mondta volna.
Izgett-mozgott s harapdálta a száját.
Aztán szerette volna megkérdezni, hogy igazán nem lát-e Pósalaky úr? A
világosságot sem látja? Azt sem tudja, mikor jött fel a nap s mikor lett
este?
De az öreg úr csak szivarozott, igen lassan, igen kényelmesen, testes
öreg ember volt, éppen betöltötte a karosszéket, a keze is puha és
rózsaszínű volt, az arca frissen borotválva s majd kicsattant az
egészségtől s olyan derült volt s olyan kellemes, a szája mindig
mosolygott egy kicsit.
Igy telt el egy negyedóra.
Az óra elkezdett ütni. Először hármat ütött lassan, magas, zengő hangon,
aztán újra négyet vastagabban és gyorsabban, huncutul, mintha nevetett
volna őrajta.
Akkor megint magában maradt, újra nem volt többet semmi nesz s újra csak
az egyes percpendüléseket figyelte.
Végre belenézett az újságba. Csak félt, hogy az öreg úr mégis lát
valamit s akkor azt hiszi, hogy ő olvasgatni jön ide. Hát csak a lap