Légy jó mindhalálig - 06

– Kettőt?
– Nem.
– Többet?
– Egy forintot.
– Egy forintot! – mondta elhűlve Gimesi. – Baráték, egy forint még
nyereségnek is elég vóna – s elkezdett újra nevetni. – Nekem még nem vót
egy forintom, amit én elkőthettem vóna, mer az én kezembe a nagymama nem
ad két krajcárt se, hogy azt arra kőthessem, amire akarom.
– Nekem van huszonhat krajcárom.
– Huszonhat?
– Vagyis huszonegy, mert a szállítólevélre kétszer adtam öt-öt pízt,
levélre meg kettőt.
– Ha nekem húsz pízem vóna, akkor vennék rajta hat darab krémest, neked
egyet, Orczynak egyet, Tannenbaumnak egyet, nagymamának egyet, kettőt
megennék magam.
Soká nevettek rajta.
– Orczy nyert egy Magyar Történelmi Albumot.
– Nyerte?
– Igen, megírta a vakációt, hogy Nyári gyönyörűségek és azt Forgó
bácsinál kinyomtatták a Kis Lapban és azért.
– Kinyomtatták?
– Igen.
– Amit Orczy írt?
– Igen.
Gimesi megint rákezdett a hangtalan kacagásra, de most már csakúgy
csiklott a végén.
– A helyesírási hibákat is kinyomtatták? – mondta.
– Azt kijavította a bátyja, – mondta Nyilas.
– A bátyja, az a hosszú?
– Igen… Az írta a dolgozatot… Ő írta, de a bátyja beleírt, meg
kijavította…
Gimesi gyanakodva nézett Nyilasra.
– Te tudsz, – szólt.
– Mit? – vörösödött el Nyilas, mert megérezte, hogy rosszat tett, hogy
ezt elmondta.
– Jól tudsz _rákenni_.
Nyilas hallgatott.
– Kíváncsi vagyok, – szólt Gimesi a fejével intve – hogyha elmégy
mitőlünk, akkor miránk mit fogsz mondani?
A kis Nyilas rákvörös lett, aztán a vére egészen leszállt a szívére.
Leült szédülve a székre s csak nézett kétségbeesve Gimesire.
Ennek feltünt a némasága s rémült arca.
– Énfelőlem mondhatsz, – szólt s megrántotta a vállát.
Nyilas kiáltani, ordítani szerette volna, hogy: én nem! rólad én nem
mondanék rosszat, ha darabokba vágnának is, mert téged szeretlek.
De azután csak ennyit mondott:
– Azt hiszed rólam?
A csönd nagyon kínos lett.
Sokáig ült az asztal mellett s Gimesi is zavartan festegetett.
– Há honnan tudod te ezt? – mondta az orra alatt dünnyögve.
Nyilas elnézett az ablakra. Az ablakból le lehetett látni jól az utcára,
mert az ablak alja a lábuk alatt volt.
Szerette volna dacosan azt mondani, hogy: maga találta ki, csak úgy
mondja! De nem volt képes hazudni, így sem, úgy sem.
– Te tanáltad ki?
Megrázta a fejét, hogy nem.
– Hát beszélj, ne bosszants! Ne mérgesíts, mert mingyán hasba
bokszollak, mint az elébb.
Nyilas lehajtotta a fejét az asztalra és zokogásban tört ki.
– Azért is én kaptam ki.
Gimesi ideges lett, tipett-topott, az ecsettel babrált, a szájába vette
s a szájaszéle vörös lett a kármintól.
– De nagy marha vagy, – mondta s a szeme izzani kezdett.
– Mikor mondtam én terólad rosszat? Hát te tudnál én rólam mondani?
– Hát Orczyékról is mondtál.
– Mert nekem oda muszály volt elmenni, mert Gyéres tanár úr parancsolta,
és az ő szüleinek is megmondta, hogy nekem muszály oda elmenni, mert
azok engem csak látni akartak, hogy kinevessenek, és kalácsot dugtak a
zsebembe, mint egy kisbabának és… azért jöttem el, mert én nem megyek
oda többet soha!
Gimesi megdöbbenve nézte, éppen úgy, mint az előbb a nagyanyját s újra
hozzáfogott festeni.
– Hát csak bőgjél, én nem bánom, ha bőgsz, – mondta.
Akkor letette az ecsetet s úgy maszatosan, odament a korsóhoz, töltött
egy pohár vizet, odahozta Nyilasnak.
– Nesze, igyál.
Nyilas meg volt döbbenve: ennyi jóságot még senkitől sem várt s nem is
tapasztalt. Ivott.
– Mosd meg a szemed, no, mer ha bejön nagymama, mindjárt felfal.
Nyilas megmártotta az ujját a vízben s a szemét megtörülte a
nedvességgel.
Akkor ránézett kicsit a barátjára s meglátta a száját.
Veressel be volt festve az álláig, ahogy lenyalta a festékes ecsetet,
erre kitört rajta a kacagás.
– Te, mosdjál meg – mondta neki.
– Minek?
– Nézd meg a szádat.
Gimesi tükörhöz ment s belenézett.
– Ónnye, de jó pofa vagyok!
Azzal visszament az asztalhoz s a másik csészéből zöldre festette a
másik szájszélét.
– Most má jól nézek ki, mi?
És pojácásan ugrálni kezdett, s mindketten soká nevettek.
Hamar észretért, hogy erősen sötétedik s neki menni kell felolvasni.
Másnap az iskolában Gimesivel összenevettek, mert magyar órán
kiosztották a dolgozatokat s Orczy kettest kapott.
Orczy meg volt sértve s dobálta a füzetet, mintha nem őt illetné.
Már ebben az időben sokat beszéltek az intőről. Ő voltakép nem
érdeklődött iránta, de az A) osztályban szokás szerint ezt is hamarabb
adták ki s egy délben azzal jöttek haza, hogy Böszörményi kapott két
tárgyból.
Kicsit kárörömmel gondolt rá, nem bánta, hogy intőt kapott, úgy kell
neki, haragudott rá a bicska miatt. Egészen furcsán sosem jutott eszébe,
amiket Böszörményi vétett őellene, nem is tudta már mi volt, sok
apróság, de ahányszor meglátta, mindig eszébe jutott a kés a szemétláda
mögött s emiatt nem tudott vele beszélni, sem barátkozni, se
megbocsátani neki. Pedig mióta ő pénzkereső volt s annak még mindig nem
érkezett sem csomagja, sem pénze, azóta egyre jobban járogatott utána,
szívesen megvendégeltette volna magát lent a kofánál, dacára annak, hogy
ő csak B) osztályos volt s az A)-beliek még harminc év mulva is úgy
beszéltek a B)-istákkal, hogy »hogy lehetett B)-be járni«?
Azután aznap délután kiosztották náluk is. A helybelieknek átadták, hogy
vigyék haza s irassák alá szüleikkel, a vidékiekét csak felolvasták s
hivatalból küldték el.
Néhány percig bizony szívszorulása volt, eddig nem gondolt rá, hogy ő is
kaphat valaha intőt, hogy jó lesz vigyázni, mert szekundára áll, de
tudja isten, mikor olyanoknak a nevét is hallotta, akik elsőbe jó
tanulók voltak, akkor a szívébe nyilallott s eszébe jutott, hogy mennyi
mulasztása van: ma sem érti a supinum tőt…
Hála istennek kimaradt a neve…
Három-négy nap mulva azonban latin órán valami nyugtalanítót vett észre!
Gyéres tanár úr, szokása szerint, ahányszor elment Orczy mellett, mindig
megcirógatta, de most azonfelül rá is többször ránézett.
Mindig sértette őt, hogy a tanár úr kivételez Orczyval, de mióta ő maga
meggyőződött felőle, hogy bejáratos Orczyékhoz, azóta azon csodálkozik,
hogy ennyire tartózkodó. Valami sértőt talált abban, hogy a tanár
igyekszik ugyanolyan hangon beszélni Orczyval, mint a többi fiúval.
Otthon persze Bébucinak szólítja: akkor itt miért mondja Orczynak?
Ő úgy érezte, hogy kétféle viszony két ember közt nem lehet: ha én
valakivel jól vagyok, akkor azzal mindig egyforma jóba kell lenni. Hát
ha véletlenül debreceni tanár volna az ő Géza bátyja s az őt tanítaná,
akkor az itt Nyilasnak szólítaná őt?
Azt akarta, hogy: igenis, a tanár úr legyen jóba Orczyval, nem úgy, mint
az egészen idegenekkel, de akkor ővele is, mert ő is volt már
Orczyéknál… És legyen Gimesivel is, aki neki olyan jó testvére s K.
Sántával is, aki legjobb tanuló. Tannenbaumnál megállott, az kivételes
dolog, náluk otthon falun, aki zsidó, nem számított a többiek közé, de a
kollégiumban az máskép van és Tannenbaum még okosabb is náluk
mindnyájuknál.
Efféléken tünődött, mikor óra végén így szólt a tanár úr:
– Nyilas.
Rémülten állott fel, mert egy csöppet sem figyelt, nem tudta, miről van
szó a felelésben.
– Gyere be óra után a tanári szobába!
Minthogy nem szólt tovább semmit, kis várás után leült. Az osztály
összesúgott. Mindenki suttogott s ránéztek. Most talán először vette
észre az osztályt. Eddig csak ezzel a két fiúval volt csupán valami
vonatkozásban, meg becsületből a következő kettővel, hárommal, s úgy
járt iskolába, mintha csak ők öten volnának itt. A padja ott is volt
mindjárt az ajtó mellett, ahogy bejött, mindjárt leült, az osztályt
olyan kevéssé figyelte meg, mint a réten a füveket s bokrokat.
Mikor csengettek, szoruló szívvel, kalap és kabát nélkül rohant a tanár
úr után s nagyon sokáig kellett várnia az előszobában.
Az intők jártak az eszében s a szíve úgy szorult, majd elájult: talán
már értesítették is az édesapját… Szekundára áll… oh istenem… Most az
első padból is leteszik… talán valahová hátra… S nem fog Orczy mellett
ülni és Gimesivel sem barátkozhat többet… mert nem azért hívták meg
Orczyékhoz, mert ő jó fiú s mert olyan amilyen, hanem a bizonyítványa
miatt s a Gimesi nagyanyja sohasem engedné meg, hogy a fia rosszabb
tanulóval barátkozzék…
Valami rettenetes igazságtalanságot érzett ebben: az élet legnagyobb
kegyetlensége viharzott le benne: saját magát elválasztva látta a
második helytől. Mindaz, amit eddig kapott, az nem neki szólott, hanem
annak a helynek, ahol ül az osztályban. Mindegy, hogy ki ül ott. Akié az
a bizonyítvány, az kapja meg az ingyenes bentlakást, az ingyenes
konviktust, az ösztöndíjat, a szobafőnök különös figyelmét, a tanárok
érdeklődését, a Nagy úr megbecsülését: az kapta meg a felolvasómunkát,
és ebben a percben kétségbeesett sikoly volt a szívében: görcsösen
kapaszkodott ahhoz a helyhez…
Szédülgetett, ahogy ott állott az előszobában s halvány volt az arca és
a szíve iszonyúan vert s amint a tanári szoba ajtaját nyitották, mindig
meglátta Gyéres tanár urat, aki szivarozva állt, vagy sétált odabenn,
elegáns világos ruhájában s kissé előrehajolva, figyelmesen beszélgetett
és nem jött ki őhozzá.
Persze: mit érdemel a tönkrement s lecsúszott diák, akinek intő jár.
Bátori tanár úr jött be testhezálló barna zsakettben s rászólott:
– Te kit vársz?
Ijedten felnézett a rideg hangra, a szája mozogni kezdett, de hangot nem
adott:
– Gyéres tanár urat, – rebegte végre.
Bátori tanár úr nem szólt semmit, bement a tanári szobába.
A tanár erélyes hangja egy kicsit magához térítette, mert már az ájulás
környékezte, de most az édesapja jutott eszébe, aki bizony nem ijedne
meg még a nagyobb veszedelemtől sem. Hát ha intő, legyen intő; dac
támadt fel benne: ha ő az utolsó, legyen a legutolsó. Az is mindegy. Ő
akkor is csak annyit tud, vagy nem tud, mint most, akármilyen kalkulust
adnak s ha elveszik tőle a stipendiumot, akkor hazamegy és kapálni fog a
répaföldön…
Nagyot, mélyet, keserveset lélegzett, mert tavaly is elájult egyszer,
mikor odakint kapált; igaz, hogy az az ájulás egy kicsit nem volt
tiszta, mert csak elszédült s boldog volt, hogy el tudott szédülni s
hogy csakugyan minden vér lefutott az arcából s izadság verte ki az
egész testét: láthatták, hogy nem ő csinálta, s muszály őt beküldeni
Debrecenbe a kollégiumba, mert otthon nem lesz belőle semmi.
Gyéres tanár úr most kijött a tanáriból, szivar volt az ujja közt s
megállott előtte, egészen vidáman és csaknem feléje hajolt:
– Te kis Nyilas…
A szivart a szájába vette s egyet szippantott. Nagyon jószagú volt a
ruhája, a szivarja, a kis Nyilas felemelte rá a szemét s igyekezett
olyan szolgálatkészen nézni s figyelni, ahogy csak tudott.
– Mondjad csak, elvállalnád te egy gyereknek a tanítását?
Nem felelt rá, megfordult vele a világ s azt hitte, most rögtön
felrepül. Mint a köd foszlott el róla minden aggodalom s egyenesen,
mereven állott s hallgatott.
Intett aztán, hogy elvállalná.
– Minden szerdán és szombaton délután kellene latint és számtant tanulni
azzal a haszontalan kis Dorogi gyerekkel.
– Igenis.
– Nálam volt a nénje, szegények, igen jó család, nagy familia és ez a
kis béka elszórakozza az időt, nem képes figyelni…
– Igenis.
A tanár megállott s az igazgatói iroda ajtajára nézett, ott valaki
kijött.
– Hát akkor jól van, beszéld meg vele és eredj el hozzájuk ma délután.
– Igenis.
– Igen… Két forintot fognak fizetni egy hónapra.
Ezzel hátat fordított s visszament a tanáriba.
A kis diák pedig futva ment el a vizsgálat helyéről, a félelmes helyről,
remegő lábain.
Az osztályban kíváncsian várták, még akkor is alig birta összeszedni
magát, csakhamar leült a helyére a padba.
– No mi az? – kérdezte Gimesi.
– Azt mondta a tanár úr, hogy nekem muszály tanítani Dorogit.
A hátulsó padból odatámaszkodott hozzájuk Barta s odajött Tannenbaum is.
– Tanítani fogsz?
– Igen, megparancsolta a tanár úr.
– És mit fizetnek, – kérdezte Tannenbaum.
– Két forintot.
– Két forintot?
– Igen.
– Barátom, – mondta Gimesi – meg fogsz gazdagodni, öt forintot keresel
egy hónapba.
Tannenbaum komolyan mondta:
– Annyiért nem lehet tanítani, két forintért.
– Mindennap? – kérdezte hátulról Varga János.
– Csak kétszer egy héten, szerdán és szombaton délután.
– Akkor elég, – mondta Varga.
Misi ránézett erre a Vargára, ez volt az a kállósemlyéni tisztaruhás kis
fiú, aki azt mondta, hogy kőházuk van, ez mindig üzletet szokott
csinálni: gombot cserélt üveggolyóért, meg csokoládét tollért.
Tannenbaum ránézett Vargára s azt mondta:
– Akkor is kevés. Mert ha kétszer megy is el egy héten, de lényeges,
hogy meg fogja tanítani s mi az, két forint? Most, mikor egy festék öt
krajcár?
Varga erre azt felelte:
– Ez nagyon rendes fizetés, én ismerek egy ötödikest, az szintén két
forintot kap heti két óráért, pedig ötödikes.
– No, de ő nem két órát fog adni, hanem két délutánt.
– Csak két órát adhat, – mondta Varga hevesen – mert öt órakor már
felolvasnia kell, tehát, ha elmegy az ebéd után, odaér két órakor, ott
lesz négyig, tovább nem, mert el kell neki jönni.
– Akkor is négy óra, – mondta Tannenbaum.
– Igaz! – mondta Barta Imre, a legerősebb az osztályban – Tannenbaumnak
igaza van! – és a kezét ökölbe fogta.
Ekkor még vagy hárman beleszólottak, Orczy már télikabátban volt, mert
most énekóra lesz és ő nem jár énekre, mert katolikus; könnyedén azt
mondta, hogy:
– Én részemről azt hiszem, hogyha én két forintot tudnék keresni a magam
erejéből, akkor az apától kapnék jutalmul egy száz forintos kancát – s
hangosan nevetett és elment.
Hangosan kacagott, de kedvesen, úgy hogy senki se vette neki rossz
néven, ő nem tehet róla, hogy olyan gazdagok.
Csak Misi hallgatott fáradtan s kimerülten, ő nem tudott ebből megítélni
semmit. Ő nem tudta, hogy kevés-e vagy sok, nem tudta, van-e rá ideje,
vagy nincs, képes-e rá, vagy nem; ő csak azt tudta, hogy borzasztóan
fáradt s legjobb volna lefeküdni, mert elszédül itt még ezen az órán.
Bejött Csoknyai tanár úr, az énektanár, felállottak s hamar helyre
futott mindenki, mert négy pad minden diákja odacsődült a vitába.
Mikor leültek, Misi hátrafordult s Dorogi Sándort kereste, még őrá nem
is gondolt. Ismerte egy kicsit, csaknem az utolsó padban ült, de nem
látta, sehogyse találta meg.
– Te, melyik az a Dorogi?
Gimesi hátrafordult:
– Az a mulya?
Mikor a tanár úr hátat fordított nekik, felállott félig s úgy kereste
meg a szemével.
– Ott ül az ablaknál, utolsóelőtti padba, az a mulya!
Most már ő is ráismert. Ez egyszer nagyon furcsán felelt földrajzból.
Azt kérdezték tőle, hogy: csak egy kérdésre feleljen legalább jól, hogy
hol van Konstantinápoly! S arra ő azt felelte, hogy Afrikában.
De most olyan rendes, helyes kis fiúnak tűnt fel előtte, kivált, hogy az
ablakban ült.
– Ez nem mulya.
– Mulya, – mondta csendesen, vagdalkozó módján Gimesi – amék ott ül, az
nekem mind mulya.
A tanár úr elvégeztette a feleltetést s most újat kezdett tanítani. Az
énektanár nagyon furcsa ember volt, az összes tanárok közt a
legfurcsább. Ez olyan volt, mintha nem is tanár lett volna, hanem
vendég. Nagyon udvarias volt, mindig azt mondta, kérem szépen, kérem
szépen és egy kicsit mintha selypített volna: kévem szépen…
Ő ebből az egy tárgyból egyáltalán semmit sem értett. Nem bírta
megfigyelni azt, hogy mi az a kotta. Egyet jól tudott: violin kulcsot
senki sem tudott szebben írni, mint ő; két-három gyakorlatot is el
tudott dalolni, éppen úgy, mint a nótát: É, f, é, d – f, é, d, c! – d,
d, g, f, – é, é, d, c – tam f, é, d, c… Az a _tam_ nagyon tetszett neki
benne, csak nem tudta, hogy mit jelent.
– Csöndet kérek, csöndet kérek, csöndet kéééveeeek… – mondta a kis kövér
vöröses Csoknyai tanár úr, s leintette az ő vitájukat.
Aztán hozzáfogott beszélni a skáláról vagy miről… Nem volt szégyen nem
érteni, mert az osztályban senki sem értette. Orczy persze nevetett
rajtuk, mikor panaszkodtak, hogy így butaság, úgy butaság, mert Orczy
zongorázni is tudott, hát neki bliktri volt az egész kotta.
Még legjobb az volt, mikor az egyházi énekeket énekelték, a zsoltárokat.
Ezekből Misi is sokat tudott, sokkal többet, mint a többiek, mert ők
otthon a falusi iskolában egyebet se tettek csak mindig énekeltek.
Tudta azt, hogy neki »nincs hallása«, s ez az édesanyjának igen nagy
szomorúság volt, mert ő, szegényke, gyönyörűen dalolt, az édesapja meg
pláne első énekes volt a faluban, akárhová ment, mindig a templomba ment
vasárnap s úgy vezette az éneket, szinte hasított.
Ő a szárazmalomban tanult meg egy kicsit dalolni. A Droftiék malmában
hajtotta a lovakat, az egy nagy szalmafedelű szárazmalom volt s egy
kölcsönkért lóval őrölték a búzájukat s ő hajtotta egy kis ostorral, ott
ülve a rendkívül nagy vízszintes keréken. Egyedül volt a malomban egész
délután s az egyhangú malomzúgásban hozzáfogott dalolni s egyszerre csak
maga sem tudja hogy, megtalálta a dallamot. Álmodozva ült a kerék hosszú
küllőjén s tetszett neki, hogy a ló oly szelíden ballag körbe, körbe.
Fent a verebek csiripoltak, ő pedig azt dalolta, hogy:
Hullámzó Balaton tetején,
csolnakázik egy halászlegény,
hálóját a szerencse,
őt pedig a kedvese,
elhagyta, el a szegényt.
Valahogy, csak úgy véletlenül rányitott a dallamára. Ez olyan boldoggá
tette, hogy aztán késő sötét estig, míg csak meg nem állították a malmot
s ki nem fogták a lovat, folyton ezt dalolta.
Abban az időben épített az édesapja egy új csűrt az udvaron. Mikor a
szarufák fel voltak rakva s be is volt lécezve, az egy nagyon szép nyári
este volt, ő felmászott oda a magasba s elkezdte dalolni, hogy:
Háromszínű, háromszínű a nemzeti lobogó,
mind a három, mind a három becsülettel ragyogó,
mind a három mutatja, hogy magyar vagy,
ha magyar vagy, tedd magadat szabadnak!
mind a három mutatja, hogy magyar vagy,
ha magyar vagy, tedd magadat szabadnak!
Az édesanyja csak hallgatta, hallgatta, egyszer kijött a házból,
felnézett s összecsapta a kezét:
– Hisz ez a gyerek tud dalolni! – s lehívta, hogy összevissza csókolja.
De azért valami nagyszerűen bizony ma sem tudott, különösen ezeket a
fél, meg nyolcad, tizenhatod kottákat abszolúte nem bírta felfogni,
pedig az énekhangpróbán nagy büszkeségére bevette a tanár úr a karba
altnak, ő tudott legmélyebbre énekelni az osztályban. Ott azonban
hatvanan fujták a kórust s ő is elsegített egy-egy hangot valahogy a
többi közt. Szegény Csoknyai tanár úr nagyon járt volna a kedvébe, hogy
olyan jeles volt a bizonyítványa, de azért még a legnagyobb jóakarat
mellett sem tudott vele egyebet csinálni, egyest adhatott, de tudományt
nem.
Csak óra vége felé jutott eszébe, hogy ő ma el sem mehet Dorogiékhoz,
mert konviktusba kell menni, azután már kevés idő van s két órakor
iskola, ötkor ő megint felolvasni megy, azután vacsora, azután már nem
szabad kimenni a kollégiumból…
Tizenkettőkor kiáltott Doroginak, mert látta, hogy hamarabb elmegy, mint
ő:
– Dorogi!
– Dorogi, Dorogi! – kiáltott Varga is.
Igy egész iskolai tanács gyűlt megint össze, néhány télikabátos,
felpakolt fiú együtt állapította meg, hogy csak szerdán délután fog
elmenni hozzájuk.
A kis Dorogi lángvörös volt s zavarban volt s alig mert Misihez szólani.
Misi is nagy zavarban volt, furcsán érezte magát, nem tudta, hogy fog ő
megtanítani valakit valamire.
Igaz, az elemiben mindig ő volt a leckéztető. Egyszer a tanító úrtól ki
is kapott, a tanító úr nagyon mérges ember volt s kivette a dézsából a
dézsahordórudat s azzal vágott végig a fején, mert nem tudott felelni
Drofti Károly, akit a keze alá adott. Akkor az ő feje feldagadt
akkorára, mint egy dinnye; az édesanyja nagyon ingerült lett, véletlenül
éppen ott volt a faluban a doktor s az édesanyja mindjárt elküldött
érte.
A kisöccse ment el, a testvére, aki már szintén iskolás volt s az iskola
előtt kellett elmennie a községházára. A tanító úr pedig véletlenül kint
állt s úgy látszik, megbánt valamit s megszólította figyelmeskedésből a
gyereket, hogy hova megy. Ez pedig egyszerüen megmondta, hogy megy az
orvosért, mert a Misi feje akkorára dagadt, mint egy dinnye.
– Hm, de nagy tudós az a ti anyátok! – mondta a tanító mérgesen, azzal
fogta a gyereket, nem eresztette tovább, hanem eljött ő maga a beteghez.
Misi még most is emlékszik, hogy megrémült, mikor belépett az öccsével a
tanító úr, nem azért, mintha félt volna tőle, hogy újra kikap, hanem
éppen azért, mert restellte, hogy a tanító megtudja, hogy ellene
áskálódnak…
A tanító úr aztán leült náluk, elbeszélgetett s nem hivattak orvost,
hanem azóta igen jó barátságban vannak a szüleivel, mert megismerték
egymást, hogy az ő édesanyja, ha ácsmesterné is, de paplány. S a tanító
úr is elmondta, hogy neki papnak kellene lenni, de szerelemből
megházasodott, azért lett csak tanító.
Némi aggódással gondolt rá a kis Misi, hogy vajjon most is megkapja-e a
dézsarudat azért, mert tanít valakit…


V. FEJEZET
amelyben a kisdiák családok életébe keveredik bele s olyan dolgokról
hall és olyanokat lát, amik nem tartoznak a gimnáziumi tananyaghoz;
például szerelmeslevelet közvetít, ami szintén hiányzik az »államilag
jóváhagyott« tantervből.
Dorogiék egy nagyobb parasztházban laktak, a ház első végében. Hátul
laktak a házigazdáék.
A ház kívülről fehérre volt meszelve, de belül a szobák pingálva voltak,
ez tette őket urasabbá. Két szobájuk volt, az utcainak volt három
ablaka, kettő az utcára, egy az udvarra, az udvarinak két ablaka, a
tornácra.
Ők a belső szobában tanultak mindig, az utcaiban a nagy ovális asztal
mellett s rendesen lámpát kellett gyújtani a végén, mert december felé
járt az idő és hamar setétedett.
Volt ott egy csomó ember abban a lakásban, magas nagy nők, de ő valami
két hétig nem tudta őket megkülönböztetni egymástól.
Azt nem szerette, hogy annyi nő van ott, három felnőtt lány. Különösen
volt köztük egy kisebb, az mindig vihogott, nagyon utálta érte.
Dorogit otthon Sanyikának hívták, még helyesírást sem tudott, még a
szorzótáblát sem tudta, latinból olvasni nem tudott, kétségbe kellett
esni rajta, hogy hogy fogja ő ezt megtanítani valamire.
Legokosabb az lett volna, hogy megmondja a szüleinek vagy a tanár úrnak,
de ez még akkor nem jutott eszébe. Úgy gondolta, hogy őt nem azért
állították mellé, hogy vádaskodjon rá, hanem hogy megtanítsa arra, amit
nem tud. Az ám, de hogy.
Ha valamit nem tudott, akkor ő mindig visszább ment egy kérdéssel, mert
ha nem tudja egy igének ragozni a conjunctivusát, akkor próbáljuk
először az indicativust. Ha nem tudja a futurumot, a jövőidőt, akkor
lássuk elébb a jelenidőt, a praesenst.
De aztán kiderült, hogy még azt sem tudja, mi a különbség a praesens és
a perfectum, a jelen és a mult közt. Akkor nekiállott, hogy ezt
megértesse vele: hogy a cselekvésnek a három fő történési idejét
kivilágosítsa előtte.
Igen, de aztán észrevette, hogy nemcsak a plusquamperfectumokat nem
tudja, s nemcsak az igeragozással nincs tisztában: de még a
főnévragozással sem: azt sem tudja, hány tő szerint osztályozzák a
főneveket. Tehát még visszább kellett menni egy egész esztendővel, s
legvégül vissza a legelső leckére, mert még azt sem tudta lefordítani,
hogy alauda volat!… rana coaxat… Pedig ez volt a Békési nyelvtanban
legelső lecke tavaly.
Mivel azonban mégis kellett a holnapi napra is készülni, borzasztó bajok
voltak a repetícióval.
Hogy lehet ismételni annak, aki mindennapra új leckét kell hogy
megtanuljon, jóllehet a tavalyit sem tudja.
Kétségbeesett vergődés volt ez a tanulás s neki a szája elfáradt a sok
kérdezésben, mert természettől jó tanítónak születve, önkéntelenül
inkább tett húsz kérdést, minthogy egyszer megmondjon valamit: mindent
belőle magából akart kihozni: öntudatlanul is, logikai kapcsolatok
alapján építeni fel.
Erre azonban sem elég idő, sem elég erő nem volt egyiküknél sem.
– Mit csinált maga, mikor ezt tanultuk, – mondta idegesen.
Mivel Sanyika erre sem felelt, ezt is végigkérdezte, egy csomó
keresztkérdéssel, mert mégis kíváncsi volt, hogy lehet, hogy semmit nem
tud olyan leckéből sem, amiket különös figyelemmel tanított meg s
gyakorolt be a tanár úr.
– Mégis, mondja meg nekem: mit csinált ekkor meg ekkor?
Sanyika törte a fejét, aztán azt mondta:
– Akkor?… akkor éppen négyest fogtam be.
– Mit?
– Négyest.
– Milyen négyest?
– Az nagyon nagyszerű: fogni kell négy legyet s cérnával összekötni és
szántanak, de az igazán nagyszerű.
A kis nevelő tátott szájjal hallgatta.
– Szántanak?
– Igen, ki kell cseppenteni egy jó kis tintacseppet és azon ha
keresztülmennek, akkor barázdát húznak…
A nevelő maga is nevetett, ezen a kis zsivány megbátorodott s azt
mondja:
– Számtanórán pedig tudja mi a nagyszerű?… Fog az ember pókot, sokat
lehet fogni a hátulsó udvarba, akkor annak a lábát kiszedni és
megszámolni, hogy egy láb hányat kaszál…
– Hát földrajzórán?
– Földrajzórán? – mondta alamuszian Sanyika, – akkor nincs rá idő. Mert
akkor figyelni kell.
– Mire?
– Hát hogy mikor lehet röhögni az öreg Názón.
Nyilas nevetett, aztán komoly arcot vett fel s tovább vágta a fát: verte
a fejébe a leckét.
Mert azért jó fiú volt Sanyika, olyan szép tiszta kis fiúcska. A
tornában ugyan feljebb állott vagy tízzel őnála, de azért nem látszott
nagyobbnak, mert olyan szerényen összehúzta magát, hogy senki se vegye
észre, hogy a világon van: ennek köszönhette, hogy átcsúszott az első
osztályból a másodikba. Sőt azt is, hogy nincs minden tárgyból intője.
Egyszer, úgy két hét mulva, a középső lány minden nap kezdett beülni
hozzájuk az órára. A kis nevelő először zavarban volt, nagyon
feszélyezte, hogy hallgatják, mert úgy érezte, hogy ellenőrzik, de a
lány nem szólt bele egy szóval sem a beszédjükbe, kézimunkázott.
– Itt világosabb van, mint az udvari szobában, – mondta egyszer.
Igy aztán hagyták, de halkabban beszélt Misi is, mint mikor csak ketten
voltak.
Hanem egyszer éppen hónap utolsó napján este, csak megszólalt a lány:
– Ennél a Sanyikánál butább gyereket én még nem láttam.
Misi rémülten nézett fel erre a szakszerű megjegyzésre.
A lány egészen piros volt, előrehajlott a kézimunka felett s gyönyörű
szép lány volt. Fekete bogárszeme volt s az úgy csillogott, mintha külön
világított volna, az arca piros volt, de azért gyenge fehér a széleken s
amikor szólt, roppant sok porcellánfehér fog volt a szájában. Ez volt
rajta a legfeltűnőbb.
Sanyika összehúzta a szemét, arcát s egészen kicsi lett, a száját
kicsucsorította.
Misi nem tudott szólani, úgy elcsodálkozott a lány szépségén.
– Egészen megöli magát evvel a csacsival, – kiáltott a lány – no, én nem
tanítanám ezt, ha nekem adnák a bécsi Szentistvántemplomot gombostól – s
erre elkezdett nevetni.
Ahogy nevetett, a fogai a lámpavilágon szikráztak s a hangja úgy
csilingelt, mint valami kalitkában levő kis madáré.
– Dehogy volna nekem hozzá türelmem!…
Aztán újabb nevetéssel azt mondja:
– Még a kétszerkettőt se tudja!…
A kis Nyilas szokása szerint rettentően elpirult s jobban zavarba jött
mint Sanyika.
– Nem lehet hamarább tudni neki, mert előbb pótolni kell a tavalyit, –
mondta mentegetődzve.
– Pótolni kell neki az elemit, – mondta újabb nevetéssel a lány.
– Nem, kérem…
A lány mosolyogva nézett rá.
– Kitől tanult maga tanítani?
A kis nevelőt újabb pirulási roham öntötte el, mert csakugyan neki nagy