Légy jó mindhalálig - 12

hijták, etették, itatták, kérdezősködtek, mint otthon, a messze
elvándorolt testvérekről. Kérdezték, hun vagytok, hun szenvedtek? tudjuk
mink, hogy megszereztétek az Attila örökségét, csak becsüljétek is meg…
és efféléket… De nem sokáig maradhatott itt, mert a nagy magyarok
fejedelme azt mondta neki: Térj vissza, vérem, az országotokba s mondd
meg a királynak, az én testvéremnek, hogy én, a régi magyarok fejedelme,
köszöntöm és ölelem és csókolom őtet s azt üzenem, hogy hamar készüljön
a nagy veszedelemre! Jönnek napkeletről a tatárok s azok az egész
világot el fogják pusztítani. Már én is megkaptam a parancsot, hogy
minden fegyveresemmel hozzájuk kell csatlakozni, de ennek a parancsnak
ellentmondani nem lehet. Ő legalább gyűjtse össze fegyvereit s
szövetségeseit, hogy illendően tudjon ellentállni a tatárnak… Igy
szegény Juliánus már június 21-én megindult visszafelé, de nem azon az
úton, amerre jött, hanem egy rövidebb úton, amit a nagymagyarországiak
tanácsoltak neki. A Volgán jött felfelé hajóval, azután az Okán tizenöt
napig, azután az oroszok és a mordvinok országa közt jött el, a
ruténeken át s a Vereckei-szoroson haza. Karácsony harmadnapján érkezett
meg betegen a királyhoz, IV. Bélához, s mindent elmondott neki… És úgy
is lett, négy esztendő mulva a tatárok itt voltak s mindent
kipusztítottak… Azért mégis annyit elért Magyarország akkor is, hogy a
tatárok nem mentek tovább Európába… Mindig ez volt a mi sorsunk: nekünk
kellett feltartani a keleti vad népeket, mindig Magyarország volt a
szélső harctér, ahol igazi bástya fogadta a keleti hordákat… Nem
bámulatos? hogy a magyarság azért jött keletről ide, hogy ezer éven át
folyton ő akadályozza meg, hogy Európát baj ne érje a keletiektől?… Abba
fogyott el a vérünk, hogy a keleti atyafiakkal verekedtünk s védelmeztük
a nyugati idegeneket, akik ezer éven át folyton idegenek maradtak
hozzánk és gyűlöltek.
Darabig szótlanul nézték a térképet. Most Nagy úr kinyitotta Ázsia
térképét.
– Nézze, valószinűleg itt volt az az ősi bölcső, ahol a történelmi kor
elején éltek még a magyarok. (S meghúzta az ujjával Szibéria délnyugati
részét délen az Aral-tóig, nyugaton az Uralig, északon az Obig, keleten
az Altái-hegyekig.) Itt élt együtt a finn-ugor-osztyák-magyar, hún-avar
népség… Abban az időben nagy nyugalom volt az egész világon, nagy
fejedelmek voltak, nagy birodalmak, akkor csinálták az ősi eposzokat és
a meséket. Az ősi hősénekek elmondták a mesés őskort, a világ
teremtetését és a nép kialakulását, a mesék pedig mulattatták a nagy
fejedelmek udvarát. Egypár ezer évnek kellett eltelnie az utolsó
népvándorlás óta, mert ne gondolja, hogy ez a népvándorlás volt az
egyetlen, mikor a római birodalom felbomlásakor az ázsiai hordák
elözönlötték egész Európát. Volt már azelőtt is, mikor a turáni népek
egész Franciaországig feldúlták azt az ősi világot, amelyről még nincsen
is írott emlék. Úgy hogy a németek, angolok vére szintén tele van turáni
keveredéssel, az tette őket erőssé… És ki tudja, még régebben hány ilyen
népvándorlás volt már, hiszen valaha itt nem volt tenger, ahol most ez a
töméntelen sziget van Ázsia és Ausztrália közt: ez mind egy összefüggő
szárazföld volt s szabadlábbal, meg lóháton mehettek át Amerikából
Ausztráliába s Ázsiába és olyan földrészekre, amelyek ma lent vannak a
víz fenekén… Mert azt tudja úgy-e, hogy a föld az belől tűz, ma is, csak
egy vékony kéreg van a tetején, ami föld. Most már, mint mikor a
szénégetők égetik a szenet, ha a szén összébb hull, mikor kiég, akkor a
tetejére hányt föld, – látott már maga szénégetést?
– Igen, a nagybátyám kovács és akkor láttam, egyszer voltunk kint vele a
beregi erdőn.
– Nahát akkor tudja, mit beszélek: egyszer csak behorpad a föld, a
szénkúpon. Hát így horpad be néha a földkéreg. Akkor persze a víz mind
megmozdul és befut az új sülyedésekbe. Hát így történt az, hogy ez a
déli világ egyszer csak víz alá került. Mert nem itt volt ám a műveltség
ősi helye Európában, hanem ott délen, a mai malájoknál. Tudja. Ezek a
legősibb mesterei a kultúrának. Most csupa vadember, de valaha ők
fedezték fel a csillagászatot is… Ez volt az _özönvíz_. Ami a
legmagasabb hegyeket is ellepte. És minden ember elveszett… No de ez
nagyon régen volt, csak a vallásos könyvek tartották fenn az emlékét.
Az, amit a magyarokról beszélek, hogy valaha itt laktak a mai »kirgiz
steppén«, együtt a többi rokon népekkel, ez sokkal későbbi dolog, ez már
itt volt a görögök korában… Megérti maga, amit én beszélek?
– Igen.
– Hát nézze, abban az időben, mikor a görög világ is a végét járta, már
túl voltak a nagy kultúrán, jött a barbár Nagy Sándor, aki elfoglalta az
egész Görögországot, akkor itt is mindenütt, mintha csak megérett volna
az egész világ a rothadásra: itt volt Kis-Ázsiában messze keletig a
perzsa birodalom, aztán az indiai birodalom, aztán itt fent a tatárok
birodalma, aztán a finn-ugor népeké, aztán Európában évszázadok, sőt
évezredek óta egy helyen lakó népek, a folyók mentén terjedtek a szláv
fajok, keresztül-kasul harcoltak rajtuk a germán fajták: hát akkor ez a
Nagy Sándor egy csapat macedón katonával nekivág a világnak s összetöri
az egész keleti uralmakat: megveri Dáriust, elmegy egész végig az Iráni
fennsíkon az Indusig, mint mikor a villám belevág az erdőbe s mindent
felforgat és feldúl. Az egész nem tartott csak egynéhány évig, akkor
meghalt: de iszonyú híre lett. Itt fent a turáni népek megtudták, hogy
az irániak ilyen gyengék. Felfordult az egész békés világrend.
Megindultak a Góbi sivatag tatár népei s hozzáfogtak dúlni délfelé a
gazdag Kínát, meg a turáni népek a a gazdag Perzsiát. Ettől megjött az
étvágyuk s most már ezek a komisz pásztornépek nem akartak egyebet, csak
rabolni. Kínának volt esze, épített ellenük egy olyan kőfalat, hogy azon
nem ment át a lovas tatár! Tizenkét méter magas kőfallal vették körül az
egész ország északi határát, borzasztó munka volt, százötven évig
építették, ez csak attól a hangya kínai fajtól telt ki… De akkor már a
tatárok nem akartak ráfanyalodni a kancatejre, hogy megkóstolták a vért,
hát elindultak nyugatra Európa felé, mert annak is olyan híre volt, mint
a kínai gazdagságnak, egyik nyomta a másikat előre. Ebbe az időbe már a
finnek kiszakadtak a magyar-ugor népek közül s előre mentek északra, a
lappok még jobban északra, ezek szegények fel is szorultak maig a
Jeges-tenger partjára… de alighanem a magyarok is kószáltak ott valahol,
mert tudja, Kézai Simon, aki az utolsó Árpád-házi király idejében írta
le a magyarok történetét, azt írja egy helyen, hogy a magyarok valaha
olyan vidéken laktak, ahol örökös köd van s nyár nincsen csak három
hónapig, akkor is csak három óráig látni a napot, hat órától kilencig:
hát ez az északi sarköv leírása, az északi fény az az örökös köd és
csakugyan, ott három hónap az egész nyár… Honnan tudták volna ezt
ezelőtt hatszáz esztendővel, ha nem emlékezett volna a szájról-szájra
szálló hagyomány a személyes tapasztalatra… Na, de becsülöm az eszüket,
hogy ha ott jártak is, nem sok időt töltöttek ott, nem tetszett a
magyarnak ott a világ… Jobb lesz nekik a Duna-Tisza közén… gondolták
magukba s szépen lelegeltettek az Ural túlsó partján, le egész a Volga
mellett… Itt szakadhattak el valahol. A konzervatív öregek azt mondták:
hogy jó lesz mán nekünk ez a feőd, de a hetyke fiatalok addig
hepciáskodtak, míg tovább nem mentek, átusztattak a Volgán, elmentek a
Don mellett, azon is átúsztak a tömlőiken s úgy akadtak a Meotisi
ingoványokba, ez az itt e: a Krim félsziget. Mikor aztán itt nem fértek,
mert ezek sose fértek a bőrükbe, hát kijöttek a Dnyeperhez: itt kötöttek
szövetséget a görög császárral, itt verték meg őket a bessenyők s tovább
szorították a Dnyeszteren át, az lett az Etelköz. Hát osztán mán innen
csak egy lépés volt, hogy bejöjjenek a Kárpátokon. Be is jöttek s itt
vónánk maig… Szép hely, jó hely, csak dógozni ne kéne benne…
Misi egészen elfelejtette minden búját-baját s hangosan felnevetett.
– Igaz is, – mondta Nagy úr mosolyogva – nem eleget verekedtünk annyi
ezer esztendő óta? Csak menjen végig az Aral-tótól fel az Ural mellett
az Északi Jeges-tengerig, le az Ural mellett a Kaspi-tóig, keresztül a
Fekete-tengernél, Lebédia, Etelköz, itt Pannóniáig: és itt ezer
esztendőn keresztül tíz esztendő nem volt háború nélkül: még ennyi
békességünk se volt tán, mint most negyvennyolc óta… Már negyvennégy éve
béke van!… fel kell írni a históriába, vagy ahogy Debrecenbe mondják: a
kéménybe korommal!…
– És erre, nyugatra nincs rokonunk? – kérdezte Misi.
– Nyugat-Európában? – kiáltott fel Nagy úr. – Hogy volna!… Itt laknak a
román népek, a germán népek, a szláv népek: teljesen idegenek… A
franciák, spanyolok, olaszok? Mi közünk van hozzájuk? Vagy a németek,
angolok, svédek, norvégek, dánok, hollandok: teljesen idegenek. Vagy az
oroszok, tótok, horvátok, szerbek: pláne ezek, akik közel vannak, mind
megölő ellenségünk!… Úgy be vagyunk fogva, mint egy kalitkába. Kivel
kössünk mi szövetséget? Francia, spanyol, olasz: ezek harcolnak, míg az
érdek úgy hozza magával, aztán ünneplik egymást, mint rokonok. Német és
az angol? Nincs köztük egyéb ellentét, csak az, hogy melyik legyen az
első a világon… Ezért készek volnának az egész emberiséget lángba
borítani, de különben nagyon jól értik egymást, két testvérnyelv és
testvér észjárás… Az orosz, az pedig mint egy nagy kotlós, mind maga alá
akarja gyűjteni a szláv népecskéket… De hova csatlakozzék a magyar? A
nyelvünkben nincs egy szó, egy íz, ami ezekhez hasonlítson s éppen úgy
nincs a vérünkben sem. Csak annyi rokonság van a nyelvünk s a körülfekvő
nyelvek közt, amit felszedtünk tőlük, amivel gazdagodtunk, készen
átvettünk az ő műveltségükből, így jött be temérdek szláv szó,
megtanultuk s beolvasztottuk, germán szó, latin s román szó, amit
megvettünk, megszereztünk tőlük, de ezt is úgy átformáltuk, hogy az
édesanyja se ismerne rá… A magyar ember meg tud tanulni a világ bármely
nyelvén tökéletesen, de a magyart még soha idegen születésű meg nem
tanulta, hogy épkézláb módon tudjon rajta beszélni.
– De hát ez borzasztó, – bámészkodott Misi a térképen – semmi rokon.
– A rokonok?… Azokból pedig mi hasznunk?… Rokon volna a bolgár: de az
elvesztette az ősi nyelvét és szláv lett… Rokon volna a török: de az
mohamedán s neki semmi egyéb rokonság nincs, csak a vallásbeli. Ezért
nemcsak hogy nem voltunk velük atyafiak, de a legtöbbet tőlük szenvedtük
a világ teremtése óta. Rokonok a finnek: de szegények messze vannak s ők
is rabságban, még százszorta jobban, mint mi. Rokonok az észtek,
zürjének, szamojédek, mordvinok, cseremiszek, votjákok, osztyákok, de
hát ez má csak olyan rokonság, hogy Ádámról, Éváról, meg a diófáról.
Misi a foga közül tréfásan szólt:
– Édesapám azt úgy szokta mondani, hogy: persze hogy rokonok vagyunk, a
te anyád, meg az én anyám: két asszony.
– Igy valahogy… – mondta Nagy úr. – A Magna Ungaria, amit még most is
Jugriának írnak sok térképen, megszünt a tatárjáráskor. Az egész népet
elsodorta, szétszórta, minden önállóságtól megfosztotta a mongol áradat.
Még Mátyás király idejében tudtak valamit felőlük, mert Mátyás követeket
küldött, hogy nyomozzanak utánuk: neki volt velük célja, az országban
úgy is kevés a magyarság, betelepíti őket ide. De már akkor az orosz
birodalom egységes volt és görög keleti vallású volt a cár s nem engedte
még azt sem, hogy találkozzanak, hogy hírt vigyenek egymásról. Aztán
jött a mohácsi vész, a török rabság, akkor már senki sem gondolt többet
rájuk. Még Bethlen Gábornak sem jutott eszébe, hogy a törökökhöz küldött
követeivel próbáljon utána nyomoztatni a Kaukázusban s a Volgánál a
magyar ősrokonoknak… Nem is érezték ők ennek a szükségét, mert akkor nem
nemzeti szövetségben, hanem vallásiban éltek az emberek s az országok.
Bethlen Gábornak nem a pogány ősmagyarok voltak a rokonai, hanem a
protestáns svédek; Gusztáv Adolf volt az ő lelki testvére, nem Karakum…
meg a sabartoiasfaloi… (Igy is hívták egy időben valami ok miatt, írja
Konstantinos Porphyrogenetos, a magyarokat).
Sokáig nézték a térképet. Misire kezdett rátelepedni ismét
magányosságának érzése. Ahogy a térképet nézte, amelynek változatos
színeibe, a szép kis debreceni cipó formájú Magyarország pirossal volt
belefestve; elszédült attól a rengeteg néptömegektől, amelyek
köröskörül, zöld, sárga, lila falánksággal rajzanak, mintha mind szájat
tátana s arccal fordulna felé titokzatos, és kísérteties lények módjára.
– Fenyegetik… – mondta rebegve.
Nagy úr is soká hallgatott:
– Hát bizony, nem az a kérdés, hogy honnan szerzünk rokonokat, hanem az,
hogy meddig van haszna Európának belőlünk. Eddig is nagyon szép volt
Magyarország, de eddig szívesen lemondtak arról az élvezetről, hogy örök
csatatéren lakjanak… Mert mintha azért volna vörösre festve ez a megye,
mert ez örök vértenger volt: jöttek a bessenyők, jöttek a kúnok, jöttek
a tatárok, a török, ezeket a magyar vagy beolvasztotta s megmentette
tőlük Európát, vagy megverte s vérével védelmezte meg a Nyugatot. Hát,
istenem, Németországnak, Franciaországnak, Angliának sem volt fenékig
tejfel az élet, de hát ők veszkedhettek egymással s dolgozhattak a belső
harcok közben s azok segítségével az emberi általános kultúra építésén.
De Magyarország? Nekünk nem lehetett soha elvi vitákkal szórakozni, mi
nem akaszthattuk fel egymást tudományos problémák miatt: nekünk
egyszerűen meg kellett dögleni a török, tatár, német háborúk alatt…
Igaz, a balkáni népeknek még rosszabb volt a sorsuk… mert ezek állandó
hódoltságban éltek s voltaképen kiegészítő területek voltak a török
korban a török államhatalom számára. A szerb, bolgár, dalmát, román
népek adták a jancsárságot, ötévenként sorozták a gyerekeiket
jancsároknak, valódi töröknek nem is volt szabad az lenni s az állami
tisztviselők is mind a balkán fajokból kerültek ki, még nagyvezér is
alig volt igazi török eredetű. Tehát ebben a korban voltaképen a Balkán
élte ki magát mint török uralom s Európa ostora. De a magyarság az
mindig csak jégtörő és védőgát volt… De mi lesz a jövőben?… Az az egy
bizonyos, hogy a mult érdemeiért nem fogják fenntartani az országunkat…
sem a fajtánkat… Kell, hogy valami hasznuk legyen belőlünk. Hogy mi lesz
ez, azt nem tudom: persze, az volna a legjobb s legszebb, ha minden
magyar ember olyan kiváló volna s olyan dolgokat tudna produkálni,
amiből az egész emberiségnek haszna lenne…
Ez a beszéd mélyen megrendítette a kis Nyilast: eddig nem is gondolt
volna arra, hogy az országok és a népek együtt számítanak s egy életet
jelentenek, de most úgy nézett a térképre, mintha tíz-tizenkét ember
állana előtte kidagadó izmokkal ökölre s bajvívásra készen.
– Hát akkor miért vagyunk szövetségben Ausztriával?
– Szövetségben vagyunk? – kérdezte gúnyosan Nagy úr. – Nem vagyunk
szövetségben, csak felfalt bennünket Ausztria. De az a baj, hogy
túlságos nagy falat vagyunk neki. Nézze csak, Európa térképén Ausztria
mint egy nagy száj vesz körül bennünket: csak nem bír lenyelni. Nincs
teste, nincs zacskója, ahova beolvasszon, csak egy száj az egész, egy
fertelmes kitátott száj.
– Ez is! – mondta Misi – tessék nézni, ez is itt lent! – s Románia
félkörére mutatott Erdély mögött.
– Igen, – mosolygott gúnyosan a nagydiák – az is harapós, az is mar…
Nagyon tátog ott, nagyon be akarja falni Erdélyt, de az is nagyobba
fogott, mint amennyit nyelhet… Hanem az biztos, hogy… kutyamód körül
vagyunk fogva… az ember csak azér nem bosszankszik, mert eszibe se jut…
Milyen jó volna most, ha ezt a mardosást érezzük, szövetséget köthetnénk
a hátuk mögött, példának okáért a németekkel, hiszen azokban is van egy
kis turáni vér: az első népvándorlásból (van a másodikból is elég). Ha
meg a déli sarkon kezd csaholni ez a badár kuvasz, akkor meg a jó bolgár
néppel, meg a törökkel szövetkezhetnénk; csakhogy a bolgár, mondom,
szláv lett, a török meg tetszhalott (és az is csúnyán el van
szlávosodva, nagyon sokat felszedett az is a sok győzelme alatt).
Igy politizált a két gyerek a kollégium második emeletén egy rideg
fehérre meszelt coetusban egy iskolai térkép felett, 1891-ben.
Tünődve nézték mind a ketten a térképet s keresték a szabadulás útját.
– Nincs más hátra, – mondta a nagydiák – muszály elvárni a sorsot, aztán
lesz, ahogy lesz. Ha Ausztria eddig fel nem habzsolt, ezután már nem
fog, mert több baja van neki, mint nekünk: Abba a percbe, csak meg kell
mozdítani, szétrobban s lesz belőle egy-kettő-három, vagy négy ország…
Magyarország mindig megmarad, jó zajda ez a Kárpát ponyvája itt körül,
amibe bele van kerítve s jó kötél a Duna-Tisza: hiszen csak kibírjuk
addig, míg eljön az a jövő idő, hogy a földrajz parancsa szerint,
Magyarország lesz Európa igazi központja és fővárosa. Mert nézze, ez a
geometriai központ: keletről, nyugatról, északról, délről mind idetart.
Ez itt középen olyan, mint a szív vagy a gyomor, (az sem alábbvaló a
szívnél): ennek az országnak van a legnagyobb jövője a következő
ezredévekben. Hiszen most már elvesznek a természetrajzi akadályok, a
földrajzi távolságokat megszünteti a vonat, a hegyeket lenézi az ichor
(tudja, Jókai megjövendőlte, hogy a jövő század regénye már a repülőgép
jegyében fog lefolyni: már a levegőben fogja a csatákat megvívni az
ember). Egy szóval csak a központiság jelent még valamit. Itt ez az
áldott Nagyalföld, ha ezen gazdálkodó emberek fognak dolgozni, Európa
belső kertje lesz, olyan, mint a kiskert a parasztház körül, kint a nagy
mezők, az orosz síkság, balra a gyár- és bányavidékek, a német, francia
kultúra; itt lesz középen a Duna-Tisza kertjében a kormányzó hatalom
belső vára… Ebbe segíthet a magyar a jövő nemzedékeknek: meg kell
építeni itt az egyenlőség, szabadság, testvériség igazi hazáját, akkor
nem lesz ellenségünk sehol, mert az ellenség csak a rablás, a hatalom
alapján támad, az egyenlőség, a testvériség alapján nincs ellenség;
ezért lehet bízni csak a jövőben, mert sehol a világon még nem volt
olyan forradalom, mint a mienk 48-ban, hogy a főurak s a köznemesség
önként ajánlotta fel a parasztságnak a nemesi jogokat, ha ezt keresztül
tudja csinálni az egész nemzet testében: akkor a magyarság egy olyan
erős vár lesz, amelyhez nem hasonlítható, a legnagyobb birodalom sem… De
hát ezt maga nem érti öcskös…
A kis Nyilas megfeszített aggyal hallgatott, a nagyobb deáknak valóban
már inkább szavaiból kiáradó belső tüze hatott rá, mint gondolatainak
meggyőző fonala.
Azért nem hagyhatta abba a nagydeák a beszédét, anélkül hogy a
következőben össze ne foglalja:
– Ha a nemzetiségünk a külföldön, sehol a világon nincs hasznunkra,
érti, akkor a magyarságunk nem segít ahhoz, hogy ezzel hódítsuk
magunkhoz az idegen népeket! A magyarságunk csak arra való, amire a
szegény embernek a családi érzése, hogy idehaza összetartsunk, mert
mindnyájan egyformán nyögünk alatta: egyikünk sem bujhat ki a felelősség
és a súly alól, hogy ő is magyar: no hát! akkor valami egyebet kell
ebből az erőből erősödve produkálnunk, amire büszkén nézzen a külföld…
Érti? Hogy a külföldinek az, hogy _magyar_, ne azt jelentse, hogy ez is
egy kis rabló a nagy rablók közt!… Hanem azt, hogy ez is egy komoly és
jó munkás a többi munkás mellett! Hogy erre lehet számítani! Hogy ennél
jó helyen vagynak a talentomok! Hogy erre büszkén nézzenek: hogy nézd, a
kis magyarság mit csinált a maga földjéből! Hogy mennyit szenvedett
török-tatár alatt mégis, ahogy lehetett, rögtön munkába állott rögtön
teremtett!… Tanult és dolgozott… szeretett és boldogan munkálkodott!…
Nincsen itt semmi más, csak szeretni kell dolgozni, tanulni, vidámnak
lenni s építeni!… Amit más meg tud tanulni, azt a magyar is tudja!… A
magyar jobban tudja! Mert ennél nincsen serényebb, munkásabb és
hasznavehetőbb nép a világon!… Nincs itten semmi baj ebben az országban:
csak a politika…
Akkor csengettek odakint az udvaron s a nagydiák feltette a kalapját és
kiment!
Misi még szerette volna megkérdezni tőle, mi az a politika, de már
elment.
Darabig még ott könyökölt a térkép fölött: a térkép kezdett barátjává
lenni, a színes foltok elevenséget kaptak, szinte megmozdultak a szeme
előtt, mint egy élő boly s ezentúl hosszú töprengéseiben Magyarország
drága, szép, kerek pajzsa egyre szebb színben kezdett fényleni a szeme
előtt.
Aztán megerősödve és felüdülve a levelét írta tovább.
Leírta benne az életét, az osztálytársait, akiket szeret, a tanárait s
valamennyit dicsőítve és magasztalva és nem emlékezett most semmire,
csak arra, ami szép és jó volt az életében, úgy érezte, ma egészen újjá
született s szentül elhatározta, hogy úgy fog dolgozni, tanulni,
felelni, hogy az egész iskola bámulja: saját magát ennek a mindenfelől
tátogó ellenséggel körülvett magyarságnak érezte s szinte büszke volt
szülei szegénységére s alacsony sorsára, mert érezte, hogy abból erőt
fog meríteni minden baj s minden nyomorúság elviselésére, neki az volt a
példaképe már, hogyha ő egymaga keresztűl bír verekedni a bajokon, akkor
az egész magyarság győzni fog…
Mikor a levelét megírta, borítékba tette, volt neki még otthonról két
kis levélborítékja, azt még az édesanyja tette a ládájába. Egyik
zsírpecsétet kapott a csomag idejében, ezt nagyon szégyelte, habozott
is, hogy ne tépje el, de elröstelte magát: úgy érezte, nem szabad a
hibáit sem eltakarni, legyen ez intőjel, hogy ezentúl jobban vigyázzon a
holmijára.
Összeszorította a fogait s a szemöldökét összehúzta, úgy nézett a távol
jövőbe s a latin szintakszissal hóna alatt kiment a coetusból.
A kulcsot felakasztotta az ajtófélre, ahogy szokták s elment tanulni a
füvészkertbe.
Szorgalmasan s buzgóan tanult s csak akkor eszmélt fel, mikor kettőt
ütött az óra; félöt volt, sötét is volt már, fázni is kezdett; csak
akkor jutott eszébe, hogy mennie kell az öreg úrhoz, ez a mai délutánja
olyan furcsa volt, mintha kiesett volna a világból, egészen magában
volt, magára maradva, mintha nem is tartozna sehova és senkihez.
Ma kivételesen nem is örült a felolvasásnak sem. Bántotta ez az
értelmetlen olvasás, hogy neki darálni s darálni kell a szavakat, csupa
olyan dolgot, amiből semmit sem ért. Hiába próbált figyelni, a második s
harmadik sorban már egészen ismeretlen s idegen volt minden. Hogy
megértette Nagy urat ma délután, pedig még nem tanult sem földrajzot,
sem történelmet és mégis mindennel tele van a lelke, s ezeket az
újságcikkeket nem érti s nem, hiába, nem.
Egyszer csak azt kérdi az öreg úr:
– Még most se húzták ki a számokat?
Egyszerre meghűlt benne a vér. Érezte, hogy megáll a nyelve, megmered és
sápadt lesz… Pár pillanatig nesze sem volt, akkor megerősödött abban,
hogy szerencséjére az öreg úr nem lát, aztán egyet nyelt s így szólt:
– Még nem vót az újságba…
Ez igaz is, mert az újságba benne szokott lenni a húzás, de ő még eddig
nem látta.
– Nem vót?
– Nem!
– Énnye a tyúk kaparja meg… Mámma sincs benne?
Misi forgatta az újságot, nézte.
– Nincs, – mondta megkönnyebülve.
– Másikba sincs?
Azt is végignézte.
– Nincs.
– No, gyerünk tovább.
Tovább olvasott, de bent tele volt aggodalommal, nagyon érdeklődik az
öreg úr: mástól is kérdezősködni fog s akkor mi lesz.
Mikor eljött az öreg úrtól, kedvetlen s szomorú. Rosszul érezte magát,
már ma délután kezdett elfeledkezni erről az egész kellemetlen dologról,
szerette azt hinni, hogy elmult az egész… Hát istenem, elveszett az a
cédula… honnan lehet azt többet előkeríteni… de mit törődik vele más… az
csak az ő baja… meg az öreg úré…
Lógó fejjel, lassan ment haza, mindjárt a konviktusba ment, ahol Sándor
Mihály azt kiáltotta felé, amint meglátta:
– Nyilas! Fent voltak Orczy, meg Gimesi a coetusba.
– Fent? – szólt ijedten Misi.
– Igen, téged kerestek.
Leült a helyére s a villáját kezdte törülgetni, mert azt szokás volt a
szervétába szúrva kitörülni, a konyhában nem mosogatták el valami
rendesen.
Mit kerestek nála Orczy meg Gimesi, ezen nagyon megijedt, mert biztosan
a lutri miatt.
– Mér nem voltál délután órára? – kérdezte később Sándor Mihály, aki
átnyúlt az asztalon, hogy a só- és paprikatartót elvegye. A brúgóját jól
megsózta s paprikázta, diákszokás volt; evés előtt ezzel csináltak
étvágyat.
– Délután? – mondta Misi s bambán nézett maga elé.
– Igen, kérdezett a tanár úr is.
– Hát máma nem szombat van? – mondta Misi s lángvörös lett, egészen
elfeledkezett arról, hogy iskola van, de hogy esett ki az eszéből?
Még csak ez volt hátra, hogy így el tudjon felejteni valamit s épp az
iskolát.
Nem tudta megmagyarázni a szobafőnöknek sem, hogy mért nem volt órán.
Végre is kisütötték, hogy beteg volt, Lisznyai úr nagyon mérges volt s
azt mondta, hogy ő nem lesz dedósoknak a szobájában, ilyet még nem
hallott, mióta »kétágú«, hogy valaki csak úgy elfeledkezzék az
iskoláról. A fiúk nevettek, különösen Böszörményi, akinek a nevetésében
valami egészen különös volt.
– Csuda, hogy a fejét el nem hagyja valaki, – mondta gúnyosan –
szerencse, hogy a nyakánál fogva oda van ragadva, mer azt is elhagyná.
Misi úgy érezte, hogy ennek van valami nagy fontossága, hogy Böszörményi
ilyen hetykén beszél, mert még a coetusban senki se beszélt a
reskontóról, de már Böszörményi biztosan számítja, hogy egyszer csak ki
fog sülni: egészen bizonyos volt benne, hogy ez lopta el a cédulát…
Este megírta a magyar írásbeli dolgozatot:
– Mit írjak, micsoda betegsége volt? – kérdezte Lisznyai úr másnap
reggel.
– Én nem tudom, Nagy úr se ment órára.
– Nyolcadikba nem volt első óra, – mondta Lisznyay úr – szóval nem kell
igazolvány.
– De kérek szépen, – motyogta az orra alatt Misi.
Az osztályban, azt hitte, mindenki rajta fog nevetni, de bizony senki se
vette észre.
Csak mikor Orczy megjött, ez intett neki, már az ajtóból:
– Megbeszéltem a szakácsnénkkal a dolgot, az a kérdés, hogy a budapesti,
a wieni, vagy a brünni, vagy a prágai, vagy a linzi lutrin volt-e
kihúzva. Melyikre tettél?
Misi hallgatott.
– Azt se tudod?
Nem tudta azt sem.
– Mert legalább ezer vagy kétezer forintot kellett nyerni. Ha brünni,
akkor biztos legalább kétezer forint.
Misinek a szája is nyitva maradt: kétezer forint!… Ez valami egészen új
volt!… Kétezer forint!… Ezt ő el se tudta képzelni, mi az… Otthon a kis
házat a szülei háromszáz forintért vették kerttel együtt… Kétezer
forint… Úgy hallgatta, mint az Ezeregyéjszaka meséit…
Megjött Gimesi is, mindjárt idebujt hozzá, egy cseppet se látszott
rajta, hogy haragszik a tegnapi dolgok miatt, mindjárt közéjük dugta a
fejét:
– Azt mondta a szakácsnénk, hogy kétezer forintot nyert, isten bizony,
szólt Orczy. Ennek fele az öregé, akkor is ezer pengő marad neki…
Gimesi nagyot csapott az asztalra:
– Baráték, – mondta – e mán döfi.
Orczy azt mondta:
– De azt tanácsolom, nem kell senkinek megmondani, maradjon ez hármunk
közt, mert ha megneszeli a tolvaj, akkor mindennek vége.
Misi rábámult: Ez már azt is tudja, hogy tolvaj van?
Összebujtak hárman s egészen suttogva beszéltek.
Orczy mondta:
– Minekünk most szerződést kell kötni, hogy mindent megbeszélünk
egymással, óra után kimegyünk a hátulsó udvarba és megbeszéljük
rendesen.
– Igen, – mondta Gimesi – én azt indítványozom, vegyük be Tannenbaumot
is.
– Nem kell senkit, – mondta Orczy – egyelőre csak maradjunk hárman.
– Helyes a bőgés, – mondta Gimesi – nekem az is mindegy.
– Csak vigyázni kell, – szólt Orczy – hogy senki meg ne sejtsen semmit.
Ahogy elmult az óra, rögtön elfutottak mindhárman a hátulsó udvarba.
Ott hátul volt az a bizonyos barna rosszszagú deszkavár, annak a
sarkánál, a kerítésnél összedugták a fejüket s hozzáfogtak tanácskozni.
– Legelőször is biztosítani kell – mondta Orczy – a titoktartást.
Választunk magunk közt egy elnököt.
– Helyes, én rád szavazok, – mondta Gimesi.
– Én is, – szólott Misi, bár nem értette, miért kell három közt egy
elnök.
– Na jó, ha ti akarjátok, nem bánom, – mondta Orczy – de csak akkor
fogadom el, ha becsületszentségetekre megesküsztök, hogy mindenben szót
fogadtok. De vakon engedelmeskedve.
– Helyes.
– Helyes.
– Nem szabad sokat együtt lenni, – mondta Orczy – mert az gyanut kelt;