Légy jó mindhalálig - 04

címét olvasta s a vezércikknek az elejét, ami fent volt. Mikor
elolvasta, szeretett volna tovább fordítani, mert az újság kettőbe volt
hajtva, de félt, hogy a papirsusogásra figyelmes lesz az öreg úr, tehát
átugrott a második hasábra s ott folytatta. A cikkben arról volt szó,
hogy a lóvasutat mindenütt át fogják alakítani kisgőzösre s ebben nagy
érdeme van a polgármesternek, aki a város fejlesztésére oly sokat tett
már eddig is, hogy hozzá hasonló polgármestere még nem volt soha
Debrecennek.
Ez érdekes volt, mert igen tisztelte a jeles embereket; hallotta, hogy
Pósalaky úr városi tanácsnok volt, míg meg nem vakult, s szerette volna
megkérdezni, hogy mikor építették az első kisvasutat, hát az első
lóvasutat, hát azelőtt mi volt Debrecenben, mikor lóvasút se volt. Éppen
a patikából nézte, hogy a lóvasút csak a Bikáig jön, itt a lovat
kifogják s a kocsi hátához ragasztják s akkor megint felmegy a kalauz a
hátulsó bakra, tülköl egy réztrombitával és gyű, elindul a kis lóvasút.
A kisvasút pedig a Nagyerdőig megy, de ő még nem ült rajta, mert fizetni
kell érte s ezért az állomásról is gyalog jött be a pakkjával; meg a
Nagyerdőre is gyalog ment ki a fiúkkal vackort szedni; de nagyon
szeretne egyszer felülni rá, az nagyon finom volna, uras.
Egész megijedt, hogy odakint hirtelen a Nagytemplom órája ütni kezdett.
Lassan ütött, méltóságosan, az óraütő, mint egy nagykalapács, jól
ráütött a harangra s olyan messze volt egymástól két ütés, hogy gyorsan
ötig tudott számolni két ütés közt. Aztán a nagyharangot kezdte kongatni
s azon is kiverte az ötöt s oly közel hallatszott, mintha csak beszólt
volna az ablakon, hogy: no, most kellett volna jönni, ipse!
Ezen a szobai kis alabástrom óra elnevette magát s egy-kettő, el kezdte
verni zengő vékony hangján ő is az órát, előbb négyet, vékony, kacagó
magas hangon, aztán ráhuhogott gyorsan, vastagon ötöt.
Akkor ő bátran felvette az újságot s elolvasta a vezércikk címét:
– _Debrecen jövője_. Most, mikor városunk óriási léptekkel halad előre a
modern csinosodás útján, legújabban is határozatba vétetett, hogy a
város területén még fennálló két lóvasúti vonal…
Gyorsan, gyorsan, olyan gyorsan olvasta, hogy míg az elébb értette s
foglalkozott gondolatban vele, most már egy szó sem hatolt be az
elméjébe, csak olvasta a szavakat, tisztán és értelmesen, a szája
mozgására figyelt, hogy a hangok össze ne folyjanak s érezte, hogy a
magas és mély hangoktól hogy rángatódzik az ajka, mert egész lelkét
beletette, hogy minden szó oly tökéletesen legyen kimondva, hogy no…
Csakúgy repült a sorokon. Egyik cím után jött a másik. Mikor valamit nem
akart hallani az öreg úr, akkor azt mondta:
– Ugorgyunk!
Akkor azt átugrotta. De a címeket mind el kellett olvasnia, egyet sem
volt szabad kihagynia, még a legkisebb hírecske címét sem, de persze a
legtöbb után: »ugorgyunk« volt az utasítás.
Mikor hatot ütött, éppen a közepén volt egy cikknek, ami érdekelte:
Az erdei kaszálókról volt szó, hogy a debreceni erdőkben tízezer hold
szántóföld van: »Itt roskadozó, ideiglenes épületekkel beépítve,
szélhordó homokdombok, majd vizenyős lapályokon küzd a gazda a
természettel, hogy kierőszakolja egyik évben a rozsot, másikban a
tengerit. A körülálló százados tölgyek siratni látszanak elpusztult
társaikat és búsan néznek le a ritka rozs és vékony szárú tengerire,
mely legtöbb helyen csak teng-leng. Nem is annyira a szántás-vetés, mint
inkább a takarmánytermelés teszi oly féltett kinccsé e részeket a gazdák
előtt. A kaszálókban nyert takarmány az időnként idehajtott jószággal
felétettetik, mert annak a elszállítása borzasztó igaerőbe kerülne, úgy
hogy a szállítási költség gyakran többe kerülne, mint a megtermett
takarmány«.
Az óra éppen itt ütött s az öreg megszólalt:
– No hagy maraggyik hónapra is.
Letette az újságot s felállott.
Észrevette, hogy az öreg úrnak megmozdult a szája s szólni akar.
Elvörösödött, mert gondolta, hogy most azt fogja mondani, hogy többet ne
jöjjön olyan hamar, de nem azt mondta, hanem ezt:
– Hát… itt se esik ilyen hamar hó minden esztendőben!… Nem is tudok
visszaemlíkezni, hogy mék esztendőbe vót, mikor október 18-án má megjött
a hó…
Ő nem felelt, állott egy darabig, de az öreg úr befejezte a beszédét s
nem látszott rajta, hogy még folytatni akarná, hát elköszönt:
– Jó éccakát kívánok.
Az öreg úr barátságosan bólintott:
– Jó iccakát.
Kint szél kotorta a havat a szemébe. Lehúzta a nyakát s futva ment végig
az udvaron. Mindig félt, hogy nincs-e itt valami kutya. A kutyát nem
szerette, mert a falujukban sok kutya van s mind mérges, már kétszer meg
is harapta a kutya, mikor tejért járt.
A kollégiumban aztán megmenekült a széltől. Nemsokára menni kellett a
vacsorára, most megint köles volt cukorral, ez neki nagyon kedvenc étele
volt, de a fiúk rém dühösek voltak, azt mondták, hogy ezt mind a falhoz
kellene csapkodni, egy azt mondta: »a szakácsné kípibe; az igen!«
Este a lámpa mellett ültek s tanultak, de neki folyton az jutott eszébe,
hogy a Nagyerdőn a százados tölgyek búsan nézik a vékonyszárú kukoricát
meg a sovány gabonát és szomorúan csóválják a fejüket, hogy az ő jó
társaikat ezek miatt kivágják… Kint ordított a szél s verte az
ablakokat, meg a tetőn a csatornát, de a kályha forró volt s a szobában
álmosító meleg.
Mióta pakkot kapott, egy kicsit emberebb volt a többiek közt. Már ugyan
csak veszekedéskor kenték a Böszörményi szemébe a kenőcsöt s így ő is
közömbösebb lett, a károsult, de azért nem volt annyira idegen a fiúk
közt, mint azelőtt, egyszer labdázni is bevették, és nem is volt olyan
ügyetlen, mint előre gondolta, de persze most a rossz idők miatt már nem
lesz többet labdázás, csak tavasszal.
Ezek azért szép napok voltak. Kalapot is kapott otthonról, egy kis
barnát, széles karimájút s szalag volt rajta és nem sörte meg köröm, ez
tetszett neki, ez olyan kalap, diáknak való, komoly embernek, ez
senkinek sem tűnik a szemébe. De az édesanyja levelén most is sokat
sírt, mint mindig, ha már meglátta, elfacsarodott a szíve s maga sem
tudta, mi történik vele.
Az iskolában mindennap felelt mostanában s olyan jól tudott felelni,
mindent értett s a tanárok mind meg voltak elégedve vele.
Az öreg úrhoz sose ment többet olyan korán, a sárga ház előtt ácsorgott
addig, amíg a Nagytemplom órája ütni nem kezdett. Kitapasztalta, hogy a
Nagytemplom órája öt perccel az ütés előtt már egyet kicsit kondít,
akkor ő szépen bement az udvarra, mire beért, az óra verni kezdett s
mikor a székbe leült, akkor az alabástrom lábú is hozzáfogott a kacagó
csengetéshez.
Egy nap Orczy azt mondta neki:
– Te Nyilas, azt mondta a mamám, hogy ma szombat van, hívjalak meg:
gyere el hozzánk.
– Én?
– Igen.
– Minek?
– Hát csak.
– De minek?
Orczy nevetett.
– Látogatás. Eljössz?
Nem bírt magához térni a meglepetéstől. Már második esztendeje ülnek
egymás mellett s még sohasem hívta meg senki. Csak Gimesinél volt
többször, kivált tavaly.
Orczy első volt az osztályban. És ő ahhoz volt szokva otthon, hogy a
második mindig vakon engedelmeskedjék az elsőbbnek. Ő volt a legnagyobb,
neki minden öccsének szót kellett fogadnia, de már a kisebb testvérének
ő nem fogadott volna szót. Orczy előtte volt eggyel. Igaz, hogy
igazságtalanul, mert neki jobb kalkulusa volt eggyel, a szépírásból neki
jelese volt, s Orczynak csak 2-ese. Tornából mind a kettőjüknek hármasuk
volt, a többi mindeniknél egyes volt. De a fiúk mondták, hogy nem járja,
hogy Orczy az első, mikor neki szépírásból kettese van. Ő azonban nem
bánta, hogy Orczy az első, mert Orczy kedvence volt a latintanárnak és
igazán többet tudott nála sok mindent. Például egyszer az volt a latin
leckében, hogy Julius Caesar. Gyéres tanár úr kérdezte, ki volt az a
Julius Caesar, ki hallott már róla? Senki sem tudta, s akkor Orczy
felállott s megmondta: az egy színdarab volt, amit ő is látott
Budapesten és Julius Caesart megölték.
– Ki ölte meg?
Azt már Orczy is elfelejtette.
– No jól van, ülj le – mondta mosolyogva a tanár s megveregette az Orczy
arcát.
Ez nagyon imponált Nyilasnak és Orczy sok ilyet tudott. Majdnem minden
órán megmondott valamit, amit ők nem tudtak. Igaz, hogy nem volt nagy
magoló, de hát ő se volt, ő nagyon jól tudta, hogy érdem szerint egyikük
sem ül itt jogosan, mert a legjobb az osztályban K. Sánta, a negyedik.
Ez egy csizmás fiú volt, az apja, azt mondják, favágó, nagyon szótalan
fiú, debreceni: ez mindent tud. Persze, csak azt, ami lecke volt már,
ennél ő is sokkal többet tud olyanokat, amiről még nem tanultak az
iskolában, mert ő az édesanyjától sokat tanult. De a conjugatiót senki
sem tudta az osztályban csak K. Sánta. És mégis csak negyedik, mert
igazságtalanul két kettese van. Gimesi is jól tud azért, csak minden
füzete maszatos, meg folyton faricskál és nem figyel, mikor leckéztetnek
a tanárok s ha váratlanul szólítják fel, igen ritkán tudja, hogy miről
folyik a tanítás, de ha újra felteszik a kérdést, akkor aztán jól felel!
A kis Nyilas odahajolt Gimesihez óra alatt.
– Majd mondok valamit.
– Mit?
– Majd megmondom.
Mikor vége volt az órának, tizenkettő volt, Orczy már bepakolta a
könyveit fekete viaszkosvászonba és átkötötte sárga szíjjal, amelynek
acélnikli fogója is volt s felvette a télikabátját, közben feléje
hajlott, úgy hogy a derekát is meghajtotta s azt mondta:
– Elvárlak.
A kis Nyilas nem felelt, mert sértette, hogy ilyen finom szót mondott:
»elvárlak!« Ő ezt nem tudta volna kimondani. Mi az, hogy: elvárlak.
– No hát mit akarsz, – mondta Gimesi s közönséges szíjjal kötözte össze
a könyveit.
– Te.
– No.
– Orczy engem meghijt.
– Hozzájuk?
– Igen.
– Ejha.
– Tégedet nem?
– Nem.
– Akkor én se megyek.
Gimesi hallgatott. Aztán csillogó szemmel nézett Nyilasra, a szeme
nedves volt.
– Azér ne legyél marha.
– Nem megyek.
– Te vadszamár, – mondta Gimesi s fejjel mellbe taszította Nyilast. Mert
ez volt az ő szokása, mindig fejjel verekedett.
Nyilas hátraesett a padba s tiszta szívből kacagott.
A fiúk tolongva mentek ki az ajtón s őneki a könyve kihullott a kezéből
a pad alá. Mert neki se szíja nem volt, sem viaszkosvászonja, ő csak úgy
a markában vitte. Gimesi mindig elkésve pakolt és csak úgy nagyjából,
nem olyan gondosan, mint Orczy.
– Nem is megyek, – mondta neki feltápászkodva.
Gimesi a vállát rángatta.
– Ha ojan buta vagy!…
Akkor visszajött az ajtón futva kipirulva Orczy.
– Nyilas!
Ijedten nézett rá s lángvörös lett, azt hitte, Orczy már tudja, hogy ő
nem akar elmenni hozzájuk.
– Gyere csak.
Félrehúzta a falhoz és suttogva kezdett beszélni.
Gimesi egy darabig nézett rájuk, aztán sebesen elfutott.
– Azt akarom mondani, – szólt Orczy – hogy nem is magyaráztam meg, hogy
hol lakunk.
– Én nem… – azt akarta mondani, hogy nem megy el, de megállott s nem
merte kimondani, mert most hirtelen nagyon vágyni kezdett, hogy Gimesi
nem volt itt.
Akkor Orczy sokáig magyarázta, hogy hol laknak, a Kossuth-utcában, a
színház mellett, megmondta a számot s hogy csak fel kell mennie az
emeletre, ott ők laknak.
– Azt mondta az édes mamám, hogy okvetlen híjalak meg, mert Gyéres tanár
úr is beszélt rólad.
Erre a kis Nyilas paffá lett, Gyéres tanár úr!
Orczy barátságosan biccentett s elfutott, mert utol akarta érni saját
magát, behozni a veszteséget, hogy elkésett.
A kis Nyilas sebesen kifutott az udvarra, hogy utolérje Gimesit s
megmondja neki, hogy a latintanár azt mondta, hogy neki muszáj elmenni,
de már sehol sem látta, pedig kiment utána egészen a Csokonai-kertig.
Akkor addig ácsorgott, hogy a konviktusba is csengettek s ő a könyveivel
lélekszakadva futott fel a második emeletre, már mindenki elment, akkor
lerohant s elkésve érkezett az ebédhez.
Gulyásleves volt és tejbekása, jóízűen megette, a sok kanálcsörgés,
tányércsörömpölés egészen jól hatott rá, mikor az ebéd végén a szénior
felállott s elmondta az imádságot, ő még evett, a szája tele volt
kásával s ami a tányérán maradt, azt még futva bekapta.
A coetusban aztán hozzáfogott öltözködni.
– Hova készül ez?
– Nézzétek má, Nyilas mosdik, – kiabálták a fiúk!
– Még tiszta inget is vesz! A lábodat nem mosnád meg?
– De hova megy ez? – tünődtek a fiúk, de ő nem mondta meg, csak a vállát
rángatta.
– Hát el kell menni, Gyéres tanár úr mondta, no.
Ez volt a mentsége, enélkül bizony nem mert volna ilyen komédiát csapni.
A színházat jól tudta hol van, a csizmadiaszínen ment keresztül, mikor a
színház alatt ment, megnézte a színlapot, az volt kiírva, hogy
_Fenegyerekek_, ezt nagyon jó lett volna látni, el is határozta, hogy
vesz jegyet, mert lehetett venni a háznagyi irodában tíz krajcárért
jegyet, de engedélyt is kellett kérni az osztályfőnöktől s az a
latintanár volt, emiatt nem vett még sose jegyet, pedig színházra nem
sajnálta volna ám a pénzt.
Soká bámészkodott a színház környékén, de egyszer csak jött egy
borotvált arcú ember, cilinder volt a fején, furcsa kerek köpönyege
volt, és hangosan dúdolt valamit, attól elszaladt.
Szép idő volt, a hó már eltűnt az utcáról, csak a kerti bokrok alatt
volt, meg a bokrokon is valami, a nap sütött, de azért hideg volt.
Mikor meglelte azt a házat, amiben Orczyék laktak, nem mert mindjárt
bemenni, vagy ötször elment előtte, akkor elszánta magát s piros arccal,
zavarban besietett; vasrácsos korlátja volt az emeleti lépcsőnek, félve
ment fel rajta és nagy fehér ajtó volt előtte, amelynek nem volt semmi
kilincse.
Most nem tudta mit csináljon, ezen nem lehet bemenni, ha nincsen
kilincse, sokáig állott ott s már nagyon el volt szomorodva, mikor
hirtelen kinyílt az ajtó s egy cselédlány ugrott ki, mintha kergették
volna, majdnem a nyakába ugrott.
– Orczyt keresem.
– A Bébucit? – Bent van! No mennyen be! Mennyen hát!
Bosszantotta, hogy egy cseléd így beszél vele, bement s nem szólott
semmit.
Nagyon szép szobában volt, fehér ragyogó szekrények voltak ott.
Körülnézett, vagy négy ajtót látott s nem tudta merre menjen.
A háta mögött kacagást hallott, visszanézett, az a cseléd
szemtelenkedett, nevetett rajta.
– Ott mennyik be, balra, nem arra, barra, nem arra, mondom, hogy barra –
azzal vihogva mutatott a jobboldali ajtóra. – Vagy jobbra e, akarom
mondani.
Ezzel berántotta maga után az ajtót és ő megfogta a magas kilincset s
benyitott egy sötét kis szobába. A szoba sötét volt, de az utcai szobába
nyílt egy nagy ajtó s az világos volt, szinte kápráztató.
Megállott a szoba közepén, a sötétben, a nagy szobában ragyogó
világosság volt, besütött a nap és az asztal felett valami fényes
csillogó-villogó valami volt, mint egy másik nap, hogy a szeme szinte
káprázott tőle, az asztalnál ült egy szőke asszony és hangosan nevetett
s az Orczy hangját hallotta:
– Lóugrás, lóugrás.
Egy darabig nem vették őtet észre s ő nem mert szólani, hogy itt van,
azok pedig csak sakkoztak, ő is tudott sakkozni, mert tavaly télen Török
bácsi megtanította.
Aztán, hogy észre sem vették, csendesen beszólt.
– Orczy!
Meghallották, körülnéztek. Akkor ő az ajtófélbe kapaszkodott félkézzel s
újra súgva beszólt:
– Orczy!
Orczy megfordult s meglátta őt.
De abban a pillanatban a szőke asszony is meglátta a kisfiút s ahogy az
ott állott télikabátban az ajtófélhez támaszkodva és befelé suttogva,
ellenállhatatlan kacagás ragyogott fel rajta.
Orczy kifutott Nyilashoz s azt mondta neki:
– Szerbusz Nyilas, sakkoztam a mamával.
Kezet fogtak s ügyetlenül megrázták egymás kezét.
A kis Nyilasnak égett az arca, a szél is kifujta, mert a kollégium
mellett, meg a szinház mellett mindig szél van Debrecenben és ő mind a
két helyen sokat ácsorgott.
– Tedd le a kabátot.
Levetette a kabátját, ezt a kabátot az édesanyja varrta s igen jól ki
volt bélelve vattával, olyan volt, mint egy paplan, csak nem állott
valami szépen.
A kabátot Orczyval ketten kivitték az előszobába s ott felakasztották,
rátették a kalapot is, az új posztókalapot.
Még a fal is zöld posztó volt, ahova a kabátot tették és
szarvasagancsok, meg kardok voltak felette.
Akkor újra bementek a szobába, Orczy megnézte, de már nem volt ott a
mamája.
– Üjj le, parancsolj.
Orczy mindig ilyen utálatosan beszélt: _parancsolj_, meg ilyesmiket.
Hát ő leült s azt mondta:
– Te itt szoktál tanulni?
– Igen, ez az én szobám.
Ez is bosszantotta a kis Nyilast: az én szobám!… Mér az ő szobája? Ő
építette?
– Itt vannak a könyveim, itt vannak a játékszereim, itt vannak a
tornaszereim.
Nyilas egyelőre semmit sem látott, mert a szoba sötét volt s csak a
másik szobából kapott világosságot.
Nyilas felnézett a mennyezetre s csodálkozott rajta, milyen magas szoba
ez, azt hitte csak a tanterem, meg a kollégiumban vannak ilyen magas
szobák. Őnáluk otthon olyan alacsony a szoba, hogy mikor az édesapja
nagyon felemeli a fejszét, akkor beleüti a fejszefokát a gerendába. A
mestergerenda meg pláne olyan alacsony, hogy azt még ő is eléri, ha
felnyújtja az ujját. Pedig ott jó volna, ha egy kicsit magasabb volna a
ház, mert az édesapja télen mindig bent vési a szántalpat a szobában s a
forgács úgy pattog, hogy még. Az édesanyja mindig azt szokta kiáltani: a
lámpa, a lámpa! Mire az édesapja ha megharagszik, nagyot kiált, hogy a
ház is reng bele, hogy: »azt a büdös lámpát!… mindig azt kell hallani!
Hát ha eltörik, eltörik, van más a bótba!…«
De ő erről a világért se mondana itt egy szót sem, mert érzi, hogy ha ő
ezt itt elmondaná, akkor ő valami nagy szégyenbe kerülne…
Ezeknek azt nem is szabad sejteni, hogy őnáluk az édesapja a szobában
szántalpat farag, pedig az nagyon szép is, jó is, mert jó szaga van a
friss forgácsnak, jól lehet benne a földön játszani s nem kell félteni
semmit, itt minden olyan kényes, itt nem is játszhatna az ember a
testvéreivel.
– Neked nincsen testvéred? – kérdezte Orczyt.
– A bátyám, – mondta szórakozottan Orczy s nagy halom könyvet hozott az
asztalra.
A könyveknek piros fedele volt s az volt rányomtatva, hogy Kis Lap.
Orczy mindjárt felnyitotta az egyiket s megmutatta, hogy benne van egy
cikk, amit ő írt. A cikknek az volt a címe, hogy: »Nyári gyönyörűségek!«
s a vakációját mesélte el benne Orczy, hogy kinn a pusztájukon lovagolt
és volt egy kutyája, úgy hívták, hogy Hektor, ennek a kutyának legjobban
örült.
Nyilas kitágult szemmel s dobogó szívvel és irígykedve nézte.
– Ezt te írtad?
– Én!
– Te magad?
– Persze.
– Bizonyisten?
– Igen.
Nyilas gondolkozott: Orczynak szépírásból kettese volt, hát hogy
lehetséges ez.
– Esküdj meg!
– Bizonyisten, no.
Akkor mégis ő írta.
Folyton csak azt nézte a cikk alá nyomtatva, hogy: Orczy Vilmos, Orczy
Vilmos, Orczy Vilmos. Elmondta magában számtalanszor s nézte a betűk
formáját, hogy: _Orczy Vilmos_. Istenem, ha egyet fordít, talán az is
ott van, hogy: Nyilas Mihály…
Úgy megzavarta ez, hogy nem bírt egyébre figyelni.
Igen, ő azért vette a szépírási füzeteket, olyan egyes irkalapokat,
amiket árvereztek még szeptemberben, a hetes coetusban, mert abból
könyvet csinált és abba lemásolta a verseket. Az együgyű parasztot, meg
más egyebet, nagyon sokat, olyan apró betűkkel, mint egy légypacc, hogy
sok férjen el… De »nyári gyönyörűséget« írni s azt kinyomtatni… és hogy
alatta van, hogy Orczy Vilmos…
Nem fért a fejébe, hogy Orczy írt valamit, amit a lapban lát és ő onnan
kimásolná a szépírási lapjaira, hogy: »Nyári gyönyörűség,«… mint azt,
hogy Petőfi Sándor: »Megesküdt a király«…
– Kaptam érte egy díszkötésű albumot, – mondta Orczy, mikor észrevette,
hogy mennyire érdekli a kis Nyilast.
Ezzel előhozott egy arany és veres ragyogó nagy könyvet, amiben ahogy
kinyitotta, benne volt az összes történelem, éppen az, amiből két füzete
volt Nyilasnak a fiókjában. Az egész Magyarország, az összes királyok és
hősök és nagyurak…
Ez is fájt neki: neki ez nem lesz meg sose, mert ő nem fog annyi pénzt
kapni, hogy mind megvehesse.
Nézett hát, hol az újságban a kinyomtatott névre, hol a vastag
királykönyvre.
A másik szobából most valami női kiáltás hallatszott, hogy:
– Bébuci!
Orczy suttogósan megszólalt:
– Gyere Nyilas, a mama szólít.
Nyilas, szinte álomban állott fel.
Bementek a másik szobába és ott volt a szép szőke mama.
– Nyilas Misi, – mondta Orczy s rámutatott.
De ő a nagy világosságban, a nap éppen a szeme közé sütött, csak állott
szótlanul.
A mama egy kis asztal mellett ült az ablaknál s nem a sakk mellett,
csodálkozva nézte, mert olyan szép volt és olyan mint egy tündér, a haja
egészen fehér szőke, mint az Orczy haja, csak később jutott eszébe, hogy
kezet kellett volna neki csókolni.
– Te vagy a kis Nyilas Misike?
A hangja olyan vékony volt, mintha valami madár szólott volna. Az ő
édesanyjának is olyan hangja van, hogy mikor énekel, mintha poharat
csengetnének. De az ő édesanyjának olyan óriási fekete haja van, hogy
mikor fésülködik s kibontja, egészen beborítja, úgy hogy az arcából,
melléből se látszik semmi.
– Te vagy a fiam kis barátja?
Zavartan mosolygott, nem tudta, hogy ők barátságban vannak.
– Együtt ülünk a padban, ő az első, én a második.
Az asszony elkezdett nevetni. Még pedig olyan furcsán nevetett, hogy
először komolyan nézett, aztán nagyra nyitotta a szemét, aztán
váratlanul felkacagott.
Most újra nem tudott mit szólani a gyerekhez.
– Szereted a fiamat? – kérdezte.
Nyilas ránézett Orczyra.
Megnézte, hogy szereti-e?
Hogy semmit sem szólott, az asszony azt mondta:
– Szoktatok verekedni?
Erre ő egészen tágra, kerekre nyitotta a szemét. Csodálkozva bámult erre
az asszonyra, mért kérdi ez azt, mikor ő még senkivel sem verekedett,
biztosan összetéveszti valakivel. És milyen ruhája van ennek az
asszonynak. Az ő édesanyja az egész faluban minden lánynak és
fiatalasszonynak varr, rekliket s a legényeknek surcokat, fehérrel
kivarrva. De ilyen ruhát nem is képzelt soha, ez az asszony olyan volt,
mintha nem is asszony volna, hanem festve… de elevenül…
– Hát nem vagytok olyan karmolósok?
A kis fiú már egészen zavarba jött s az arca vörös lett. Hát persze,
hogy összetévesztik.
– Az Láng volt kérem! – mondta hirtelen.
– Ki?
– Aki földhöz vágta…
Az asszony meghökkent.
– Nem vágott földhöz! – kiáltotta Orczy ijedt zavarban magyarázva s
egész piros lett. – Anyukám, lelkem, az csak játék volt.
Erre ő is elszégyelte magát, most olyat mondott, amit nem lett volna
illő…
– Én nem láttam jól, – hebegte – mert nagyon sokan voltak rajta.
– Az csak játék volt, – kiáltott Orczy – »kicsiny a rakás, nagyobbat
kíván«, azt játszottuk, mama! De Nyilas nem szokott játszani, se
verekedni, hát ő azt hitte, hogy verekedtünk.
Az asszony erre zavartabb lett s vele Nyilas is, meg Orczy is.
– Hát a fiam szokott? – kérdezte nyüglődve.
– Orczy se szokott, – mondta a kisdiák.
Az asszony megint úgy nézett, elébb elkomolyodva, aztán hirtelen
fölkacagva:
– Kicsoda? – kiáltotta. – Orczy?!
– Orczy se.
– _Orczy!_ – s hallatlanul kitört belőle a kacagás. – Apa, apa, apuska!…
jöjjön csak – s alig tudott magához térni a kacagásból.
A szomszéd szoba ajtaja kinyílt s egy magas szakállas férfi jött ki
belőle, olyan, mint egy igazi elnök…
– A maga fia már Orczy! – mondta az asszony s a teste csakúgy remegett a
kacagástól.
A magas úr szigorúan nézett a kisdiákra.
– Hogy híjnak!
De a gyerek úgy érezte, hogy itt most mindenki ellensége, sovány kis
arcát, vastag szemöldökét összehúzta s nem szólt.
– Hja, te vagy a fiam kis barátja!
És elmosolyodott s rátette a kezét a kisdiák fejére.
– Ez az, akiről Gyéres tanár úr beszélt?
– Igen apa.
– Brávó… Derék kis legény.
– De hallja, a maga fiát úgy szokták verni, mint a répát.
– De nem, anyuskám, szívem, de nem!
– Orczy hallgasson! – kiáltott kacagva a mama.
– De nem, anyukám, az nem verekedés: játék.
– Orczy!… csönd legyen!… – s a mama folyton nevetett.
Az apa is nevetett.
– Hadd verjék, – kiáltotta – keményebb lesz a húsa.
A kis Nyilas megütődött.
– Az olyan diákból, aki még nem is verekedik, semmi sem lesz… No jól
van, csak játszatok!… Aztán egy ilyen kis eminensnek nem szabad ám
elveszteni a fejét.
A kis Nyilas ebben igazat adott az elnök úrnak. Őneki fogalma se volt
róla, mi lehet az Orczy apja, hogy még pusztájuk is van, meg lovuk és
Hektor kutya… még elsőben valaki azt mondta, hogy elnök… ez nagyon
fontos és titokzatos valami lehet és iszonyú uraság…
Aztán újra kimentek a másik szobába.
Volt Orczynak egy játéka, az neki nagyon tetszett. Szoborgyár, viaszból
szobrokat lehetett csinálni.
Orczy felolvasztotta a viaszt a konyhában s behozta és csinált egyet.
– Ez Goethe.
– Gőte? – és a kis Nyilas nevetett.
– Igen.
– Az minek vóna az?
– Az a német.
– Az nem német, az magyar, nem is tud németül egy szót se.
– Ki? Gőte?
– Igen, – s hamisan nevetett hozzá.
– Te, – mondta csodálkozva Orczy – az a legnagyobb német költő.
– Költő… hisz az a mi sírásónk… a vén Gőte minálunk otthon sírásó, – és
hangosan nevetett a viccén s eszébe jutott az öreg részeges Gőte, a
sírásó.
Csak sokára tudta megmagyarázni, de akkor Orczy is nagyon nevetett.
– Most pedig csinálok Schillert.
– Schillert? sillerbort csinálsz?
Nagyon nevettek.
– Nahát ha sillert csinálsz, azt meg is issza Gőte.
Ez nagyon tetszett nekik. Orczy beszaladt s a mamájának nevetve
elmagyarázta, aztán kijött.
– Tudod, mit csinálj?
– Mit?
– Petőfit.
– Azt nem lehet, mert ahhoz nincs negatív.
A kisdiák nem kérdezte rá, mi az; úgy gondolta, azt neki is tudnia
kellene.
Orczy később azt kérdezte:
– Nekünk megvan Petőfi minden verse, megmutassam?
– Nekünk is. Én mind olvastam.
– Mit?
– Petőfit.
Orczy munka közben, míg a Schillert csinálta, megállt s ránézett.
– Minden versét?
– Igen.
Orczy kételkedve nézett rá. Aztán tovább dolgozott.
Akkor megjött az Orczy bátyja. Ezt már látta egyszer a kollégiumban, az
udvaron állott a szobafőnökkel. Ez nagyon derék Orczy úr volt, csak nem
foglalkozott vele eleget, mindjárt ki is ment a szobából.
– Henrik, – mondta neki Orczy – tudod, hogy a Gőte megissza a Schillert?
Az Orczy úr mosolygott, azt mondta:
– Jó vicc, – és kiment.
A viasszal babrálni jó volt, csak büdös volt és bemaszatolták az egész
asztalt.
– Az egész Petőfit olvastad? – kérdezte Orczy.
– Az egészet, igen, édesanyámnak felolvastam tavaly mind, meg magamba
is.
Orczy nem nézett rá, a szobort gyúrta össze.
Nyilas azt kérdezte s a »Nyári gyönyörűség«-re gondolt:
– Magad írtad?
– Azt? Igen… de a bátyám beleírt.
– A bátyád?
– Igen.
Ezt ijedten hallotta a kisdiák.
– De a papa is azt mondta, az a jó, amit én írtam: azon lehet nevetni.
A kis Nyilas még jobban csodálkozott: nevetni valót is lehet írni?
Aztán uzsonnázni híjták őket.
Csak kettőjük számára terítettek, csokoládét adtak s azt alig bírta
megenni, mert émelyítően édesnek találta, még nem evett csokoládét. De
azért megette, mert restellte volna otthagyni, félt, hogy elárulja
neveletlenségét s mit gondolnak róla. Ő a kávét is csak fél kocka
cukorral itta s ebben sok cukor volt. A kalács azonban nagyon finom
volt, ebből meg tudott volna enni tizenkét darabot is, előbb nagyon víg
volt s fesztelen, de mikor az Orczy mamája evés alatt bejött s leült
mellettük, a világért sem vett volna újabb darabot.
– Köszönöm szépen, nem kérek.