Légy jó mindhalálig - 07

vakmerőség volt vállalkozni erre a tanításra.
– Hát én csak úgy segítek Sanyikának, hogy eszébe jusson, mert tudja azt
ő is, amit én, csak nem jut eszébe.
– Én nem tudnék tanítani senkit a világon, – mondta a lány s a hajába
nyúlt. Nagy haja volt, sötétbarna nagy haja s zilált frizurában volt a
fején, nagyon jól állt neki.
– Pedig az jó, – mondta Misi lelkesen.
– Micsoda? Tanítani?
A lányon a legnagyobb álmélkodás látszott, amely a kacagással volt
határos.
– Igen!… én azt hiszem, annál nincs nagyobb öröm, mint valakit
megtanítani valamire, amit nem tud, és nagyobb jótétemény sem.
Elzavarodott ettől, hogy ilyen nagyot mondott, mert még nem volt
hozzászokva, hogy valamiről nyilatkozzék; talán ez volt az első eset
életében, hogy idegen előtt kijelentett valamit, amit igaznak tartott.
– Én nem tudnék tanítani, – mondta a lány s elbiggyesztette a száját.
Aztán újra felnevetett, – de tanulni se! senkitől! Mikor a Dóczyba
jártam, én mindent tudtam, pedig sose néztem bele se a könyvbe.
– Hova járt? – kérdezte figyelmesen a kis fiú, mert nem tudta mi az,
gimnázium?
– A Dóczyba.
– Mi az?
– A Dóczy? – s a lány hatalmasan felkacagott – maga még azt se tudja?
A kis fiú zavarba jött s elpirult, azt hitte, neki mindent tudni kell.
– No, majd megtudja egy pár esztendő mulva, – mondta a lány hamis
mosollyal s furcsán nézett a kis fiúra.
Ez rögtön elszemérmeskedte a dolgot, megérezte, hogy ez valami olyan
fiús-dolog, ahogy a fiúk maguk közt beszélnek a lányokról s olyan zavart
lett, hogy alig tudott visszatalálni a könyvhöz, isten ments, hogy a
lányra ránézett volna még egyszer.
Ez csendesen nevetett magában s felemelte a hímzését.
Néhány másodpercig szótlanul ültek, mert Misi nem tudta mit szóljon,
hogy folytassa a leckét… Most már restelte magát s nem mert a lány előtt
beszélni.
Akkor újra megszólalt a lány.
– Azér ilyen buta gyereket nem is képzeltem, mint ez a Sanyika.
Sanyi felemelte a szemét, Misi észrevette, hogy a szeme éppen, de éppen
olyan, mint a lányé, csillogó és fekete és hosszú szempillája van.
– Buta! – mondta Sanyi nyújtott hangon. – Jobb vóna, ha nem vennél japán
legyezőt.
A lány bíborpiros lett, az arca csaknem kicsattant, a kisdiák látta,
mert odalesett rá s látta, hogy pillanatokig nem tud szóhoz jutni.
Akkor higgadtabb hangon így szólt:
– Erre nem buta, a kis szemtelen… hogy pimaszkodjék…
A kis nevelő rettentő kínosan érezte magát a testvérek veszekedése
közben, megdöbbenve s rendreutasítólag nézett Sanyikára.
– Hatvan krajcár! – mondta dünnyögve, de élesen Sanyika.
A lány elvesztette a kevés higgadtságát.
– No, még csak az van hátra, hogy a kis taknyosok is kritizáljanak.
– Taknyos vagy te, tudod! Törüld meg az orrod.
– Majd én megtörülöm a tied, te szemtelen, – kiáltott fel a lány s
felpattant. – Nézzétek csak, inkább tanulnád meg, hogy mennyi hétszer
nyolc! Te gyalázatos! Igy kell beszélni velem!
Misi egészen elvesztette a fejét, még ilyen veszekedést testvérek közt
nem látott… legfeljebb otthon, ő meg az öccsei, de az nem számít, mert
az otthon volt s ők fiúk s…
Ebben a percben felpattant az ajtó s belépett rajta a tiszta feketébe
öltözött legnagyobb lány, mint egy fúria. Úgy jelent meg, szinte
öldökölt a szemével, már odakint régen kínosan lesték, hogy mit csinál
ez a Bella, megállította a tanulást s mikor lesz már vége.
Sanyika nem várt semmit, a nénje felé kiáltott nyávogva:
– Nem hagynak tanulni! Minek kell nekik idejönni, mikor tanul az ember.
A vénlány szigorúan szólt a hugához.
– Légy szíves, gyere ki, kérlek.
De a hangja olyan volt, mint a kés.
– Mindig belebeszél a tanulásba, – siránkozott álnokul Sanyika.
– Oh, a hazug király! – kiáltott a lány.
– Kérem szépen, még sose szólott bele, – mondta Misi.
– Most is azt mondta, hogy buta vagyok, – dünnyögte árulkodva Sanyika.
A vénlány el akarta simítani a dolgot, édeskésen mondta:
– Nem kell olyan érzékenynek lenni, Sanyika. Te csak tanulj, fiacskám,
hogy jó legyen a bizonyítványka.
– Ha nem hagynak.
– Dehogy nem hagynak, dehogy nem hagynak, szeretném azt látni, hogy
téged valaki ne hagyjon tanulni!
A másik lány összedobálta a holmiját.
– Szemtelen kölyök, még hogy én nem hagyom: éppen megesett a szívem,
hogy hogy kell, de hogy kell vele kínlódni, még azt se tudja, hogy
mennyi hétszer nyolc.
– Azzal nem fogja jobban tudni, ha valaki mérgesíti!
– Mindig belebeszélnek.
– No, majd megkérjük Bellát, hogy többet ne jöjjön be a szobába, míg ti
tanultok, úgy-e kedves Nyilas.
Nyilas, a kedves, szerette volna, hogyha Bella bent lett volna a
szobában, most már sajnálta, hogy nem fogja többet látni, mert igazán
oly gyönyörű szép lány, kivált a nénje mellett, aki sovány és a
szemöldöke teljesen össze van nőve.
– Felőlem tanulhat: de éppen hogy nem akar! – mondta Bella.
– Csak hagyjuk, – mondta a vénlány, – ebben neked is van részed. Ha
annak idején egy kicsit foglalkoztál volna vele, akkor most máskép nézne
ki a gyerek.
– Inkább felakasztom magam, – szólt Bella indulatosan. – Lehet evvel
foglalkozni!
– Kell is!… – szólt kegyetlen hangsúllyal a másik.
Szünetet tartott, aztán folytatta:
– Ennek _kell_ tanulni!… ez fiú… Ennek _cél_ a tanulás!… Ennek _állása_
lesz s _kenyeret_ fog keresni és _jövőt_…
A kis diák ijedten nézett a vénlányra, ő is találva érezte magát, mintha
neki is szólott volna a lecke. Mert erre még nem gondolt eddig: hogy
ember lesz valaha valakiből s csibukkal fog sétálni a gangon… hogy azért
kell megtanulni az ablativus absolutust… és bejön a cseléd megmondani,
hogy: tekintetesúr megellett a koca… vagy a hivatalba sétál fekete
ruhában… Az még nem tűnt fel előtte, hogy mindaz a lecke, amit el kell
napról napra végezni, csak valami akadálysorozat, amit át kell ugrálni,
hogy a végén valami jó, békés, uras hivatalba kerüljön az ember… Ha erre
gondolt volna, még kiállhatatlanabb lett volna az egész tanulás… Ezért
tanulni a törtszámokat?… és nem azért, mert az érdekes?… Ő mindig ezzel
érvelt Sanyika előtt: hogy nézze csak, milyen furcsa!… furcsa, hogy ez
igaz!…
A vénlány pláne egyenesen odafordult a kis diákhoz, mint egy ítélő
bíróhoz, aki most az ő családi perpatvarukból levonja a maga véleményét
s hevesen, erősen a következőket mondta hihetetlen erővel, gyorsasággal
s egész szónoki lendülettel.
– Ne gondolja, kedvesem, hogy mi mindig ilyen koldusok voltunk. Hála
Istennek, most sem, annyira nem, mint amennyire látszik. Oh, de az én
nagyatyámnak még óriási uradalma volt, tíz tizenkétezer hold, amit
azonban a lófuttatás, a bécsi klubélet, meg a kártya elvitt. Többek
között, mikor építették a balatonsomosi vasutat, akkor ő az első vonatot
kibérelte, hogy abban senki más nem ült, csak ő egymaga. Épen úgy mint a
négyesfogatán. Belekerült neki százhetvenezer forintba, mert a
részvények nagy részét megvette hozzá. Most jó volna, ha százhetven
forint volna belőle…
A kis diák azt gondolta, hogy ez nagyszerű és nagyon csodálatos és
csodálkozva hallotta és restelte magát amiatt, hogy a lány erről beszél
neki, mert az felesleges, sőt illetlen, de egy kicsit büszke is volt,
mint mikor az édesanyja egyszer elküldte otthon a levélhordó asszony
lakására, hogy le ne maradjon a levél s az a postásné akkor este úgy
beszélt vele, mint egy felnőttel s mindent elmondott, még azt is, hogy
az urának kilóg a hurkája, úgy kell minden este bepakkolni s nem tud
miatta dolgozni. De ő akkor azt igen komolyan hallgatta, mert akkor
először érezte, hogy komoly, felnőtt emberszámba veszi őt, a majdnem úri
gyereket, a szegény, nyomorult postásné.
De a vénlány nagy hévvel folytatta.
– Ez azonban mind nem baj, ez a gyerek még mind elérheti!… Én már
leszámoltam az élettel: én már csak cseléd maradok, a testvéreim
szolgálója, meg lehet nézni a kezemet, veres, kifujta a szél s fel van
cserepesedve, s a ruhám és a cipőm: ez nekem mind nem fáj, mert tudom,
hogy kicsi gyerekkoromtól én vagyok ennek az életnek itt az áldozatja: a
drága mamám beteges, a kedves atyám boldogtalan s nekem kellett
cselédnek lenni a háznál, mert mégis vannak dolgok, amiket el kell
végezni ugyebár… Igen, egy igavonóra szükség van, aki hajnalban kél és
éjfélben fekszik s ez én vagyok; a mi házunk, az kórház és nevelde, az
egyik ágyban fekszik! a másik kisasszony! csak én vagyok a ló!… Mintha
bírnám; de ha még bírnám! Ezek a parasztok, akik arra születtek, ezek
nem értik persze, azt hiszik, mindenki olyan mint ők, de az én lábaim
már odavannak… ha a piacról hazahozok tíz kilót, akkor már csak esem
ágyba. De ez mind semmi…
Nagy lélegzetet vett szegény lány s rámutatott Sanyikára, mint egy
győzelemre:
– A fő, hogy ezt idáig neveltem… ez mindent rendbe hozhat, csak neki
legyen jó bizonyítványa.
Keserűen bólintott:
– Én? Én hiába tanultam volna! Az én eszem olyan volt mint a tűz, és
bennem volt akarat: aki most lát, az nem tudja, ki voltam én!… De mit
érek vele, ha kitanulok is! Lehet belőlem postáskisasszony! Annyi ma is
vagyok!… Vagy mint ezek a kisasszonykák?… Őket kitaníttattam, de ez is
kár volt… mire mennek vele?… Szegény lánynak, minél többet végez, annál
rosszabb, mert csak az igénye nő meg, de nem tehet semmit… Ez a gyerek,
ez szegényke akármilyen keservesen is, csak végezze el az érettségit,
akkor már mehet Pestre… Akkor már kész: abban a pillanatban, ahogy a
matúrája megvan, ő éppen ott van, ahol elhagyta a család ezelőtt negyven
évvel; ő újra Nagytárkányi és Bertóthi Doroghy lesz, nyitva neki az
összes rokonnak a palotája, a kaszinó, a klubok, már az egyetemen
gyerekség lesz átmennie, akkor már annyi pénze lesz az onkliktól meg a
tantiktól, hogy lumpolhat és amit akar… De most, csak most ebben a hét
esztendőben kell összeszednie magát, neki is, nekünk is, mint a
hamupipőkének; a szegénységen, azon bizony a maga erejéből kell
mindenkinek átvergődni… Kihez menjen ez a szegény lányka? Van
Debrecenben még egy ilyen gyönyörű gyermek?… Bertóthi és Mieskieviczky
vér s itt kell neki elhervadni a parasztvityillóban… Mit csináljak vele,
hova tegyem? ruha nélkül, cipő nélkül… Egy bálba el nem vihetem: hát én?
én voltam bálba valaha?… Férjhez adni? Kihez adjam?… lesz belőle
polgárasszony: tésasszony… és majd ő is fog járni a piacra, igen, hiába
nevetsz szegénykém, fogsz te még kosarat cipelni a piacról…
A kisdiák úgy nézett rájuk s a szép lányra, mint valami rettenetes sors,
valami iszonyú jövő reménytelen áldozatára.
– Ez a gyerek?… Odescalchi lányt vehet feleségül, Eszterházy lányt,
Károlyi lányt, akit akar, aki tetszik neki…
Nagyot sóhajtott s a homlokát megsimította vörös tenyerével:
– Azért kell neki jó bizonyítványt szerezni… Azért nem sajnálok én semmi
fáradságot, áldozatot érte…
Rátette a kezét a kis Sanyi fejére s gyengéden megsimogatta:
– Tanulj fiacskám, tanulj, tanulj, kedves kis angyalom, kis babám,
tanulj édes kis gyémántom, tanulj, te ne törődj semmivel, neked mindig
lesz mindened, csak tanulj, lesz ruhád, cipőd, füzeted, rajzpapirod,
írhatsz, rajzolhatsz amennyit akarsz, tanulj franciát majd, zongorát,
sportot, mindent: aztán majd meglátod, milyen hálával gondolsz vissza a
te vén zsémbes nénédre valaha… csak te tanulj… Dehogy fogunk mi téged
zavarni… isten ments… sem én, se Bella!!… se senki… Érted?
És gyöngéden, kimondhatatlan szeretettel ölelte át a fiucska szép kis
fejét.
A másik szobába jött valaki s odafigyeltek mindnyájan, férfihang
hallatszott.
A kisdiák mindjárt gondolta, hogy az apa lehet, mert mindenki zavarba
jött.
A vénlány kinyitotta az ajtót s abban a percben megjelent ott egy
óriási, gyönyörű, szakállas, nagy prémbundás férfi.
Egész rémülten nézett rá a kisdiák, mert még sose látta, olyan volt ez a
férfi, mint egy hős a Történelmi Arcképcsarnokból, Petneházy a budavári
ostromon, vagy Bercsényi Miklós, a Rákóczi vezére. Kivált itt
Debrecenben a kis köpcös emberek jókedvű, mosolygó, pedrett bajszú
országában.
Tisztelettel felállott előtte.
Sanyika felugrott s furcsa bizalmas bátorsággal hozzászaladt s
megcsókolta a kezét, azután a száját.
A lányok kezét csókolommal köszöntek.
– A mi kis barátunk, – mondta a vénlány, – a kis Nyilas Mihályka. Tudja
apa, aki együtt készül a leckére Sanyikával.
Az apa csendesen, derüs mosollyal bólintott a gyerekre, aztán leült, úgy
leeresztette magát az asztal mellett egy székre s szó nélkül valami
kellemes mosolygó nézéssel bámult maga elé.
– Megfázott apa? – kérdezte a vénlány.
Nem szólt, nem is intett, csak az ajka mozdult meg a nagy bajusz alatt.
– Ott nálatok annyira fűtenek, hogy az embert megütheti a guta, – mondta
s az asztalra könyökölve a homlokát megsimította.
– Tessék ideadni a kabátot, – szólt Bella s lehúzta az apjáról a nagy
bundát. A bunda belőlről is szőrmével volt béllelve.
A kisfia az ölébe telepedett.
– Mit tanulsz?
A fiú vállat vont.
A nagy ember most Misire nézett s ez szolgálatkészen mondta:
– Most a számtant tanultuk: közönséges törtekkel a négy alapműveletet.
Az apának megmozdult a szemöldöke s jobban ránézett Misire.
– Ezt? – szólt.
– Igen.
Az apa szórakozottan forgatta egy ujjal a vékony könyvet.
– Ez az egész?… Hát te olyan szamár vagy, hogy még ezt se bírod
megtanulni, – mondta és az a szó, hogy szamár vagy, olyan kedves volt;
pedig látszott, hogy bántani akarja a fiacskáját, de az csudálatosan egy
cseppet sem félt tőle, belebujt a szakállába s ujjaival simogatta.
– Bizony csak pirongassa meg apa, – szólt Bella élesen, – még a
szorzótáblát se tudja, olyan buta…
Az apa hallgatott, Misi félt, hogyha ez a nagy ember megmozdul, valami
összetörik.
– Buta… Nem buta talán… csak szamár… – s megint azzal a furcsa
mosolygással ejtette előre a fejét.
– Apa, Bella japán legyezőt vett hatvan krajcárért, – mondta árulkodva
Sanyika.
– Mi? – mordult fel az apa.
– Azért mond engem butának, mer megmondtam.
– Maj ki is hajítom a legyezőjével együtt! – morgott az apa.
– Csak ne szájaskodj, mert egyszer pofon ütlek, tudod! – nyelvelt Bella
mérgesen.
– Nagyon félek tőled.
– Megkaphatod nagyon hamar.
– Majd megkapod te is apától, biztosítalak.
Misi egész odavolt, míg ezt hallgatta.
És a legcsudálatosabb az volt, hogy az apa nem szólt semmit, sem nem
haragudott, se fel nem háborodott, se nem nevetett, csak folyton azzal a
kissé merev s egyforma mosolygással nézett maga elé.
Ők próbáltak volna az édesapjuk előtt ilyen hangon veszekedni! már
régesrégen kirepültek volna a szobából! Civakodtak ők eleget, mert a
kisebbek nagyon rosszak, nem akarnak szót fogadni s még csunyábban is
lármáztak, mikor jól összekaptak, de idegenek előtt nem s a szüleik
előtt meg pláne soha egy rossz szót se mertek volna.
– Meg fog bukni? – kérdezé egyszer az apa s rámeredt Misire.
Ez megrémült ettől s elkezdett reszketni, minden pillanatban azt várta,
hogy átnyúl az asztalon s felkapja és kettétöri, mint egy mézeskalácsot.
– Remélem, hogy nem, isten ments, – mondta aztán.
– Majd jó lesz suszterinasnak! – szólt az apa csendesen.
– Apa nagyon könnyen veszi, – mondta a nagylány, – ahelyett, hogy
megfogná s megrázná egyszer… hogy tudná, hogy komoly dologról van szó…
Akit gyermekkorába nem vernek meg, abból nagy korába se lesz jó ember…
– Hozd be a vacsorát, – mondta az apa.
Erre elhallgattak.
Most besomfordált egy sápadt asszony, a mama, meg a legkisebb lány, az
most is nevetgélt, az anyját a hóna alatt fogva, támogatta s a fejét
lesütötte, úgy nevetett.
A mama félt, hogy valami baj lesz, azért vánszorgott be. Leült az asztal
mellett egy székre, olyan sápadt volt, mint a vászon s iszonyúan sovány.
A kislány hamar elszaladt az ajtóhoz, az ajtófélfához, odatámaszkodott s
csak a halk kuncogása hallatszott, akárki akármit mondott, ő csak
nevetett.
Egy ideig csönd volt a mama miatt, akkor a vénlány így szólt:
– Nekem tanul?… nekem nem tanul!… (a kislány erre felnevetett, de a
kezével betakarta a száját), apának tanul?… mamának tanul?… Bellának,
vagy Ilikének?… (Erre a kislány görcsösen felhahotázott s kiszaladt a
másik szobába.) Saját magának tanul: amit tanul, az az övé…
Ujra csönd volt, aztán a kis Ilike, aki olyan tizenhárom éves,
hirtelen-piros arcú kis fekete lány volt, lassan újra besomfordált az
ajtóig, mert nagyon kíváncsi volt s egy szót sem akart leveszíteni;
akkor a mama megszólalt, halkan:
– Bizony magának.
A vénlány kapott rajta:
– Ha én tanulhattam volna! Én bizony tanultam volna! (Ilike kacagása
hátulról úgy rezgett, mint egy gerlice turbékolása) jaj istenem: éppen
most végeztem volna el az egyetemet!… (Ilikéből erre kirüffent a hahota,
most már teljes tüdőből.) No ez mit nevet!… Te, te rossz lélek, mit
vihogsz! (Ilike sikkantva kacagott s a két öklével tömte a száját.)… Te
tanulhatsz, igen, éppen mondom, hogy milyen igazságtalanság: ha egy lány
az eszével a csillagokat éri is, akkor is csak egy rossz _szolgáló_
marad, de ebből, ha csak fel tudom vakarni az egyetemig, mindjárt
Nagytárkányi és Bertóthi Doroghy lesz!…
Ilike újra kitört és sikoltó kacagását most már futva vitte ki még a
másik szobából is ki az udvarra.
Az apa hátradőlve ült a széken s dúdolni kezdett egy nótát:
Kis kutya, nagy kutya,
nem ugat hijába…
Ahogy a dalt dúdolta, a lehellete átcsapott az asztalon s Misi rémülten
és iszonyodva érezte meg a bor szagát.
Iszonyodva és rémülten nézett rá a gyönyörű férfira, mintha kígyót vagy
sárkányt látna: az ő apja is ivott, mikor szerződést kötött a
parasztokkal, de olyankor ő az édesanyjával hetvenhétszeres kínt
állottak ki.
Eszébe jutott, hogy már ötre jár az idő, felállott, köszönt s gyorsan
elment.
Kint nagy szél volt, majd elvitte.
Az öreg úrnál fáradt volt és szórakozott, az olvasás egy kicsit
döcögött, ez a mai délután nagyon a szívére ment.
Nem volt tisztában ezekkel az emberekkel, mindeniket szerette s
valamennyire haragudott. Sanyira persze legjobban, amért nem tanul.
Nincs semmi más dolga. És neki érdemes!
A nagylányt tisztelte, hogy olyan vörösek a kezei s feláldozza magát, de
azért mégis nagyon goromba.
Bella, Istenem, milyen gyönyörű lány, mint egy királykisasszony; csak
azt a kis röhincset csodálta, hogy senki se pofozta fel. Az még akkor
is, mikor ő kijött, ott kuporgott a folyosón s nevetett. De min is:
igen, hogy a vénlány most végezte volna az egyetemit… Hogy erre gondolt,
egyszerre ő is elkezdett nevetni… s olvasás közben, hogy eszébe jutott,
nevetni kellett, alig tudta lenyelni a nevetést. Milyen buta az a
kislány… Az a legbutább az összes buták közt… S ezen ismét nevetni
tudott volna.
Este éppen november harmincadika estéje volt s az öreg úr kikészítve
tartott neki három ezüst forintost.
– Köszönöm szépen, – mondta s betette a kis tárcájába, amelyben nem volt
csak négy krajcár, ebben a hónapban tizenkét krajcárból élt meg,
szerencséjére nem kellett venni semmit.
De most három pengője van, ott van jó helyen a reskontó mellett.
Táncolva s boldogan ugrált hazafelé, nem bánta ő most sem a Doroghyék
bajait, sem a szelet, sem a jövőt: három pengő volt a zsebében.
Csak azt sajnálta, hogy nem mutogathatja meg mindenkinek, de nem merte a
coetusban mutatni, mert félt, hogy el kell akkor fizetni.
Most már szívesen várta holnap Csigainét, már ki tudja fizetni neki a
forint húsz krajcárt, mert a mult hónapban adós maradt hatvannal, most
már jöhet.
Forint nyolcvana marad a jövő hónapra: venni fog négy festéket, egy
aranyat, egy ezüstöt; az arany tizenöt krajcár, az ezüst festék tíz.
Venni fog ceruzát is, meg színházjegyet.
Másnap vasárnap volt és december elseje.
December: ez a név valami ünnepélyes és titokzatos hatással volt rá.
Mintha valami nagy dolog jelentése volna az, hogy december lett:
karácsony is lesz ebben a hónapban, meg Szilveszter. December,
karácsony, Szilveszter, csupa olyan nagyszerű szavak.
Mégis valahogy meg kellene ünnepelni, valahol meg kell jelennie: eszébe
jutottak Törökék.
Régen nem volt náluk, mióta munkával van elfoglalva, azóta egyszer sem,
pedig hátha hazamehet karácsonyra s akkor meg kell mondani, hogy mit
üzennek.
Ahogy az ebédről kijött, rögtön elment a Kistanács-utcába.
Mikor meglátta a nagy sarokházat, amely fehér volt, de urasabb,
régiesebb, mint a többi civisház, megdobbant a szíve. Az volt a boldog
idő, mikor még itt lakott s ártatlan gyermekségben élt tavaly…
A kapu még mindig olyan rozoga volt, mint a mult évben, a kilincsét még
most sem csinálták meg, nem lehetett bezárni, csak úgy behajlott. A
lépcső most is fehérre volt meszelve s a folyosó boltíves volt és olyan
mint egy régi vár. A fák kopaszak voltak, fekete ujjaikat meresztették,
mintha az égre emelnék, nem volt olyan szép lomb, mint a nyáron, mikor a
kis első elemista lányok nyüzsögtek alatta. Ott volt hátul a disznóól,
ahol Török bácsi télen-nyáron a mangalicáit etette kukoricával, a fején
a tarka hálósipkával s szájában a hosszúszárú csibukkal. Tavasszal kis
malacok is lettek, gyönyörű kis fehérségek, a bőrükön átvilágított a
piros vér, tejet ittak és néha némelyik bement az anyjával a vályúba s
abból is evett.
Úgy jutott fel a négy lépcsőfokon, mintha kergette volna valami,
hazajött ide s a szíve erősen dobogott. Milyen régen nem volt itt, mért
is? persze, mennyi dolga van neki!… Nem úgy mint tavaly…
A konyhában ültek szokás szerint, a néni, meg Ilonka kisasszony, s
beszélgettek, nekik mindig volt elég beszélnivalójuk. Nagy és tágas
konyha volt ez s nemcsak konyha volt, hanem társalgó is, volt benne
ebédlőszekrény, ebédlőasztal is, itt laktak nappal, itt is ebédeltek.
– Nini a kisdiák! – kiáltott Török néni s kitárta a két nagy karját,
mert hatalmas, erős asszony volt, egész óriás, de a jósága és a
szívessége még óriásibb volt s az arca úgy ragyogott, mint a hold.
– Jó isten, ki jön itt, – sikoltotta Ilonka kisasszony is, aki az
anyjával ellentétben csinos kicsi nő volt.
Majd megették, ölelgették. Simogatták, méregették: mennyit nőtt!
hízott-e vagy fogyott? A néni azt mondta: csont és bőr, az a
szerencsétlen konviktusi koszt! Ilonka kisasszony azt mondta: egészen
jól néz ki, szívós, erős gyerek ez!
– No mi volt az ebéd? kérdezték egyszerre mind a ketten rendkívüli
kíváncsisággal. Ezt sose mulasztották el, ezt mindíg meg kellett
kérdezni.
Ő pedig törte a fejét, törte; hogy erre sose gondol, már legközelebb
leírja, mi volt az ebéd, hogy meg tudja mondani. Mit törődött ő azzal:
beszaladtak, mint a malackák s hamm bekapták, amit adtak, aztán tovább
futottak a vályúról.
De nem hagyták ám annyiba, ki kellett sütni.
– Húsleves volt, meg valami derelye.
– No nézd csak, hát a főtt húst hova tették? Azok jól csinálják, csak a
levét adják oda?
– Nem! volt főtt hús is mártással.
– Mer azir… Oszt mijen mártás?
– Mijen?… paradicsommártás.
– Persze hogy az, anyám azt hiszi, van ott más mártás is: hagymamártás,
meg paradicsommártás.
– És jó vót?
– Igen.
– No arra sokat adok, amit te mondasz: hiszen te megennéd a fűrészport
is, tudod is te mi a jó… Hát a derelyében mi volt?
– Mi?… A derelyében?… Lekvár.
– Persze, hogy lekvár!… Húsleves, paradicsommártásos tehénhús, meg
lekváros derelye, majd azok kitalálnak valami mást. Jó penészes
szilvalekvárt bele: jó az a diákoknak.
– Nem volt penészes, Ilonka kisasszony.
– Tudod is te, mi volt, te azt hiszed a penész az valami cukor.
– Nem, Ilonka kisasszony, a brúgó az igen, az dohos, nem is dohos,
penészes, nem is penészes, hanem dohos.
– Teremtő isten, milyen dohosnak kell annak lenni, ha még ez is
észreveszi.
– De azér Török néni kérem, nagyon jól főznek.
– Ugyan mit főznek jól?
– No mit szeretünk legjobban? – kérdezte Ilonka kisasszony s megcsípte
az állát.
– Legjobban szeretem a köleskását sok cukorral.
Erre aztán mind a ketten összecsapták a kezüket s lemondtak a
kisdiákról, látták, hogy ebből nem lesz semmi.
– Neki az a legjobb, nálunk meg a malac se enné meg, – mondta Ilonka
kisasszony.
– Jó most; az is jó, de a Török néni főztje nem ízlett, – mondta a néni.
Erre a kisdiák elhallgatott, gondolta, hogy most valami ügyeset és
szépet kellene mondani, de semmi se jutott eszébe.
– Ne hozza már zavarba anyám, nem a gusztus bizonyít, hanem a pofa, a
pofácska. Milyen volt tavaly és milyen most!
És most ő sajnálgatta el, hogy milyen sovány s most a néni kelt
pártjára:
– De bizony nincs is olyan rossz bőrben, sovány volt ez tavaly is, ha
mindjárt mazsolával etettem is.
Ilonka kisasszony nagyon kedvesen nevetett, a hangja most is olyan
cérnaszál-vékony volt, mint tavaly. A kisdiáknak eszébe jutott, hogy
azért egynéhányszor rossz napja volt, mikor az édesapja nem tudta
elsejére pontosan megküldeni a tíz forintot. Néha!… Talán egyszer sem.
Nem ment az úgy odahaza, mint a hivatalnokoknál, akiknek elsején
megfizetnek, ha esik is, fuj is: az ő édesapjának először munka után
kellett járnia, azután vállalni, azután dolgozni, azután fizetnek s a
végén nem maradt semmi, mert közben kiszedte az élelemre ami kellett…
– Hát az iskola hogy megy?
Ilonka kisasszony felelt helyette:
– Ni, hogy vonogatja a vállát, látom én az orráról ennek a Misinek, hogy
van ott csikó bőven.
Misi mosolygott a bajusz alatt.
– De fog is örülni Géza bácsi neki!… Jaj, de fog… Mikor írt Géza bátyád?
– Már régen nem írt.
Itt a Géza bátyja körül forgott mindig a szó, mert valaha itt lakott
Török néniéknél, a fiuk mellett volt instruktor, mert egy osztályba
jártak s Ilonka kisasszony nagyon, nagyon sokat tudott kérdezősködni
róla. Bizony neki is csak a Géza bácsi kedvéért adtak tavaly tíz
forintért teljes ellátást… S a Géza bácsi iránt való szeretet fénylik
egy picit őreá is…
Ez a konyhabeli délután oly kedves volt, olyan megható, jó, a néni a
szalmából font karosszékben ült, ezt debreceni pásztorok csinálják s
minden házban van belőle egy-két darab, ő az alacsony széken, úgy mint
régen és hűségesen felelgetett mindenre s nevetgélt olyan jóízűen,
tiszta szívvel, mint sehol másutt. Milyen rideg volt ehhez képest a
coetusbeli élet s még a Pósalaky úrnál is az a nehéz sebes hadarás, meg
Doroghyéknál az a csúnya tegnapi délután. Itt nem volt semmi baj, itt
szerették, itt minden úgy volt, mint azelőtt, egy bútor sem változott,
ezek boldog és jó emberek voltak.
Igy kellene élni mindenkinek örökké, de mért is nem él így…
– Van egy tanítványom, – mondta egyszer csak egész váratlanul. Már rég
szerette volna kimondani, de szégyelte, hogy még dicsekedni gondolják.
A két nő egyszerre fordult felé.
– Micsoda! – kiáltották s összecsapták a kezüket.
– Tanítványa van! – mondta a néni.
– Az Isaák Géza öccse! – mondta Ilonka kisasszony.
Összekulcsolta finom vékony kis madárujjait.
– Édes istenkém, micsoda fajta ez, micsoda fejük van ezeknek!… Tizenkét
éves és tanítványa van!
– No, osztán mit fizetnek? – kérdezte a néni.
– Két forintot.
– Ejha, – mondta Ilonka kisasszony s látszott rajta, hogy meg van
nyugodva, hogy mégis nem olyan nagy dolog az egész, – nagyon jó az!…
nagyon derék!… nagy segítség a mai világban!… Két forint is szép!… Öröm
az az édesapának, akinek ilyen gyerekei vannak!… Ó, ó ez a kis béka,
hogy ennek tanítványa van, ó te, te ződ szilva! Már nem is merem
tegezni:… nevelő úr!… No nézd csak…
Misi hallgatott s boldogan mosolygott, sőt nevetett, de aztán eszébe
jutott, hányszor mondta tavaly neki a néni, hogy: »húzz bőrt a fogadra«!
s erőszakosan becsukta az ajkait.
Akkor bejött a bácsi. Török bácsi az udvar felől jött, az örökös tarka,
bosnyák házisapkájában, amelyről bojt lógott. Még szürkébb volt, mint
tavaly s még hallgatagabb, most is csibukozott s most sem égett a
dohánya.
– Nézze csak apa, ki van itt.