Légy jó mindhalálig - 05

– Dehogynem, a konviktusban nem sütnek kalácsot, még egy darabot,
fiacskám.
– Köszönöm szépen, nem kérek.
– Akkor a zsebedbe egy darabot, kettőt, majd megeszed a kollégiumban.
– Köszönöm szépen, nem kérek.
Vele nem lehet tréfálni; ha ő egyszer kimondta, hogy nem kér, akkor
aztán nem kér. Otthon megtörtént, hogy vasárnap a tészta után felállott
és sorra járt, kezet csókolni, megköszönte az ebédet s akkor hozták be a
csirkesültet. Az öccsei ujjongva vetették rá magukat s visszaültek az
asztalhoz, de ő? Ő ha kettévágják sem evett volna egy falatot: ha már
megköszönte az ebédet.
– Hát akkor majd kompótot.
Nem tudta mi az, kisült, hogy befőtt. Ezt az ő édesanyja is szokott
csinálni minden nyáron öt-hat üveggel, néha tízzel is, de ha nincs
cukor!
Ez nagyon, nagyon finom volt, olyan remek, hogy ebből kétszer vett.
– Te nem kérsz Bébuci, nem eszel fiacskám?
Bébuci!… Már hallotta ma délután egypárszor, de eddig nem ügyelt rá:
Bébuci!… Még csak az kellene, hogy őt is így nevezzék valahogy otthon!…
Akkor vendégek jöttek, még pedig, ó rémület, egy csoport lány.
Kislányok, amilyenek a Lányok Lapjában vannak rajzolva, ő nem is hitte
volna eddig, hogy igazi emberlányok így járnak.
Neki nem is köszöntek s ő állott egyenesen, bezzeg Bébuci mindenikkel
kezet fogott. Volt köztük egy kövér sárgahajú lány, az neki mindjárt
feltűnt, az arca nagyon fehér volt és piros s a sárga haja a vállára
lógott, de csakúgy szikrázott, mint az igazi arany. Ez egyszer csak
ránézett, olyan szürke szeme volt, hogy ő attól egészen megijedt, igen
nagy szürke szeme s ahogy az ő szemébe nézett, ő elkezdett vörösödni s a
teste egész gyenge lett, a térde reszketett s nem tudott volna szólni
egy szót sem és észrevette, hogy a lánynak az orra körül szeplők vannak.
Hamar azt súgta Orczynak, hogy elmegy.
– El? – mondta Orczy.
– Igen.
– Akkor kikísérlek.
– Igen.
Hamar kimentek a másik szobába.
Ott eszébe jutott, hogy nem csókolt kezet sem akkor, amikor jött, se
most, megállott, hogy visszamegy kezet csókolni, mert mit gondol róla
Orczy mamája.
De az éppen a szürkeszemű, sárgahajú lányt ölelgette, erre ő úgy
megrémült, hogy azonnal kifutott az előszobába.
– Mér szaladsz annyira, – szólt Orczy.
Nem felelt, csak lerántotta a kabátját, hogy leszakadt az akasztója!
– Félsz a lányoktól?
– Nem félek én!
– Én úgy viccelek velük.
Ő azonban összerántotta a szemöldökét.
– Neked nincsenek kuzinnyaid? – kérdezte Orczy.
– Micsoda?
– Hát jányok a családba, unokatestvérek.
– Nincs.
– Testvéred sincs?
– Testvérem?
– Igen.
– Hogyne vóna. Öten vagyunk!
– De jányok?
– Jányok!… az nincs!…
– Mikor jössz el újra?
Ránézett, azt akarta neki mondani, hogy gyere el te. De megijedt, hogy
eljön s az nem lehet, hogy barátok járjanak a coetusba, csak a
szobafőnökhöz járhatnak, különben meg van tiltva a barátkozás, mert még
ellopnának valamit, ha idegenek bejárnának.
Megrántotta a vállát és lesütötte a szemét. – Sohanapján, – gondolta.
– Nem tudom, – mondta hangosan s jóerősen megfogta az Orczy kezét.
– Szerbusz.
– Szerbusz.
Akkor kijött az Orczy mamája s egy kis csomag volt nála.
– Szökik a mi kis barátunk, Orczy?… – mondta a fiának nevetve. – Itt van
ez a csomagocska, ezt vidd haza és csak a kollégiumban szabad kibontani.
A markába tette a könnyű kis csomagot.
– Most remélem, szépen hazamégy.
– Nem kérem.
– Hát hova?
– Felolvasni!
– Hova?
– Én kérem egy öreg vak úrnak mindennap felolvasok egy órát.
– Igen?
– Igen.
A szépséges szőke mama mély csodálkozással nézett a gyerekre.
– És… pénz… és… fizet… vagy… – habozott.
– Igen; fizet!… Tíz krajcárt!
– Egy hónapra!
– Egy órára!
– Igen: egy órára…
És csodálkozva, megnémulva bámult a kis gyerekre.
Erről senki se tudott semmit, mert erről még nem mert az osztályban
szólani senkinek, úgy, hogy a kis barátja is némán bámult rá.
– Hallod, Orczy! – szólt a mama s nevetett, de az arcára könny futott
le.
A kisdiák érezte, hogy ez nem kinevetés és még a színháznál is kacagott
a boldogságtól, hogy úgy csodálkoztak rajta.
Aztán eszébe jutott, hogy sem akkor nem csókolt kezet, mikor jött, se
mikor elment: de nem mert. Ő Török néninek, meg Vásárhelyi néninek
mindig kezet csókol, de ez olyan finom néni volt, hogy nem mert…
Lángvörös lett az arca, mert most mit gondol róla…
Még sokáig kellett ácsorognia, míg öt óra lett, addig sok mindent
végiggondolt, míg végül a szürkeszemű, sárgahajú kislány villant fel
előtte s akkor elkezdett futni, mint a nyúl, maga se tudta, hova.


IV. FEJEZET
mely az előbbinek folytatása, de valami más is történik benne, mint amit
vártunk, mert az élet olyan, hogy mindig máskép történik minden, mint
ahogy elgondolta előre az ember.
Ahogy távolodott az Orczy-háztól, úgy gyúlt föl benne valami
nyugtalanság, mikor a városháza sarkához ért, már megint úgy lángolt az
arca, mintha tűz mellett járna.
Nagyon megalázottnak, kicsinek, csacsinak érezte magát, iszonyúan
szégyelte magát: ilyen butaságot, az öklét harapdálta: hogy nem csókolt
kezet… és hogy eljött… és hogy az a sárgahajú… Most mind őróla
beszélnek… elmondják a sárgának, hogy ő úgy köszönt be az ajtón, hogy:
Orczy… az ajtófélfához támaszkodva és: Orczy! és megmondta azt is, hogy
megverték…
Azzal mentette sülyedező, léket kapott önérzetét, hogy a barátját
böcsmölte: de henceg, az ő szobája! nekik megvan Petőfi!… ez valami
külön jót adott neki: hogy a barátja Petőfivel úgy dicsekedett, hogy az
a legnagyobb, hogy az megvan nekik, meg hogy minden költeménye, mintha
őnekik nem volna…
De ez mind csak olyan marakodás volt magában s ettől nem múlt el az
arcáról a pirosság: azok most róla beszélnek és Orczy most őt kicsúfolja
a lány előtt, mert Orczy nagyon tud nevettetni, az énektanárt is igen
jól kifigurázza, hogy fehér keztyűben hogy üti a taktust: kévem, kévem…
Elkezdett rohanni, maga se tudta, merre, csak futott: _most őrajta
nevetnek_, hogy elfutott a lyányok elől és hogy neki nincs _kunyica_
vagy mi az ördöge, amit Orczy mondott.
Még nagyon hamar volt, csak négy óra, hát az öreg úrhoz nem mehetett:
milyen szépen ott lehetne még háromnegyed óráig: Orczy most
felvilágosítja… és mikor ránézett, olyan szürke szeme van… de minek
olyan nagy…
Újra elkezdett rohanni s egész idő alatt, ha a kislány eszébe jutott,
mindjárt rohant, mint a bolond, csak mikor a lélegzete is elfult, akkor
ocsúdott fel annyira, hogy újra ki tudott valami épkézláb gondolat
verődni benne.
– Hát te hova szaladsz? – kiáltott rá Láng.
Ő borzasztó zavarba jött, még két lépést futott, aztán megállt, de minek
van itt Láng.
– Gyéres tanár úrhoz kell futni, – mondta.
– Gyéres?
– Gyéres.
Egymás szemébe néztek, ez a Láng mindig úgy nézett, mintha pofon akarna
ütni, de ő most úgy visszanézett!…
Láng intett végre, hogy érti, jól van. Látszott rajta, hogy
végigvizslatja ruháját, cipőjét, kalapját, meg szeretné kérdezni, hogy
minek, de aztán nem firtatja, mert ez a Láng igen rossz tanuló volt és
nem szeretett a tanárokról beszélni.
Intett neki a szemevágásával, hogy jól van és elváltak, Láng is ment,
meg ő is tovább ment.
De mit akar ez a Láng, ő evvel még sohase beszélt, soha, de soha egy
árva szót se: és éppen ma… Meg kellett volna kérdezni tőle, hogy mér
verte meg Orczyt. Hű, hogy pofozkodtak… az Orczy szépen kikapott, hiába
mondja most az édesanyja előtt, így csalni egy édesanyát, hogy kicsi a
rakás, szegény jó édesanya, kis szőke, mit tudja az, hogy a fia, hogy
pofozkodott Lánggal, elhisz neki mindent, mert az édesanyát nagyon
könnyű megcsalni…
Tele lett könnyel a szeme és kivette a zsebkendőjét és a templom mellett
volt éppen, hamar beszaladt a kertbe és egy szomorúfa mellett egy
vaslóca volt, és ott erősen elkezdett zokogni.
Sokáig sírt, csakúgy ömlött a könnye. Leült a padra, háttal a
kollégiumnak, hogy valaki meg ne ismerje és olyan jól kisírta, olyan
kedvére kisírta magát, hogy puha lett, mint a vaj. Már régen szüksége
volt erre a sírásra, annyi baja volt, de nincs itt hol sírni, vagy
magába lenni az embernek, mindig rábámulnak: közben az óra kétszer is
ütött, már érezte, hogy háromnegyed lesz mindjárt…
Még mindig iszonyú hosszúnak tetszett neki az idő, megtörülgette a
szemét megnyálazott zsebkendőjével s elindult csendesen.
Hideg is volt, megfázott, sötét lett, a lámpákat meggyújtották, s a
vékony gázlángocskák mint lepkék libegtek az utcai lámpákban.
Mikor az öreg úrhoz bement, egészen át volt fagyva, úgy didergett, hogy
a foga vacogott s nem bírt olvasni, a nyelve minduntalan megbotlott, úgy
hogy megint sírva fakadt.
– Nono, nono, – mondta az öreg úr – mi az, mi az!
– Semmi.
Ha semmi, akkor az öreg úr ugyan nem kérdezett tovább semmit.
Mivel azonban mégsem tudott olvasni, megmondta:
– Ma délután vendégségben voltam egy osztálytársaméknál…
Az öreg úr hallgatott.
– És ott… ott…
– Megbántották?
– Nem kérem, csak én… Hát azok igen nagyurak…
– Nagyurak!? Kik azok?
– Azért jók… nagyon jók voltak, csakhát én… Orczyék, a színház mellett,
elnök…
Az öreg úr hosszú csönd után csöndesen szólott:
– Hát a maga apja?… mi a maga apja?
– Ács.
– No… – az öreg úr egyet gondolkodott s hozzátette – ajjó mesterség…
Ennek megörült. Mer jó.
– Van házuk?
– Egy kicsike.
– Tehenük is?
– Az nincs.
– Disznó se?
– Van egy kis malacunk.
Az öreg úr hallgatott.
– És hány testvéred van? – kérdezte egyszerre tegezve.
A kis fiú lángvörös lett, mert büszke volt rá, hogy az öreg úr komolyan
vette, mint egy felnőttet s mindig magázta.
– Öt.
– Öt?… Fiúk, lányok?
– Öten vagyunk fiúk.
– Az szép!… Akkor a te apád nagy ember: mer öt fiúval fel lehet
fordítani az országot.
Ezen a kisdiák kínosan mosolygott, mintha az édesapja szájaíze szerint
mondta volna, de mért tegezi!… hogy meri tegezni!… Már ezután így fogja?
Akkor ő nem jön ide többet…
– Mikor még nem ebbe a faluba laktunk, akkor volt nekünk nagy kőházunk,
sok tehenünk, egyszer, még én kicsi voltam, egész csorda volt a
szérűskertbe, édesapám kivitt s feltett egy tinónak a hátára s én azt
mondtam: _dennó ne!_… Akkor még tüzes gépünk is volt, de az felrobbant s
akkor elköltöztünk egy más faluba s az édesapám ács lett…
Ezt ki kellett mondania, úgy érezte, hogy ezt meg kell mondania…
– Én vagyok a legnagyobb az öt testvérem közt, de van egy nagybátyám,
aki most Pozsonyban tanár… az édesanyám testvére… azt is édesapám
taníttatta ki.
Hosszú csönd volt, szeretett volna még beszélni, de röstelt.
Végre megszólalt az öreg úr: – No, olvassa csak tovább.
A kisdiák elmosolyodott s boldogan kalimpált a kis szíve: már megint
_magázza_ az öreg. Megtanítottalak, mondta magában, hogy nem vagyok csak
olyan, akit tegezhetnek… Már látta, hogyha helyt akar állni az emberek
közt, nem szabad soha többet kimondani senki előtt, hogy az apja ács…
Milyen szerencse, hogy az Orczy mamája ki nem kérdezte, mert annak is
elmondta volna… Pedig ő oly büszke volt eddig rá, hogy az apja ács: a
faluban ők mindenkivel jóba voltak, az urakkal s uras nadrágban járt ő
az iskolába is, a papékkal, tanítóékkal úgy beszél az édesapja, hogy:
»no tiszteletes úr!… no tanító úr«… így beszél mindenkivel… Még a
szolgabírónak is azt mondja, hogy: »no tekintetes úr, hogy vág a
bajusz;… meg hogy: vesse le má azt a macskanadrágot, nincs most sár«!…
De az nem igaz, hogy kőház, ezt az osztályba hallotta a kállósemlyéni
Vargától, hogy nekik kőházuk van s nagyon imponált neki. Az ő házuk se
volt akármilyen, de nem kőház… No nem baj: mit kell ennek a vak embernek
tudni, hogy vályogház, vagy milyen ház: kőház!
Gyorsan olvasta az újságot s most aztán frissen és bátran olvasott és
egész hat óráig meg sem állott, úgy haladt, mint egy kis kövidaráló.
Mikor az óra ütni kezdett, azt mondta az öreg úr:
– Haggyunk hónapra is.
De ő úgy érezte, hogy ma az ő hibájából kevesebbet olvasott, mint
lehetett volna s azt felelte:
– Kérem szépen én… elolvasnám még…
– Nojsze még elkísik a konviktusbul, – mondta az öreg.
– Nem, Pósalaky úr kérem, csak negyedhétkor csengetnek.
– Akkor szalaggyík, má öt percet kístünk.
– Nem, Pósalaky úr kérem, csak félpercet.
De az öregnek nem volt kedve hallgatni, nyugtalanul mozdult ültében.
– Az iccaka má megint valami bolondot álmodnék tülle, mint a mult
iccaka.
– Mit tetszett álmodni?
Az öreg fejcsóválva, derűsen mosolyogva nyugodott vissza.
– Azt álmodtam, hogy egy nagy macska megfogott, oszt én egy kis fireg
vótam a szájába, egér, oszt átúszott a vízen, osztán akkor egy nagy
felleg lett belülle, úgy níztem utána. Aután meg túrós derelyét ettem,
oszt láttam a Hortobágyot bevetve borsóval vígestelen vígig, oszt én egy
nagy ökör vótam, oszt ott kellett hagyni a derelyét, oszt lelegelni a
borsót, aztat meg én sose állhattam ki íletembe, a borsót, hát ijet
álmottam, oszt nem felejtettem el reggelre… mer megnyomta a gyomrom.
A kis fiú jóízűen nevetett.
– Má a takarítónénak is elmondtam, – nevetett az öreg úr is – a meg
megfejtette, hogy aszongya: macska: 85, felleg 73, túrós derelye 39,
ökör: 45… No valami kimaratt: az ám, a víz… 22… Rossz szám; fuccs! de
rossz is vízzel álmodni, mert halált jelent a családba.
A gyerek nevetett, de hang nélkül:
– Számja van mindennek?
– Igen a kislutrira.
Ja, a kislutri! Már hallott a kislutriról, otthon a parasztok mindig azt
szokták mondani: kijött a lutrid.
– Nízze csak, mondok egyet: – szólt az öreg – tegyük meg. Isten neki,
legfeljebb oda lesz egy hatos. Ott van az asztal sarkán egy ezüst hatos,
írja le ezeket a számokat, hónap mennyen el a nagy trafikba, osztán
tegye meg lutrira. Ha nyerünk, fele a magáé. Hadd legyünk gazdag
emberek. Hogy is mondta maga: nagyurak! Nagyurak!
Göcögve nevetett hozzá, hogy a hasa rengett.
A kis fiúnak tetszett s ceruzát vett elő, leírta a számokat. Az öreg
újra lediktálta, de a víz megint kimaradt.
– Má e nem fog kijönni, – mondta hozzá, hogy e mindig kiesik, ki akar
maradni a sorbul.
– Ezt a hatost? Pósalaky úr?
– Haggya csak azt a hatost, az reggelire van kitéve kávéra, itt van egy
bankó forint e. Ha lúd, legyík kövér.
Odaadott egy forintot s a kisdiák eltette.
Az öreg úr, míg a gyerek a kabátját felvette, hosszabb csönd után
jóakarattal megszólalt:
– Azír nem nagyurak! Debrecenben nem ember, akinek kődökit nem a
Basahalmán belül vágták el… Há, van nekik!… Elnök!… azír, hogy a
Tiszaszabályozásnak ű az elnökje?…
A kisdiák lesütötte a fejét, már megint Orczyékra kellett emlékezni és
ez újra fekete szégyenbe sodorta.
Mikor a kollégiumhoz ért, csak akkor gondolt a kis csomagra, amit a hóna
alatt szorongatott:
Hamar kibontotta a sötét folyosón: kalács volt benne, meg sütemény…
Ha ezt most beviszi a coetusba…
Ijedten neki állt és gyorsan megette az egészet a Hatvani professzor
sírkövénél, mert arra senki se járt s akkor csengettek a konviktushoz,
vacsorára.
Be sem ment a coetusba, hanem a másik lépcsőn le.
Borsó volt virslivel. Nevetett, mikor kitálalták.
– Te mit nevetsz? – kérdezte Sándor Mihály, aki mellette ült.
– Az egész Hortobágy be vót vetve borsóval.
– Mi?
– Semmi.
– A nem sok, – viccelt Sándor Mihály.
– Hónap megteszem a lutriba, – szólt merészen Misi.
Sándor Mihály rábámult:
– Mit?
– Itt van egy forint, hónap megteszem a lutrin.
– Csak jár a pofája összevissza, – szólt a többiekhez Sándor Mihály –
mert már irígykedtek a kisdiákra a többiek, hogy pénzt keres, mikor még
a nagyok se keresnek.
Ez elvörösödött:
– Nekem ezt hónap muszáj megtenni.
– Kinek?
– Az öreg úrnak!
– A lutriba?
– Hát.
– Akkor beszélj magyarul.
Hozzáfogtak enni. Most először gondolta, hogy nagyon sovány ez a borsó.
De a virsli ízlett, ami a tetejére volt téve. A brugó, az nem ízlett,
mert savanyú volt, meg penészes ízű. El kellett mondani a lutrit, de már
nem szívesen tette.
– Mér olyan penészes ez a kenyér? – mondta Sándor Mihálynak, hogy
kibékítse.
– Dohos!… Mindig dohos, mert dohos lisztbűl sütik.
Este nem volt kedve tanulni. Nézett a könyvbe s mindig a szürkeszeműt
látta, ha behúnyta a szemét, mindig rábámult az a szürke szem.
A feje is fájt a sírástól, s a meleg szobában úgy elálmosodott, hogy nem
bírta nyitva tartani a szemét.
Hogy felfrissüljön, kiment a folyosóra. Az volt a szokása, hogy ha el
akart bujni mások elől, mindig a félreeső helyre ment, annak öt rekesze
volt s magas deszkafala. Ott úgy magában volt, mintha nem is lett volna
Debrecenben. Furcsa erős szag volt ott vörös karbollal volt bekenve
minden sarok, annak szúrós, kellemetlen szaga volt, de mégis, magában az
ember jobban érzi magát, mint a coetusban… Addig-addig üldögélt, míg
egyszer csak dörömbözni kezdtek a deszkaajtón…
– Mi az? – mondta ijedten.
– Tán elaludtál odabe?
– Hogyisne.
– Nyilas elaludt odabe.
Csakugyan elaludt s most nagyon meg volt rémülve, hogy ezután ezzel
fogják csufolni…
Szökve ment be a szobába s leült az asztal mellé, a könyve, füzete mind
ott volt, kinyitva, de oly iszonyúan álmos volt, hogy sírni tudott volna
kínjában.
Megváltás volt, mikor csengették a kilenc órát. Egy perc alatt
levetkezett, úgy hányta le magáról a ruhát, azt se tudta, hogy húzta le,
kabátot, mellényt egyszerre, s egy pillanat mulva a takaró alatt volt.
Szédült, repült vele az ágy s a szürke szemet látta, ahogy rámered, nem
lehetett elbujni előle, de nem is akart: jól esett belenézni, úgy
szembenézett vele, a kisujja megmozdult, most úgy meg tudta volna
markolni a sárga haját… azután aludt… Furcsákat álmodott, a tiszaparti
kertjükben futkározott a szürkeszeművel és úgy játszott vele, csupa
lucsok volt, mikor felébredt. Már egyszer első elemista korában álmodott
így egy Zsuzsikával, de arról se mert beszélni senkinek.
Napokig tartott ez a furcsa bódultsága.
Hétfőn Orczy igen figyelmes volt hozzá, ő várta is, hogy azt fogja
mondani, hogy a lányok sajnálják, az édes mamája sajnálta, hogy ő úgy
elszökött, de azt nem mondta egy szóval sem. Szerette volna megkérdezni
tőle, kik voltak azok a leányok, a »kunyicok«, de nem mert még célzást
se tenni rá, még mit gondolna…
Tízpercben Orczy elment s vett két kiflit.
Az egyiket ette, a másikat odahozta neki:
– Nesze.
Ő meg volt sértve, hogy csak úgy evés közben löki oda neki s azt mondta:
– Nem kell.
– Mér?
– Nem vagyok éhes.
Orczy vállat rántott s megette maga a másik kiflit is.
Ezzel el volt intézve köztük a dolog, többet nem jött szóba.
– Vótál náluk? – kérdezte Gimesi latinórán.
Ő elvörösödött s intett, hogy igen.
Gimesi kiváncsian nézett rá, látszott, hogy szeretne hallani valamit, de
ő nem mondott semmit. Csak azt súgta óra végén:
– Gyéres tanár úr mondta, hogy muszáj elmenni.
– Ő? – kérdezte Gimesi nagy szemet meresztve s a tanárra nézett.
– Igen – mondta vörösen Misi.
Többet nem beszéltek róla, de ő adósának érezte magát és kedden iskolai
ünnepély volt egy alapító emlékére, aki tízezer forintot hagyott a
konviktusra s délután nem volt tanítás: azt mondta Gimesinek:
– Délután elmehetek hozzátok?
– Persze.
Ebéd után elment. Már régen nem volt ott. A nagymamának szépen kezet
csókolt. Gimesi festékkel festett madarakat az óriási nagy ablak mellett
s egész délután pingáltak.
– Orczyéknál szobrot lehet csinálni, – mondta.
– Szobrot?
– Viaszból.
És megmagyarázta, hogy. Ilyet Gimesi is szeretett volna. Azt mondta, ír
az anyjának, hogy küldjön neki.
Még az anyjáról sohasem hallott egy szót sem; ezek egészen úgy éltek
itt, mintha csak ketten volnának az egész világon. Valóságos meglepetés
volt, hogy ilyen könnyen mondta ki Gimesi az anyját.
De ő nem merte kérdezni, csak azt gondolta, hogy milyen más fiú ez a
Gimesi, mennyivel jobb fiú s ő ennek az igazi barátja! Ezt úgy szereti,
kisebb is nála, meg gyengébb is, ha igazán verekednének; meg a leckét se
tudja jobban; meg hátrább is van eggyel és az anyja is biztosan nem
olyan szőke tündér, hanem egy rendes, komoly barna asszony… Szóval
szerette volna megcsókolni Gimesit, mint a testvérét, s azt mondani
neki, hogy: mi barátok vagyunk.
– Jó volt Orczyéknál? – kérdezte Gimesi s új festéket csinált a
tuscsészébe.
– Hát… az olyan hencegő… Nem hencegő, de hát… – nem tudott mit mondani,
csak fintorgatta a száját.
Gimesi olyan vékonybőrű fiú volt, a szeme egészen ferde volt, apró
fekete szeme, s nem is volt neki sem szemöldöke, sem szempillája, csak
nagyon kicsi és szép kis szája volt s olyan kicsike, mint egy kislány,
de azért nagyon fiús és bátor gyerek volt. Nem volt olyan szép gyerek,
mint Orczy, mert az náluk nagyobb volt, az sem volt kövér, de szőke volt
és bársonyruhás és aranyos volt a haja, de az orra hegyes, kicsit pisze:
olyan volt, mint egy finom, jószagú, sarjadzó virág. Ők Gimesivel
ketten, sovány kis szegény testecskék voltak hozzá képest, kivált ő,
tudta, hogy ő nagyon sovány és sárgabőrű s fekete szemöldökű,
vastaghangú, nagyszájú, nagyfogú; nem mert nevetni, mert a fogai sárgák
voltak; Gimesinek a fogai vékonyak voltak és hosszúak, Orczyé pedig
olyan volt, mint a gyöngy. Azt mondják, mindennap mossa, de azt ő nem
tudta elképzelni, hogy lehet mosni a fogat. Szappannal a mosdóvízbe? –
hisz az utálatos.
– Orczynak nagyon a fejébe szállott… – mondta.
– Mi?
Szeretett volna rosszat mondani róla, hogy pályázott és nyert. De minek
mondjon rosszat, hisz Orczy mindig jó volt hozzá, sőt ő érezte azt, hogy
Orczy tudja, hogy nem érdemli az elsőséget és azért is olyan figyelmes.
És ő nem is tudta, mi ellene a kifogása, csak szerette volna, ha ő abban
is különb volna nála, hogy neki volna még szebb a ruhája, szobája,
könyve, meg kunyicák, lányrokonok, szürkeszemű, meg sárgahajú…
– Sok ronda lány jött hozzájuk, – mondta hirtelen, mert félt, hogy
kitalálja Gimesi az igazat.
– Ne beszélj! – szólt Gimesi s az ecset megállott a kezében. – Lányok?
– Igen.
– Kislányok? Olyan mint én?
– Igen.
– Sok?
– Sok, sok.
– Mennyi, harminc?
Hangosan, csiklandósan felkacagtak:
– Nem; harminc nem vót, de sok vót.
– Barátom! – mondta Gimesi.
– De én eljöttem.
– Eljöttél?
– El.
– Mikor a jányok jöttek?
– Igen.
– De marha vagy!
Nevetett rajta, hízelgett neki.
– Te nem jöttél volna el?
– Majd meszet ettem!
Gimesi mindig ilyen jókat tudott mondani.
– Hát mit csináltál volna ott?
Gimesi megint felegyenesedett a festékről s hosszan nézett az arcába,
úgy nevetett. Isten tudja mit gondolt, csak nevetett.
– Hát megbokszoltam vóna űket.
Misi hangosan kacagott.
– Igen, ahogy te szoktál, fejjel.
– Fejjel hát!
S Gimesi kijött az asztal mellől és körülfutott a szobában, ahogy az
iskolában szokott, a fejét előre tartva, aztán jól nekiment Misinek,
fejjel.
Ez kacagott és hanyatt bukott, úgy hogy leesett a földre, de még ott is
kacagott.
Akkor Gimesi lehajlott hozzá s elkezdte dögönyözni.
– Röhögsz, röhögsz?… – s gyúrta, mint a tésztát.
Ő hangosan nevetett s hagyta magát, mert egész elgyengült a nevetéstől.
Akkor bejött a nagymama:
– Mi van itt?… Mit csináltok ti itt?
Gimesi abbahagyta a birkózást s futott tovább festeni. Nyilas is
feltápászkodott restelkedve a földről.
– Ezt én nem szeretem! az ilyen játékot! – mondta komolyan a nagymama. –
Lajoska ilyenhez nincs szokva;
Gimesi lesütötte a fejét: Nyilas elsápadt, azután lassan elvörösödött.
Úgy tűnt fel, mintha a nagymama őt tenné felelőssé, hogy ő elrontja az
unokáját.
A nagymama nagyon szigorú lett s haragosan tett-vett a szobában.
– Többet én ilyet ne tapasztaljak… – mondta – megértettétek?
Gimesi egészen a tuscsészébe sütötte le a fejét s az arca éle gyengén ki
volt pirulva. Nyilas sötétvörös lett s szinte reszketett a
megszégyenüléstől.
– Úri fiúk ilyet nem tesznek, – szólt egyre szigorúbban a nagymama. –
Úri fiúk, ha vendégségbe elmennek, jól viselik magukat.
Gimesi csodálkozva nézett fel a nagyanyjára. Merészen mondta:
– Sz’ én löktem fel!
– Annál nagyobb szégyen; szégyeld magad. Eleget magyarázom neked. Nem
vagy már olyan kisbaba, tudnod kell, hogy mivel tartozol a nevednek. Az
ilyen hancurozó sehonnaiakból semmi se lesz. Olyan akasztófáravaló
akarsz lenni, mint… az a jóféle?… Nézze meg az ember…
Ezzel a kis öregasszony, akinek az arca ráncos volt, amilyen ráncosságot
sose látott még senki, és sárga az öregségtől, és az orra nagy volt s
fekete pontokkal tele, kiment.
Egy darabig csendben voltak, Nyilas nagyon meg volt sértve. Utóvégre
semmiség volt az egész… s ő nem érdemelte ezt… Gimesi egy papagályt
festett s azt mondta dümmögve:
– Már a lábába száradt az esze, nem érdemes meghallgatni.
Ezen a kisdiák még jobban megijedt, neki is volt nagyanyja, de ő sohasem
mert volna ilyen megjegyzést tenni rá… Neki az szent volt, amit az édes
nagyanyám mondott s akármilyen igazságtalan lett volna is, mégis
szótalanul viselte volna el.
– Hallgass, – mondta csendesítve, ijedten.
– De igen, megmondom én neki is, – és Gimesi olyan mérges lett, mint a
paprika, a szeme nedves lett s izzott és pattogtatta a szókat, úgyhogy
szinte elfulladt a lélegzete. – Én már nem vagyok olyan kis taknyos, még
mikor elsőbe jártam, akkor szidhatott ok nélkül, de már tudom, hogy
honnan fuj a szél.
Nyilas valami családi titkot sejtett az életük mögött s rettegett, hogy
Gimesi most haragjában ki fogja mondani, azért kétségbeesett
elszántsággal el akarta terelni a dologról a figyelmét.
– Nézd csak: reskontó.
Gimesi nedves szemeivel zavarodottan nézett a kis cédulára, amit elébe
tartott.
– Mi az? – kérdezte mogorván dünnyögve.
– Lutri.
Gimesi nagyot nézett.
– Micsoda? – s a szája is nyitva maradt.
– Lutriba megtettem ezt az öt számot.
Gimesi átmenet nélkül elkezdett kacagni, hátratartotta a fejét s a két
tenyerét a hasára tette s hang nélkül sokáig görcsösen hahotázott.
– Lutrira tettél?
– Igen.
– Barátom… nahát ilyet még nem kacagtam, mióta kétágú vagyok… te lutrira
tettél?
Ő is nevetett, úgyhogy köhögött utána, fuldoklott a nevetéstől, most
egyszerre neki is nagyon furcsa lett, hogy ő lutrira tett.
– És fogsz nyerni?
– Nem tudom.
– És ha nyersz tíz forintot, mit veszel rajta?
– Mit?… Hát… veszek egy penecilust.
– Penecilust?… Milyet?
– Milyet? Gyöngyháznyelűt, olyat, hogy halalakja lesz… – s a Böszörményi
késére gondolt, ott a szemetesláda mögött.
– Barátom, ha nekem tíz forintom volna!
– Mit vennél?
– Ötöt elküldenék belőle anyámnak.
A kis Nyilas lángvörös lett: hát ő nem gondol az édesanyjára?
– Ötöt meg elcukrászdáznék, – mondta Gimesi.
Nyilas nem tudott szóhoz jutni, de ezt nem, ezt nem tenné. Cukrászda,
mire az: a multkor, mikor Orczyéktól kijött, a cukrászda ablakában
ébredt eszméletre, de azért eszébe sem jutott, hogy vegyen egy darabot.
Mire az: színházra igen.
– Ha nyerek, annak csak fele lesz az enyém, mert felét az öreg úrnak
kell adni, – mondta.
– Annak a vén totyakosnak? – szólt Gimesi.
– Nem totyakos, – szólt megsértődve Nyilas.
– Jó van no, mán én csak úgy hívom az öreget mind: öreg, hát totyakos, –
és Gimesi hangosan nevetett, mert még mindig nem fért a fejébe, hogy
valaki lutrira pénzt tegyen. – Ő adta rá a pénzt?
– Igen.
– Egy hatost?
– Nem.