Légy jó mindhalálig - 09

Misi zavartan, hadarva és hebegve, azt mondta:
– Kérem szépen, Bellakisasszony, Török Jánosúr ezt a levelet küldi
Bellakisasszonynak.
Bella felhúzta a szemöldökét s nevetve és csodálkozva nézett.
– Török János?… Ki az?…
S habozva elvette a levelet.
– Az a tavalyi házigazdámék fia, – mondta borzasztó zavarban Misi.
Már a szép leány fel is bontotta a levelet s csak akkor állott meg
habozva, hogy mégis elolvassa-e?
De belenézett s ahogy az első sort olvasta hangosan, kuncogva, kacagni
kezdett.
Aztán nem tudott a sötét kamarában olvasni, hát az ajtóhoz állott, ahol
valamivel világosabb volt s akkor a kis Misi beszorult a kamarába.
Ő látta, hogy ez a levél csak valami öt-hat sor és mégis olyan soká
olvasta a lány, mintha egy egész árkus lett volna teleírva, s minél
tovább olvasta, annál jobban nevetett, de aztán el kezdte fojtani a
kacagását s harapdálta az ajkait. És olyan gyönyörű volt, a nyaka olyan
volt, mint az elefántcsont szobrok a múzeumban, gömbölyű és fehér s az
álla és a szája s nagyon szép volt neki ez a bekötött fej s a fekete
szemei úgy csillogtak, szinte szikrát szórtak, s a fehér nagy karja,
ilyen nagy fehér meztelen női kart a kis fiú soha nem látott s nem is
tudta, hogy ilyen s a köténye, a hosszú durva vászonkötény, amint
hajlott, előre hullt s látni lehetett, hogy a dereka karcsú s hogy
domborodik a ruhája. Szóval olyan furcsa volt, hogy a kis fiú nem
értette, hogy lehet egy ilyen lény a világon, hogy miért is ilyen a
leány, mikor a fiúk nem ilyenek és be volt szorítva a sötét kamarába a
szuszék mellett s egyedül s elkezdett ő is nevetni és benne is
sistergett valami melegség és mintha mesében lett volna, oly furcsán
érezte magát és elfelejtett most mindent, latin leckét, fiúkat és
tanulást és vízhordást és hideget és mindent, mintha minden csak azért
lett volna, hogy ő most itt a hideg kamarában álljon s nézze, nézhesse,
hogy sillabizája újra, meg újra a levelet a szépséges szép elátkozott
mesebeli tündérleány…
– Miféle ez a Török János? – kérdezte s ránézett csillogó, fojtott
nevetéssel a leány.
– Ez egy nagy lump, – mondta Misi hirtelen, meggondolás nélkül, régi
haragjával.
A leánynak az arca elszélesült és az ajka nyitva maradt és aztán
meglepetten nagyot, nagyot kacagott. Nekidűlt az ajtónak, úgy kacagott.
De a kacagása egészen furcsa volt, nem volt az olyan hangos és kitörő
kacagás, furcsa, befelé rezgő, behúnyt szemű fura kacagás volt.
– No ezt megadta neki, – mondta s nagy nagy gyöngédséggel és szeretettel
nézett a sovány kis egérforma fiúra.
– Edelényi Török János, – mondta aztán gúnyosan a levélbe nézve. –
Jópipa lehet.
– Azt mondta, tessék neki megizenni, hogy: _szívesen?_… Vagy
_sehogyse?_… – mondta a kis fiú.
A leány összehúzta a szemét s csodálkozva és vizsgálva nézett a
gyerekre.
Ez megérezte, hogy mit jelent ez a nézés, hogy olvasta-e tudniillik a
levelet és sietve és kapkodva mondta:
– Hétfőn reggel, kérem, a János úr véletlenül meglátott az utcán, – s
egyszerre az eszébe jutott, hogy Gyéres tanár úr ablaka alatt s hogy
emiatt mi minden történt és nagyot nyelt, – s akkor azt mondta, mondjam
meg Bella kisasszonynak, hogy csak egy szót tessék üzenni neki, csak
azt, hogy: _szívesen!_ vagy pedig azt, hogy: _sehogyse_.
– Jaj, de nagy selma lehet az az Edelényi Török János úr!… – s a leány
hátravetette a fejét s újra nevetni kezdett az előbbi hangtalan és rengő
kacagással, a fehér nyaka csak úgy villódzott a homályban.
– Hát mondja meg neki, – mondta aztán s komikusan gesztált egy ujjal,
mintha az énektaktust ütné, – mondja meg neki, de el ne felejtse Misi…
úgy-e Misi, vagy Misuka? mi?… mondja meg neki, hogy: csak ennyit
mondjon: _szívesen sehogyse!_ érti?… Vagy így: _Sehogyse szívesen!_…
ahogy tetszik, _sehogyse szívesen!_… vagy _szívesen: sehogyse!_ érti!…
És az oly komikus volt, hogy a kis fiú boldogan, tiszta szív tiszta
boldogságával megértette s elkezdett ő is úgy hangtalanúl, magában
nevetni. S oly boldog volt, hogy úgy ki fogják most figurázni János
urat, hogy még… nahát: kellett neki ezt a levelet megírni!…
És úgy összenéztek ott a sötét kamarában, mint két csínyes gyerek, aki
valami nagy titokban, nagy cselvetésben töri a fejét, úgy egy húron
pendűl, egy huncutságot csinál: ilyen boldog, büszke és nagyszerű még
sose volt a kis fiú.
Ebben a pillanatban azonban a leány hirtelen a keblébe dugta a levelet
és intett neki, hogy maradjon csendben s kilépett a konyhába, ahova
bejött valaki! Már egy pillanat mulva rémülten tudta a kis fiú, hogy a
legidősebb leány, a mindnyájuk réme.
De a szép Bellán olyan félelem és zavar volt, hogy ő nem mert kimenni, ő
maga sem tudta miért, de nem merte elárulni, hogy ott van a kamarában.
– Még most is itt ez az edény? – kiáltotta a vénleány, – no ez mégis
abszurdum.
– Mér abszurdum, – mondta élesen Bella.
– Azér abszurdum, mer abszurdum, – mondta a vénleány egyre élesebben. –
Mer abszurdum, hogy semmit sem akarsz csinálni.
– Lisztet szedtem a kamarában.
– Persze az az első. Lisztet kiszedni. Este fogsz dagasztani! és most
kell kiszedni a lisztet?… Micsoda logika az… Az edény itt áll mosatlanul
egész nap s a víz kihűl, aztán nem lehet használni, és te a kamarában
játszol azzal, hogy lisztet szedegetsz ki a zsákból… Könnyű kiszedni,
mikor van…
– Hát azt is meg kell csinálni.
– De nem most, hanem mikor ideje lesz…
Egy perc mulva felcsattant megint.
– Én nem tudom, itt mindenki csak játszik, bolondozik, a maga feje után,
a maga bolond feje után megy, de komoly munka az senkinek sem kell… Én
nem tudom, mi lesz itt, ha én kiveszem azt a földet, hát az az én
érdekem?… hát itt nem akar senki dolgozni?…
– Én nem fogom a kezem… – mondta Bella ellentmondva idegesen.
– A kezed!… – szörnyedt el Olga. – Hát mire való a te kezed… Nem
fogod?!… Még hogy nem fogod tönkretenni! mi?… De még hogy fogod!… Ha én
tönkretettem, majd te is fogod!… Sajnálja a kisasszony a fehér ujját
beledugni a mosogatólébe. Majd nem fogod sajnálni, ha fekete lesz és
retkes és gyógyíthatatlanul tönkremegy, mint az enyém… Ezennel
kijelentem neked, hogy én többet koplalni és éhezni nem fogok senki
fiának, én többet nem hagyom magam télire malac nélkül senki kedvéért.
Én kiveszem bérbe azt a földet és punktum. Azt én elhatároztam és én
arra elszántam magam és ha én valamit a fejembe veszek, akkor az meg is
lesz. Nem fogjuk a tíz forintokat japán legyezőkre szétherdálni
kisasszony, nyolcvan krajcárt kidobni, szemétre… Két hetet késett miatta
a földbérlet… Már akkor letehettem volna érte a tíz forintot, ha
magácska hozzá nem nyúl. Persze, ha fel van váltva a tizes, akkor aztán
elcsúszik, mászik. Hát én ezt nem engedem tovább, most, most megint van
végre egy tízpengős a markomban, ezt most azonnal viszem a parasztnak s
lefizetem a földbérre. És tavasszal megyek ásni és aztán veteményezünk
és kapálunk és egész nyáron ott fogok dolgozni és a kisasszony itt fog
mosogatni, igen, és főzni, igen, és bevásárolni, igenis, igenis! Fogsz
járni a piacra, bizony! Ha én járhattam, járhat más is… Az is járhat,
aki jobban bírja, igen. Mer eccerre még én se szakadhatok százfelé, mert
nem lehet az egyik kézzel odakinn ásni, kapálni a földön, a másik kézzel
meg kosarat cipelni a piacról és a harmadik kézzel a rántást kavarni és
a negyedik kézzel megfótozni a kisasszonykák harisnyáját… De nem ám…
Hanem mindenki meg fogja csinálni a maga dolgát, meg bizony, ha a fene
fenét eszik is, drága kisasszony.
Misi a kamarában tűkön álldogált, szeretett volna kint lenni innen, s
hogy egyre tovább halasztotta, most már igazán kínos volt, hogy mi lesz
ennek a vége. Még be talál lépni a vénleány s akkor ő elsülyed a föld
alá, azért végre is elhatározta magát s kilépett a konyhába.
A vénleány szinte sóbálvánnyá lett, úgy nézett rá.
Ellenben Bella nevetve összecsapta a kezét s azt mondta:
– Jesszusom, hogy elfeledkeztem magáról… – s a nénjéhez fordult – éppen
kijött kérni, hogy meleg vizet csináljak neki, hogy gummiarábikumot
olvaszthassanak, osztán ott hagytam a kamarában… – s hangosan nevetni
kezdett és Misikének a szemébe kacsintott.
Ez mindjárt magához tért előbbi zavarából s egész szívvel hálás volt
Bellának a hazugságért s bűntársának és szövetségesének érezte magát
életre-halálra.
A vénleány egy kicsit gyanakodva nézett a fiúra, no de mért a kamarában,
akarta mondani, de aztán inkább ezt mondta:
– Na hát ha már hallotta úgyis, akkor legyen ő a bíró. Mondja meg kedves
Nyilas, nincs igazam?
S nagy bőbeszédűséggel fogott hozzá, hogy elmondja a jövőévi terveit,
hogy ő kukoricát akar termelni s mellette zöldséget, káposztát,
karalábét, sárgarépát és mindent, ami a konyhához kell, de akkor a másik
két leánynak viszont el kell vállalni, hogy vezetni fogják a háztartást.
Hát nem teszek én jót? nem áldozom én fel magamat? Igy pénzért kell
szaladni, még egy szál petrezselyemért is a piacra, akkor pedig lesz
sárgarépa akár zsákszámra, nem igaz?
Misi azt mondta:
– Igaz, de kérem Olga kisasszony, sárgarépát, azt ne tessék egy zsákkal
termelni, mert az borzasztó étel. Törökéknél mindig vettek ősszel
két-három zsákkal is, de nekem a hátam is borsódzott tőle, mer én azt
nem szeretem. Még nyersen megeszem, de az a sok sárgarépafőzelék, az
iszonyú.
Bella elkezdett kacagni, kitört belőle valami hallatlan nevetés, ideges,
fuldokló boldog kacagás, úgy kinevette a nénjét, hogy az szegény feje
csak nézett, nézett, azt se tudta, mi az.
– No hiszen magából is elég ez nekem, – mondta szokott nyers
őszinteségével, – magát is össze lehet kötni ezekkel egy bokorba… Csak
menjen maga tanulni, menjen gumiarábikumot enni, ne sárgarépát.
Bella erre még hangosabban felkacagott s Misi boldog volt a nevetésétől,
de összeszorította a száját s takarta a mosolygását, lesütötte a fejét s
gyorsan bement a szobába.
Az öreg asszony, aki egy tolható székben ült, nagy sötét szemével
fogadta, ettől a nézéstől elment a nevetőkedve, nagyon félt ettől a
szótalan halvány asszonytól, aki olyan volt néha, mintha nem is élne s
nem szokott rá sem nézni senkire, csak úgy magába merülve néz a világba.
Most érezte, hogy a szeme folyton kíséri, bekíséri a másik szobába,
utána néz s még mikor leült a helyére, akkor is érezte, hogy hátulról
szúrja ez a szem, úgy hogy meg kellett fordulnia, hogy nincs itt, kint
maradt, a falon túl, a másik szobában.
Ellenben Dorogi nagy meglepetéssel szolgált neki: nem számította ki a
feladatot, ott ült fölötte s nézett, nézett, a tollal babrált.
– Hát még most sincs kész? – kiáltott rá szinte kétségbeesve.
Sanyika angyali ártatlansággal mondta:
– Hogy a szorzást a hátulsó számjegygyel kezdjem, vagy az elsővel?…
Misi a hajába kapott:
– Jaj istenem! hát ez borzasztó! hányszor magyarázzam meg, hogy az
mindegy! Érti, az mindegy!… Csak hogyha hátulról kezdjük a szorzást,
akkor az eredményt egy sorral mindig előbbre írjuk, ha előlről kezdi:
akkor hátrább.
– Igen: hát akkor hogy kezdjem, hátulról, vagy előlről.
– Az mindegy.
– Hát ha mindegy, akkor hogy kezdjem – mondta Sanyika.
– Kezdje hátulról.
– Hát ezt akartam kérdezni; má maga is úgy veszekedik, mint Olga.
Misi nagy szemet meresztett s nézte, hogy szoroz csendesen Sanyika. Azt
hitte, hogy Bellához fogja hasonlítani, de ez nagyon elszomorította,
hogy Olgához hasonlította. Már az igaz, hogy ilyenekkel kínlódni…
Nagyon zavartnak és bánatosnak érezte magát, fölöslegesnek s
reménytelennek látta a harcot, amelyet itt kell folytatnia, már előre
látta, hogy Sanyika meg fog bukni, akármennyit vesződik is vele, csak
szégyen lesz belőle.
Mikor a latint tanulták, akkor bejött Bella, aki nem volt bent náluk
azóta, hogy az a nagy pörölés volt, de most olyan kedvesen és egyszerűen
jött be, mintha az egész természetes volna.
Sokáig nem szólt semmit, a szekrényben rendezgetett s látszólag nem is
figyelt oda. Egyszer az asztalhoz lépett s megállott Misi mellett jobbra
s felvette a füzetet. Sanyika utána kapott.
– Na!
Bella felemelte magasra a füzetet:
– Nem eszem meg!
– Add ide!
– Jaj de kényes.
És itt a magasban kinyitotta s megnézte az utolsó kalkulust.
– Négyes? – mondta bámulva. – Négyes!
Sanyika kitépte a kezéből a füzetet, amely összegyűrődött egy kicsit.
– Most hogy adom be, – mondta kényes nyávogással – összegyűri nekem.
– Először is te gyűrted össze és másodszor, akármilyen gyűrött volna,
csak ne volna négyes, szégyeld magad.
– Az nem szégyen, – mondta Sanyika. – Nagyon nehéz feladat volt,
tizennégynek volt szekundája belőle. És kétharmadnál jobbja nem is volt
senkinek.
– Nyilasnak se?
– Csak neki volt egyese, igaz.
A lány felnevetett.
– Igaz!… Jó, hogy eszedbe jut… Oh te…
S az asztalon Misi előtt áthajolva, megbökte az öccsének a fejét
tenyérrel és amint a karját visszahúzta, gyöngéden megsimogatta ennek az
arcát.
Misi bíborvörös lett, a fejét lesütötte s remegni kezdett. Érezte, hogy
ez a simogatás nem volt véletlen és hogy az előbbiekért valami finom és
titkos hálát, szeretetet, kapcsolatot jelent.
– Erigy ki a szobából, – mondta Sanyika.
– Ó te varangyikos béka, – mondta nevetve Bella.
– Megmondalak, hogy megint bent vótál…
Bella egy pillanatig komolyan nézett rá, aztán felnevetett.
– Nézd csak Sanyi, mondok valamit: kössünk békét… Te nem fogsz rám
árulkodni s én se fogok tereád.
Sanyi lappangva, leskődve nézett a szeme sarkából Bellára.
– Én is tudok ám egyetmást magácskáról, és úgye nem mondtam meg, hogy ki
cigarettázott a gazdáék fiával?
Sanyi ellenségesen felduzzasztotta az ajkait.
– Pedig annak már egy hete; lett volna időm elmondani. He?… Hallgatunk?
És még van a rováson három-négy históriácska… A spájz is, meg a gomb is,
tudod?… Na, hát lesz béke?
S odanyújtotta a kezét.
Most megint úgy nyújtotta át a jobb karját az asztalon Misi előtt s
letette a kezét a könyveiken és füzeteiken keresztül.
A keze olyan gömbölyű volt és olyan hófehér s egy-ici-pici kis vékony
aranygyűrű volt az egyik ujján s abban pici kis kékszínű kövek, mint a
nefelejts szirma. Misi didergett, hogy megint megtalálja simogatni.
– Naaa, – mondta nyávogva Sanyika s rácsapott a kezére.
De az nevetett, nem mozdult s tovább ott maradt a keze előttük, most nem
volt felgyűrve rajta a kék ruha ujja egész vállig, mint a kamarában
volt, de Misi szinte érezte azt a fehér jó karját s valósággal félt,
hogy megmozdul, behajlik s még megöleli vele.
– Hát szent a béke?
– Ha te nem szemtelenkedel, én nem szólok, – mondta Sanyika.
– No te kis hörcsög, hát add ide a praclid.
Sanyi kinyújtotta a nyelvét s odacsapott a tenyerével. De cseltől
tartva, csak úgy…
A lány megkapta a kezét s fehér gömbölyű markában ott maradt a kis fiú
maszatos keze.
– Fuj, disznóláb, – mondta Bella kacagva – s Olga még malacot akar
venni, hát itt van ez – s belekacsintott a Misi szemébe.
Misi hatalmasan felkacagott, ilyen jót régen nem nevetett, annyira
váratlan volt s találó, az elébbi dolgokra való hivatkozás annyira
csiklandozta.
– Na jól van, hát akkor csak tanuljatok, – mondta Bella, – énfelőlem
fiam akár tizenhat csikót hozhatsz, azzal megrázta az öccse kezét, de
nem férfiasan, tenyért tenyérbe fogva, hanem úgy kinyújtott kezével,
annak csuklóban átfogva a kezét.
Misi nem mert ránézni az asztalra lefekvő lányra, akinek olyan furcsa,
idegen volt a teste minden része s a puha ruhában, ahogy a kemény
asztalra hevert, neki izzott, égett a jobb arca, amelyik a lány felől
volt, mintha a tűz sütötte volna.
Ez a ma délutáni tanulás nem ért egy krajcárt se. Most először érezte,
hogy bizony egészen hiába van itt.
És annyira feldúlva, megzavarodva ment el is, hogy csaknem elkésett az
öreg úrtól. Futnia kellett.
Hát amint a sárga ház kapuján be akar szaladni, ott áll János úr:
– No ipse, – mondta fojtottan, – széna-e vagy szalma?
Először nem is tudta, miről van szó, aztán ijedtében eszébe jutott s
attól mindjárt megjött a bátorsága.
– Igen, – mondta hangosan.
– Mit igen, hát mit mondott, te hátramozdító.
– Azt mondta, hogy: egyáltalán nem szívesen.
– Mit?
– Nem is: úgy mondta, hogy: _sehogy se szívesen_…
– Ó te naponsült málé. Tudod is te, hogy mit mondott.
– Igen, tudom: azt mondta, mondja meg neki, hogy: »sehogyse szívesen,«
vagy »szívesen: sehogyse,« úgy mondja neki, ahogy tetszik, de ezt
mondta.
– Lehetetlenséggel határos, – mondta János úr.
– Pedig így mondta.
– Istók báró?
Misi már szeretett volna bent lenni, mert ütötte az ötöt.
– Esküdni mersz rá?
– Igen, de én nem esküszök haszontalanságokra!
– Ez neked haszontalanság? te! – mondta János úr nevetve, – hejnye te!…
Megájj kenyér, megeszlek!
Azzal egy barackot nyomott a fiú kalapjára, de Misi elszaladt, be az
udvarba, úgy hogy nem sikerült az egyszer.
Zaklatott életében már ez volt a legnyugalmasabb óra, a napi felolvasás.
Jól esett pontosan megjelenni, jól esett a szalmaszékbe leülni, ott
találni mindig szép rendben az újságokat, s igen jó volt érezni, hogy
becsületesen megdolgozik. Már olyan gyorsan és jól olvasott, hogy sose
kérdezett utána az öreg úr, hogy
– Mija, mija?
Kedves hely volt ez a meleg faház s kedves volt a kedves piros-fehér
öreg, s olyan rendjén való volt, hogy soha egy igét nem szólt volna…
Mikor hazaért a coetusba, a szobatársak a kályha körül ültek és pirítós
szaggal volt tele a szoba.
Nagy úr beszélt éppen: Misi rögtön megértette, hogy a régi diákéletről
mesél s azonnal kinyitotta a füleit, hogy egy szót se veszítsen el.
– Mondom, hogy azért _dárdás_ maga, mert az ilyen kisdiákok két hosszú
dárdán hozták a vállukon hajdanában az üstöt. Azelőtt nem volt ilyen
konviktus, hogy csak várjuk a csengetést és szalad az ember enni, fehér
tányér, abrosz.
– Cseréptányér, – mondta Lisznyay úr, – meg fakanál.
– Na és mit ettek! – folytatta Nagy úr, – a felső diákokat a tanítványok
etették, ezeknek a szülei, minden héten beküldtek egy fehér kenyeret,
ami elég volt kettőjüknek egy hétre és egy fazék ételt, ami elég vót hét
fiúnak, másik napra a másik fiú kapott egy fazék ételt, így éltek, ez
volt ám az elemózsia.
Misi a sötétben elámulva hallotta.
– És hol ették?
– Hát itt a coetusba. Mintha itt vagyunk heten, mindennap egy másik
küldene egy fazék ételt. Babot vagy káposztát, vagy túrósgaluskát, de
nem három ételt, mint a konviktusban most, csak egy jó fazékkal, akkor
azt körülülték, mindenki elővette a cseréptányért, fakanalat,
bugylibicskát, aztán ettek.
– Este is azt?
– Ha maradt: ha nem maradt, nyeltek.
– Azt kellett dárdán hozni?
– Nem, az más… akiknek messze lakik a szüleje, nem küldhettek ételt,
hanem főznivalót, nem volt akkor se posta, se vonat, hát mikor egy úr
beküldte a fiát Szatmárból, a Kölcseyek, Kendék, jött az úrfi egy
ökrösszekérrel, hozott vagy tíz mérő búzát, borsót, lencsét, sonkát,
akkor fogadtak egy főzőasszonyt, a vót a _kokva_, az főzött, de
mindennap egy ételt s minden hétfőn ugyanazt és így tovább, tudja: úgy
is híjták az ételt, hogy _semper_.
– Jaj de érdekes, – szólt Böszörményi.
– No magának nem volna érdekes, mondta Nagy úr, – mert aki nem volt se
gazdag fiú, se jó tanuló, az nem kapott egyebet, csak lakást és a városi
kegyes polgárok hol ez, hol az küldött egy fazék kását a szegény
diákoknak.
Nagy nevetés lett.
– Úgy lett a kápsálás, hogy novemberben a diákok sorra járták koldulni
az egész városban és kéregettek ennivalót.
– Fuj, az aztán piszok élet vót.
– Akkor biztosan szívesebben attak, mert a cívisek büszkék voltak a
diákokra, mer akkor a diákok énekeltek nekik, megtáncoltatták a
menyecskéket, meg ha tűz volt, szétpüfölték a házakat. Mit nevet, ne
gondolja, hogy úgy oltottak, mint az önkéntes tűzoltók! mentek a
gerundiumokkal, a nagy botokkal, most is látni lehet a Nagykönyvtárban!
és ha egy ház meggyúlt, köröskörül a többi háznak a tetejét mind
lerombolták, hogy meg ne gyúlhasson.
– Nevetséges.
– Hát Debrecenbe sose volt víz, nem tudja, hogy az artézikutat hány
esztendeje fúrják? Már 870 méternél vannak, még sincs víz. Hanem kő van.
Minden fúró beletörik. Azért mondják, hogy Debrecennek is vannak hegyei:
csak a föld alatt tartják.
Misi nevetett, ezt ő is hallotta már tavaly Törökéknél, de akkor csak
viccnek vette.
– Azelőtt a főzéshez messziről kellett hozni nagy hordókban a vizet a
kokvának meg a pistrixnek, e vót a sütőasszony, úgy is híjták: a
sütögetőné. Abba az időbe ezeknek kellett a kedvébe járni, nem a
professzoroknak. Minden évbe ódát kapott a kokva: örök emlékül felírták
egy sonkára.
Ahogy ott ültek a jó nyugodt, meleg szobában, aminek még a fűtésével se
volt bajuk, olyan csuda volt ezt az ősvilágot hallani, nem tudták
elképzelni.
– És hogy tanultak?
– A diákok csinálták a tanszert, a nagydiákok a kicsiknek, a rézmeccők.
– Igen, azok voltak! az tény! Én is olvastam a rézmetsző deákokról. Szép
tudomány volt, – szólt Lisznyay úr.
– Akkor elég volt tudománynak, ma bizony megbukna az akkori professzor
is.
Ekkor felhallatszott a csengő, amitől már régen félt Misi s abbahagyták
a beszédet, mentek vacsorázni.
Misinek nagyon fájt, hogy csak ezt a néhány mondatot hallotta. Olyan
szomorú volt, ő úgy ki van szakítva ebből az életből, most egyszerre
szeretett volna mindig a fiúk közt lenni, szeretett volna olyan igazi
diák lenni, mint a többi.
Igen jó vacsora volt, juhtúrós galuska, jóllaktak, mikor vége volt,
Sándor Mihály odatett egy cédulát elibe.
– Nyilas, nézd csak te, kihúzták a számodat?
Misi nagy szemmel bámult a kis firkás cédulára, amire rá volt írva: öt
szám.
Kővé meredve nézte s gépiesen nyúlt a zsebébe, kivette a tárcácskáját,
kinyitotta, hogy a rekeszéből kivegye a reskontót.
És halálos ijedtséggel, a szíve is megállt:
Nem volt benne.
Nézte, nézte a pénz közt, nem volt meg a cédula.
A keze kapkodott, kotort, zsebébe nyúlt, sehol se volt s a szeme közben
folyton a kis firkán volt: nincs a reskontó.
És olvasta az öt számot:
– 17, 85, 39, 73, 45.
Az egész konviktus megmozdult, mindenki felállt, ő is, a bugyellárisát a
zsebébe tette.
– No kijött valamék? – sürgette Sándor Mihály.
Nem tudott felelni, néma volt.
Szerencsére oszlás volt és elváltak és ő elfutott, ellopózott a többi
közt, a Sándor Mihály szeme elől. De a többiek közt nem bírt maradni,
azt hitte megfúl a vidám, nevetős, majszoló diákok közt: befutott az
első udvarba, arra nem ment senki sem.
Később felment a második emeletre, de nem mert bemenni a szobába, elbujt
a folyosón és halálos reszketés rázta a testét. Még azt sem bírta az
emlékezetébe idézni, hogy az ő számai voltak-e, vagy nem, de végig-végig
iszonyodott, mikor a számok ismerős érzése belesajgott.


VII. FEJEZET
amelyben csodálatos, hogy a szenvedő ember körül is minden természetes
és vidám: szinte nem érdemes élni, ha az élet ilyen kevéssé vesz részt a
szív fájdalmában.
A földrajzórát nem az osztályban tartották, hanem fent a második
emeleten a természetrajzi teremben. Reggel hát nem kellett lemenni az
osztályba s így csengetés után még késhetett néhány percet, úgyis oly
kétségbeesetten törődött és szerencsétlen volt; egész éjszaka álmatlanul
fetrengett, ha elszunnyadt, újra felébredt, a lelkiismeret nem hagyta
aludni s nem bírta elképzelni, mi történt a reskontóval. Iszonyú volt
ez, reggelre kábultan és kimerülten virradt és csak a friss jéghideg víz
ébresztette fel egy kicsit.
Már az osztály bent zsinyegett, hamar beült az első padba a helyére.
Hangot se adott, csak úgy bujt és sunyított, hogy senki észre ne vegye;
az éjszakai reszketéstől lesoványodott és fakó volt, mint a penész,
dehogy tudott ő most tanulásra gondolni vagy leckére, félig meghalt, azt
se tudta jóformán, milyen könyvet hozott magával.
Orczy az asztal tetején ült, háttal a tanári szobának, szemben az
osztálynak s színésziesen mesélt, a fiúk szájtátva hallgatták s hangosan
kacagtak minden szavára, de úgy, hogy ne legyen nagy hangja.
– Embërségës ëmbër vagy… – mondta Orczy s utánozta az öreg professzort,
a földrajztanárt, akit szokás volt folyton csúfolni, kimókázni, úgy hogy
mindenki tudta egy kicsit a hangját csúfolni, de olyan jól senki, mint
Orczy, aki a fejét legörbítette s furcsa torokhangon mondta és olyan
öreges pislogással: ëmbërségës ëmbër vagy édës fiam!
Kórusban nevettek rá, a másik oldalról is sokan idenéztek, bár az
általános zajban nem hallották az Orczy hangját, de látták, hogy az
öreget utánozza s ez igen mulatságos volt és bátor dolog, mert az öreg
minden pillanatban beléphet.
Akkor hozzáfogott Orczy mesélni az ismert mondókák egyikét: az öreg mint
gróf úrfiak nevelője járt Egyiptomban s minden órán szóba hozta Égyiptus
országát: – »Mikor én Égyiptus országába jártam, – mondta az öreg
dünnyögő hangján: – hát látok ott két nagy fertelmes krokogyélus
madarat!…« – Kibubbanva kezdett hahotázni az osztály, – »hát kitáttya a
száját a krokogyélus madár: én pedig fogom a szimpla puskám, osztán jól
rádupláztam!…« – Sikongó, visongó halk kacagásba törtek ki a fiúk s a
legközelebbi padban levők is mind előre hajoltak, a hátrábblevők pedig
ráfeküdtek a padjaikra, hogy szinte belebujtak Orczyba, aki erre még
halkabban kezdett mesélni, de még elevenebb gesztusokkal, – »hát az én
pflintám golóbisa puff belevágott az egyik krokogyélus madár
jobbszemibe, onnan meg átugrott a másik krokogyélus madár balszemibe,
onnan újra ki s belecsapott az egyik krokogyélus balszemibe, oszt abból
esmég újra visszapattant és belecsapott a másik krokogyélus jobbszemibe:
ëccóval, édës fiam, mind a két krokogyélus madárnak mind a négy szeme
püff, odalett.«
A fiúk röhögtek, majd kihasadtak, a másik oldalról lassan megmozdult az
egész osztály s mind Orczy szájába torlódott. De ez hirtelen megállt a
mesében s más hangon, de újra az öreg professzort utánozva azt mondta:
– »Ejnye, édes fiam, de szëmtëlën ëmbërëk vagytok, hogy
ideszëmtëlënkëdtëk.«
Ennek még nagyobb hatása volt, mert nem volt óra, hogy ezt egynéhányszor
ne hallották volna, hogy »szëmtëlën ëmbër«.
– Tanár úr, ezt álmodni teccett? – szólt hátúrábbról egy fiú. Orczy
rácsapott:
– Te szëmtëlën ember!… nem való vagy becsületes emberek közé: ájj ide
mellém…
Ezen még Misinek is nevetni kellett, hátradűlt a padban s kinyitotta a
száját, lehúnyta a szemét, hátravetette a fejét és soká nevetett, mintha
aludnék.
Közben bejött a kis öreg tanár, feldöcögött a pódiumra, a fiúk egy
pillanat alatt mind helyre rebbentek, ő még mindig úgy ült ott nevetve,
nyitott szájjal, félrebillent fejjel, észrevett valami mozgást, de
annyira ki volt merülve az éjszakai sok sírástól, hogy üres, fájó
gyomorral ülve maradt s csak nevetett.
Aztán csönd lett, ő is magához tért, tenyerével megdörzsölte arcát,
fejét, megvakarta haját, nyakát, ásított s a szeme könnyes lett, akkor
megszólalt a tanár hangja, most már az igazi, a katedrán:
– Nyilas Mihály.
Azt hitte, a villám csapott le mellette. Nem is akart felállani: ez
lehetetlen. Oly sokáig maradt ülve, hogy mozgás támadt s nyugtalanság és
mindenki ránézett.
Akkor felállott, halálsápadtan s ránézett a tanárra szúrós sötét
szemeivel, az arca egészen be volt esve s kemény kis szemöldökei
makacsul szegeződtek az öregre, mint felvont apró íjak.
Az volt a szokás, hogy ki kellett menni szó nélkül a táblához, amelyre
fel volt feszítve Franciaország térképe s elmondani a mai leckét. Két
oldalról Orczy és Gimesi ijedten és csodálkozva nézték, mit akar, Gimesi
felállt, hogy helyet adjon neki, hogy kimehessen. Erre kiment.
Tántorgó léptekkel botorkált fel a tábláig és megállott a térkép előtt.
– No, édës fiam, hát mi volt fëladva mára.
Misi hallgatott, egy pillanatra lehúnyta a szemét s nagyot szédült vele
a világ, rettenve kellett felnyitni tágra a szemét, hogy el ne essen.