Légy jó mindhalálig - 08

– Hó, nonono, – mondta az öreg úr s a csibukot kivette a szájából s
magasra emelte, aztán visszadugta s ugyanazzal a kézzel megsimította a
kisfiú fejét… – Derék.
Ők nagyon szerették egymást, mert tavaly egész télen együtt bujták a
könyveket abban a belső szobában, a bácsi regényt olvasott, ő meg a régi
Ország-Világot, meg tanult is vele, meg Jókait is olvasott, a Kétszarvú
embert, meg az Ősmagyar meséket, és sakkoztak is sokat… Olyan jól
senkivel sem lehetett meglenni, mint a bácsival. S a bácsi is egészen
máskép bánt vele, mint mással. Tudja isten, a családjával sohase
beszélt, jóformán szót sem váltott, ha meg beszélt, akkor mindjárt
ideges pörölés lett belőle.
– Hajja apa, – mondta Ilonka kisasszony, aki az apjával nem is szokott
beszélni máskép, csak ha valami idegenről van szó, így közvetve, – itt
egy kis nevelő, – s a kisdiák elpirult, hogy ilyen rögtön ezzel árulják
el, – nevelő: tanítványa van!
– Derék, – mondta a bácsi s bólintott egy nagyot, aztán komolyan szólt:
– egy osztályba jár veled?
– Igen, – zavarodott meg Misi, mert leleplezve érezte magát, most
egyszerre úgy gondolta, hogy nem is illik, hogy nevelőnek adja ki magát,
ha osztálytársa…
– Nagyon helyes: könnyebben készülsz te is, és jobban megmarad a
fejedben a tananyag.
Olyan jóakarat s meggondolás volt ebben a megjegyzésben, hogy Misi
egyszerre úgy érezte, hogy ő tartozik hálával Doroghynak azért, mert
taníthatja, mert tényleg, most átismétli az egész latint s az egész
számtant, pedig ő is ebben a kettőben a leghibásabb. El is határozta,
hogy soha többet nem mondja ki azt a szót, hogy tanítványom, csak úgy
mondja, hogy: együtt tanul…
– Két forintot fizetnek neki! – mondta Ilonka kisasszony. – Másnak ilyen
gyereke van, a mieink pedig még két forintot egész életükben nem hoztak
haza.
Misi egyszerre csak megérzett valamit: ez itt a baj. Antal úr nagy
szamár, Imre úr meg egy nagy lump, János meg még nagyobb, arról máskép
nem is beszélnek soha, tavaly egész évben csak kétszer volt odahaza és
miatta szoktak pörölni, szegény bácsi, meg szegény néni.
Felnézett a falra s nagy meglepetéssel látta, hogy nem volt ott a falon
a János szénnel nagyobbított arcképe, amit egy kollégája csinált s
tavaly a bácsi a szobából kidobta a konyhába, azt mondta, tegyék a
tűzre… Vajjon hova lett.
Ettől a Jánostól ő mindig félt, mert olyan heccelődő volt. Nagylegény
volt a kollégiumban és iszonyatosan tudott lumpolni. Tavaly oda is volt
valahol s nem is volt Debrecenben, de mintha azt hallotta volna, hogy
évek óta nem volt neki szabad otthon lakni, mert az apja nem tűrte: az
édesanyja egyszer kifizette az adósságát titokban, akkor Török bácsira
nem lehetett ráismerni. Persze neki nem mondták meg, de ő kispekulálta a
sok pörölést… Nem sokat törődött ugyan vele: mi volt ő még tavaly: egy
valóságos kis csacsi.
És most kínos csönd volt a konyhában, a bácsi parazsat keresett ki a
hamuból s a megtömött pipájába tette s uramfia, akkor csak belép János,
csak úgy háziasan, a vállára vetett télikabáttal.
Misi elijedt a róla most elgondolt rossz gondolatai miatt s tisztelettel
állott fel előtte.
– Gyere csak, gyere! – mondta Ilonka kisasszony – s mindjárt jelentette,
Misire mutatva: – nevelő…
És nagyszerűen tette hozzá:
S rámutatott az ujjával:
– Az Isaák Géza unokaöccse. Tizenkét éves és nevelő.
János ránézett a gyerekre s egy jó kemény barackot nyomott a fejére.
– Nagyra nőj öcskös! Nagyra nőjön a füled!
Misinek könnyes lett a szeme, fájt a feje, ahogy megnyomta a nagylegény,
de a megszégyenítés még jobban fájt, tudta, hogy most csúnyán kikapott.
Igyekezett eltakarni, hogy észre ne vegyék.
Szeretett volna már elszökni innen, már nem érezte jól magát, minek is
jött ide, persze, ha tudta volna, hogy János úr itthon lesz, akkor
várhatták volna!
– Nézd ezt a gorombát, – mondta Ilonka kisasszony, – eredj te pokróc – s
megsimogatta a kisfiú fejét.
Ez nem tűrte a simogatást se, egyáltalán ne nyúljanak hozzá.
Hirtelen lenyelte a könnyeit, várjatok csak, gondolta magában:
– Meg felolvasó vagyok egy öreg vak úrnál, minden délután egy óráig
olvasok neki s kapok érte egy hónapba három forintot.
– Mit nem hallok, – sikoltott Ilonka kisasszony – elájulok! Öt forint
egy hónapba!… Két darab elválasztott malacot lehet rajta venni, felibe
akárki felhízlalja s küldhetsz apádnak karácsonyra olyan debreceni
sonkákat, hogy az egész család elrágódik rajta egész télen.
Ezt Misi megalázásnak érezte, nincs az ő apja arra szorulva, hogy
malacot vegyen neki ő és hízlalja és azon rágódjanak.
– Majd nyerek a lutrin!… – mondta hetykén, de mindjárt röstelkedve tette
hozzá – Az öreg Pósalaky úr álmodott egyet s megtétette velem a lutrin,
ha nyerünk, akkor fele az enyém.
Ilonka kisasszony nem értette meg, de borzasztó nagyot nézett:
– Lutri!!… No csak a van hátra!… Már ez is lutri!… Szégyeld magad… Már
te se vagy tisztességes ember… – kiáltotta.
De János nagyot kacagott.
– Inkább ez az okos beszéd! Megvan a reskontó? Mutasd!
– Hiszen csak őtőle kérj tanácsot, akkor osztán majd nézhet apád a fia
keresete után.
Misi zavarba jött s homályosan most már emlékezett, hogy tavaly hallott
valami sírást, hogy lutri… Biztosan János is lutriz… És most már
szégyelte magát a lutri miatt, sokért nem adta volna, ha nem volna
reskontó a zsebében.
Előkereste a kis bugyellárisából a cédulát. Odaadta János úrnak.
Ez szakértő szemmel megnézte s felkiáltott:
– Egy forint!… Nem is bolondság!… Azt hittem, tíz krajcárt tettél rá.
– Nem, kérem, János úr, nem én tettem rá, – hárította el most már a kis
fiú s szerette volna, ha soha nem keveredett vón bele, nagyon bántotta,
hogy belekerült ebbe a dologba: ami Jánosnak tetszik, az szégyen. –
Pósalaky úr tette meg, csak énvelem küldte el s hogy legyen nálam, mert
ő nem lát, aztán, amit nyer, annak ideigérte a felét…
De ezt már úgy mondta, hogy máris el van határozva félig-meddig, hogy ő
azt a szennyes pénzt nem is fogadja el, undorodott tőle, szerencsére
úgyse nyer semmit s ez a legjobb.
– Mék az a Pósalaky, aki a városnál volt tanácsnok?
– Igen, most vak.
– A lesz a.
Csend volt. Az asszonyok szomorúan hallgattak. Valami fojtott s nehéz
érzés telepedett mindenkire.
– Hát aztán miféle gyereket tanítasz? – mondta János, aki most
érthetetlen s szokatlan módon érdeklődött a kisdiák iránt.
– Doroghy Sanyit.
– Doroghy? – s János nagyot nézett. – Doroghy?
– Igen.
– Van annak leánytestvére?
– Van három.
– Három… Nincs köztük egy olyan magas, nagyon szép lány?
– De igen! – kiáltotta élénken Misi.
Ilonka felfigyelt a merengéséből.
– Nahát, ha lány van, akkor ő ismeri!
– _Még_ nem ismerem! – vágott vissza nevetve János. – De meg fogom
ismerni!
– Azt elhiszem!
– Akkor meg lehetsz nyugodva, mert kívánságod beteljesül.
– Bárcsak más kívánságom teljesülne már.
– Az angyaloknak minden kívánsága teljesül.
– No, én nem tartok jogot az angyali címre, mert ez lesz az első
kívánságom, ami teljesül az életben.
– Mert biztosan most lettél angyal.
Misi kuksolt és szepegett, nagyon különös volt neki, hogy a néni
egyetlen egy szót sem szólott a fiához, pedig tavaly a bácsi volt így
vele.
János halkan fütyörészni kezdett.
Akkor odakint zsinyegés, lárma hallatszott, Szikszayék jöttek meg.
Ezek a Szikszayék a Török bácsiék legjobb barátai voltak, ritka vasárnap
volt, hogy együtt ne lettek volna. Most jött az egész család, elől a
bácsi egy hatalmas, piros, dudolgató ember, aki az utcán egész hangosan
szokott dalolgatni magában s csakúgy ragyogott róla a jókedv s a
megelégedés, utána a néni, aki olyan sovány volt, mint a kóró s a karján
egy pici gyereket hozott, akit ő még nem látott, mellette pedig két
sovány és rossz fiú jött, akik mindig pajkoskodtak s a nagyobbik csak
csokoládét akart enni, semmi mást, rossz is volt a foga, ritka és két
oldalról romlott mindenik.
Félrehúzódott, hogy róla szó ne essék s kézcsók után mindjárt beszökött
a bácsi után a szobába, olvasni. Még volt vagy másfél órája, meg akarta
nézni, mi van a könyvszekrényben, amit ő még nem ismer.
Róla aztán el is felejtkeztek. Mikor el akart menni, János úr odajött
hozzá s titokban ezt mondta:
– Mihályka.
– Tessék, – mondta csodálkozva s pirulva, mert őt még sose szólította
senki ezen a néven becézve, pláne János úr!
– Kisöcsém, itt van egy levél, e… vidd el ezt a Doroghy lánynak, de
annak a szépnek.
Ő paffá lett és hallgatott.
– De fel ne bontsd kutyaházi, mert Isten Jézus uccse megírom Géza
bátyádnak!
Erre ő kétségbeesve elvette a levelet. Ettől kitelik, hogy bevádolja őt
Géza bátyjánál.
Egész boldogtalan lett, hogy ilyen megbizatása van, de nem mert ellene
szólni.


VI. FEJEZET
amelyben legnevezetesebb, hogy a kisdiák fölfedezi Debrecen egyetlen
évszázados történelmi emlékét, amely nem várrom, nem palota, nem márvány
és nem érc, hanem egy háromszázéves gizgaz bokor egy ház ablaka alatt.
Álmosan, fáradtan megy az ember iskolába hétfőn reggel, első óra latin s
Gyéres tanár úr persze csengetés után nem jön.
– Őrszemet! őrszemet! – kiabáltak a fiúk. – Orczy menjen lesni.
Orczy nevetett s felpattant, jól esett neki a nagy bizalom. Szép szőke
haja símára volt kefélve és csillogott, mint az arany, olyan egészséges,
bátor, derült volt, hogy Misi fölébredt tőle és elmult a reggeli
kábultsága.
Ha Gyéres tanár úr hétfőn reggel nem jön, őrszemet szoktak kiküldeni,
hogy felhúzta-e már a függönyt? mert itt lakik a kollégium mellett, az
egyházi épületben. Mióta ilyen hidegek vannak, nem igen akar senki, mert
télikabátot kell venni, de ma Orczy olyan vidám és kedves, nevetve
vállalkozik, hogy elmegy lesni.
– Gyere te is Nyilas.
Nyilas nagyon megszeppent.
– Én?
– No ne gyáváskodj! – s Orczy hangosan nevet és már veszi is a kabátját.
Nyilas ijedten, habozva mozdul is, nem is.
– No ne legyél olyan alamuszi, – hecceli Orczy, erre ő vörösen és
kapkodva kiugrik a padból és felrángatja a kis télikabátját. Ő nem
alamuszi és nem gyáva, de hát: az nem szabad és ő nem tehet olyat, ami
nem szabad… Titokban igen: például olvas, ahelyett hogy tanulna… de
kimenni az osztályból… lesni…
A szíve hangosan dobog, az osztály nyüzsögve, sziszegve nézi őket: mind
nevet, mindenki tudja, hova mennek s helyeslik, és ő erre egy kicsit
hősnek érzi magát, mint Zrinyi Miklós Szigetvárában a kirohanáskor.
A folyosó üres, a folyosó óriási hosszú és kongó. Középen el kell menni
a Petőfi-szobor előtt, a díszlépcsőnél, egy pillantást fölvet az óriási,
gyönyörű szoborra, amely magasra tartja a bronzkarját és benne egy
tekercs papir. Akkor el kell menni az igazgatói iroda előtt. Itt igen
fél, mert ha kilépne véletlenül egy tanár, vagy a vén baka és ráordít:
elájulna menten.
Sikerült elsiklani; átfutottak a sarokig, ahol az I. A) volt, ahogy
kiértek a négyszögletű épület derékszögben tovanyúló folyosójára,
megrettentek, mert az I. A) előtt is leskelődött egy gyerek. Egyformán
megijedtek egymástól, mint két kis bárány, ha a bokrok közt találkoznak.
De Orczy nagyon bátor volt s tovább futott, Nyilas egyre rémültebben
utána. Az I. A) és I. B) után volt egy kapu, a mézeskalácsos felé. Ott
kifutottak, akkor Nyilas visszanézett s látta, hogy egy kövér,
szúrósbajszú tanár komolyan megy az udvaron végig, ez a tanár az V.
osztály főnöke volt, ettől igen félt, mert görcsös bottal járt.
Szerencsére nem nézett ide.
Az utcán kicsit megnyugodott, a nagytemplom felé fordultak s a
téglajárdán gyorsan mentek, ő már olyan fejvesztett volt, hogy semmire
se gondolt, ha Gyéres tanár úr szembejött volna, egyszerűen beleszalad
fővel, úgy hogy felökleli, de Orczy nagyszerű volt, vidám és tréfás,
nevetett és körülnézett: olyan volt, mintha nem is tilos úton járnának,
hanem éppen Gyéres tanár úr által kiküldve.
Az emlékkert vaspálcás kerítése mellett megállottak.
– Látod?
– Nem.
– Nem látod?
– Mit?
– Le van eresztve.
– Mi?
– A függöny.
Hiába erőltette a szemét, nem látta. A túlsó oldalon volt az emeletes
ház, annak valamelyik ablakát kellett volna látni, de ő nem tudta, hol
lakik Gyéres tanár úr, ő eddig nem törődött azzal, ő nem is gondolta,
hogy: lakik!
– Gyerünk be a kerbe.
Mindjárt előre szaladt, persze a kollégium felől mentek be a kertbe s a
bokrok mögül lestek a tanár ablakára. Most már jól látta Misi a
leeresztett függönyt, mert csak azon az egy ablakon volt lehúzva a
feszes vászonfüggöny, a bejárattól jobbra első ablak a földszinten.
– Megvárjuk?
– Meg.
– Míg felhúzza, akkor kezd mosdani, akkor kölni vízzel, akkor a bajuszát
kiköti, akkor felöltözik, akkor siet iskolába.
Misi dideregve a gyönyörűségtől, egyik lábáról a másikra billegett, sose
képzelt volna el ilyen rendkívüli kalandot. Folyton nevetett és a kezét
kikapta, meg visszadugta a zsebébe. Ekkora messze eljönni az osztályból!
még elképzelni is ilyen óriási dolgot!
– Te Nyilas, tudod mi a híres Debrecenbe? – kérdezte Orczy.
– Nem.
– Az a bokor ni!
– Mi?
– Az a bokor e, ott! Nem látod? Ott annak a kis háznak az ablakába. Azt
még Rákóczy ültette, itt vót a multkor nálunk Lőrinc bácsi, ő mondta,
hogy Jókai azt kérdezte tőle, megvan-e még a liciom, hogy Debrecen ki ne
pusztítsa azt a liceumot, mint a Simonyi-gátat, tudod.
De ő nem tudott erről semmit.
– Mi az a Simonyi-gát?
– Hát a Nagyerdő felé, a Péterfia végén a villasor, még Simonyi óbester
ültetett ott egy gyönyörű fasort, óriási fákat, valami háromszáz fát
tudod és tavaly mind kivágták, mikor Jókai bácsinak mondták, sírt: azt
mondta, nem jön többet Debrecenbe, mer itt több szép nincs, csak a
Simonyi-gát vót, még 48-ba is. Meg ez a liciom, mer ez még régibb, ez
már kétszáz, meg háromszáz esztendős, még az első Rákóczy, a
legislegelső ültette, tudod, osztán belenőtt az ablakba, no gyere nézzük
meg, még nem húzta fel a függönyt.
Kiszaladt az utcára és Misi utána, ámuldozó, csodálkozó szívvel.
Egészen átmentek a túlsó oldalra, egy alacsony, zöldes ház volt ott, az
ablaka egész a földbe volt süppedve, minden ablakon nagy vastag vasrács
kívülről rátéve és az egyik ablak rácsába belenőtt egy gyerekderék
vastag gircses-görcsös fa, de nem faforma, csak mint egy iszonyú vastag
kötél, összevissza benőtte a vasrácsot s azon kidugta a fejét, hosszú,
vékony szálak lógtak le, mint egy sűrű lombos csóva, és az ága, az
csakugyan olyan hitvány liciom volt, mint otthon a garádján, a kert
alatt, milyen sok volt.
– Ez az ni!
– Ez?
Csodálkozva nézte meg, ezt sose gondolta volna, hogy olyan nevezetes,
mert ő ezt sokszor látta és csudálkozott, hogy itt hagyták a város
közepén és az ablakon ki se lehet nézni tőle. De most már félt tőle és
féltette, ha a legelső Rákóczy ültette és a Simonyi-gátat máris
megsiratta, arra emlékszik, hogy Törökék tavaly mindig szidták a
polgármestert, hogy kivágatta a fasort, a nagyerdei fasort.
– Jókai?
– Igen.
– Jókai Mór?
– Igen. Az nagyon sokat írt, a legnagyobb regényíró.
– Én olvastam már tőle.
– Én is.
– Te mit?
– Én – mondta Orczy – nekem van két könyvem is, Törökvilág
Magyarországon, meg a Kis Dekameron.
– Én azt olvastam, hogy a Bolondok grófja, meg tavaly, hogy egy hősnek
megnyúzták a fejét és egy kecskebak fejebőrét ráhúzták és az ránőtt és
kétszarvú ember lett belőle.
Orczy csodálkozva nézett rá.
– Igazán? – és nevetett.
– De a bolondok grófja még sokkal gyönyörűbb volt. Meg a debreceni
lunatikus, a legislegszebb!
Akkor hirtelen rájuk kiáltott egy férfihang.
– Hopp hó!… No te iskolakerülő, hogy ityeg a fityeg?
Nyilas rémülten nézett fel, János úr volt, aki most ment a hivatalba,
erről is hallott tegnap beszélni, hogy mindig elkésik, nyolc helyett
kilenc órára megy.
Vérvörösen nézett rá, hogy a vállára tette a kezét.
– Mit csinálunk itt?
– Gyéres tanár úr küldött…
Nem merte tovább mondani, mert szégyelte, hogy Orczy előtt hazudjon.
– Ő elküldött, ti meg itt bitangoltok, mi?… Gyere csak?…
Avval félrehúzta.
– Mán odattad?
Misi csak nézett, nem tudta miről van szó.
– A levelet, no.
– A levelet?! Csak szerdán megyek oda!
– Hinnye, gyalázom az ileted!… csak szerdán?
– Igen.
János úr gondolkozni látszott.
– No jó, ha szerdán, szerdán. De azt megmondom neked, hogy őneki mondd
meg ezt: nagyon kéretem a kisasszonyt, hogy írással ne fáradjon, hanem
izenje meg veled, hogy, vagy azt a szót, hogy _szívesen_, vagy azt a
szót, hogy _sehogyse!_ Érted?
– Igen.
– Vagy: _szivesen_, vagy _sehogyse!_ El ne felejtsd!
– Igen.
– Te! az isten teremtsen belőled bőgős cigánt! ha valamit elrontasz,
olyan levelet írok Géza bátyádnak, hogy inkább rúgnál csillagot,
érted-e!…
Misi nem szólt, lehúzta a szemöldökét s hallgatott.
– No, nesze, kapsz egy hatost, – s a bugyellárisát kereste.
– Nem kell! – köszönöm szépen, nem kérek, – tette hozzá Misi és
elhúzódott.
János úr ránézett s fölnevetett.
– Ni, de nagy úr az úr, ugyan fel tudna-e váltani egy grajcárt?
Aztán legyintett:
– No ne beszéljünk sokat; ha öregapánk meg nem halt vóna, most is élne;
hát csak végezz szépen, nem bánod meg.
Azzal eltette a tárcáját, kezet nyújtott a kis fiúnak és egy szekérre
mutatott:
– Kápsálnak.
Avval szokott helyes lépéseivel tovább ment.
Szekér jött az út közepén a kollégium felől és a járdán két magas
feketeruhás teológus. A nap most szépen kisütött és szél sem volt.
Orczy kíváncsian várta.
– Kápsálnak, – súgta neki Misi.
– Mi? – kérdezte csodálkozva Orczy. – Mit?
Misi már tudta mi az, mert napok óta beszéltek róla a folyosón, a coetus
előtt, hogy az idén milyen későn kápsálnak.
– _Kápsálnak_… Gyűtenek.
– Mit?
– Hát a konviktusra, a cívisektől.
– Mit gyűtenek?
– Ki mit ad. Kukoricát, búzát, lisztet, szalonnát.
Orczy a száját is kinyitotta, úgy bámult.
– Diákok?… Koldulnak?
Misi elvörösödött.
– Az nem szégyen, az kápsálás.
Orczy nevetett.
– Te, én szeretnék felkéredzeni a szekérre, hogy lássam.
– Tök Marci vót.
– Mék az?
– Az A)-ban, Tajthy, a bennlakosok csak Tök Marcinak csúfolják.
Ebben a pillanatban elment mellettük a két teológus. Füleltek, hogy mit
beszélnek.
– Disznóság, ezek a parasztok két csű kukoricával szúrják ki az ember
szemit, meg egy hatos… legfejjebb…
– Nem tudom, mir nem szüntetik má meg…
Avval tovább mentek.
Misi elvörösödött, most egyszerre nem kápsálásnak látta, csak
koldulásnak a dolgot s röstelkedve nézett utánuk.
Orczy meglökte.
– Gyere már…
Hirtelen átszaladtak a túlsó oldalra.
Hát az ablakon nem volt már függöny, sőt ki volt nyitva és teljesen
felöltözve állott ott Gyéres tanár úr, aki nagy szemet meresztett, ahogy
meglátta őket.
– Ti mit csináltok ott? – kiáltott ki. – Ti haszontalanok! Jöttetek
megnézni az ablakot? Lestek? Ahelyett hogy tanulnátok?…
A két gyerek leforrázva állott.
– Takarodjatok be rögtön az osztályba! No majd én megleckéztetlek máma!
Erre ők elkezdtek futni s most már nem kerülgettek a folyosókon, hanem
átvágtak az udvaron és lélekszakadva értek be az osztályba.
– Csitt, csitt, csitt, – mondta Orczy s mindenkire átragadt az ijedsége
és némán ültek.
Pár percig halotti némaság volt, de aztán, hogy csak nem jött még a
tanár, megint nekibátorodtak s kis idő mulva újra zsibongás lett,
csöndes zúgás, mint a dolgozó méhkasban.
Csak Misi ült némán s rettegve, mélyen le volt hangolódva s meg volt
illetődve, a könyveit pontosan kirakta maga előtt s el volt rá készülve,
hogy a tanár úr bejön s legelőször is őtet fogja leckéztetni s mindent
kikérdez, amit nem tud s már előre látta, hogy belesül a feleletbe s
akkor hogy fogja többet Doroghyt tanítani. Doroghyról hirtelen eszébe
jutott a levél, amit át kell adni a nénjének, a hideg lelte, már megint
milyen iszonyú s ellenszenves dolgot kell csinálnia. Lesütötte a fejét s
a latin Exertitiumba merült, végigolvasta az egészet, s kereste, hogy
vajjon mit fog kérdezni a tanár úr, amit nem fog tudni, de minden szót
tudott, s minden szót értett.
Arra neszelt fel, hogy az osztály felállott körülötte, az ajtónyitást
nem is hallotta, a tanár úr már a katedrán volt, úgy nézett rá, mint egy
kísértetre, oly hirtelen jelent meg.
– Többet ilyet ne tapasztaljak, – mondta erősen a fiatal tanár s egészen
kopaszra nyírt fejét, két lobogó pofaszakállával, amely az álláig ért,
mint egy harapós kutya emelte fel a fiúk feje fölött – többet ilyet ne
tapasztaljak, hogy előörsöket küldjetek ki, a tanárok érkezését lesni…
Mert ha még egyszer ilyet tapasztalok, kicsapás lesz a vége… Üljetek
le!… Orczy!
Előbb mindenki leült, akkor Orczy felpattant.
– Oszd ki a dolgozatokat.
Nyilas megkönnyebbült, azt hitte, jön a külön lecke.
Orczy frissen, könnyű és elegáns mozdulatával kipattant s fogta a
dolgozatok csomóját, hóna alá vette, ölébe szedte és sorra kiosztotta, a
dolgozatok abban a sorrendben voltak, ahogy ültek, úgy hogy sorra
letette mindenki elé a magáét.
– Nyilas!
Misi felugrott s halálsápadt lett.
– Fordítsd le latinra ezt a mondatot: _Az is… tolvaj… aki… az emberek…
bizalmát… meglopja…_ Na, hogy fordítod? hamar, hamar – s ceruzájával a
taktust ütötte… Hogy van az, hogy tolvaj?
– Fur, furis.
– Igen; hány mondat ez? Ismételd el.
Misi elismételte:
– Az is tolvaj: egyik mondat; aki az emberek bizalmát meglopja: másik
mondat.
– Melyik a főmondat?
– Főmondat: az is tolvaj.
– Na tovább, ne kelljen minden szót… Mi a másik?
– A másik: aki az emberek bizalmát meglopja.
– Ez milyen mondat?
– Ez mellékmondat.
– Milyen mellékmondat.
– Alanyi mellékmondat.
– Na fordítsunk.
– Etiam ille est fur.
– Tovább.
– Qui…
– Melyik szót nem ismered? Ember?
– Homo, hominis: ember.
– Bizalom?
Misi hallgatott.
– No: bizalom az: fiducia. Most fordítsd le az egészet.
– Etiam ille est fur, qui… fiduciam… hominum… furat.
– Furat? ne beszélj olyan furát! Egyelőre még ne alkoss új szavakat,
pláne latinul. Rapit.
– Etiam ille est fur, qui fiduciam hominum rapit.
– Hát ezt a mondatot írd fel a jegyzőkönyvedbe és ahhoz tartsd magad.
Misi lángvörös lett, egyszerre megértette a tanár finom célzását s
halálosan elijedt. A szeme kimeredt s az arca elnyúlt. A tanár többet
nem figyelt reá, Orczy után ment és segített neki kiosztani a
dolgozatokat. Ő csak nézett, nézett a fekete falitáblára, amely rosszul
volt letörülve s nagy krétafoltok voltak rajta, s pellengéren volt, úgy
érezte, mindenki folyton őt nézi, ahogy itt áll s hol viaszsárga az
arca, hol vörös, a vér szökdösött a fejében s szédült, ahogy ott állott
két gyenge lábán. Hogy ő meglopta a tanár úr bizalmát, mert ezt nem
tette volna fel róla a tanár úr, hogy ő még ilyenekre vetemedjen, mikor
tanítványt is adott neki, most el fogja venni a tanítványt s akkor az
lesz a legnagyobb szégyen, akkor ő többet nem is mehet haza a szüleihez,
mit szól Géza bátyja, ha megtudja… Homályosan tűnt fel s egyre
homályosabban egy-egy gondolat a fejében s már éppen elszédült volna,
mint ott a répaföldön, mikor kapált, ugyanazt a szédülgetést érezte,
akkor mellette Gimesi megrántotta a kabátját.
– Üjj le má.
Akkor leült. De ettől újra megijedt, mert a tanár úr nem mondta, hogy
üljön le, de most meg ismét felállani nem mert, most nem tudta, mit
csináljon, csak ült összeroskadva s kimondhatatlanul rosszul érezte
magát.
– Muti a füzetedet, – mondta Gimesi, aki nagyon mérges volt, mert a
dolgozatára kétharmadot kapott.
Ő nem bírta a kisujját se mozdítani, csak nézett fáradtan s gőzben
kavargott előtte az egész világ, szivárványszínűek voltak a betűk.
– Egyes! – mondta Gimesi s a füzetet kiterítve hagyta. Azzal az Orczyét
is elvette, s felnyitotta, kétharmad, mondta, ahogy megnézte. Osztán
neked egyes?… mingyán nyakon váglak!
Misi ezen egy kicsit elmosolyodott, szerette volna megölelni Gimesit,
hozzásímulni, szeretett volna lefeküdni mellette s a fejét letenni az
ölébe, úgy el tudott volna aludni és elfelejteni mindent, aludni, s jó
volna nem ébredni fel többet.
Csengetésig dolgozat-magyarázattal telt el. Ő nem hallott semmiből
semmit, azt hallotta, mikor mondta a tanár úr, hogy: »azt elismerem,
hogy nehéz dolgozat volt, nem is tudta jelesre megfejteni senki, csak
Nyilas Mihály… De hogy ennyi csacsiságot össze-vissza firkáljatok, azt
igazán nem hittem volna… Díszbizonyítványt állított ki magáról az
osztály már megint. Tizennégy elégtelen dolgozat. Abszurdum.«
Misi ahelyett hogy örült volna, vagy büszke lett volna, lesütötte a
fejét s szégyelte magát. Érezte, hogy ez a kiemelés egyáltalán nem válik
dicséretére, mindenki irígykedve néz rá, jobban szerette volna, ha neki
is kétharmada lett volna, hogy hasonlított volna a többihez és ne
mondták volna ki a nevét külön, összeborzongott: csak ne néznének rá
külön soha, csak maradna olyan láthatatlan, hogy senki se venné észre,
hogy elbujhatna magának és pipiskedhetne és motyoghatna és írhatna és
rajzolhatna s játszhatna: csak ne volna rá szükségük másoknak. Ő soha
senkitől semmit sem kér, semmit se kíván, és sohase hagyják békében,
most azt hiszik, azért csinálta jelesre a dolgozatot, hogy megcsúfolja a
többit, pedig ő nem vette észre, ő nem tudta, hogy az nem kétharmad
lesz…
Csengetéskor még nem végzett a tanár a dolgozatokkal, de abbahagyta s
kimenés előtt még felszólította Orczyt:
– Orczy!… Fordítsd le a jövő órára azt, amit most lediktálok: írd le.
Orczy ceruzát vett elő s lehajolva állásában, írta, figyelmesen nézett,
olyan bátor, őszinte, olyan ragyogó szőke vidám fiú volt, ahogy így a
füzetről felpillantott a tanárra:
– A törvényt… Nem: _A törvény határait… áthágni… senkinek sem szabad…_
Ezt le fogod fordítani a jövő órára kifogástalanul… Ez nem elég:
dolgozatot fogsz ebből csinálni.
Ezzel a tanár felvette a fogasról szép puha kalapját s illatosan és
vidáman elment.
Az osztály nagy zsibongással tárgyalta a latin dolgozat sorsát s óriási
vitákat rendeztek. Mindenki odajött, hogy megnézze a Nyilas dolgozatát s
csodálták, hogy egyetlenegy hiba sem volt benne, csak egy elválasztó
vesszőt nem tett fel s egyest kapott. A legjobb dolgozat kétharmad volt,
a jeleseknek is, még K. Sántának is kétharmada volt.
De Misi egész nap kábult volt s szomorú.
Legjobban szerette volna széttépni s eldobni azt a levelet, amely a
belső zsebében volt s égette a testét. De akkor visszaélne a mások
bizalmával. Bízott benne János úr… De ő érezte, hogy itt valami nincs
rendben… Úgy érezte, mintha az volna a helyes, ha eldobná,
megsemmisítené, vagy visszaadná a levelet, de nem merte: meg volt
lódítva egy úton, mint a golyó s ő tudta, hogy neki gurulni kell,
repülni kell, amíg csak végig nem halad az úton…
Szerdán délután tanulás közben egyszerre csak felállott, azt mondta
Doroghynak, hogy…
– Számítsa ki ezt a példát – így, ahogy elkezdtük, – s kiment.
A másik szobában a beteg mama volt, nem szólott előtte semmit,
keresztülment a szobában, s ki a konyhaelőszobába, ott nem volt senki,
hanem abból hátul jobbra nyilt egy kamara s abban hallotta, hogy Bella
dúdol, akkor hamar odament s belépett a kamarába.
Bella meglepetve nézett rá s nevetett, gyönyörű volt, a karján fel volt
gyűrve a ruha egész magasra, úgy hogy a vakító fehér karja világított a
félhomályban, hosszú fehér kötény volt előtte s lisztet szedett ki egy
igen nagy pléhtálba. A fején is kendő volt hátrakötve s egy-két barna
hajfürtje kikandikált, úgy előrehajlott s csillogó sok fehér fogával
ránevetett Misire, nem is szólt, csak kérdően nézett rá.