Gróf Gvadányi József és Fazekas Mihály (Magyar remekirók 6. kötet) - 14

Ki a töméntelen víz
Peshedt nyomát azonnal
Borfával ülteté be.
Áldott emlékezetben
Maradjon én előttem,
Mert én ha rá botolnék
Száraz porára, tüstént
Jó borral önteném meg.
Hej! kár gyalázni a bort!
Hiszen! ha a garadra
Felöntök én, ki nálam
Az ég alatt vitézebb?
A legnagyobb vezér sem
Furfangol oly manővert,
Mint a fejembe készűl.
Elbúhat a világnak
Minden mihaszna bölcse,
Ha néha kótyogósan
A physikába vágok,
Vagy astronomizálok,
Forog nekem nap és föld,
Sőt a sut is megindúl. –
Ha én amúgy búsásan
A torkomat megöntöm,
Hozzám jöhetsz tanúlni
Bízvást akarmi nyelvet. –
Ha fejem nem ollyan éppen,
A mint magam szeretném;
Egyszerre fínomabb észt
Tudok belé locsolni. –
Rebelliót ha érzek
Belső monarchiámban,
Egy jó palaczkkomandó
Lecsendesíti tüstént.
Ki a király, ha én nem?
Hej kár gyalázni a bort!

EXSURGE COR MEUM.
Szívem emelkedjél,
Mig ügyed ártatlan,
Légy tántorithatatlan;
A rossz szerencsének
S rendetlenségének
Pálmát ne engedjél,
Szívem emelkedjél.
Ne szűnj reményleni,
Szélvész után mindég
Kellemetesebb az ég;
Majd ha jól kiderűl;
S a bús tenger leűl
Szép lesz rajta menni,
Ne szünj reményleni.
Csak dühösködjetek
Mennyköves fellegek,
Szórjatok lángot egek.
Mindég nem tartatok,
Majd más csillagzatok
Lenyomják mérgetek’
Csak dühösködjetek.
Reménylek mig élek,
A nagy lélek nem fél,
Akármint fújjon a szél.
A hab ha rám dűl is;
Hajóm elmerűl is:
Úszva is reménylek,
Reménylek míg élek.
Szívem békével élj,
Mert ha nem tántorog,
Reménységem győzni fog;
A mit sok átkozott
Esztendő nem hozott
Megád egy percz, ne félj,
Szívem békével élj!

A SERDŰLŐ BAJUSZHOZ.
Ifjú tolla Ámor nyilának
Serdűlő bajusz! idvez légy!
Sok szerelmes csókok párjának
Felibe prémkoszorút tégy;
Míg a finnyás nyári lepkéket
Torzos tarlód el nem inti,
Vagy mig a göndör szőröcskéket
A tél dérrel be nem hinti.
Mondja bár a szépség Mómussa,
Hogy ékesnek nem tart senki,
Ne hidd, kis Cupido mókussa,
Csak pelyhed jobban tessen ki;
Hogy játszhassanak búvócskákat
Bársonyában a kellemek.
Majd meglásd, milyen gyöngyszikrákat
Szórnak rád minden szép szemek.
Én is sodrom, de mind hiában
Zúzos fürtjét a szürkének,
Elhűl ettől a csók szájában
A könnyen ingó hőlgykének;
S midőn szeme rezzenéséből
Bóldog jelemet képzelem,
Borzomtól megdobbant szívéből
Akkor reppent a szerelem.

KALENDÁRIOM MAGYARÁZATJA UTÁN SERKENT GONDOLATOK.
Gergely pápa az időnek
Baján úgy segíthetett,
Hogy tízet egy esztendőnek
Napjából számkivetett;
Ha ez így menne sorba,
Hány idő lenne csorba?
Ha éltemen végig nézek,
Csak elijjedek tőle
Magam is, hogy mennyi tízek
Esnének ki belőle,
Melyek e jó hazának
Hasznára nem valának.
Hanem azzal mégis végre
Magamat megnyugtatom,
Hogy a közös segítségre
Volt mindég akaratom;
Ha mikor nem kellettem,
Én arról nem tehettem.
De tudtam mindég érzeni,
Hogy kellene igazán
És haszonnal segíteni
E bajban forgó hazán.
S ha többet nem tehettem,
Legalább kesergettem.
Használtam is megismérem
Mikor hogy tőlt, ha kellett,
Buzgott is és folyt is vérem
Érdemes hazám mellett;
Hogy ennyit is tehettem
Boldogságom érzettem.
Olykor, midőn a felkentek
Helikon tetejére
Zengedezni lanttal mentek
Nyelvünk dícséretére,
Én kenetlen, dudában
Dícsértem a pusztában.
Ha más hazánk óltárára
Ökröt vagy bakot vágott,
Áldozatúl tettem arra
Én is egy-két virágot;
S hogy többet nem tehettem
Rá csillagot festettem.
Többre nem is számolhatom
Éltem arany számait;
De majd ha megtalálhatom
A nagy titok kúlcsait,
Ujra nyíló életem’
Hasznosabban tölthetem.

AGGODALOM.
Virágzásom idejében
Akármerre kerültem,
A természet nagy kertjében
Minden nyitott körűltem,
Minden újúlt, éledett,
Minden örvendeztetett.
Ah! de már hogy meghervadtam,
Ha lehajtom fejemet,
Azt sugja a föld alattam,
Hogy mahólnap eltemet.
Sorsom így ha képzelem,
Elgyalít a félelem.
De ha nézem a temérdek,
Csillagokkal tőlt eget,
És tanácsot tőle kérdek,
Ő magához integet,
Hol kinyílva tölthetem
Ujra munkás életem’.
Lelkem ezt ohajtva látja
És repűlne hirtelen,
Csak az fáj, hogy test barátja
Tőle válni kénytelen.
Ő a világi sok bajt
Únva nyúgalmat ohajt.

VÉGBÚCSÚ.
Elunván már várakozni
A világ jobbúlásán
S haszontalan gondolkozni
A szív titkos forgásán,
Szegény testem bár nem ohajt
Jó lelkétől elesni,
De ez ő rá keveset hajt,
S jobb hazát megy keresni.
Barátim! kik türhetétek,
Elnézvén, sok hibámat,
És édessé tehetétek
Sok keserű órámat,
Én a kétség nagy kárpitját
Íme már elérhettem,
Melynek eddig titkos nyitját
Észszel fel nem érhettem,
Már ajtaja felén vagyok,
Már küszöbén lépek bé,
S íme mindent ide hagyok
Csak titeket veszlek bé.