Gróf Gvadányi József és Fazekas Mihály (Magyar remekirók 6. kötet) - 06

Nádat hányt a tűzre, szárítsam gúnyámat,
Mondotta s lehúzta lábamról csizsmámat.
Önnön maga vízből holmimet csafarta,
És csak melegedjek s nyúgodjam, akarta,
Bojtára lenyergelt lovamat vakarta,
Etette, itatta, pokróczczal takarta.
Szerszámom s csizsmámat hájjal jól megkente,
Megszáradott rajtam, mint dolmány, mint mente.
Új keresztyén kését aczéljához fente,
Ezek után szemmel bojtárjának inte.
Tudott ez deákúl, tudta ez szándékát,
Hozott a karámból két berbécs lapoczkát,
Maga megspékelte, meg is adta sóztát;
Tett a tűz mellé még egy bogrács káposztát.
Ez már főzve meg volt, csak melegítette
Berbécsbe a spéket foghagymával tette,
Hogy megsűlt, a fent kést s villát elővette,
Egy fejér kenyérrel mellém helyheztette.
Mig a berbécshús sűlt, én addig nyúgodtam
Megszáradván tűznél jó álmat aludtam;
Felébredvén egyem, kínált: hozzá nyúltam,
Megvallom: erőmben nagyon megújúltam.
Kéz kezet mos; azért én útitársomat,
Előlhozám borral tőltött kulacsomat,
Jól iván, felejtni kezdém balsorsomat,
Meg is részegítém csikós szakácsomat.
Míg ettem, az egész _atmosphera_ tisztúlt,
Sem mennykő, sem zápor, jég fellegből nem húllt,
Rózsaszín szekerén _Aurora_ megindúlt,
_Zephirus_ követte, már _Boreás_ nem dúlt.
Aranyos serényű lovakon jött _Phoebus_,
Mondám: jó lesz dolgom _stantibus his rebus_,
Ugyan ebűl voltam _elapsis diebus_,
Örvendek: támadott _post nubila Phoebus_.
A csikósbojtárral lovam nyergeltettem,
Az egész lomomat reá mint vólt, tettem,
Kótyagos gazdámtól végbucsumat vettem,
És Jászberény felé egy pusztán ügettem.


HARMADIK RÉSZ.
Ebben leirja a nótárius érkezését Jász-Berénybe, ottan mit mivelt,
miként mene ki. Aszódon, Czinkotán által menvén, mit gondolt Pestet és
Budát látván. És Pesten általmenvén Budára, hol és kinél vette
szállását.
Még délelőtt értem Jászok várossába,
Filisteusoknak[16] metropolissába,
A város sáfára az első útczába,
Meglátván, vezetett a maga házába.
Csóváltuk fejünket egymást itten látván,
Rég már az ideje, hogy mi ketten Kassán
Iskolába jártunk, professor volt Dzián,
Jó barátok lévén, csudálkoztunk méltán.
Azért is egymásnak nyakába borúlánk,
Barátság csókjával egymást megcsókolánk,
_Condiscipulusink_ mind öszveszámlálánk,
Múlt jó napjainkat vígan előhozánk.
A városházához ez engem vezetett,
A hol is nagy gyorsan asztalt teríttetett,
Ehez két vendéget s engem leűltetett,
Csodáltam, melly úri ebédet főzetett.
Jó egri bort tőltött Lehelnek kűrtjébe,[17]
Színig tele lévén, tartotta kezébe,
Megitta érettem, nem maradt csepjébe
Semmi. Álmélkodva néztem a szemébe.
Nékem is megtőltvén azt kezembe vettem,
Ő érette iván, kétszer pihentettem.
Olly _perfectióra_, mint ő nem mehettem,
Egy húzomba aztat belém nem önthettem.
De ez mesterségét a két vendég tudta,
A kűrtöt mindkettő olly gyorsan hajtotta,
Hogy míg szem pillantott, üresen tartotta
Kezébe’: s hogy újra tőltsék, óhajtotta.
A főkapitánynak az egészségéért,
Más kapitányokért és a hadnagyokért,
Ittunk azoknak is a feleségekért,
Végre fegyvereik bóldogulásáért.
Minek utánna mi jól ittunk s jól ettünk,
A sáfár házához én, meg csak ő mentünk,
Új fogadást hittel mi egymás közt tettünk,
Jó barátok lészünk, meddig tart csak éltünk.
Újra megölelvén kedves barátomat,
Udvarra vezetém jól tartott lovamat,
Aszódnak tartottam a kantárszáromat,
Ott a fogadóba tettem hálásomat.
Gödölőn keresztűl másnap Czinkotára,
Éppen harangoztak tizenkét órára,
Béértem, s szállottam egy paraszt gazdára,
Mikor a juhait hajtá esztrengára.
Itten katonásan hideg sűltet ettem;
De a kulacsomba jól bétekíntettem,
Fakómmal abrakot szénát is etettem,
Ivott is; s hátára magamat vetettem.
Mentem; de nem többet hanem egy kis órát,
Hát meglátám Pestet és Budának várát,
Megállottam; s véltem: Salamon oltárát
Látom, s csodáltomba alíg vettem párát.
Én Pesten keresztűl léptettem sebessen,
De Dunán vert hídon mentem csak csendessen,
Láttam egy iffijú túl sétál ékessen,
Mintha őt esmérném, tetszett olly rendessen.
Átmenvén a hídon utánna siettem,
Lovon űlvén őtet hamar is érhettem,
Elérvén örűltem, hogy ráesmérhettem,
A szathmári bíró fia vólt: nevettem.
_Praeceptora_ vóltam, hogy vólt _principista_;
Eger várossába vala ő _jurista_,
Nagy prókátoroknál lévén _patvarista_,
Királyi táblánál mostan _cancellista_.
Megszóllítám: visszanézett s csodálkozott,
Monda: Lelkem földim! téged Isten hozott,
Ha hozzám nem szállasz, lészel te átkozott,
Jó szállásom vagyon, lehetsz megnyúgoszott.
Egy gazdag serfőző császárfördő mellett,
Mint egy kastély olly szép házat építtetett,
Szép _mobiliákkal_ felékesíttetett;
Dunán lemenőknek ád szép tekíntetet.
Sok uraknál vagyon sok ezer summája,
Melyből hat _procentum_ jön bé uzsorája:
Szuferénnel tele bóltban négy ládája,
Őrzi azt hat erős szelindek kutyája.
Rég már az ideje, hogy megözvegyedett,
Egy fia vólt, kinek hadi tisztséget vett,
Ármádánk _Kolinnál_ mikor verekedett,
Ottan a prusszustól agyonlövettetett.
Csak hat hetűs vala akkor leánykája.
Ez most olly szép, mint volt Páris Helenája,
Sok gavalér lenne örömest mátkája,
Mert érzik, atyjának van arany mannája.
Maga szép ősz férfi, egyenes állása,
Piros pozsgás; mert vólt mindég jó tartása,
Fontos a beszédje, ollyan a járása,
A házának okos, bőlcs kormányozása.
Pere lévén egyszer eggyik adóssával,
Ez alkalmatosság a _cancellistával_
Esmerőssé tette, és szolgálatjával
Nagyon elégedvén így szólla magával:
Kedves uram! Budán senki semmit ingyen
Nem ád; tehát kérem a szerencsém légyen,
Pénz nélkűl én nálam asztalt, szállást végyen;
Kegyelmed házamnál, mi tetszik, azt tégyen.
Főldim megköszönte eztet becsűlettel,
Ajánlását vette minden tisztelettel,
Megszállt három szobát tele készűlettel;
Kárpittal, kanapé, tűkrökkel, székekkel.
A _cancellistát_ ő most is úgy szereti,
Hogy mindenbe kedvét teszi, hol teheti,
És a vak is aztat itten sejdítheti,
Hogy ha néki tetszik, Fránczlit elveheti.
Megmondá ez néki, hogy én _préceptora_
Vóltam és hogy vóltam vezető _mentora_:
Mindjárt kért, ne szálljak vendégfogadóra;
Szolgálatomra lesz étele és bora.


NEGYEDIK RÉSZ.
A melyben Budát, Pestet és ezeknek vidékét írja le.
Itten Budán kezdett szerencsém szolgálni;
De útamba akart mindég ellent állni,
Hányszor nem kelletett majd éltemtől válni,
Most nyugszom, itt mindent meg akarok látni.
Ki is mentem másnap a Duna partjára,
Szememet vetettem Pestre, hol Budára,
Nem tudtam, mit nézzek elől s utóljára,
Azért mostan adom mindennek tudtára:
A természet tette itt remek munkáját,
Mert ha ki tekínti Budavára táját,
Nem fog itt mást látni, csak szépség csodáját,
És a teremtésnek egy nemes formáját.
Menedékes hegyen van a vár építve,
Erős kőfalakkal s bástyákkal kerítve.
Napfényen ragyogó tornyokkal szépítve,
Útczái kövekkel vannak béterítve.
Ezeket nagy roppant házak ékesítik:
Sok költséggel épűlt templomi szépítik,
Piarczán felszökő kútak díszesítik,
Gyönyörű lakosi nagyon nemesítik.
De főképpen Mátyás király palotája
Kevélyen áll benne, ritka is pompája,
Bármennyi idegen szem tekínt reája:
Királynak való ez, mást nem mondhat szája.
Országunk oszlopi itten lakást vettek,
Kik fejedelmünktől ide idéztettek,
Hogy hazánk kormányi légyenek: küldettek,
Szegények s gazdagok bírójává lettek,
Hogy folytathassanak mindent csendességgel,
Kormányozhassanak kívánt békességgel,
Az alpereseket haza törvényjével
Megnyugosztalhassák igazság tettével.
Ki hadi fővezér az egész hazában,
Ide helyheztetett, és áll hatalmában,
Hogy a lármázókat tartsa zabolában,
Légyen a csendesség ő rendes folytában.
Így Apolló lakást vett Buda várában,
Márs is benne lakik kivont sátorában,
Borúlt a Békesség Igazság nyakában,
Részesek mindketten egymásnak csókjában.
E vár alatt még más három város fekszik,
Egy mértföld a hosszuk, mely is jól kitetszik,
Ó-Buda, Vizváros, Tabánnak nevezik,
Ezeket csodálva jövevények nézik.
Néhány meleg fördők bennek találtatnak,
Minden sorsból valók ezekben mulatnak,
Doktorok, borbélyok ezek körűl laknak,
Azért is betegek itt felgyógyúlhatnak.
Fedetlen tornyával még egy török mecset
A vízivárosban hogy áll, azért esett:
Hogy ez arról tégyen jelt s emlékezetet,
Hogy _Kara-Mustapha_ itt megverettetett.
A városokon túl feküvő szép megye
_Amphitheatrumot_ mutat völgye s hegye,
Akármerre ember szemét vesse, s tegye,
Mást nem lát, csak melyből szív örömét vegye.
Hegyei bé vannak szőlőkkel terítve,
Alattok borházak sorba felépítve,
Eggyik a másiknál czifrábban szépítve,
Prés, sajtók és kádak szürethez készítve.
Pomona kosárba almát, cseresnyét ráz,
Flora nympháival virágok közt czikáz.
Ritkán Diánnának nyila szarvast hibáz,
Madarkákat lépen fog itt sok madarász.
Édes musttal tölti _Bachus_ itt hordóját,
Nyujtja a vevőknek bora kóstolóját,
Veres borral töltött üveges korsóját,
Gyakran Orpheus is megfujja gordóját.
A völgyek árnyéka hideg kútforrással
Bővelkedik, gyémánt színű vízfolyással,
A kövi halacskák itt ficzkándozással
Játszanak, pisztrángok, mint nyíl olly úszással.
A városok között mintegy méltósággal,
Szőke Duna vize foly csendes habzással.
Ágokra nincs osztva, van itt egy folyással,
Füleket nem sértő szép lassú zúgással.
Számos terhelt hajók drága portékával,
Megannyi megtöltve sóval, gabonával,
Bésózott húsokkal, füstölt szalonnával
Evedznek le rajta hazánk sok javával,
Fekete-tengerig egészlen lemennek,
Itt adnak el mindent a sok idegennek,
Ott cserélt portékát ezekre terhelnek,
Lovaktól húzatván nyereséggel jönnek.
Ő ezen tengerbe foly bé hét folyással,
Magas kősziklákról tajtékos habzással,
Valamint a Nilus dűl hét ágazással,
Égyiptom tengerbe kövekről zúgással.
Ollykor királyunknak szép hadihajói,
Kiknek arboczfáján lobognak zászlói,
Széltől lebegtetnek kivont vitorlái,
Könnyen úsznak, hátán morganak ágyúi.
Valamint kotlós tyuk csirkéit vezeti,
Úgy csajkák nagy száma ezeket követi,
Ha a hadihajó vasmacskáját veti,
Kerűletjét ennek soksága bélepi.
Duna! oh de drága Neptunus magzatja!
Szépséged Europa minden vizét hatja,
Örvényidben magát hány viza nyugtatja?
Arany fövényednek drága minden latja.
Nem elég hogy Budát te úgy ékesíted,
Még Pest várossát is hozzá eggyesíted,
Ezt hajókból kötött híddal teljesíted,
Nyelv ki nem mondhatja: őket mind szépíted.
Ez öszvekapcsolást ha fontosan nézem,
_Jónathás_ és _Dávid_ barátságát képzem,
_Cástor_ és _Polluxnak_ szerelmeket érzem,
Mégis dícséretit eléggé nem végzem.
Ez hídon sok ezren napnak lementével
Sétálnak és telnek örömök kedvével.
Sok _Pyramus_ játszik rajta _Thysbéjével_,
Enyhűlnek fagyossal s mandola tejével.
Mesterséges tüze gyakran Vulkánusnak
Ég rajta, de többet ég tüze Vénusnak.
Itt sok ártatlan szív tétetik czinkosnak,
Jól hívják e hídat hát Labyrinthusnak.
Jubál[18] találmánnyát itt sokszor láttatja,
Sok ezer fül lantját, sípjait hallgatja,
Magát sok gavalér czifrán fitogtatja;
De soknak erszényje e szelet jajgatja.
Pest Budánál sokkal még mostan ékesebb,
Több méltóság lakja, azért is nemesebb,
Mulatság tárháza, mellyért is kedvesebb,
Épűletjeiben gazdagabb s fényesebb.
Bőlcs _Minerva_ benne vette a lakását,
A tudományoknak megnyitá forrását,
Tanúlók fejére árasztja folyását,
Benne helyheztetvén _universitását_.
Minden esztendőbe _Bellona_ tábora
Szép térségén fekszik, sorban áll sátora,
Nem kéméltetik itt ágyúja, sem pora,
Fegyver ropogása mint villám szapora.
Illy ékességeket Pest és Buda körűl
Lehet látni, kiben lélek és szív örűl,
Ha ollykor bánatba mindkettő bémerűl,
Ezekre tekíntvén vídámsága kerűl.


ÖTÖDIK RÉSZ.
Sajnálja a nótárius budai útját, mivel azt gondolta, hogy Budán ollyan
régi magyarokat fog találni, mint valaha laktak, ollyas dámákat is; de
reménységében megcsalattatván, leírja a régi magyar őltözeteket.
Mind igy vannak ezek, szemeimmel láttam,
Pest’, Budát mind belől, mind kívűl vizsgáltam:
De hogy ide jöttem, azt már most sajnáltam,
Mert a mit kerestem, itt fel nem találtam.
Véltem, fogom látni nemzetemnek fénnyét;
Magyar öltözetnek kiválasztott kénnyét,
Bíbornak, bársonnak, skárlátnak a színjét,
Siberiából jött nyúsztját és gerínnyét.
Véltem: mente, dolmány takarja testeket,
Skófiumból szőtt öv keríti ezeket,
Borítja hogy hosszú nadrág szemérmeket,
Díszesíti nyusztos kalpag a fejeket.
Karmazsin, gordovány csizsma lesz lábokon,
Tigris- vagy párduczbőr fog függni hátokon,
Kerecsen kócsagtoll lebeg kalpagokon,
Bogláros pantallér csörög a nyakokon,
Gondoltam, üstökök érik a vállokat,
Kard tarsollal fogja verni a lábokat,
Buzogány vagy csákány tölti meg markokat,
Ollykor hogy pánczéring fedi bé tagokat.
Véltem, hogy ha űlnek paripalovakon,
Igmándi, füredi nyereg lesz hátokon,
Fecskefarku czafrang fog függni farokon:
Szironyos, sallangos szerszám lesz azokon.
Vagy hogy ezek lesznek skófiummal varva,
Ezüst avagy arany boglárral takarva,
Vagy lésznek tengeri csigák reá rakva,
Sárga, vörös és zőld szironynyal zavarva.
Így jártak valaha nagyhírű eleink,
Az egész világot rettentő őseink,
Így jártak királyink, grófjaink, herczegink,
Mi zászlós uraink, mi minden nemesink.
Hajdan ha a dáma a hitnek lánczával
Összeköttettetett élt maga párjával,
Illeték _menyecske_ szép titulussával,
Hivták nagyasszonynak esztendők múltával.
Ez hajadon fővel, akármerre jára,
Soha ki nem mene templomba, útczára,
Ez által adta ő mindenek tudtára,
Hogy vendég vólt gyűjtve már lakadalmára.
Kötöttek hajából kontyot a fejére,
Kivarrott főkötőt tettek tetejére,
Arany lánczot, gyöngyöt a kerűletére,
Gyémántos reszketőt, mennyi csak ráfére.
Vagy hosszú fátyollal kötötték bé fejét;
De sok köves tőkkel rakták meg tetejét,
Hosszan függött ez le, és alól csipkéjét,
Sarka emelgette szoknyája reczéjét.
Alabastrom színű nyakát a kalaris
Kerítette: gyöngy vólt, de _orientális_,
E mellé vólt kötve még szép aranyláncz is,
Zománczczal futtatott filegrám munka is.
Arany avagy ezüst fonalú bíborral
Takartatott karja; de e vólt fodorral
Szépen ékesítve, ránczba vett bodorral
Ékes vólt, és ezt szem nem nézte komorral.
Módossan vólt kötve karjok pántlikával,
Ujjokon vólt gyűrű arany karikával,
A fülbevalójok hasonló munkával
Vala elkészítve briliánt rózsával.
Karcsu derekokon vala váll felőltve,
Melly vólt a szabótól halhéjjal megtőltve.
Közepe kevesé volt test felé dőltve,
Úgy tetszett, hogy ez van derekára öntve.
Fűzték minden színű selyem pántlikával,
Erre megént gyöngyöt két zsinór sorával,
Ékesíték aztat olasz bokrétával,
Vagy balra feltűzött szép _medaliával_.
Szoknyájok Mailandba szövött kamukából
Vala, vagy aranyos, ezüstös prókátból,
Vagy bársonyból, mellyet hoztak Genuából,
Félig prémzett vala mind elől, mint hátról.
Mindenféle kötényt ezekre kötöttek,
Gyöngyből, vagy gránátból pártövet övedztek,
Régenten lábokon csizsmákat viseltek,
Nincsen _seculuma_, hogy czipőt öltöttek.
A kissasszonyok is mind így őltöztettek,
Csak egyedűl azzal megkülönböztettek,
Hogy ezeknek fejek nem főkötöztettek,
Sem hosszú fátyollal bé nem fedeztettek.
Illy öltözeteket Budán nem láthattam,
És még magyar szót is csak ritkán hallhattam.
Hogy lehet ez? éppen azt meg nem foghattam,
Ezen dolgon méltán én álmélkodhattam.
Igen szépen kértem én a cancellistát,
Hogy mutasson nékem magyar urat s dámát,
Vezessen helyekre, hol ezeknek számát
Láthassam hazámnak fényes ragyogványát.


HATODIK RÉSZ.
A nótárius kérvén a cancellistát, hogy vezesse olly helyekre, a hol
magyar urakat s dámákat láthatna, elvezette őtet az országházához,
komédiába, a barátok templomába; előbeszélli mit látott.
Elvezetett engem az ország házához,
Éppen midőn űle főrend a táblához,
Iffijúság álla ezeknek hátához,
Hozzá fogtak mindjárt az ország dolgához.
Mondá: lásd most földi! ez mind magyar mágnás,
Amaz cardinális és egyszersmind primás,
Ez ország birája; personális e más,
Kiknek kulcsok vagyon, mindenik kamarás.
Tekintsed ama négy ítélő bírókat;
Többieket pedig mint tanácsadókat.
Im! azért mutatom, hogy láss magyarokat,
Mivel Budán látni ohajtád azokat.
Nézd amott öszveűlt _procurátorokat_,
De tudjad, hogy te látsz annyi farkasokat,
Rosszabbat, mint embert evő czigányokat,
_Incattust_ esznek ők, esznek _actorokat_.
Vendéghajjal köztök sok fedezi fejét;
Mert _o kehi onos_ bántja a velejét,
Ezzel takarja bé kiki maga fülét,
Hogy palástolhassa _Midásnak_ a nevét.[19]
Nézd e körűlálló szép iffiúságot,
Mindannyi hazánkban felnevelt virágot,
Idővel közűlök sokan az országot
Fogják kormányozni, érnek méltóságot.
Az országházánál olly jól helyheztetett,
Hogy a táblán végig két szemem nézhetett,
De alíg vehettem itten lélekzetet,
Olly nagyon fájt szívem, bánatban reszketett:
Mivel kevés mágnás vólt magyar ruhában,
Az is már öreg vólt, ki vólt illy gunyában,
Legtöbben valának mind német nadrágban,
Nem magok hajokkal, hanem parókában.
Az iffiúságon végig tekíntettem:
Francziák, ánglusok ezek, én azt véltem;
Mind idegen nyelven szóltak, jól ítéltem,
Tarkák, tám bolondok, illy gonddal is éltem.
Estve bévezetett a komédiába,
Itten urak, dámák vóltak olly ruhába,
Mint a kik játszottak, s tánczoltak _scénába_:
Gondoltam: testvérek, lévén egy gunyába.
Másnap barátoknak mentünk templomába,
Úgy tetszett, hogy most is a komédiába
Vagyok; mert itten is vóltak olly ruhába,
Mint a komédián, tollasba, tarkába.
Mint ott nevetkeztek, itt szint’ úgy nevettek,
_Complementirozást_ egymás között tettek,
Nem oltárra, hanem hátra tekingettek,
Dámák, gavalérok egymásra intettek.
Gavalért pajzányon szolga öltöztette,
Dáma magát fejér s pirosra festette,
Sok közzűlök eztet bőlcsen cselekedte,
_Mumiát_[20] mutatott vólna máskép teste.
Mondá: Főldim! többet én nem mutathatok,
Mind télben mind nyárban ez a ruházatok:
Így vannak béfestve minden ábrázatok,
Légyenek öregek, bár iffiak azok.
Feltettem, hogy rajtok én csúfságot tenni
Fogok: ha eggyenként fogok velek lenni,
A hídra sétálni ha találok menni;
De urait elsőbb fogom elővenni.


HETEDIK RÉSZ.
Ebben hosszasan előbeszélli a nótárius, miképpen csúfolta
magokviseletekért minden rendből lévő magyarokat.
Módom egyszer lévén, a hídon megálltam,
Egy deli iffiút jönni felém láttam,
Talpától tetéig őtet hogy vizsgáltam,
Maskara köntösét felette csodáltam.
Fordított kapáju sarú vólt a lábán,
Hátról csat rávarrva mind kettőnek szárán.
Mint két újj, olly széles sarkantyú bokáján,
Elől vólt hasadék gombokkal plundráján.
Kurta vala az ő alsó haczukája,
Rövid rojt vólt körűl felvarrva reája,
Melyén ki vólt vonyva ingének tarája,
Egy kis csat vólt ezen, ánglusnak munkája.
Felső ruhájának egy araszszal alja
Hosszabb vólt és ránczos, nem vólt az asszalja,
Tarka vólt, mint tarka a héjusznak mállya,[21]
Szűk vólt, szorítását láttam, alig állja.
_Verd dragon_ szín posztó[22] Marseelbe szövetett
Sok veres pontokkal vala pettyegetett,
Két sorral aczél gomb vólt rá helyheztetett,
Párisba ez _fraknak_ megkereszteltetett.
Mint malomkő, olly nagy kalap vólt a fején,
Tarka barka tollból bokréta tetején,
Karimája vólt majd hátának közepén,
De szélbe, nem tudom, hogy állott meg helyén.
Csigásan a haja vólt felfodorítva,
Egy font hajpor vala czofjába szorítva,
Melly is pántlikával vala béborítva,
Úgy tetszett: _salám_[23] van hátára hagyítva.
Megesküdtem vólna, hogy vagyon golyvája,
Ha ez nem: lesz mégis valami hibája,
Gondoltam: torkának tám van _anginája_,
Vagy keléssel tele van nyakacsigája.
Mert hogy tekíntettem ennek a nyakára,
Egy asztalkeszkenőt borított ő arra,
Háromszor keríté ennek a hátára
A nyakravalóját, mint egy garmadára,
Melly szélesen szokott zsidó _rabinernek_
Galléra állani, szint úgy állott ennek
Négy újjnyira felűl gallérja ingének;
Szép volt ez: mind örve a juhász ebének.
Ollyan, mint szakácskés, függött az oldalán,
Egy horgon akasztva felűl bugyogóján,
Ez fegyvernek neve becsűlettel mondván –
_Kutó_ és próbálni lehetne ezt békán.
Hozzám érvén őtet szépen köszöntöttem,
És meghajtott fővel őtet üdvözlöttem.
Csodáltam: hogy az ő feleletét vettem,
Mert viszont magyarúl tőle tiszteltettem.
Mondám néki! Uram! szabad-é szóllani,
Talám nem hibázom, ha fogom mondani:
Hogy az úr kötélen fel s alá ugrálni
_Theatrumon_ szokott drótokon járkálni.
Mert tudom: a két csat csak azért van lábán,
Hogy két szíj ezekről nyúljék lába szárán,
Lábait kötélhez csatolják szaporán,
Szent-Istvány tornyán is tánczolhat azután.
Kalapja széle is, tudom, hogy segíti;
A levegőégbe nagyon emelíti.
Köntösse ugrásban meg nem melegíti;
Mert elég hasgatott, sőt inkább hűsíti.
Ha eltalálja is az úr törni lábát:
Azt tudom, hogy soha ki nem töri nyakát,
Mivel olly vastagon a nyakravalóját
Kötötte, mint kötik gyermekek pólyáját.
Mondá: Te gazember! tudod, kivel beszélsz?
Született magyar gróf vagyok, tőlem nem félsz?
Akarod: mutassam, hogy csak estvélig élsz?
Avagy ollyan érjen, mellyet érni nem vélsz?
Tudjad, te goromba! köntös a barátot
Nem teszi barátnak, s ki illyet nem látott,
Olly ostoba mint te: nem esmér világot,
Nagy városba nem járt, hanem fövényt hágott.
Módi ez, és minden gavalér most így jár.
Tekintsd őket itten, tekintsed Bécsben bár,
Te ehhez nem értesz; mert vagy ökör, szamár!
Érted-é! elmehetsz. Vigyen el a tatár!
Mondám: Azt gróf uram nagyságod! jól mondja,
Nem csinál barátat köntös, mellyt ő hordja,
De ha nem mind ánglus, kin van ánglus rongyja,
Ki tehát ez? úgy-é, csak világ bolondja?
Az egész világon aztat minden nemzet
Megvallja, hogy legszebb a magyar őltözet:
Ki magyar s nem hordja, más módon nem lehet:
Hanem, hogy illy magyar nadragulyát evett.
Módi? s csak azért jár így minden gavalér,
Olly szeles, mint Nagysád, kibe nincs magyar vér?
Kiben korcsosodva meg vagyon minden ér,
Ez mind módis bolond; más név rája nem fér.
Gróf uram! hogy ökör, ökröt a szarváról
Lehet megesmérni, madarat tolláról,
Ez török, ez lengyel látom gúnyájáról,
Hogy ez magyar légyen, tudom ruhájáról.
Nagyságod, hogy magyar, kétségem szavában
Nincsen: de nem tudom, mért jár illy ruhában:
Ha azt le nem veti és jár illy tarkában,
Bécsbe bézáratik bolondok házában.
Hazánkban nemzete vólt mindég tündöklő,
Híre neve fénylett, mint fénylik gyémántkő:
Légyen nagyságod is eleit követő,
Azt ha nem cselekszi, üsse meg a mennykő.
Ezt mondván elmentem, őt a bitófánál
Hagytam, és sétáltam a Duna folytánál.
Megállottam ennek éppen a malmánál,
Czövekekhez kötött sok erős lánczánál.
Érkezett ide is hamuszínű _frakkba’_
Egy rendes iffiú nagy fejér kalapba’.
Pálcza vólt kezében: de _spádé_ vólt abba:
Felűl vadkecske-szarv foglalva aranyba.
Láttam, hogy négy óra vala négy zsebjében,
Kékes papirosba foglalt könyv keblében,
_Papirmasé pixist_ tartott a kezében.
Ollykor egy _kapriólt_ vetett ő léptében.
Szóltam hozzá: talám kegyelmed itt molnár,
Mivel ollyan színbe s fejér kalapban jár,
De illy czifra köntöst bélisztezni nagy kár,
Öltsön vászonykitlit, úgy is most vagyon nyár.
Felindúlt szavamon, s kezdett ebattázni,
Dúlt, fúlt s morgott, mondá: hogy meg fog pálczázni,
Vice ispány fia, hogy merem gyalázni,
Úrfiból molnárrá tenni s lealázni?
Tudjad, tökfejednek nincsen ítélete,
A pápának Bécsbe ez vólt viselete,
Gavalérok között azólta kelete
Van ennek, s _ala Pap_ az ő nevezete.
Mondám az úrfinak: fogja bé a száját,
Vesse el pokolba e bolond ruháját,
És ne mérészelje emelni pálczáját,
Mert lengyel nemesnek teszem a pofáját.
Jó úrfi! a pápa _infulát_ is visel:
Az úrfi fejére mért hát azt nem tesz fel?
A fején a fejér kalap csak ollyan jel:
Hogy az úrfit ma vagy holnap kötözni kell.
Hogy látta, hogy kardom markolatját kaptam,
Megnémúlt, és én is néki békét hagytam.
A Dunának partján tovább elballagtam,
Ez úrfit nevettem s magamban kaczagtam.
A császárfördőnek valék eránnyában,
Látom, egy férjfiú jön csúfos gúnyában,
Mint pantallér függött nagy korbács nyakában,
Ollyat, mint a sonkoly, tartott a markában.
Zőld felső ruhája vala varrva kurtán,
Szűken lévén szabva állott rajta nyalkán,
Sem német, sem lengyel ruha, láttam nyilván.
Mi teremtés légyen? nem tudtam igazán.
Hozzám elérkezvén, azt mondá: hogy _bon zsúr_,
Én ezt nem értettem, véltem, mondja: megszúr,
Magyarúl feleltem: hogy ha megszúr az úr,
Majd úgy feltaszitom, hogy orra főldet túr.
Ne haragudj főldi! rosszat nem szóllottam,
Francziául néked jó napot mondottam.
Magyar szavát hallván, azon álmélkodtam,
Ez is mind a többi, olly bolond, gondoltam.
Mondám: bocsásson meg ő is, ha vétettem,
Szántszándékkal semmit ellene nem tettem,
Franczia szavait hogy balúl értettem,
E nyelvet nem tudván, azzal nem véthettem.
Kértem, hogy mondja meg nékem úri nevét,
Honnan való légyen, születése helyét,
És hol tanúlta meg francziáknak nyelvét,
Melly nemzetnek hordja ő az öltözetét?
Kértem, az mi légyen, a mit tart kezében,
Süveg-é? vagy vagyon korona fejében?
Herczeg-é? vagy légyen pósta legénységben?
Mivel van nagy korbács testkerűletjében.
Felelt: Kevés varjút láttál főldi! karón,
Nem neveltek téged zsemlén, csak vakarón,
Pokróczon hevertél, nem bársonytakarón;
Azért kérdéseid hangzanak illy aprón.
Az én nevem Törő: vagyok unokája
Híres Törő Pálnak, kinek vólt hazája
Túr várossa; egész nagy Kunságnak tája
Tudja, hogy ő ki volt, s ki familiája?
A melly két franczia szavakat szóllottam,
Többet én nem tudok, többet nem mondhattam,
Így köszönni módi; hallottam és láttam,
Néked is módisan jó napot kívántam.
A mi kezembe van: neve csokoládé,
Ha gyomrom meggyengűl, ebből eszem: ládd-é!
Ollykor fröstökömöm a téjfeles kávé,
A nagy melegekben enyhít lemonádé.
Kurtának nevezik az én köntösömet,
Kaskétnak pediglen hívják süvegemet,
Csak azért keríti e korbács testemet,
Hogy azzal pattogván, lássák jó kedvemet,
_Bravo!_ Törő uram! kegyelmed szolgája,
Ama nagy Törőnek hát kend unokája?
Most látom: urfi kend; mert vagyon kurtája,
Kaskétja, korbácscsa és csokoládája.
Meg kell azt vallani: nagy kend nemzetsége,
És nagyon kiterjedt annak dicsősége,
Nemzetének tetszik kenden fényessége,