Gróf Gvadányi József és Fazekas Mihály (Magyar remekirók 6. kötet) - 01

Total number of words is 3796
Total number of unique words is 2022
25.7 of words are in the 2000 most common words
36.3 of words are in the 5000 most common words
43.1 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.

MAGYAR REMEKIRÓK
A MAGYAR IRODALOM FŐMŰVEI
Sajtó alá rendezik
|Alexander Bernát|Erődi Béla|Négyesy László|
|Angyal Dávid|Ferenczi Zoltán|Rákosi Jenő|
|Badics Ferencz|Fraknói Vilmos|Riedl Frigyes|
|Bánóczi József|Gyulai Pál|Széchy Károly|
|Bayer József|Heinrich Gusztáv|Széll Kálmán|
|Beöthy Zsolt|Koroda Pál|Váczy János|
|Berzeviczy Albert|Kossuth Ferencz|Vadnay Károly|
|Endrődi Sándor|Kozma Andor|Voinovich Géza|
|Erdélyi Pál|Lévay József|Zoltvány Irén|
6. KÖTET
GRÓF GVADÁNYI JÓZSEF ÉS FAZEKAS MIHÁLY
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1904
[Illustration]
GRÓF
GVADÁNYI JÓZSEF
ÉS
FAZEKAS MIHÁLY
Sajtó alá rendezte és bevezetéssel ellátta
NÉGYESY LÁSZLÓ
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1904
Franklin-Társulat nyomdája.


GRÓF GVADÁNYI JÓZSEF.
1725–1801.
Az az avúltas munka, melyet e kötet első felében vesz az olvasó, egy
történetileg fontos korszakban, száz-száztíz évvel ezelőtt, legkapósabb
olvasmánya volt a magyar közönségnek s az akkori magyar irodalomnak
legnagyobb hatású terméke.
Szerzője 1787-től fogva kezdte magára vonni a figyelmet az akkoriban
megifjúlt magyar irodalom mozgalmai közt és csakhamar, már 1790-ben,
épen ezzel a munkával az annyira kedvelt Dugonics mellé emelkedett
népszerűségben. Uj író volt, de nem fiatal iró, mint voltak a mozgalmak
kezdői, előbb a bécsi testőrök, vagy a szerzetesek, vagy Kazinczy és
Péczeli, később pedig Kármán, hanem már öreg úr, mint Ráday és Orczy.
Élte javát a táborban töltötte s miután verekedett poroszszal,
francziával, spanyollal, sebet kapott, hadi fogságot szenvedett. Hadik
sarczoló serege élén megtapodta Berlin utczáit, – negyven évi
katonáskodás után nyugalomba vonúlva, élte alkonyán időtöltésül kezdte
írni könyveit. De épen olyan derék író lett, mint jeles katona volt, sőt
épen írói munkássága tette nevét maradandóbbá. Az 1790-es éveknek ő volt
a legolvasottabb írója s e kor nemzeti felbuzdulásának leghathatósabb
költői tolmácsa. Sőt nemcsak korának írt: irodalmi hagyatékának nagy
része irodalmi tőke lett, melyből később is kölcsönöztek íróink.
_Gróf Gvadányi József_, a Falusi Nótárius és a Rontó Pál költője,
«magyar lovas generális» még 1725-ben született, október 16-án, a
borsodmegyei Rudabányán. Családja fiágon nem tartozott az ősi magyar
nemzetségek közé s a magyarosan írt vezetéknév valójában olasz szó, egy
toscanai főnemes család neve: _Guadagni_; – néha még a költő is írta így
a nevét. A család fészke Arezzoban volt, Petrarca szülővárosában. Tagjai
részint olasz földön: Arezzoban, Firenzében, Rómában, részint Spanyol-
és Francziaországban, Ausztriában és Magyarországon a XVI. századtól
kezdve a XIX-ikig nevezetes állásokra emelkedtek mint politikusok, papok
és katonák. A magyar ág egyenesen katonacsalád volt. Sándor őrgróf
(Marchio Alexander de Guadagnis) költőnk dédapja III. Ferdinánd
idejében, állítólag 1648-ban jött ki Olaszországból mint generális,
Sándor nevű egyetlen fiával együtt s a magyarországi hadjáratokban
keresett babérokat és szerencsét; de már ennek az atyja is, szintén
Sándor, szárnyra kelt volt a kis Toscanából és a spanyol király
seregében vitézkedett, míg Flandriában a csatatéren halálát nem lelte.
Hasonló sors érte Sándor őrgrófot Magyarországon; elesett a Montecuccoli
alatt vívott győzelmes szentgotthárdi csatában. De családja gyökeret
vert az ős vérével öntözött talajban. Sándor fia, ki szintén ott volt az
ütközetben, életben maradt, I. Lipót király a borsodmegyei Szendrő-vár
kapitányává tette, mely vár akkor a török hódoltság közelében és a
kurucz mozgalmak idején elég fontos véghely volt; Sándor nem is hagyta
el többé Magyarországot, hanem megalapította a magyar gróf
Gvadányi-családot s nemzetségének új fényt és összeköttetéseket
szerzett. 1684-ben nőűl vette az ős Forgách-család egy sarját, néhai
gróf Forgách Ádám országbírónak Dorottya nevű leányát, a kivel a
rudabányai jószágot kapta hozományúl; 1686. máj. 14-én Szobjeszki János
lengyel királytól, a ki harmadfél évvel azelőtt, bécsi győzelme után
hazatérőben nyolcz napig élvezte fiával és vezérkarával együtt a
várkapitány dús vendégszeretetét, lengyel grófságot nyert és családi
czímeréhez a lengyel sast. Majd az 1687-iki országgyűléstől kérte és az
1688. márcz. 26-án kiállított diplomával megnyerte a magyar indigenátust
és mint honfiúsított gróf letette a nádor és a kanczellár kezébe a
hűségesküt a koronás király és a magyar nemzet iránt. A család ez újra
megalapítójának három fia volt, mind a három hadi pályára ment; a két
idősebb férfiivadék nélkül halt el, a legfiatalabb, János mint
vasaskapitány kilépett a hadseregből, nőül vette Nyitramegyéből b.
Pongrácz Esztert s Borsodmegyében Rudabányán lakott, míg 45 éves korában
el nem halt. Tizenegy gyermeke közűl négy maradt életben, köztük a
legidősebb volt József, a költő. – A magyar Gvadányi-család tehát
mindössze 41 évvel keletkezett a költő születése előtt, a magyar
nemességnek csak 37 év óta volt tagja; és az első Gvadányiak, kik vérség
és jog szerint magyarokúl születtek, csak a költő atyja és nagybátyjai
voltak.
Meglepő, szinte csodálatos jelenség ez előzmények után a költő Gvadányi
telivér magyarsága és rajongó fajszeretete. Egy nemrég még nemzetközi
családnak, egy jövevény-családnak a sarja, császári haditisztek ivadéka,
maga is ifjúkorától kezdve haditiszt, honnan örökli és honnan gyűjti
össze magában ama nemzetietlen korszakban, III. Károly, Mária Terézia és
II. József alatt a magyar természetnek azt az elpusztíthatatlan
teljességét, a magyar léleknek és nyelvnek azt az ismeretét és
szeretetét, világlátott ember létére a magyar faj ősi vonásainak oly
rajongó becsülését, hogy aztán ő lesz egy évtizeden át a nemzeti
visszahatás leghathatósabb szavú költője? – Pedig ismerte családja
hagyományait és származását, tartotta a rokonságot is az olasz
Guadagniakkal; egyikökkel pedig, János Antallal, a ki egyszerű karmelita
barátból biborossá, sőt a pápa vicáriusává emelkedett, mint idősebb
rokonnal mindaddig levelezett, míg a biboros 1758-ban meg nem halt.
Szintén a flórenczi ágnak egy sarjával, Ascanio de Guadagnival, ki a
XVIII. század derekán a császári seregben szolgált, de nem volt magyar
indigena, ezredes, később tábornok lett s mint nyugalmazott tábornagy
halt meg Innsbruckban, – a költő személyesen is érintkezett, sőt egy
időben az ezredében is szolgált. S mint az olasz rokonság tudata, épen
annyira ismeretesek voltak előtte családjának katona-tradicziói.
Montecuccolit, dédapja és nagyapja fővezérét, a kit a magyarok nem igen
szerettek, olyan éloge-ban ünnepeli legtudósabb hadvezérül, melynek
hangjában szinte több melegséget érzünk a katonai szaktekintély
tiszteleténél, úgyszólván személyes érdekeltséget. S nemcsak maga lép a
katonaősök nyomába, hanem fiát, az utolsó Gvadányit is e pályára adja.
Valóban, ha Gvadányi a XVIII. századnak egyik legmagyarabb embere volt,
katona és mágnás létére, a mikor majd egész arisztokracziánk
elnémetesedett, ennek a ténynek csak olyan okai lehetnek, a melyek
ellensúlyozták, sőt magukkal összhangba olvasztották az idegen katonai
hagyományokat.
A legelső és legtermészetesebb ellensúlyozó hatás volt a családnak anyai
ágon magyar származása. Ezúton a Gvadányi-családba mindjárt a Forgáchok
révén a legnemzetibb magyar hagyományok kerültek s ezek hatását
támogatta az egész hazai környezet. A Gvadányi-család már az első
ivadékon megmagyarosodott, mikor még főnemességünkben nem lanyhúlt el a
nemzeti tudat. Maga a szendrei főkapitány, I. Lipót hű kamarása, nem
helyezkedett ellentétbe magyar sógorságának szellemével, inkább simúlt
hozzá. Az 1687-iki országgyűlés egész sereg idegent honfiúsított ugyan,
köztük sok kalandort, vagy a bécsi udvar eszközeit, mely biztosítni
akarta főnemességünkben hatalmi túlsúlyát; de Guadagni Sándor
szemmelláthatólag nem tartozott a kalandor betelepülők, vagy a nemzet
ellenségei közé: ő magyar nőt vett feleségül már azelőtt s nem királyi
birtokadományozás által lett földesúr, mint sok más inidgena, hanem
házasság által; a magyar nemesség sorába felvételét a feleségével nyert
jószágok és birtokjogok alapján kérte. Helyzete más volt, mint a királyi
kegyelemből magyar uraságokká lett indigénáké; rá nézve a magyar
nemesség értékesebb és erkölcsibb kapcsolat lett volna még akkor is, ha
csak utódaira való tekintettel kérte volna, mert éreznie kellett, hogy
családjának csak a magyar nemesség kebelében van létalapja. De személyes
érzelmei szerint is beleolvadt a magyar nemességbe. Midőn honfiúsítási
kérelmének támogatását kérte Borsod vármegyétől, kijelentette, hogy e
nemes ország hűséges és örökös szolgálatára őszinte becsülettel el
kivánja magát kötelezni. A honfiusító oklevél pedig az uralkodó és az
ausztriai ház iránti hűsége és érdemei mellett kiemeli «e mi magyar
királyságunk és a magyar nemzet iránti valamely különös vonzalmát.» – Az
anyai ősök és rokonság magyar szellemére nézve mi sem jellemzőbb annál a
ténynél, hogy noha Guadagni Sándor 1700-ban történt haláláig föltétlen
híve volt Lipót királynak, özvegye, Forgách Dorottya a nemsokára kiütött
Rákóczy-szabadságharcz idején a fejedelem pártjához szított s Rudabánya
termékeit a szövetségesek rendelkezésére bocsátotta; testvéröcscse
pedig, vagyis Guadagni Sándor sógora, Forgách Simon, a politikai és
katonai író, a ki a bécsi császári udvarnál nőtt fel mint I. József
gyermekkori barátja, előbb ugyan császári tábornok volt, de 1704-től
fogva kurucz generális, majd tábornagy lett, egyike Rákóczy leghíresebb
vezéreinek s a németek legszenvedélyesebb gyűlölőinek. Sőt Guadagni
Sándornak a legidősebb fia is, tehát az első Gvadányi, a ki magyarnak
született, kurucznak csapott fel s Rákóczy Ferencz seregében 1710-ben
alezredessé lett, míg aztán később valami ok miatt a császáriakhoz
pártolt át. Ez nagybátyja volt a költőnek. Szóval a család már a költőt
megelőzött nemzedékben át volt hatva a magyar vérrel együtt a nemzeti
szellem és közösség érzetétől, sőt a nemzeti érzések collisióin is
átment.
A magyar öntudat és érzés e bőségéből még a szatmári békét követő korba
is, mikor költőnk született és nevelkedett, átöröklődhetett annyi, a
mennyi elég volt arra, hogy Gvadányi ne csak jogi alapon, mint a magyar
nemesség tagja, hanem fajszeretetből is becsülje nemzeti mivoltunkat,
hagyományainkat és nyelvünket.
S ez a nemzeti lélek nemcsak öröklődött nála, hanem nevelkedése és
életviszonyai közt fejlődött és erősödött is, s még a nemzetietlen
korban is talált oly elemeket, melyekből táplálkozhatott.
Gyermekévei Rudabányán teltek, e magyar lakosságú községben. A szülei
ház vagyon és életmód tekintetében közelebb állt a jobbmódú
középnemességhez, mint a latifundiumos mágnásokhoz, s a fiú nem volt a
kastély udvarára szoritva és a külső világtól elzárva. Zsenge
gyermekségétől fogva megtelt lelke a magyar népélet képeivel. Mikor a
gymnasiumi folyamra került a sor, tíz éves korában nyilvános iskolába
küldték Egerbe, a palócz-magyarság e fővárosába, a jezsuitákhoz, az
akkori előkelők szokása szerint valószinűleg valami mentorral. A
jezsuita-intézetekben dívott versenyrendszer nagyban fejlesztette
tehetségeit, s az eszes fiú minden osztályban első tanuló volt.
Megtanúlt jól latinul, szerette a poétákat s megtanulta a verselést is
annyira, hogy a mint írja, három óra alatt száz distichont is tudott
munkálni. A mellett ép oly csintalan és játékos deák volt, mint a többi,
pajkosságaiért nem egyszer kapott virgácsot vagy térdepelt; különös
kedvvel azonban katonásdit játszott ekkor is, mint kis deák is katonákat
verbuvált és a töröknek képzelt bodzát vagdalta velök együtt. Hogy pedig
minő nyilt szemmel figyelte meg a népélet jelenségeit, arról öreg
korából is tanuskodnak egri emlékei. Vidám lelkű, friss vérű fiú volt és
ritka fogékonysággal volt megáldva minden érdekes benyomás iránt. A
népélet sajátosságait nemcsak észrevette, hanem valósággal élvezte s
mint felsőbb körökhöz tartozó, bizonyos humorral tekintette, a melyben
azonban sok volt a gyönyörködés. A gymnasium ötéves folyamát a legszebb
sikerrel elvégezvén, Nagyszombatba vitte anyja az egyetemre. Atyja már
időközben meghalt. A philosophián is megtartotta elsőségét szorgalmával
és eszével. Nagy hatással volt itt reá Prileszky, a neves jezsuita tanár
és író, s különös kedvvel tanulta a bölcsészetet, míg a theologia iránt
nem érzett erősebb hajlamot. Vallásos ember volt, de a dogmatikát nem
kedvelte s a vallási könyvek közül csak a bibliát és Kempis Tamás művét
szerette olvasni. A három éves egyetemi tanfolyam elvégzése után 172
tanítvány közül elsőül emelték baccalaureussá.
Tizennyolcz éves korában készen volt felsőbb tanulmányaival is. Ment
tehát a hadi pályára, a hova minden kedve és a családi hagyományok is
utalták.
Épen akkor folyt az örökösödési háború s állították nálunk az ezredeket
a szép fiatal királyné, Mária Terézia védelmére. Gvadányi 1743. decz.
1-én belépett a Szirmai-féle magyar gyalogezredbe, mint «zászlótartó.»
Ez volt akkor a legkisebb tiszti rang s ezen kezdték a főnemes ifjak
hadi szolgálatukat.
Az örökösödési háború első nagy szakasza már lezajlott s hullámai
megtörtek Mária Terézia trónjának gránit alapzatán, a magyar nemzet
lovagias és lelkes hősiségén. A királyné önvédelemből támadásba csapott
át s már hatalmi túlsúlyától kellett ellenségeinek félniök. S kitört
ellene újra a háború itt is, ott is. II. Frigyes porosz király ekkor
kezdte a második sziléziai háborút, majd XV. Lajos is nyiltan hadat
üzent. Így Gvadányi mindjárt kezdetben a legnehezebb oldaláról ismerte
meg a katonaéletet. Mint írja, negyedfélév alatt ezredével hét
táborozást végzett, kettőt Sziléziában a poroszok ellen, ötöt Cseh- és
Olaszországban a francziák ellen. Elméletileg és gyakorlatilag
úgyszólván egyszerre tanulta a hadviselést. Bátor, jeles és igen
használható tisztté nevelkedett a harczmezőn; de ritka gyakorlati
érzékét tanulmányokkal is kiegészítette, tanulmányozta a hadászati
műveket, kivált Montecuccoli munkáit. De maga a sziléziai manőverezés a
legtanulságosabb hadászati iskola volt rá nézve, az osztrák methodismus,
másfelől Nagy Frigyes taktikája, s ismét a magyar szabad csapatok
harczmódja egymás mellett. A módszerből annyi, a mennyi szükséges a
sereg biztosításához, azonfelül sokat rábizni a bátorságra, a
szerencsére, Isten segítségére, végül inkább támadni, mint védekezni:
ezek az ő sarkalatos hadi elvei, a mint az elméletírók tanítása
elméjében a magyar hadi szellemmel és gyakorlati tapasztalataival
kereszteződött. Egyáltalán folyton művelte magát; ha csak alkalma nyilt,
olvasott, a táborban is mindig egész rakás könyvet tartott magánál.
Mikor Frigyessel 1745 végén létrejött a béke, a hadsereg nagy részét
levitték Olaszországba a spanyolok és francziák ellen. Gvadányi ekkor
már hadnagy volt. Ottani működéséről néhány adat maradt fenn. Mikor
királynénk hadai a szövetséges angolokkal és szárdokkal együtt genuai
területről a partvidék mentén Francziaországba készültek nyomulni,
Gvadányi részt vett a harczokban, a mentonei szoros és magaslatok
megvívásában, átkelt a sereggel együtt 1747. Szent András éjtszakáján a
Var határfolyón, gázlón, majd pár nap mulva franczia földön franczia
fogságba került több tiszttársával együtt és Toulonba vitték, a hol négy
hétig ült, mikor kicserélték s visszatérhetett ezredéhez. A sereg már
ekkor visszavonulóban volt a franczia területről. A Var folyón
átkeléskor 1748 hamvazó szerdáján az volt Gvadányi parancsa, hogy a
sereg átvonulása után rontsa le a hidat. E parancs végrehajtása közben
súlyos sebet kapott: a franczia szolgálatban levő svájczi lövészek
meglőtték a ballábán. Tengeren szállították Savonába, a hol tizenhárom
hétig feküdt. Felgyógyulása után még elvégezte a táborozást Genua alatt,
miközben főhadnagygyá léptették elő. Még ez évben létrejött az aacheni
béke, a hosszas háború véget ért s Gvadányi hazatérhetett
Olaszországból. A katonai pályán azonban megmaradt; idősebb rokona, gr.
Guadagni Ascanio eszéki parancsnok huszárezredébe lépett, s a parancsnok
kapitánynyá nevezte ki. 1751. decz. 1-én, tehát épen 8 évre a hadseregbe
lépte után a Baranyay-huszárezredbe ment át, mint százados-kapitány.
A béke éveit felhasználva, huszonhat éves korában családi tűzhelyet
alapított. Nyitramegyében lévén elszállásolva századával, nőül vette az
odavaló b. Horeczky Francziskát, a kitől három gyermeke született. Neje
azonban néhány év mulva elhalt.
Elkövetkezett a hétéves háború. Gvadányi, a hivatásos katona végig
küzdötte ezt is Csehország, Szilézia, Szászország és Brandenburg
harczterein. Pálffy és Daun kolini nagy győzelme után (1757), mikor Nagy
Frigyes Szászországba szorult, Gvadányi ott volt a zittaui támadásnál.
Majd előkelő szerepe volt a berlini merész és bámulatos ügyességgel
végzett hadi vállalatban, mikor gr. Hadik András magyar tábornok 1757.
okt. 16-án meglepte a porosz fővárost, benyomúlt két kapuján, a várost
250 ezer tallérral megsarczolta «és – a mint Gvadányi írja – ezen
városnak szüzességével, mint valami képzelhető zöld borostyán koszorúval
(mivel soha mindaddig azon város még semmi ellenségtől meg nem vétetett)
Felséges Asszonyunkat nevenapján megköszöntötte.» E hadi tényt egész
Európa csudálta. A balszárnyon Gvadányi volt a megszálló sereg elővédje
111 emberrel s a potsdami kapun csapatja élén elsőül vonult a városba.
Jelen volt a boroszlói és a hochkirchi győzelmes csatákban (1758).
Közben előlépett őrnagygyá és a nádor-huszárokhoz került (a «palatinális
regementbe»). A törzstiszti kinevezésre épen egy másik, később íróvá
lett főrendű katonatiszt: b. Orczy Lőrincz ajánlta Török ezredessel
együtt a nádornak, a ki az ajánlást fölterjesztette a királynéhoz. Mind
Batthyányi Lajos gr. nádornak a kinevezést Gvadányival közlő levele,
mind a haditanács rendelete a legteljesebb elismerést fejezi ki Gvadányi
vitézsége, hadi tudománya, tapasztalata, buzgósága és ügyessége iránt.
Képességeinek érvényesítésére hatásköre növekedtével mind tágabb tere
nyilt, s ő a háború hátralevő öt éve alatt jó és balszerencsében mindig
kitüntette magát. Egyszer Szászországban Auerbach mellett kis csapatát
egy nagyszámú ellenséges sereggel szemben nagy ügyességgel megmentette;
ilyen esetekről írja bizonyos önérzettel, hogy ha futnia kellett is
néha, kudarczot sohasem látott. Mikor 1762. okt. 15-én Szászországban
Freiberg közelében Hadik megverte Henrik porosz herczeg hadait, s Gyulai
Ferencz gyalogezrede vállára kapva puskáját, karddal kergette ki a
bányák szorosaiból az ottan konok puskatüzeléssel védekező
Salmuth-ezredet és Kleist szabadcsapatát: akkor a síkon a nádorhuszárok
hajtottak az ellenseregnek és Gvadányi szavai szerint úgy leaprították,
hogy alig hatodrésze esett fogságba.
Mind e véres harczokban Gvadányinak hajaszála sem görbült meg, pedig
merészen kereste a harczi kalandokat s vitézsége és ügyessége miatt
gyakran bízták meg veszélyes feladatokkal.
A sok Kleist közűl, a kik Nagy Frigyes seregeiben szolgáltak, különösen
elhiresült kettő. Az egyik Ewald Christian, a költő, a «Tavasz» cz.
festőköltemény szerzője, hős hadvezér, a ki a hétéves háború derekán
1759-ben vérzett el. A másik Friedr. Wilhelm Gottfried, amannak távoli
rokona, a legvakmerőbb porosz főtisztek egyike s Frigyesnek kedves
embere, 1759-től a zöld huszárok ezredese. Ez az ú. n. «zöld Kleist»
1760-ban önkéntesekből, huszárokból, dragonyosokból, «kuruczok»-ból
(magyarországi szökött katonákból) és vadászcsapatból egy szabad
hadtestet szervezett, a mely «Freicorps» félelmes dúlásokat vitt végbe s
vakmerő portyázásaival nyugtalanította hadainkat. De Kleist méltó
ellenfelére talált Gvadányiban, a ki sok kárt tett embereiben s különös
kedvvel portyázott a «kuruczokra», mint a kik hűtlenűl az ellenséghez
pártoltak. Épúgy sokat zaklatta a hires Ziethennek, valamint az egykor
mellőzött osztrák tisztből porosz szolgálatban hadtestparancsnokká
emelkedett Wernernek zsoldosait, s a halálfejűeket, a kikről azt
tartották, hogy pardont sem nem kérnek, sem nem adnak, sokszor csuffá
tette. Félelmes híre volt a poroszoknál. Kleist is személyesen ismerte
és nem egyszer a harcz dúlása közben nevét kiáltozva hítta; Gvadányi
előugratott, paroláztak, a porosz generális tetőtől talpig megnézte a
magyar törzstisztet, azzal tisztelegtek és tovább vágtattak. E
barátságos és lovagias érintkezés ellenére is azonban Kleist 100 aranyat
tűzött ki Gvadányi fejére; de Gvadányi nem vesztette el a fejét, hanem
egyszer hirtelen Kleistra csapott s ő ragadta el a tábornok equipage-át.
Maga a «Pöstényi förödés»-ben ezt a lélekkel teljes képet rajzolja hadi
életéről:

HADI TÖRTÉNETEK.
Az én monarchámnak én öt háborúját
Végzettem, és bátran követtem zászlóját,
Egybe francz királynak az ő katonáját
Próbáltam, fésültem fürtös frizuráját.
De négy háborúba burkus előtt álltam,
Sok jó vitézivel gyakran szembe szálltam;
Megvallom, nem egyszer szaladással váltam
Tőlök meg: kudarczot soha mégsem láttam.
Engemet az Isten szerencsével áldott,
Harczokba, csatákba életbe megtartott,
Egy francznak lövése lábamon álthatott,
De soha a prussus nékem nem árthatott.
Sőt gyakran őrtálló posztjait felvertem,
Sok bagázsiáját s lovait elnyertem,
Ziethennek s Wernernek kuruczát kergettem,
Kik halált viselnek, nem egyet letettem.
Ezek felől mondják, hogy pardont nem adnak,
Kik azt tőlök kérik, életbe nem hagynak,
Soha magokat sem hagyják tenni rabnak,
Tartja őket világ azért fenevadnak.
Én pedig mondhatom, hogy rosszabb kurucczát
Fridriknek nem láttam; mint a kukoriczát,
Úgy vágtuk azokat: sok a rozenkranczát
Mutatta, pardont kért, félté gallér-ranczát.
Ostora vóltam én a desertoroknak,
Kik magyarok vóltak, ollyas kuruczoknak,
Örűltem, kardomat vethetvén nyakoknak,
Vagy hasznát vehetvén futrás porázoknak.
Ha illyet foghattam, néki nem kedveztem,
Nyálát allyig nyelte, őt úgy kötöztettem,
Hite megszegését szemére vetettem,
Mely ezredbül szökött, ahoz elküldöttem.
Sokkal is egy fejér oszlop kivirágzott,
Örűltem, hogy azon hóhér ollyat rázott,
A ki nemzetünket tettével gyalázott,
Hogy Istent, s királyt csal, arra nem vigyázott.
Paripám szürke volt, Büszke volt a neve,
Kényessen járó volt, mert volt tüze, s heve:
Megeresztvén fékét, ollyan futást téve,
Hogy orczámra csordúlt két szememnek leve.
Szép bogláros szerszám csörgött a lovamon,
Varrva vólt királyném neve czafrangomon,
Török kard tarsollyal függött oldalomon,
Kócsagtollam ingott széltűl kalpagomon.
Sok pomert, prussus fit én rabommá tettem,
Nem egyet közűlök sebbe is ejtettem,
Mint ölyv a csirkéket, gyakran széjesztettem,
Pour le Mérite rendet tisztekrűl letéptem.
Híres fővezér Kleist jól esmért engemet,
Néhány csatázás közt kiáltá nevemet,
Parolára menvén, megfogta kezemet,
Tőtül talpig nézte csekély személyemet.
Azomba kéz alatt minden kurucczának
Száz aranyat ígért, ki tenne rabjának,
Köszönöm egyedül Isten óltalmának,
Hogy fejemmel nem nőtt száma zsákmányának.
De Saxóniába, kimenvén portára,
Olly hirtelen csaptam egyszer quartéllyára,
Hogy csak alig kapott lovának hátára,
Equipázséja lett fáradságom ára.
Azonban a fény mellett volt árnyék is s a hadi életnek nemcsak
dicsőségét élvezte, hanem sanyarúságait is szenvedte.
A dicsőség mellett szenvedtem inséget,
Tűrtem szomjúságot és olykor éhséget,
Csattogó hideget, rekkent melegséget,
Lórázást, meghányást, sok rendetlenséget.
Fagyos föld színére ha leheveredtem,
Igmándi nyergemet fejem alá tettem,
Köpönyegem alatt mint nyárfa reszkettem,
Mert havas esőtül jól megverettettem.
Viszontagságok és jeles hadi tettek közt 1763-ban véget ért a hétéves
háború a hubertsburgi békével s egyszersmind befejeződött Gvadányi
katonai pályájának harcztéri része. Ekkor 38 éves volt, s 20 év óta
katona. Még 20 évig szolgált, mindig a lovasságnál, de ez, hogy úgy
mondjuk, garnison-szolgálat volt, háborúra többé nem került a sor. A
békekötéskor őrnagy volt. Ebből az állásból emelkedett lassanként
vezérőrnagyságig húsz év alatt. 1765-ben lett alezredes, 1773-ban
ezredes, és csak 1783-ben, negyven évi szolgálat után nyugalomba
vonúltakor vezérőrnagy. De megvolt az az öntudata, hogy minden állásába
kizárólag saját érdemei emelték. Nem egyszer mellőzés is érte. Akkoriban
megtörtént, hogy ha elmúlt a háború, egyes ezredeket redukáltak,
illetőleg feloszlattak. Így Gvadányi ezredét is, a palatinális
regementet, melyet különben 1766 óta b. Török Andrásról neveztek,
feloszlatták 1775-ben, és Gvadányit, noha már előbb önálló ezredes volt,
a Kálnoky-huszárezredbe osztották be másodezredesnek. 1779-ben a
Nádasdy-regementbe került szintén másodezredesül. Az idők már nem voltak
olyan szépek, mint egykor. A hadseregben megkezdték az egységesítést,
behozták a papirkorszakot, s mindez nem kedvezett az egyéniségeknek; a
magyar ezredeket békében is kivitték az 1770-es években külföldre –
Gvadányi is Galicziában tartózkodott a Kálnoky- és a Nádasdy-ezredekkel;
továbbá a magyar tisztikarokat keverni kezdték német elemekkel. Gvadányi
jó bajtárs volt, német tiszttársaival jól megfért, legfölebb kedves
dévajsággal megtréfálta hiányos magyarságukért, de a magyar ezredek
elnémetesítését kedvetlenül látta, épen úgy, mint pl. a Græven-ezred
tisztjei, gróf Festetics György és társai, a kik később az
országgyűléshez folyamodtak a magyar hadsereg magyarsága érdekében;
egyébként ezt a példát követték a Nádasdy-ezred tisztjei is akkor.
A húsz évi békés katonáskodás nagyobb részét Északkeleti Magyarországon
töltötte el Gvadányi, kisebb részét pedig Galicziában. Mind a két
korszak nevezetes az ő írói volta tekintetében, de különösen az első.
A hubertsburgi béke után Gvadányi ezredét hazarendelték s négy megyében:
Szatmár-, Bereg-, Ugocsa- és Máramaros-megyékben szállásolták el.
Ezekben a megyékben élt Gvadányi is vagy tizenkét esztendeig. Itt
rakodott meg lelke azokkal a motivumokkal, melyek verses munkáinak
legvonzóbb elemeit alkotják; megrakodott friss szemléletekkel, a magyar
élet és természet képeivel és a magyar lélek humorával.
Víg és közlékeny ember volt. Eleven érzékkel volt megáldva az élet
furcsa vagy jellegzetes vonásainak felfogása iránt és a társas örömök
iránt. Kereste az embereket, jól mulatott velök, lelki gyönyörüsége telt
beszédjökben és lelkökben. Az alsóbbrendűeket is szerette: katonáit, a
parasztnépet és rendkívüli részletességgel fogta fel és őrizte meg
emlékében szokásaikat, erkölcseiket, beszédök módját és minden
sajátságaikat. Ez a részletes érdeklődés nem ekkor kezdődött nála;
gyermekkorától kezdve, a háborúk idején is megvolt, bizonyság rá a Rontó
Pál sok helye; hanem a régi készlet itt sok új anyaggal felfrissült a
magyar népéletből és az Alföld helyismeretéből. Sokat érintkezett a
vidék földesuraival, kiknek házában kedves vendég volt,
honoráczioraival, papjaival, jegyzőivel, megjegyezte magának
anekdotáikat, jellemző történeteiket és sajátságaikat.
Az első harmadfél évet Badalón töltötte, ebben a beregmegyei tiszaháti
faluban, melyet temérdek almájáról _Almahuppanás_nak keresztelt el a
néphumor. A háború izgalmai után itt ugyancsak csöndes napok
következtek. A társaságkedvelő főtisztnek alig volt kivel érintkeznie.
Tavaszi áradás idején pedig a falun kívül eső lakóházát úgy körül fogta
a Tisza kiöntése, hogy hónapokig nem volt társasága. Olvasott – s nagyon
szeretett olvasni, hegedűlt – s kitünően játszott; lovaihoz sétált az
istállóba, vagy strázsakatonáival beszélgetett. Ha néha mégis megunta az
egyhangú életmódot, különösebb időtöltésre is talált alkalmat. Egyszer a
falu fiatalságának rendezett mulatságot a maga szállásán. Máskor a
helybeliek indítványára árvizi vadászatra rándult, csónakosan, az ártéri
fákra húzódott vadakra; szerencsével jártak, de végül vízbe fordultak
mindnyájan, sőt Szatmárra az ezredtörzshöz az a vakhír ment, hogy
Gvadányi a Tiszába fúlt, úgy hogy külön staféta jött tudakozódni felőle;
Gvadányi személyesen bement Szatmárra, s elevenen czáfolta meg a
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Gróf Gvadányi József és Fazekas Mihály (Magyar remekirók 6. kötet) - 02