Gróf Gvadányi József és Fazekas Mihály (Magyar remekirók 6. kötet) - 04

előszavának azt a nyilatkozatát, hogy senki ne tartsa e munkáját költött
regénynek, mert valósággal megtörténtek a benne foglalt dolgok. S itt ez
nemcsak ürügy és elhitető fogás, mint a minő a Nótárius előszavában
előfordúl; ez a szó a Gvadányi _parolája_, a ki e művének czímlapjára
teljesen kiírta a nevet s nem alakoskodik az előszóban, mint néha
szokta. Hiszen a czélja is az, kimutatni, hogy nemcsak a külföldieknek,
hanem nekünk is vannak rendkívüli kalandokban forgott embereink. S
tehette volna-e mással ezt, mint való személyekkel? A hitelesség
bizonyítása annyira megy, hogy sok helyen megszakítja a vers folyamát s
prózában ad terjedelmes magyarázatokat és adatkritikát. Rontóra nézve
mind az előszóban, mind a vers közti jegyzetekben közli velünk, hogy a
hétéves háborúban ő alatta szolgált, ő volt a majorja s hivatala szerint
ő vezette ki az akasztófa alá. Hogy pedig gróf Benyovszkynak messze
világrészekben is követője és madagascari társa is ugyanez a személy
volt, arra nézve ismét nemcsak a költemény, hanem az előszó is
nyilatkozik. Megírja t. i. Gvadányi azt is, hogy ez a katona 1790-ben az
országgyűléskor, megtudván az ő Budán lételét, őt, mint egykori
főtisztjét felkereste s Gvadányi kilencz napig el sem eresztette; ez
alkalommal elbeszélte a katona a maga életét és a grófét is, a
Benyovszky-féle életrajz számos adatát pedig megczáfolta. Ugyane budai
találkozást Gvadányi versekben is aprólékos hitelességgel leírja. Még
azt is megemlíti, hogy Rontó utóbb is írt neki Szakolczára levelet, de
1792 őszén meghalt Egerben, a hol öreg napjaira (1734-ben született)
magát meghúzta és a Rácz-utczában élt, jó módban. Olyan részleteket is
felhoz egy jegyzetben, hogy abban az erszényben, melyet Benyovszky
utoljára adott Rontónak, Rontó Pál állítása szerint 500 arany volt, de
Rontó Madagascarból is hozott magával elég értéket. Mindez adatok
olyanok, hogy ezek szerint Rontó igazi élő alak volt, ha talán nem úgy
hítták is, s a Benyovszky Rontója ugyanaz volt, a ki a Gvadányi Rontója.
Gvadányi némikép idealizálta az alakot, az elbeszélést kiszínezte néhol,
talán egyes adatokat rá vonatkoztatott, a mi beleillett az ő szerepébe;
de azt a két tényt, hogy a Gvadányi szökött huszárja és Benyovszky
magyar kisérője egy személy és ez az ember 1790-ben világkörüli útjáról
beszélt Gvadányival, kétségbe alig vonhatni. Hitelt nem tulajdonítani
lehetetlen olyan jegyzeteknek, a minő a II. rész 5. czikkelye után
következik. Itt Gvadányi, miután versben előadta a kamcsatkai
szabadulást Benyovszky naplója nyomán, prózában is elmondja azon
változat szerint, a mint Rontó neki Budán előadta. A budai találkozás
hitelessége ellen nem bizonyít az, hogy a Rontó elbeszélése több
részletre nézve máskép szól is, mint a Benyovszkyé, sőt természetes,
hogy különböző szemtanúk egyazon dolgot máskép adnak elő. Ha Gvadányi
egy költött alaknak akarta volna ezzel a hitelesség látszatát megadni,
hogy ellenmond egy hitelesnek tekintett munkának, ugyan furcsa úton járt
volna. Ellenkezőleg, az ő hűséges igazságérzete birta rá, hogy az eltérő
előadást is kivonatolja, minthogy e részleteket az egyik szereplőtől ő
így hallotta.
Ennyit Rontó Pál históriai voltáról. De nem ez a fő, hanem az, hogy
Gvadányi ezt a jóízű alakot jóízűen is tudta rajzolni. Eredetije kitünő,
jóhumorú alak lehetett, tele ötlettel és eredetiséggel. Gvadányi ez
alakot nem költötte, de nem is ejtette a porba egyetlen jellemző vonását
sem; a legnagyobb hűséggel megtudta őrizni elméjében a tőle hallott
részleteket és a róla nyert benyomásokat. Gvadányi képzelete ilyen
eleven alakot nem tudott volna költeni, de az eleven alakot nagy
szemléletességgel tudta utánozni; az a hiány, hogy megmarad az
utánzásnál s nem igen tud, vagy nem mer szabadon alakítani, itt is
érezhető; Rontó Pálban nincs az egyén lelki élete következetesen
fejlesztve; de gondolkodása módja, cselekedetei jó typust adnak, s az
agyafurt paraszt kópé, meg a pajkos és furfangos huszár kitünő
genre-jeleneteinek sorozata vonúl el előttünk. Ha a Peleskei Nótárius az
úri rendnek tetszett, ez a népnek nyerte meg a kedvét és sokszor újra
lenyomtatták, a ponyván is a legújabb időkig árulták. Rontó Pál a nép
képzeletének kedves alakja lett, a minő régebben Toldi volt. De a
párrímes alexandrinokat olvasni is szerette a nép, annyira természetes
benne a beszéd, népies a nyelv, hű a rajz és annyira ismeri a szerző a
népéletet. Inkább is a népnek való olvasmány, mint a dámáknak, a kiknek
ajánlva volt, mert elég sok benne az olyan illetlenség, a mi miatt ma
nem lehetne hölgyeknek ajánlani.
A Nótárius és a Rontó Pál olvasói többet és többet szerettek volna
olvasni Gvadányitól s egyre unszolták régi kéziratos munkáinak kiadására
is. Végre csakugyan kikereste régi papirosai közül a Badalai dolgokat,
melyeket majd 20 évvel azelőtt írt; úgy látszik, kissé megfejelte, azaz
befejezését megcsinálta; s mivel ez a darab magában sovány kötetet adott
volna, belevette föntemlitett tréfás köszöntő versét, valamint egy
szánkázás leírását, melyet 1788. márcz. 10-én készített «sokaknak
kérésére», s még pár apróbb tréfás verset; – ezek együtt a kötet «első
darabja.»
A «második darab» 1794-beli verses levelezéseit foglalja magában, Csizi
István nyug. főstrázsamesterrel (őrnagygyal) és Molnár Borbálával. Az
egész kötet czíme: «Unalmas órákban, vagy-is a’ téli hoszszú estvéken
való _Idő-töltés_. A’mellyet a’ Versekben Gyönyörködőknek kedvekért,
kiadott Gróf Gvadányi József magyar lovas generális.» (Pozsony 1795.,
232 lap.)
A Badalai dolgokról már volt szó fentebb, itt a verses levelezést kell
még érintenünk. Versben levelezni akkor divat volt. Kezdték a francziás
iskola tagjai, folytatták a többiek s minden irodalmi műkedvelő üzte ezt
a divatot, köztük épen asszony-poétáink is.
Így került Gvadányi is Csizi Istvánnal, majd két asszonynyal, végre
másokkal is, így egy miskolczi tanuló ifjúval verses levelezésbe. Csizi
István gyalogsági őrnagygyal több mint harmincz évi barátság fűzte össze
Gvadányit; nem csuda, hogy fölkeresték egymást a nyugalom éveiben is
levelekkel s ezek nagy részét versben írták, mint verselő emberek. Mert
Csizi is, a ki Tokajban lakott, olvasott ember volt és verseket írt.
Csizi a levelekben magábaszállt léleknek mutatja magát, Gvadányi
pajzánabb s nemcsak a másvilágra gondol, hanem a mult emlékeivel is
megtréfálja barátját. Csizi a Sátoraljaújhelyben lakó Molnár Borbálával,
egy szegénysorsú, de olvasni és verselni szerető asszonynyal verses
levelezést kezdett s a levélváltást elküldte Gvadányinak, a ki versben
felelt s Molnár Borbálát is belevonta a versváltásba. A levelekben több
a szertelen bók és a közhelyekből álló elmélkedés, mint a szellem vagy a
költészet. De a versek gyakorlott kéz munkái s itt-ott akad tréfa is.
Később, 1795-ben, nemes Fábián Juliánna, Komáromban lakó nemes Bédi
János csizmadiamester életepárja kereste fel Gvadányit verses levelével,
a mire a gróf versben válaszolt s ezután egy darabig leveleztek.
Gvadányi az asszonynyal megverseltette a komáromi földindulást. Fábián
Juliánna elég könnyen verselt, de költői képzelődése nem volt s versei
nem jelentékenyek. Gvadányi e levelezést 1798-ban kiadta. – Egy
miskolczi tanulóval, Dodits Andrással váltott verses leveleit 1834-ben
adták ki egy füzetben.
Gvadányi ezekből költőket és magának követőket akart nevelni; meg is
mutatja nekik egy-egy versében pl. a leírás módját, de maga is abba a
stiltelenségbe esik, hogy a verses levél többi részét meghagyja
közönséges értesítésnek, versbe szedett prózának. E lelkes műkedvelők
nem lendítettek a magyar irodalmon. Támadtak Gvadányinak később jelesebb
tanítványai.
Maga még egyszer visszatért a falusi nótáriushoz. Uj könyvet írt róla,
de most már párrímekben és kiadta 1796-ban 266 lapon. Czime: _A’ falusi
nótáriusnak elmélkedései, betegsége, halála és testamentuma_, mellyeket
két soros Versekkel ki-adott, és Új Esztendőbéli ajándékba, Hazánk
Dámáinak és Gavallérainak nagy szívességgel nyujtya Gróf _Gvadányi
József_ Magyar Lovas Generális ezen bé-állott 1796. esztendőnek első
napján. (Pozsony.)
E munka rövid foglalata az, hogy a falusi nótárius meggyengülvén
egészségében, az emberi sorsnak változandóságáról elmélkedik s e kérdés
megvizsgálására összehívja a környékbeli jegyzőt, tanítót, vámost, oláh
harangozót stb. s mintegy philosophus-akadémiában tárgyalja velök a
kérdést. Miután azok elmondták véleményöket s kiki leczáfolta az
előzőjét, maga is szót emel, valamennyit megczáfolja, s előadja a maga
álláspontját. E szerint minden változás okai magok az emberek, a kik
visszaélnek Istentől nyert szabadakaratukkal; okai különösen az
atheisták, deisták, naturalisták, szóval a felvilágosodottak és a
francziások. Közben a bő ebéd megterheli a nótáriust, rosszabbúl lesz,
úgy, hogy Pesten tanuló fiát sietve kell hazahivatni. Fiával közli végső
tanításait, lelkére köti az új tanok ellenzését, az Isten, király, haza
szeretetét, a magyar viselet és az ép erkölcs fentartását, – s
elbúcsúzva feleségétől, fiától, meghal. A tanács fiát ülteti a nótáriusi
székbe, őt pedig nagy pompával eltemetik. Epitaphiuma és végrendelete
zárja be a versezetet.
E munka sokkal terjedelmesebb, mint a Falusi Utazás, de azzal semmi
tekintetben nem vetekedhetik. Czélzata szerint úgy tekinthetni, mint a
költőnek szellemi végrendeletét. A szabad gondolkodók ellen irányúl és
pedig a szabad gondolkodók minden csoportja ellen. Ezeket épen oly
kiméletlenül csúfolja, mint a Budai Utazásban az idegen szokások
majmolóit. De Gvadányinak az a modora, hogy a saját szatirájának
képviselőjét szintén humoros színben mutatja be, itt messze
túlkalandozott a kellő határon. Gvadányi a nótárius rovására olyan
drasztikus tréfákat enged meg magának, s vele mint emberrel olyan
méltatlanúl és következetlenül bánik, hogy a nótárius ízetlen bábbá
sülyed s az olvasó részint a nótáriust unja meg, részint a költőre
boszankodik, ki egy jó alakot elrontott. Már Arany János megrótta azt a
czinizmust, melylyel a mi jó nótáriusunkat úgy beszélteti
testamentumában, mint a ki jegyzőtársait a falu becsapására oktatja s a
kinek egész könyvtára az évtizedek során összegyűlt naptárakból áll.
Valóban ezek a vonások nem illenek a többihez; ezek más typusból valók.
Gvadányi a maga helyetteséből is csúfot űzött. Ezzel pedig czélzatainak
is ártott. Mi súlya van a félművelt, sőt nem is művelt emberek szavának
a XVIII. század eszméivel szemben? Ezekkel a naptárolvasó nótáriusokkal,
meg a vámszedővel és társaikkal akarja Gvadányi legyőzni az
illuminátusokat? A mellett a realizmusok olykor szükségtelenül undorító.
Ebben a műben is sok a detail-rajz, a népszokások hű és eleven képe,
többek közt a javasasszonyé, a falusi doktoré, a sirató asszonyoké,
stb.; továbbá vannak vidéki anekdoták, pl. a megcsúfolt borbély boszúja
a doktoron, Toty Dorkó esete stb. (_Toty_ egy szótag!) Ez utóbbi volt a
géczi boszorkány, a ki Gaal darabjában megint szerepel, mint Tóti Dorka.
A szabadgondolkodókat még sem gyűlölte annyira, hogy közömbös téren
munkáikhoz ne folyamodjék. Magát Voltairet is olvasgatta és
felhasználta. Mikor 1792-ben kiadta XII. Károly svéd király életrajzát
egy vastag kötetben, Voltaire művét vette alapúl, azt majdnem
fordította. De felhasználta Péter czár naplóját is, valamint némely más
forrásokat. Gvadányinak kedves tanulmánya volt a történet és kedves hőse
XII. Károly a maga merészségével, hadi tudományával, tüneményes
sikereivel és rettentő bukásával. A könyvet, mint komoly históriai és
katonai munkát, neve teljes kiírásával bocsátotta ki. («_Tizenkettődik
Károly’_ Svétzia ország’ királlyának Élete» stb.) Az előadásba
helylyel-közzel alkalomszerü verseket, valamint egyéni megjegyzéseket
iktat, hogy érdekesebb olvasmánynyá tegye. A hol a Mazeppa-mondát adja
elő, megjegyzi, hogy ha mi magyar hazánkban is jól számba venné valaki,
itt is sok olyan vitézt lelne, kik szomszédaik feleségét szeretik s ha
vad lovakra felkötöztetné őket, abból nagyobb armada telnék, mint
királyunk hada.
Általán Gvadányi nemcsak mulattatni kivánta a hazai mindkét nemű
közönséget, hanem hasznos munkát is akart eléje adni. Hosszas
tervezgetések után egy nagy világtörténelem szerkesztésébe fogott. Az
első kötet előszava 1794. nov. 18-án kelt s a kötet 1796-ban került ki
sajtó alól. Czíme: _A’ világnak közönséges Históriája_. A’ mellyet
Magyar hazájához viseltető szeretettűl ösztönöztetven, és nékány jeles
és hiteles Authorokból kiszedegetvén ugyan ezen Hazájának élő nyelvén
bátorkodik nékie, mint igaz fiúi szeretetnek áldozattyát mély
alázatossággal bé-mutatni _Gróf Gvadányi József_, Magyar Lovas
Generális, stb. (A szerző arczképével.) A könyv főkép Millot abbé műve
után van szerkesztve, azonkívül Rollin, Baumgarten, Schröck munkáját
követi. A felekezeti türelmet azzal tanusítja a szerző, hogy lehetőleg
kerüli az egyházi kérdéseket. A vállalat olyan terjedelmes, hogy az első
jó vastag kötet csak a görög történelem végéig halad, a második a
rómaiakét adja és így tovább. Gvadányi életének hátralevő évei főkép e
munka készítésével teltek el. Összesen hat kötetet írt meg; a czenzura
az utóbbi köteteknél eleget akadékoskodott s a megjelenés sokáig
tartott. A hatodik kötet is már halála után jelent meg, a hetediket Kis
János adta ki, a nyolczadikat Sikos István s ezzel a sorozat félbe is
szakadt. A régies nyelvű munka nem jelent haladást történetírásunkban,
de sok hasznos ismeretet terjesztett.
Ilyen munkásság közben egyszer az öreg generális betegeskedni kezdett és
1801 decz. 21-én meghalt. A szakolczai ferenczrendi-templomba temették
el, a honnan hamvait később a báró Horeczky-család rohói sirboltjába
vitette át b. Horeczky Nándor pozsonyi kanonok.
Felesége két évvel utána 1803-ban, leánya 1809-ben, egyetlen fia,
Ignácz, mint nyug. ezredes, 1828-ban Pozsonyban halt meg s ezzel az
egész magyarországi Gvadányi-családnak magva szakadt.
Egyik nekrológja így emlékezik meg róla:
«Nagy kedvelője volt a magyar litteraturának s itt a nagyoknak igen
gyönyörű példával ment elő, de nemcsak, hanem elő is mozdította azt szép
tehetségei szerént… Szerencsés volt kivált a mulattató versek
szerzésében, s azoknak az igazságoknak oktatólag való előadásában,
melyeket a köznép értelméhez igen jelesen tudott alkalmaztatni: de
belőlük azért bármely rendű olvasók is tanulhattak. Ilyen a Peleskei
nótáriusa és több munkái.»
Arczképei egészen azt a jellemet tükrözik, melyet munkáiban látunk.
Magas nyilt homloka, beszédes, élénk szeme, szögletében egy hamiskás
vonással, vidám, nyájas arcza épúgy hirdetik a derék jó lelket, mint a
kipödrött bajusz, a varkocsba font haj s a bodros ingelő korának magyar
divatját. Mozgásában és a társas élet formáiban rococo-gavallér volt, de
magyar; régi jezsuita nevelés. Ellensége minden merészebb újításnak, de
igaz hazafi, konzervativ értelemben. Hogy olasz vér, csak tréfáló kedve,
utánzó és ábrázoló ösztöne éreztette; inkább temperamentumában vannak
olasz elemek, mint érzésmódjában, műveltségében vagy ízlésében; előtte
vagy korában is több író van, ki olasz kultura tekintetében megelőzi.
Stilérzéke épen nem olaszos, nyelve ósdias is.
Egyben több volt a legtöbb korabeli irónál: tartalmat adott, nemzeti
tartalmat. Nem keresett új formákat, sőt új eszméket sem, hanem a magyar
lélek meglevő képzettartalmát használta fel s ebből teremtett új
alakokat. Osdi formákban, hazai elemekből a szemlélet ujságát teremtette
meg, bizonyos természeti, naiv művészettel. Volt saját ethikuma s
társadalmi és nemzeti eszményeket hirdetett.
Gvadányi idejében egy író sem volt egyetemesen népszerű. Annyira
különböző volt a nemzet osztályainak műveltségi iránya, annyira
hiányzott az egységes nemzeti műveltség, annyira különböztek az
ízlésbeli, formai és irodalmi elvek, hogy lehetetlen volt az egész
olvasóközönségnek tetszeni. De bizonyos, hogy Gvadányinak volt
legnagyobb közönsége, mert ő a legnagyobb körű közönségre támaszkodott,
annak az ízlésében írt. Nem akarta új ízlésre tanítani olvasóit, inkább
ő símúlt a közönség ízléséhez; de a csiszolatlan formában hangot tudott
adni a közönség vágyainak és eszméinek és élő alakká tudta tömöríteni
egypár kor- és néptypusnak a nép lelkében élő határozatlan vonásait. A
költészetet nem igen vitte előbbre æsthetikai, vagy inkább formai
tekintetben, új gondolatokkal, eszmékkel sem gazdagította, de egy-két
képzeleti alkotással igen, a mi megmaradt és termékenyített. A nemzeti
léleknek azt adta vissza, a mit tőle vett, ehhez a néhány képhez kötve,
rímekbe szedve és az ő vaskos, de egészséges humorával megízesítve. Erős
fajszeretete pedig, mely kezdetben csak művészies érdeklődés volt,
később, a nemzeti lélek ébredésekor lángoló hazaszeretetté fejlődött, a
nemzeti öntudatnak gazdag erőforrása lett és hatása nemzeti szempontból
is történeti jelentőségű. Miután élte legnagyobbrészét arra szentelte,
hogy a magyar névnek dicsőséget és a koronának fényt szerezzen, voltakép
pedig kardjával az osztrák összmonarchia hatalmának segített alapot
teremteni: élte végső másfél évtizedét olyan munkára fordította, a mit
maga mellékesnek tartott, de a mi áldásosabb lett imádott nemzetére
nézve még hadi sikereinél is. Életének ebben állt a szerencsés nemezise.
_Négyesy László._


EGY FALUSI NÓTÁRIUSNAK BUDAI ÚTAZÁSA
MELLYET ÖNNÖN MAGA ABBAN ESETT VISSZONTAGSÁGAIVAL EGYÜTT AZ ELALUDT VÉRŰ
MAGYAR SZÍVEK FELSERKENTÉSÉRE ÉS MÚLATSÁGÁRA E VERSEKBE FOGLALT
_Mordet, ut sanet._
Keserű, de egészséges.


AJÁNLÓ LEVÉL.
_Sokáig gondolkodtam, megvallom, alacsony sorsú embet lévén, kinek
bátorkodjam ajánlani ezen csekély munkámat. A dolog nagy tusakodást
okozván bennem, végtére eztet mondám magamban:_
Audaces fortuna juvat, timidosque repellit.

_Tehát én eztet nemcsak egyedűl egy méltóságban lévő úrnak, avagy
asszonynak fogom felajánlani, hanem mivel ehez fogtam 1787. eszt. skorpi
havának másadikán és végeztem bak havának huszadikán, új esztendő
ajándékúl az 1788-ban mindnyájának hazánkban élő érdemes, és minden
renden lévő gavaléroknak és dámáknak mint tükört bé fogom nyújtani, s
nyújtom is; tudván azt, hogy minden gavaléroknak s dámáknak_ toaletjén:
_azaz öltöző asztalán ezen mostani nagy világba tükrök szoktanak lenni,
hogy azokba nézvén, megláthassák, melly renddel rakta reájok a módit a
kamarás inas, vagy a dámákra a kamarás leány. Táplál a reménység, hogy
ezen tükör ajándékom azon tükröknél annyival kedvesebb lészen, mivel
hogy ez nem Velenczében pallérozott kristályból vagyon csinálva, mint
azok; egyedűl téntából s papirosból áll; mégis ebben jobban fogják
magokat főtől fogva talpig meglátni mint a magokéban. Óhajtom egyedűl
csak azt, és kérem is, hogy ebbe gyakran méltóztassanak tekínteni, hogy
így meglátván magokat, mind azokat, a mellyek renden kívűl valók, és az
egészséges elmét felmúlják, nehogy magokon viseljék; sőt mintegy majd
bálványozást kiírtsák és számkivessék._
_Ha ezen czélját munkám eléri; akkor Názóval örömest fogom eztet
énekelni:_
Ite triumphales circum mea tempora lauri
_mert így óhajtott tárgyomhoz jutok._
_Vegyék tehát kedvesen ezen újesztendő tükör ajándékomat hazánkban élő
gavalérok s dámák, és legyenek bizonyosak, hogy vagyok_
_Mindnyájoknak_ Kőlt Nagy-Peleskén, Vizöntőnek 1. napján 1788. eszt.
tökélletes tisztelője
_a Szerző_.


ELŐJÁRÓ BESZÉD.
Minap egy régi jó barátom ezen versekbe foglalt _Budai útazást_
Borsod-vármegyéből olly kívánsággal küldötte hozzám: hogy én a verseket
elolvasván, ítéletemet adjam felőlök: hogy tudniillik megérdemlik-é a
világ eleibe való terjesztést? vagy nem? és a hol azokban valamelly
hibát fogok találni, azt megjobbítsam, hogy jobbításom által
tökélletessebbé tétessenek a kiadásra. – Csodáltam, megvallom, ezen
kívánságát jó barátomnak annyival is inkább, mivel ifjúságunknak
zsengéjétől fogva esmérvén egymást, jól tudja: hogy én poéta sohasem
voltam, mégis azt kívánja tőlem, hogy azok _censurámon_ menjenek által –
de mégis, hogy kívánságának némű-néműképpen eleget tegyek: figyelmetes
elmével néhányszor általolvastam és az egész munkát annyira latra
vetettem, a mennyire csekély tudományomnak próbaköve engedte; de
megvallom, hogy semmi ollyast nem találtam benne, a mi jobbítást és
pallérozást érdemlene, és ha mi aprólékos lett is volna, semmiben sem
változtattam meg; netalán tán a szerző ezzel torkolna meg: _Hos ego
versiculos feci, tulit alter honores_. Éppen nem kívánom azt
tulajdonommá tenni; mert a mint feljebb mondám: _Én poéta soha sem
vóltam_. De azt is ellenben kéntelenítetem megvallani, hogy az ékes
versek olvasásában eleitől fogva nagyon gyönyörködtem és ez is lészen a
legfőbb oka, hogy ezen munkát jó barátom általkűldötte hozzám.
Ezen verseinek természet szerínt való folyása és szép magyarsága,
nemkülömben, ámbár pallástolt, de jóra igyekző mivólta, nékem annyira
megtetszett, hogy eltökéllettem magamban elsőben azokat – minthogy
egyetemben folytanak – tizenhárom részekre felosztani és minden rész mit
foglaljan magában, felől kis summában kitenni.
Másodszor: ollyan szavak mellé, mellyek _exoticumok_, vagy valamelly
históriabéli tudományt foglalnak magokban, betűket helyheztettem, hogy
minden levél alatt hasonló betű mellett azoknak megmagyarázását
találhassák az olvasók.
Harmadszor: a _barbarismusokat_ és franczia szavokat valamint a magyar a
magyar szavakat szokta írni, így írtam ide, jól tudván, hogy sok magyar
légyen, a ki sem írni, sem olvasni francziául nem tud. Így tehát a a
versek nem az én műhelyemben koholtattak, csupán azoknak tizenhárom
részekre való osztások és betűk által való megvilágositások ezen előjáró
beszéddel az én munkám.
_Mikroskopium_ nélkűl is által láttam én azt, hogy ezen verseknek sok
_criticus_ Zoillussai és kikaczagó _Mómussai_ fognak támadni; azon okból
tettem ezen előjáró beszédet eleikbe, hogy e légyen paizsok ellenek
kilövött nyilak ellen: _quot capita, tot sensus_. – Ezenfelül az igen
közönséges magyar példabeszéd szerínt: _Kinek tetszik papja, kinek a
papnéja, kinek a pallástja_; és így Péternek ez a munka tetszik, Pálnak
meg amaz. _Diogenes_ a hordóba vette lakását, _Aristoteles_ pedig
_maczedoniai_ Nagy Sándor udvarába. Tehát _autor_ sincs, a mellynek
munkája az egész világnak tessék. Ezen falusi nótáriusnak is a munkája
nem mindennek fog tetszeni; sőt a mint feljebb írám, sok ócsáló
Zoillussai fognak támadni. Egyike azt fogja előadni, hogy Szathmár
vármegyéből Budáig tett útazás nem hosszas, azért is emlékezetre való
dolgokat nem igen foglalhat magában és hogy az utjában történt
visszontagságok is csak csekélységek. – De ha ezek hosszabb útazásak
leírásában gyönyörködnek, útasítom őket _Magellán_ és _Kook_ utazások
olvasására; ha ez is rövid volna, _Kolumbus_ és _Amerikus Vesputzius_
utazásokra vagy pedig _scyták_, _vandalusok_, _frankusok_, _normanusok_,
_sclavusok_ vándorlássaira. Ha Jéruzsálembe jéruzsálemi János királyt
fogják kisérni, tudom, meg fog _Palesztináig_ az üstökök izzadni. Mind
ezeknek útazásai le vagynak írva, tehát olvashatják. – Ha mindezek sem
tetszenek, már a dologba tovább én sem mehetek: hanem kérdezzék meg azon
angyalt, ki Ádám első atyánkat a paradicsomból kikergette, hogy a
szegény Ádám merre bujdosott? A _harangodi_ pusztának, vagy pedig a
_Jatóságnak_ vette-é útját? – A szegény nótárius, mivel Mahomettel a
hóldvilágon keresztűl nem útazott, hanem csak Budára ment, hosszasb
útazását nem írhatta.
Ha történetei sem tetszenek, tehát javaslom ezeknek, olvasni _Cervantes_
munkáját, mely _Don Quisodról_ szól, vagy _Vieland_ úrnak könyvét,
melyet _Don Sylvio de Rosalvoról_ adott ki, ezekben elég furcsa és
nevetséges dolgokat fognak találni; de mégis csak meséket. Sok
tómusokból álló románczok: azaz mesés könyvek vagynak, kik mégis
kedvesek; annyival tehát nagyobb kedvet adhat a nótárius útazásának
leírása az olvasáshoz, mennyivel az ő történetjei valóságosak és nem
kigondolt mesék mint a fennt előhozatottak.
Fogják talán némelyek azért is rágalmazni, hogy sok deák szókat kevert
versei közzé; de ebben is pártját fogom; mert kiki tudja, hogy a falusi
nótáriusok így szoktak beszélleni, hogy ez által a közönségnek tudtára
adhassák, hogy ők is jártak oskolába.
De ha ki magyarságában kivetést tészen, annak azt mondom, hogy a napban
mocskot keres és netalán-tán más szemébe szálkát lássan, a magáéban
pedig a szelemen gerendát nem érzi.
Némellyek fognak agyarkodni azért, hogy verseiben a magyar gavalérokot
és dámákat annyira megillette, hogy a tisztelet küszöbén ebben
általhágott. – Megvallom, hogy ellenek tett _satyrája_ egy kevesé
darabos és nem oly csínossággal harapó, mint a _Horácziusnak_,
_Juvenálisnak_ vagy _Rábner_ úrnak _satyráji_; de úgy tartom, hogy ő azt
képzelte magában, hogy ezeken valami csínos és néműnémű élességgel való
gondolatok igen keveset vagy éppen semmitsem fognának, valamint hogy a
szó a rest lovon nem fog, hanem ostorral kell a vonásra megindítani;
mert nem hogy a korcsosságot és állorczás öltözetet le akarnák tenni –
de ó fájdalom! szégyenlik magokat magyar vérből származattaknak is
mondani. Jól általlátta a nótárius, hogy ezek azok, a kik _Memphis_
templomában csak azért imádják az _Apis_ istent, hogy a szarva meg
vagyon aranyozva. Tudta azt is, hogy a megélemedett cserfának a héját
_pennacillussal_ le nem lehet faragni: hanem bárddal vagy fejszével
szükség eztet véghez vinni. Vajha verseinek fúllánkjai olly hasznosok
lennének, mint gyakran a méreggel kevert orvosság szokott lenni; de
talán azt mondhatja a nótárius: _Aethiopem lavo_: Szerecsent mosok; de
haszontalan, mert nem fejéredik. – _Perditio lua ex te Izrael_. Jobbat
nem tehetnének ezek, mintha _Klimiussal_ a főld alatt lévő fa világba
mennének, hogy így a főld színén dicső s nagyhírű nemzetünket
bészurkozni, békormozni megszűnnének.
Utóljára: fognak megjelenni néhány őtet nemcsak kinevető, hanem ellene
puskázó új _Mómusok_ is, – de vajjon kik lehetnek ezek? Nem mások, hanem
két három esztendőtől támadott új magyar poéták; de ezt szükség előre
tudni, hogy Neptunus három ágú kapájával a _Helikon_ hegy tövén egy
gödröt ásott, a hol is forrás támadott, melly _Castalius_ kútjának
neveztetik. – Ezen új poéták azt megtudván, némellyike _Merkuriustól_
kőlcsönzött szárnyakon oda repűlt. Némellyike a _Lybusa_ lován, mely
Csehországban Prágánál a Siska hegyéről az úgynevezett Fejérhegyre
ugrott, a Mátráról ezen _Castalius_ kútjához ugratott. Másika a
_Mongolfié machinájába_ űlvén, egész addig hasította a levegő eget. A
szegénye pedig csak gyalog ment. Mind ezek annyit ittak azon vízből,
hogy megrészegedvén garázdálkodni mernek a szegény nótáriussal, a mint
hallom pedig, csak éppen azért, mivel négysoros versekkel tette
munkáját, azt állítván, hogy a mostani időben a kétsoros versek vétettek
módiba, a négy sorúaknak folyása már kiszáradott, mint Temesvár körűl a
posványság. – Ha ezen új poéták illyen mondásaikkal eggyenként
találnának jönni hozzám, akkor mindenike ezen ígéket hallaná tőlem: _Et
tu fili mi Brute!_ mellyek után tudnék a fülökbe valamit sugni. – De ez
meg nem eshetik; mivel imitt s amott laknak a két hazában. Addig is míg
fegyverhez kapnak, pennám légyen a beszéllő _túbusom_, melly által _ad
antevertendum omne malum_ így szóllok hozzájok:
«Drága új Poéta uraimék! Megengedi kegyelmetek aztat: hogy miólta a
magyar haza áll, még olly magyar poétát e világra anya nem szűlt, mint
néhai Gyöngyösi István úr, T. N. Gömörvármegyének viceispányja vala, és
talán mondhatom, egyhamar illyet nem is fog szűlni. Mutasson kegyelmetek
csak egy munkáját legalább, a a melly kétsoros versekből álljon.
Mutassanak több más jeles régi poétáknak legkissebb munkácskáját, a
melly kétsorú versekkel légyen írva. Mit felelnek kegyelmetek ezen
_thesisemre_? bizonyára nem mást: hanem _silentium indicentis_ stb.»
Végtére aztat fogják nyesni: hogy mostan a tudományok nagy
_metamorfosis_ alá vetettek, kipalléroztattak, az ó _slendriánok_
eltörőltettek: következésképpen a négysorú versírás is obsitot kapott,
mivel jobban és ékesebben hangzik a kétsorú versekből csinált munka. –
Kedves új poéta uraimék! ne vonják bé kárpittal kegyelmetek a dolognak
valóságát; mert a mostani világ pápaszem nélkűl az eltakart dolgokba is
bélát; sőt vallják meg, hogy csak azért hangzik jobban és szebben a
kétsorú versekkel épűlt munka: mivel kegyelmetek a dolognak a könnyebb