Gróf Gvadányi József és Fazekas Mihály (Magyar remekirók 6. kötet) - 05

végét fogják, s nem akarnak igazán dolgozni és fejeiket törni a szavok
öszveszedésében; mert a munka mind későbbre haladna, mind annyi könyvek
a prés alá nem szoríttathatnának, és így az erszény is későbben dagadna.
Édes anyánk nyelve a szavakban és _synonimumokban_ olly gazdag, hogy egy
nyelv sem nyithat bővebb szótárt ennél; de mivel sokkal könnyebb két
szavat egyhanguakat találni, mint négyet, tehát ez a valóságos oka, hogy
kegyelmetek _metamorfosis_ módijok kétsoros versekkel ír. – Égig
magasztalom a füredi poéta urat, t. Horváth Ádám uramat, mivel ő
kegyelme nemhogy a négysorú versírásnak obsitot adott vólna; sőt az új
1788. esztend. új _conventziót_ szabott nékie, mivel a mint értésemre
esett, a Virgilius _Aeneissét_ hasonló négysoros versekben ezen új
esztendőben szándékozik kiadni.
A _Magyar Kurírban_ olvastam, hogy egy valaki – kétségkívűl új poéta –
azért berzeszkedik ellene, hogy a _Magyar Hunniássát_ négy sor versekkel
írta. – Sokáig éljen és mindég így írjon. _Omnis mutatio periculosa_. Én
előttem mintegy _rythmice_ hangzanak a kétsoros versek; de a négy sor
versekkel való munka fontosságot, érett nehézséget és méltóságot foglal
magában.
Vagynak szép munkák kétsoros versekkel is, megvallom, valamint t.
Pétzeli József úr magyar _Henriássa_; mert ezen munka arany munka és
minden dícséretre méltó. A mint is minden hízelkedés nélkül aztat
mondom: hogy igaz és szépen folyó magyarságáért, válogatott
gondolatokért, tökélletes poésisi reguláknak megtartásáért Gyöngyösi
István munkáji mellett első helyet érdemel. – Óh ha ő kegyelme ezen
munkáját négysoros versekkel tette vólna! még mennyivel méltóságosabb
munka lett vólna! felől mondám: hogy arany munka; úgy is vagyon; de ide
helyheztetem Andrád Sámuel úrnak a _Magyar Hunniás_ eleibe tett homlok
versei közzűl ezen egy pár sor verseit:
Be szép a tudomány együtt az erővel,
Az arany gyűrű is szebb a gyémánt kővel.
T. Pétzeli uram munkája is, ha négy sorból állana, ugyan briliantírozva
volna, mert előttem a négy sorok a briliántok a versekben. – Hogy ő
kegyelme kétsoros versekben tette ezen válosztott munkáját, ítéletem
szerint csak a lészen az oka, hogy a mostani _methodushoz_ alkalmaztatta
magát, vagy pedig erre másoktól késztetett; mert ollyan jeles és nagy
poétának, mint ő kegyelme, csak egy lett vólna a négysoros munka is.
Ha _pro coronide_ ide valaki azt mondoná: hogy mégis csak módi most a
kétsoros versírás: arra azt felelem, hogy csak ollyan módi ez, mint azon
őltözetek, mellyeket a nótárius a gavalérok s dámák hátán ezen verseiben
kefél.
Bézárom már előjáró beszédemet és dícsérem a nótáriust, hogy az igaz
régi magyar poésisnek utjáról el nem tért. Végtére azt mondja:
_Feci quod potui, faciant meliora potentes._
Elég az tőle, hogy míg mások a napra henyélve néztek, ő addig falusi
dolgai között üres időt nyervén, budai útját leírta. Történhet, hogy ha
ezen munkája kedvességet nemzete előtt fog érdemleni, ennek utánna
fontosabb dolgokról akár _in prosa_, akár mint most _in ligata_, fog
irni. – És talán jövendő munkájáért, ha ezért nem is, vagy borostyánt
vagy bojtorján koszorút fog nyerni. Most csak azt írja ide, hogy velem
együtt marad:
_Egész kedves hazájának_
tökélletes alázatos tisztelője, az autornak testi lelki barátja.


ELSŐ RÉSZ.
A mellyben a szerző kiteszi, ki légyen, hol lakjon és mi okra való nézve
tökéllette el magában Budára elmenni. Miképpen készűl fel és miként
indúlt ki házától, előbeszélli, és minden történetjeit előszámlálja,
valamik estenek, mindaddig, miglen Tisza-Füredet érte.
Tekéntetes, nemes Szathmár vármegyében,
A kecsegés Szamos viznek lementében
Lakásom én nekem van Nagy-Peleskében,
Nótárius vagyok ennek helységében.
Híres Budavárát még soha sem láttam,
Krónikában róla bár sokat olvastam,
Aztat hogy láthassam, mindenkor kívántam,
El is tökéllettem oda tenni útam.
Olvastam: hogy hajdan királyinknak széke
Itt vala s itt lakott nemzetünknek éke,
Rákosnak mezején, melly ennek vidéke,
Tartott országgyülést a nemzetség szépe.
Mostan minden táblák tétettek Budára,
Azon okból, hogy az van ország javára,
Mert hazánk közepén fekszik Budavára.
Mindennek eggyenlő majdnem útja arra.
Mindenféle dolgok ottan folytattatnak,
Sok törvényes perek előhozatatnak.
Igazságtételek ott kiadatatnak.
Egy szóval: mindenek ott kormányoztatnak.
Dolgaim nékem is nehezek és nagyok,
Mivel én falusi nótárius vagyok,
Feltettem, hogy minden dolgomon felhagyok,
Elmégyek, lesz hőség, legyenek bár fagyok.
Budán ha meglátom táblák _systémáját_,
Mint foly, majd felveszem annak a formáját,
Ha onnét megtérek, falunak tábláját,
Ugy fogom intézni a _cynozúráját_.
Nyergem zsufa fakó lovamnak hátára
Feltettem, s kulacsom az első kápára;
Iszákom kötöttem a hermecz szíjára,
Úgy hogy ne okozzon túrt ez a hátára.
Mennyi költségem telt, erszényembe tettem,
Szalonnát is vinni el nem felejtettem,
Sót és vereshagymát iszákba vetettem,
Szathmári jó borral kulacsom töltöttem.
Abrakos tanyisztrám egy szép fehér czipó
Megtöltötte, kefe és a lóvakaró,
Efféléket vinni magával igen jó,
Az útban jól esik egy kis _provisio_.
Elbúcsúztam szépen falú községemtűl;
Feleségem, komám, minden gyermekemtűl,
Fogadom nékiek, higyjék el azt szentűl:
Nemsoká meglátjuk egymást szembe szemtűl.
Kivezetvén fakóm házam udvarára,
Üstökét megvonytam felülvén hátára,
Eggyet rikkantottam rajta utóljára,
Nyargalva mentem ki a falú farkára.
Itten tenyeremmel nyakát veregettem,
Melly játékkal őtet lecsendesítettem,
Azután két szemem az égre vetettem,
Illyen fohászkodást Istenemhez tettem:
Égben lakó nagy Úr! felségedet kérem,
Nékem, a ki ezen hosszas útat mérem,
Legyél kalaúzom, legyél én vezérem,
Mindaddig, a meddig Budát el nem érem.
Azután szép lépést zsufa fakóm hágott,
Csak egyszer bal lábbal, kantárszárba vágott,
Csikó ló volt, azért zablájával játszott;
De engemet éppen menése nem rázott.
Tótfalusi hidon ált’ menvén, elhagytam
A Szamost: Csengerben semmit sem mulattam.
Kocsordnak[1] töltésén vígyázva ballagtam,
Délre harangoztak, hogy Nagy-Károlyt láttam.
Piaczczán ált’ menvén Katona-utczába,
Esmérőm házának mentem tornáczába,
Szívesen fogadott s bevitt szobájába,
Vezette lovamat az istálójába.
Asszonya jól tartott hajdúkáposztával,
Maga pedig kínált bélteki borával,
Lovam is jól tartá abrakkal s szénával.
Friss vizet is adott néki egy dézsával.
Barátságát néki szépen megköszöntem,
És felvett útamhoz gyorsan felkészűltem,
Jól tartott lovamra udvarán felűltem,
Károlyból kimentem; de borától hűltem.
Alkonyodott, mikor értem Piricsére,
A dinnyés Nyirségnek[2] legelsőbb helyére,
Szabolcs vármegyének éppen a szélére,
_Collégámhoz_ szálltam a falu végére.
Jó szívvel házánál szállást nékem adott,
Mint telhetett, lovam s engem úgy fogadott,
Hibás lévén nyelve, törvényről dadogott,
Sok _deutrumokról_ szóllott és habogott.
Akkor estve tőle vég búcsúmat vettem,
Hajnal hasadtával útamat követtem.
Homokos ligetjét Nyírnek hátra tettem;
De még általmentem, sok dinnyét megettem.
Vámos-Pircsen délbe nem sokat mulattam,
Nehéz útam lészen, mivel aztat tudtam,
Homokban fakómat csak alig hajthattam,
Forró meleg lévén, lovastól izzadtam.
Debreczennek estve értem városába,
Egy szűcsnél megszálltam a Csapó-utczába,
Lovamat kötöttem pincze gátorába;
Mivel istálója nem vólt udvarába’.
Látván, felesége terítti asztalát,
Vetreczén pecsenyét, egy tál katrabuczát[3]
Teve fel; de mivel nem vólt látni borát,
Kulacsomból töltém kettőjök poharát.
Sok beszédek között találám kérdeni:
A _districtuális_ táblán itten menni
Mint szoktak a dolgok, a törvények lenni,
És mi véget szoktak processusok venni?
Felelt a szűcs: Uram én szolgálni avval
Nem tudok; mert közöm nincsen a táblával,
Van egyedül dolgom nékem a csávával,
Bőreket a hústól tisztító kaszával.
Ó be nagy különbség! gondoltam magamba,
Egy illy nótárius, s egy szűcs, melly otromba;
Verbőczivel tele fejem: övé gomba,
Bölcs, tudós a munkám: az övé goromba.
Elmúla az éjtszak, másnap virradóra,
A veres toronyba négyet ütvén óra:
Felkészűltem, és felűltem a fakóra;
De borom megitták: vettem gondolóra.
Azért a Fejér ló[4] felé útam tettem,
Diószegi borral kulacsom töltöttem.
A piaczon czipót s fenék szappant[5] vettem.
Debreczenből Látóképig[6] kiléptettem.
Úgy tetszett, csömör bánt; testembe’ borzadtam,
Hol fáztam, hol pedig nagyon is izzadtam;
Azért a csaplárost itt kiszóllítottam,
Pohár _ákovitát_ kérvén, azt megittam.
Onnét a sivatag _Hortobágy_ pusztáját
Értem: de számtalan kárakatonáját[7]
Csodáltam: kócsagok s túzokok summáját,
Lepte sok ezer lúd s récze ennek táját.
Nincsenek itt faluk s várasok építve,
Útazók számára fogadók készítve.
Szállásokat látni szalmával kerítve,
Némelly rongyos csárdát sárból cseperítve.
Egy jó forma legényt találtam egy tanyán,
Zsiros ingbe’ oldalt heverni a bundán:
Hátán volt juhbőrből fekete kaczagán[8],
Egy pár kérges habdák[9] a két lába szárán.
_Isten jó nap! bátya:_ néki így köszöntem,
_Hozta Isten kedet_, feleletét vettem.
Szállást kértem, adott: azzal lenyergeltem,
Iszákom nyergestűl a földre letettem.
Míg a lovam fűbe kötöttem pányvára,
Akasztott egy bogrács húst a szolgafára[10],
Megborsolta, s veres hagymát metszett arra,
Kért, hogy a míg megfő, üljek a szalmára.
Egy szép fejér czipót, ollyat mint kalácsot,
Tett a bundájára. Fogta a bográcsot,
Egy jó rázást tévén; de illyent ki látott?
Magamnak is szemem meredt volt, s szám tátott.
Mert az egy rázással, melly hús volt fenekén,
Egybe felűl esett, vala a tetején.
Egy darabocska is főldre le nem esvén,
Csodálkoznom kellett a gulyásnak tettén.
A melly hús felőről esett az aljára,
Nyers vala egészlen, alig érte pára:
A felső, melly esett ennek a hátára,
Jól megfőtt, úgy tetszett, hogy nézek rózsára.
Mondá gulyás: Uram! immár lehet enni,
Ezen pásztor étel tetszésére lenni
Fog reménylem, azért abból tessék venni,
Itt van a czipó is, azt is meg kell szelni.
Jobb ízűt éltemben én ennél nem ettem,
Sokat evén abból majd megbetegedtem,
Azért a kulacsot kápáról levettem,
Ezen jó szakácscsal kiüresítettem.
Jól ivott a gulyás; megtölté pipáját,
Nékem is szironyos, sallangos zacskóját
Nyujtotta, azután meggyujtván taplóját,
Pipámra rátette egy darab ors fáját.
De íme! mely nagyon s szörnyen megréműltem,
Az ítélet napját jelen lenni véltem,
Most mindjárt végződik, azt gondoltam, éltem,
Ne hagyjon megölni: az Istenre kértem.
A vad gulya felénk oroszlány bőgéssel
Futva jött; izzadtam s vóltam ijedéssel.
Mint szarvas, a tulykok jöttek olly szökéssel
Farokat felhányták fark felemeléssel.
Felugrott a gulyás, eztet rikkantotta:
_Nem oda:_ a gulyát, hogy így szóllította,
Mint a kőfal, egybe úgy megállította,
Isszonyú bőgését lecsillapította.
Gémes kútból tele tölté válójokat,
Köröskörűl fogták a barmok azokat.
És, hogy eloltották magok szomjúhokat,
Sóhelyekre vették gyorsan az útjokat.
Akkor tértem én is eszemhez, magamhoz,
Mindjárt el is mentem pányvázott lovamhoz,
Felkészülvén szóltam én gulyás gazdámhoz,
Mindent megköszönvén fogtam az útamhoz.
Egy órát halladván, kilencz bikát fekve
Találtam út mellett; (gondoltam: mind medve)
Árpában jól lakván hevertek kérődve;
Valék a gulyánál: vóltam itt ijedve!
Mert éppen előttök a mint lovam hágott,
Felálla a hárma, lábok főldbe vágott,
Bömböltek, mutatott szemek tűzvilágot,
Recsegett a szájok, bogács górét rágott.
Azonban mérgesen megrázván szarvokat,
Közel föld színéhez vitték ők azokat;
De hogy felém jönni láttam mozdúltokat,
Be nem vártam hozzám való eljuttokat;
Hanem frissen kaptam kantáromnak szárát,
Megcsapkoztam azzal fakómnak a farát,
Oldalának vetém a sarkantyú tarát,
Hogy jól szaladhasson, nem húztam agyarát.
Mentem, mint mehettem; de halálveréték
Ütött ki testemen; hogy hátra tekínték:
Sarkamba a bikák, már alig meheték.
Csikó vólt a fakóm, felvágni ő kezdék.
Véres tajték csorgott főldre zablájáról,
Három patkót is már lerúgott lábáról,
Elszakadt heveder csüggött le hasáról,
Szinte lefordúltam nyergestűl hátáról.
Itt juta életem végső perczenére,
Gondoltam: magamnak s lovamnak a vére
Bikáktól ontatik, s most itt halál ére;
De egy nagy júhnyájhoz értem szerencsére.
Egy jó erős juhász két jó bojtárjával,
Hat erős, gabanczos, örvös kutyájával
Őrzé ezen nyáját fokos báltájával,
Sétált körűlötte üstökös hajával.
Látván, bikák engem hogy miként üldöznek,
Ha rajtam nem segít, most mindjárt megölnek:
Egy nagyot rikkantott, _kurja!_ ebeinek,
Látom felém azok sebes futva jönnek.
Itten a kutyáktól, bikáktól is féltem;
Mert rám jönni őket bikák helyett véltem.
A mint _Akteon_ járt, úgy járok, ítéltem,
Vagy egytől, vagy mástól halálom reméltem.
De van az ebeknek nagy _phantasiája_,
Esmérik, micsodás az ember formája:
Ha embernek vagyon a vaddal csatája,
Nem engedik, vadnak hogy légyen prédája.
Ő is bojtárival futott és sietett,
Hamar mind a hárma mellettem is termett,
Usszú! Kormos, Talpas, Bodri, Sajó, Dervet,
Rajta Lompos![11] nékik ilyen bíztatást tett,
Elmentek mellettem ebek nagy futással,
A bikákat érvén kemény ugatással,
Lefordíták rólam szörnyű szaladással,
Visszatértek ezek kegyetlen morgással.
Osztán mondá juhász: nincs messze szállása,
Mennék vele, lesz ott testemnek nyúgvása,
Lovamnak is abrak, széna, jó állása,
Nincsen tanyájának körűlbelől mássa.
Köszönni akartam; de nyelvem rebegett,
A szívem dobogott; mert vala ijedett,
Lábaim reszkedtek, hideget s meleget
Érzettem és orczám halavány sárga lett.
Látván magam kívűl vagyok, szamarára
Feltola engemet, elvitt tanyájára,
A lovamat bízta egyik bojtárjára,
Magamat fektetett egy puha bundára.
Míg azon nyúgodtam, frissen melegített
Pálinkát, a mellyben mézet keverített,
Abba borsot, gyömbért jó bövecskén hintett,
Mindjárt jobban leszek, inni kénszerített.
Úgy is lett, mert abból ittam bár nem sokat,
Mindjárt nem érzettem szívdobogásokat.
Nem tűrtem hideget, sem izzadásokat,
Az egész testemben tett jobbúlásokat.
Érzékenység nélkűl eddig mindég voltam;
Tetszettem magamnak, hogy félig megholtam;
De erőm megtérvén már most felláboltam,
Juhász kezét fogván hozzája így szóltam:
Drága juhász bácsim! én _Hypocrátesem_!
Te nagy bölcsességű kedves _Szokrátesem_!
Én vitéz _Hektorom_, vitéz _Ulissesem_!
Engemet vezérlő hiv _Ganimédesem_!
Ezt hallván a juhász szavam szakította,
Hogy deákúl nem tud, nékem azt mondotta.
Ezen szentek nevét soha sem hallotta,
Azokra apja is őt nem tanította.
Jó bácsi! jól tudom, hogy te nem tanúltál,
Tudjad, a melly deák szókat most hallottál;
Mivel nótárius te soha nem vóltál,
Nem érthetd, a dolog nagy tudományból áll.
Tehát anyanyelven szólok most te hozzád;
Ezer köszönetet szám szívem neked ád.
Te vagy, a bikák közt éltem ki megtartád;
Orvosságod által egészségem adád.
Még élek, te néked kész leszek szolgálni,
Mindent fogok tenni, a mit fogsz kívánni,
_Processusaidban_ fogok _allegálni_,
Jobb _prokurátorra_ nem is fogsz találni.
Uram! _processusom_ nincs nékem másokkal,
Mondá juhász, hanem csak a farkasokkal;
De csak hamar végzem peremet azokkal,
Rájok ütvén örvös _prokurátorokkal_,
Ember az embernek látván veszedelmét
Tartozik sietve adni segedelmét;
Felebarátjának nem érzi szerelmét,
Sőt nem is keresztény, nem nyujtván védelmét.
Azért is tartoztam segitségül lenni,
Mint felebarátod mentségedre menni,
Te hat kuvaszomnak köszöneted tenni
Tartozol: nem hagyták életed elvenni.
Ezek után mindent lovamra felrakott,
Törött szíjból egy új hevedert is adott,
Megölelvén juhászt, hogy értem fáradott,
Köszöntem elmenvén; ő tanyán maradott.


MÁSODIK RÉSZ.
A mellyben a nótárius előbeszélli, mint mene Tisza-Füredig, ott a
vasas-németekkel melly nagy baja vólt, mint méne el onnét Örsnek
eránnyába, jól tartván magát, és Árokszállása felé megindúlván éjtszaka
mint tévelyedett el; mennyit szenvedett égi háború támadván, mint esett
bé a Csősz árkába, miként mászott ki, és egy csikóstanyát érvén, ott
megszárasztván magát, elindulásáig szóll.
Füredre érkezvén mégis éjtszakára
Hallal bővelkedő Tiszának partjára,
Hogy ne legyek másnak én akadályjára,
Azért a helységnek szállottam házára.
Gondoltam, hogy itten leszek békességgel,
Majd jól tartom lovam, alszom csendességgel,
Lesz nyugvásom utánn testem erősséggel,
Regvel követhetem útam serénységgel.
Három vasas-német a szobába dobban,
Két czigány hegedűlt ezek után nyomban.
Újjongatott egyik, mint a másik jobban.
Pallosok kivonyták; mert jól ittak borban.
Nótárius levén, a kalapom mellett
Penna volt; mert sokszor frissen írnom kellett;
De ha bikák, s gulya nálam réműlést tett:
Lettem pennám miatt mostan megijedett!
Hogy a három német pennámat meglátá:
Komissár! komissár! mind három kiáltá,
Mindenike szörnyen pallossát forgatá,
Ijedtembe bújtam vólna a főld alá.
Mondák: ha katona kis tuk hus megenni,
Kéd mindjárt sok exces a papiros tenni,
Azután komputus mikor kéd elmenni,
Vitz’ ispány csinálik, sok fizess meglenni.
Kuthja lerki Spitzbub, kéd azt úgy csinálik,
Most én az enim kard kéd fejet levákik,
Ha többé komissár más falu meglátik;
Más kadona exces nincs meg van mondanik.
Eggyik fricskát adott, másik üstökömet
Czimbázta; harmadik döfölte testemet,
Talán le is vágtak vólna ők engemet,
A falu gazdája tartá meg éltemet.
Szólla: jó uraim! Kegyelmetek! kérem,
Ez szomszéd falusi kántor, jól esmérem,
Távodadról való atyámfia s vérem,
Egész helység tudja, tudja a testvérem.
Szavára katonák mind megjuhászódtak,
Nékem békét hagytak, többé nem czivódtak;
De egy bajból megint más bajba béhoztak;
A gazda szavai új rosszat okoztak.
Mondák: nagy haragszik mi nem fog csinálni;
Nem meg vagy komissár; mi azt jól már látni;
De meg van kend kántor, szép ének kántálni,
Ha kántál nem csinál, sok priglit megadni.
Uraim! nem lehet, igen rosszul lettem,
Ketek pallosától nagyon megijedtem,
Minden tagjaimban lankadtságot vettem;
Még jó, hogy halálra le nem betegedtem.
Kotz tausend fikkerment! ked megénekelni,
Ma kántor, katona lusztig meg kell lenni.
Kuthja lerki ha kend ének nem megtenni,
Sok erdek a tied gyomrod meg fog enni.
Látván hogy itt vagyok nagy veszedelembe’,
Eztet éneklettem nékik ijedtembe’;
Hogy: _Csorda pásztorok midőn Bethlehembe_,[12]
Mert hirtelen épen ez jutott eszembe.
Ezt hallván egyike forgott, tánczolt, ugrált,
Másika: hajjassza, raszasza kiabált,
Harmadik bort ivott, az asztalra felállt,
Mondá: Kántor fifát! szép ének megcsinált.
Azután czigánynak vonni parancsoltak,
Szint úgy rengett a ház, sarukba tánczoltak,
Engem is hol jobbra, hol balra vonczoltak,
Hol jóval, hol roszszal tánczolni unszoltak.
Magamat előttök eleget mentettem;
Mondottam: jól látják, hogy megbetegedtem;
Hogy így légyen dolgom, hittel pecsételtem.
De mégis semmire vélek nem mehettem.
Músz szain: alló frissen, her kántor tánczolik
Morblé! nem tánczolik, sok három pácz adik,
Tudni én: her kántor! szép tánczolni tudik,
Sok kicsin táncz csinálsz: her pruder maradik.
Gondoltam, sok bajon immár által mentem,
A részegek előtt magamat mint mentem.
Gorombaságoknak végét ha tekíntem,
Rosz lesz: itt a tűzre a büdöskőt hintem.
Azért bokáimat egymáshoz ütöttem,
Mint kinek háza ég, olly tánczolást tettem,
Emberből lengyelnek medvéjévé lettem,
Az bottal, én karddal tánczolni kéntettem.
Hap lustig Herr Kántor, egyike kiáltott,
Alló kéd fordúlik, másika megrántott.
Harmadik előmbe vetett lábbal gáncsot,
Bétoppant a káplár, látta ezen tánczot.
Parancsolá, kiki menjen quartéllyára,
Eggyik fejeskedett: nem hajtott szavára;
De hogy pálczájával rákapott hátára:
Elment és a dolgot nem vette tréfára.
A hegedűlésért czigány fizetést kért,
Hogy én is tánczoltam, megérdemlik a bért:
Úgy felforrasztotta szavok bennem a vért,
Hogy testemben a nagy méreg csak alig fért.
Kardom rántván mondám: mindjárt megfizetek:
Jól megkardlapozlak: az lesz a tietek,
Látván a czigányok; kifelé siettek,
Illy’ a berek; mentek mint megy a fergeteg.
A kik eztet látták, kaczagtak s nevettek,
Mondák, a czigányok bezzeg megijjedtek!
Udvaron keresztűl ollyan futást tettek;
Hogy három ugrásra az útczán termettek.
Ezek így történvén, jó abrakot adtam
Lovamnak, és reggel meg is patkóltattam,
Mint illik: reája mindenem felraktam:
A Tisza partjáig csak gyalog ballagtam.
A hídasba itten lovamat vezettem,
És a révészeknek előre fizettem,
Csendes idő lévén, bátran evedzhettem,
Hamar is a túlsó Tisza partján lettem.
Innét két mértfőldet, de jót elléptettem
Örsnek eránnyába, le is telepedtem,
Pányvára lovamat, jó fűbe kötöttem,
Köpönyegre néki abrakot öntöttem.
Aczélomat frissen s kovám’ elővettem,
Erre jó megérett bükkfa taplót tettem,
Két három csapással tüzet is ütöttem.
És száraz perjével lángot gerjesztettem.
Erre száraz fűzfa ágat bőven raktam,
Kecskerágó fából nyársacskát faragtam,
Szalonnát rávonván a tűznél forgattam.
És zsírját szép fejér czipómra csorgattam.
Melly részi cseppentett vala, elharaptam,
Erre borral töltött kulacsomat kaptam,
Szemem könyvbe lábbadt, azt úgy kotyogtattam
Illy herczegi módon magamat traktáltam.
Mivel a múlt éjjel semmit sem alhattam,
Mert hol éneklettem, hol tánczban ugráltam,
Álomtól a tűznél itten elnyomattam,
Fáradságim után borral hogy jóllaktam.
Egyszer felébredvén napra tekíntettem,
Jól lehanyatlott az, nagyon kételkedtem,
Hogy oda érhessek, a hová feltettem,
_Hoc est certum:_ mondám, be soká hevertem!
Kivettem karika réz _compassusomat_,
Zöld galándon függött, feltartám karomat,
Még meddig mehetek, mint végzem dolgomat,
Ne érje mint tegnap bal fátum sorsomat.
Órámnak kis lyukán a napnak súgára
Átsütvén, mutatott éppen hat órára,
Örűltem találván _polus_ grádussára,
Még ma eljuthatok Árokszállására.
Megindúlván alig egy pósta mértföldet
Mentem el, és máris úgy bésetétedett,
Hogy főldet nem láttam, csak csillagos eget,
Az útat elvesztém, lettem eltévedett.
De mivel tanúltam az _astronomiát_,
Gondoltam, hogy mostan vehetem én hasznát,
Majd fogom vizsgálni a _via lacteát_,
_Jupiter_, _Saturnus_ és _Vénus_ csillagát.
Azért egy halomra lovammal felálltam,
Kalapom szarvából én _tubust_ csináltam,
A fenn nevezteket azon át vizsgáltam,
S illy _consequentiát_ azokról formáltam.
Balra megy Jupiter _satelesseivel_,
Fiastyúk is úgy megy maga csirkéivel.
_Vénus_ is arra tart pávás szekerével,
_Saturnus_ is siet sebes lépésével.
A három Kaszások, látom, balra térnek,
Balra áll a rúdja a Gönczölszekérnek,
Tehát én is útját követem ezeknek,
Balra megyek, mivel ők is balra mennek.
A Tisza vizének jobbról van folyása,
Van most pedig ennek nem kis áradása,
Fakómnak ha jobbra lenne a hágása,
Béesvén elnyelne tekergős habzása.
Így az én testemből a harcsák falnának,
Csukák a lábomnak szárából rágnának,
Agyamnak velején a rákok híznának,
Többi tagjaimon rút békák másznának.
_Consequentiámhoz_ tehát magam tartám,
És mágnes tő helyett orromat csafarám
Balra: lovamat is én arra fordítám
_Holb-linksre_, nem _rechtsre_ menne, azt akarám.
Most láttam, az okos ember jó a háznál,
Hogy nincsen tudomány szebb a mathésisnál.
Örűltem, tanulván ezt Szabó Jakabnál,
Kaplonyi barátok orgonistájánál.
Nagyon setét vala, fakóm izgott, mozgott,
Folytába nem lépett, tipegett, tapogott,
Prüszkölt; mert felettem tar-varjú krákogott,[13]
Egy füles bagoly is csak közel huhogott.
Hirtelen jobb kézről támada nagy zúgás,
Hab formán keverte _aert_ a szélfúvás,
Poesishez értvén, mondám: jön _Boreas_,
Vagy sárkányon deák űl, mely garabonczás.
Mátrahegy tájáról írtóztató zörgés
Közelgetett és vólt rettentő mennydörgés,
Csattogott, ropogott, mint az ágyúlövés,
Hallatott pusztákon a nagy marhabőgés.
Villámlott szűntelen, húllott a sok mennykő,
Ki tüzes, ki olly nagy, mint egy kasza-fénkő,
Más szag nem érzetett, hanem csupa kénkő,
Ki itt nem félt vólna, lett vólna szíve kő.
Fekete fölyhőkkel borítva vólt az ég,
Zápor esett, a közt mint dió olly nagy jég,
Láttam, itten boglya, amott egy kazal ég,
Gondoltam: Istenem! mikor lesz már itt vég.
A lovam rettegett, nem mene folytába’,
Ide-oda csúszott vagy egy, vagy más lába,
Mivel a setétben lépett csak vaktába’,
Velem együtt bédült a Csősznek árkába.[14]
Uram Jézus! segíts, nagyon kiáltoztam,
Irgalmazz lelkemnek! buzgón imádkoztam,
Ne hagyjál elveszni, kérlek, fohászkodtam;
De Budára felvett útam’ is átkoztam.
Mert aztat gondoltam, hogy Tiszába estem,
Mikor nyel örvénnye, már csak aztat lestem,
Véltem, hogy halaknak tora lészen testem,
A zavaros hénárt majd véremmel festem.
Ez árokba sok víz esőtől bétódult,
Gondoltam: hogy Tisza; mert fejem vólt bódult,
Mellyért nagy ijedtség szívemre rátódult;
De nyavalyájából ez hamar felgyógyult.
Látván, hogy a zajtól el nem borítattam,
S hogy lovamnak hátán nyeregben maradtam,
Felálla: nem úszott, megbátorítattam,
Árok túlsó partját villámnál láthattam.
Mind a két sarkantyúm fakóm oldalára
Bévágtam, hát egybe ezen szegény pára,
Mint vad kecske szokott szökni kősziklára,
Úgy felszökött velem az árok partjára.
Megszünt a mennydörgés, már nem is villámlott,
Felette setét vólt, csak a víz csillámlott,
Megindítván lovam, lába megsikámlott,
Partról farán csúszott, szőri is lehámlott.
De felkelt és róla én is leszállottam,
Megtágúlt hevedert jól megszorítottam,
Bagázsiámat is megigazítottam,
Felűlvén hátára, újra gondolkodtam:
Hogy merre indúljak; nem tudtam, hol vagyok,
Setét volt; az égen, mondám, hóld nem ragyog,
Fölyhőszakadástól vizek igen nagyok,
Virradtát megvárom, útnak békét hagyok,
Hát egyszer jó távúl, valamit fényleni
Látván, mondám, nem más, csak tűz fog ez lenni,
Lobog ez, s lobogást csak láng szokott tenni,
_Deliberatum est_, arra fogok menni.
Menvén a setétbe egy nagy sereg gődény
Felrepült előttem, zúgása volt kemény,
Véltem, hogy előttem zúg megint vízőrvény;
Kezdé bántni szívem halálos kelevény.
Észrevettem osztán, hogy ez madárszállás,
Nagyon örvendeztem, hogy nem vólt vízfolyás,
Esett ezek között fütyűlés, kiáltás,
Mondám: ezért légyen az Istennek áldás.
Egy óráig mentem, mig a tűzhöz értem,
Csikós tanya vólt ez, itten szállást kértem,
Mivel sok híg sarat, sok vizet ma mértem,
Felette jól esett, hogy itt tűzhöz fértem.
Csikós lova mellé köté paripámat,
Karámjába[15] rakta minden portékámat,