Gróf Gvadányi József és Fazekas Mihály (Magyar remekirók 6. kötet) - 03

Meg is marad jeles humoros alaknak mindaddig, míg a genrerajzolás tart.
De mikor szatirikus erkölcsbiróvá kell lennie, gyakran kiesik
szerepéből, a költő czélzatát olyan leplezetlenül hirdeti, hogy a
művészi elhitetésnek vége van s a jegyző ajkáról a szerző kifakadásait
halljuk.
1790-ben, a közhangulat legnagyobb feszültsége idején jelent meg a
könyv. Időszerűbben alig jelenhetett volna meg. Az ország forrongott.
József császár halálos ágyán feküdt. Felbuzdúlt a magyar érzés, hangossá
lett a magyarság dogmatikus követelése alkotmányban, erkölcsökben,
nyelvben, ruhában. Költőink közül régebben Ányos, újabban Baróti Szabó
kikeltek a nemzeti nyelv és öltözet elhanyagolása miatt. Egy imént
megjelent regény, Dugonics Etelkája tüntetett az érzés és a külsőségek
magyarságával. Roppant visszahatás támadt az idegen abszolutizmus ellen
épúgy, mint az idegen divat ellen. A köznemesség nagy része, mely a
Bécsbe szítókat és az idegen szokások követőit addig is majd kinézte,
most valósággal terrorizálta őket.
Gvadányi könyve legjobbkor jött. Gyorsan kapkodták. Hihetetlen mértékben
táplálta a közhangulatot s hatalmasan előmozdította a nemzeti viselet
felkarolását. Politikai és társadalmi hatása egyaránt nagy volt. Kiváló
eszköze lett a nemzetietlenek kicsúfolásának és forrása a nemzeti
önérzetnek. Igaz, hogy a mint az abszolutizmus veszélye elmulni
látszott, a magánélet idegenszerűsége ismét vissza kezdett térni; de
Gvadányi könyve a nemesség zömének meggyőződését az idegen módi és nyelv
ellen évtizedekre megalapította.
Ha az ember csak a Nótárius kiadásainak évszámait nézi, nem igen
becsülheti nagynak e munka elterjedését, vagy legalább érthetetlennek
találja a régiek adatait, melyek szerint az 1790-es években ennél
olvasottabb könyv nem volt, de még a 20-as, 30-as években is olvasták;
Erdélyben is igen el volt terjedve, a főranguaknál is. A könyv megjelent
1790-ben, második kiadása 1807-ben, a harmadik 1822-ben. Ezek a szerény
adatok azonban csalékonyak. A szöveg némi összevetéséből kiderül, hogy
Gvadányi 1790-iki kiadása nem egy kiadás; ezzel az évszámmal több kiadás
jelent meg, csak eddigi összevetéseink szerint 4 vagy 5-féle. A Nótárius
úgy fogyott akkor, mint ma azok a könyvek, a melyekre a «negyedik ezer»,
«hatodik ezer» jelzéseket nyomatják.
A könyv mint irodalmi jelenség is érdekes volt. Gvadányi nem tartozott
azon írók csoportjába, a kik a nyelvmívelést meg a verselés reformját
feladatul tüzték ki. Jó magyar nyelven ír, de nem törekszik különös és
újszerű szépségre a nyelvi előadásban. Gyöngyösi István formáit és
technikáját használja, mert szerinte Gyöngyösinél külömb poétát magyar
anya nem szűlt. Egészen a magyar költői hagyomány alapján áll. Sem
antik, sem német versformához és stilhez nem folyamodik. Még a
négyesrímnek párosrímre leszállítását is váltig ellenzi, a Nótáriust és
több más művét négyes rímben írja. Általán pedig nem sokat törődik a
külső ékességgel, fő előtte a tartalom. Az életre akar hatni, jobban
mint összes klasszikus és németes irányú költőink akkoriban. Még
kevésbbé formalista Dugonicsnál és Horváth Ádámnál is, a kik vele együtt
a régi és a népies költészet nyomdokain haladnak s együtt az ú. n.
magyaros írók csoportját alkotják az irodalomtörténet lapjain, a nélkül,
hogy a költői irány találkozásán kívül személyes irodalmi szövetség lett
volna köztük. Legtávolabb áll Kazinczytól. Nem sorakozik zászlója alá s
Kazinczy nem sokat tart költészetéről. Nincs is stilbeli kulturája, csak
mintegy természeti gazdagsága a magyar phraseologiában. De van nála, a
mi Kazinczynál nincs: az élet után dolgozás, a magyar élet rajza. Minő
eredeti a peleskei nótárius alakja, a fontoskodó, szűkkörű, naivul
lelkes vidéki ember ez őstypusa; s minő jóízüek az alföldi népéletből
vett rajzok, a vasas németekkel való kaland, általán az egész út Pest
felé, s kortörténeti szempontból is minő értékesek az akkori Pest
divatára, szórakozásaira vonatkozó részletek! S minő aktuális az egész
munka czélzata! Gvadányi ósdi formákban a szemlélet újságát adta,
természetesebben és gazdagabban, mint bármely kortársa. A magyar életből
vett rajzai túlélték a költőt, még tendencziáját is, mely Gaalnál
némikép már visszafelé fordult.
Ironikus előszavában érdekesen okolja meg, miért nem tart az irodalmi
divattal, miért nem ír sem ritka utikalandokban, sem izgató
bonyodalmakban gazdag regényt, mert a hazai talajon és a valóság körében
akar maradni. Az a realizmus, melyet munkája nálunk megalakulni
segített, nagyban hozzájárult a hihetetlen bonyodalmú regények
kiküszöböléséhez, a mint egykor messsze nyugaton a Don Quijote
pusztította az Amadis-regényeket. Egyébként is van valami közös Don
Quijote és a nótárius közt, bár a nótáriust nem szánta Gvadányi Don
Quijoténak, ellenkezőleg, maga is komolyan hitt törekvéseinek
sikerülhetésében. De mert az idők a külsőségekre vonatkozólag nem adtak
neki igazat, a későbbi nemzedék szemében a nótárius jobban közeledett a
spanyol lovaghoz.
S a nótárius nemcsak a közönségre hatott, hanem az irodalomra is, bár
teljes hatását csak később érezték. Egészséges, de gyakran vaskos
realizmusa sokára érte meg tisztulását és diadalát. De egy félszázaddal
később a magyar életnek egy jeles rajzolója, Gaal József a nótáriust
tette az első jóravaló magyar bohózat hősévé s ezzel mintegy új életre
keltette. Petőfi nagyrabecsülte Gvadányit természetességéért,
elmésségéért és nyelvének gyökeres magyarságáért. Arany pedig a
részletek realisztikus, hű és odaadó rajzában volt Gvadányinak, nála
természetesen sokkal művészibb követője.
Ezek a többé-kevésbbé ismert hatások mind æsthetikai természetűek.
Azonban volt Gvadányinak egy kevésbbé ismert, de nevezetes hatása is. T.
i. Berzsenyire. Igaz, hogy nem æsthetikai, hanem inkább tartalmi,
mintegy ethikai.
Berzsenyi és Gvadányi költői iránya ég és föld, s az ízlésbeli különbség
mellett alig jut valakinek eszébe, hogy a _Peleskei Nótárius_ és _A
magyarokhoz_ cz. óda közt egyéb kapcsolat lehessen, mint a korszellem
közössége. S mégis van külön kapcsolat a két mű közt.
Csak egy kissé elemezni kell a _Nótárius_ gondolati tartalmát, s
meglátjuk az egyezést. Mi ellen irányul e munka? Az idegen viselet
ellen, az idegen nyelv ellen, minden idegen «módi» majmolása ellen. A ki
ezeknek hódol, azt nevetségessé teszi, kigúnyolja és megbélyegzi, s
róluk adott rajzaival és érveléseivel mind azt törekszik kimutatni, hogy
az ilyen alak vagy _korcs_, vagy _bolond_ és _megcsúfolja nemzetünket_.
A külső dolgokban elnemzetietlenedés belső elfajulást is jelent,
léhaságok űzését, az erkölcsök hanyatlását, a nemzet sülyedését. A
nemzetnek az a magáról elfeledkezése ássa meg a sírját. «Perditio tua ex
te Israel.» – _A magyarokhoz_ írt ódában ugyane gondolatok uralkodnak.
Árpád vére fajúl és romlásnak indul, pedig nem ronthatta meg külső
támadás, pártharcz nyolcz századon át, ép erkölcse védte; most lassú
méreg emészti, az erkölcsi züllés; rút sybarita vázzá lett, eldobta
őseinek bajnoki köntösét, megunta nyelvét s rút idegenre cserélte; a
nemzet őrlelkét tagadja, s gyermeki báb lett puha szíve tárgya. Sem
Barótinál, sem Virágnál nincsenek meg e gondolatok ilyen kapcsolatban és
teljességben Berzsenyi előtt, csak Gvadányinál. Hatottak a kemenesalji
poétára amazok is, Baróti egy allegoriájával, Virág dorgáló pathoszával,
és hatott reá Horatius is; de az alapeszme foganásában Gvadányinak volt
uralkodó része. Ne feledjük, hogy Berzsenyi épen akkor fejlődött és ért,
mikor a Nótárius kiadásait oly gyorsan fogyasztották, akkor volt
lelkesülő deák és virtuskodott a soproni németekkel, akkor volt «heves
ifjú» otthon atyja mellett, s ez a költeménye egyike legelső ódáinak,
láthatólag 1796 táján kelt. Döntő bizonyítékot szolgáltat az óda eredeti
szerkezete, a mely még részletesebben rajzolja a züllést s az idegen
divat követőjét így jellemzi:
Módi majom, gunyolásra méltó.
Egy ilyen – később kihagyott – versszak végén egyenest így fakad ki:
Fessen le hív Gvadányi tolla
_Nemzetemet csufoló bolond korcs!_
Ime ez egyenes hivatkozásban a nemzetcsúfolás, a bolondság, a
korcsosodás, a Nótárius e három főszempontja, együtt és egyszerre
előfordúl, s épen a Gvadányi szavaival megnevezve.
De a mely motivumból a tréfára hajló és tapasztalásokon meghiggadt
Gvadányi lelkében gúny és szatira lett, az a mélyebb és pathetikus
Berzsenyi ifjú lelkében tüzes és fenséges ódává alakult. És a motivum az
új alakban, a másfajta költői lélek közvetítésével ismét a nemzet előtt
világító költői eszmék közé emelkedett.
Valóban, a «Gvadányi buzgó szava számtalanoknak lelket adott», mint egy
kortárs írja (Csehy József Kazinczynak 1805 május 28.).
És Gvadányi mindinkább érezte annak a szerepnek a fontosságát, ha az
ember a maga gondolatait sokakkal, talán az egész nemzettel közölheti.
Érezte azt is, hogy még sok mondanivalója van, és tíz év alatt, az
1790-es évek folyamán egész sor könyvet adott ki.
Még meg sem jelent a Nótárius, új munkát írt, egy _magyar hadászati
kézikönyvet_, tudomása szerint az első e nemű kisérletet. Alkalmul
szolgált erre a II. József uralkodásának vége felé kiütött török háború;
de nyilvánvalólag nemzeti czélja volt vele, a hadi szellemet akarta vele
ápolni nemzetünkben, még pedig nemzeti nyelven. A munka 1788 nov. 10-től
1789 márczius 25-ig készült és 1790-ben jelent meg, még pedig nem
névtelenül, mint az eddigiek, hanem a szerző névbetűivel, mint komoly
szakkönyv. Teljes czíme: _A’ mostan folyó török háborúra tzélozó
gondolatok, melylyeket Gróf G. J. Magyar Lovas Generális ő Nagysága írt
1789. esztendőben. Mostan pedig a’ vitézkedni kívánó magyar ifjaknak
kedvekért, edjszersmind a’ nemes bandériumokból a’ Márs Mezejére
ki-szállani vágyódókért közrebocsáttatott_. (Pozsony és Komárom 1790.).
A 308 lapra terjedő könyvet Montecuccoli életrajza előzi meg, a kit
második Hunyadi Jánosnak nevez. Ezután 21 «gondolatban» (fejezetben) a
hadi szervezetet, a török hadsereg szervezetét, a fegyvernemeket, a
táborozást, az ütközetek módját ismerteti és egyéb taktikai dolgokat.
Fejtegetéseit személyes tapasztalatainak és emlékeinek közbeszövésével
és a történetből, különösen a legutóbbi század hadjárataiból vett
példákkal fűszerezi s a forrásaiból merített elméletet a maga gyakorlati
tanácsaival is megtoldja. Érdekes könyv hadtörténelmi, irodalomtörténeti
és életrajzi szempontból. Prózája régies, de megvan benne nem a
stilusra, hanem a dologra ügyelő gyakorlati és világos fejű ember
tollának könnyűsége.
Egy verses munkát is írt a változó szerencsével folyt török háborúnak
egy örvendetes eseményéről, Belgrád elfoglalásáról, Laudon alatt
1789-ben. A füzet czíme: _Nándorfejérvárnak meg vétele, mellyet Belegrád
és annak kommendánsa között eshető képzeltt beszélgetésben versekbe
foglaltt és Hazánk’ élő nyelvén közre botsátott G. G. J. Magyar Lovas
Generális A’ Versekben gyönyörködők’ kedvekért_ (Pozsony és Komárom
1790). Maga névbetűit azért tette ki, mert hadi dologról szól. A munka
előadása különben nem elbeszélő, nem akar hősköltemény lenni; hanem a
megszemélyesített Belgrád dialogusa Ozmán basával, később monológja
saját történetéről, végül üdvözlete Laudonhoz és Koburghoz. Ez a vers
már párrímekben szól. Az egész versben nincs semmi költőiség; nevezetes
azonban, hogy a magyar fegyverek érdemét nagy nyomatékkal kiemeli,
különösen érdekes a vers vége, a hol Belgrád örül, hogy anyjának,
Magyarországnak keblére visszakerült s kéri II. Józsefet, hogy legyen a
magyarok iránt bizodalommal.
Szeressed Anyámot és annak magzatit,
Mint annyi hatalmas Márs isten fajzatit.
Meg ne szomorítsad – tartsd meg kegyelmedben,
Tellyes reménységed lehet erejekben – stb.
Hozzá van csatolva egy négyes rímekben írt versezet «_Rettentő látás,
rettentőbb történet_, a melylyet egy tökélletes szívű hazafi, Erzsébet
hertzeg asszony’ Véletlen Halálának alkalmatosságával Anyai nyelven
ekképpen versekbe foglalt. Bóldog Asszony havának 24-dik napján,
1790-dik Esztendőben». Erzsébet Ferencz trónörökösnek, későbbi
királyunknak első neje volt s első leányának születésekor meghalt; a
költő azért ünnepli, mert a magyar nemzetnek az udvarban lelkes
szószólója volt; tehát az első fejedelmi Erzsébet, a kit magyar író ily
czímen ünnepelt. Egyébként a látomás nagyon szegényes költői lelemény.
Általán Gvadányi megszemélyesítései és allegoriái annál ízetlenebbek,
minél jobbak a való életből vett rajzai.
Az 1790-iki nagy nemzeti felbuzdulás, melynek egyik következménye volt a
magyar viselet tüntető divata, Gvadányit nagy megelégedéssel töltötte
el. Ez év ápr. 20-án örömtől újjongó versben üdvözli a magyar nőket, a
nemzeti öltözék felvételéért. A négyes rímű vers czíme: «_A’ nemes
magyar Dámákhoz_, és kis aszszonyokhoz szólló versek, melylyeket egy
buzgó szívvel bíró hazafi, a’ most közelebb történt változásokra nézve a
meg nevezett szép nemnek mulatságára és gyönyörködtetésére kibocsátott.»
(Pozsony és Komárom 1790). Egy szakasza így szól:
Érkezvén tavaszsza drága nemzetünknek
Elmúlt komor tele sinlődő ügyünknek,
Rózsát nyit hajnala régen várt egünknek,
Csirázik zsengéje elmúlt vig kedvünknek.
Mindenben közönséges a változás. Ez a tavasz a dámákat is
megváltoztatta: visszatért a magyar öltözet. Dicsőíti a magyar nők
szépségét a magyar ruhában, egy dalt is iktat közbe verbunkos nótára
hangjegygyel, és esdeklik hozzájok, tartsák is fenn ezt a divatot; a ki
renegát lenne, azt megátkozza ruhástul.
Ilyen röpiratszerű verse volt 1796-ból: «Egy a _Rhénus vize partján_
táborozó magyar lovas katonának Pozsony városába egybegyült rendekhez
irott levele» is. (Pozsony).
Sokkal fontosabb ez apróságoknál az 1790-iki országgyűlésről írt verses
munkája: «_A mostan folyó ország gyűlésének salyrico criticé való
leírása_, a’ mellyet Egy Isten mezején lakó Palócznak színlése alatt
írta azon buzgó szívvel bíró Hazafi, a’ kinek pennájából folyt ki a’
Falusi Nótáriusnak Budára való Útazása; ezen Munkáját-is négy sorú
Versekben Hazájának éleibe terjesztette 1790. Esztendőben, Bak Havának
25. Napján. Lipsiában, Wéber Simon Pétér költségével 1791.» A tárgy
tehát már a politika, s a munka az akkori gazdag politikai irodalomnak
nevezetes terméke; szelleme nemcsak hazafias, hanem dynasztikus is. A
versek «költek Sikámbriába Rák havának 27. napján, végeződtek Písó
várossába Bak Havának 25. napján 1790-ik esztendőbe.» Ez azt teszi, hogy
Gvadányi Budán fogott hozzá jun. 27-én és az országgyűlés átköltözése
után Pozsonyban fejezte be decz. 25-én. A munka előzetes terv nélkül
keletkezett s azért szerkezete részben napló-, részben krónikaszerű.
Gvadányi megjelenvén Budán az országgyűlésen, mivel sok szünetnap esett
az egyes ülések közt, a bizottságok munkálkodása miatt, időtöltésül
versbe szedte az országgyűlés addigi folyását. Az egész vers alig volt
több eredetileg 6 lapnál; az, a mi most az «első tzikkely.» Kézirata
nagyon kapós lett az országgyűlés tagjai közt s az akkori számos
pasquillus közt is feltünt, noha Gvadányi nem írta pasquillusnak,
egyáltalán nem személyeskedett, csak birálgatta benne egy együgyű vidéki
ember (az istenmezei palócz) képében az országgyűlés menetét. A kik
olvasták a verset, addig unszolták Gvadányit, míg meg nem igérte, hogy
azon czikkelyt annyi czikkelylyel fogja szaporítani, míglen az egész
diétát ki nem énekeli. Meg is írta a többi czikkelyeket is, mindössze
tizenötöt, s a versezet 290 lapra növekedett. Benne van az országgyűlés
mind budai, mind pozsonyi ülésezésének előadása, a pártok politikája, az
üzenetek, a követségek és feliratok a koronázási hitlevél ügyében s
végül a II. Lipót király pozsonyi koronázásának lelkes leírása. Mindezek
közé beillesztette a szerző egy vértesalji vadászat rajzát, melyet még
1788-ban készített, de akkor nem adott ki. Ez az epizód több az egésznek
egy harmadrészénél, költői tekintetben pedig az egészben legtöbbet ér.
Eleven, részletes és ötletes rajza egy akkori nagyúri vadászatnak és a
vadászszokásoknak; központja az agyafúrt palócz, a ki újabb és újabb
tréfákkal tartja az egész társaságot; ennél jobbat Gvadányi is ritkán
írt. A munka többi része nagyon egyenetlen. Az ülések leírása elég
száraz; a palócznak ott kevés az ötlete, minden humor nélkül sopánkodik
a meddő vitákon. A munka költői értéke csekély, de van korrajzi értéke,
s kivált a pozsonyi koronázás és az akkori mulatságok leírása nagyon
figyelemreméltó; Gvadányi politikai álláspontját is ez a munka világítja
meg leghatározottabban. A vallási kérdéseket nem szivesen látta a
sérelmi pontok közt; e tekintetben az az elve, hogy legyen a vallási
kérdésekben türelem, a felekezetek közt egyetértés, de az uralkodó
vallást ne érje sérelem. Fontosabb az alkotmány kérdése. A fő itt az,
hogy biztosítsuk szabadságunkat, azért az alkotmányos szabadságot meg
kell újítani, az adófizetést szabályozni, a kereskedést előmozdítani, s
főleg az anyai nyelvet gyakorolni; jobbítani kell a törvényt,
helyreállítani a régi rendet, eltörülni az önkényuralom intézkedéseit.
Nyoltz esztendőbéli mind kiirtattasson,
Űző-eszközivel poklokra hajtasson.
Nemzeti hadsereg legyen alkotmányos szabadságunk biztosítéka. A
hadsereget háborúban rendelje a király, a hová kell, de békeidőn lakjék
itthon s idegen hadsereg ne élősködjék nálunk.
Erősítésünkre legyen garantiánk
Nem más, hanem önnön mi saját armádánk,
Maga fiaiból állítsa fel hazánk,
Ördögtűl se féljünk, ha lesz ilyen bástyánk.
Hazához, királyhoz hitét ez letegye,
Háborúban király hova tetszik, vigye,
Országban lakását békességben vegye,
Nem más nemzet, csak ez gyümölcsünket egye.
Kell észszel és vezéri tehetséggel kitűnő nádor. Az ország kormányzói
közt ne tegyen különbséget a vallás; nepotizmus, pénz ne érvényesüljön a
főtisztségek elnyerésében, csak az érdem. S ha mindezek biztosítva
vannak, meg kell koronázni II. Lipótot, esküt adva neki és véve tőle.
Ezeket mondja az író már az első czikkelyben. Még hathatósabban foglalja
össze programmját a befejezés. A palócz ugyanis a koronázás után
hazamegy Istenmezejére, de az országgyűlés még együtt marad, mert sok
fontos tárgyat kell még végeznie. Az író a nemzethez fordul esdeklő
szóval, hogy alkottassa meg ezen az országgyűlésen a jövendő alapjául a
következő törvényeket:
1. Kötelezővé kell tenni a magyar viseletet mindkét nemre nézve;
«fiscális actio vettessék nyakába», ki más ruhát hord, súlyos bírság,
vagyonkobzás, csúfság érje. 2. Második törvény a magyar nyelv legyen,
mert e nélkül semmi sem folyhat jól; egy nemzet sem szorul idegen
nyelvre. Magyar legyen a törvénykezés, a törvényhozás nyelve s
művelésére fel kell állítani a tudós magyar társaságot, melynek terve
nyomtatásban be van adva az országgyűlés és a király elé (Révai Miklós
terve; Révai tiszteletbeli tagokúl a főrendek közül épen gr. Gvadányi
Józsefet és b. Ráday Gedeont ajánlta). 3. Legyen nemzeti hadsereg. A ki
e hazában katonának megy, hazai ezredben tegyen szolgálatot, ilyen
ezredbe idegent ne lehessen tenni; a katonaság függjön a nádorispántól,
mint hazánk főkapitányától, ő parancsoljon a vezéreknek is; a vezérek
magyarok legyenek, a sereg akkora, a mekkorát az ország elbir; esküt a
királynak is, a hazának is tegyenek, békében tartózkodjanak itthon,
háborúban menjenek, a hova a király küldi. Ha ez megtörténik, nem kell
félni pogánytul, szabadságunk is biztos lesz, és nemzetünk «megtisztúl
minden bojtorványtúl.» Ha pedig ezt nem teszi a nemzet, dolga nem válik
jóra, keserves lészen minden óra, «térdet fog hajtani sok idegen szóra.»
Ezen három pontok az igaz gravamen;
Kitűl nem nyújtatik ezekben levamen,
Verje meg ily magyart a mennyei flamen,
Szívemből kivánom, mind örökké, Ámen.
De ez a tüzes magyar, a nemzeti hadsereg, a magyar nyelv, a magyar
viselet e bátor sürgetője egyszersmind hevesen kifakad a «filum
interruptum» elmélete ellen, lelkesen ünnepli a pragmatica sanctiót és
úgyszólván kárörömet érez azok felsülésén s réműldözésén, a kik a porosz
udvarral kaczérkodtak és majdnem hűtlenségi kereset alá kerültek; ki nem
állhatja az ellenzék akadékoskodását a diploma ügyében, bizalmat kíván
az uralkodó iránt, magasztalja a megkoronázott uralkodó erényeit és
ünnepli fiát, a nádort. Kazinczy káromkodva olvasta e szatirát, mely
szerinte tele van setét gondolkodással, intolerantiát prédikálván, rossz
hazafisággal, alacsonylelküséggel és erkölcstelen szemtelenséggel. A
három utóbbi vád mindenesetre igazságtalan. Felekezeti tekintetben talán
kissé elfogult volt, a szabad eszmék iránt türelmetlen is, a kifelé
tekintők iránt szigorú, a sérelmi politika apróbb fogásai iránt nem volt
érzéke; de rossz hazafi nem volt, a fődolgokban olyat követelt, a mit
még maig sem tudott nemzeti politikánk elérni: a nemzeti hadsereget;
tudta, hogy ehhez jogunk van s látta, hogy ebben van szabadságunk
legfőbb biztosítéka. A részletekkel nem sokat törődött, de a dolog
velejét egészséges itélettel eltalálta, követelvén a kétoldalú
szerződésnek mindkét oldalról becsületes megtartását és a bizalmat
egymásban. Dehogy volt rossz hazafi, inkább egyike azoknak a
hazafiaknak, a kik egységben tudták látni az uralkodóház és a nemzet
érdekeit.
Vidám és termékeny szellemének élvezői nem hagytak neki békét s újabb
meg újabb mulattató műveket kivántak tőle, vagy a régiek kiadására
biztatták. Így adta ki 1791-ben az Aprekasziónt is, tiz évvel azelőtt,
még tényleges szolgálata idején Galicziában írt tréfás versét, melylyel
egy idegen tisztnek tört magyarságát utánozta: «_Aprékaszión_, Mellik
mek sinálik Fersben mikor mek tartatik Szent Francz Xavér Neve nat
Pátron, Strenge Herr Kapitán Ur Nxxx (= Novák Ferencz), Nemes Regiment
Excellens Gróf N*** (= Nádasdi) Huszáren» (Pozsony). Ezt valaki már
1785-ben kinyomatta Kassán, Gvadányi tudta nélkül, de sok hibával; az
országgyűlés alkalmával kezébe került ez a hibás nyomtatvány s azért
ehatározta, hogy kiadja a helyes szöveget. A czímlapon, ismét nem
nevezte meg magát, csak a vers vége alá írta: _J. G._
Mikor 1792-ben Budán volt az országgyűlésen, egy előkelő hölgynél tett
látogatása alkalmával a háziasszony és hét nő-vendége körülvették és
kérve kérték, hogy az ő kedvökért még egy olyan játékos munkát adjon ki,
mint a Nótárius. Ő hiába hivatkozott korára, anyag hiányára, meg kellett
igérnie. Sokáig kereste a tárgyat, végre az ötlött eszébe, hogy megírja
Rontó Pálnak, egy magyar lovas katonának és gróf Benyovszky Móricznak
életét; hadd lássa a világ, hogy hazánk is szül olyan férfiakat, a kik
ritka és nevezetes dolgokat vittenek végbe, sokkal nagyobbakat és
jelesebbeket, mint ezer más idegeneké. – A munkát 1793 első felében
fejezte be s még ez évben kiadta. Czíme: _Rontó Pálnak_ egy Magyar lovas
Köz-Katonának és _Gróf Benyovszky Móritznak_ életek’, Földön, Tengereken
álmélkodásra méltó történettyeiknek, ’s véghez vitt Dolgaiknak Le-írása,
a’ mellyet Hazánk Dámáinak kedvekért Versekbe foglalt Gróf Gvadányi
József Magyar Lovas Generális. (Pozsony és Komárom, 1793.) Az ajánló
levél «Magyar Hazánk érdemes Dámáihoz» van intézve, mert nők kérésére
írta. Udvariasságába némi iróniát vegyít.
Ez Gvadányinak legnagyobb terjedelmű (548 lapra terjedő) verses munkája
s a Nótárius mellett a legfontosabb is. Két részből áll; az első hat
czikkelyben csak Rontó Pállal foglalkozik, a második tizenkettőben főkép
gróf Benyovszkyval s vele együtt Rontóval is. Az előszóban gróf Gvadányi
József, a ki verses munka czímlapjára itt írja először a nevét s a
munkát mint saját szerzeményét adja, egyenesen kijelenti, hogy «ne
tartsa egy érdemes olvasó is ezen munkámat költeményes románnak, mert
valósággal megtörténtek az abba foglaltatott dolgok». – Rontó Pál a vers
szerint egy sajókeresztúri paraszt ember burokban született fia volt;
gyermekkorában elkényeztették s mindenféle csínyekbe ártotta magát,
végre el is kószált a szülei háztól; lett koldúsvezető, deák, bojtárfiú,
betyárnövendék, utoljára felcsapott huszárnak a Nádor-ezredbe. A
háborúban vitézül forgatta magát, de mikor egyszer az alóla kilőtt lova
helyett rossz lovat adtak neki s ezért társai csúfolták, elkeseredésében
átszökött a poroszhoz. Utóbb a mieink kezébe került s ekkor a hadi
törvényszék halálra itélte, de Hadik gróf leánykája kegyelmet eszközölt
ki számára. A hubertsburgi béke után Magyarországba tért vissza
ezredével együtt. Máramarosban, Huszton egy kocsmában sótisztek kötöttek
bele, azokat karddal és pisztolylyal megattakozta s e miatt másodszor is
szökevény lett. Lengyelországba sietett s ott gróf Benyovszky Móricz
szolgálatába lépett. A történet főszemélye innentől kezdve a gróf lesz,
a kit a költő végig kisér kalandokban gazdag életén át Lengyelországban,
Kamcsatkában, a Csendes-tengeren, Madagascarban, mig visszatér Európába,
megfordúl itthon is, majd új expediczióra indúl Madagascarba s ott
halálát leli. Rontó másodszor nem ment vele Madagascarba, itthon maradt
s miután szülei már nem éltek, egykori deáksága helyén, Egerben házat
vett s ott élte le nyugalmasan végső éveit. Alakját sok humorral tudta
rajzolni a költő s a reá vonatkozó részek a legsikerültebbek. Benyovszky
mellett is jut neki szerep az elbeszélésben s hol tréfáival, hol
paraszthumorával belevegyül a távoli és exotikus világ rajzába.
Gróf Benyovszky a XVIII. század nagyszabású kalandorainak az egyik
legnevezetesbike maga is megírta életrajzát franczia nyelven, de angolul
adták ki 1790-ben s ennek nyomán világszerte végbement kalandjairól
számos elbeszélés készült különféle nyelveken. Gvadányi ezekkel szemben
gyakran helyreigazítással él, hivatkozva gróf Benyovszkynak személyes
szóbeli közléseire. Benyovszky neki távoli rokona is volt s midőn
Párisból haza is ellátogatott, Gvadányival Nagyszombatban négy napot
töltött; ez idő alatt bőven elbeszélte viselt dolgait. Az ellenmondások
esetében nem lehet mindig megállapítani Gvadányi adatainak helyességét;
de az események főváza történetileg igaz, a mint Benyovszky is történeti
személy (1741–1786). A naplók angol szövegét Jókai magyar forditásban
1888-ban kiadta s életrajzával bevezette.
Máskép van a dolog Rontó Pállal. Ilyen nevű alakot eddig nem sikerült
kimutatni. Még az sem tünik ki Benyovszky emlékirataiból, hogy volt e
neki Kamcsatkában magyar szolgája; sőt az emlékiratokban levő adatok
inkább ez ellen szólnak. Gvadányi nagy életrajzának írója, Széchy Károly
kutatta a Rontóra vonatkozó adatokat s arra a nézetre jutott, hogy
Gvadányi itt is modell után dolgozott, még pedig két modellje volt.
Egyik az a közhuszár, a ki a hétéves háborúban vitézkedett és dezertált
s a ki Huszton összevagdalván a sótiszteket, újra megszökött, talán
Kamcsatkában is járt Benyovszkyval; – neve is ismeretes abból a
jelentésből, melyet Szilágyi István a kamarai levéltárban a huszti
esetről talált: Erdei Mihály. A másik pedig az a Vlkolinszky Menyhért, a
kit a helytartótanácsnak 1791-iki ápr. 21-én kelt körözvénye úgy ír le,
hogy azelőtt körülbelül hat évvel Benyovszky Móricz gróffal idegen
amerikai tájakra bujdosott. Az egriek nagyatyáik előadása nyomán
emlékeztek egy Rontó Pálra, a ki öreg korában ott lakott a
Rácz-utczában, le is írják, milyen volt; s emlékeztek egy Vlkolinszky
Menyhértre is, a ki a Sánczban élt s a kit «gúnyosan» Rontó Pálnak
neveztek, mert szerencsétlen keze volt mindenben; de megjegyzik, hogy ez
a Rontó Pál nem tévesztendő össze az igazival. Széchy helyreigazítja az
egriek emlékezetét s a helytartótanácsi körözvénynyel szembesítve az
adatot, Vlkolinszky Menyhértet ismeri el az egriek valódi Rontó
Páljának.
Mi a Rontó Pált illető kétségekkel szemben Rontót valóságos személynek
tartjuk, és pedig egy személynek. Nem választjuk ketté. Hiszszük, hogy
Kamcsatkában is ott volt Benyovszkyval, s az a Rontó, a ki Madagascarból
hazajövet elbúcsúzott a gróftól és Egerbe vonúlt, ugyanaz, a ki a
hétéves háborúban katonáskodott. A jó Vlkolinszky Menyhért nyugodjék
békében; ha tudnók is, hogy ő volt a Rontó Pál második felének modellje,
mit érnénk e puszta névvel? De neki igazán kevés köze volt Rontó Pálhoz,
még kevesebb Gvadányihoz. Minden adat, a mit Széchy összeállít,
egytől-egyig azt bizonyítja, hogy Vlkolinszky Menyhért _nem_ volt Rontó
Pál, hanem – az utódja.
A ki Gvadányinak e munkáját nyilt szemmel olvassa, lehetetlen azt a
hatást nem nyernie, hogy Gvadányi itt az élet után dolgozott s valóságos
személyekről és történetekről hímezte ki elbeszélését. Már idéztük