Gróf Gvadányi József és Fazekas Mihály (Magyar remekirók 6. kötet) - 09

Epéjétől gyomra és a hasa korgott.
Csakhamar elértem én a szállásomat,
Nevettem meglátván főldim s pajtásimat,
Tettem vacsoránál én _discursusomat_,
Dámákkal folytattam mint _processusomat_.
Mond a _cancellista_: Te nagyon szurkálod,
Gavalérok, dámák módiját piszkálod,
_Flegmájokat_ egyszer ha vesztik, meglátod,
Mely _labyrinthusba_ magadat találod.
Főldi! már több dolgom ő vélek nem lészen;
Mert gondolatimat kiöntém egészen,
Tám bennek beszédem _impressiót_ teszen,
Sok álarczás módi végső _válét_ vészen.


TIZENEGYEDIK RÉSZ.
Lefeküdvén a nótárius a szobájába, éjtszaka az útczán lármát hall,
felkelvén regvel, látja tele lenni néppel az útczákat és mindeneket lát
nyughatatlanságba lenni. Béjövén a cancellista a szobájába, szomorúan
jelenti nékie, hogy török háború vagyon: erre ő a Duna hídjára fut,
itten egy nagy úrra akadván, e megbeszélli nékie, mért vagyon a török
háború. Leírja, mit látott a Duna hídján. Megijedt, haza készűl. Eladja
zsufa fakó lovát egy kapitánynak. Aztat is leírja, mint viselte magát,
hogy a kapitány próbáltatta.
Ezzel én főldimnek mondék jó éjtszakát,
A mellyben én háltam, bézártam a szobát,
_Morpheus_ bocsátván szemeimre álmát,
Aludtam; de néha hallék mégis lármát.
Más nap látván, _Títán_ feljött szekerével,
Bélepte a főldet ragyogó fényjével,
Felkeltem ágyamból: hát város népével
Az útczák megtöltek, s nem vóltak békével.
Főldim béjött hozzám, láttam hogy szomorú,
Ijedve ezt mondja: Háború! háború!
Jön a török sűrűn, mint égen a ború,
Majd viszi a népet, légyen bármely korú.
Illy hírtelen dolgon nagyon álmélkodtam;
Azért a Dunának hídjára futottam,
Ottan egy nagy úrra hogy reá akadtam,
Örűltem, hogy tőle mindent megtudhattam.
Mondá: Uram, tudjad, a fényes portának
Azólta szűneti nincsen haragjának,
Miólta a _Mosqua_ czárné _Krimiának_[53]
Asszonyja lett egész _Tauritániának_.
Ez országba _Cherzon_ várát építtette,
Sőt koronáztatni magát itt hírdette,
_Bessarábiát_ is szultántól kérette,[54]
Mondván: ha nem adja, fegyvert fog érette.
Azért is a czárné most tőlti bosszúját,
Izente ellene tenni háborúját,
Konstántzinápolba Mahomet zászlóját,
Országja határin kitészi lófarkját.
A héttornyos várba követjét záratta,
Bassáknak tudtokra háborúját adta,
Jancsárjai számát megszaporítatta,
Spahiság[55] kész légyen, megparancsoltatta.
Egyfelől ezeket gyűjti a nagyvezér,[56]
Másfelől ama nagy bassa seraskier,[57]
A vad jancsárokba úgy felbuzdúlt a vér,
Hogy ágájok nékik szólni keveset mér.[58]
Utban van számtalan égyiptomi török,
Többnyire szerecseny, fekete a bőrök,
A fejeken éles apró bodor szőrök,
Fegyvere ezeknek kard és hegyes tőrök.
A tatár kán siet számos tatárival,[59]
Jön tegezzel s tőltött nyilas puzdráival,
Végein méreggel megkent szigonyival,
Testnek hogy nagyobban ártsanak annyival.
A _kaputzi_ bassa sok hadihajókkal[60]
A tengeren uszkál, küszködik habokkal.
Francziaországból jött pattantyúsokkal.
Ütközni kíván ez _mosqua matrószokkal_.[61]
A nagy _Mosqua_ czárné felséges urunkkal
_Alliáncziába_ vagyon czászárunkkal,
Készen kell hát lenni egész táborunkkal,
Pogányság rosszúl bán máskép országunkkal.
Így beszélvén láttam, eggyik kurir Bécsbe,
A másika pedig sietett Berlinbe,
Párisba egy gárda veres öltözetbe,
Bécsből kűldetett, űlt pósta szekerébe.
A másika méne sebesen Londonba,
Harmadika nyargalt Petroburgba nyomba,
Gondoltam: udvarunk van most nem kis gondba;
De a burgereket csodáltam azonba.
Egész nap hallottam csak _projectumokat_,[62]
Belgrádot megvenni hogy kell, _plánumokat_,
Itt Budán törökkel sok tőltött halmokat,
Nevettem e téntás vitéz bolondokat.
Sok közzűlök megjött már Jeruzsálemből,
Az Úr koporsóját a török kezéből
Kivette; de láttam a Jordán vizéből
Sokat ivott, részeg: tetszett beszédjéből.
Mi lész a dologból, még öt nap itt vártam,
Délelőtt, délutánn a hídra sétáltam,
Ezt mindenkor néppel én tele találtam,
Számtalan sok hajót Dunán jönni láttam.
Terhelve közöttök sok vala lisztekkel,
Sok pattantyúsokkal, sok pedig pékekkel,
Sok inzsenérekkel, sok regementekkel,
Ágyúkkal bombikkal s más hadiszerekkel.
A faispitályt is, mellyt Bécsbe csinálták,
Elszedték egymástól és hajókra rakták,
És így ezt is Dunán az ácsokkal hozták,
Péterváradjára innét leúsztatták.
Mint mondám: a Duna fedett vólt hajókkal,
Mellyekben sok fegyver villogott, zászlókkal,
Látszott granatéros süveg kaskétokkal,
A szép muzsikálás, sípolás, dobokkal.
A Dunának partján lovas regementek,
Szűneti nem vala, lefelé mint mentek,
Ezek pallost, s kardot még quártélyba fentek,
Trombiták harsogtak, a réz dobok zengtek.
A mezőkben hol itt, hol amott a huszár
Nyargalván úgy tetszett, hogy száll sólyom madár,
Kócsagtollas tisztje úgy ment, mint páva jár;
Ha ezek töröktől vesznének, lenne kár.
A vasasok vóltak elől s hátról vasba.
Fejök is borítva vala vas sisakba,
A föld ezek alatt rengett, lévén _marsba’_
Tart fene jancsárság ezektől a harczba’.
Az ország szélein a mérész horvátság,
Kiállott a székely s oláh katonaság:
Így folynak a dolgok, látom a barátság
A törökkel bomlik, bomlik a szomszédság,
Hallottam _Mosqua_ is népe nagy számával,
Kiszállott mezőre három armádával,
Próbát akar tenni a török csalmával,
Már is _kolit_ kiált kozákja[63] lármával.
A _Mosqua_ felette erős nemzet s kemény.
Hideget nagyon bír, bár süssön verőfény,
Mindkettőt szenvedi, nincs benne semmi kény.
Hogy török hódolni fog nékik, van remény.
Jól _exerczírozott_ infantériája,
Első karban vagyon _artilleriája_,
Mint töröké könnyű _cavallériája_,
Hinni kell: részekre fordúl Márs koczkája.
Sőt azt is hallottam, hogy már megmérkeztek,
És Oczakóv táján törökkel ütköztek,
Hol törökök közzűl sokan vízbe vesztek,
Kiket le nem vágtak, rabszíjjakra fűztek.
Mindezeket hallván nagyon megszeppentem,
A nagy készűletet látván megrezzentem,
De mint nótárius kardomat nem fentem,
Hanem a szállásra főldimhez elmentem.
Mondám néki: Sógor! rosszúl van a dolog!
Eddig Temesvárnál tám az ágyú morog!
Ládd-é: katonaság mint őgyeleg s forog,
Jön a török! e nem sánta, nem tántorog.
Az ország is adja a sok rekrutákat,
Béreskocsisokat és vonyómarhákat,
Szénát és abrakot, a sok gabonákat:
Levisznek pálinkát, sert, bort, szalonnákat.
Tudja Isten: hogy van otthon feleségem!
Talám rekruták már fiam és cselédem?
Ha elfogyott, mennyit hagytam, eleségem,
Nem török: de éhség lész én ellenségem.
Hogy ezeket mondám, az ajtót nyitotta
Egy lovas kapitány, magát meghajtotta,
Rám nézvén, kérése vólna, azt mondotta,
Nálam, és beszédjét imigyen folytatta:
Uram! az úré-é azon paripa ló,
Mellynek szőre, a mint láttam, zsufa fakó?
Ha nem hibás s nem vén, katonának való,
Megveszem az úrtól, hogy ha az eladó.
Mivel a serfőző aztat jól tartotta,
Mindennap háromszor megabrakoltatta,
Kocsissával kétszer egy nap vakartatta,
Bizonyos órákra meg is itattatta, –
Felvette ő magát és megkövéredett,
Csikó lévén felnőtt, tizenöt markos lett,
A sok jó abraktól meg is tüzesedett,
Napfényen a szőre, mint az arany fénylett.
Egy katona eztet udvarra vezette,
Kapitány vizsgálta, körűl nézegette,
Agyarát és körmét mind megtekíntgette,
Hány marok fog lenni, kétszer méregette.
Katona felűlvén hátára megállott,
Megindúlván mindjárt nagyon fennyen hágott,
Megállván lábával főldet és port vágott,
Hogy megeresztette, szemével nem látott.
Futását végezvén jött vissza játszodva,
Ollykor eggyet szökött, tetszett, jön tánczolva;
Nyaka, mint hattyúnak, fent kőlt vólt s hajólva,
Két szeme fejére ki vala forogva.
Mintha dagasztana, hátrúljával úgy ment,
Egy bokát a máshoz nem ütött és nem fent,
Bokros hosszú farkát viselte mindég fent,
A színe mutatott ennek szép fejér lent.
Kapitány fakómat nagyon megszerette,
Hogy adjam el néki, kért igen felette,
Gondoltam: majd otthon mást vészek helyette,
Hatvan aranyakat letéve érette.
Sok szép áldásokat kívántam melléje,
Hol fog kelni, járni, légyen szerencséje,
Rajta a nagyvezért elfogja, elérje,
Szultán sok aranyját kalpagjával mérje.


TIZENKETTŐDIK RÉSZ.
Eladván a lovát a nótárius megbúsúlt, hogy miképpen megyen haza. A
cancellista tanácsot ád nékie, hogy menjen által Pestre; mivel éppen
vásár vala, ott fog találni szathmári görögöket, vagyis szigethi
őrményeket, a kikkel haza fog mehetni. Meg is alkudott és leírja, a
serfőző miképp bocsátotta el, melly reménységgel. Leírja búcsúzását és
útját, míg Szathmár várossába ért.
Bú érte fejemet, eladván lovamat,
Nem tudtam, hogy haza mint tégyem utamat,
A gyalog menésre nem adom magamat,
Hogy a _bagázsiám_ nyomja a hátamat.
_Cancellista_, hogy bús vagyok, vette észre,
Vásár vagyon, mondá, menj által te Pestre,
Tudom, fogsz akadni szathmári görögre,
Avagy Mármarosból szigethi őrményre.
Azért a vásárba kimenni siettem,
A sátorok között tétól tekíntgettem,
Őket szerencsémre hamar fel is leltem,
Mivel sátorjokat már régen esmertem.
Hat forintba vélek mindjárt megalkudtam,
Előpénzt nékiek két forintot adtam,
Hogy hétfőn indúlunk azt nagyon akartam,
Gond miatt fejemet többé nem vakartam.
A vásárról vissza szállásunkra tértem,
Gazdánk templomból jött, őtet utólértem,
Ebédet hamarább ennénk arra kértem,
Ez utólsó dolgot cselekedje értem.
Ez utólsó dolgot? mondá; s csodálkozott.
Uram! tám valaki néked bajt okozott,
Én házamban miben lettél botránkozott?
Látom menni készűlsz, mondd, arra mi hozott?
Mondám: Drága uram! az anyám méhében
Olly jó dolgom nem vólt annak kebelében,
Mint te házadnál vólt; mert mindenfélében
Részes vóltam, s éltem javad bővségében.
Te én nékem szállást tisztességest adál,
Érdemeim felett asztalodnál tartál,
Legnagyobb jóltévőm e világon valál,
Akkor felejtlek el, mikor elvisz halál.
Itten Budán immár elvégeztem dolgom,
Tenéked is régen alkalmatlankodom,
Görögökkel menni vagyon most jó módom,
Házamhoz megtérni elég fontos okom.
Hiszem, tudja az úr, mivel már nem újság,
Hogy a törökökkel lészen háborúság,
Szemmel látjuk, miként megy a katonaság,
Szörnyű a készűlet, ez hát szent igazság.
Hitvesem s gyermekim meg fognak ijedni,
Illy lármás időbe’ nem tudnak mit tenni,
Szükségek van reám, otthon kell hát lenni,
Hétfőn korán reggel el is fogok menni.
A falunak is lész most gyakran gyűlése,
Lész a rekrútáknak fogása, szedése,
Mind én fejemen áll ezek rendelése,
A rekrutáknak is madzaggal mérése.
Beszédemre Frántzli lyányát szóllította,
Hogy útra kalácsot süssön, parancsolta,
Ehhez egy pár sódart főzessen mondotta,
Leánya is mindjárt kezeit mosdotta.
Gyorsan hozzá fogott a kalácssütéshez,
A szakácsné pedig a sódarfőzéshez,
Szarvashúst is sütvén, látott az _espékhez_,
Borjú czímeréhez és más pecsenyéhez.
Mindezeket maga rakta iszákomba,
Egy pinczetokot is megtöltött azomba
Jó budai borral, ezek utánn nyomba
Fínom somlai bort csapolt kulacsomba.
Másnap vasárnap vólt, adott jó ebédet,
Mellyhez magunk űltünk, nem hívott vendéget,
Tett az asztal felett sok tréfa-beszédet,
Ivott mindenféle verses egésséget.
Látta: hogy kedvem nincs, kérdé, mért nem eszem;
A mit ő cselekszik; azt én mért nem teszem?
Asztalról a pohárt mért hogy fel nem veszem?
Tám félek? Törökről gondolkodik eszem?
Mondám: A töröktől én éppen nem félek,
Katona nem vagyok, nem lész csatám vélek,
Mikor ők vágnak le, ha én addig élek,
Világ végezetig bennem lész a lélek:
Hanem drága uram; bánat bánt engemet,
Szomorúság árja borítja szívemet,
Nem is fogom nyerni hamar meg kedvemet,
Vajha még ne érje betegség testemet!
Majd hasad a szívem, hogy téged elhagylak,
Látlak-é valaha? vagy sohasem látlak.
Te valál gyámolom, azért méltán szánlak;
De sok jó tettidért halálomig áldlak.
Mondá: hogy csekélység az, mit ő nékem tett,
Hozza azt magával emberi szeretet.
Kért: arról ne tégyek több emlékezetet,
Sőt most utoljára mutassak jó kedvet.
Eléri azt: Budán fog még látni egykor,
Mert az urak engem emlegetnek gyakor,
_Prézesnek_ szájából hallotta már sokszor,
_A consiliumnál_ hogy lészek _janitor_.
Mondám: a mit egek felőlem rendelni
Fognak, azt kelletik nékem, nem mást tenni,
Ajtó sarkát ugyan úgy meg tudom kenni,
Hogy nem fog nyikorgást nyílásával tenni.
Új _systémáját_ is törvénynek felvettem,
Pontomra mint most foly, mindent följegyzettem,
Szent _Ivó_ képét is immár megszerzettem,
Mindenre magamat alkalmasnak tettem.
Hallom: _projectánsok_ közt ki _primárius_,
Abból válik legjobb _consiliárus_,
Törvényzavarókból lesz _cancellárius_,
Ha főldet jól méri, _proto-nótárius_.
Majd azt fogom tehát én itt _projectálni_,
Budának nem lehet, hol most áll, ott állni,
A tokaji hegyre kell néki felszállni,
Griff-madár-szárnyakat nékie csinálni.
Fogom _disputálni_: hogy _jus criminale_
_Est cum canonico ad punctum aequale_,
_Liquidum solvatur_, az vólna _fatale_:
Gyilkosnak fejéhez illik _gratiale_.
A föld kerekségét réffel fogom mérni,
Megmondom, búzaszem hány fog ebbe férni,
Hány szemet ád kalász, ha ez meg fog érni:
Hanem _diurnumot_ fogok ezért kérni.
De most mégis szükség útamat követni,
Otthon mint foly dolgom, meg kell tekinteni,
Ha hogy _decretumot prézes_ fog küldeni:
Egybe, higyje az úr, itt fogok teremni.
Délutánn mindenem rakták kocsijára,
Azutánn magam is felűltem én arra,
Görögöknek Pesten mentem szállására,
Ahhol is letettem azt egy garmadára.
A görögök mondák: gondjok lesz ezekre,
Mindent fel is raknak még ma szekerekre,
Kértek: nálok legyek idején reggelre,
Mert hálásra érni akarnak Gyöngyösre.
Visszatértem, űltünk hamar vacsorához,
Űltetett ő közel engemet magához,
Mutatta jó kedvét, mint illik gazdához,
Hogy felköltünk, közel vóltunk viradtához.
Itten búcsúzásom akartam kezdeni;
De lehetetlen vólt egy szót is ejteni;
Mert kezdték fájdalmak szívemet sérteni,
Szemeim könyveket mint záport önteni.
Zokogva borúltam a gazda nyakára,
Megcsókolván, húllott könyv az arczájára,
Néma vóltam, nézvén lyányára, magára,
Elmentem, meghajtván magam utóljára.
_Cancellista_ főldim Pestre által késírt,
De ő is magával bánat miatt nem bírt,
Mert a mint én sírtam, ő is szinte úgy sírt,
Egy levelet adott, mellyet atyjának írt.
Szekerekbe lovak bé vóltak már fogva,
Mindketten egymástól búcsúztunk zokogva,
Mondám neki: Frántzlit vegye el, susogva,
E szavamra láttam, hogy vólt mosolyodva.
Megcsókolván egymást, Pestről elindúltunk,
Már szekéren űltem, mégis kezet fogtunk,
Gyöngyösre estvére jókor béhajtottunk;
Igen jó út vala, azzal bóldogúltunk.
Nem vólt sehol bajom haza megtértemben,
Mint vala Budára való feljöttömben,
Sokan lévén, bátrak vóltunk mi mindenben,
Vígabb útam ennél nem vólt életemben.
Görög természetből fösvény szokott lenni,
Nem is láttam őket valami jót tenni,
Csak olajos babot láttam őket enni,
Én magamban mondám, nem fogok így tenni.
Mert én hol szarvashúst, hol meg sódart ettem,
Néha kulacsomat, néha czipóm szeltem,
Somlyai, budai borom elővettem,
A mellyikből tetszett, poharam tőltöttem.
Valahol átmentünk, minden helységekben
Muzsikát hallottunk zengeni ezekben,
Rekruták ugráltak, vóltak jó kedvekben;
De anyákat láttam sírni keservekben.
Ötöd napra délre béértünk Szathmárba,
Örvendeztem nagyon, hogy vagyok hazámba;
Képzeltem: estvére a falu nagy számba
Házamnál Peleskén mint köszönt szobámba.


UTÓLSÓ RÉSZ.
A nótárius a görög háza előtt lármát hallván, kimégyen s látja, hogy azt
a verbunk tészi, megréműl, közöttük mundírban Sándor fiát látván. Ezzel
való beszédit leírja és mint adta atyai áldását reája. A szomszédja
szekerén estvére haza megy Peleskére. Leírja melly pompával jött a
tanács köszöntésére és melly oráczióval ő is viszont fogadta aztat.
Leírja Sándor fia miatt felesége szomorúságban lévén, aztat miként
nyúgosztalta meg, miket szóllott Sándorról nékie. Végtére megegyezett a
feleségével; mivel még egy Laczi nevezetű fia vólt, hogy vele elvétetik
a mester leányát, hogy így ha felnőnek ezen gyermekek, mellettek
halhassanak meg.
Leírja, hogy csak nótárius maradott, béfejezvén verseit azzal,
Hallok én azomba igen nagy lármázást,
Görög bótja előtt hangos muzsikálást,
Kimentem és láttam, hogy a kiábálást
Katonaság tészi, tartván verbuválást.
_Hiripi Súgárral_[64] húzták a száraz fát;
Ámbár ezek _pártest_ nem tudnak, sem kótát,
De mégis olly rendin megvonják a nótát,
Hogy ki őket hallja, elfelejti hóltát.
Kimenvén reájok szemeim vetettem;
De majd elájúltam, én úgy megijedtem,
Mert immár mundírban köztök megsejtettem,
A fiamat Sándort, s könyveket ejtettem.
Sújtással meghányott czifra vólt ruhája,
Olly nagy mint egy tallér sarkantyútarája,
Tajtékból, mint csupor, nem kissebb pipája,
Tánczolt: _rytmusokat_ kiáltott a szája.
Mondám: Fiam Sándor! ugyan mit míveltél?
Mi vitt téged arra, hogy katona lettél?
Lám holtam utánn is javamból élhettél,
Engemet anyáddal így keserítettél.
Tudjad, hogy _Budára_ vissza fogok menni;
Táblánál _janitor_ mivel fogok lenni,
Téged _auscultánsnak_ akartalak tenni,
Nagy uraságodból örömömet venni.
Micsoda? _Auscultáns_? Adta szedte-vette,
Hiszen főispánynak sincs illyen élete,
Eszem, iszom és csak tánczolok mellette –
Én a téntát, pennát útálom felette.
Nem is penna, csak kard illik a kezembe,
Hogy azt török vérbe mártsam, van eszembe.
Majd ha Belegrádnál vélek lészek szembe,
Mint káposztát rakom fejeket verembe.
Mint húll kasza alatt a fű, majd a jancsár
Úgy húll karom által, húll a krími tatár,
Sok turbános bassa, húll csalmás tefterdár,
Tisztségre felmegyek, lészek vicekáplár.
Nyúgodt szívvel légyen drága uram atyám,
Kérem, ne sirasson kedves asszony anyám!
Hogy ezen életre én magamat adám,
Ezzel hóltig tartó uraságom kapám. –
Mondám: Fiam! mivel te ezen életre
Ráadád magadat, látom van kedvedre,
Adom hát atyai áldásom fejedre,
Elmehetsz már bízvást tatárra, törökre.
Megcsókolván kezem köszönte s jót kívánt
Mondá áldásomért fog tenni adományt,
Török pipát, számos oka bassa dohányt,
Bulya vásznát, kávét anyjának s egy kaftányt.
Éppen szomszédomnak üres szekerére,
Ki búzát adott el s innét visszatére,
Felűltem, és értem jókor Peleskére.
Hogy már megérkeztem, el is futott híre.
Mindjárt a kis-bíró az öreg-bíróval,
Az oskolamester a harangozóval,
A polgári tanács egy veres zászlóval,
Köszönteni jöttek illy _óráczióval_:
Ábrahám, Jákobnak, Izsáknak Istene!
Senki hatalmadnak nem állhat ellene,
Sem gulya, sem bika, légyen bármelly fene:
Megtartod azt, kinek elveszni kellene!
Megmentéd Dávidot Góliáth kezétől,
Az Izráel népét tenger mélységétől:
Három iffiakat tűz emésztésétől,
Nótáriusunkat bikák döfésétől!
Kihuzád te őtet a Csősznek árkából,
Mint Jónást ama nagy czethalnak torkából;
Hogy vele ezt tetted magad jó voltából,
_Te deumot_ halljad mindnyájunk szájából.
Mondják hát mindnyájan: _Te deum laudamus_,
Már ezt elvégezvén, itt egy borjút _damus_,
A falu gazdája süsse meg _oramus_,
Kinél örömünkbe mondjuk: ma _bibamus_.
Nótárius urunk! hogy téged szemlélünk,
Azt ki nem mondhatjuk, miként örvend szívünk,
Egész tanács, egész falu arra kérünk,
Kormányozd bajunkat, gyámolítsad ügyünk.
Egy malaczot hoztunk, két köböl málét is[65]
Néked ajándékba, ahoz egy tyúkot is,
Megtudtuk immáron _titulusodat_ is,
Vedd kedvesen tőlünk urunk _perillustris_!
Egy nagyot köhentvén magam meghajtottam,
Kezembe egy hosszú papirost tartottam,
Merőn kimeresztett szemekkel állottam,
_Altiori stilo_ ezeket mondottam:
_Hic sum ego, qui sum_ nagy Zajtai[66] István,
Tiz hetet tőltöttem, tudja ketek, Budán,
Ott a _processusok_ mint folynak a táblán,
Már tudom: _Kitonits_ úgy nem tudta talám!
Ez papiroson van az egész _systema_;
Akadjon előmbe akár minő _thema_:
Szóllok _pro et contra_, nem lészek én néma,
_Deliberálok_ is, szalma-é? vagy széna?
Ígérem: hogy lészek ketek pátronussa,
Légyen az helységnek bármelly _processusa_,
Megmutatom: hogy van olly _nótáriussa_,
Kinek fejébe van egész _Huszti jussa_.
A mérésben sem lész semmi rövidsége,
Falu határának hossza, szélessége
Hány réf, és hány araszt ennek kereksége?
Megmérem, s megmondom: mi a tehetsége?
Magam is örvendek, hogy kenteket látom,
A jó _harmoniát_ én _recomendálom_,
Reménylem, hibásan hogy én nem találom
A falu rovássát; ez lenne halálom.
Ezzel elbúcsúztak s kiki haza mene,
Mondották az utczán: ki ne örvendene?
Illy deákos embert gyertyával kellene
Keresni, ki jobban ennél beszéllene.
Mint a víz, szájából úgy foly a deák szó,
Oroszúl jól beszél, oláh is igen jó,
Egész Paládokon egy sincs ennyit tudó,[67]
Még esküdtnek tészik; mert annak is való.
Így már magam lévén, karjaim kinyújtám,
Nyájas édes szókkal én ezeket szóllám:
Drága feleségem! Jöjj már te most hozzám,
Hadd öleljelek meg, hadd csókoljon meg szám!
Eljött; de mint záport, könyveket húllata,
Megölelt; de hozzám egy szót sem szólhata,
Sűrű pihegések között csak jajgata;
Egyszer mondá: oda van szívem _Alaha!_
Ebből észrevettem, hogy Sándort siratja.
Okai fájdalmak, hogy ki nem mondhatja
Nékem, hogy mi baja; de ki csodálhatja!
Minden anya illyen, azt kiki tudhatja.
Akármelly anyának katonává légyen
A fia, már véli: mészárszékre mégyen,
Sír, eped utána, nem tudja, mit tégyen?
Nem lehet, hogy szívén erőszakot végyen.
Szóltam hozzá: szívem! te Sándort siratod,
Hogy katonának ment, te aztat jajgatod,
Jobb lész, ha szívedet megnyugosztaltatod,
Örömnek magadat bánat helyett adod.
Ez a nagy Istennek az ő szent tetszése,
_Praedestinatum est:_ tehát ő végzése,
Ki változtatja meg? mivel rendelése,
Azért is szűnjön meg szívednek nyögése.
Szülék fiaiból eggyik pappá lészen,
_Civilis statusba_ más szerencsét tészen,
Harmadik angyalbőrt[68] vállaira vészen,
Anyáknak ezekre kell lenniek készen.
Sándor fiunk, tudod, kard végére termett,
Meglásd! török fővel tőlt ez még sok vermet,
A tatár chám ellen buzogányt mint perget,
Úgy tetszik, hogy látom, bassákat mint kerget.
Tudod, szívem! itthon ha mene korcsmára,
Orosz legényeknek görcsössel hátára
Sokszor rá kapkodott, szaladtak útczára,
Szobába csak maga maradt utóljára.
Hidd el: ő mint nagy úr, úgy fog még megtérni,
Nyert kincset vékával fogja nékünk mérni.
Megterhelt tevéi el nem fognak férni
Házunknál: szomszédba majd helyet kell kérni.
Társ! tehát ne sirasd; hadd menjen kedvére,
Bízd Istenre éltét, dolgát szerencsére,
Hadd légyen a haza s király védelmére,
Omoljon karjától pogányságnak vére.
Tudjad: Jeruzsálmet Titus hogy megvette,
A rómaiaknak kezébe ejtette:
Sándornak is mért ne lehetne illy tette?
Úgy mint Titust, őt is Isten teremtette.
A szerencsés _fátum_ néki azt adhatja,
Hogy Konstántzinápolyt megveszi, s bírhatja,
Mint Július Czézár akkor kiálthatja:
_Veni_, _vidi_, _vici_, örömmel mondhatja.
Itt el fogja nyerni Mahomet zászlóját,
_Mekkából_ hozhatja hátán koporsóját,[69]
Csak fa-ló volt az, melly meggyőzte a Tróját:
Ő ember: fa-lónál tehet nagyobb próbát.
_Castrióta_ vólt az, a kit _Scánderbégnek_
A török nevezett: mert tartá vitéznek,
Scánder Sándort tészen, érze is kezének
Súlyját, negyvenszeri elestét népének.[70]
Sándort is a török egy vitéz embernek
Egyszer megesmérvén, majd hívja _Scandernek_:
Vagy nagypeleskei vitéz _Scander Bégnek_,
Meglásd; melly híre lész az Avasba ennek.[71]
Ha Havasalfőldjét, Moldvát, Bulgáriát,
Elnyeri Serviát és egész Bosniát,
Ha meghódoltatja tágas Romániát;
Móreát, Candiát, Cziprust, Dalmácziát.
Európából ha kimégyen előle
A török: mit gondolsz akkor te felőle?
A király ezekért mit tészen belőle?
_Unterlaidnántságot_ tán nyerhet ő tőle.
Öcscse, a kis Laczi, ez is mi gyermekünk,
Bátyja Sándor mégyen; itt marad ez velünk:
Higyjed, örömünkre lesz ez meddig élünk,
Idővel mellette nyugszik meg vén fejünk.
Jól tanúl, _scholában_ többnyire ő _primus_,
A fejében vagyon egész _káthékismus_;
Deákul jól beszél, tudja: _quot sunt casus_,
Hóltom utánn lehet ő itt _nótárius_.
Azon lészek; néki legyen a mátkája
Trézsi, mesterünknek az ő kis lyánkája,
Láttam ugyan hogy vólt tőle bokrétája:
Laczi néki adja, ha vagyon almája.
Ezen két gyermekek csak felnőhessenek,
_Hymentől_ egymással összeköttessenek;
Lesz annyi vagyonunk, hogy ők élhessenek,
Minket hóltunk utánn el is temessenek.
Hallottam: ruhája lész tele ládával,
Egy tehént is adnak vele a borjával,
A sárga kanczát is, hogy azt csikójával,
Mondotta az atyja, elhozza magával.
Mondá feleségem: Ha így van a dolog,
Sándor után szívem már nem fáj, nem dobog,
Ráadom áldásom, hogy lehessen boldog.
Tatár, török földjén s akármerre forog.
Adjon Isten néki Sámson erősséget,
Mint Dávidnak vala olly nagy mérészséget,
Mellyet Józsué tett, tégyen vitézséget:
Hogy megalázhassa a pogány népséget.
Melly szerencsés vala _Hannibal Cannánál_,
_Macédó_ melly nyertes vala _Arbélánál_:
Olly szerencsés légyen ő is Belegrádnál,
Terjedjen el híre a fényes portánál.
_Hannibal ad portas_, ezen név mondásra
Rettegett, félt Róma ezen kiáltásra;
_Sándor ante portas_, ezen rikkantásra
Ázsia reszkessen, jusson szaladásra.
Hallám: feleségem tudja a _bibliát_,
Tudja a római s görög _historiát_,
Nagy dolog! mert nem járt ő _akadémiát_;
Mégis illy példákkal áldja Sándor fiát.
Szóllék hozzá, s mondám: kedves óldalbordám!
Te ékesen szólló bőlcs tanúlt Minervám!
Tapsol a testemben a szívem és vídám:
Mivel tudományban hasonló vagy hozzám.
Mondd meg hát; Lacziról úgy ítélsz-é mind én?
Huszonkét esztendőt ő egyszer elérvén,
Trézsi tizenhétbe éppen akkor lépvén;
Jó lész-é a dolog, egymáshoz ők férvén?
Mondá: Kedves uram! erre vagyok készen,
Egy-egy okosb dolgot kend ugyan nem tészen,
Mint ha azt elvégzi, hogy Laczié lészen
Trézsi: ebből szívünk nagy örömet vészen.
Jól nevelt gyermek ez: szőni, fonni tud már,
Az orsó kezébe mint a villám úgy jár,
Nem henyél ez soha, légyen tél, akár nyár,
Ha menyünk nem lenne, higyje kend, lenne kár,
_Magna ingenia saepe conveniunt:_
El fogja hát venni őtet a mi fiunk,
Akarom: kettőnknek egy az akaratunk,
Valamint egy ágyunk s vagyon egy paplanunk.
Így tehát mindenben én eggyet értettem
A feleségemmel és jónak is véltem:
Hogy Laczi elvegye Trézsit, mert így éltem
Nyugodt lesz, mellettek nem lesz bajtól féltem.
Azonban jött postán Budáról levelem,
Véltem, hogy _janitor_ vagyok, benne lelem,