Gróf Gvadányi József és Fazekas Mihály (Magyar remekirók 6. kötet) - 11

1816-ban újra lenyomatták a ponyva számára s többször is azután;
tudomásunk még két ilyen régibb és egy 1861-iki népkiadásról van. Ezek
mind az első, 1815-iki bécsi kiadás nyomán jártak. A népszerüvé lett
nyomtatás Fazekashoz is eljutott 1815 végén. Elégtétellel látta a
munkának névtelenül aratott szép sikerét; mindamellett jobban szerette
volna, ha még nem nyomtatták volna ki. Ő ugyanis a 9 év leteltével,
1814-ben átsimította kis eposzát. Rögtön írt a kiadónak, megírta, hogy a
munka az övé s felkérte, hogy a munkát a javított és hiteles szöveggel,
új előszavával és csinosabb alakban, nagyobb betűkkel adja ki, de név
nélkül, mert a Füvészkönyvnek a vártnál csekélyebb hatása érzéketlenné
tette az írói hírnév iránt. Így jelent meg _Márton József_ bécsi
egyetemi tanárnak, Csokonai munkái kiadójának felügyelete alatt Bécsben
1817-ben a Lúdas Matyi második bécsi (voltakép első hiteles) kiadása,
Göbwart F. S. négy rézmetszetével, a czímlapon a szerző nevének csak
kezdőbetüjével. Jövedelmét a szombathelyi és körmendi tűzkárosultak
felsegítésére szánta a szerző.
Ezt a kiadást követi a budai 1831-iki, Lovász Imréé 1836-ban Fazekas
versei közt, valamint az újabb lenyomatok: Jókai Üstökösében 1870 május
7., a Vasárnapi Ujságban 1884., Mátray Lajosé Szatmáron 1891., Endrődi
Sándoré a Magyar költészet kincses házában, az Olcsó Könyvtáré, Tóth
Rezsőé a Régi Magyar Könyvtárban és a jelen kiadás.
Az elbeszélés hőse egy paraszt siheder, egy özvegyasszonynak maga
szabadján felnőtt, dologkerülő és tapasztalatlan, különben eszes fia, –
mint ilyen kópé-typus is már a néphumor szellemében rajzolt alak. Végre
is, hogy lendítsen valamit, vásárra indúl anyja libáival. De
vállalkozásával kudarczot vall. Sorsa összehozza az illető község
önkénykedő földesurával, Döbrögivel, a ki feleáron akarja megvenni
libáit. Mint a világban járatlan és különben is faragatlan fiú semmibe
sem veszi a hatalmas földesurat, süvegét sem veszi le előtte, inkább
jobban a szemébe nyomja s kereken felelget kérdéseire. Döbrögi
megfogatja Matyit, kastélya kapujában ötvenet vágat rá, ludait pedig
elhajtatja. Matyi megköszöni a fizetést s igéri, hogy még megszolgálja:
Háromszor veri ezt kenden Lúdas Matyi vissza!
Erre újra agyba-főbe verik s kidobják a kapun. Odakint a nép előtt is
csak azt hajtja:
Majd meglássátok, háromszor megverem azt la!

De képtelen fenyegetőzésén még jobban nevetnek. A bonyodalom ez első
része már magában komikus; emlékeztet a régi mesék és elbeszélések
özvegyasszonyainak elkényeztetett magzataira, a kik a világba indúlva,
tapasztalatlanságuknak megadják az árát. De a munka nem áll meg a Matyi
kudarczánál. A bonyodalom második részében ő kerekedik felül. Csakugyan
nem hagyja annyiban a dolgot. Esze van, vesztenie nincs mit, világgá
indúl s addig jár-kel, míg sok ismeretre tesz szert s azok segítségével
az igazságtalan földesúrhoz férkőzve, először ácsnak, majd orvosnak
öltözve, végül a földesúr kiséretét csellel eltávolítva, háromszor
kegyetlenül megveri s pénzét a lúd árában ugyanannyiszor elszedi. A
megvetett parasztfiú félelmessé lesz a gőgös földesúrra nézve, a ki
megkínozva és megszégyenülve megtér s jobbágyaival attól fogva
embermódra bánik.
Az elbeszélést Fazekas négy «levonás»-ra osztotta a négy rendbeli
elpáholáshoz képest, és hexameterekben írta meg, a hősi eposzok
formájában, de népies nyelven. Az is érdekes, hogy a hexameteres epika,
mely sehol pathetikusabb nem volt, mint nálunk, irodalmunkba egy komikus
eposzban köszönt be és ugyancsak egy komikoszatirikus eposzszal búcsuzik
el, s mind a két eposz a rendiséggel foglalkozik és tendencziózus: a
_Ludas Matyi_ (készült 1804.) és _Elveszett alkotmány_ (1845.). –
Fazekas különben a mesét régi időkbe, a keresztes háborúk korába
helyezi, bizonyosan azért, hogy a czenzura ne gáncsoskodhassék, s
általán kerülje a feltünő actualitást. Érdekes a második kiadás elé írt
kis hexameteres előszó; ebben Fazekas ugyancsak bizonykodik, hogy hajdan
ütlekkel magyarázták atyáink, hogy mi az alsó rend törvénye, de elmult
már az a vad idő, szent a törvény, s az igazság fennyen hordja fejét,
most már Matyi történetén csak nevetni lehet, szepegni tőle nem szükség.
Ez az ártatlan képü bizonygatás, Arany _Fülemilé_-je bevezetésének és
befejezésének ez egyszerűbb mintája, jó volt arra, hogy kiszúrja a
czenzor szemét, kivált, mikor hozzáteszi: «mert van bizodalma hazánknak
bölcs fejedelmeiben»; de a benne rejlő súlyos iróniát az érdekeltek
annál inkább érezhették.
A Ludas Matyi nagy feltünést okozott az irodalmi világban is. Bizonyos
jelességeit Kazinczy is elismerte; «poétikai tekintetben sok érdemmel
bir, stilisztikaiban kevéssel, morálisban semmivel». Az érdemet
bizonyosan kerek és szilárd kompozicziójában, velős jellemzésében, ügyes
leleményében és hexameteres formájában látta. Ezt bizonynyal legtöbb
olvasója elismerte, még a kik hibáztatták is a megtorlás kegyetlenségét,
vagy a nemes ember ilyen szerepeltetését. A durvaság vádja ellen menti
Fazekast a tendenczia. Efféle művek érthető nyelven beszélnek, erős
vonásokkal dolgoznak, drasztikus szerekkel hatnak, példa rá Gvadányi
eljárása is a Peleskei Nótáriusban. Fazekas úgy sem azonosítja magát a
rosszcsont Matyival, a ki olyan kegyetlenűl elkínozza a földesurat. A
kegyetlenség ódiuma Matyira hárul. De Matyi is, a műveletlen parasztfiú,
mért legyen finomabb lelkű a földesúrnál? Hogy az igazságtétel mégis a
költő meggyőződését fejezi ki, arra nézve figyelembe kell venni, hogy a
földesúr már sok más jobbágy emberrel bánt kegyetlenűl, s tette mindig
megtorolatlanúl maradt. Az első, a ki boszút akar is, tud is állani,
elégtételt vesz mintegy egész osztályának sérelmeiért. Matyi
megszemélyesítője a jobbágyság bosszúérzetének, a földesúri
zsarnoksággal szemben. Épen ezért is nagy gyönyörűségét találta benne a
nép, s elégtétellel olvasta Döbrögi csúfos lakolását. Mint Gyulai
megjegyzi, hogy a munka korában oly nagy hatást tett, annak oka költői
becsén kívül demokrácziai irányában is rejlik; első hang volt ez
költészetünkben, bár tréfás alakban, a földesúri zsarnokság ellen.
Általában véve a munkát demokrácziai irányműnek tartják. Ez a nézet némi
igazításra szorul s Fazekas munkáinak legújabb kiadója, Tóth Rezső, a
kiadás elé írt szép tanulmányában helyre is igazítja, összeállítván a
demokratikus eszméknek irodalmunkbeli történetét Fazekas előtt és után
egészen 1848-ig. Ismerve Fazekas fejlődését és világnézetét, nem
mondhatunk mást, mint hogy az ő czélzata nem volt demokratikus, csak
philanthropikus. A nép helyzetének javítására nem jogokat sürget, hanem
csak emberies bánásmódot. A munka alapeszméje philanthrop érzületből
eredt, nem szocziálpolitikai törekvésekből, a szocziális reform
gondolatáig nem jut el. S ha furcsán hangzik, hogy philanthrop
szelleműnek nevezünk egy olyan költői művet, melyben az egyik főalak
háromszori kegyetlen megverése a théma, s a kit egy más név inkább
megnyugtat, nevezheti demophil műnek, csak nem demokratának.
Bizonyos, hogy innen csak egy lépés a demokratizmus; de Fazekas e lépést
nem tette meg. S mégis a Ludas Matyi demokratikus iránymű lett, nem a
szerző szándékából, hanem a körülmények alakulása folytán a
közfelfogásban. Komoly intést láttak benne, hogy a földesuri önkény
felidézheti az elnyomott nép bosszúját. Az 1780-as és 1790-es évek
demokrata eszméi, melyek Martinovicsékkal együtt 1794-ben elvérzettek, a
Ludas Matyi hatása alatt támadtak újra fel az irodalomban s lettek ismét
a közvélemény tárgyai. A kis furcsa eposz nagy mértékben hozzájárult a
magyar jobbágyság önérzetének emeléséhez és sorsának későbbi
alakulásához.
De megfordítva is mondhatjuk: hogy a Ludas Matyi annyira tudott hatni,
oly népszerű, sőt valóságos népkönyv lett, azt nemcsak czélzata okozta,
hanem költői becse is. Hősében sikerült a költőnek egy alakot teremteni,
mely első bemutatkozásától kezdve kedves ismerőse, régi jó barátja lett
a népnek. Matyi nemcsak azért tetszett, a mit elkövetett, hanem népies
jellemvonásaiért is; sőt viselt dolgai annál inkább tetszettek a népnek,
mert ilyen magaszőrü egyén vitte végbe. Ez alak megteremtése és a nép
szellemébe iktatása egyik nevezetes érdeme Fazekasnak. Döbrögi is
ismeretes typus volt a szenvedő jobbágyság előtt, valamint a szolgalelkű
ispán és a sorsosai elnyomására is segédkezet nyujtó cselédség; a
földesúr jellemrajza annál általánosabb tetszéssel találkozott, mert
nemcsak kegyetlennek és gőgösnek, hanem gyávának és korlátoltnak is van
festve. Másik jelensége volt a népmesék világos tervére emlékeztető
egységes, kerek, arányosan tagolt kompoziczió, a motiválás elégséges
volta és tisztasága, a kettős bonyodalom kettős komikai érdeke, s a
hármas bosszú, melynek egyes alkalmai logikus kapcsolatban vannak
egymással s megannyi meglepetést hoznak magukkal; jól megrajzolt
szituácziók, kellően részletező elbeszélés fölösleges nyujtások vagy
kitérések nélkül. Végül a népszerűség kiváló tényezője volt a népies és
meglehetősen jellemzetes nyelv. Sajátságos, még a hexameteres forma sem
volt akadály, s nincs is egyetlen klasszikai formájú költemény sem
irodalmunkban, mely ennyire népszerűvé tudott volna válni. Fazekas
előadása nem a pompázó hexameter, hanem a természetes beszéd hexameteres
formában. Rímet nem talált ugyan benne a nép s versnek talán nem is
érezte, de prózának bátran olvasható és érthető volt. A nép a szövegnek
egész kifejezéseit felkapta: «Magam la!» «Háromszor veri ezt kenden
Lúdas Matyi vissza» stb. népi frázisokká lettek.
Előadásáról Toldy azt jegyzi meg, hogy a furcsa itt is, mint
Gvadányinál, inkább a dologban, mint az előadásban van, s ennek
tulajdonítja, hogy ez a művelt közönségnél is egykor kedvességben állott
mű az ízlés haladásával mindinkább feledékenységbe ment. Valóban Fazekas
az egész történetet tárgyias hangon adja elő, maga nem igen humorizál; a
subjectiv komikai elem csekély volta miatt kissé fakó az előadás. De
épen objectiv hangja miatt annál közelebb állt a népmesék előadásához s
népkönyvnek annál jobb volt. Fénypontjai az előadásnak az éles
megfigyelésen alapuló részletezések, találó bevezetések, egy-egy
hangulatos leirás, a gyökeres, fordulatos, népies nyelv.
A költemény talán még inkább a nép szája ize szerint való lett volna, ha
nem hexameterben írja Fazekas, hanem népies formában, mint pl. Csokonai
a Dorottyát. De Fazekas az uralkodó irodalmi ízlés nyomása alatt állt;
egyéb görög-római formákat is azért művelt egy idő óta szinte kelleténél
is gyakrabban, hogy eleget tegyen a vezető írók követelésének s
kikerülje a gáncsoskodást. Kazinczyék tanítása szerint tökéletes ízlésű
író csak antik vagy nyugateurópai ritmusban írhatott. A Dorottyában,
Himfy dalaiban is kifogásolták a mérték hiányát. Fazekas egyszer
elbeszélő költeményt írván, meg akart felelni a koryphæusok
kívánságának. Irányadó írók annyi lyrai vers után várva-várták már az
eposzt, hexameterben, Fazekas tehát kis művét ebben a formában írta, s
úgy látszik, ezért is szánta rá magát, hogy elküldje Kazinczynak,
bizonynyal abban a hiszemben, hogy örömet fog neki vele szerezni, s
mindenesetre Kazinczy észrevételei nem a forma ellen szóltak, sőt azt
csak szívesen látta, s ennek kedvéért adta jó tanácsait.
Ugyancsak a hexameter æsthetikai hatásáról e műben azt mondják, hogy e
méltóságos forma ellentéte a köznapi tárgygyal emeli a komikumot. Toldy
szerint «a hexameter jól van választva, mert ez, méltóságos
portamentójával szintoly éles, mint mulattató ellentétet képez az alant
forgó tartalommal; de Fazekasnál a hatásnak e faja elvész, mert
hexametere pompa és numerus nélküli.» Ugyanő szerinte ez utóbbi
fogyatkozás miatt «hiányzik vers és tartalom közt azon ellentét, mely
szerencsésb kezelésnél a formának hatását annyira emelheté». Fazekas
legújabb méltatója pedig, Tóth Rezső, említett jeles tanulmányában azt
írja, hogy «e forma, melyet – mint a humorizáló előszóból is kitetszik –
Fazekas öntudatosan használt, a maga ünnepélyes komolyságában igen
sikerült ellentétes parodizálása az eposzi méltóságos előadásmódnak. Ezt
már első kiadója, Kerekes is észrevette; kiemeli Toldy is s utána
valamenyi irodalomtörténetünk» (idézi Imre Sándorét és Beöthyét). Azt
hiszszük, Toldy nem ezt mondja, sőt ő nem tartja sikerültnek az ellentét
megvalósítását, parodizálásról sem beszél, inkább csak annyit állít,
hogy a hexameter és a tartalom közt, mintegy elvileg, ellentét van, s ez
magában komikusan hat, de a komikum e forrását Fazekas nem aknázta ki.
Beöthy is csak annyit ír, hogy a hexameter komoly méltósága éles
ellentétben állván az alantjáró tartalommal _és előadással_ (ez a
különbség Toldy véleményétől), a komikum emelésére szolgál. Azt, hogy ez
szándékos és hogy Fazekas parodizálni akart, csak Tóth Rezső állítja
egész határozottan. Nem tudjuk magunkévá tenni ezt a véleményt. Fazekas
előadása nem parodizál semmiféle egyes eposzt, sem általában az eposzt,
annyira sem, mint például a Dorottya, vagy a Nagyidai czigányok, vagy az
Elveszett alkotmány. Ő a hexameterrel úgy élt, mint éltek maguk a
görögök és a rómaiak, a kik ugyanis nem korlátozták ezt a formát csak
fenséges tárgyakra, hanem idylli és komikus tárgyakat is ebben a
formában dolgoztak fel a Batrachomyomachiától és Margitestől kezdve
Horatius sermóiig. A parodizálás épen az előadás tárgyiassága miatt is
majdnem lehetetlen; hiszen a Ludas Matyi előadása aránylag
hangulattalan. Az előadás nem utánoz semmit, elég anekdotaszerű és
valószerű; nincs is ellentétben a tárgygyal. Csak a hexameter van
ellentétben mai fogalmak szerint (Vergiliusra, Klopstockra és
Vörösmartyra gondolva) a tárgygyal, de az előadással is. Ez az ellentét
csakugyan feltünt, akár volt szándékos Fazekasnál, akár nem, s az
irodalom emberei élvezték is Kerekes Ferencztől Kozma Andorig, bár
teljesnek sokan nem érezték. Fazekas öntudatosságát másban látnók. Ő
hexametert írt, s meg akarta mutatni, hogy milyen természetes lehet a
magyar beszéd a hexameterben, a mint Gœthe megmutatta a _Hermann und
Dorotheával_ a német nyelvre nézve. Csakugyan írtak sokkal szebb és
költőibb hexametereket, de az Elveszett alkotmányig ilyen igénytelen és
a természetes beszédmódhoz közel álló hexametereket nem írtak nálunk. Az
is igaz, hogy irodalmi izlésünknek nem kellett a hexameterben az
egyszerü nyelv, még az Elveszett alkotmány idején sem, pedig ebben a
költő öntudatosan humorizál és parodizál is; de másfelől csakugyan igaz,
hogy a Ludas Matyi hexameternek olvasva, elég numerustalan (még az
Elveszett alkotmány is, bár az kevésbbé), pedig a mértéket pontosan
megtartja.
A Ludas Matyi pompás meséje nem a Fazekas leleménye, bár ő alakított
rajta s övé a felöltöztetés. A mese eredetére nézve újabban érdekes
kutatások indultak meg; azelőtt egyszerűen elfogadták Fazekasnak azt a
jelzését: «Egy eredeti magyar rege», részint abban az értelemben hogy
mindenestől az ő leleménye, részint abban, hogy egy magyar anekdotát
dolgozott fel, a nélkül, hogy az eredeti anekdotát valaki ismerte volna,
vagy ismerné. A 80-as évek óta Heinrich Gusztáv indítására külföldi
analog mesék felé fordult a nyomozók figyelme. Azóta Katona Lajos,
Halász Ignácz, Lázár Béla, Kelemen Béla stb. egész sor különféle
külföldi hasonló népmondát ismertettek. Az eddigi nyomozások eredménye
behatóan ismertetve és kritikailag elemezve van Tóth Rezső érdemes
tanulmányában Fazekas munkái előtt s az érdeklődőt a Régi Magyar
Könyvtárnak ehhez a kötetéhez utaljuk. Az eddig összevetett anyagból
megállapítható, hogy a Ludas Matyi meséje a közös európai mesekincs
tagja és sok változatban él különféle nemzeteknél: van római, kataláni,
szicziliai, lotharingiai és norvég rokona, melyek több-kevesebb
hasonlóságot mutatnak vele. De megvan egy XIII. századbeli kiadatlan,
terjedelmes, de csonka, verses fabliau-ban is, Douins de Lavesne _Roman
de Trubert_-jében, melynek kézirata a párisi Bibliothèque Royal-ban van
meg; részletesen ismertette Amaury Duval, a franczia akadémia
irodalomtörténetében 1838-ban. Ugyanez a mesetypus irodalmi
feldolgozásban is részesült a francziáknál, kevéssel Fazekas előtt,
Claude Tillier _Mon oncle Benjamin_ cz. híres regényének egyik
epizódjában. Ez a feldolgozás láthatólad népmesei forrásból merített. A
három franczia szerkezet: a fabliau, a lotharingiai mese és a Mon oncle
Benjamin mutatja, hogy e mesetypus franczia földön már a XIII. század
óta él, el van terjedve s változatai keletkeztek. A norvég változattal
együtt ezek hasonlítanak legjobban Ludas Matyihoz, sokszor a
részletekben is. Az összes európai változatokban egy szegény parasztfiú
a hős, a ki valamely hatalmas embertől igazságtalanságot szenved s azért
furfangos módon boszút áll. Legtöbbször egy szegény özvegyasszony
fiaként szerepel, a kinek tapasztalatlanságával és gyámoltalanságával
visszaélnek; elcsalják, vagy elveszik tőle egyetlen vagyonukat:
borjukat, malaczukat; a boszúállás álöltözetben történik, leány, pap,
orvos vagy mesterember alakjában. A háromszoros boszú csak a franczia és
a norvég változatokban szerepel; a többi motivumok is ezekben
leghasonlóbbak, a nem köszönés, a feleárra alkuvás, az ácscsá, orvossá
öltözés, az öltözet részletei, részben a nagyúr jellemzése is.
A másik kérdés az: vajjon Fazekas közvetlen forrása mi volt? Ő a magyar
néptől hallotta-e a mesét, vagy külföldi forrásból vette? A kutatók
nézete megoszlik e kérdésben. Katona Lajos és Halász Ignácz magyar
forrást tételeznek föl; e szerint a mesekölcsönzést a nép végezte volna,
s a Ludas Matyi-közszólások részben már Fazekas előtt meglehettek a
népnyelvben. Tóth Rezső abból kiindulva, hogy a népmesegyüjtők eddig
nálunk hasonló mesét nem találtak, másrészt tekintettel a franczia
változatok egyezésére a Ludas Matyival, s e mesetypusnak a franczia nép
közt való nagy kedveltségére és állandóságára, – a norvég kölcsönzést
kizártnak véli – azt tartja valószínűnek, hogy Fazekas a mesét franczia
földön hallotta a nép ajkáról, talán némileg más alakban is, mint a
közlöttek, s azután évek mulva politikai irányzattal dolgozta fel; de
lehetségesnek mondja azt is, hogy a politikai tendenczia már a franczia
eredetiben megvolt, s Fazekas tán a forradalom egy izgató röpiratában
találta e mesét. E felfogás ellen látszik szólani Fazekasnak munkája
czímlapján ez a jelzése: «egy eredeti magyar rege». Azonban lehetséges,
hogy Fazekas csak a feldolgozásra értette az eredetiséget, t. i. hogy ő
nem fordította ezt a mesét valamely meglevő külföldi verses mű után,
hanem a maga eredeti költeményét adja benne; csakhogy ez esetben talán
mégsem tette volna oda a «magyar» jelzőt is. Végre nem lehetetlen, hogy
Fazekas, a ki a népnyelvet annyira ismerte s oly ritka tájszavakat
használ, hallott a néptől egy már ritka, talán kiveszőben levő hasonló
mondát, s azt aktuális czélzattal költői elbeszéléssé feldolgozva, e
művével a régi mondát egészen kitörülte a nép emlékezetéből.
Akármint van is: a lelemény s a kompoziczió alaprajza nem az övé. De
neki is megvan a nagy érdeme. Ha francziából vette: övé a magyar szöveg,
a földesúr és a lúdhajtó gyerek, a jobbágyi viszonyok, a magyar alakok
és a hazai czélzat. Ha a néptől vette, övé a czélzaton kívül a
feldolgozás, a jellemzés, a részletes motiválás, a szituácziók, az
előadás, a nyelv. És nagy érdeme, hogy művével hatott a néplélekre.
Valamint Gvadányi alakjai, úgy a Ludas Matyi is új meg új életre kelt
újabb feldolgozásokban, _Balog István_ színész, a «Mátyás diák»
szerzője, «tüneményes énekes vígjátékot» készített belőle 1838-ban; e
darab attól kezdve némi megszakításokkal 1871-ig színen maradt;
Szerdahelyi József szerzett hozzá németes zenét. Balog Fazekas nyomán
indul ugyan, helyenként még a dikcziót is megtartja, de beleveszi a
bonyodalomba a szerelem motivumát is, és a bécsi Raimund énekes népies
bohózatainak mintájára felczifrázza tündérekkel és allegorikus
alakokkal; a háromszoros boszúálláson is enyhít, Matyi a harmadik
megtorlást nagylelkűen elengedi. Ennek a gyengén szerkesztett s mégis
elég népszerű darabnak nyomán készült az 1880-as években _Tatár Péter_
verses, de költőietlen átdolgozása. A kiadó a történettel még ebben az
unalmas alakban is jó vásárt csinált; három nagy kiadása fogyott el. Az
eredeti munkát dolgozta át rímes alexandrinekben _Csengeri János_ a
Magyar Mesemondóban (Méhner, 1891), jó magyaros nyelven, de
természetesen az előadás eredeti jellemének óhatatlan
megváltoztatásával.
Ilyen állandó alakot teremtett Fazekas a Ludas Matyiban; e munkájával
szerencséje volt: még megérte nagy népszerűségét, de nem érte meg
elfelejtését.
E költői főműve mellett volt egy nem kisebb szeretettel dolgozott s nem
kisebb fontosságú tudományos főműve is: a füvészkönyv. Már Földi János
megkezdte a természetrajz tudományos feldolgozását, de csak az állattant
készíthette el (_Természeti história_ a Linné systemája szerint. Első
csomó: Az állatok országa. Pozsony, 1801). Munkáját folytatva a
növénytannal, a Göttingában is tanult Diószegi Sámuel debreczeni ref.
prédikátor és Fazekas Mihály megszerkesztették a magyarországi növények
rendszeres botanikus könyvét, Linné rendszerében, s megállapították a
növénytani műszókat. A munkán nagy utánjárással, levelezéssel dolgoztak
több éven át, s 1807-ben adták ki: _Magyar Fűvész könyv_. Melly a’ két
magyar hazábann találtatható növevényeknek megesmerésére vezet, a’ Linné
alkotmánya szerént. Első rész. Egyhímesek – sokhímesek (Debreczen,
Csáthy György. 1807, XVI és 608 l.).
A könyvnek a szerzők szerint egyenes és egyedűl való czélja az, hogy a
fáknak, füveknek és virágoknak ismerésére vezessen. Megismerünk valamely
növényt akkor, mikor a többiektől megkülönböztetni és nevéről nevezni
tudjuk. Ezért adják a növények leírását tudományos rendszerben, rendek,
seregek, nemek és fajok szerint, s ezért törekszenek az elnevezések
pontos megállapítására. Valóban a könyvnek kettős fontossága van:
természetrajzi és nyelvészeti. Természetrajzi tekintetben a
magyarországi flórának első rendszeres összeállítása. Alapúl a Linné
rendszerét vették, a _Systema vegetabilium_ XV. kiadása nyomán, némi
igazításokkal a természeti rendszer kedvéért, és a leírásban Linné
_Species plantarum_-át követték Willdenow kiadása szerint, továbbá
Persoon _Species plantarum_-át. A könyv tudományos értékét a szaktudósok
jelentékenynek ismerték el. Nyelvészeti, illetőleg műnyelvi fontossága
még nagyobb. Nem ez az első kisérlet a magyar növénytani műszók
megállapítása terén, de ez volt a legteljesebb és legrendszeresebb, és
hosszú időre alapvető lett. Rendet teremtett a magyar növénynevek közt,
egy-egy növénynek sokféle népies elnevezése közül választott, a
legalkalmasabbnak tetszőt megtartotta nemi névnek, a faji jelzőt
többnyire ők választották hozzá; az illetlen, vagy a babonás nevek
helyett újakat adtak, a magyar névvel nem biró növényeket is elnevezték
vagy a latin szó magyar hangzásúvá tételével, vagy a magyar szóalkotás
egyéb módjai szerint.
Így a könyvben a népnyelvi anyag dús felhasználása mellett sok az új szó
is, de újításuk többnyire egészséges analogiák után indul és szerencsés.
Gondjuk volt arra, hogy az új név a növény ismertető jeléből legyen
véve. Némi túlzásba estek a szentekről, Istenről, ördögről vett népies
elnevezések üldözésével, de egészben véve megalkották a növénynevek
rendszerét. Ugyancsak megállapították a növények leírására vonatkozó
nevek és jelzőszók használatát is (fészek, csésze; hengeres, ellenes,
hosszúdad stb.).
A szerzők arra számítottak, hogy munkájok megkedvelteti a füvészetet a
magyar közönséggel. Méltán is várhatták fáradhatatlan igyekezetük
foganatáúl munkájuk hatását a hazai fűvészet fellendülésében. Ez a hatás
be is következett, bár nem oly szemlátomást, mint szerették volna, de
annál tartósabban. A lassanként kifejlődő magyar füvészet az ő
munkájukat vette alapúl. A látszólagos közöny elkedvetlenítette
Fazekast. Sógorának segített ugyan a fűvészkönyv praktikai részének, az
_Orvosi fűvészkönyv_nek megszerkesztésében is (Debreczen, 1813.), de e
munka előszavát már nem irta alá.
Volt Fazekasnak még a Füvészkönyv készülte idején egy kevésbbé
elismerésre méltó szereplése is, az ú. n. Arkádia-pörben, 1805-ben és
1806-ban Kazinczy ellen a debreczeniek részéről ő írta a legélesebb
czikket s bizonygatta az Arkádia-szó sértő voltát Csokonaira és
Debreczenre nézve. E vitában Fazekasnak nem volt igaza. A régi
ellentétek a «debreczenismus» képviselői és Kazinczy közt ekkor mentek
át nyilt szakadásba. Állítólag részt vett Fazekas a Mondolat
szerkesztésében is, de ez nincs bebizonyítva. Bizonyos azonban, hogy
Fazekas, noha a Fűvészkönyvben maga is sokat újított, Kazinczy
neologiájával szemben inkább az orthologusokkal rokonszenvezett, mint a
debreczeniek általán. A phraseologiában és stilusban egyébként nem is
volt neologus.
Idősebb korában, miután író barátai elhaltak s költői munkásságát sem
igen folytatta, a népszerűsítő irodalom terén keresett foglalkozást.
1819-ben megindította a Debreczeni Kalendáriumot, melyet igyekezett úgy
szerkeszteni, hogy kihagyva belőle a régebben oly kedvelt babonás
jóslatokat, érdemesebb olvasmányokra szoktatta a népet. Ez a
vállalkozása sikerrel is járt, a naptár korunkig fenmaradt, Fazekas
haláláig szerkesztette. Kisebb költeményeiből életében a 127. dícséreten
kívül csak a Nyári esti dal jelent meg; Kazinczy adta ki a Hebe 1825-iki
folyamában. Még 1826-ban ad ki egy népszerű csillagászati munkát, a
_Csillagórá_-t, «mellyből, ki a jelesebb álló csillagokat esmeri, az
esztendőnek minden tiszta éjjelén és annak minden részeiben megtudhatja,
hány óra és hány fertály legyen.»
1828 február 23-án halt meg hosszantartó «száraz betegségben». Igen szép
halotti pompával temették el. Budai Ezsaiás superintendens mondott
felette prédikácziót, «és a nemes tanuló ifjúság s városunknak minden
rendben levő előljárói s alattvalói szomorúan kisérték ki ezen ritka
nagy embert, a ki akár lángeszére s mély tudományára, akár fabricziusi
karakterére nézve megérdemli, hogy a két magyar haza kevés választottjai
között helyet foglaljon» – írja róla a «Magyar Kurir» debreczeni
tudósítása.
Verseiből tízet Ináncsi Pap Gábor tett közzé a Koszorú 1830-iki
folyamában. Összegyüjtött versei nyolcz évvel a költő halála után
jelentek meg: _Fazekas Mihály versei. Öszszeszedte Lovász Imre. Pesten.
Esztergomi K. Beimel Józsefnél, 1836._ 134+2 lap; benne van a Ludas
Matyi is. Mátray Lajos «Fazekas Mihály élete és munkái, felfedezett
ismeretlen verseivel» (Debreczen, 1888) egy Fazekasénak tartott régi
kéziratos verses könyvből 27 verset közöl mint Fazekas felfedezett
verseit; azonban nem igazolja, hogy a kézirat csakugyan Fazekasé, s a
versek közt vannak kétségtelenűl más szerzők darabjai: nevezetesen
Ányostól, Csokonaitól, Kisfaludy Sándortól stb.; a többinek eredete is
bizonytalan. Uj kritikai kiadása a Régi Magyar Könyvtár XVII. füzetéül
jelent meg; _Fazekas Mihály versei, Bevezette és kiadta dr. Tóth Rezső._
(Budapest. Franklin-Társulat. 1900.) Kisebb verseit a Lovász-féle kiadás
szerint adja az akkori helyesírással, a Ludas Matyit pedig az 1817-iki
kiadás nyomán. E kiadás többször idézett bevezetését mi is használtuk.
Nyilvános emléket először mint tudós nyert; a pesti füvészkertben
1864-ben állítottak egy kis oszlopot Diószegi és Fazekas tiszteletére.
1898-ban Debreczenben az egykori háza helyén álló banképületen
domborművű emléktáblát helyeztek el, 1904-ben pedig sírjára állítottak
művészi díszű emléket. De alakjával az irodalomtörténet is megujúlt
érdeklődéssel foglalkozik, s egyre tisztább világításban látjuk a
debreczeni kör másodrangú, de érdemes lyrikusának, a magyar botanika
egyik alapítójának és egyik jeles komikus eposzunk költőjének
jelentőségét.
[Illustration: Az első kiadás czímlapja.]
Az első kiadás czímlapja.
Quamvis sublimes debent humiles metuere,
Vindicta docili quia patet solertiæ.
_Phaedrus._


ELÖLJÁRÓ BESZÉD K.* F.*-TŐL
AZ ELSŐ KIADÁSHOZ, MELY A SZERZŐ HIRE NÉLKÜL JELENT MEG.
_Jámbor Olvasó!_
E munkácskának ki legyen szerzője, ha kérded,
Nem tudom: a bizonyos, hogy az én kezeimbe csak így jött
Név nélkűl; nekem egy szomszédom hozta az Erdő-
Hátról, vagy honnan, hogy jó lesz rajta nevetni
Majd borozás közbenn. Igaz is: mert rajta nem egy-két
Vídám estvéket tölténk; még Marczi kanász is,
A ki nagy Á-t se tanúlt soha, sokszor majd megütötte