Gróf Gvadányi József és Fazekas Mihály (Magyar remekirók 6. kötet) - 13

Mutatta mennyei pompával terjedve,
Milyen nagy méltóság legyen vele fedve,
Még kevés csillagok tudtak erőlködni,
A napnak sugára alól kivergődni,
Mig az apróbbakat, bár magát elvonta,
Hosszan utánna nyúlt fénnyével bévonta,
Midőn gyepágyamról néztem fél könyéken
E szép változást a szunnyadó környéken.
Mint a szívem, csendes volt a levegő is,
A nap után bámúlt tán még a szellő is.
A dishármoniás békák piánója,
A tactusra zúgó malom zubogója,
Vízi bika, buggyok, füttyök, hápogások,
A pittyet czifrázó fürj-pallattyolások,
Egy panaszát nyújtó kis fülemülének
Hangszálai között a mint őgyelgének,
Az elfáradt erőt nyúgvásra rengették
És a higgadt elmét andalgóvá tették.
Álmélkodva néztem e nagy játékszínben,
Hogy a bölcs természet mennyiféle színben
Hordja fel játékát a néző elébe,
S hányféle hangokkal zengedez fülébe.
Nemem méltóságát egészen érzettem,
Látván, hogy ez mind ő érte van, s érettem,
Erzém, mely nagy lelkem, állattársim felett,
Kikbe ily bölcset a fő jó nem lehellett.
Mi tudunk az égi testek közé menni,
A láthatatlanból megláthatót tenni.
Útját, messzeségét, s nagyságát vizsgáljuk,
S a nagy természetet keresztűl bújkáljuk.
Ez érzés felséges vóltával megtelvén,
S gyepágyamról mint egy kis isten felkelvén,
Mennyezete alá mentem kis kertemnek,
És ott szabad folyást engedtem eszemnek,
Mely a nyúghatatlan vizsgálás szárnyain
Túl száll a halandó látás határain
S a nagy mindenségnek már csaknem felette
Lengvén, kis lakhelyét el is felejtette.
Már az örök végzés szent kabinétjába
Csaknem belenézett az egek titkába;
Ily kis istenségnél főbb méltóságomba,
Az elbútt Ámeli ugrik a nyakamba,
Csókot igér, csak ne duzzogjak játékán,
S virágokat szór bé ingem hasítékán;
Azzal friss forgással a fák közt eltűnik,
S onnan is virágot szórni rám nem szűnik,
Mert sehol sem látom, majd elémbe lebben,
Senkivel sem játszott még a zefir szebben.
Egyszer, a mint lopva hátam megé kerűl:
Gyorsan megfordúlok, s kezem közé kerűl:
De a lóra! lóra! zajra felugrottam,
Mi a patvar! hát én ezt mind csak álmodtam.

VÉGBÚCSÚ ÁMELITŐL.
Már hát Ámelim elviszed
Fellengőn repeső játszi reményemet?
Már hát elviszed e soha
Bé nem forradozó szív kiszakadt felét?
Már hát elviszed, elviszed
Édes mindenemet; mert magad itt hagyol?
S itt hagysz hát, ha nem álom ez
Mellyet képzeletem féltibe rajzola?
Óh e nem lehet az, mivel
Még álmomban is e színleni nem tudó
Jó szív nem csala meg soha,
Oly tisztán kifoly e szép ajakak között
Minden gondolat, a minő
Édesden petyeg el rólok az édes íz
A forró ölelés alatt;
E két mennyei kis bóltozaton belől
Szint olly angyali szív dobog,
A millyen babonás gyenge tapintata.
E gyöngy szem sebet ejt, hanem
Meg nem csal. Ne ragadd tőlem örökre el
Őket kis szerelem fija.
Nem! nem! sőt puha kis szárnyad alá szorítsd
S úgy vidd által az útjain
Leskődő bajokon, s gyenge kezed tegye
Nem hívebb noha bóldogabb
Más szívéhe’: tanítsd vak követőidet
Édes honjok eránt való
Szent hűségre, ezen áldozatunk nemes
Példáján. Koszorúk alá
Nőtt virtus! te kiért gerjedezéseit
Megfojtá, vezetője légy.
Menj hát Ámelim, a leggyönyörűbb napok
Kísérjék jeles érdemed;
Menj, áldjon meg az ég! jussak eszedbe ha
Rózsák közt foly el életed.
Már én eltakarám a szerelem tüzét
Béfedvén vele szívemet,
Nem tesz már akadályt czélod iránt vivő
Útadban, kegyes Ámelim!
Vedd még e keserű csókomat, ő legyen
E könnyekkel örök jele
Szívünk rettenetes szétszakadásinak.
Szépen festegető remény!
Igy hát rajzolatod mind csupa füst vala!
Elszámlált gyönyörű napok!
Mellyekből az öröm karjai közt a hiv
Kellemkék puha szárnyai
Lengék a szerelem fűszereit felém,
Csak képzet buborékjai
És egy szenderedés álmai voltatok!
Eltüntök! megyen Ámelim,
S nyúgalmam vele. Oh lelkemet éltető
Kedves színeim, a kiket
Gonddal festegetett a kegyek Istene
Kis szájára! ti bájoló
Jó ízű ajakak, s édes ölő szemek!
Szépségtekre megesküszöm,
Hogy bár nékem ezen angyali kis kezet
Durczás sorsom irigyli is,
Szívem sebjeiből nem fogy el Ámeli.

UGYANAHHOZ.
Mint mikor a nap az ellátás szélére lejutván
Visszatekint, s az aranygyapjas felhőknek alóla
A már barnúló erdőkre veresses arany szint
Leggyent, azzal elűl, s az arany festést is azonnal
A sűrűségből kibukott árnyék letörűli:
Ámelim így nézett még egyszer hátra, kezével
Melljét és ajakát illetvén, s azzal el is tünt,
S engem az aggódás és a siralom beborított
Bús árnyékával. Majd rólatok, elfeketűlt fák!
Mind elmászkálnak lassan a lomha homályok,
Egy pompás hajnal hasadása után; de az én rám
Gyűlt éjnek véget nem vét az örökre lement nap.

A KORÁN JÖTT ESŐHÖZ.
Óh hozott Isten gyönyörű esőcske!
Óh be jókor jössz, ihol a reménység
Már is elkezdett vala csüggedezni
Gyenge hitünkben.
Már az ég boltját sikeretlen ércznek
Képzelénk, a fű hegye minthogy onnan
Harmatot nem nyert, szomorún elaszva
Mind lekonyúla.
Fellegek helyt már levegőnket a por
Őgyelíté fel, hogy az útazóknak
Mind szemét, száját bekeverje piszkos
Rajzolatokkal.
Jókor értél hát kis esőcske! látod!
Mennyi sinlődőt hozol új erőre!
És ki nem dícsér? Csak az, a ki búzát
Vett nyereségre.
Ő gyaláz, mert a gabonának árát
Megtöröd, s a mit beszedett, nyakán vész.
Add uram! hogy rá dohosodjon, a nép
Rá ne szorúljon.
Ess tehát kedves kis eső! locsolgasd
A megijjedt nép sanyarú vetését,
Hallod! áldottnak nevez a szegénység,
Ess kis eső, ess.

AZ ÉN KIS KERTEM.
Óh jó illatú szép virágim
Gyönyörűségim, mulatságim!
A nagy forróságok megfőznek,
Vizeim enyhítni nem győznek,
Plánták! kiket magam vetettem,
Különös gonddal ültetgettem,
Már fejetek le kezd hajolni.
Nem győzlek eléggé locsolni.
Hát ti megragadt kis óltások!
És ti jól indult fakadások!
Szép növéstek megszűnt újúlni,
Gyenge hajtástok kezd sárgúlni.
Reményemet óh! ne fojtsátok,
Élteteket tartóztassátok;
Ne sápadjatok óh levelek!
Ma reggel hogy öntözgettelek,
Ragyogónak láttam a napot,
Hogy a láthatárra felkapott,
Fényes képe még alig volt fent,
Hogy mindjárt egy kis fellegbe ment.
Mikor a nap ekképpen jő fel,
Nem marad akkor az eső el.
Forróságát a levegőnek
Régen értem ily rekkenőnek;
Óh zőldségeim! reményljetek,
Az ég jól tészen ma veletek.
Mint mikor a vizen cziczázik
Zefir, s pelyhecskéje megázik,
És úgy nyirkos lebegésekkel
Játszik a rá néző képekkel:
Épen ollyan ez a kis szellet,
A mely most éppen rám lehellett.
De ím! már amott az ég alján,
A nyári napnyugotnak táján
Mintha nagy füstöt látnék gyűlni,
A láthatár kezd setétűlni.
Örűljetek óh szomjú kertek!
Még ma tápláló nedvet nyertek,
Postái a terhes felhőnek:
A szelek jobban-jobban jőnek,
S felfúván a pitlélt porokat,
Mint keverik velek magokat!
Most mintha pusztítni jőnének,
Úgy dűlnek a fák tetejének,
Mintha le akarnák nyomkodni,
De kezdenek immár lassodni.
Már emelkednek tolongással
A fellegek tele áldással
Mint lobogtatják el az eget,
Rátolván a habos szőnyeget.
Már lobognak a villámások,
Már hallik is lassú morgások.
Az aprócseprő muzsikások,
Pacsirta, filemile s mások
A természet nagy basszusának
Dörgésire megnémúlának. –
Nyomúl a felleg, jobban dörög,
A csattogás ropogva dörög
A megsűrűdött levegőbe,
Ím! most lecsapott a mezőbe.
Minden állatok ijjedtekbe
Futnak, s repűlnek enyh helyekbe;
Csemeték! elevenedjetek,
Félhólt plánták! emelkedjetek.
Szép virágaim! vídúljatok,
Nektárral majd megrakodjatok.
Mintha látnám már a gyöngyöket,
Melyek meglepnek benneteket.
Majd a leányok leguggolnak,
S titeket gondosan szagolnak,
Mondván egymásnak gyönyörködve,
Óh! jobb szagúk így mint leszedve.
Majd hogy mutogatják újjokkal!
Hogy fog függő gyémántotokkal
A megmosdott napfény játszani,
S benne rezgő tűznek látszani;
A kezemre egy szem cseppent már,
E’ maga után több cseppet vár.
Óh mely méltóságos szemlélet!
Mely egy rossz lelkűnek ítélet,
Kit a villám, pattogván széllyel
Fenyeget megannyi veszélylyel.
Melyben a bőlcs tégedet fellél
Fő jóság! ki által minden él. –
Még eddig csak nagy cseppek húlltak,
Már egyszerre neki zúdúltak,
A mint sűrűn lefelé jőnek,
Mily ezüst színű reczét szőnek.
Melyet – míg közte szaladoznak –
A villámok megaranyoznak.
Ők zendűlnek, ezek zuhannak,
S együtt be szép hangzatot adnak!
Barátim! édes lesz a falat
E mennyei muzsika alatt,
Jertek örvendjünk az egekkel,
Együnk igyunk vídám lélekkel,
Áldván a természet jó atyját,
Ki táplálja minden állatját,
Ki a láthatatlan párából,
S sok ezernyi szerek langjából
Felhőt hirdet a levegőben,
S esőt ád alkalmas időben…
De már ritkúlnak a fellegek,
Tisztúlni kezdenek az egek,
Jerünk szíjjunk friss illatokat,
Lássunk tajtékos patakokat.
Ni! a gyermekek feltürkőzve
A sok gizgazt hogy dúlják öszve!
S átadván a sebes folyásnak,
Benne lábokkal gödröt ásnak.
Amaz mélységét méregeti,
Elcsúszik, s a többi neveti.
Oh bóldogok! kik így játszatok,
S a jövendőre nincs gondotok.
Melyben talán a bajok árja
Élteteket nagy zajra várja. –
Ni csak! a ludak mint kötődnek
A zajjal, s benne hogy fürödnek
S hátokat megmosván állokkal,
Mint csapják a vizet szárnyokkal,
A toronkász libákat fére
Hogy csapja a víz a szélére!
Ott egyik nyakát nyújtogatja,
Másik a tollát tisztogatja. –
De jerünk, hagyjuk itt ezeket,
S nézzük az elment fellegeket,
Áldott szolgálatjokért, jertek,
Nézzük az egektől mit nyertek.
Látlak már felhők koronája!
A természet legszebb munkája!
Te benned látom egy rakásban,
A mit festett mindenben másban,
Téged a nap tett örömébe
Pálmáúl a felhők fejébe.
Nézzük már a virágokat is,
Lássunk kis szivárványokat is,
Nézzük a napra hogy nevetnek,
Kitől már ismét nem félhetnek.
Némellyik kinyílt örömébe,
Másik cseppet szorít keblébe.
Némellyik tömjénzi jó szagát,
Másik bókol leiván magát.
Eggyen oly szép a csepp játszása,
Mint egy síró szűz mosolygása,
Másiknak úgy fűgg leveléről,
Mint a gyöngy a szépek füléről…
Hogy Márstól végkép búcsút vettem,
Nyúgodalmamat itt kerestem,
Mások baját nem irigyelve
A természetet énekelve,
Ott egy kis bodzafa árnyékában
Emelkedett szívem magában,
Gyakran onnan szánom azokat,
Kik bódulva ölik magukat
Vagy a szívrontó fösvénységgel,
Vagy lélekvesztő kevélységgel…
Szép nyughelyeim! virúljatok,
Kellemes árnyékot adjatok,
Hol vidúlásomat lelhessem,
S kis lantom’ kedvemre pengessem.

A BÖLCS.
Függetlenségében lél a bölcs nagyságot,
S neveti az arany jármos uraságot;
Ő a természetet szabadon vizsgálja,
A képzelt jót, szépet, s igazat útálja,
Ő a legnagyobb úr az egész világon,
Felyül ragyog lelke a múlandóságon,
Gyűjt ő kincset, hanem csupán csak magából
A valóságnak quintessentiájából;
Mert minden vagyonját szép tudományjába
Tartja s megnemesűlt szíve jóságába,
Melyet a sors, légyen édes vagy mostoha,
Tőle el nem csalhat, el sem lophat soha.

SZÜKSÉGBEN SEGÍTSÉG.
Mind egy czélra kell sietnünk,
Mind egy úton ballagunk,
E pályát hogy kell követnünk,
Mind jól tudnánk azt magunk,
Óh jól tudnánk, hogy egymásnak
Közös segítségivel
E világi vándorlásnak
Könnyen bírnánk terhivel;
De azt véljük, hogy rózsákat
Csupán úgy szakaszthatunk,
Ha egynehány jámborkákat
A tövisbe buktatunk;
Hogy az élet édes mézét
Szánkba csak úgy nyelhetjük,
Ha a mások szája ízét
Keserűvé tehetjük;
Hogy útunkban dicsőséggel
Csupán csak úgy járhatunk,
Ha másoknak kevélységgel
A nyakára hághatunk.
Ez ellen már hány ezerek
Irkáltak, de hasztalan,
Mert csak gyötrik az emberek
Az embert mind úntalan. –
Bűnnek lelke! ki földünknek
Színét így elfoglalád,
Csak tapodd hát életünknek
Minden szépségét alád.
De tudd meg, hogy a jó szívet
Meg nem tántoríthatod,
Bár elővégy minden mívet
A mivel bosszanthatod.
Buja! bátran dobzódhatol
A szegények zsírjából,
Ha jobb, a mit kikaphatol
Az éhel-holt szájából:
De a bálok majd elmúlnak,
S ha kifarsangolhatunk,
Álorczáink majd lehúllnak,
S akkor majd mi múlatunk.
Csikarj te is szegény fösvény!
Élj húzással vonással:
Majd, ha elfogy ez az ösvény,
Megalkuszunk egymással;
Bár bírós légy, s mindenemet
Kényed szerint nyeljed el:
Egy magamnyi sírhelyemet
Ott tán csak nem perled el.
Vad erőszak! rút kevélység!
Gázolj bátran bennünket:
Jó barátok lehetünk még,
Ha lejárjuk szerünket.
Vedd el minden szabadságom,
Lássad, hasznát hogy veszed:
Én ott kezdem méltóságom
Majd, ahol te végezed.
Az igaz, hogy ily reménynél
Sovárogni unalmas,
Mert addig a torkos elnyél,
Elgázol a hatalmas.
De hiában! mert más mód nincs,
Hordjuk tisztán szivünket,
Mulattat is ez a nagy kincs,
Dicsőít is bennünket.

AZ ÖNNÖNSZERETET.
A kik rettenetes Mársnak ölő szava
Dörgésére aczél szívvel enyelgenek
A poklok kirohant durva cselédivel;
Egymásért nemesűl ontani véreket
Készek, s bár a halál érczfoga csattog is,
Torkából kiveszik néha barátjokat,
Áttörvén az ezerféle veszélyeken:
A sok bajba kerűlt kis nyereség felett,
Gyakran a ki kiért halni akar vala
Azt önnön maga kész vágni ezer felé.
Visszás gerjedelem! hol veheted magad
Egy szívhártya alatt? Ugy van az! ugy van az
Óh önnönszeretet! néha ha nyúgszol is,
Felrijjadsz csakugyan, s a ki felugrata
Fusson színed elől, mert te megökleled.
Óh mit nem követett már ez az átkozott
Bűnnek mételye el? hány birodalmakat
Gyűrt vas térde alá, s hány ezerig való
Roppant városokat ronta s emészte meg!
Sőt míg érte siket lantomat izgatom,
Már hányféle veszélyt szűle csak addig is.
E mindent tehető durva tyrannuson
Már sok móddal akart sok nyomorúlt erő
Bosszút állni, de jaj! múljon el életünk
Inkább, mint hogy ezek fegyvere törje meg.
Sok bal vélekedés lomha barátjai
Úgy csalnak bizonyos győzedelem felé
Bennünket, hogy elébb áporodott s hideg
Vérrel fojtjuk el a gerjedelem tüzét,
S oly megrészegedett szívet ajánlanak,
Melly a jót s gyönyörűt futva kerűlje el,
S a rúton s keserűn kapva röhögje ki
A vídám örömöt, s a nevető reményt. –
A nyelv is sok ezer kárt s bajokat szerez,
Légyek néma tehát? – Vagy hogy az értelem
Sok kétségre vezet: légyek azért buta?
Óh nem, mert ezeket, s minden egyéb nemes
Eszközt a kegyes ég úgy ada, hogy velek
Éltünknek meredek vagy köves útjait
Símítnánk, gyönyörű részeiben pedig
Kóstolnánk az öröm drága gyümölcseit.
Így, önnönszeretet! téged is a komor
Egyűgyű hamisan tart csupa ördögi
Mételynek (pedig a durva darócz alá
Bújjon bár, egyedűl téged apolgat ott).
Óh nem vagy te az ég átka vagy ostora,
Sem pusztítni való dög, se pokol tüze,
Szent szikrádat azért adta az ég belénk
Hogy sokféle nemes gerjedezéseket
Gyujts szívünkbe. Csupán csak te igazgatod
A nagy lelkeket a virtusok útjain.
A tőled jelesebb tárgyra hevíttetett
Átall a nyomorúlt sirba leszállani,
S készebb a meredek horpaszain is a
Szikláknak nyomokat törni az ég felé
Nagy tettével. Örűl a nyomorúltakon
Könnyebbítni, kiben tiszta tüzed lobog,
Mert kedvelli csupán jóba’ gyönyörködő
Lelkét. A maga jobb volta egyengeti
A műves kezeit, s hasznokat úgy szerez
Embertársainak. Kész kiki vállait
A köz terhek alá vetni, ha érezi,
Hogy hasznát veszi majd fáradozásinak.
Minden dolgaiban hív s igaz, a kinek
Belső nyúgodalom czélja, s az angyali
Békesség Koszorút kössetek oh jeles
Lánggal gerjedező szűzek! emeljetek
Óltárt! s mirtusokat rakjatok a maga-
Kedvellésnek. Az ő lelke hevíti fel
Érző szíveteket, hogy nemes érdemű
Tárgygyal tudja magát s virtusa díszeit
Kedveltetni. De majd messze repűltök el,
Lengő gondolatok. Lássuk ezen csuda
Két színű s erejű szörnyeteget miként
Pusztithat szilajon, és ugyan ő maga
Minden jó s gyönyörű czélra miként vihet?
Őrzőangyala van mindenikünknek, ez
Kitkit szívreható hangjaival tanit,
Ő megsugja, miként kelljen ereszteni
Gyeplűjét s micsodás útra bocsátani.
Nem hágy ő soha el, s bár bedugod füled,
Még ujjával is int, merre keressed a
Jobb ösvényt, s ha bolond tévelyedésedet
Megbántad, kisegít, csak te fogadd szavát.
Erkölcs ő, ha ezen Mentor eszén viszen,
Ember vagy. Kiesen ballag az életed
A nyájas szeretet s a megelégedés
Rózsás sorjai közt, mig ezer esztelent
Önnön kényje czibál a keresett bajok
Vad tüskéje között, s kornyadoz életek
A lelket tagadó barna gyanú alatt.
Téged, bár az egek bóltja leroskad is,
A béhorpadozott föld düledéke közt
Sem rettent meg az ég rád lihegő fia.

A MEGÉGETT DEBRECZENI NAGYTEMPLOM FALAI KÖZT SERKENT GONDOLATOK
1802-BEN.
Áh szörnyü romlás! hajdani czímerünk
És régi díszünk pernye alatt hever.
A mit tehát dicső atyáink
A veszedelmes idők s bajok közt,
Hol életek, hol drága vagyonjaik
Feláldozásán tudtak az ellene
Folyvást agyarkodó veszélyek
Körme alól ki-kiváltogatni,
Gyász omladékban hányja szemünkre, hogy
A fényes úttól mennyire távozánk,
Mellyen nagyérdemű atyáink
Felnyomozák vetekedve Codrust.
Hív bajnokinknak mennyei lelkei,
Kik Regulusnak legnehezebb nyomán
Törtettetek romolhatatlan
Vára felé az örök neveknek,
Bátran vivén a nyársakat a kemény
Halálra kedves honnotokért, ugyan
Lássátok e szörnyű veszélyjét
Allyasodott maradékitoknak!
Áldott atyáink! hogy ha ugyan lehet
A bóldogoknak sírni, sirassatok;
Mert vége a palladiumnak,
Vége van és mi puhák, mi élünk.
Szánjátok e már elcsenevűlt fiak
Lassú veszélyjét, mert oda hajdani
Egymás eránt való szerelmünk,
Mellyet örökbe ti hagytatok ránk.
Sem a tatárok, sem törökök, sem a
Rosz nyíri pajkos nép riha tábora
Nem tettek ennyi kárt közöttünk,
Mint ihol a ravasz elpuhúlás.
A közhaszonról már nem is álmodunk,
Egymást emésztjük, s bóldog atyák, jeles
Érdemteket hív társainknak
Kornyadozó nyakokon tapodjuk
Némely csak önnön hasznokat éhező
Fukar kevélyek, mert bizony a sasok
Bagoly torongyokká fajultak.
Óh esedezzetek istenünknél
Értünk dicsőült lelkek! E hamvain
Szent templomodnak mennyei jó atyánk!
Ím én is elbággyadva kérlek:
Halld meg uram! könyörűlj hazámon.
Add vissza közzénk a szeretet tüzét
Mely szíveinkből mind kialudt vele,
Hadd légyen e szent hely, midőn majd
Helyre fog állni, dicsőbb amannál.

NYÁRI ESTI DAL.
Halkkal ingó lanyha pára!
Szálldogáló harmatok!
Kis furuglyám lágy szavára
Tiszta hangot adjatok.
Lengd be véle gyenge szellet
Sík mezőnk határait,
A juhász a nyája mellett
Hadd fülelje sorjait.
Míg az este bíborozza
A lement nap hajnalát,
Míg az éj becsillagozza
Szétterítve fátyolát,
Addig a menny földre hinti
Balzsamának harmatit,
S új erővel áldva inti
Új örömre állatit.
A mocsáros nép kuruttyol,
Prüttsög a sok kis bogár,
Récze hápog, fürj palattyol,
Hangicsál egy kis madár.
Jó napunkat felcserélő
Édes esti nyúgalom!
Téged áld e tenger élő,
Téged áld e kis dalom.
Harmatoddal részegülve
A virágos tarka rét,
Hímje nővel egyesülve
Néked ontja fűszerét;
A nap éles fénye sulyján
Minthogy úntig szenvedett,
A kaszás a szűre ujján
Alva tisztel tégedet,
Oh palolj rá csendes este
Nyugtató lehelletet,
Hogy törődött vére teste
Ujra nyerjen életet;
Szálj le rám is sátorozva
Szenderítő nyúgalom,
Közbe közbe szunnyadozva
Csendesedj le kis dalom.

HORTOBÁGYI DAL.
Oh te áldott Kanahám
Hortobágy melléke!
Beh sok szegény legénynek
Vagy te menedéke,
Jó paripán ugratod,
Pénzt adsz erszényébe,
Szép menyecskét karjára,
Jó bort a kezébe.
Itt a szegény legénynek
Uraság a dolga,
Heverészhet kedvére,
Nem lebernyes szolga,
Van húsa, szalonnája,
Öt őrü bundája,
Szép zöldellő mezőben
Legel a marhája.
Oh én édes Istenem!
Adj jó békességet,
Fordíts el országunkról
Döghalált, inséget,
Hogy ehessük békével
Zsíros kenyerünket,
Áldj meg uram teremtőm!
Jó borral is minket.
Csaplárosné galambom!
Tölts bort a kupába,
A szegény magyar legény
Hadd igyon búvába;
Pajtás! Isten áldjon meg
Őrizzen a kártól,
Vármegyétől, fiskustól,
Töröktől, tatártól.

KI A BOLDOG?
Bóldog, ki fákat ültet el
Ifjú legény korában,
Osztán azokra jól ügyel,
Hogy nőjjenek bujábban,
Hernyó, bogár ne bántsa,
Nyúl, kecske meg ne hántsa.
Kivált ha nem rójják azért
Hogy a kéménye füstöl,
Dézmát nem ád, se taksabért,
Nem tarthat a becsüstől.
Nem korhelyes, se kényes –
Be bóldog egy legény ez.
A mely leányzó nem hever
Virága szép korában,
De sütni, főzni, varrni szer,
S nem módiz a ruhában,
Vídám, serény, eszes, jó,
Be bóldog egy leányzó.
Midőn az illyen bóldogok
Egymás eránt hevülnek,
Azon az égiek magok
Előre már örűlnek,
Látván, hogy a teremtés
Itt is lehet szerencsés.
Tisztán verő jó szíveket
Egymással egyesítik,
Szeplőtelen hűségeket
Áldással ékesítik,
Úgy-é bizony hogy e már
Valóba bóldog egy pár!
Ők a világi terheket
Fogódzva hordogatják,
A homlokon gyült cseppeket
Csókkal leszárogatják,
Gyűl a gyerek, de nő is,
Gyűl a segítgető is.
Már a fiú az ölyvöket
Riasztja a csibéktől,
Csergetve a gyümölcsöket
Megőrzi a verébtől,
A fára már fel is mász,
Anyjának ért epert ráz.
A kis leány már enni hint
A tyúknak és ruczának,
De csak hamar be-bétekint
S nagyot visít anyjának:
Jőjjön ki, a kakassa
A tyúkot eltapossa.
Minden nemű szükségeket
A szorgalom beszerzi,
Rakásra gyült élelmeket
A gondos ész megőrzi.
Szintúgy dologho’ nyúlnak
A gyermekek s tanúlnak.
A jó szülői nyomdokon
Hogy ékesen nyitának,
A jól nevelt leányokon
Minden szemek kapának,
Elhordta a szerencse,
Már mindenik menyecske.
Már négy fiok kinőtt; eme’
Törvénytudó, ama pap,
Egynek vitézi érdeme
Véres jutalmakon kap,
Csak egy maradt a háznál,
Az ősi gazdaságnál.
Jó kis segítő is került
Menyűl a jó anyának,
Hordozni a nagyobbra gyűlt
Terhét a ház bajának.
Gondos, serény, eszes, jó,
Napához oly hasonló.
Gyakorta a két öszveűlt
Szépen megért öregnek
Körülte már a kertbe gyűlt
Másod rajok csevegnek,
Egyik csapat cziczázik,
Egy báboz, egy czoczózik,
Némely’k após czombjára űl,
Némely’k alatta bujkál,
Egy lyány kereng anyós körűl,
Egy a fején babirkál,
Igy múlat olykor-olykor
A kétszeres gyerek kor.
Egy kis legény a fára mász,
Keres gyümölcs puháját,
Vagy elterűlt ponyvára ráz,
S megrakva inge alját,
Hogy kedveket találja,
A véneket kinálja.
Héj, mond após, midőn kezem
A fákat oltogatta,
Egy vén dudás, emlékezem,
Biz’ erre mondogatta:
Hogy bóldog, a ki fába
Ólt kis legény korába.

CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY HALÁLÁRA.
Él-é a síron túl vagy nem az emberi lélek?
Ezt a kérdések kérdését a mi Vitézünk
Fejtegeté, de mivel nem akadt nyitjára előlről,
Hátúlrúl akará megvizsgálgatni. – Azonnal
Ketté nyilt az örök titkok kárpitja előtte,
Ő bément, széjjelnézett, s látván a halandók
Gyenge világa elől elrejtett mennyei titkot,
Gondolatit szárnyára vevé a lelki dicsőség,
És ő még fül nem hallott szent angyali hangú
Énekek énekein kezdé dícsérni az élet
Felséges voltát, mely várja az emberi lelket.
Megtetszett kedves zengése az angyali karnak;
Mennyei Músának lelkét ott fogta – e halmot
Hamvai tisztelik és gyönyörű munkái hazáját.

EGY GAZDASÁGTANÍTÓ KÖNYVRE.
Hasznunkat szívből kívánó drága barátom!
Óh, ki ne kedvelné, hogy gazdáskodni tanítod
Édes nemzetedet? ha ki nem hagynád okosan írt
Munkádból egy fő titkát e nagy tudománynak,
A melly ebből áll, hogy tudjon az ember azokból,
A mikhez még csak nem is ért, pénzt gyűjteni; már ezt
Lám te tudod, mégis tőlünk titkolni akarnád.
Én ugyan azt mondom, hogy nem lesz gazda azokból,
A kik megveszik ily tetemes hijjával ez írást.

AZ ÉLET.
Rövid egy nap életünkbe,
Nohát örömbe töltsük;
Rövid egy nap éjszakája,
Nohát igyuk keresztűl;
Rövid egy piroska hajnal,
Nohát heverjük által;
Rövid életünk: nohát egy
Lakzit tegyünk belőle.

AZ ÚJ BOR.
Be jól esett te kis lyány
Zsendűlt cseresznye szemmel
Zsendítni a szerelmet.
Be jól esett az első
Piros epert pirosabb
Szácskádhoz illegetnem.
Guggon tudod, be jó volt
Csipegetni gyenge szőlőt,
De levét ezerszer is jobb
Dúdolva szürcsölésznünk;
S eszemadta kis kezedből
Mogyorót szemelni hozzá.
Sokáig élj gyerekbor!
Nőttön neveld tüzünket,
Amor te is! ki nádcsőn
Szopatsz velünk szerelmet.

A SZERENCSÉS TÖRTÉNET.
Ama diós tanyából
Egy kis badár leányka
Jár a laposra vízért.
Minapába vízedénnye
A kútba vissza czuppant,
Kikapám egy kurta csókért,
De szívem ott felejtém.
Elmentem én virágért,
Hogy szívemet kiváltsam,
De nem lelék virágot
Az ő vidor szemétől;
Epret keresni mentem
S kis szájja bíborától
Eperre nem találék:
Szívem csak ott maradsz hát,
S az övével összeolvadsz.

KÖLCSÖNADOTT GYÜMÖLCS.
Kis lyány! jut-é eszedbe,
Hogy míg kicsinyke voltál,
Kertemben bármi zsendűlt,
Mindig te kóstolád meg?
Hát az jut-é eszedbe,
Mit mondtam olykor-olykor?
«Kis lyány! te is ha zsendűlsz,
Számomra tartsd magad meg.»
Akkor te csak virágszál,
De már pirúl gyümölcsöd,
Nohát fizess meg édes!
Csak annyi csókot adj bár,
A hány szem epret adtam;
Ha többre megy se sajnáld,
Inkább egész bigecském
Tied legyen, – de én is.

JÓ A BOR.
Kiköltözött azoknak
Az ész kabak fejekből,
Kik vizbe telhetetlen
Lúdnak való torokkal
A bort merik gyalázni.
A bort! az éltető bort!
A bort! ama nagy Isten
Képére alkotódott
Bölcs ember oktatóját.
Be messze elfajúltak
Nóé apánk eszétől,