Gróf Gvadányi József és Fazekas Mihály (Magyar remekirók 6. kötet) - 02

mendemondát, élményeinek elbeszélésével majd holtra nevettetve az
ezredesnét. Majd egy jezsuita-prior rokonát csalta ki magához,
sétalovaglásokat rendezett vele és alantas tiszteivel és sok tréfát
követtek el egymással. Szóval természeti vidámsága győzött az unalmon.
A nyugalom és apró időtöltések ez éveiben kezdett íróvá is lenni. Itteni
élményei szolgáltatták az anyagot első nagyobb költeményéhez, s talán
még itt, badalai tartózkodása vége felé írta meg, 1765-ben.
A versírás előkelőinknél a XVII. és XVIII. században általánosabb divat
volt, mint ma. Általán a memoire-, levél-, napló-írás és versszerzés
hihetetlenül el volt terjedve. Jóformán minden második, harmadik főrangú
ember versiró is volt. Gvadányi is megtartotta ezt a régi jó szokást, s
ha kedve támadt, vagy épen felkérték, már azelőtt is írt egy-egy verset,
kivált tréfásat. «Megvallom, hogy én, mivel a poesisi tudományba eleitül
fogva gyönyörködtem, valamint énekeket, úgy névnapokat üdvözlő s több
más mindenféle mulatságos verseket is eleget munkáltam, de előre által
nem láthattam, hogy elmémnek csekély szüleményei valaha a közönség előtt
kedvességet nyerhetnének, azért is azokat mihent azoknak megküldöttem, a
kiket illettek, azonnal munkáimnak töredékeit elszórtam, vagyis (= vagy)
fojtásokra használtam.» Alkalmi versei közül fenmaradt egy párhuzamos
köszöntő verse 1765 tájékáról; ennek egyéb érdeme nincs, mint az az
elmésség, hogy a sorok lefelé olvasva átkot fejeznek ki, végig olvasva,
a szemköztiekkel együtt áldást. Ez a vers kézről-kézre járt akkoriban,
sokan lemásolták, némelyek mint magukéval kérkedtek vele még Gvadányi
előtt is, a ki jól mulatott rajtuk. Az «énekek», fájdalom, elvesztek;
pedig ezek volnának Gvadányi fiatalkorának költői emlékei s egyáltalán
az ő költészetének lyrai része; kár volt őket elszórni és ellövöldözni.
De a XVIII. század közepén nem volt meg az a tudat, hogy a költészetnek
általános értéke, sőt nemzeti értéke van. Megírni megírták a verseket
akkor is, de a szerzők maguk sem becsülték meg annyira, mint pl. a XVII.
században. Ki meg épen nem adták. Még Amade, még Faludi sem.
Nagyobb terjedelmű költeményeket azonban, úgy látszik, csak ez időtől
fogva kezdett írni Gvadányi. Első nagyobb munkájához az unalom adta a
tárgyat is, később megírásához az alkalmat is. Egy jó hosszú versben
megírta a badalai dolgokat, ottani életmódját, a parasztbált, az árvízi
vadászatot, a prior savókuráját és a tisztekkel való évődéseit. A vers
compositiójában nincs semmi művészet, az egész időrendi elbeszélés; de
van benne természetes jókedv, s egy rendkívül becses tulajdonság, a mi
Gyöngyösin kívül egy magyar poétában sem nyilvánult eddig ily mértékben:
_éles megfigyelő tehetség a részletek érdekessége iránt, a kedvtelés a
részletek kirajzolásában_ s ez párosul nála egy másik tulajdonsággal, a
mi Gyöngyösinél sincs meg, mert annak a rajzai képzeletből vannak
összeállítva: _a genreszerűség, a typusok és a népélet detail-festése_,
realisztikus, néha vaskos, de hű vonásokkal, és jóízű humorral. Négyes
rimű verselése pedig gyakorlott technikájával rávall mesterére,
Gyöngyösire, noha nyelvében kevés a művészet s inkább jó magyarságot
éreztet, mint választékosságot és finomságot. Annak a
részletrajzolásnak, a mi Aranynál később annyi művészettel jelentkezik,
Gvadányinál látjuk első, naturalista kezdeményeit irodalmunkban. Szinte
látni benne a művészlélek kedvetelését a maga munkájában, a mint apró
részletességgel rakja egymás mellé a találó, hű vonásokat azokról az
élményekről, melyeken átment. A kép hűségében maga gyönyörködik
legjobban. Unaloműző mulatság volt neki annak találó lefestése rímekben,
a mivel unalmát elűzte volt. Nem is gondolta, hogy sokakat érdekeljen,
legfölebb személyes ismerőseit, a kiknek szóval is elmondta a
történteket. Ezt a versét csak 1795-ben adta ki _Időtöltés_ czimű
kötetében, miután a Falusi nótárius meg a Rontó Pál megkedveltették
rajzoló erejét és humorát.
Azzal a véleménynyel szemben, hogy Gvadányi e költeményét később írta s
az 1765. évszámot csak jámbor elhitelésül tette a vers alá, okunk van
hinni, hogy a vers legalább nagy részben csakugyan Badalón készült.
«Ezek után értem immár vígabb időt» – írja a badalai dolgok vége felé.
Alezredesnek Szatmárra került, s ott nemcsak az ezredtörzs tisztjeivel
telt jól az idő, hanem összejárt a környék földesuraival is; gyakran
megfordult Nagy-Peleskén, melynek ura, Becsky György igen jó barátja
volt; sok vidám napot töltöttek együtt, mulatságok és bohó tréfák közt.
Megfordúlt Zajtán és más közeli falvakban és nemesi kastélyokban.
Mindenütt nyitott szemmel és derült életbölcseséggel élvezte a typusok
és egyének eredetiségét, a néposztályok szellemét és erkölcsét.
Mindennek nagy hatása volt reá. Nem mintha itt ismerte volna meg a
magyar népszellemet. Az ő magyarsága, nyelvben, érzésben, képzetvilágban
oly gyökeres, hogy annak az alapja gyermekkorából való. Magyarsága még a
külföldi táborozások idején sem hanyatlott. Mindig magyar ezrednél
szolgált és a hadvezetőség iránti köteles engedelem mellett is az
ezredek közti természetes versengés kedvezett a magyar csapatok erős
nemzeti szellemének. Volt akárhány magyar tiszt is, a ki lenézte a
hadsereg idegen elemeit. A magyar huszárság mindig tudatában volt faji
és nemzeti kiválóságának. Hogyne, mikor II. Frigyes is mintául használta
a magyar huszárságot s mindent elkövetett, hogy a magyar uniformist a
magyar huszárvirtussal együtt meghonosítsa seregében; gyorsan
szaporította magyar mintára szervezett ezredeit s minden módon
csábította magához a magyar legénységet és a tiszteket. Az örökösödési
háborúban a harczi szellem alapja a magyar nemzeti érzés volt, s a hadi
siker a magyar nemzet becsületi ügye. A hétéves háborúban is legalább
faji érzés hevítette katonáinkat bravourjaikban. Általán hadseregünk nem
is állt még egészen német lábon. Így Gvadányi is mindenkor magyar
tisztnek érezte magát s büszke volt magyarságára. S valamint faji érzése
és nemzeti öntudata, úgy szemléleti világának és eszmekörének magyar
alaprésze, továbbá az ő magyar nyelvérzéke is állandóan táplálkozott a
magyar katonákkal való szíves és leereszkedő társalgásból. Így ő
folytonos érintkezésben volt a magyar népszellemmel és népkedélylyel. De
most, hogy állandóan itthon lakott, az egész magyar élet közvetlen
hatása alatt, urak és parasztok közt, fogékony és érdeklődő lelke csak
még jobban megtelt a magyar szellem és kedv elemeivel.
Szatmár környékén találta Gvadányi az anyagot és a modellt főművéhez.
Innen valók a főalak jellemző vonásai, a helyszín, a patriarchális
világnézet, sok humoros emlék. Ezt a művet azonban nem itt írta meg,
hanem jóval később.
Máramarosszigeten laktában a Rontó Pál történetének egy részéhez nyert
anyagot. Itt történt ugyanis a sótisztek összevagdalása, a miről okirat
is tanuskodik. Galicziában pedig megismerkedett a lengyel élettel, a
lengyelek jellemével, fényűzésével, szabadságszeretetével, mely oly
könnyen csapott féktelenségbe; megismerte Rontó Pál és Benyovszky Móricz
történetéhez a színtér és viszonyok egy részét.
Szatmári, máramarosi és gácsországi elszállásolásainak ezek az
irodalomtörténetileg nevezetes oldalai.
Végre terhesnek kezdte érezni a katonai szolgálatot. Miután 14
táborozást végzett az ellenség előtt, elnehezedett, s 58 éves korában
1783-ban nyugalomba vonult. Ekkor egyúttal vezérőrnagygyá nevezték ki
tíz évi ezredesség után.
Véglegesen Nyitramegyében telepedett meg, a határszéli Szakolczán, a hol
közel volt anyai örökségéhez. Itt 1785-ben újra megnősült; nőül vette
Szeleczky Katalint, Bakics ezredes özvegyét. Boldog éveket élt vele.
Kedves társának mondogatja, szeretettel és becsülettel emlegeti, mint
igazi magyar asszonyt, a ki ellensége az orczafestésnek és magyar
főkötőt visel. Vele kapta azt az emeletes házat Szakolcza főterén,
melyet Gvadányi megújíttatott és barokk modorban felékesíttetett. Itt
élte életének hátralevő tizenhat évét. Környezetében volt nején kívül
nagy leánya; míg fia, az utolsó Gvadányi katonai pályán volt. Az öreg úr
hegedűlt, olvasott, gazdálkodott és kertjét mívelte, mely messze földön
híres volt ujdonságairól. Jó ismeretségben volt a megye uraival, továbbá
néhány szomszédos morva gróffal, a kikkel olykor mulatságos vadászatokat
rendezett. Csak azt fájlalta, hogy azon a tótság-lakta vidéken olyan
ritka a magyar szó, mint a fehér holló s el van szakadva a magyar
közönségtől. Bejárt Pöstyénbe fürdőzni, olykor megfordúlt Pozsonyban;
megjelent az országgyűlésen is Budán és Pozsonyban 1790–91-ben, mint
főrend. A mellett azonban ekkor is katonának érezte magát, de _magyar_
katonának. A neve alá többnyire a «magyar lovas generális» czímet írta.
Mikor II. József uralkodásának vége felé kiütött a török háború, egy
könyvet írt a hadi mesterségről bandéristák és olyan ifjak számára, kik
hadi pályára mennek és németül nem értenek, hogy a német hadtudományi
irodalomhoz hozzáférhetnének. Ugyanekkor történt, hogy a mint ismét
háború készült a poroszszal is, megemlékeztek Bécsben is Gvadányinak egy
negyedszázaddal azelőtt a porosz hadakozások idején kitünt vitézségéről,
s a haditanács azzal a tervvel foglalkozott, hogy Csehországban egy
dandár élére állítja. Fel is hívták Bécsbe, megtudni, számíthatnak-e még
szolgálataira. József császár kegyesen fogadta (1789. márcz. 8-án) és
ezekkel a szavakkal bocsátotta el: «Generális uram sok háborút próbált,
mint az arany sok tűztől próbáltatott, még egészséges, szolgálatra
alkalmas ember; az ilyenekre van most nékem szükségem; még egyszer a
huszárokkal a Mars mezején megjelenni készüljön.» A porosz háború
elmaradt, szolgálataira nem lett szükség, de a haditanács és az uralkodó
bizalma nagy elégtétel volt a jeles katonának, a kit békeidőn nem
egyszer mellőztek.
Kardjának nem jutott többé szerep, de tollának annál fontosabb. Az
uralkodót nem szolgálhatta többé, de szolgálta a nemzetet.
Ez alatt ugyanis nagy változások kezdődtek a magyar közlélekben.
Eszmélethez jutott a magyar hazafiság, mely a szatmári béke óta egyre
jobban lankadt. A faji érzet ismét kezdett nemzeti tudattá válni. Ezzel
szemben II. József addig példátlan őszinteséggel vette semmibe
alkotmányunkat, intézményeinket, nyelvünket és egész nemzetiségünket, s
rendezte be abszolutisztikus és nemzetellenes kormányzatát. A nyilt
abszolutizmus és a germanizáczió azonban csak szította a nemzeti
tudatot. A magyar alkotmány, a magyar nyelv, a magyar viselet nemzeti
létünk palládiumaiként tüntek fel a hazafiak előtt, a kik lelkesen
sorakoztak védelmükre. S bár a nemesség elsősorban előjogait védte az
alkotmányban, de ezzel megtartotta országunkat is.
Egyúttal a XVIII. század új eszméi nyugatról megrohanták a nemzetet s
eddig nem ismert kérdésekkel foglalkoztatták ébredező szellemét,
szabadsággal kecsegtetve a gondolkodást. A hajdani felekezeti viták
helyett maga a vallás vált vitássá, a nemzeti kizárólagossággal szemben
terjedni kezdett kozmopolitizmus, a monarchikus szervezetű nemzet
körében republikánus tanok jelentkeztek, az arisztokratikus társadalmi
rendet demokratikus nézetek készültek erjeszteni.
E két áramlat hatása alatt pedig megszületett az, a mi azelőtt nem volt
meg, a mit Gvadányi sem érzett, mikor baráti körök számára írta
műkedvelő verseit: megszületett _a magyar irodalmi öntudat_. Ennek
hiányában a század első háromnegyedében elkallódtak a tehetségek, nem
ismerték munkájuk fontosságát, nem vettek tudomást egymásról, s a kiben
derengett is az irodalmi eszme, elhagyatottságában hallgatott. De az
1770-es években Bessenyei György hazafiui lelke fölismerte a nemzeti
nyelv irodalmi művelésének nemzetfentartó fontosságát s nemcsak
fölismerte, hanem társaival együtt lelkesen hirdette is. A testőrírók
átlátták, hogy a magyar nemzet elvész, ha nem művelődik; de ha más
nyelven művelődik, nem marad meg magyarnak. S elkezdték a műveltséget,
az új kor eszméivel együtt magyar nyelven terjeszteni, a franczia
irodalom formáiban és nyomán. Művelni kezdték a magyart és művelni a
magyar nyelvet. A hazafias buzgalom föllelkesítette latinműveltségű
szerzetes-tanárainkat is. Ők is művelni kezdték, első sorban a
nyelvünket és verstechnikánkat, a római költészet formáiban és nyomán.
Íróink kezdtek csatlakozni, tömörülni, egymás iránt érdeklődni.
Köztudattá vált a nyelv művelésének nemzeti fontossága s az irodalom
helyet kezdett foglalni a nemzeti nagy feladatok sorában. 1780 óta már
időszaki sajtó is szolgálta az írók érintkezését és törekvéseiket. Az
utánzó irányok mellett egyes íróink a régi magyar költészet hagyományait
akarták folytatni, de nemcsak mintegy ösztönből, hanem tudatosan. Így
tett Dugonics András, a tudós piarista, ki már 1774-ben megírta Trója
veszedelmét négyrimes versekben.
Különösen élénkebbé vált e mozgalom 1787 táján. Egész csoport új erő
érkezett a régiek támogatására vagy felváltására. S ekkor kezdődött a
felújult német irodalom erősebb hatása is nálunk s kezdi egy csoport író
ennek a követését. Előtérbe lép Kazinczy, megjelenik a fiatal írók
sorában az ősz Ráday Gedeon, feltünik Földi, Verseghy és a népies
Pálóczi Horváth Ádám, kinek Hunniása 1787-ben jelent meg. Ez évben már a
szépirodalomnak külön szerény kis organuma is keletkezett, a Magyar
Muzsával, mely a Magyar Kurir melléklapja volt. Egy év múlva önálló
szépirodalmi folyóirat indúlt meg, a kassai Múzeum és 1790-ben Kazinczy
Orpheusa szintén Kassán. Péczeli fordításaival és folyóiratával egyre
lelkesebben terjeszti a nyugati kulturát nyelvünkön. És ezt a mozgalmat
mindjobban szította a II. József germanizáló és alkotmányellenes
törekvéseivel szemben feltámadt nemzeti visszahatás, valamint a franczia
felvilágosodás hatásaként a szabadabb eszmék terjedése és küzdelme a
konzervativ felfogással, úgy hogy 1790-től kezdve egészen a
Martinovics-féle összeesküvésig szinte lázas irodalmi élet bontakozott
ki nálunk, melynek szépirodalmi, közművelődési és politikai ága egyaránt
tekintélyes virágzásra emelkedett. Magyar társaságok alakúlnak,
akadémiát terveznek, a szinügyet felkarolják, lapjaink, folyóirataink
egyre szaporodnak és tartalmasabbak lesznek. Valóban az irodalom nemzeti
közügy lett.
Ezek a politikai és szellemi áramlatok hullámzottak akkor, mikor
Gvadányi a polgári életbe visszavonult. Ez áramlatok közül a két első: a
felbuzdult hazafiság és a nyugati eszmék bizonyos tekintetben
támogatták, más tekintetben gátolták egymást, s az emberek sajátos
bonyolúlt helyzetben voltak, midőn állást kellett foglalniok. II. József
reformjai egyre erőszakosabban folytak s egyre ingerültebb visszahatást
keltettek. Az uralkodó törekvése kettőt jelentett: abszolutizmust a
politikában, szabad szellemet a társadalmi berendezésben és a
gondolkodásban. A történelmi jogok és a nemzeti hagyományok ellenében
felvilágosúlt és haladó abszolutizmus volt az ő politikai ideálja. Ezzel
szembe szegezkedett a konzervativ rendi alkotmányosság. Az eszmék
sajátságos kereszteződése állt elé. József szabadelvü volt vallási,
szellemi és társadalmi téren, de reakczionárius a politikában; a magyar
nemesség konzervativ vallási, szellemi, társadalmi tekintetben, de
szabadságát féltő politikai tekintetben. József szabadságot akar
alkotmány nélkül, a nemesség alkotmányos szabadságát őrzi kiváltságaival
együtt. E két véglet közt voltak átmeneti álláspontok. Némelyek örömmel
üdvözölték a haladást, de szabad politikai intézmények keretében; mások
mereven ragaszkodtak a nemzeti hagyományokhoz és visszautasították a
szabad szellemet; ismét mások ragaszkodtak a nemzeti nyelvhez, de a
nemzeti nyelven felvilágosodást és modern haladást akartak hirdetni.
Gvadányi egyenes elméje e bonyolúlt eszmeáramlatok közt is határozottan
megtalálta a maga irányát.
A franczia eszmék nem kellettek neki. Vakbuzgó ugyan nem volt, de
vallásos ember volt s jobban szerette a bibliát, mint Voltairet; a
naturalistákat, deistákat, atheistákat, forradalmiakat ki nem állhatta.
Régi világból való ember volt, jezsuita nevelés, megmaradt régi erkölcsű
embernek, s a modernség nem volt inyére, nemcsak vallási és politikai
tekintetben, hanem szokások és viselet tekintetében sem. Az új eszmék
tehát nem vitték kisértetbe.
Annál hatalmasabban megkapta a nemzeti felbuzdítás szelleme. Az a
fajszeretet, mely mindig megvolt benne, a ragaszkodás a nemzeti
hagyományokhoz, erkölcsökhöz és nyelvhez, most a nemzeti közszellem
ébredésével az ő lelkében is nemzeti hitágazattá erősödött és nem volt
nála lelkesebb magyar akkor, de konzervativ értelemben magyar.
Föltétlenül dynasztikus érzelmű ember volt mint katona és főúr egész
multjánál fogva és hű alattvalója II. Józsefnek, nem izgatott ellene
mint Ányos vagy Dugonics, bizonynyal tisztelte nagy egyéni
tulajdonságaiért is, de két dolog az uralkodó ægise alatt sem volt neki
kedves: az új eszmék terjesztése és a magyarság elfojtása. Vérző szívvel
látta a magyarság hátraszorítását a hadseregben, a közéletben, majd a
magánéletben is s mint a magyar nemesség tagja, fájlalta alkotmányunk
eltörlését. Műveltebb volt, mint középnemességünk zöme, tudott németül
és francziául, olvasta a német és franczia írókat; de megmaradt
konzervativ nézeteiben s gondolkodása szerint a magyar középnemességhez
lehetett számítani; világlátott ember létére, vagy annálfogva is,
szerette és élvezte a magyar különlegességeket és karaktert. S míg
föltétlen hódolatot érzett az uralkodó személye iránt, lelke mélyén nem
értett egyet túlzásaival; s ezt a csöndes ellenmondást annál inkább
összeegyeztethette dynasztikus érzületével, mert élte javát más dynaszta
alatt élte le, a mikor nem ezek voltak az ideálok. József túlzásait csak
az egykorú dynaszta időleges félrecsapongásának tekinthette,
alkotmánysértéseiért nem kivánt megtorló rendszabályt s kárhoztatta
azokat, kik II. József halálakor a Habsburgház jogát a magyar koronához
megszüntnek hirdették.
S épen mert nem látta ellentétben dynasztikus érzésével hazafiságát és
erkölcsi meggyőződését, annál inkább hirdethette a ragaszkodást
nemzetiségünkhöz. De nem a közéletet és iskolát germanizáló uralkodó
ellen fordult, hanem a magánéletben terjedő idegen divat, nyelv, szokás
és erkölcsök ellen, terjesztőik és követőik ellen. A politikát nem hozza
bele a versbe, nem is annyira abban konzervativ, hanem a szellemi,
vallási, társadalmi, erkölcsi kérdésekben.
1787 a Gvadányi irodalmi fejlődésében is nevezetes dátum. Ez évben
jelent meg első munkája nyomtatásban és ez évben írta főművét.
Amannak a czíme: _Pöstényi förödés, a’mellyet Egy Magyar Lovas Ezeredből
való Százados az ottan történt mulatságos dolgokkal élő Magyar nyelven,
Versekbe foglalt, 1787. esztendőbe, Rák Havának 12. napján.
Nyomtattatott Tsöbörtsökön, a’ Caspium Tenger partyán azon Esztendőbe_.
A kisded könyv négyesrímű alexandrinokban egy pár évszakleíráson és
önéletrajzi visszapillantáson kívül nehány mulatságos esetet ír le, a
melyek a pöstényi fürdőben történtek; némelyikben magának is része volt.
A történetek komikuma igen vaskos, részben mocskos és illetlen. Az egész
nem emelkedik felül a Badalai dolgokon, sőt azok kedvesebbek. Különben
Gvadányi itt sem akart egyebet, mint néhány megtörtént dolgot versekbe
foglalni ismerősök mulattatására; csakhogy a mit a Badalai dolgokkal nem
tett: ezt kiadta. Kezdte ő is érezni, hogy az írott szónak közérdeke
van. S bár a történetek nem emelkednek felül az anekdoták színvonalán és
az egyes jelenetek megmaradnak _egyes_ érdekü képeknek, általános érdek
és eszme nélkül, de Gvadányinak néhány becses tulajdonságát már itt
szívesen fogadta a közönség: így az eredeti szemlélet elevenségét és
részletességét, a genre-vonások iránti érzéket, az író pajkos jókedvét,
bár művészietlen, de természetesen ép magyar nyelvét és Gyöngyösi modorú
verselését. Nem volt utolsó dolog, hogy a mikor minden író minták után
dolgozik, akad egy író, a ki természet után rajzol. A könyv hamar
elfogyott, még ez évben újra kellett nyomatni. A nyilvánosság előtt
Gvadányi mindjárt az első alkalommal álnevet használ, incognitója
végett. Később is szeretett álarczot tenni föl verseiben, a költői
elhitetés kedvéért.
A _Pöstényi förödés_ egész fontossága az, hogy jól fogadták; ez többre
bátorította a szerzőt. S Gvadányi megmutatta, hogy ennél derekasabb
dolgot is tud. A Förödés 1787-ben nyár elején jelent meg s még ugyanaz
évben egy más nagyobb verses munkához fogott; meg is írta, 1787. okt.
2-ától decz. 20-ig. Ugy tervezte, hogy újévi ajándékul adja a nemzetnek
1788-ra, de ez nem történt meg oly hamar és csak 1790-ben bocsáthatta
közre, noha az előszó 1788. jan. 1-én kelt. A könyv czíme: _Egy falusi
nótáriusnak budai utazása_. (Egész terjedelmében l. alább.)
A _Falusi nótárius_ már egészen más húron pendül, mint a Badalai dolgok,
vagy a _Pöstényi förödés_. Nem egyes személyi élmények többé-kevésbbé
ügyes és mulatságos elmondása ez, hanem mese-kompoziczió, mely bizonyos
alapeszmét magyaráz. Szemmelláthatólag érzi a szerző, hogy más az, ha az
egész nemzethez szól, mint ha csak ismerősök számára ír; az írónak akkor
a lelkét kell adni, legbelsőbb meggyőződését kifejezni. Komolyabb
becsvágygyal dolgozik tartalmi és művészi tekintetben egyaránt. Tréfál
itt is, de tréfája alá komoly czélzatot rejt: a magyarságot akarja
öntudatra ébreszteni, az elkorcsosodástól megmenteni, a züllőket
észretéríteni.
Már a kompoziczió is művészibb. Itt is vannak egyes mulatságos kalandok
és népéleti rajzok, mint pl. a Badalai dolgokban, de ezeket egységes
mese fűzi össze, melynek van eleje, bonyodalma és vége; a mese hőse nem
a költő, hanem egy költött személy, egy falusi nótárius, kinek
székhelyét Peleskére teszi (különben ott nem volt jegyzőség). Ehhez az
alakhoz bizonynyal volt modellje, vagy inkább modelljei, a kiknek
vonásaiból összeállította. A typust vette a falusi jegyzőkről, néhány
motivumot pedig, t. i. a lóháton utazást Budára hivatal végett,
állítólag Becsky Györgyről, a ki épen így tett, legalább a hagyomány
szerint. De az egész mese, a mint van, nem történt meg egy személylyel,
az a Gvadányi kompozicziója és leleménye. Élményleíró verseit eddig is
első személyben írta, a Budai utazást is első személyben halljuk, de nem
ő mondja el, hanem csak elmondatja. Itt tehát egy külön alakot
teremtett, a ki nem ő, hanem csak meséjének a hőse. Nem is akar vele egy
személy lenni, hiszen bizonyos fokig komikus személynek rajzolja. Eddig
is rajzolt typusokat, de ő volt az elbeszélés központja; most egyik
typusát tette központtá, egy elbeszélés hősévé. Ennek a typusnak pedig
azzal is életvalóságot igyekszik adni, hogy az előszóban úgy tünteti
fel, mintha az igazi személy volna, a verseket az írta volna meg és csak
a kiadást bízta volna Gvadányira. Ez a typus pedig: az idegen hatásoktól
érintetlen s nemzeti mivoltához ragaszkodó vidéki magyar honoráczior
typusa. Mint ilyen, egy eszmét képvisel, még pedig népszerű eszmét,
belső tartalma van, joga a közönség figyelmére. Erős külső vonásokkal is
felruházva és elhitető ürügygyel az olvasó elé vezetve, nem csoda, hogy
élő alakja és jó ismerőse lett a közönségnek.
A kompoziczió abban is külömb az előzőknél, hogy nem egyes mulatságos
történeteket ád elő, hanem az akkori élet elég teljes rajzát, a mi csak
elfért a mese keretébe, az úti krónikába. Nagyjában két ellentétes
végletet mutat be egymás tükrében: a falusi világot és a fővárosi
nagyvilágot, a vidéki egyszerű magyar embert és a fővárosi idegenné vált
úri társaságot. Az egész akkori magyar társadalom elvonúl előttünk,
osztályokra tagoltsága szerint: a honoráczior, a nemes, a kisvárosi
iparos, a pásztor, a fővárosi polgár, az arisztokráczia, pesti és budai
alakok, felekezetek, az életviszonyok, a szórakozások stb. A képek
nagyrésze jelentősebb és sorozatuk változatosabb, mint Gvadányi régibb
műveiben. A költő mind e változatokat egy ürügyül felvett mesébe
foglalja s ellentéteiket feltünteti. Az egyik véglet képviselőjéhez
vezet bennünket s annak a szempontjából néz és mutogat meg mindent. S
bár nem azonosítja magát ez alakkal, de rokonszenve vele van.
Egyoldalúságát, együgyűségét komikusnak rajzolja, de becsületes
meggyőződését és magyar érzését tiszteletreméltónak tünteti fel.
De előbbi műkedvelő, bohó versei közül különösen kiemeli a Nótáriust az
egész rajzot összetartó alapgondolat. A költemény azt hirdeti, hogy a
falusi és pusztai elmaradt magyarságban erkölcsi és testi erő van, a
nagyvárosi élet és szokások veszélyeztetik nemzetiségünket és
erkölcseinket, a magyar ember hordjon magyar ruhát, beszéljen magyarul,
ne majmolja az idegent, őrizze meg nemzeti mivoltát, mert az becsesebb
tulajdona minden egyébnél, a ki ezt elveszti, az nemzet nélküli korcs és
megvetni való.
Ebben a tanításban fejezte ki Gvadányi a maga lelkét s ezzel szólt a
nemzet nagy részének is a lelkéhez.
Tendencziáját: az elaludt vérű magyar szívek felserkentését makacs
meggyőződéssel és erős szatirával hirdeti. «Mordet ut sanet». Tükröt
tart a mostani tükörkedvelő «meghanyatlott és abajdócz szívű magyar
gavallérok és dámák elé», melyben főtől talpig jobban meglátják magukat,
mint a velenczei tükörben. Tekintsenek ebbe gyakran s akkor meglátják
magukon azt, a mi helytelen és esztelen, és ezt mintegy bálványozást
kiirthatják és számkivethetik.
Mi a bűn, a mi ellen a mű kikel? A nemzetietlenség. Nem a politikusoké,
a közjogászoké, hanem a magánembereké. Itt a baj fészke, hogy
magánéletünkben nemzetietlenedünk el; a nemzetietlenség pedig romlás is.
«Perditio tua ex te Israel.» A korcsokat ostorozza, a kik dicső és
nagyhírű nemzetünket «beszurkozzák és bekormozzák.» Tudja, hogy
szatirája darabos és nem oly csinosan hangzó, mint Horatiusé,
Juvenalisé, Rabeneré; de azokon a nemzettagadókon nem fog a simán csipő
szó, ostor kell ide, mint a rest lónak. A megélemedett cserfa héját nem
lehet tollkéssel lefaragni, hanem bárddal és fejszével. Igenis, több
helyt durva, sőt ízléstelen. De akart durva lenni, akarta az ízlést
sérteni, hogy annál maróbb legyen a szó. Martalékul akarja dobni az
idegenek majmolóit a közkaczajnak, csúfos szavakkal bélyegzi meg, hogy
mindenki mintegy lenevesse őket. A goromba szólamok egész gyűjteményét
adja a közönség ajkára, melyekkel az ily korcsokat le lehet főzni, s a
melyekből telik bőven férfira, nőre. Szatirája nem keserű, mint a ki
reménytelenül küzd, hanem megalázó, fölényes. Tudja, hogy a nevetséges
biztosabban öl. De nem is enyeleg, nemcsak tréfálkozik, mert a könnyed
gúny esetleg csak népszerűbbé tenné a kárhozatos divatot, mint afféle
pikáns újdonságot. Ő csúffá akarja tenni. A czélnak aztán alárendeli az
eszközöket, a hazafias irányzatnak az ízlés meg az illem tekinteteit.
A helyzet jóformán utalta arra, hogy eszméit egy vidéki magyar ember
által képviseltesse. Ugy szabadabban beszélhetett s kifejezéseit
élesebbekké tehette. A költött alak fedezi az írót. Ha a maga nevében
mondja ezt el, felháborodó verset kellett volna írnia, mint egy lyrikus
költőnek, minő pl. Virágnak a _Változás_a volt pár évvel később. Vagy
didaktikus vers támadt volna, minőket Orczy írt, sőt írt Gvadányi is
verses levelezéseiben. Egyik sem ért volna semmit. Lyrikus nem volt,
didaktikus versei unalmasak. Ellenben tudott félszeg alakokat,
genretypusokat derekasan rajzolni. Nosza, egy falusi nótárius, hadd
mondja el mindezeket ő helyette az; a jegyző együgyű is, intelligens is;
naiv és túlzó magyar, de annál inkább kitelik tőle az erős szó. Gvadányi
úgy tett, mint 70 évvel előbb Montesquieu a Perzsa Levelekben, a hol a
távol keletről jött előkelő idegen, Üzbek szolgál a nyugati metropolis,
Páris erkölcsének ironikus tükréül.
Gvadányinál a peleskei nótárius viszi az ellenlábas szerepét. A műnek
megvan a kettősen komikus hatása: bizonyos mértékig komikus alak a
nótárius is, de még furcsább lesz a másik fél, a nagyváros korcs
társasága, melynek a nótárius föléje kerekedik. A kétféle komikumot
egymás tükrében látjuk. De mi közelebb a nótáriushoz állunk. Az ő
komikuma rokonszenves, a másik ellenszenves.
A mű felerészben genre, felerészben szatira. Csakhogy Gvadányinak nem
sikerült egészen az összeolvasztás; a főszemélyben a genrealak és az
erkölcsbíró egybeforrasztása. A nótárius nem egyén ugyan, de jó typus,
élesen elkülönzött alak mind a néptől, mind a mesteremberektől, mind a
pestiektől, szokásaiban, gondolkodása és beszéde módjában is. Útja Pest
felé kitünő népéleti rajzok sorozata, tele jellemző megfigyelésekkel.