Galambos Pál naplója; Jobbadán Amerikában - 08

A tisztek és a vezetők tanácskoztak. Tovább vonulhattunk volna ugyan
észrevétlenül, de reggel a lakosok észreveszik nyomainkat s azonnal
jelentést tesznek Dü-Namnak, a ki ebből megtudhatja csapatmozdulatainkat
s vagy elfut, vagy idő előtt ránk csap.
A vezetők azt javasolták, hogy körül kell venni a falut és mindenkit
lemészárolni. A francia tisztek természetesen ettől visszaborzadtak.
Cavalier kapitány azt inditványozta, hogy a főbb embereket magunkkal
kell vinni, ez talán féken tartja a többit. A vezetők vállat vontak. Nem
tetszett nekik a terv, de hát mit csináljanak, mikor a fehérek olyan
nyulszivüek és ugy irtóznak a vérontástól.
A falut, lövésre tartott fegyverrel, körülfogtuk. A vezetők szintén
fölpedzették Remington-fegyverüket s kiléptek a tisztásra. Nesztelen
léptekkel futottak a legnagyobb házhoz és belökték az ajtót.
Kiabálásra, sikoltásra, sőt lövésre is el voltunk készülve, de a csönd
maradt csöndnek. Láttuk, hogy a vezetők öt-hat házba bekukkantanak,
végül megállnak, tanakodni látszanak s aztán vállravetett fegyverrel
visszatérnek a kapitányhoz.
Bizonyosan üres a falu. Lakói megszöktek.
– Mehetünk, vezér, – szólt az egyik piráta.
– Nem találtatok senkit?
– De találtunk, csakhogy halva.
– Halva?
A megdöbbenés moraja futott át a katonákon.
A piráta közömbös hangon folytatta:
– Itt jártak a Dü-Nam fojtogatói. Álmában megfojtották a falut. Ott
fekszik mind egymás mellett: férfi, asszony, gyerek. Gyerünk! Ezek nem
fognak elárulni.
Egy pillanat alatt végigfutott a hir a légión s halálos borzadálylyal
néztünk ki a holdsütötte tisztáson álló fekete kunyhókra, melyekben
eltorzult arccal annyi áldozat hever.
Sietve haladtunk, mintha menekülnénk e borzalmas helyről. Senkise szólt
egy szót se: a halál alakja suhant el mindenki előtt s megfagyasztotta
ajkán a hangot.
A két orosz keresztet vetett magára.
– Megálljatok, fiuk, – szóltam s Kertészt is odaintettem, – irtóztató
ellenség elé megyünk, lehet, hogy mind ott veszünk. Egy fogadásunkat
akarom fölujitani. Ne feledjétek el, semhogy az ellenség kezébe
kerüljünk, az utolsó patronnal egymást lőjjük agyon.
Kezet szoritottunk.
– Mi az? – kérdé Marnier, a ki a leghátulsó escouade-ot vezette.
Elmondtam neki a fogadást.
– Igazatok van, fiaim. Nekem is van egy jóbarátom, a ki az utolsó
percben nem fog cserben hagyni.
És ezzel a revolverét félig kihuzta a tokjából.
– Pompás szervisz. Hat személyre van berendezve. Előbb jön öt kutya,
aztán a hatodik, a legnagyobbik kutya, én.
Reggel ujra megállt a csapat. Száz ember letette a fegyvert, ásót, kapát
fogott s egy puszta dombot körülárkolt. Aztán hosszu cölöpöket faragtunk
s belül körülcövekeltük az árkot. Az igy keletkezett kis erőd
megszállására a mi szakaszunkat rendelték, a tapasztalt Marnier vezetése
alatt. A domb azért volt alkalmas, mert alatta egy forrás volt, oly
közel, hogy ha a kulacsunkat madzagra kötöttük, az erődből ledobva is
meg lehetett meriteni.
Estefelé Cavalier összegyüjtötte a mi szakaszunkat és igy szólt:
– Fiuk, a parancs igy szól: Nyitva tartsátok a szemeteket és a
fületeket. Ha a piráták erre akarnak menekülni, gyorstüzzel vissza kell
riasztani őket. Látjátok ott a távolban azt a magas hegycsucsot? Ha azon
éjjel lángoszlopot, nappal pedig füstöt vesztek észre, azonnal
összeszeditek magatokat, s teljes gyorsasággal a hindu Ahmed vezetése
alatt észak felé törtök. Öreg Marnier, megértetted?
– Meg, mon commandant.
– Ahmedre azonban vigyázzatok. A többiek azt mondják, hogy ravasz hindu.
– Mi még ravaszabbak leszünk, mon commandant.
– Azt beszélik róla, hogy ha nem érzi Luong-Tom-Hi jelenlétének a
sulyát, hajlandó az árulásra.
– Majd belefojtjuk ezt az árulást.
– Jól van. Hat napra élelmet és egy kulit is hagytam itt, a ki főzzön.
Salut, mes enfants!
– Bonne chance, mon commandant! – felelt a szakasz.
Egy félóra mulva távozó bajtársainkat elnyelte az őserdő és a terjedő
homály. Mi pedig ott maradtunk a rengetegben: huszonnégy európai, egy
hindu és egy kinai. Marnier azonnal rám és Kertészre bizta Ahmedet és én
tüstént a természetrajzával kezdtem foglalkozni. Elővettem az angol
tudományomat, melyet a régi jó időkben Monte-Carlóban miss Sampsontól
szereztem, fizetvén érte négy hónapra hatezer frankot, s ezzel
közeledtem Ahmedhez. Nagy örömemre ő is törte az angolt, mert a második
bengál dsidásezrednél szolgált négy évet és igy megértettük egymást.
Kijelöltem neki a fekvőhelyét köztem és Kertész közt, a kivel
megállapodtunk, hogy négyóránkint fölváltva virrasztunk, hogy a hindut
szemmel tarthassuk. Ahmed elmondta, hogy régebben, mikor ő még nem volt
francia katona, milyen gazdag fiuk szolgáltak a légióban, ő négyet
szöktetett át Indiába s ezektől ezer rupiát kapott. A mit aztán kockán s
egyéb szerencsejátékon elveszitett. Én pedig, hogy az árulásnak még csak
gondolatát is kiverjem fejéből, elmondtam neki, hogy ezen az expedición
mindnyájan meg fogunk gazdagodni. Dü-Nam erődjében mesés kincsek vannak
fölhalmozva.
Ő a fejét csóválta.
– Ne hidd, uram, hogy sikert aratunk. Mind ott fogjuk hagyni a fogunkat.
Ha a föld fölött győzünk, Dü-Nam a föld alá buvik s oda nem követhetjük.
Különben is tizezer embere van és mi egy maroknyi nép vagyunk. Sohase
látjuk mi a várát. Ránk gyujtja az erdőt, bele csal a mocsárba. Sohse
fogjátok meglátni többé hazátokat. Jó éjszakát!
Egymásra néztünk Kertészszel.
– Megborzad az ember, ha ennek a fickónak a torokhangu jóslatait hallja.
S ha meggondolom, hogy erre van bizva a vezetésünk.
Kertészre nem tett olyan rossz hatást, mert nem értette egészen jól.
– Csak feküdjél le, öreg, majd vigyázok rá.
Nem kellett sok biztatás, elnyultam a pokrócomon s fülemre huztam a
köpenyegemet. Még egy ideig hallottam, hogy a kapu előtt álló őr egy
orosz nótát fütyürész, aztán elaludtam.
Arra ébredtem, hogy valaki megszoritja a karomat. A hold lenyugodott,
koromsötétség borult az erődre.
– Te Pali! – sugta Kertész, – a hindu megszökött.
Felültem.
– Szerencsétlen, elaludtál?
– Nem. Sőt mikor a hold lement, felültem és szememet folytonosan az ő
ágyára szegeztem. De nem láttam semmit ebben a pokoli sötétségben.
Hirtelen gyanu támadt bennem s tapogatni kezdtem. Nem volt ott.
– Semmi zörejt sem hallottál?
– Semmit.
– Hát kigyó ez az ember?
Valami tárgy repült be az erődbe s kint zuhanás hallatszott.
– Adieu, french soldiers! (Agyő francia zsoldosok!) – kiáltott kivülről
Ahmed hangja.
– Aux armes! – orditottam és fegyverrel kezemben két ugrással kint
termettem. Néhányan fáklyát gyujtottak, a többiek mellettem futottak.
– Mi az? – szólt Marnier.
– Ahmed szökik!
Az erdő szélén a sötétben megszólalt a hang:
– Sohse fogjátok többé meglátni hazátokat. Jó éjszakát!
Tizen lőttünk a hang irányába. A levelek lehulló forgataga zörgött egy
darabig, aztán minden csöndes lett. Marnier káromkodva lefutott a
dombról, s keresztülesett valamin.
– Fáklyát ide? Mi ez?
A legionista őr volt, fej nélkül.
– A fejet elvitte!
– Nem vitte el, – felelt Wladimir, s egy sápadt, véres fejet tartott a
fáklya fénye elé.
Az elszörnyedés kiáltása tört ki a keblekből… én nekem meg egy könny
gördült alá a szememből. A fej szegény Rosztov barátunké volt. Azt dobta
vissza a bandita az erődbe.


AZ EZERÉVES TEMPLOM.
Képzelhető a szakasz megdöbbenése. Az egész csapat dermedten állt s a
fáklyák vörös fényénél egymás arcán kereste a félelmet.
Elhagyott bennünket az egyetlen ember, a ki itt tájékozni tudja magát.
Elhagyott gyilkos tettel, gonosz, ellenséges szándékkal. Tán már egy fél
óra mulva cimborái, pokolbeli fenevadak fognak minden oldalról kisded
menedékhelyünkre támadni s megkezdődik az élethalálharc.
Kéz nehezedett a vállamra. Kertészé volt.
– Gyere sirt ásni.
Gépiesen, lassu léptekkel az erődbe mentünk, ásóért, kapáért, s a domb
alján, egy fa tövében gyorsan gödröt kezdtünk ásni. Valamennyien
odasiettek s puszta kézzel vagy szuronynyal segitettek. Ezalatt egy
sziciliai fiu a vastag fába szép keresztet vésett a bicskájával.
Legalább nem törik ki a vadállatok, vagy a vademberek. Tiz perc mulva
szegény jó pajtásunkat már leeresztettük a sirba és behantoltuk.
Előbb azonban levetkőztettük, fejét törzséhez illesztettük, s az egész
testet egy sátor fehér lepedőjébe göngyölgettük.
– Vigyázz! Imához! – hangzott Wladimir szava.
Mind levettük a sapkánkat és letérdeltünk. A sziciliai olaszul
elimádkozta a Miatyánkot.
– Elég! – szólt Marnier rekedt hangja az imádság után, – vissza mind az
erődbe s készüljünk a védelemre.
Odabent felelősségre vont bennünket s mi elmondtuk neki a dolgot ugy,
ahogy volt.
– Főbelövethetnélek benneteket, – mondá nyersen.
– Tessék! – feleltem, s vállat vonva ott hagytam.
– Ne bolondozz öreg! – szólt rá a káplárra Kertész, – nemsokára nagyon
meg találnád bánni, hogy két jó legionáriussal kevesebb áll melletted.
A kuli lépett Marnier elé.
– Engem elereszteni, káplár.
– Mit beszélsz?
– Elereszteni kulit. Kuli megtalálni Ahmedet, nyissz, levágni fejét.
Nincs semmi baj.
– Gazember, te is meg akarsz szökni? Csak maradj itt és főzz mindjárt
kávét.
– Ha nem menni azonnal, nem megtalálni Ahmed.
– Csitt! Rakj tüzet!
– Nem rakni tüzet. Pirátok jönni tüstént. Minket mind megölni. Kuli nem
maradni.
Marnier kihuzta revolverét. A kuli térdre esett.
– Oh káplár, nem bántani kuli. Kuli jó fiu, tüzet rakni.
És csakugyan oly buzgalommal fogott a munkához, hogy egy félóra mulva
mindnyájan egy nagy bögre forró fekete kávét kaptunk. A mi egy kis
meleget és bátorságot öntött tagjainkba.
A kaput elsáncoltuk, belül apró földhányásokat csináltunk, aztán a
szakasz fele lefeküdt aludni, a szakasz másik fele pedig fölvont
fegyverrel állt köröskörül, belül, a fal mellett a földhányásokon s
belebámult az alaktalan éjszakába. A gyáva kulit Marnier biztosság
okáért megkötöztette.
Én az őrtálló részhez tartoztam. Egész éjjel nem történt semmi. De a
csend s a vak homály idegessé tett. A szemem káprázott és a fülem zúgott
tőle. Egyszer Wladimir jött hozzám s elbeszélgettünk rettentő véget ért
pajtásunkról. Majd Kertész is oda jött, a ki jobban ismerte s tompa
suttogással, szaggatott mondatokban Rosztov halálát, vagy vigasztalan
helyzetünket tárgyaltuk. Egyikünk se tudott aludni. Marnier azonban ugy
horkolt, mintha otthon, Belgium nyájas földjén, a szülei házban aludt
volna.
Végre virradt. A mi itt annyit tesz, hogy a koromsötétből egyszerre
nappali világosság lett, a mi visszaadta lelkem nyugalmát. Éreztem a
fiatal erőt karjaimban, jó fegyvert szorongattam a kezemben, százhusz
ellenség halála rejlett a patrontáskámban, tehát önbizalmam is
visszatért. A mint fölváltottak, végigterültem fekvőhelyemen s mély
álomba merültem.
Mikor fölébredtem, már magasan járt a nap. A kuli vigan főzte az ebédet,
huslevest és rizskását száritott hallal, az őrök helyükön voltak, mint
éjjel, s a kapun csak egy kis nyilás volt, melyet egy pillanat alatt be
lehetett tömni. Marnier intett, hogy közeledjem. Egy kis haditanácsot
tartott azokkal, a kiket legjobban kedvelt.
– Fiuk, helyzetünk meglehetősen kétségbeejtő. Ha az üldözött pirátok
erre akarnak kitörni s mi közéjük puskázunk, rájok ijeszthetünk és
esetleg visszariaszthatjuk őket. De hátha Ahmed idehoz ezer olyan
embert, a kiket senki se szorongatván, nyugodtan megostromolhatnak
bennünket. Hisz azok ezt a rongyos fészket egyetlen rohammal
elfoglalhatják, s első sortüzünk halottait ide bedobhatják közénk és
maguk is utána ugorhatnak: ilyen vad támadásra vagyok én elkészülve.
– Az a kérdés, hogy gyorstüzzel hányat lőhetünk, mig ők az erdő szélétől
az erőd faláig futnak? – kérdém.
– Legalább ötöt minden ember.
– Nos, mondjuk, összesen százötvenet. És minthogy tömegbe lövünk, ez
jelent az ő részükre legalább négyszáz halottat és sebesültet. Ez
megtöri a rohamot.
Marnier komoran nézett maga elé.
– A számitásod helyes, de ez nem ér semmit. Ezeknek a gazfickóknak
százféle módjuk lehet a rohamon kivül az erőd elfoglalására.
– Miféle módjuk?
– Ha én azt tudnám, akkor előre elkészülnék a védelemmel. De ki láthat a
fekete lelkükbe?
Ratinszki, a lengyel, megszólalt:
– Én mint orosz katona résztvettem a turkománok ellen viselt
hadjáratban. Ott egyszer kipörköltek bennünket egy ilyen faerődből,
azzal, hogy valami égő szurokkoszorukat lövöldöztek ránk. A legénység
fele vagy megégett, vagy megfulladt.
– Ezt a módszert ők is ösmerik, – szólt Marnier, – ez ellen pedig nem
védhetjük magunkat. Csak már legalább a füstöt látnám azon a hegytetőn,
akkor tudom, hogy kezdődik a kombinált támadás s a pirátoknak nincs
külön idejük velünk vesződni.
Marnier mögött fölmerült a kuli sárga arca.
– Kuli nem rossz ember. Kuli ismerni vidéket, segiteni franciát. Nem
messze van egy templom. Ott jobb, mint itt, káplár. Ott nem félni
pirátától.
– Merre van?
– Itt hátra.
– Vladimir! Öt emberrel nézd meg! Óvatos légy!
Persze az ötben én is bent voltam. Fegyvert fogtunk.
– Előre, kuli, vezess!
Fölhuzott fegyverrel az erdőbe mélyedt a kis csapat.
– Régi templom, – szólt a kuli, – kuli nagyapja kis fiu volt, már akkor
régi templom volt. Ezek a nagy vastag fák kis bokrok voltak, templom már
akkor öreg templom volt. Visnu Isten ott aludni hétezerhétszázhetvenhét
esztendő előtt. Azóta szent templom.
– Van hozzá falu? – kérdém.
– Nincs.
– Hát pap?
– Kuli apjától hallotta, van egy öreg szent pap, a kinek fák adni,
madarak hozni eledelt. Kuli nem ismerni őt.
Olyan sürüségen mentünk át, hogy bajonettel kellett szétvagdalni a
bokrokat.
– Fogd nyakon a kinait, – szólt Vladimir tört németséggel, – mert
elillan.
Kraft, a porosz, Ratinszki, meg Bertolini, a sziciliai, voltak velünk.
Egyszerre csak elkezdenek veszetül topogni, káromkodni és puskatussal
szétütögetni.
– A kigyók, a férgek fészke! – kiáltott a kuli, – jaj, katona ur, segits
rajtam, nincs cipőm!
– Kapaszkodjál a hátamra!
A kuli egy perc alatt a hátamon termett s remegve átölelte a nyakamat.
Legalább nem kellett fogni s szabad lett a kezem. A mire nagy szükségem
volt, mert a következő pillanatban a legundokabb kis kigyók, férgek
milliói nyüzsögtek el lábam alatt s ugyancsak gázolnom s puskatussal
ütnöm kellett őket.
– Siess előre, mindjárt vége, – figyelmeztetett a kuli.
Leghátul voltam a nem éppen édes teherrel s bajtársaim után siettem, a
kik egészen kimelegedtek a nagy munkában. Szerencsésen áthaladtunk a
csuszómászók telepén. A kuli leszállt a hátamról, megfogta a kezemet,
megcsókolta s jól a szemem közé nézett.
– Te megmenteni kulit. Kuli jó fiu. Nem felejteni el.
E percben az erdő szélére érkeztünk s meglepetve kiáltottunk föl. Egy
alacsony domb alján találtuk magunkat, a tetőn egy szikladarabokból
durván összerótt épület állt. Barna és mohos volt. Oldalából, tetejéből
fű sarjadzott, fa nőtt ki. Szegletei, rései, lyukai tele voltak
madárfészekkel. A tisztáson egész rakás gém, daru, gólyaformáju madár
sétált. Csicsergés, csiripelés, berregés töltötte meg a levegőt. A kuli
intett és mi a dombot megkerültük. Egyszerre a kapuval álltunk szemközt,
s akkor egy szikladarabon ülve egy hófehér szakállu aggastyánt láttunk,
a ki a napon sütkérezett.
– A szent pap, – suttogott a kuli, – nem lát bennünket. Vak.
Megindultunk feléje. Egyszerre irtóztató zajjal vagy ezer madár rebbent
a levegőbe. Észrevettek. Az öreg fölkelt. (Az itt következő
beszélgetést, melyet a kuli tolmácsolt, később állitottam össze.)
Kiterjesztette karjait és rekedt torokhangon megszólalt:
– Mi bajotok kis madaraim? Mi vész közelit atyátok felé? Ellenséget
láttatok? Idegen emberek hatoltak magányunkba?
Az erdőből a madarak ijedt sikoltozása felelt.
Ekkor az aggastyán a következő szavakat kiabálta:
– Bálem, bálem, zorgodi, nálesz!
Egyuttal háromszor tapsolt. Erre valamelyik kősarokból sziszegve
hullámzott elő egy kétméteres kigyó, az agg elé járult s ott
összetekerődzött, de fejét felénk emelve, folyton sziszegett. Az öreg
lehajolt hozzá, mintha a sziszegését hallgatta volna. Mi borzadva
megálltunk. Aztán ujra fölemelkedett és szólt:
– Kik vagytok? Jó barát, vagy ellenség?
– Jó barát. Fehér katonák vagyunk és fegyvert viselünk, de nem bántunk
senkit, a ki nekünk békét hágy. Tisztelünk téged, aggastyán és
tiszteljük Visnu szent hajlékát.
– Fehér katonák, ti ölni és rabolni jöttetek ide, ti
megszentségtelenititek templomainkat és összetöritek isteneinket. Mit
kerestek itt a madarak világában, melyet ember lehelete oly ritkán
fertőztet be? Mit zavarjátok az én erdőm csendjét, életem nyugalmát? Mit
háborgattok imádságomban? Mit kényszeritetek arra, hogy imádság helyett
hozzátok intézett beszéd mocskositsa be ajkamat? Nem tudtok ti meghalni
otthon, hazátokban? Eljön értetek a halál ott is, miért jöttök eléje,
hogy hamarább belétek fojtsa rongyos életeteket? Vissza, mert rátok
eresztem a nagy kigyót, hogy belétek döfje a halált.
– Lelőjjem? – kérdé Kraft.
– Nem bántani szent embert, – rimánkodott a kuli, a kit a beszéd alatt a
hideg rázott.
Vladimir töprengve nézett rám. A templomot ki kellett kutatnunk, az
bizonyos, de irtózott a gondolattól, hogy kezet emeljen az agastyánra.
– Öreg ember, – szólt, – mi ki akarjuk kutatni a templomot, de semmihez
nem nyulunk és semmit el nem viszünk.
– A templomot? Ti, fehér férgek? – rikácsolta az öreg.
Abban a percben a kigyó magasra emelte a fejét és utálatosan sziszegett.
Kraft és Ratinszki egyszerre célba vették a fejét és lőttek. A dög feje
szétlocscsant, de teste görcsösen ugrált, vonaglott a gyepen, s valami
fekete lét fröcskölt szét, ugy, hogy mind undorodva tágitottunk.
Az aggastyán a dörrenéstől hátra tántorodott és reszketve támaszkodott a
templom falához.
– Öreg ember, – szólt Wladimir, – vonulj vissza és imádkozzál. Ne félj,
mi nem bántunk. Tisztelettel nézünk fehér szakálladra, de kigyódat
megöltük, mert gonosz állat volt. A mennydörgő halált bocsátottuk rá,
mely, tudod, ha akarjuk, utóléri a madarat is, még ha ezer lépésnyire
röpül is az ég magasságában.
– A kigyóm, a kigyóm! – siránkozott az öreg. Mintha összes energiáját
elveszitette volna. Bement a templomba, leült a szögletbe, valami
piszkos lepellel eltakarta a fejét és nem törődött semmivel. Lehet, hogy
sohse hallott puskadurranást, s az törte meg ennyire.
Mi kikutattuk a templomot. Bent egy négykaru kőbálványon kivül nem
találtunk semmit. E mögött állt a kődiván, melyen Visnu nyugodott. A
falak azonban tele voltak kinai irással és primitiv dombormüvekkel.
Tetejére, mely lapos volt, kőlépcső vezetett. Ez már valóságos vár volt,
pompásan lehetett védeni. Csak az volt a baj, hogy innen nem láttunk
arra a hegyre, honnan a jeladást vártuk. Igy Marnier azt határozta, hogy
az erődben maradunk, de ha baj lesz, a három kilométernyire levő
templomba hátrálunk. Mindjárt csináltunk is utat az erdőn át és most már
nyugodtabban vártuk a bekövetkezendő eseményeket.


ÉJJELI HARC.
Életem legválságosabb időszakához érkeztem, a mi alatt azt értem, hogy
ránk szakadt a harc, háboru és veszedelem, hogy hosszu időn keresztül ne
hagyjon el bennünket.
Ott álltunk az erődben, várva bajtársaink távoli jeladását, hogy
elinduljunk Dü-Nam erődje ellen. Ebben a várakozásban, hátunk mögött a
régi templommal, már a negyedik este szállt le ránk.
Kertész jelentette Marniernek, hogy egypár ijedt vad csörtetett
keresztül a tisztáson. Azt meg mindnyájan láttuk, hogy egy majomcsapat
menekült arra, a régi templom felé.
Marnier egypár régi tonkingi katonával összeállt, e jelenségekről
beszélgetni. De megint csak a kuli tudott okosat kisütni.
A tüz mellett kuporgott s ugy félfüllel hallgatta a tanácskozást. De,
ugy látszik, mindent hallott, mert hirtelen fölállt, mellére bökött és
szólt:
– Kuli tudni.
– No, beszélj fiu!
– Baj, nagy baj, – folytatta fejcsóválva és ijedt hangon a sápadt
legény, – ellenség jönni köröskörül, erdőben. Éjjel megtámadni posztot.
A katonák meglepetve néztek össze.
– Igaza lehet.
– Igaza is van.
– A megfigyelése egészen helyes.
Pár perc mulva az egész szakasz tudta, hogy a kuli mit mond.
– Igen, állatok futni emberek elől. Emberek közeledni hozzánk. Együtt
meghalni kulival mind.
És a szálas, szakállas, bajuszos, marcona férfiakon körüljártatta furcsa
vágásu, bamba szemeit. Most Marnier szólalt meg:
– Fiuk, ez élethalálharcot jelent. Készüljünk rá. Először is Pontarlier,
konyhafelügyelő, dupla porciót adsz ki vacsorára.
Helyeslő mormogás hallatszott a csapatban. A vén katona praktikusan
fogta föl a dolgot, tudta, hogy a jóllakott legionista ugy verekszik,
mint száz ördög.
– Azután adj ki bőven fekete kávét és rumot. Lakomát csapunk ma.
– Hátha ez lesz az utolsó vacsoránk, – szólt Kraft, a porosz Herkules,
elgondolkozva.
– A mig a vacsora készül, mindenki megnézi a fegyverét, s cakkumpakk
öltözködik. A megmaradt élelmiszereket elosztjuk és a borjuba pakkoljuk.
A kulacsokat töltsétek meg vizzel. Vacsora után a pléhedényeket is.
Szomjasak leszünk a puskaporfüsttől…
A szakasz gyorsan végrehajtotta a parancsokat. Csend volt, csak a
puskakakasok csattogtak.
Szegény Schultz, egy fiatal elszászi fiu, láztól gyötörve, az egyik
sarokban feküdt, s képtelen volt arra, hogy egy pohár vizet igyék. Mikor
észrevette az előkészületeket, siránkozó, gyönge hangon megszólalt:
– Elmegyünk, káplár ur?
– Nem, de támadást várunk.
– Káplár ur, az ég szerelmére, ha retirálnak, ne hagyjanak itt engem.
Marnier sötéten nézett rá.
– Ne félj, fiu, nem hagyunk itt.
Kraft a fülembe dörmögte:
– Jobb volna egy revolvert adni neki. Hadd lőjje főbe magát, ha szorul a
kapca.
Marnier lépett hozzánk.
– Azon gondolkozom, nem volna-e okosabb, most mindjárt a régi templomot
elfoglalni. Itt ugy se soká tarthatjuk magunkat.
Ez komoly és megfontolandó megjegyzés volt, de Pontarlier dobolni
kezdett pléhkanalával a kotláján, a mi azt jelentette, hogy kész a
vacsora. Letelepedtünk, legtöbbnyire a tűz körül, s mondhatom,
fenomenális étvágygyal ettünk. Először is jó levest, huskivonattal
erősitve. Azután juhhusos rizskását. Majd előkerültek a katonai
iszákokból különböző, tudja isten hol összelopkodott holmik: sajt,
mustár, hagyma. Mindenki kinálgatta társait. Marnier körülnézett.
– Fene nagy a testvériség most, a halál árnyékában. Máskor a szemét
kilopnátok egymásnak.
– Én csak arra vagyok kiváncsi, – szólt Kraft, a ki vacsoráját
leghamarább eltüntette, – hogyan leszünk a dohánynyal és a pálinkával?
– Azt nem kapsz, – mondám a porosz óriásnak.
– Nem bizony, – szólt Wladimir, – tudod, hogy a valódi legionista életét
és vérét föláldozza pajtásáért, de dohányát és pálinkáját soha meg nem
osztja.
– Hisz az tartja bennünk a lelket, – szólt a kis sziciliai, miközben egy
ágacskából fogpiszkálót faragott és hófehér fogai közé dugta.
– Nézzétek a palermói őrgrófot, – gunyolódott Kraft, miközben a csipős
mustárt kenyérre kente, mint a vajat, – még arra is van gondja, hogy
kipiszkált foggal masirozzon a másvilágra. Látszik, hogy előkelő
briganti-körökben nevelkedtél.
– Nem is a mecklenburgi istállókban, – vágott vissza az olasz.
– Ne bántsd, hisz tudod, hogy csaposlegény volt Potsdamban, – szólt bele
Kertész, – azzal a speciális megbizással, hogy kidobálja a
rendetlenkedőket.
Kraft megvetőleg nézett körül.
– Hisz ha alkalmasabb időben volna, megmutatnám nektek,
barázdabillegetők, hogy az egész szakasz nem tud lebirni.
– Csitt! – szólt Marnier, – majd lesz alkalmad nemsokára a pirátákon
megmutatni. Vizért menjetek. Mindjárt sötét lesz. Félszakasz teljes
készenlétben a falra! Kuli, a kávét!
A kimosott pléhedények egy perc alatt megteltek vizzel és sorba voltak
állitva, hogy az eltikkadt harcosok szomjukat olthassák. Egypár fáklyát
a földbe tüztünk, hogy adott pillanatban meggyujthassuk. A kuli szépen
körülhordta a kávét, az őrök is kaptak. Egyszerre megállt Marnier előtt:
– Káplár ur, kulinak nincs fegyver, adj neki szegénynek.
– Minek neked, fiu?
– Kuli harcolni, s ha vége, puff, fejbelőni magát, hogy piráták el ne
fogják.
– Adj neki Marnier, jó fiu az, megbizhatsz benne.
A kuli hálás mosolylyal nézett rám, átvett a káplártól egy revolvert,
megcsókolta és a keblébe rejtette. Eközben egészen sötét lett. A tűz
világa vörös fényt vetett ránk, a mint ott puskáinkat térdünk közé
fogva, hallgatagon bámultunk magunk elé s apró fapipánkat szivtuk.
– Fiuk! – szólt Marnier halkan, mintha a piráták már ott fülelnének a
fal tövében, – ne retiráljunk most a templomba?
– Ezt világossal kellett volna megtenni, öreg, – felelt Wladimir, – ezt
a poziciót meg kell tartanunk reggelig, ha már eddig bent maradtunk.
Akkor is bajos lesz retirálni, föltéve, hogy sebesültjeink lesznek.
– Hát akkor itt maradunk. Ez a parancs.
Kertész hozzám hajolt.
– Pali, ha elesem, a jobbik belső zsebemben három levél van, szüleimhez,
testvéreimhez és egy barátomhoz. Vedd magadhoz, s ha valaha kijutsz
ebből a pokolból, küldd el nekik.
Megszoritottam a kezét.
– Nyugodt lehetsz.
– Megteszed-e azt is, hogy megirod, milyen körülmények közt haltam meg?
– Megteszem.
– És neked nincs semmi kérésed?
– Nincs.
– Apád, anyád, testvéreid?
– Nincsenek.
– Barátaid?
– Nincsenek. Én már meghaltam régen. És halottnak is hisz mindenki. Az,
hogy nemsokára egy tonkingi golyó átfurja a szivemet, részemről semmi
különös intézkedést nem tesz szükségessé. Elbucsuztam az élőktől,
leszámoltam az élettel. Egykor vidáman és léhán éltem, aztán számüztem
magam a légióba s remélem, hogy itt hagyom a fogamat.
– Mind itt hagyjuk, – mormogott Kertész, – s talán évszázadok telnek el,
mig ujra fehér ember vetődik e helyre, s látva szétszórt csontjainkat,
nem is sejti, hogy ezek a civilizáció első pionirjai voltak.
Észrevettem a tüz meg-meglobbanó fényénél, hogy Wladimir hosszu, meleg
pillantást vet rám. Mi már régen elhelyeztük egymásnál a végső
akaratunkat. Én tudtam, hogy az ő belső zsebében van egy levél
édesanyjához cimezve. S ő is tudta, hogy énnekem nincs izenetem senki
számára a világon.
E pillanatban egy lövés dördült s a falnál álló Ratinski, a lengyel,
átlőtt mellel zuhant az erőd közepébe.
– Nom d’un chien! – üvöltött Marnier, – feleljetek! Fedezzétek
magatokat!
Wladimir, Kertész meg én kezet szoritottunk s egy ugrással egymás
mellett a palliszádnál termettünk. Nem kellett kommandó senkinek. Vén,
tapasztalt katonák voltunk mind. A honnan a magányos lövés fölvillant,
azonnal odalőttek öten s a fölhangzó halálorditás és átkozódás
bizonyitotta, hogy a golyók találtak.
Irtóztató lárma felelt a lövéseinkre. Köröskörül az erdő mintha
megelevenedett volna. Majd egy hatalmas kürt szava zugott végig, majd
pedig éles fütyölések hallatszottak. Egyszerre golyózápor sivitott el
fejünk fölött. Azonnal riposztiroztunk a tüzvonal irányában.
– Most lebukni a fejjel, mert ők is meglátták a tüzvonalunkat! –
rikácsolt Marnier.
Ideje volt a figyelmeztetésnek, mert egy második sortüz recsegett, mely
már sokkal alacsonyabban ment. A golyók megkoppantották a palliszádok
tetejét. A mint a földön térdelve hallgattam ezt a barátságos
kopogtatást, hátranéztem. Szegény lengyelünk már meg volt halva, Kraft
pedig a tüz mellett guggolt és parázszsal pipára gyujtott.
– Te Marnier! – szólt Wladimir. – Ebben a pokoli sötétségben el lehetünk
készülve, hogy hason idecsusznak, s két ugrással a nyakunkon teremnek.
– Ha pedig égő fáklyát tüzünk az erőd ormára, kitünő célpontul
szolgálunk nekik.
– De legalább nem lepnek meg. Csak hadd lövöldözzenek. Nem mutatjuk