Galambos Pál naplója; Jobbadán Amerikában - 05

… Behunytam a szememet és elhatároztam, hogy mindez csak lázálom… Nem
tudom, meddig feküdtem igy… Mikor ujra kinyitottam szememet, Wladimir
ült mellettem. Megkerestem a kezét és gyöngéden megszoritottam.
– Igaz mindez? Vagy rossz álom?
– Álom. Igyál vizet és ne törődjél semmivel.
– Add ide a kezedet.
Megfogtam a kezét és oly édesen aludtam, mintha édesanyám őrködött volna
fölöttem.
Egy hét mulva egészen jól voltam, s Wladimir karján kimehettem az
udvarra. A mint a szabadban nagy lélekzetet vettem, egyszerre tisztán
emlékeztem mindenre.
– Wladimir, ketten vagyunk?
– Ketten.
– Hol van szerencsétlen barátunk?
Wladimir fölmutatott az ég kék végtelenségére.
– Ott.
– De eltemették legalább?
– A kapitány kidobatta a sivatagba. A sakálok százai marakodtak rajta
egész éjjel. Reggelre már a csontjait se találtuk meg. De én megjelöltem
a helyet, s oda járok imádkozni.
– Wladimir, vezess oda. Imádkozzunk!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


EL ÁZSIÁBA!
Nielsen rémtette után türhetetlen lett a légió helyzete. Joli kapitány
vad szenvedélylyel szerette a feleségét és sötét gyülölettel nézett
minden legionistára. De különös figyelmet szentelt azoknak, a kikről a
durva ruha alatt is látszott, hogy egykor az uri osztályhoz tartoztak.
Ezeket rendelte mindig a legkomiszabb munkára. Napról-napra kivonultunk,
ásóval, kapával a kezünkben, utat csinálni, vagy az elhatalmasodott,
elburjánzott kaktuszokat irtani. S mikor fáradtan, mint a kutyák, s
éhesen hazatértünk, az udvarban sorbaállitva appelnominal-lal,
diáknyelven katalogus-olvasással szekiroztak bennünket. Éjjel pedig
rendesen riadót fujtak, s szakadó esőben masiroztattak tiz
kilométernyire és vissza, minden cél és haszon nélkül.
A légió morogni kezdett. Sötét, emberevő ábrázattal álltak a glédában s
a kapitányt egy tigris tekintetével kisérték. Ez azonban nem törődött
vele, sőt annál jobban kegyetlenkedett.
Mikor aztán a kapitány egy részeg legionistát ököllel leütött, akkor
betelt a mérték.
Egy forszirozott éjjeli menetelés alatt valaki rálőtt a kapitányra, s
kilőtte alóla a lovát. Ugy lezuhant, hogy elveszitette az eszméletét.
A légió dermedten megállt. A tisztek és altisztek azonnal előre
futottak, s részint revolverrel, részint puskával körülállták a
kapitányt, mert azt hitték, hogy ez lázadás, s a légió mindnyájukat
masszakrirozni fogja.
Egy darabig farkasszemet néztünk egymással. A hold bevilágitotta a
különös jelenetet, a zord afrikai sivatag közepén.
A kapitány magához tért, kihuzta a kardját s kilépett tisztjei köréből.
– Szakaszonként előre! Fegyvervizsgálat! – kiáltott messze csengő
hangon.
Igy akarta megtudni, hogy ki lőtt éles patronnal. A cél mindnyájunk
előtt világos volt. Egy éles hang megszólalt a zászlóalj hátsó sorában.
– Kilőni a fegyvert, de a levegőbe! Készülj!
A kézbe kapott fegyverek zöreje hallatszott.
– Kész! A levegőbe! Tűz! – kiáltott az iménti hang.
A zászlóalj sortüze dördült. Tessék most fegyvert vizsgálni. Minden
puskacső egyformát mutatott.
A kapitány toporzékolt és kivont karddal a légiónak rohant. De tisztjei
lefogták. Egy jóképü és kedvelt fiatal hadnagy vette át a vezetést s
hazavitte a zászlóaljat. Hallgatag, komor menetelés volt ez. A kapitány
és tisztjei utánunk kullogtak.
Az erődhöz közel a tisztek elsiettek mellettünk s nemsokára hallottuk,
hogy odabent megfujták a riadót.
Le akarnak bennünket fegyverezni. Wladimirre néztem.
– Mit csináljunk? – kérdém halkan.
Wladimir hátrafordult.
– Fiuk, ez élet-halál harc köztünk és a kapitány közt, – szólt
félhalkan; – adjátok ki a jelszót, hogy az udvarban négyszögbe állunk és
lassan hátrálunk a mi kaszárnyaépületünk felé. Ha aztán azt megszálltuk
és védhetjük, akkor alkudozhatunk a kapitánynyal.
A légión végigfutott a parancs.
– Csak az én kommandómra hallgassatok! – adta tovább Wladimir.
– Megértettük! – jött vissza a felelet a sorokból.
Szivdobogva haladtunk be az erőd kapuján. Ott már nagy félkörben állva
vártak ránk a fegyenc-század, a szenegáli néger tirailleurök s a spáhik
csapatja gyalog.
A négerek előtt állt a kapitány.
– Jobbra át! – vezényelt a hadnagy.
– Négyszögbe! – felelt vissza Wladimir, s a zászlóalj villámgyorsan
karréba állt.
– Vigyázz! – kiáltott ujra Wladimir, – a kaszárnyánk felé lassan
hátrálj!
A négyszög pár másodperc alatt a házhoz ért s ajtón, ablakon beugrált.
Mire a kapitány magához tért meglepetéséből, már minden be volt zárva,
az ablakok matracokkal betömve, az ajtók gerendákkal eltorlaszolva. A
Wladimirtól kiválasztott emberek a lapos háztetőre siettek, a többi lent
őrködött.
– Nyilt lázadás, – orditotta a kapitány. – Megálljatok gazemberek,
kipörzsöllek a fészketekből.
A tisztek az udvar közepén tanácskozásra gyültek össze. Jó félóra mulva
közeledett felénk a rokonszenves hadnagy.
– Hé, legionisták! Ki a vezetőtök?
– Én, Wladimir.
– Ön? Jó. A kapitány azt kivánja, hogy adják ki azt, a ki rálőtt.
– Nem lehet. Örüljön a kapitány, hogy ép bőrrel menekedett.
– Ha nem fogadnak szót, ostrommal beveszi a házat és megtizedelteti a
légiót.
– Legyen szerencsénk! – felelt Wladimir, – majd meglátjuk, ki az
erősebb. Különben valamennyiünket el nem pusztithat s hacsak egy is
életben marad a légióból, az az egy meg fogja őt ölni.
– Ez az utolsó szava?
– Ha ellenben okos lesz, eláll minden további inkviziciótól és a mai
lövést csak figyelmeztetésnek veszi, akkor mi is visszatérünk az
engedelmesség utjára.
Hangját mindenki hallotta, a ki az udvarban állt.
– Még tán bocsánatot is kérjek a légiótól? – kiáltott a kapitány. –
Hadnagy ur! Szakitsa meg az alkudozásokat. Majd az én gondom lesz,
hogyan bánjak el a lázadókkal.
A tisztek visszavonultak; az erőd falaira dupla őrszemeket helyeztek el,
az udvar és a kapu őrizetére a senegáliakat rendelték, a kik nagy
tüzeket raktak. Wladimir öt embert a háztetőn hagyott vigyázni, a többi
pedig lement a nagy kaszárnyaterembe, a helyzetről tanácskozni. A vad
fickók arcán egy kis meghökkenés mutatkozott. Tudták, hogy nagyot mertek
s ha most okosan nem viselik magukat, számukra se irgalom, se kegyelem.
Wladimir fölhágott egy ágyra s szólt:
– Bajtársak! Itt az ideje, hogy higgadtan számot vessünk magaviseletünk
következményeivel. Ha kiadjuk Fernandezt, a ki a kapitányra rálőtt,
agyonlövik, az bizonyos. Azt pedig nem engedhetjük meg, hogy ő
meghaljon, holott a kapitánynak a hajszála se görbült. Mi tehát az ő
ügyével közösséget vállalunk, vagyis a lázadás utjára lépünk. Mi vár
ránk? Vagy megostromolják a házat s akkor nagy vérontás lészen, vagy ki
akarnak éheztetni s ezt nem várjuk be. Egy golyó a szivben: sebaj,
katonahalál. De az éhségtől összeroskadni: ocsmány dolog. Ha tehát
huszonnégy óra alatt nem támadnak, akkor előkészületeket teszünk a
kitörésre. Cakkumpakk neki vágunk a sivatagnak, Tunisz felé s ott
beállunk a bey hadseregébe…
– Ha kell, beállunk töröknek! – kiáltott egy olasz.
– Jobb életünk lesz, mint ebben az istenverte sivatagban, a hol még
hozzá rugdalnak bennünket, mint a kutyát, – folytatta Wladimir.
– Ugy van, helyes! Jól beszél! – kiabálták a katonák.
A háztetőről sietve jött le egy őr s jelentette:
– Egy spáhitiszt, két legénynyel, most vágtatott el Furn-Hassza felé…
– Segitségért ment, tehát ostromolni fognak.
– Jó, csak jöjjenek!
Harci láz villant meg a szemekben. Wladimir megvárta, mig a zaj
lecsillapul, aztán folytatta:
– Első dolgunk, számba venni élelmiszereinket s beosztani. Mindenki
hordja ide az elemózsiát.
Nagy sürgés-forgás volt egy darabig s a földre teritett katonaköpenyeken
valami háromszáz prófunt halmozódott össze. A mihez száznyolcvanan
voltunk.
– Hogy állunk viz dolgában?
Szerencsére távollétünkben az otthon maradt maródiak az összes dézsákat
telehordták vizzel s igy ezzel is bőségesen el voltunk látva.
– Bajtársak, e perctől kezdve tilos a mosdás. A vizes-dézsákat is
állitsátok ide sorba… Reggel, délbe, este kap mindenki egy karaj
kenyeret és egy pohár vizet. A kiosztásra Galambos felügyel Pillerrel,
Krebákkal, Zimmermannal és Szigorinnal. Ők ügyelnek arra is, hogy
napközben a készletet senki meg ne dézsmálja… Jó lesz igy?
– Jó, jó! – kiáltottak a katonák.
Egy vén legionista a fejét csóválta.
– Én azt mondom, parancsnok, hogy vágjuk ki magunkat, mielőtt a segitség
megérkezik. Most több sánszunk van a szabadulásra.
Wladimir intett, hogy nem.
– Maradjunk csak. Azt hiszem, hogy még békésen is elintézhetjük az
ügyet, anélkül, hogy egyetlen bajtársunkat is föláldoznók…
– Bár ugy lenne, de én nem hiszem. Nekem különben teljesen mindegy, most
gebedek-e meg, vagy tiz év mulva. Csak dohányom legyen.
Ez a cinikus öreg katona egy Marnier nevü, kalózpofáju belga volt, a
legnagyobb zsivány a légióban. De nem pénzt, csak pálinkát, dohányt és
prófuntot lopott. Ezt is hirtelen abbahagyta már jó idő óta. Mivel én
sokszor adtam neki dohányt, irántam különös jóakarattal viseltetett.
Soha nem tegezett és a jelenlétemben nem káromkodott, pedig a légióban
ugyancsak divatban volt a káromkodás, a világ összes nyelvén.
Hajnalhasadtakor ketten kerültük föl Marnierrel őrnek a háztetőre. Nem
igen voltam beszédes hangulatban. Államat a puskámra támasztva, bámultam
a fölkelő napot. Egyszerre csak megszólal Marnier:
– Bajtárs, valami titkot akarok önnek elárulni.
– Beszéljen.
– Titkom az élelmezési kérdésbe vág. Tudja-e, hogy a légió házából
alagut vezet az erőd élestárába?
– Most hallom először.
– Ugy bizony. Mikor először ide kerültünk, egy távozó barátom három
pakli dohányért elárulta, hogy az alagut az ő ágya alatt kezdődik s az
éleskamra faláig ér, s ajánlotta, hogy folytassam. Meg is tettem. Be is
fejeztem.
– Mivel?
– Szuronynyal.
– Nehéz lehetett.
– Próbált embernek nem nehéz. Ceutában gályarab voltam, s onnan ily
alaguton szöktem meg. Mióta itt vagyok, hat kilóval hiztam, mert
pompásan élek… és okosan… csak annyit eszem, hogy észre ne vegyék a
hiányt. Csak az a bajom, hogy a mult héten a két szomszédom, két
akasztófára való spanyol észrevette, hogy éjjel az ágy alá bujok és
eltünök. Rám lestek és rám rontottak… Most már őket is élelmeznem kell…
Ugy látszik, a sergent-fourrier, meg a sergent-major, a kik onnan a
szakácsnak kiadnak, maguk is lopnak, mert különben a mi nyomainkat
észrevennék.
– Hát miért árulja el mindezt nekem?
– Miért? Ön ugy se osztozkodik a lopott holmin, azt tudom. Aztán meg, ha
csakugyan a kiéheztetésünkhöz fognak, akkor, ha önnek tetszik,
áthordhatjuk az egész kamarát ide.
– Helyes. Egyelőre ne szóljon senkinek. Majd, ha ugy fordul a dolog,
figyelmeztetem Wladimirt.
– Helyes. Csak azt akartam elérni. Most már egy becsületes ember is tud
a dologról, nemcsak az a két spanyol gézenguz.
Reggel, a mikor a _distributiont_ (élelemkiosztás) fujták, a legionisták
sovár szemmel nézték a konyha körül sürgő bajtársaikat, kezükben a
párolgó csajkával. Morogva rágódtak a karaj kenyeren és itták hozzá a
vizet.
– Tetszik egy kis sajt? – sugta Marnier.
– Köszönöm, nem eszem.
Éreztem, hogy a sajtevés bajtársaim cserbenhagyásával volna egyenlő. Nem
akarok különb kosztot, mint az övék.
Délfelé nagy bámulattal látjuk, hogy a kiküldött spáhik visszatérnek, s
közöttük egy staféta lovagol, öt afrikai lovas-vadász kiséretében.
Mi történt?
A staféta, egy chasseur-tiszt, a kapitány házába ment. Egy negyedóra
mulva látjuk, hogy egy fiatal hadnagyunk sietve közeledik felénk.
– Hej, legionisták, ott van Wladimir?
– Itt vagyok, hadnagy ur.
– Parancs jött a tengerészeti minisztériumtól, a légió azonnal megy
Szidi-bel-Abbeszbe, onnan Oránba és onnan Tonkinbe…
– Tonkin? Tonkinbe megyünk?… Halljátok, fiuk… Ázsiába megyünk…
Egy legionista a levegőbe dobta a sapkáját.
– Hurrá, Tonkin!
– Hurrá, hurrá! – kiáltott a sereg, mely e percben már zsufolásig
megtöltötte a háztetőt.
– Mi történt Tonkinben? – kérdém a hadnagyot.
– Lázadás… Háboruba megyünk…
– Vive la guerre! Éljen a háboru!
Mikor a zaj lecsillapult, Wladimir szólalt meg:
– De hadnagy ur, előbb talán el kellene intézni ügyünket a kapitánynyal.
– Törődik is veletek a kapitány… áthelyezték a tengerész-gyalogosokhoz,
a hol azelőtt szolgált s azonfelül a legutóbbi hadjáratért
becsületrendet kapott.
– Nem akar bosszut állni?
– Eszeágában sincs. Azt mondta, mit okoskodjék tovább veletek, ugy is
ott vesztek mind Tonkinben.
– Becsületszavára?
– Becsületszavamra. Ha legkisebb bajotok történik, én állok a lázadás
élére.
– Hurrá, éljen a hadnagy!
Igy ért véget szerencsésen a lázadás. A kapitány még az este ott hagyott
bennünket s a chasseurökkel Szidi-ben-Abbeszba utazott. Mi pedig
bucsulakomát csaptunk, dupla adag rummal… A mi azonban a két spanyolnak
nem volt elég, mert egy hordó rumot loptak az alaguton át, s azt egy
félóra alatt többedmagukkal megitták… A miből óriási verekedés lett, az
egész garnizonnak bele kellett avatkoznia. De már későn volt… a két
spanyol agyon volt verve. Azt hiszem, Marnier keze benne volt, mert a
vén közkatonában volt bizonyos zsivány becsületérzés s komisz dolognak
tartotta akkor is lopni, mikor ugy is jól ment a sorsuk.
Jegyzőkönyvet vettek föl az esetről, s meginditották a vizsgálatot. Máig
sincs befejezve. Egész szolgálatom alatt ilyen ügyekben egyetlen komoly
vizsgálatot se láttam. Ki törődött ennek a nagy csürhe kalandornak az
életével?
… Tán csak nekem jutott az eszembe, mikor a két olaj-barna fiut véresen
kiteritve láttam, két granadai vagy barcellonai öregasszony, a kik mától
kezdve hiába várják haza a kedves fiukat.


TONKIN FELÉ.
Hajnalban utrakeltünk Szidi-Bel-Abbesz felé, homoksivatagon,
kaktuszokkal benőtt földeken és sziklás, kemény talaju vidékeken
keresztül. Leirtam már ezt az afrikai marsot, nem akarok ujra rátérni,
de azt mondhatom, hogy volt mit cipelnünk. Mindegyikünk hátán egy
óriási, fekete vitorlavászon-borju, tele a holmikkal, minden második
ember egy összegöngyölitett sátrat visz, a kinek nincs sátra, az viszi a
főzőkészüléket. A sátor és borju negyvenkét kiló. Ehhez jön a
Lebel-fegyver, magazinjában nyolc patronnal, négy és fél kiló, azonkivül
még kilencven töltény. Ha hozzá veszem a kétliteres kulacsot, melyet
reggel mindig megtöltöttünk vizzel (ebből főztünk levest, kávét, ittunk
és mosdottunk), hát beláthatják, hogy a szegény legionárus ugyancsak
görnyedt a hosszu mars alatt, – néha ötvenkét kilométert is tettünk egy
nap alatt.
Szidi-Bel-Abbesz egy közönséges arabs város, melynek már vasuti állomása
is van. Ha csak szabad időm volt, az állomásra mentem s bámultam a
vonatok jövését-menését. Rosszul fejeztem ki magamat. Nem bámultam,
valósággal élveztem, mert abba az édes illuzióba ringattam magamat, hogy
Európában vagyok. Különben pedig a városon kivül, rozoga barakkokban
laktunk, melyeken keresztülfujt a szél és beesett az eső. De ez még
hagyján. Karácsony felé közeledtünk s gyakran dühöngött a bóra, a mely
lehütötte a hőmérsékletet s havat hozott. A barakktábor körül kiállitott
őrök sokszor dermedten rogytak össze s a patrol hordta be őket a
helyükre.
Mondanom se kell, hogy én és Vladimir boldogok voltunk a hó láttára.
Orosz és magyar hazánk jutott eszünkbe, a csengő szánok, a vadászatok, a
korcsolyázás. S karácsony este egy kis fát gyujtottunk a barakkban, nagy
bámulatára elvadult társainknak, a kik bizonyára azt se tudták, hogy
micsoda ünnep van ma. Vladimir egy kis Szűz Máriás amulettel lepett meg,
én pedig őt egy csinos fapipával, melybe belefaragtam a nevét. Sőt
Marniernek, a vén belgának is vettünk közös erővel két pakli dohányt s
egy üveg pálinkát.
Éjfélkor pedig elmentünk a dominikánusok kis templomába misére.
Társaink, a kik nem voltak szolgálatban, az abszinttől félig ittasan
hevertek, vagy daloltak a barakkokban. Dupla porció abszint: ez
jelentette náluk az ünnepet.
A légió rakoncátlan legényei és az arab lakosság közt folytonosak voltak
a surlódások. Uj év előtt az ezredes parancsba adta, hogy elvárja, hogy
az esztendő első napján a légió tisztességesen viseli magát. Nagy oka
volt erre az ezredesnek, mert az ujévet a légió rendkivüli kihágásokra
szokta felhasználni. Ugy volt most is. Életveszélyes volt e napon
Szidi-Bel-Abbesz utcáin mutatkozni. A légió részeg katonái bajonettel
hadonászva tántorogtak ide-oda és mindenkit inzultáltak. Ebből nagy
verekedések támadtak, s estig hét arabot és két spanyolt öltek meg. Az
arabokról jegyzőkönyvet vesznek fel, s ezzel az ügy el van intézve, a
spanyolok dolgában egy kis vizsgálat is volt, de a vége mégis csak
jegyzőkönyv, melyből kiderül, hogy a szerencsétlen hispániai öngyilkos
lett, vagy szivszélütés ölte meg.
Mi ebéd után Vladimirrel kávéházba mentünk s ott sakkoztunk estig egy
müvelt arabbal, a ki Párisban a Louis le Grand-liceumot is elvégezte. A
városban is vacsoráltunk s utána egy kis puncsot eresztettünk meg. Éjfél
tájban óriási zenebona támadt. Egy csapat legionárius, abból a
kiéhezett, elzüllött fajtából, mely egy korty pálinkáért odaadja a
kenyerét, betört a vásárcsarnokba rabolni. A bent levő két arab őr
revolveréhez kapott s két legionistát halálosan, négyet könnyen
megsebesitett. Mire a katonaság megérkezett, az épek mind elillantak s
csak a haldoklók és sebesültek jajgatása hallatszott. A két arab őr a
szó szoros értelmében darabokra volt tépve, vagdalva. A nagy kravallra a
lebujokból mind oda tódultak a legionisták s a sebesültek elszállitása
alatt szitkozódva fenyegették az arabokat, hogy fölgyujtják a várost. Az
ezredes riadót fuvatott s turkókkal összeszedette és a táborba vitette
az összes legionistákat.
Hogy kik vettek részt a betörésben, sohse lehetett megtudni. A
halottakat eltemették, a sebesültek fölgyógyultak, de nem árulkodtak,
néhány jegyzőkönyvet fölvettek – s ezzel vége volt. Annyi azonban
bizonyos, hogy a rablásban Marnier, az öreg csirkefogó benne lehetett,
mert három napig olyan fenomenális borjubecsinált levest főzött nekünk,
sok karfiollal, hogy (mint az öreg magát kifejezte) még a köztársaság
elnöke is azt mondta volna: _Édes Marnier, adjon még egy tányérral_.
Az öreg ragaszkodott hozzánk, mint egy hű kutya, mert emberileg bántunk
vele s a viselt dolgait sohse bolygattuk. Az pedig sokat ér a légióban,
ha az embernek egy ilyen félelmes, mindenre elszánt, semmitől vissza nem
riadó protektora van.
A véres ujesztendőnek mégis lett egy eredménye: parancsnokságunk
megsürgette az ezrednek Tonkinbe való elszállitását. Az ellátás ez
időben roppant rossz volt. Ha egy arab kereskedőnek nem csináltam volna
francia fogalmazványokat, a mivel pár frankot kerestem, jóformán folyton
koplaltunk volna Wladimirrel. Az idő se kedvezett. Éjjel hó és fagy,
nappal folytonos eső. S a légiót rossz magaviselete miatt szigoritott
szolgálattal büntették. A szolgálat áll reggel hólapátolásból, aztán
őrtállásból. Két óra helyett három óra hosszat kellett őrtállani s félig
megdermedve kerültünk vissza az őrszobába, helyesebben őrsátorba,
melynek összes butorzata két pad, ezen kucorgunk, igyekezvén, hogy
lábunk a tócsákba ne érjen, melyekkel a föld tele van.
Ezekben a napokban tüzte fel az ezredes Joli kapitány mellére a
becsületrendet, ugyanakkor egy őrmester _médaille militaire_-t kapott. A
dolog nagy parádéval történt, a város főpiacán kirukkoltak a spáhik, a
turkók és mi. A parádét a spahik ezredese vezényelte. Befelé fordulva
négyszöget képeztünk. A négyszög egyik oldala turkókból, két oldala a
légióból, negyedik oldala spahikból állt – ezek voltak a legszebbek,
lóháton, vörös-fehér burnuszszal. A négyszög közepén legelől foglaltak
helyet Joli kapitány, mellette az őrmester, mind a ketten kivont
karddal. Mögöttük állt egy-egy tiszt a spahik, turkók és a légió
zászlajával. Ezek mögött az összes dekorált tisztek és altisztek,
szintén kivont karddal. Az ünnepeltek előtt állt a két ezredes. Az egyik
csengő hangon, francia modorban nagy beszédet vágott ki, melyben sűrűn
szerepelt a _zászló becsülete, Franciaország dicsősége, a nemzeti
hagyományok, a gall vitézség_. A beszéd után a keresztet Joli kapitány
mellére tüzte, kivont kardjával kétszer vállon ütötte, megölelte és két
orcáján megcsókolta. A zenekar a _Marseillaiset_ játszotta, mi
tisztelegtünk. Az őrmester se lovaggáütést, se csókot nem kapott, csupán
kézszoritást és _Marseillaiset_. A civil közönség levett kalappal nézte
a parádét s hallgatta utána a Carnot dicsőitésére készült _Père la
Victoire_-t, melyet akkor már Paulus világszerte hiressé tett.
Megjegyzem, hogy a zenekar se a Marseillaiset, se az utóbbit nem tudta
tisztességesen eljátszani.
A napok és hetek unalmasan teltek. Közben az orvos megvizitált és
kiválogatta azokat, a kik a tonkini szolgálatra alkalmatlanok. Érdekes
volt a légió egy tonkini zászlóaljának a visszaérkezése.
Kétszázkilencvenheten mentek el innen egy év előtt és nyolcvanhárman
tértek vissza. Összenéztünk Wladimirral, mikor egy tonkini legionista
ezt nekünk elbeszélte. Ez a biztos halál. A hazajöttek is száraz,
kiaszott, sárga alakok voltak, mint a kisértetek. A halál csiráját
hordták ők is magukban. Sokat beszéltek a kiállt veszedelmekről, a mi
csak fokozta a vágyunkat, hogy oda jussunk.
Február vége felé tavaszodni kezdett, gyönyörü lett a természet, s
délben már nagy melegek jártak. Ez időtájt kaptuk meg uj, tonkini
egyenruháinkat, mely áll egy teljes sötétkék ruhából, duplasor sárga
gombbal; sapka helyett vászonból készült, parafával bélelt angol sisakot
kaptunk. Nincs az az egyéves önkéntes, a ki október elsején jobban
feszitsen a Koronaherceg-utcán, mint a hogy mi feszitettünk végig a kis
arabs városon. Mindenki utánunk nézett, s nem egyszer hallottam az
asszonyoktól: _Szegény fiuk!_ Sok ezer délceg legényt láttak már ezek
innen elvonulni, a kik közül csak néhány szomoru rom tért vissza.
Mióta a tonkini uniformist megkaptuk, nem kellett szolgálatot tennünk,
urizálhattunk egész nap, csak éppen pénzünk nem volt hozzá.
Még a general de division látogatásán kellett átesnünk. Váratlanul jött
és éjjel allarmiroztatott bennünket, s _feldmässig ausgerüstet_ kellett
kivonulnunk. Fél egykor fujták a riadót és reggel 5 órára voltunk
készen. Akkor is hiányzott a tiszteknek és altiszteknek a fele. Furcsa
kis állapotok!
Végre március 14-ikén vasutra ültünk. Szokás szerint az egész garnizon,
csengő zenével, az állomásra, kisért, és ott elbucsúztatott. Könnyü
szivvel hagytuk ott az utálatos várost.
Oránba robogtunk. A kikötőben ott lebegett a _Bien-Hoa_ nagy hadi
szállitógőzös, mely minket Tonkinbe volt viendő. Mikor már a parton
álltunk sorban, várva a behajózást, futva jött utánunk a kaszárnyából
egy altiszt. Az inspekciós tiszt küldte, mert egy csomó legionistának
levele volt. A jószivü fiu sietett, mert tudta, hogy most már hónapokig
nem kaphatnak hirt hazulról.
Képzelhetik meglepetésemet, mikor az őrmester az én nevemet is szólitja.
Levelem volna nekem, a kinek senkije sincs a világon? Megdobbant a
szivem, éreztem, hogy a vér az arcomba fut.
Hát nem vagyok elég jól eltemetve? Ki érdeklődik irántam? Hogy tudott
kiásni?
Egy hang a sötétségből, egy árny a multból. Istenem, mi lehet ez?
Taszit-e tovább az utamon, vagy visszahí?
Átvettem. Női irás volt, Budapestről jött. Reszketett a kezemben.
– Mi az? – kérdezte Vladimir.
– Levél hazulról.
– Kitől?
– Sejtelmem sincs.
Milyen kis kapu az a levél, s a mult összes emlékei egész rajokban
tódulnak ki rajta. Éreztem, hogy gyengülök, elérzékenyülök.
Eh, torlaszoljuk el a kaput, nincs mult. Meghaltam! – mormogtam magamban
s a levelet olvasatlanul összetépve, beledobtam a kikötő piszkos vizébe.
A szennyes áradat magával ragadta – én félrefordultam.
Tiz perc mulva a hajón voltunk, a gőzkürt tompán búgott, a
_Marseillaise_ csengett, a hajó megmozdult s mi Vladimirrel, épp ugy,
mint a többiek, lobogtattuk a zsebkendőt. Kinek?… Hm… Senkinek…
Afrikának.


BU-LAM ISTEN.
Harmincnégy napig utaztunk a _Bien-Hoa_ nevezetü hajón, mig végre
megérkeztünk Szaigonba, Indo-Kinának francia kézben levő részére. Az
utazást nem részletezem. A hajó annyira tele volt, mint egy kiránduló
gőzös, mely vasárnap este Visegrádról Budapestre hazatér. A mi annyit
jelent, hogy folytonos zürzavar, taszigálódzás, rendetlenség közt éltünk
egy hónapon át. A szuezi csatornán és a Vörös-tengeren iszonyuan
szenvedtünk a hőségtől, az Indiai tengeren egy kis tajfun táncoltatott
meg bennünket, Kolombóban pedig öt legionárius a tengerbe ugrott s a
partra uszott, hová nem lehetett őket követni. Ezek voltak az utazás
főbb eseményei. De mindez minket nem érdekelt, mi a rejtélyes Ázsia felé
szegeztük vágyakozó tekintetünket, hol a legérdekesebb kalandokra
számitottunk.
Mondanom sem kell, hogy rendkivül boldogok voltunk, mikor ujra szilárd
szárazföldet éreztünk a lábunk alatt, s a hajó zsufoltságát a
tengerészeti gyalogság pompás, tágas, modern kaszárnyájával cseréltük
föl. Az udvar közepén egy nagy medence volt, tele friss vizzel, ebben
annyiszor megfürödtünk, a hányszor csak ráértünk; különben a
szennyesünket is ebben mostuk. A medence egyuttal büntetésül is
szolgált, persze nem az altisztekkel, hanem csak a magunkfajta
közlegényekkel szemben. Ha a légionisták közül valaki ugy viselte magát,
hogy a bajtársi szellemet megsértette, a többiek kilestek egy alkalmas
pillanatot s ruhástul a vizbe dobták (mint a császárság alatt a
spicliket a Szajnába); megtörtént, hogy cakkumpakk katonákat,
fegyverestől a vizbe dobtak. S a legszigorubb inkvizició se tudta a
tetteseket kideriteni; maga a szenvedő fél se mert árulkodni, mert akkor
egyszerüen – ujra beledobták. Kétszer, háromszor, mig be nem fogta a
száját.
Szaigonban április közepén már olyan meleg volt, mint nálunk juliusban.
Mi vár itt ránk majd nyáron! Előre is borsódzik a hátam. A város
különben csinos, van egy európai nivón álló állatkertje, egy
Gambetta-szobra, mely kisebb, de jobb, mint a párisi Gambetta-szobor.
Wladimirral egyszer kimentünk, megizlelni a kinai konyhát. Potom pénzért
kaptunk két tojást, szamarit (valami rizskásás hust), gombócot, mely
belül gyümölcscsel és mézzel van töltve, s ittunk rá jó sok sum-sumot,
vagyis rizspálinkát. Ez különösen Marniernek izlett s két este
holtrészegen szállitottuk haza.
Pár nap mulva ujra a _Bien-Hoára_ mentünk, mely most már ágyukkal volt
ellátva, s elindultunk Hai-Fongba, a pirátok ellen. A _Bien-Hoán_ három
napig haladtunk, akkor ágyunaszádokra tettek át s ugy mentünk a Sárga
folyamon egész Fu-Lang-Tongig. Elől ment a kommandáns hajója, orrán a
kinai révkalauzzal, a ki jobb- és balkarjának emelgetésével dirigálta a
kormányost. A vezérhajó után egy egész kis flotta uszott, tele
legionistákkal, tengerész-katonákkal és anami gyalogsággal. Ha valami
gyanus részre érkeztünk, csónakot le, s mind a két oldalra egy-egy
század anamita legény ment ki, a kik majom-ügyességgel átkutatták a
környéket, s a part mentén futva kisérték az ujra elinduló hajókat.
Egy izben szintén kiszállt, éppen a mi hajónkról, egy anamita káplár tiz
legénynyel, hogy a baloldali gyanus bokrot egy kissé megzörgesse. Ez a
káplár nagyon intelligens benszülött volt, a ki államsegélylyel az
1889-iki párisi kiállitást is meglátogatta. Alig haladtunk tovább száz
métert, látjuk, hogy a mi káplárunk embereivel megjelenik a parton, s
szörnyen integet. A hajó megállt, a csolnakot leeresztették, s a
csapatot visszahozták.
– Mi baj, káplár? – kérdé az anamiták főhadnagya, egy kolerikus
délfrancia.
– Főhadnagy ur, én nem vállalok az embereimmel szolgálatot, mig a nap le
nem nyugszik és ujra föl nem kel.
– Ugyan miért, gyermekem? – kérdé a főhadnagy.
– Mert láttam Bu-Lam istent, egy malacfejjel a szájában.
– Bu-Lam? Miféle isten az?
– Az nekem istenem, a kit imádok, a kit a malacfejjel
megbecstelenitettek; nem akarom, hogy szerencsétlenség érjen, s azért ma