Galambos Pál naplója; Jobbadán Amerikában - 01

Rákosi Viktor Munkái
II. kötet
GALAMBOS PÁL NAPLÓJA
JOBBADÁN AMERIKÁBAN
Rákosi Viktor Munkái
II
GALAMBOS PÁL NAPLÓJA
JOBBADÁN AMERIKÁBAN
BUDAPEST MDCCCCIII
VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.
RÉVAI TESTVÉREK
IRODALMI INTÉZET R.-T.
Rákosi Viktor
GALAMBOS PÁL NAPLÓJA
JOBBADÁN AMERIKÁBAN
BUDAPEST MDCCCCIII
VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.
RÉVAI TESTVÉREK
IRODALMI INTÉZET R.-T.
AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL
BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA


MONTE-CARLO.
Arra neveltek a szüleim, hogy költsek és nem arra, hogy keressek. El is
költöttem mindent, a mit rám hagytak, urasan, előkelőn. Egy reggel aztán
öreg inasom, a ki mindig ismerte vagyoni viszonyaimat, igy szólt:
– Urfi, összes pénzünk ezer forint.
– Akkor majd kölcsön veszünk.
– Hitelünk is kimerült már. Nem kapunk mi már széles e hazában egy
krajcárt sem.
– Hát mit csináljunk, Mihály gazda?
– Nekem van egy gondolatom, urfi. Váljunk el. Én megyek haza, a falumba.
Maga meg világgá bujdosik, elmegy olyan országba, a hol nem ismerik, a
hol tehát megpróbálhat dolgozni.
– Mondasz valamit öreg, utolsó barátom. Hol az az ezer forint?
– Azt nem adom oda urfi, csak mikor már felült a vonatra.
– Nem bizol bennem?
– Nem. Én itthon eladom a butorokat, a képeket, a szobrokat s abból
kifizetem a becsületbeli adósságait. Föl vannak nálam jegyezve. De az
urfi menjen el innen. Itthon már nem lehet más emberré. Nem járhat a
villamoson olyan utcákon, a melyeken eddig számozatlan fiakkeren
robogott.
– Igazad van. Olyan bölcs vagy, mint egy arab kalifa. Kinevetnének,
lenéznének, sajnálkoznának fölöttem. Utazom.
Fölmentem Bécsbe és felültem a nizzai direkt luxusvonatra. Zsebemben
ezer forinttal megérkeztem Monte-Carloba. Itt akartam uj életet kezdeni.
Valamelyik görög (vagy talán francia?) bölcs mondja, hogy a szerencsét
sohse éri utól az, a ki kergeti. Ez rajtam is beteljesedett. Egy darabig
csak tanulmányokat tenni jártam a játékbarlangba, aztán megállapitottam
a szisztémámat s játszani kezdtem.
Nagy tét állt. Ha nyerek, maradok ur, ha vesztek, megyek Amerikába
hotelszolgának.
A sors nem akarta mindjárt, hogy hotelszolga legyek. A szerencse
kacérkodott, flirtelt velem. Rám mosolygott, a hajamat simogatta, a
lábamat nyomogatta – de mikor én a biztatásra, mint afféle ügyetlen
udvarló, merészebb lettem, hátat forditott.
Egy este vagyonom lement tiz napoleonra. Visszamentem Nizzába.
Óvatosságból vettem egy revolvert belőle. Hátha később nem telik.
Megvigasztalt a tudat, hogy köztem és a hotelszolga közt ez a fegyver
áll még.
Másnap a Hôtel d’Angleterreben ebédeltem. Jól étkeztem, erős bort ittam.
Azt akartam, hogy az este Monte-Carlóban kitünő kondicióban üljek a
játékasztalhoz. Az igazi játékos testét is gondosan elkésziti az
ütközetre.
A szomszéd asztalnál egy igen csinos hölgy ült. Párisi elegáncia, de nem
a drágább fajtából, mutatkozott rajta. Inkább rossz szokásból, mint
érdeklődésből merőn néztem rá. Ő visszanézett, aztán elpirult és
lesütötte a szemét.
Ez nem normális.
Mikor fölvetette a szemét és látta, hogy még mindig rá nézek, elnevette
magát.
Teremtucscse, ez ismerős lesz.
Kiment a terraszra kávézni, utána mentem, köszöntem neki, melléje ültem
s franciául kezdettem diskurálni.
– Ugyan? – szólt ő nevetve és magyarul, – hát annyira nem ismer rám?
Mennyivel hivebb az én emlékező tehetségem? Hja, egy leány sohse felejti
el azt, a ki őt megcsókolta.
Én megcsókoltam? A dolog egyre rejtélyesebb lesz.
Végre ő őszintén kipakolt. Emlitett egy hirneves primadonnát, a kinél ő
– szobalány volt. Én pedig járatos voltam a házhoz. Egy napon
összevesztem ott egy gróffal, s tökfilkónak neveztem őt. Nem tehetek
róla. – Nem tartozom az egyletileg szervezett s a kereskedelmi
törvényszéknél bejegyzett demokraták közé, a kik minden grófot eo ipso
tökfilkónak tartanak – de ez a gróf tényleg az volt. Másnap sulyos
föltételekkel párbajt voltunk vivandók. Mikor elmentem, az előszobában a
szobacicus szenvedélyesen a nyakamba borult, megcsókolt, s a fülembe
sugta:
– Vigyázzon, a gróf kitünő lövő.
Ez az előttem ülő elegáns hölgy volt az akkori szobalány.
– Rózsi! – kiáltottam.
– Az.
– Csak nem voltál szerelmes belém?
– De igen.
S arca biborvörös lett.
– Szegény lány, és én nem is álmodtam róla. No most alkalmad van rá,
hogy kiszeress belőlem.
– Hogyhogy?
– Tönkrementem. Szegény ördög vagyok. Összes vagyonom hét arany, meg egy
revolver.
A leány elsápadt.
– Minek az?
– Olcsó expresszvonat a másvilágra. No, de légy nyugodt, ma este még
szerencsét próbálok. Hát te hogy kerültél ide?
– Emlékszik még…
Szégyenkezve közbevágtam.
– Bocsásson meg Rózsi, most veszem észre, hogy én magát egyre tegezem…
ezentul magázni foglak…
– Ahogy parancsolja, – felelt a lány kellemes mosolylyal, – tehát a kis
Lucinay vicomte, a ki attaché volt a bécsi francia nagykövetségnél,
magával vitt Párisba. Énekelni és táncolni tanittatott… aztán Amerikában
is jártam. Énekesnő lettem s szerencsét csináltam.
– Gratulálok. Ilyen a sors. Egyik föl, másik le. Játszani jött ide?
– Játszani. Tegnap is százezer frankot nyertem.
– Maga volt az? Hallottam beszélni, hogy a párisi Miracle-szinház egy
tagja rengetegül nyert…
– Hisz az én vagyok!
– Ne mondja!
Beszélgettünk még mindenféle szamárságot, aztán felültünk a vonatra és
átmentünk Monte-Carlóba. A lánynak roppant jókedve volt s egyre
villogtatta fehér fogait. Négy órakor leültünk játszani. Hétszer tettem
hét aranyat – elvesztettem. Megtapogattam a revolveremet. A helyén volt.
A szivem is.
Fütyörészve jöttem ki a teremből. Miért is busuljak? Nem itt vesztettem
el a vagyonomat; itt csak ezer forintot hagytam. Igaz, hogy ez az utolsó
mentőhorgonyom s ez is elszakadt. Gombház, ha leszakad lesz más. Pardon,
igazitsuk ki, lesz más – világ.
Lenéztem a magas terraszról a tengerre, mely fölött, mintha a nap arany
lehellete lett volna, ugy uszott a nyári levegő. Mi szép az élet, kár
hogy oly keveseknek szép! A porladó ősök, a megforditott cimer, a
családi sirbolt körül őrt álló nagy jegenyék egy pillanatra eszembe
jutottak… Ez volt a bucsu hazámtól… Aztán eszembe jutott a nizzai
morgue, a hol üveg alatt megfagyva, meztelenül ki leszek téve a kofák
kiváncsiságának és részvétének… aztán eszembe jutott a traveillani
szomoru völgy, az idegenek temetőjével… ott fogok nyugodni s mához egy
évre már a keresztfám ki fog dőlni és senki sem lesz, a ki visszadugja.
Egy kéz érintette vállamat. Rózsié volt.
– Nos uracskám, vesztettünk?
– Mindent.
– Lestem, s szaladtam maga után, hogy meg ne szökjék.
– Hát mit akar velem csinálni?
– Vigyázni, mig ujra megjön az esze.
– Bajosan jön az meg többet.
– No, majd meglássuk.
Ezzel belém kapaszkodott.
– Tudja-e, hogy megint nyertem huszezer frankot.
– Bolond szerencséd van.
– Az. Hol vacsorálunk?
– Nem vacsorálok én már fiam, nincs egy vasam se.
A lány biborvörös lett, lopva rám-rám nézett, sokáig hallgatott. Végre
megszólalt:
– Adok én magának… kölcsön… a mennyit akar… Roppant sok pénzem van.
Egyszerre összefutott a szemem előtt a világ. A park beleszaladt a
tengerbe, az ég meg leszakadt a vizbe. Vörös lett minden előttem.
– Nem, Rózsi, – feleltem halkan, – csak nem hiszed, hogy a régi jó
időkben adott borravalókat most visszakérem tőled. Isten veled.
A leány szeméből kicsordult a könny.
– Nem, nem ugy gondoltam, ne vegye sértésnek… csak a szeretet sugallta
szavaimat…
– Köszönöm Rózsi, te jó leány vagy és én nem haragszom rád…
Intettem neki s lehaladtam a lépcsőn. Lent, a ciprusfák közül még
egyszer köszöntem neki. Lassan intett egyet a zsebkendőjével s aztán a
szeméhez vitte.
… Egy ékszerkereskedőhöz mentem s odaadtam a gyürümet. Hatvan frankot
adott érte. Testvérek közt megért háromszázat. De hát elég lesz nekem a
bucsulakomára. Visszamentem Nizzába. Megsemmisitettem mindent, a mivel
kilétemet megállapithatják. Inkognito akarok meghalni. Ne tudja a halál,
hogy milyen becses zsákmányt, az utolsó Galambost viszi magával.
Vacsora után a kávéházba mentem… Német turisták pezsgőztek, kik ezer
frankot nyertek Monte-Carlóban. Lármáztak és garázdálkodtak. Az egyik
egy sörös poharat tele töltött pezsgővel és elkezdett kiabálni:
– Azt a szomoru szamarat nyakon öntöm.
És felém közeledett. Én magam elé tettem a revolvert s szólék:
– Nézze uram, én éppen főbelőni készülök magamat s azon gondolkozom,
hogy ne küldjek-e magam előtt néhány hencegő németet a másvilágra.
Halotti csönd lett. A németek fizettek és elkotródtak.
Egy magas barna ember, a ki látta a jelenetet, odaült hozzám.
– Ön meg akar halni?
– Meg.
– Ajánlok erre önnek egy jobb módot.
– Mit?
– Álljon be az idegen légióba. Ön fiatal, erős, a kalandokat biztosan
szereti. Talán uj életet kezdhet… Mindenesetre, ha elunja a dolgot,
bármely pillanatban főbe lőheti magát.
… Másnap az idegen légió katona-passzusával a zsebemben utban voltam
Marseille felé.


A LÉGIÓBAN.
Az az ur, a kinek biztatására a nizzai kávéházban beálltam a francia
idegen légióba, azt is mondta:
– A légióban ugy el van ön temetve, mint a pinty. Sohase tudja meg
senki, hogy hova lett. Olyan csöndesen elpusztul valahol Afrikában vagy
Tonkingban, hogy a kakas se kukorékol utána. Lehet azonban, hogy valami
bolond szerencséje akad, kitünteti magát, megkapja a francia
polgárjogot, s átlép a francia hadseregbe… Szép karriert csinálhat…
Ezeken a szavakon gondolkoztam, mikor a gyorsvonaton Marseille felé
robogtam.
Különös pályafutás, az bizonyos… Egy magyar ur, a ki beáll verekedni
idegen nemzethez, mint egy középkori kondottieri, a kinek egyebe sincs
jó kardjánál és bátor szivénél. Hát odahaza nem volna már számomra semmi
munka? Boldog-e a nép, gazdag-e az ország, erős és hatalmas-e a gentry,
hogy egy ősi sarja ilyen nyugodtan, mint én, beáll kalandornak azzal a
kilátással, hogy egykor valami tonkingi mocsárban felfalják a
vadállatok?
Az az egypár csöpp, a mi kuruc őseim véréből még megmaradt bennem,
sugallta ezeket a gondolatokat. S végre is beláttam, hogy ha odahaza
zsákot hordok, akkor is nemesebb munkát végzek, mint ha a francia
hadseregben tábornokságig viszem s visszafoglalom Elzasz-Lotharingiát.
Beláttam. De másokra nézve láttam be. Tegyenek ugy az utánam következő
hajótöröttek. Számomra nincs visszatérés a régi hazába.
Carpengrasseban beült hozzám egy fiatalember. Sétapálcáján és kendőbe
takargatott kis pakkon kivül semmi sem volt a kezében.
Vele beült egy jól táplált ur is, a ki rögtön elővette a _Petit
Meridional_ cimü lapot és bele mélyedt.
A fiatalember kölcsön kérte az én lapomat és beszélgetni kezdtünk.
Pár szó után bizalmas tónusba csaptunk át, mert kölcsönösen kiderült,
hogy a légióhoz megyünk.
(A _Petit Meridional_ olvasója egy percre letette lapját és figyelmesen
végignézett.)
Uj ismerősöm olasz volt s nagy bőbeszédüséggel elmondotta, hogy
könnyelmü adósságok elől menekülve szánta magát erre a kétségbeesett
lépésre.
– S ön?
– Monte-Carlo.
– Elég, ne folytassa. Van pénze?
– Van vagy hatvan frankom.
– Tehát nem kapott foglalót a légió irodájában?
– Nem, nem is kértem.
– Nekem a foglalóból van még harminc frankom. Tudja mit? Csapjuk össze s
álljunk meg Marseille előtt Rochegrandeban.
– Minek?
– Fölséges hely. Mulassunk egy napot s egy fitying nélkül vonuljunk be a
légióhoz. Aztán, ha nyakunkon lesz a vasiga, ugy sem ugrálhatunk többet.
– Nem bánom.
Ekkor a _Petit Meridional_ olvasója letette lapját s nyájasan igy szólt
hozzánk:
– Uraim, legyenek szivesek egyenesen Marseillebe menni, mert holnap
indul a transzport Afrikába.
– Mi köze magának hozzá? – kérdé Tagliano.
– Hatósági közeg vagyok, – felelt szerényen a jól táplált ur.
– Talán éppen mouchard (spicli)?
– Nem, de titkos rendőr.
– S meg van bizva, hogy minket Marseillebe szállitson?
– Körülbelül. Főképp önt, Tagliano úr, a ki már megkapta a foglalót.
– Nohát, ez szemtelenség, gentlemanekkel igy bánni. Spicli ur, ön lesz
szives kiszállni.
– Hogy érti ezt?
– Ugy, hogy takarodjék ki a kupéból, különben megfojtom.
– De hisz a vonat robog.
– Annál rosszabb önre nézve.
– Ön megőrült.
– Készüljön. Majd számolni fogok. Egy…
A detektiv nyugodtan revolvert vett elő. De mielőtt fölhuzhatta volna a
kakasát, megragadtam és kicsavartam a kezéből.
Azalatt Tagliano kinyitotta az ajtót s mielőtt megakadályozhattam volna,
egy szempillantás alatt kilóditotta rajta a boldogtalant.
Meghült bennem a vér. Tagliano utána nézett.
– A gazfickó fölugrik és fenyegetődzik. Semmi baja. Adieu!
Megtörölte a homlokát és leült. A revolvert vizsgálgatta.
– Az üzlet egy revolvert jövedelmezett tisztán. Csak azt sajnálom, hogy
elmarad a rochegrandei muri, mert a történtek után nekünk egyenesen
Marseillebe kell mennünk, hogy el ne csipjenek…
– De a marseillei pályaudvaron is elfoghatnak. Az az ember azóta
bizonyosan föllármázta már a rendőrprefektust.
– Pedig az baj… egypár esztendőt a nyakamba sóznak…
– Ez hamarább is eszébe juthatott volna.
– Minek? Mi olaszok előbb végrehajtjuk a tettet s csak azután
gondolkozunk, hogy miképp bujjunk ki a következmények alól.
– No hát gondolkozzunk.
Tagliano cigarettára gyujtott. Mig abban tartott, egy szót se szólt, de
mikor a végét kihajitotta az ablakon, fölkiáltott:
– Megvan!
Azzal egy darab papirosra a következő táviratot irta:
_Commandant de la legion étrangère_
_Marseille_ _Caserne Napoleon…_
Ma este 8-kor érkezünk. Légión esett sérelem férfias megboszulása miatt
le akarnak tartóztatni. Kérünk ellenintézkedéseket.
_Tagliano, – Galambos_ uj légionisták.
– Igy, ezt a legközelebbi állomáson föl fogjuk adni s minden rendben
lesz.
– Gondolja?
– Hogyne! Nem ösmeri a légiót. Egyenként a legelzüllöttebb alakokból
állhat, de a testületi szellem, a testületi becsületérzés roppant módon
ki van fejlődve benne. Az egyén ott semmi, a légió becsülete azonban
szent. Rendkivül összetartanak. Nem tudom, mi fog történni, de valami
történik, az bizonyos.
A vonat megállt Marseille rendező-pályaudvarán. A perronon egy
napbarnitott tengerészhadnagy stentori hangon kiáltott:
– Tagliano, Galambosz legionáriusok szálljanak le.
Sietve leugrottunk s a hadnagy előtt tisztelegve megálltunk.
– Tagliano, Galambosz, a kik táviratoztak?
– Igen, hadnagy ur.
– Kövessenek!
Egy tágas batárba ültünk, szembe a hadnagygyal.
– A rendőrség a központi pályaudvaron várja önöket, a parancsnok azért
intézkedett igy. Mit csináltak?
Tagliano gyorsan és dühösen előadta neki az ügyet.
– Okosan tette, hogy kidobta a maflát, – szólt röviden a hadnagy.
A hadnagy ideiglenesen a légióhoz volt beosztva szolgálattételre s
testtel-lélekkel hozzája szított.
A kaszárnyában az este konszignálták a legionáriusokat. Kétszáz rekruta
s egy század régi legionista várta ott az elszállitást. A kantin előtt,
az udvarban pipáltak és várták a két hőst. Köztük kellett elmennünk,
hogy a parancsnok irodájába jussunk. Nagy kiváncsisággal mustráltak s én
is érdeklődve néztem szét jövendő bajtársaim közt.
– Jó estét, fiuk! – szóltam, megemelve kalapomat.
– Jó estét, camarade, – felelt vissza tiz-husz hang.
Egy öreg katona kivette szájából pipáját, s szólt:
– Ne féljetek, gyerekek, megvédelmezünk.
– Bizunk a légióban s az ördögtől se félünk, – kiáltott vissza Tagliano.
Helyeslő mormogás zugott végig a katonákon.
A parancsnok egy legionista kapitány volt, a kit az uj transzport
átszállitásával biztak meg. Viharvert, keményképü ember: sok öldöklést
láthatott már életében. Tagliano előadta az ügyet.
– Bolond dolog, nem tudom, hogy másznak ki. No majd meglátjuk. Mi volt
ön eddig? – kérdé felém fordulva.
– Gazdag ur.
– Szép foglalkozás. S ön?
– Ügyvédjelölt, – felelt Tagliano.
– Szóval tanult emberek. Örvendek. Sandruze!
Egy káplár előlépett.
– Vezesd a két legionistát a szobájukba.
Egy kicsit megmosakodtunk, aztán lementünk a kantinba vacsorálni. Ott
már Sandruze előadta ügyünket s mindenki meleg kézszoritással fogadott.
Mondhatom, hogy sokkal több finom uri kezet fogtam meg, mint munkában
megdurvultat. Sandruze már azt is tudta, hogy itt járt a rendőrfőnök
titkára s kérdezte a parancsnoktól, hogy hova lett az a két legionista,
a kiknek este nyolckor kellett volna megérkeznie? Mire a parancsnok
ártatlan arccal azt felelte, hogy bizonyosan a városban mulatnak s csak
reggel fognak berukkolni.
Tiz óra tájban (mi még a kantinban mulattunk) sietve jött vissza a
titkár; a rendőrfő biztosan tudja, hogy a parancsnok kocsin hozatta be a
legionistákat a külső állomásról. A parancsnok nem tagadta.
– Nos, akkor adja ki.
– Előbb kihallgatom őket, mert nekem is van közöm hozzájuk.
– Jó, de reggel érte jövünk, ha kell, karhatalommal.
– Legyen szerencsém.
Ez volt a párbeszéd a parancsnok és a titkár közt. A titkár távozása
után a tengerésztiszt is sietve elhagyta a kaszárnyát. A légiót pedig
cakkumpak, a rekrutákat cókmókjukkal az udvarra kiállitották és számba
vették. Éjfélkor megjelent a hadnagy és jelentette, hogy a behajózásra
minden készen van. A kaput kitárták. Indulj!
Dob- és trombitaszó nélkül bevonultunk a kikötőbe s egy óra mulva
mindnyájan a _Baudin_ szállitóhajón voltunk. Négy órára behajóztak
tisztjeink s nyolc órakor már a fényes nagy vizeken lebegve haladtunk
Afrika felé.


A BAUDIN FEDÉLZETÉN.
A _Baudin_ szállitóhajó az idegen légió negyedik ezredének két
századával s kétszáz, a légiónak szánt rekrutával utban volt Algier
felé.
Éjjel, hirtelen történt a behajózás, a mi kedvünkért, kik a detektivet a
vonatról ledobtuk.
A nagy, elektromos lámpások fényénél láttam, hogy összes bajtársaim a
fedélzeten vannak, s nézik, mikor a külön gépek csikorogva huzzák föl a
két óriási vasmacskát. S láttam az arcokon a megkönnyebbülést, mikor a
gőzhajó kürtje tompa búgással jelentette az indulást. Ugy látszik, nem
egy embernek volt oka örülni a fölött, hogy örökre hátat fordit a vén
Európának, hol bizonyára élénk összeütközésben volt a hatóságokkal.
Még a kapitány nem nyomta meg a gépházba vezető csengetyü gombját, de
már a kormánykerék csikorgott s a hajó lassan fordult önmaga körül. E
pillanatban a vizből egy kiáltás hangzott, egy reflektort a hang felé
irányoztak s a fénysávban egy emberfej jelent meg.
– Dobjatok le egy kötelet! – kiáltott felénk.
A kapitány intésére egy mentőöv odarepült eléje, az ismeretlen
belekapaszkodott s a kötélnél fogva a matrózok fölhuzták a födélzetre.
Pár perc mulva a viztől csurgó alak ott állt a kapitány előtt, mi meg
kiváncsian körülötte csoportosultunk.
– Ki vagy? – kérdé a kapitány.
– Pietro, sziciliai matróz.
– Mit akarsz?
– Beállni az idegen légióba.
– Ez Champsaur kapitány dolga.
A mi kapitányunk előlépett a tömegből.
– Miért jösz az utolsó percben s ilyen föltünően? – kérdé Champsaur
parancsnok.
– Szöknöm kellett, mert még szerződésem köt a _Taorminá_-hoz.
– Ez nem ok arra, hogy ilyen kalandos módon toppanj ide, fiam. Te rossz
fát tettél a tüzre.
A matróz hallgatott.
– No, csak ki vele, fiam, vannak a légióban, hál’ Isten, szép számmal, a
kik apró gazságok miatt menekültek ide.
A rekruták röhögtek a kapitány tréfáján.
A sziciliai fölvetette a fejét.
– Hát bizony én, parancsnok ur – loptam.
Mintha a tömegen morgás futott volna végig.
– Mit loptál? – kérdé egyszerre rideggé lett hangon a parancsnok.
– Elloptam a kormányos aranyóráját és az ágyamba rejtettem. Éppen most
vizsgálják a legénység hálótermét s ezért jónak láttam hirtelen
elvitorlázni.
– Bitang gazember vagy, a légiónak nincs rád szüksége. Félicien! –
kiáltott a kapitány.
Egy óriás káplár lépett elő.
– Dobd vissza a sziciliait!
A káplár villámgyorsan fölnyalábolta a remegő olaszt s minden habozás
nélkül áthajitotta a korláton, a tengerbe.
A légió magához térve meglepetéséből, hurrát orditott, Champsaur
nyugodtan fölment a kapitányi hidra, a kapitány jelt adott a
gépészeknek, hátul a hatalmas csavarkerék zugva kezdte verni a tengert,
mely fehér tajtékot turt.
– Vesszetek a tengerbe! – kiáltott vissza éles hangon a sziciliai, a
mint fölbukott a viz alól.
– Köszönjük, hasonlóképp! – feleltek vissza karban a legionáriusok.
Elsiklottunk a temérdek hajó közt, elhaladtunk a világitó torony
mellett, a gépek teljes erővel kezdtek müködni, a hatalmas hajó zúgott,
rengett s a vizbe furódó orra ölmagas hullámokat vert föl.
Aludni tértünk. Mondhatom, hogy igen különös gondolatok közt hevertem
bele koporsószerü ágyamba. Eltemettem magamat. Öt évi rabságot esküdtem
Franciaországnak, melyből ha szabadulni igyekszem, büntetésem halál.
Nagyokat sóhajtottam és foroghattam, mert Tagliano, a ki a fölöttem levő
ágyban feküdt, megszólalt:
– Busul?
– Egy kicsit.
– Megbánta, hogy fölcsapott a légióba?
– Nem. Érdekel ez az idegen, nyers és vad katona-élet és kiváncsian
várom a folytatását. De néha eszembe jut, hogy bizony okosabban is
csinálhattam volna az életet. Mint ur jöhettem volna Afrikába, oroszlánt
vadászni, e helyett mint közkatona jövök ide borjut cipelni s esetleg
ismeretlen feketéket megölni ismeretlen fehérek érdekében.
– Bizony, bizony, – sóhajtott Tagliano, – oroszlán helyett borju. Nagy
esés.
– Aztán meg rosszul esik ezt az öreg, kényelmes, jól berendezett, uri
Európát elhagyni… a hol sok jó barátunk és oly sok szép, vidám barátnénk
van…
Egy szemközt fekvő norvég fiu fölemelte a fejét s beleszólt:
– Én is sajnálom a földet, a hol bölcsőm ringott és a hol édesanyámtól
járni és beszélni tanultam…
Erre már sok fej megjelent a koporsók szélén s lassankint beszélgető
társasággá lettünk. Többen pipára gyujtottak. Egyik megszólalt:
– Boldog az olyan ember, a ki még honvágyat is érez!
Különös, keserü hangon szólt. Mindenki ránézett s a norvég igy szólt:
– Ön is csak született valahol.
– Szibériában, ólombányászok által lakott faluban. Az apámat, a ki tanár
volt Moszkvában, azért küldték oda számüzetésbe, hogy elpusztuljon. Óh,
mert jaj az okos embereknek minálunk! A boldogtalan aztán nemhogy
elpusztult volna, de megházasodott… igy születtem én. Van nekem hazám?
Hazám nekem az a föld, a melyet apám mindennap megátkozott, mikor az
ólommérget fujva ki tüdejéből, a nehéz napi munkából hazaérkezett? Hazám
nekem az a föld, a melyen rabláncok csörgésén, a felügyelők
kancsukájának csattogásán kivül egyebet nem hallottam?… Aztán kegyelmet
kaptunk. A kegyelem ugy szólt, hogy örökös számüzetés, de megforditott
irányba, Európába… Igy kerültünk Párisba. A hol annyi a nyomoruság, mint
ott, nekünk már kevés hely jut. És anyám sokszor visszasirta azt a
sivár, puszta szibériai völgyet, melyben a mi disznóólszerü házunk
állott, a végében egy kis zöldséges kerttel… Mit sirassak én Európán?
Bár sohse látnám többet.
S az orosz kis fapipájából elkeseredetten fujta a füstöt. Mindnyájan
bizonyos szánalommal néztünk rá.
A norvég megszólalt:
– És nekem, érzem, mégis fájdalmat okoz, itt hagyni ezt a világrészt,
melynek pedig csak legterméketlenebb részét nevezhetem hazámnak. Mindig
előttem áll az a kis faház, a magas éjszakon, a feneketlen fjord sötét
vize mellett, hol annyiszor hallgattam, fejemet anyám ölébe hajtva, a
téli viharok üvöltését, s szikladaraboknak tengerbe zuhanását. Mintha a
viharos tenger orditó titánjait a földi titánok hajigálták volna. Szép
ország az, uraim… De el kellett jönnöm, mert kenyér nem terem benne…
Mérföldekre terjedő nagy területek lakatlanul, pusztán állnak, s még se
fér el több ember benne… Én egyszerüen pályának választottam az idegen
légiót, hogy éhen ne haljak…
Csönd lett.
– S önök? – kérdé a norvég, rám és Taglianóra nézve.
– Ur voltam, eltékozoltam a vagyonomat s éppen főbe akartam magam lőni,
mikor az idegen légió ügynöke megcsipett.
Tagliano igy szólt:
– Körülbelül ez az én történetem is.
Csönd volt egy ideig. A bajtársak visszaheveredtek ágyukba, csak az
orosz és a norvég ültek még. Az orosz körülnézett és szólt:
– Uraim, ugy látom, hajótöröttek vagyunk mi mind a négyen s hozzá elég
intelligens emberek. Vegyük ugy, hogy a légió a mi puszta szigetünk,
melyre a sors kivetett. Tudják mit? Szövetkezzünk, hogy egymás sorsán
könnyitsünk…
– Helyes! – kiáltottunk.
– Esküdjünk testvériséget, – inditványozta Tagliano, – ez igy szokás.
– Helyes.
Tagliano egy kis ezüst-feszületet vett le a nyakáról s megcsókolta.
– Talizmán. Anyámtól való.
A kinyujtott feszületre mindegyikünk rátette jobb kezének két ujját s
Tagliano diktált.
– Esküszünk, hogy egymást semmiféle bajban el nem hagyjuk. Hogy
egymással mindig utolsó falat kenyerünket, utolsó korty vizünket
megosztjuk. A csatákban összetartunk, ha közülünk megsebesül valaki,
cserben nem hagyjuk, egymást pénzzel is támogatjuk, a följebbvalók
eshetőleges kegyetlenségei ellen együtt védelmezzük magunkat. A ki
esküjét megszegi, hitvány becstelen ember s azt a többi köteles
elpusztitani. Isten minket ugy segéljen.
Elmondtuk utána az egészet.
– Csókoljátok meg a keresztet – sugá Tagliano, – akkor titeket is védeni
fog.
Megcsókoltuk a keresztet, kezet fogtunk, megcsókoltuk egymást és
lefeküdtünk.
Sokáig nem tudtam aludni, különösen egy a német sorozás elől megszökött
elzászi gyerek sóhajtozása és zokogása miatt. Már este egyre csufolták a
fiuk jajveszékeléseért, de ő folyton azt hajtogatta, hogy megszakad a
szive; ő csak most érzi, hogy nem tud elválni hazájától; miért szökött
meg – ugymond – hazulról, miután uj hazája sem tud vele mást csinálni,
mint hogy katonának viszi, még pedig mint hallja, sokkal sulyosabb
szolgálatra.
Most azután láttam, hogy a fiu leszáll ágyából és kisompolyog a
teremből.
A következő percben egy puskalövés dördült odakint, a födélzeten. Talpra
ugrottam és fölrohantam. Odafönt zürzavaros szaladgálás volt.
– Mi történt? – harsogott szócsövön a kapitányi hidról.
– Egy rekruta a vizbe ugrott, – felelt vissza egy légióbeli katona, a ki
puskával őrt állott.
A gép járása lassabbodni kezdett, majd egészen megszünt. Rövid
kommandószavak hallatszottak. A matrózok futottak a kis csónakot vizre
ereszteni. Ezalatt a villámos reflektor köröskörül kutatta az éjszaka
sötétségét. A hajó farán őrt álló legionárius a puskáját igazitotta s
igy szólt a hadnagyhoz, a ki e pillanatban termett ott:
– Hadnagy ur, fölösleges a csónakot leereszteni, azt hiszem, agyonlőttem
a szerencsétlent.
– Miből gondolja?
– A lövés után nagyot kiáltott s azóta semmi hangja… ime ott van ni!
A hajó mögött a tenger teljes villámos fényben ragyogott. S a viz
tetején fekve megjelent a boldogtalan elzászi fiu, véres fejjel, nyitott
szájjal s a viz sodra által huzva, sebesen uszott a hajó után. Az
odatódult rekruták megdöbbenve nézték a bizarr látványt és sápadtan,
szótlanul tekintettek egymásra. Itt ugyan nem tréfálnak az emberekkel!
A másodkapitány odajött, messzelátón nézte egy kicsit a hullát s aztán a
hidra kiáltott.
– C’est fini! En avant! (Vége van! Előre!)
A matrózok visszapakkolták a csónakot, a gépek ujra zakatolni kezdtek, a
reflektorok elaludtak, a hajó röpült s mi visszabujtunk hálószobánkba.
De a világért sem mertem a szoba vizre nyiló kis kerek ablakára nézni,
mert az az impresszióm volt, hogy a véres ábrázat rám vigyorog onnan…