Galambos Pál naplója; Jobbadán Amerikában - 06

nem teszek olyan dolgot, a mihez az isten segitsége szükséges.
A francia dühbe jött.
– Eh, lári-fári, neked nem Bu-Lam az istened, hanem én. Előre, mars
vissza!
Az anamiták morogtak.
– Főhadnagy ur, én nem vagyok gyáva; nézze, itt a mellemen a katonai
érem; én öt sou zsoldért szolgálok, holott odaát, a pirátoknál, minden
levágott fehér fejért tiz frankot ád a mandarin.
– Visszamégy, vagy nem?
– Nem!
– Nesze!
És a kezében lévő sétapálcával ugy vágott rajta végig, hogy arcából
kibugygyant a vér.
Az anamita káplár hátratántorodott és meghorkant benne a vad indulat.
Öklei összeszorultak. Társai elorditották magukat és nagyot
toppantottak. De különben helyben maradtak, főképp mert egy pillanat
alatt négy legionista állt előttük szegzett szuronynyal.
A káplár bő ujjasába törölte kiserkedt vérét és szólt:
– Agyonüthetsz, uram, de nem megyek.
A kolerikus francia talán közéjük rohant volna bottal, de a mi
parancsnokunk elvonszolta. Ugyanakkor hangzott a parancs:
– Légió! Második szakaszból tiz önkéntes Wladimirral kimegy!
Az első jelentkező persze én voltam. Utasitásunk az volt, hogy a folyam
partján haladjunk fölfelé s egypár járóőrt küldjünk kissé beljebb.
A csónakot a tiz legionista ugy lenyomta, hogy a viz egészen a pereméig
ért. Az orrán állt Wladimir, s figyelmesen fürkészte a hallgatag parti
őserdőt, mely felé a matrózok egyenletes evezőcsapásai vittek.
– Nom d’un chien, – káromkodott Marnier, – többet nem borotváltatom
magamat anamitával. Vad ember ez mind s gyülöli a fehéret. Egyszer
eszébe jut valami, krik, egyet vág, aztán elszalad a fejemmel a
mandarinhoz.
Schulz, egy hórihorgos porosz, az ő komikus franciaságával megszólalt:
– Nyugodt lehetsz, öreg bandita, a legostobább anamita is tudja, hogy a
te fejedért nem ád a mandarin semmit.
A katonák röhögtek.
– Csitt a glédában, – szólt rájuk Wladimir, – fogjátok be a szátokat és
nyissátok ki a szemeteket.
Pár perc mulva kézügyben a puskával, a partra ugráltunk s óvatosan
kutatgattuk az erdőt, de megmaradva a part mellett. Én Wladimirhoz
tartottam magamat. Egyszerre csak az erdőből egy hang hallatszik:
– Salut, bourgeois!
– Ki az? – kiáltott Wladimir.
– Megtaláltam az Istent, gyertek ide!
Egy kis tisztáson egy undok, valami budhista templomból ellopott ülő
bálvány volt, nagy, tátott szájában a malacfejjel. Ez téritette vissza
az anamitákat. Marnier persze azonnal a malacfejet kezdte vizsgálni,
hátha be lehetne sorozni az éléstárba. De eldobta, mert kukacok
mászkáltak már rajta. Utána meg fölrugta Bu-Lamot is.
Szélcsend volt. Egy falevél se mozdult. Csak a tisztás szélén rezgett
egy platán. Meglöktem Wladimirt, s a fára mutattam.
– Ezt ember mozgatja.
Közelebb léptünk. Abban a percben majomügyességgel egy benszülött
siklott, majdnem zuhant le a fa törzsén. Mire puskánkhoz kaptunk, már
eltünt a fák közt. Egy tucat lövés ment utána… az erdőben nagy nyüzsgés,
morgás, búgás támadt… mintha fölvert állatok vagy emberek robognának
tova. Éles vijjogás, sivitás, ágak tördelése hallatszott. Mi
önkénytelenül is vállat vetve egy csomóba álltunk a tisztás közepén.
– A folyamhoz! – kiáltott Wladimir. – Marnier, erre, vezesd őket!
S mutatta az irányt. Ő leghátul maradt, én persze vele. A tisztás szélén
egy fa mögül visszanéztem. Ötven-hatvan lépésnyire egy óriási platán
ágai szétváltak, egy pirossipkás piráta jelent meg, s célba vette
Wladimirt. De megelőztem, jó Lebel-puskám nem hagyott cserben, egy
durranás: s a rabló sziven találva, kiterjesztett karokkal bukfencezett
le hatvan láb magasságból. Aztán retiráltunk tovább.
A parton azalatt már három csolnak kötött ki, tele legionáriusokkal, a
kik értünk jöttek, ha talán bajba volnánk.
A parancsnok a hajóról kiáltott:
– Pirátok?
– Tele van velük az erdő.
– Hasra!
Lefeküdtünk a földre, a monitor orral fordult felénk, s a fejünk fölött
egypár golyót küldött Creusot remekéből a sürübe. Az ágyudörgés hatalmas
visszhangot vert föl, az erdőt még jobban megbolygatta, s most már ezer
meg ezer láthatatlan lény orditozott és menekült benne. És nekem eszembe
jutott, hogy itt száz meg száz fakunyhóban a barna anyák most reszketve
térdelnek gyermekeik mellé, s imádkoznak: _A fehér ördögöktől ments meg
uram minket_. És kihez imádkoznak? A buta Bu-Lamhoz, a kit a vén Marnier
fölrugott? De hátha ez a durva bálvány csak az ő együgyü, barbár
képzeletük, alacsony értelmük hibája, s ez ösztönszerü jelkép mögött (és
erről nekik sejtelmük sincs) az egy igaz Isten rejlik, a ki őket is
megteremtette… Akkor bizony mi csakugyan fehér ördögök vagyunk s
gazságokat követünk el velük.
Nem sok időm volt filozofálni, mert csónakba komandiroztak s
visszamentünk a hajóra. A hajó ment még vagy hat kilométert s
esteledvén, horgonyt vetettünk.
Csillagtalan, holdvilágtalan, sötét éj volt. Alaktalan homály vett körül
bennünket. Az ágyunaszádokon egymásután elpihent az élet, csak az őrök
lépéseinek kopogása hallatszott s az árbocon égett egy-egy lámpa.
Vacsora után komótosan elnyujtózkodtunk Vladimirral, mert ez éjjel nem
volt szolgálatunk, s rögtön el is aludtunk.
Arra ébredtem, hogy valaki ráz.
– Mi az?
– Keljetek föl, a légió folytatja az őrséget.
Gaudrion káplár volt.
– Hány óra?
– Négy óra éjfél után.
– Hisz négykor az anamiták veszik át.
– Épp azért folytatjuk, mert az anamiták megszöktek.
Erre már talpra ugrottunk Wladimirral.
– Mi az ördög?
– Ugy van, pajtás. Hajónk összes anamitái itt hagytak, a megütött
káplárral együtt. A koromsötétségben csöndesen leereszkedtek a vizbe s
kiusztak a partra. Az őrszemek nem vettek észre semmit.
Mit volt mit tenni, mi pihentek sorakoztunk, fegyverbe léptünk s a
födélzetre mentünk. E percben a tiszti szobák felől vadállati orditás
hallatszott.
Oda siettünk. A parancsnok tántorgott elénk, halálsápadtan, s az egyik
tiszti kabinba mutatott. Berohantam, lövésre készen tartott fegyverrel…
A puska kiesett kezemből s megdermedve álltam meg. Az ágyban, irtóztató
vértócsában, egy fejetlen holttest feküdt.
Mindent megértettem: Aristide Sylvain volt, a délfrancia főhadnagy, a ki
bottal megütötte a káplárt. Ez se fog, szegény, többet a marseillei
Cannebiêren fesziteni… A bandita, mellén a francia hadiéremmel, tenyerén
Carnot kézszoritásával, elvitte a szép barna főt a mandarinhoz.
Igy rugott vissza bennünket Bu-Lam.


KATONAÉLET AZ ERDŐBEN.
Őszintén megvallom, hogy Kináról és Tonkinről soha semmiféle tudományos
utleirást nem olvastam s csak annyit tudok róluk, a mennyit Afrikából
jövet a hajón tanultam. Itt ugyanis volt egy derék tengerésztiszt, a ki
hetenként kétszer előadást tartott az ázsiai francia gyarmatokról s
lakosaikról s minden előadását azzal végezte: _Fiaim, vizet sohse
igyatok és ne részegeskedjetek, különben az ördög elvisz benneteket._
Ezt aztán, de csakis ezt megjegyezte magának a legionista, de egyuttal
hozzátette: Hát mi a menykőt fogunk inni azokban az istenverte
országokban?
Azért emlitem csak tudatlanságomat, hogy ne vegyék rossz néven, ha
valami földrajzi, álattani vagy növénytani badarságot követek el. Afelől
nyugodtak lehetnek, hogy a mit láttam, azt hiven leirom.
Sylvainnek, a megölt dél-francia tisztnek helyét egy tengerészhadnagy
foglalta el, a kinek a megszököttek helyett egy harmincfőnyi anamita
csapatot bocsátottak a parancsa alá s mentünk tovább. A megölt Sylvaint
telekovácsoltuk nehéz vassal, lepedőbe varrtuk s tengerészmódra a viz
alá sülyesztettük. Egy sortüzzel bucsuztunk el tőle, s mikor a
bugyborékoló vizbe meresztettem tekintetemet, magam is ugy éreztem,
mintha a fejem átkozottul mozogna a törzsökén. Bár nem nagyon
ragaszkodtam ahhoz, hogy ezt a bolond főt valaha visszavigyem Európába,
a halálnak ez a neme mégis borzalommal töltött el.
Megérkeztünk Fu-Lang Tongba, hol száztizenöt legionista, köztük én és
Wladimir, s harminc anami lövész, a megfelelő podgyászszal a partra
szállt. A város tizenöt-husz házból s hét-nyolc templomból áll. Minket
egy ilyen pajtaszerü templomba szállásoltak, melynek eresze majdnem a
földig ér, de belül szép, faragott oszlopsorok diszitik. A templomok
körül palliszádok vonultak. Ez már katonai munka. Alig helyezkedtünk el
templomunkban s alig hagytuk el a hajót, a szakasz-szakácsok jelentik a
parancsnoknak, hogy egy falat élelmiszerünk nincs. A kapitány nyugodtan
utalt arra, hogy a garnizon tőszomszédságában egész csomó apró falu van,
szerezzünk onnan. A katonák ezt parancsnak vették és elszéledtek. Egy
óra mulva malaccal, libával, kácsával, tyukkal, nyers hussal megterhelve
tértünk vissza. Marnier még egy hordó bort is guritott maga előtt. Igy
aztán a szakácsok pompás ebédet készitettek, melyre feketekávé és rummal
kevert forralt viz következett. Megjegyzendő, hogy az emlitett falvakat
teljesen üresen találtuk, a lakosok elmenekültek előlünk.
Este korán lefeküdtünk, de már egy órakor talpon voltunk, hogy
állomásunkra, Na-Namba masirozzunk. Harmincnégy kuli hozta a
podgyászunkat, s én, Wladimir, Marnier, Schultz voltunk kirendelve, hogy
vigyázzunk a teherhordókra. Parancsunk az volt, hogy a ki jobbra vagy
balra kilép a libasorból, azt szó nélkül le kell lőni. Ezt a parancsot a
vékonydongáju, gyenge anamita legények is tudták s iszonyu ijedt
tekintetet vetettek puskáink felé.
A mint a hajnal első derengése föltetszett az égen, egy gyaloguton
nekivágtunk az őserdőnek, telepakkolt borjuval és százhatvan patronnal.
A mint a nap fölkelt, rögtön tikkasztó lett a meleg. Nagy bámulatomra a
legnagyobb gonddal ápolt földek, kukorica, ricinusz, tök, saláta,
burgonya közt vitt el utunk. Tizenkét órára egy lakóitól elhagyott
faluba értünk, hol azonnal ingre vetkőztünk, mert ruhánk facsaró viz
volt. Itt, az alacsony bambuszkunyhókban megpihentünk. A falu környéke
csupa rizsföld volt, mely, mint mindenütt, itt is folyton viz alatt áll.
Ezenfelül büzhödt mocsarak környékezik a falut. A legszomjasabb ember is
undorodva fordul el ettől a mocsárviztől, de ha akart volna se ihatott
volna belőle, mert a parancsnok fegyveres őröket állitott melléje. A
ronda vizet előbb megforraltuk s aztán teát főztünk belőle. De még igy
is émelyitő volt s bizony nem egy könnyelmü ember, a kit a szomjuság
gyötört, lopott egy csajka vizet a mocsárból.
Másnap reggelig pihenve, ujra utra keltünk, s délelőtt Na-Namba
érkeztünk, mely hosszabb időre állomáshelyünkül volt kitüzve. Na-Nam
erőd kis dombra van épitve, a domboldalon kisebb kaszárnyaépületek,
sárból és bambuszból, a csucson a _fellegvár_, mely büszke cim azt
jelenti, hogy a dombtető földdel megtöltött kosarakkal van
körülsáncolva, s a kosarak tetejéről két revolverágyu néz alá a völgybe.
Minket a domboldalon levő házikókba szállásoltak, az _első emeleten_ (a
hogy a dombcsucsot nevezték) tengerészek voltak. Bármilyen primitivnek
tetszett előttem az egész védelmi berendezés, tény, hogy a pirátok ellen
pompás oltalmat nyujt s a legváratlanabb éjjeli rohammal se tudták eddig
bevenni.
A régebben ott tanyázó s szolgálatban nem levő legionisták élénk
hurrával fogadtak bennünket és sapkájukat nehányszor a levegőbe
dobálták, mikor vidám trombitaszóval a tágas, elkeritett helyre
bevonultunk. Alig hogy fegyvereinket elhelyeztük a kijelölt házban,
kisiettünk körülnézni és ismerkedni. Akkor láttuk csak, hogy ezek a
régiek minő sárgászöld szinüek, beesett arccal, lesoványodott testtel,
meggörbedt tartással. Engem legelőször egy fiatal, tejfölös száju suhanc
szólitott meg ezzel:
– Nincs az urak közt osztrák?
– Van, kettő, – feleltem, – ön talán osztrák?
– Nem, magyar vagyok.
– Akkor honfitársak vagyunk, – mondám magyarul.
– Igazán? – kiáltott ő is magyarul, s mind a két kezét elém tartotta, –
ezt a szerencsét nem is mertem remélni. Kicsoda, ha szabad tudnom?
– Galambos Pál, Budapestről.
A fiatalember erre egy Magyarországon kitünően hangzó régi nemesi nevet
mondott. Én azonban csak Kertésznek fogom őt hivni. Bámulva néztem rá.
– Ön bámul, ugy-e? Hja uram, ön egy haszontalan, szüleinek sok bánatot
okozott boldogtalan fiut lát maga előtt, a ki önmagát az idegen légióba
számüzte, hogy kijárja a szenvedések iskoláját.
– S mióta legionista?
– Egy évig szolgáltam Afrikában és egy éve vagyok Tonkinben. Istenem, de
jól esik magyarul beszélni. Két év óta nem volt részem benne. Azért
kérdezősködtem az osztrákok után, mert velük tartjuk a kompatriótaságot.
– Hej, Pál! – kiáltott Wladimir.
– Mi az?
– Gyere csak ide.
– Jőjjön, Kertész ur, bemutatom egy kebelbarátomnak.
Wladimir is egy oroszt fedezett föl, s azzal akart megismertetni. Néhány
perc mulva a két orosz és a két magyar a kantinban ült, párolgó tea
mellett.
Wladimir barátja, Rosztov, magas termetü, nagyszakállu,
harmincöt-negyven éves férfi volt, a kinek mellét már hadiérem
diszitette s őrmesteri rangot viselt. Tőle tudtuk meg, hogy itt
körülöttünk az erdő hemzseg a fekete-zászlós banditáktól, kiknek vezérét
Dü-Namnak hivják. Dü-Nam külömben kedélyes fickó, csak minden harmadnap
szokott támadni s a közbeeső napokon fegyverszünet van, mely alatt a mi
komandánsunkkal levelet szokott váltani.
– Hogyan?
Rosztov fölvitt a dombra s észak felé mutatott.
– Nézzetek ebbe az irányba, ugy-e két dombot láttok?
– Igen.
– Nos, az innenső a postaállomás, a tulsó pedig Dü-Namnak a vára. Ha mi
Dü-Namnak izenni akarunk, vörös zászlót tüzünk a középső dombra, azt ő
meglátja, odaküld és a zászló alatt találja az üzenő levelet, melyre
hasonló módon felel.
– De ha ilyen közel van a rablóvezér vára, miért nem pörköltétek ki? –
szólt Vladimir.
Rosztov nevetett.
– Látszik, hogy regruta vagy Tonkinben. Először az a vár csak igy torony
iránt látszik közelnek. Másodszor veszett mocsarak közt van, melyekben
mind bent vesznénk. Harmadszor, ha oda tudnánk vergődni, egészen alája,
ott semmit se látnánk belőle, mert ötszörös élő bambuszsövény veszi
körül. Negyedszer, ha ezen is áthatolunk, az egész banditahadat elnyeli
a föld, mert a várból több kilométer hosszu alagut vezet ki, valahová az
erdőbe. Ötödször…
– Elég! – nevetett Wladimir, – ennyi argumentum előtt meg kell hajolnom.
– Rosztov őrmester! – hangzott lent az udvarban.
Egy káplár kereste az oroszt és jelentette neki, hogy a kapitány
hivatja. Rosztov elsietett. Ugy tiz perc mulva ujra megjelent az
udvaron, kezében vörös zászlóval.
– Postát viszek Dü-Namnak. Van kedvetek velem jönni?
– Van.
– Semmi teher, puska, husz patron, szurony.
Fegyvereinkért siettünk. Mikor ujra az udvarra léptünk, egy szakasz
legionista éppen sorakozott. A marskolon ilyen volt: elől két anami
lövész, utána Kertész, Wladimir és én, mögöttünk Rosztov, azután a
szakasz. Oldalt harminc-negyven lépésnyire anamiták biztositották az
oszlopot. A fegyverét mindenki lövésre készen tartotta. Nekem ugy
tetszett, mintha több izben árnyalakok ugrottak volna föl a magas füből
és tüntek volna el a sürüben.
Rosztov mögöttünk menve, elbeszélte, hogy miről van szó.
A kapitány az elfogott rablókat egyszerüen főbe szokta lövetni. De vette
észre, hogy ez nem hat. A fanatikusok ezt dicső, katonai halálnak
tekintik, dacosan szemébe néznek, s a halálbüntetésnek ez a neme a
benszülöttekre nézve nem szolgál elrettentő például. Elhatározta tehát,
hogy ezentul ő is nyakaztat. Ezt már a benszülöttek becstelen és rémitő
halálnak tekintik. De hogy nyakaztasson, ahhoz hóhér kell. Neki nincs,
ellenben Dü-Namnak van tiz. A levélben tehát ajánlatot tesz, hogy adjon
el neki egy hóhért, kap érte tiz aranyat.
A tiz arany egy kis tubákos pikszisbe helyezve ott is volt Rosztov
zsebében. Mondhatom, hogy nagyon kiváncsi voltam ennek a kis
kelet-ázsiai tranzakciónak a sikerére.
Egy óra alatt ott voltunk a középső dombon, a rajta álló póznára
fölkötöttük a vörös zászlót, s két kő közt kivájt üregben elhelyeztük a
pénzt és a levelet. Aztán visszavonultunk egészen az erődig. Utközben
tréfásan kifejtettem Rosztovnak, hogy Dü-Nam urat meg kéne tanitani az
optikai telegráfra, a mivel nagyon meg volna könnyitve az érintkezés. Ő
egész komolyan azt felelte rá, hogy majd megmondja a kapitánynak.
Mire visszajutottunk az erődbe, a vörös zászló már nem lengett a póznán,
jeléül annak, hogy Dü-Nam a levelet átvette.
Nem telt bele egy óra, a vörös zászló ujra megjelent a szokott helyén.
Rosztov, mi és a szakasz ujra elindultunk. A dombon egy hatalmas kinai
feküdt, kezén-lábán erősen megkötözve. Ugy látszik a maga jószántából
nem akart a szolgálatunkba állni, azért Dü-Nam jónak látta
megkötöztetni. Mellette egy kétélü, széles bárd hevert a füben.
Mi persze rögtön elmetszettük a köteleit, közrefogtuk és erődünkbe
vittük, nem feledkezvén meg a vörös zászlóról és Dü-Nam leveléről se.
Otthon a kapitány verandája elé állitottuk a néma fickót, s a kapitány,
kinai tolmácsa segitségével, azonnal kikérdezte.
– Azért kötöztek meg, mert nem akartál jönni?
– Azért uram.
– És miért nem akartál jönni? Azt hitted, bántódásod lesz itt?
– Nem itt. Ott!
És Dü-Nam erődje felé mutatott.
– Hogyan, ott?
– Tudd meg, uram, hogy Dü-Nam azt mondta: Eladtalak a francia
parancsnoknak, de ezentul ugy bánunk veled, mintha francia volnál,
vigyázz, hogy a körmeink közé ne kerülj. Erre én könyörögtem, hogy hadd
maradjak vele, de ő eltaszitott.
– Ne félj, a francia nagy és hatalmas nemzet, a mi fegyvereink olyanok,
mint az ég villámai és jaj annak, a ki hozzád mer nyulni.
– Köszönöm uram, ti vitézek és erősek vagytok; de az ő barátjuk az erdők
sürüje, az éj sötétje, a mocsár, a bozót, a hegység minden rejteke s
láthatatlanul hozzák rátok a halált. Csusznak mint a kigyó, leselkednek
mint a tigris. Vigyázzatok, vigyázzatok!
Mondhatom, borsódzott a hátam, mikor a tolmács ezeket a szavakat
leforditotta. A kapitány fölkelt.
– Munkára! Hol vannak a foglyok?
– Ma nem, – felelt a hóhér tompán.
– Miért?
– Mert ma halt meg a feleségem. Dü-Nam előttem ölette meg, hogy
könnyebben elszakadjak onnan. Még vérét se itta be a föld.
Sárga, csontos, buta arcán mintha meghatottság látszott volna. Szemei
gyorsan pislogtak.
Egyszerre fölvetette a fejét.
– Melyik az én házam?
Megmutattuk neki.
Vállára vette széles, villogó bárdját s lehajtott fejjel, szó nélkül
elballagott. A durva katonák csoportja meghatott csendben bámult utána.


A HÓHÉR ESKÜVŐJE.
A hóhér, egy izmos, hosszu kinai fickó, elfoglalta az erődben a neki
kijelölt házat, de nagyon csalódnak önök, ha azt hiszik, hogy valami
rettentően komor férfiu volt, a ki mindig a bakót adta. Sőt a köznapi
életbe is azonnal beletalálta magát, a mennyiben a kommandáns háza körül
inasi teendőket végzett s egész passzióval pucolta az egyenruha gombjait
s a kapitány cipőit. Olyan volt, mint egy kuvasz. De ha a kapitány
foglyokat hallgatott ki, akkor emberevő ábrázattal ott állt mögötte,
széles, fényes pallosát nyugtatva vállán, s ha a kapitánynyal rukkoltunk
ki, akkor is fogta a bárdját s elfoglalta helyét a kapitány mögött.
Másnap mindjárt nyilt alkalma ügyességét bemutatni.
Két bandita volt az erőd börtönében, ezeket hozták elő. A két fekete
fickó egész kihivóan lépett a kapitány elé, de egyszerre megrogytak és
összetörtek, mikor házából kilépett s hivatalos helyét elfoglalta
Lan-Csu, bárdját néhányszor megsuhogtatva a levegőben.
Hanem azért nem vallottak semmit. A kapitány különösen Dü-Nam erődjének
titkait, hozzáférhető részeit kutatta, de erre vonatkozólag éppen semmit
nem tudtak mondani. Mi katonák köröskörül feszült figyelemmel követtük a
tárgyalás menetét.
A kapitány intett Lan-Csunak, ez kimért léptekkel a banditákhoz ment, a
kik ezalatt egy csomóba csavarták a copfjukat, ledobták a
felsőruhájukat, letérdeltek, előre nyujtották a nyakukat és behunyták a
szemüket.
Lan-Csu közéjük állt s onnan még egyszer a kapitányra nézett.
– Vallani fogtok? – kiáltott a kapitány.
Nem jött rá felelet.
– Allez! – szólt a kapitány.
Lan-Csu körülnézett. Végighuzta szemei előtt a bárdot, mintha élét
vizsgálná. Majd a körmével próbálta meg. Aztán egyet villant a bárd s a
jobboldali bandita feje lehullott. Nyakából két sugárban magasra szökelt
a vér. A fej előre gurult, a test azonban hanyatt vágta magát, mintha a
sujtás percében az életösztön ellenlökést adott volna. Éreztem, hogy
rosszul kezdek lenni s elfordultam. A legionisták azonban vad
gyönyörüséggel nézték, az anamiták pedig, nemcsak a tirailleurök, hanem
a falubeli asszonyok és gyerekek is, ujongtak és tapsoltak. Ez olyanféle
mulatság lehet nekik, mint az európaiaknak a térzene.
Bizonyos távolságra elvonultam a csoporttól s mikor visszanéztem,
Lan-Csu már a két vértől csepegő fejet a külső palliszádokból kiálló
karóra tüzni vitte. Azután más ruhát vett föl, pallosát gondosan
megtörülgette, megköszörülte, olajjal bekente s ment a kapitány csizmáit
fényesiteni.
Kertész mondta később, hogy mégis csak furcsa érzést kelt az emberben,
mikor a kapitány _kutyamosója_ ilyen kábitó ügyességgel ütögeti le
embertársainak a fejét. Megjegyzem még azt is, hogy a gazember
_félkézzel_ csapott!
Egy napon magas bambusznád ágyamon hevertem és néztem a legénység
majmainak birkozását (minden harmadik legionistának volt egy szelid,
ügyes majma), mikor belép Wladimir.
– Te, a hóhérunk nősül és engem kért föl tanunak. Gyere másodiknak.
Azonnal leugrottam az ágyról. Vőfély leszek egy tonkingi esküvőn! Ezt is
kevés ember mondhatja el magáról.
Kint várt ránk Lan-Csu.
– Puskát hozni! – szólt.
– Puskát, lakodalomra?
– Hadd el, – szólt Wladimir, – nem ösmerjük a helyi szokásokat.
– Aztán a kapitány tudtával történik mindez?
– Természetes. Sőt a kapitány azt rendelte, hogy teljesitsük minden
kivánságát.
Mikor a puska a vállunkon volt, Lan-Csu is vette a pallosát s együtt a
körülbelül száz lépésnyire fekvő, nyájas képü laota falu felé
irányitottuk lépteinket. A kistermetü, barátságos képü, zengzetes hangu
asszonyok és leányok édességeket, zöldlevelü teát, sum-sumot kinálgatva
hemzsegtek körülöttünk, s mi hárman valósággal Gullivereknek tüntünk
föl, a mint a liliputiak közt sétáltunk. Vajjon melyik lehet a Lan-Csu
menyasszonya? A fickó vizsga szemekkel tekintett körül s akkor jöttem
rá, nagy bámulatomra, hogy még csak most választ. Egy elragadó kis baba,
én tizenkét-tizenhárom évesnek néztem, tipegett folyton előttünk és
dallamos hangján kinált valami befőttet. Egyszerre csak Lan-Csu megfogja
és szól:
– Ez jó lesz.
A kicsike nagyot sikoltott.
– Ösmered? – kérdé Rosztov, a ki fegyvertelenül követett bennünket.
– Nem én, de tetszik nekem.
A leány halálsápadt lett és kétségbeesetten sikoltozott. Megértette,
miről van szó. Ki akarta magát tépni, de a kinai erősen fogta. A nép
tágult mellőlünk, de nagy körben körülfogott és mig az asszonyok
visitoztak, a férfiak kiabáltak.
Most kezdtem érteni, hogy miért kell a Lan-Csu lakodalmához puska?
Egyszerre csak egy öreg ember és egy fiatal ember rohantak a körbe, az
utóbbi három kis cigányporontyot öntött elénk az öléből. A helyzet
tisztázódott. Az öreg ember az apja, a fiatalember a férje, a három
poronty a gyereke volt Lan-Csu kiszemelt arájának. A kinai óriás elé
térdeltek és szivrehatóan könyörögtek neki, hogy ne vigye el tőlük a
napfényt, az üditő forrásvizet, az áldott árnyékot, egyszóval mindnyájuk
gondviselőjét, az asszonyt. Lan-Csu széles pofáján, a mint a gyerekeket
meglátta, széles vigyorgás jelent meg. A három gyerek csak fokozta
előtte az asszony becsét. Hisz igy mindjárt kész családi életet kap, nem
is kell rá várakozni; az apróság kedves csicsergése azonnal be fogja
tölteni puszta hajlékát. Aztán az ügyet a következő sorrendben intézte
el:
Először is fölrugta a laota férjet, a ki vagy három ölnyire gurult s ott
mint egy beteg pávián nyöszörögve összeesett. Majd négykézláb mászva,
félig hason csuszva a tömeg közé menekült. Most lehajolt és az apjának
két aranyat adott a lányáért (mert a férj jogát az erősebb ember
megsemmisitheti, de az apa jogát a legerősebb ember is köteles
respektálni, mert azt a vadak is tudják, hogy az apa jogát a természet
törvénye állapitja meg) s megparancsolta az öregnek, hogy a gyerekeket
vigye az erődbe, a mit az habozás nélkül meg is tett.
Ekkor körülnézett, balkarján a remegő kis asszonynyal és kiáltá:
– A pap jöjjön ide!
A már ekkor lecsillapult néptömegből egy ősz férfiu, a laoták papja
lépett ki.
– A templomba megyünk.
S nekünk is intett, hogy kövessük. Vladimir és én puskával s még egypár
kiváncsi legionárius, köztük Rosztov és Kertész fegyvertelenül, mentünk
utána.
– Meglesz az esküvő? – kérdém Kertészt.
– Nem hiszem; a kinai csak a laota nőt fogja kényszeriteni, hogy örök
hüséget fogadjon neki. Ő nem tesz fogadást idegen bálvány előtt.
A templom olyan volt, mint mindazok, melyeket eddig láttam. Kivül száraz
szalmateteje majdnem a földig ért, de belül elég tágas és magas volt.
Közepén egy undok bálvány ült, nagy üvegszemekkel, óriási nagy szájjal,
mögötte papok álltak. Ez elé az alak elé lépett az uj pár. Vladimir és
én nagy félkört irtunk le szuronyunkkal, mire az utánunk tódult néptömeg
tisztességes távolba huzódott.
A szertartás azon kezdődött, hogy a hóhér egy aranyat dobott a bálvány
szájába, mire az olyan jóizü röfögést hallatott, mint egy jóllakott
disznó. Az ezután következőkre már zavarosan emlékszem, de emlékezni
fogok, a mig csak élek… Alig kezdtek a papok valami kardalba és táncba,
egyszerre csak valami villanás cikázik végig fejünk felett, a szalmatető
égő foszlányokban kezd a fejünkre hullani és sürü füst támad.
– Felgyujtották a templomot! – kiáltott Wladimir.
– A kapuhoz! – kiáltott Kertész.
A laoták már ekkor orditva, jajgatva futottak az egyetlen kijáráshoz.
Ott megtorlódtak és egymást tiporták. Se be, se ki. Némelyek, a papok
is, mint az őrültek rohantak föl s alá, eltakarva a szemüket. Mások
előttünk fetrengve könyörögtek, hogy mentsük meg őket. Én félig
elvakulva kapkodtam levegő után.
Rosztov lélekjelenléte tért vissza leghamarább.
– Légió! Vigyázz! – üvöltött mennydörgő hangon, – ragadjátok fel a
bálványt, törjük ki vele a falat!
– Hurrá – kiáltott a legénység, s a jajgató papokat félretaszigálva, a
hét vagy nyolc legionista egy pillanat alatt lekapta trónjáról az undok
állatot.
– Légió! Erre! – mennydörgött másodszor Rosztov hangja.
A fal mellett álltunk, lihegve, félig vakon, félig megfulladva a
füsttől.
– Emeld! – orditott Rosztov, – rajta!
Irtóztató dühvel lóditottuk a falnak a bálványt. Tompa zuhanás
hallatszott.
– A fal kidőlt. El ne ereszd a bálványt! Előre, indulj!
Ledöntöttük a falat, nagy kaput ütöttünk az égő tetőn s kint voltunk a
szabadban, az Isten napfényes, szabad ege alatt. Mintha a pokolból
tértem volna vissza.
– Dobjátok el az öreget. A ki ég, hamar hemperegjen egyet a mocsárban, –
hallatszott ujra Rosztov szava.
Elhemperitettük a bálványt, melyet addig mind görcsösen szorongattunk a
kezünkben.
A mint egy jó nagy lélekzetet vettünk, sietve körülnéztük magunkat. Csak
a szakállunk, bajuszunk, ruhánk pörkölődött meg kissé, de komolyabb
bajunk nem történt.
Utánunk tört ki vad rivalgással a hóhér, fogai közt a pallossal, két
karjában az asszonynyal. Mindkettőjük könnyü ruhája lobogva égett. A
hóhér egyenesen a mocsárhoz futott, beledobta az asszonyt s utána maga
is belehempergőzött. A papok is s egy csomó laota a mi kapunkon tört ki
s mind a mocsárba futott megfürödni.
Egyszerre csak egy roppanás hallatszott s a templom összedőlt. Vagy husz
laota ott veszett a főkapunál. Segiteni senkin se lehetett, hisz az itt
elbeszélt dolog körülbelül három perc alatt folyt le.
Az egész légió, a tisztek is ott álltak már s elbeszéltük nekik az
eseményeket.
– Micsoda kaland, micsoda kaland! – mormogá Kertész.
Ránéztem. Halálsápadt volt.