Galambos Pál naplója; Jobbadán Amerikában - 03

elmém kerekei egyre lassabban forogtak, a tábor moraja egyre halkabban
zúgott a fülembe, még azt hallottam, hogy Taglianót a sergent őrségre
kiáltotta, félig lehunyt szempillám alól láttam a gulába rakott
fegyvereket, s a lobbanó tüz fényénél megvillanó szuronyokat, aztán édes
lethargiába estem… elaludtam…
Valamelyik este egy a homok alól egy kissé kilátszó romvároson haladtunk
keresztül s a tulsó oldalon, oázison, egy arabs falu közelében ütöttünk
tábort. Mire megvacsoráltunk, a szemhatáron teljes pompájában kelt föl a
hold s mi elhatároztuk, hogy egy kis látogatást teszünk norvég
testvérünknél, Nielsennél, a ki bent a romok közt őrszemnek volt
kiállitva. Különös érzések vettek rajtam erőt, a hely olyan volt, mint a
félig kiásott Pompéji. Talán Carthagónak, vagy valamelyik másik pun
városnak a romjai közt jártunk? Itt egy nagy civilizáció volt, itt
államférfiak, hadvezérek és hősök születtek és államot alkottak, mikor
még Páris helyén a Szajna lakatlan mocsarai terültek s London helyén a
rengetegben kőbaltájával medvét kergetett a vad kelta… Nielsen egy
oszlopsoros magas kapunak támaszkodva állt, lövésre tartott puskájával;
a kapu olyanforma volt, mint Septimius Severus diadalíve Rómában… A
magas, vállas norvég, szoborszerü mozdulatlanságával, a teljes
holdfényben, festői látványt nyujtott. S a mint messziről néztem,
elszorult a szivem arra a gondolatra, hogy majd egykor az őrtálló
sárgabőrü ázsiai zsoldos épp igy veti vállát a lipótvárosi bazilika
kupolaromjainak s nem sejti, hogy a lába mozdulására meginduló és
legördülő homokszemek micsoda nemzet temetőjét alkotják. Jó darabig
pipálgattunk ott az éles holdfényben s hallgattuk a sakálok rekedt
üvöltését. De a fáradtság végre győzött költői hajlamainkon s
visszamentünk a táborba.
Éjfélkor a sergent fölébresztett, engem és Wladimirt. Wladimir a
romvárosba, én meg a falu irányába mentem őrségre. A hold már
lenyugodott s oly sötét volt, hogy a sergent lámpással szedte össze a
szakaszt s lámpással vezetett bennünket az őröket fölváltani. Régi
afrikai veterán volt, több zsinór diszitette a karját. Utasitásul
különben csak annyit mondott, hogy ha valaki vagy valami a sötétben
mozog, s az első megszólitásra nem felel, habozás nélkül lőjjem le. Egy
rekrutának, a ki bővebb fölvilágositásokat kért, azt mondta, hogy fogja
be a száját, itt mindenki praxisból, a maga kárán lesz jó katona, nem
Sorbonne ez, hogy előadásokat tartsanak. Egy kicsit hallgatott, aztán
hozzátette:
– Csak azon imádkozzál, rekruta, hogy oroszlán ne kerüljön eléd…
– Oroszlán? – hebegte a fiu.
– Az. Mert az oroszlán kitünően lát a sötétben s mielőtt rálőhetnél,
megesz.
A sergent oldalba döfött, hogy ugy-e jó tréfa; de mondhatom, hogy elég
kegyetlen tréfa egy parasztfiuval szemben, a ki nem tudja, hogy Tartarin
lőtte agyon az utolsó algieri oroszlánt, az is vak volt és az
állatseregletből szabadult ki.
Egy homokdombra állitottak, arccal a falu felé s a koromfekete éjszakán
kivül semmit sem láttam. A táborból idehallatszott, a mint öszvéreink az
abrakot ropogtatták; néha hosszan nyeritett valamelyik állat; talán
elfogyott a zabja, vagy talán álmodott valami szépet, azt, hogy ló. Majd
ismét összeveszett két öszvér, rugta és harapta egymást vad nyihogással.
Azután rendesen tompa csattanás következett; valamelyik hajtsár közéjük
ütött egy deszkával; erre ismét csönd lett. A tücskök milliói ciripeltek
egy darabig, majd puskalövések dördültek; sakálokra lőttek az őrszemek;
a lövésekre rendesen kórusban a tábor körül idegtépő üvöltés
keletkezett. Mondhatom, hogy izgatottan meresztettem szememet az
alaktalan éjszakába s lövésre tartott puskám remegett. Nagy
erőfeszitésembe került, hogy ne lőjjek. Miért? Tudja Isten. Csupa
félelemből. Azt hittem, a lövéssel elriasztom az éj láthatatlan lényeit.
Egyszerre vad zaj riadt a sötétben, a falu felől. Mintha a homokon siető
léptek dobogtak volna. Igen, léptek közelednek.
– Qui vive? – kiáltám stentori hangon.
– La Françe, – felelt egy ismerős hang.
– Ki vagy? – kérdém halkabban.
– Tagliano legionárius, ne üss zajt, pajtás.
– Galambos vagyok. Az istenért, hogy hagyhattad el a tábort?
– Egy kabil gazember becsalt a faluba, hogy majd mulatunk, s az arabok
agyon akartak ütni. Adio!
Eltünt a sötétségben. A falu felől egy csapat ember égő fáklyákkal,
lármázva közeledett.
– Állj! – kiáltottam rájuk harminc lépésről.
Két arabs odajött hozzám s tört franciasággal kért, hogy keltsem föl a
parancsnokot, mert panaszuk van.
– Én nem mozdulhatok innen.
– Akkor majd fölkeltjük mi.
– A ki beljebb jön, azt lelövöm.
Az arabok hátráltak. De tiz lépésnyire tőlem tevealomból hatalmas tüzet
raktak s a körül olyan üvöltözést csaptak, hogy a hadnagynak meg kellett
hallania. Meg is hallotta, ki is jött, fegyvertelenül, de a hat főből
álló főőrség feltüzött szuronynyal mögéje sorakozott.
Közeledtére szétvált a tömeg s a tüz fényénél egy véres alakot s egy
összekötözött legényt láttam a földön heverni. Az arabok lecsillapodtak,
egyikük előlépett s francia-arabs nyelven valami vádbeszédfélét mondott,
melyből megértettem annyit, hogy egy legionárius egy hárembe akart
hatolni s mikor rajta csipték, levágott egy embert a szuronyával és
elmenekült. Követelték a hadnagytól, hogy adja ki azt a katonát.
– Vajjon maga volt-e ott az én katonám? – kérdé a hadnagy.
– Nem. Ezzel a kabil öszvérhajtsárral, a ki itt megkötözve fekszik.
– S mit akartok csinálni az én öszvérhajtsárommal?
– Megölni.
(A megkötözött kabil kínosan jajgatni kezdett.)
– S meghalt a ti emberetek?
– Nem.
– Nos, egy haldoklóért két emberélet? Ez sok. Elégedjetek meg a
kabillal.
Az arabok morogtak.
– Azzal a hitvány szudáni korcskeverékkel? – kiálták többen.
(A hajtsár szivszaggatóan jajgatott.)
– Csend! – kiáltott a hadnagy, – szuronyt szegezz!
Klipp-klapp – két mozdulattal a puskák vizszintes helyzetbe jöttek s a
szuronyok a tömeg felé fordultak.
– Kotródjatok! – kiáltott a tiszt s hátat forditott nekik.
– Parancsnok ur, parancsnok ur! – sivitott a kabil.
Ez volt utolsó szava; az arabok dühödten rávetették magukat, s jóformán
darabokra vagdalták, lábbal taposták. A legionisták a rémülettől
dermedten nézték a látványt, ujjam görcsösen kereste a ravaszt,
szerettem volna beléjük lőni.
– Egy sortüz nem ártana, mon commandant, – mormogott a káplár.
– Hová gondol? Két hét alatt ki volnék csapva a hadseregből, – felelt a
hadnagy.
És halálsápadtan visszament a táborba, hol azonnal riadót vertek.
Az arabok dühös fenyegetések közt távoztak, az őrszemeket bevonták, s a
légió menetkészen állott. A hadnagy lóra ült, meggyujtotta a fáklyákat,
kihuzta a kardját, s szólt:
– Ki volt az a legionárius, a kit ez a boldogtalan kabil a faluba vitt?
Tagliano azonnal előállt.
– Holnap guzsba kötlek a napon.
Tagliano lehajtotta a fejét.
– Megérdemlem! – felelt egyszerüen.
… Némán megindult a csapat. Én leghátul ballagtam, közvetlenül az
öszvérek előtt. Egész éjjel elfojtott zokogás kisért. A fölkoncolt kabil
apja sirdogált mögöttem, a ki szintén a hajtsárok közt szolgált…


A KIGYÓ.
Az afrikai hajnal épp olyan rövid, mint az esti szürkület. Egyszerre
csak elkezd világosodni keleten az ég alja s öt perc mulva már teljesen
nappal van.
A kabil öszvérhajtsárnak az arabok által való fölkoncolása után
virradatig egyhuzamban masiroztunk. Akkor megálltunk tizenöt percre,
ittunk egy kortyot a vizes tömlőkből s ujra meneteltünk nyolc óráig.
Akkor tábort ütöttünk.
Tagliano lehajtott fejjel, komor arccal ült köztünk, mintha nem is
hallotta volna, miről van szó. Gyöngédlelkü fiu volt s nem a várható
büntetés sujtotta le, hanem a boldogtalan kabil legény halála. Hiába
magyaráztuk neki, hogy ő nem oka semminek. A kapzsi kabil csábitotta a
kalandra egy kis borravaló reményében. Őneki eszeágában sem volt
elhagyni a tábort. Csak rázta a fejét s egy szót sem felelt beszédünkre.
Alig ittuk meg a kávét, jelentkeztünk a hadnagynál s hivatkozva Tagliano
ártatlanságára, kegyelmet kértünk neki.
A hadnagy szó nélkül végighallgatott, aztán igy felelt:
– Ez már maga inszubordináció, hogy ide mertek jönni, a büntetés
elengedését kérni. De erre nem szabok büntetést, mert még rövid ideje
katonák s azelőtt bizonyára fegyelmetlen, kóbor életet éltek Európában.
Nem adhatok kegyelmet. A légiót csak vasszigorral lehet összetartani. Ha
lazán veszem a dolgot, mind elpusztultok, mert mindig kijátszszátok a
parancsot. Aztán meg már valamennyitek előtt kijelentettem, hogy
kiköttetem Taglianót, a kabilok is hallották, nem vonhatom vissza, mert
kinevetnek. Fordulj, mars!
Kimenet hallottam, mikor parancsot adott Siraudin káplárnak arra, hogy
hajtsa végre a parancsot. Siraudin maga mellé vett négy embert,
Taglianót közrefogta s elvezette a tábortól mintegy száz lépésnyire.
Csak annyi időm volt, hogy Siraudinnek fülébe sugjam: három
legionistának egyheti pálinka-adagját megkapja, ha emberségesen bánik el
bajtársunkkal. A káplár beleegyezőleg hunyoritott.
A legionisták elfordultak, csak egy csapat kabil követte a csoportot. A
kikötés abból áll, hogy a deliquenst a derekánál fogva egy cölöphöz
kötözik, állva, aztán a ballábát fölhuzzák és a jobbkezéhez kötik.
Órákig igy állni féllábon, különösen a sivatag forró napja alatt,
iszonyu dolog. A vérkeringés is eláll az ember egyes végtagjaiban.
Nem láttuk, hogy mi történt, de azt hallottuk, hogy a kabilok iszonyu
lármát csaptak. Siraudin ugyanis ülve kötözte oda Taglianót, nem is egy
puszta cövekhez, hanem egy fához, melynek lombjai némi árnyékot is
adtak. A megölt kabil apjának izgatására, az öszvérhajtsárok ez ellen
óvást emeltek s a zajra mi is odasiettünk egypáran.
– _Balayez moi la place!_ – kiáltott ránk Siraudin. (Tisztitsátok meg a
helyet!)
Nekünk sem kellett több. Puszta kézzel szétpofoztuk a kabilokat, a kik
sebes trappban menekültek vissza állataikhoz. Tagliano kényelmesen
elhelyezkedett a fa tövében. Siraudin rám hunyoritott, mintha kérdené,
hogy meg vagyok-e elégedve, aztán a káplár a norvéget őrnek rendelte a
kikötött mellé s mindnyájan visszatértünk a táborba, hol egy egész
pléhkulacs pálinkát adtam a káplárnak.
Vagy egy óra mulva egy reconvaleszcensz spáhi káplárral, a ki velünk
tért vissza állomására, Taglianóhoz sétáltam.
Tagliano és Nielsen a norvég, kedélyesen diskuráltak, vagy harminc
lépésre tőlük ült egy kabil, a ki ütemesen előre-hátra lóbálva magát,
hangosan imádkozott.
A fölkoncolt kabil fiu apja volt.
Mig én bajtársaimmal diskuráltam, a spáhi a vén kabilt figyelte.
Egyszerre csak odajött hozzánk.
– Tudjátok-e, ki az a kabil ott? – kérdé.
– Tudjuk. Az apja annak, a ki miatt Tagliano itt ül.
– Hát azt tudjátok-e, hogy mit csinál?
– Bizonyosan imádkozik.
– Nem. Átkozódik. Rettenetes átkokat mond. Száradjon el a fa, mely
Taglianónak árnyékot nyujt, süljön meg a vére a forróságtól, gyulladjon
meg az agyveleje a naptól s mozduljanak meg a sivatag viperái, hogy az ő
egyetlen fiának gyilkosát halálra marják.
Tagliano nagyot sóhajtott.
– Igaza van. A fiát vesztette el.
– Kergesd el! – mondá Nielsen a spáhinak.
– Azt nem, hanem eléje vágok átkainak.
Ezzel a kabil felé ment, előtte letérdelt, keresztet vetett magára s
arabsul igy szólt:
– Hatalmas Isten, a kiben mi keresztények hiszünk, a kinek egyszülött
fia, a mi Jézusunk meghalt értünk a keresztfán, hogy minket büneinktől
megváltson: vedd pártfogásodba szegény szolgáidat, hogy a gonoszok átkai
elforduljanak fejünktől, amen!
A kabil dühödten fölugrott.
– Allah nagy és hatalmas és Mohamed az ő profétája, – kiáltott.
A spáhi káplár keresztet vetett magára. A kabil eltakarta arcát és
elfutott.
– Óvakodjék ettől a vén fickótól – figyelmeztetett a spáhi, – gyáva faj,
korcskeverék, de a boszu néha vakmerőségekre is képessé teszi.
Négy óra mulva Siraudin eljött a delikvensért. Hogy a hadnagyban azt a
hitet keltsük, hogy parancsa keményen végrehajtatott, Nielsen és én
összefogózkodtunk, Taglianót a kezünkre ültettük s ugy vittük vissza a
táborba. A kabilok néma csoportban, sötét tekintettel néztek bennünket.
Még nem volt itt az indulás ideje. Tagliano borjuját a feje alá tette, s
mélyen elaludt a tikkasztó forróságban. Csönd volt a táborban, a legtöbb
ember aludt, csak azok zajongtak, a kik vizért mentek a forrásra.
Mikor a vizzel visszatértünk, a kabilok éppen tüzet raktak az ebédhez.
A mi tüzünk mellett a vén kabil, ellenségünk térdelt, rakta és szitotta.
A mint megláttam, egy ugrással ott termettem. Azt hittem, meg akarja
ölni Taglianót, a ki tőle két lépésnyire mélyen aludt.
A kabil fölemelkedett és szilaj tekintettel végigmérve engem és
társaimat, lassan odébb ment.
Ha Tagliano egészséges lélekzetét nem hallottam volna, azt hittem volna,
hogy a vén gazember már végzett vele. A vizet föltettük s csakhamar
gőzölögni, majd forrni kezdett. Ekkor Tagliano megmozdult. Nagyot
nyujtózkodott, majd a hátáról a jobb oldalára fordult.
Éppen szólni akartam hozzá, mikor velőtrázó sikoltással talpra ugrott,
kezével mellét kezdte söpörni s lábával rugdalódzott.
Egy vipera gördült le róla. Feketefejü, sárgapettyes testtel, a
legmérgesebb, leggyilkosabb fajtából.
A körüle állók rémülten tágitottak, a messzebb levők odarohantak. A
kabilok is. Siraudinnek volt csak annyi lélekjelenléte, hogy puskatussal
szétzuzta a viperát.
– Itt csak egy segit, – kiáltott a vén afrikai katona, – kabilok, van-e
köztetek méregszívó?
Azonnal megértettem.
– Négy légionista egy hónapi lénungját kapja, a ki kiszivja a mérget a
sebből.
A kabilok elfordultak.
Ekkor jelent meg Wladimir. A szó szoros értelmében leteperte Taglianót,
a ki közben letépte ingét, hogy a sebet megnézze; az orosz a kis, alig
látszó szuráshoz illesztette száját s teljes erejével szivni kezdett.
Én és Nielsen szenvedő bajtársunk fejét fogtuk. Az olasznak szeméből
könnyek gördültek végig arcán. Nehezen lélekzett és szemei néha
elfordultak.
Mindez egy pillanat müve volt. A hadnagy is ott állt már a spáhi
káplárral. A spáhi megnézte a viperát és szólt:
– Itt nincs mentség. Ennek a kigyófajnak a csipése föltétlenül halálos.
És levette käppijét. A hadnagy is. Mind levették sapkájukat. Wladimir
abbahagyta a szivást, de térdelve maradt és oroszosan keresztet vetett
magára. Mi bajtársunk fejét a borjura helyeztük. Már nem látott,
beszélni sem tudott, de kezei kutatva jártak körül. A mi kezünket
kereste. Odaadtuk neki. Nem eresztette el, ugy halt meg. Szép arca
eltorzult, elkékült, ajkán sárgás hab jelent meg, kettőt rándult s a
müvészlelkü, daloskedvü olasz fiunak örökre vége volt. A legionisták
mind letérdeltek s egyikük olaszul elmondta a Miatyánkot.
E percben a vén kabil furakodott előre, ránézett a halottra s szólt:
– Hát kinek az Istene erősebb, te kutya? A mienk, vagy a tietek? Allah
meghallgatta az ő jámbor szolgájának kérését. Hahaha!
Világosság gyult a fejemben: ez a gazember csempészte Tagliano keblére a
kigyót. Torkon ragadtam és kiálték:
– Fiuk, fogjátok le, ez a gyilkos: ez hozta ide a kigyót.
Egy perc alatt keze-lába össze volt kötve. Egy darabig dühöngött,
orditott és tajtékzott, aztán hirtelen lecsillapult és mindent
bevallott.
A legionisták össze akarták apritani, de a hadnagy nem engedte. Kimondta
rá az itéletet: függeni fog. Mosakodjék meg és imádkozzék. Aztán jön a
kivégzés.
Komor nyugalom szállt a táborra. Megettük az ebédet, aztán fölszedtük a
tábort s fegyverbe álltunk egy fa körül, mely alá az elitéltet
hurcolták. Két spanyol legionárius vállalkozott az elitélt fölhuzására…
Mivel orditani kezdett, megpördültek a dobok… Én behunytam a szememet…
mikor ujra kinyitottam, a szerencsétlen ott kapálódzott két ölnyi
magasban a föld felett.
– Előre arc! Indulj! – hallatszott a parancs. S oly szivesen
forditottunk hátat mind e helynek. Csak tiz perc mulva néztem hátra. A
vörös alkonyi égre feketén, élesen rajzolódott le a magányos fán függő
kabilnak immár mozdulatlan teste…
… Szegény Taglianót a fehér lepedőbe takarva magunkkal vittük s másnap
sziklás vidéken kősirba tettük, hogy a hiénák ki ne áshassák.
Tehát egy a négy közül már elpusztult. Vajjon mikor kerül miránk a sor?


A PÁRISI FIU.
Egy tehát már elpusztult a négyes szövetségből: szegény, nótákban és
tréfákban kifogyhatatlan olasz pajtásunk. Lehorgasztott fővel, komor
csöndben haladtunk egymás mellett; én, Nielsen a norvég és Wladimir az
orosz. Éreztük, hogy Taglianóval a mi jókedvünk is meghalt s a kemény
katonaélet vigasztalanságának egész sulyával ránk szakadt.
A pusztában való masirozásunk nemsokára megszünt, mert elértük Meseriát.
Ez a hely déli Algeria egyik fensikján fekszik, a Dsebel-Antar
hegyláncolat lábánál. Az egész áll egy megerősitett kaszárnyából s egy
faluból, melynek huszonöt-huszonhat háza s kunyhója van. A faluban
arabok és négerek laknak.
Meseria közel lévén a marokkói határhoz, erős helyőrséggel volt ellátva.
Ott feküdt az idegen légiónak egy teljes zászlóalja, körülbelül hétszáz
ember, egy század szenegáli tirailleur (néger gyalogcsapat) és két
század katonafegyenc, a mit ugy hivnak: _compagnie de disciplinaires_.
Ezek a párisi hadtestből kiselejtezett javithatatlan csirkefogók, a
kiknek semmiféle börtönbüntetés nem használt s azért küldettek ide, hogy
gonoszságukat az afrikai szolgálat megtörje.
Meseriai bevonulásunk meglehetősen zajos és ünnepélyes volt, bár, – mint
hallottuk, – a Simeux kapitány lakásán elkövetett nagy és kiderittetlen
lopás még mindig izgalomban tartotta a kedélyeket. A párisiak a
kaszárnyát szépen drapirozták, a helyőrség fegyver alatt várt bennünket
s mikor a falu végén trombitáink megharsantak, a zenekar, mely
természetesen szintén a párisiakból telt ki, a _Marseillaise_-t
játszotta.
Mi helyettünk egy század Oranba volt visszatérendő. Ezt elbucsuztatni és
a mi megérkezésünk örömére másnap lakoma volt a kaszárnya
fegyvertermében. Az ilyen alkalmakra a légiónak s más ezredeknek is van
tartalékalapja. A lakoma kitünő volt: a párisiak főzték és szolgálták
föl, ők muzsikáltak is hozzá, de meghiva nem voltak. Őket párbajképtelen
regimentnek tartották.
A lakomán oly finom kotletteket ettem, a melynél finomabbat Noël és
Patard (a nagy boulevardon) vagy Durand (a Madeleine-téren) is alig
produkál. Ebéd után nagy táncmulatság következett s a nőket kékszalagos
fiatal katonák markirozták. Ebben már a párisiak is résztvettek s
hatalmas kankánjukkal közelismerést keltettek.
Befejezte az estét egy Racine-tragédiának, már nem emlékszem, hogy
melyiknek, a paródiája. Ezt is egy párisi irta, s a párisi fiuk adták
elő. Mondhatom, hogy noha magunk közt voltunk, s egy asszony se volt a
teremben, a katonák egész illedelmes, mulatságos dolgot produkáltak.
Nyoma se volt azoknak az aljas, durva, szemérmetlen vicceknek és
akcióknak, melyeket Budapesten csemege gyanánt élvez a közönség egy
rétege, – azt lehet mondani: rendőri asszisztenciával.
A darab végeztével a párisiak tombolva kiabálták:
– Guise herceg, Guise herceg!
– Ki ez a Guise herceg? – kérdém a szomszédomat.
– Ez a darab szerzőjének a csufneve.
S meg is jelent csakhamar a szinpadon egy nyeszledt párisi alak, s
käppijével kecsesen köszöngetett mindenfelé.
– Nagy tehetség, de a legnagyobb gazember az egész helyőrségben, – mondá
mellettem egy káplár.
– Micsoda, kicsoda külömben?
– Ő azt mondja, hogy Charentonban született, egy hid alatt s akkor kapta
az első fürdőt, mikor az anyja a Szajnába akarta fojtani. Nem ösmeri
_Életrajzom_ cimü versgyüjteményét?
– Nem.
– A katonák már éneklik is. A nótáját is Guise csinálja mindegyiknek.
Kár, hogy rossz vége lesz a fickónak.
– Életrajzom, életrajzom! – üvöltöttek a legények.
A párisi ujra köszönt.
– Életemnek főcélja lévén az önök nagybecsü tetszését kiérdemelni, –
kezdé fakó, szintelen hangon, – bátor leszek előadni a _Ma biographie_
cimü dalciklusomat.
– Halljuk! Csönd legyen!
– Kérek egy hegedüst a szinpadra.
A zenekarból egy hegedüs egyszerre mellette termett, s Guise herceg
vékony verébhangon, de sok melegséggel és pompás pointirozással
elénekelt egy csomó párisi kuplét. Hősei a párisi fattyugyerekek vagy
árvák voltak, a kiket rossz társaság, a törvények szigora, s az emberek
szivtelensége elront s börtönbe, vagy a nyaktiló alá kerülnek. Például:
_Sohse mondta nékem senki, hogy fiam. Csak pofont kaptam az élettől és
nem csókot. Nem imádkoztam soha a mindennapi kenyérért, de hát a
gazdagok se imádkoznak, mégis megkapják, én pedig nem kaptam meg. Mit
csináljak? Loptam. A börtönben a csavargók elrontottak, kitanitottak,
többé nem voltam képes a becsület utjára visszatérni. Egy lény
szeretett: Nanette. Mikor betegen feküdtem, lopott számomra, hogy éhen
ne haljak. S oh, a sergot-k (sergent de ville) elcsipték, elszakitották
tőlem. Sohse láttam többé._
A refrén mindig ez volt:
_Óh Szajna, csak egyszer ha látnám partodat,_
_Od’adnám érette szép ifjuságomat._
S a vad katonák könnyes szemekkel bömbölték utána ezt a két sort.
Mondhatom, hogy megható volt e szegény, elzüllött fiuk arcában égő
honvágy, különösen mert tudtam, hogy nem állják ki az afrikai klimát s
elpusztulnak az utcsinálás kemény munkájában, a mire itt használják
őket.
Minthogy a tisztek már visszavonultak, szabadabb lett a mulatság. Guise
herceg előadta az egyes tisztek karikaturáját, óriási kacagások közt.
Hogy komandiroz a lovas, a gyalogos, a tüzér, hogy sétál, hogy kurizál,
hogy káromkodik. (Rá hat évre láttam ezt csak Párisban a hires
Paulustól.) Hogy beszél a svájci legionárius, hogyan a lengyel. A fickó
kifogyhatatlan volt a tréfákban s hálás közönsége tomboló tetszéssel
jutalmazta. Sápadt arca kipirult, látszott rajta, hogy boldog, mert a
dicsőség italát szürcsöli.
Egyszerre csak látom, hogy idegen legionárius ugrik a szinpadra, átsiet
rajta s alig észrevehetőleg odasug valamit Guisenek. Ez elsápad, aztán
bekiáltja a terembe:
– Uraim, egy kicsit pihenek, addig táncoljanak!
A zenekar játszani kezd, a katonák táncba fognak. Guise pedig az egyik
ablakon kiugrik, az ott bebámuló szenegáli fekete zsoldosok közé.
E pillanatban föltüzött szuronynyal egy legionista patrol lép be,
hadnagy vezetése alatt.
– Hol van Jean Bartet?
(Igy hivták a kis párisit.)
– Pihen. Mindjárt bejön.
– Mi az? Mi történt? – kiabálják össze-vissza a katonák.
Egy perc alatt hire futamodott, hogy ő volt az, a ki öt nap előtt
ellopta Simeux kapitány aranyóráját és láncát s eladta egy marokkói
kereskedőnek. A kereskedő elutazván és biztosságban érezvén magát,
futárt küldött a kapitányhoz s elárulta neki a tolvajt.
– Vegyétek körül a házat! – kiáltott a hadnagy az őrségnek.
– Fölösleges! – felelt egy hang a szinpadról.
Jean Bartet volt.
– Csipjétek el!
– Egy pillanatra, hadnagy ur! Mondja, kérem, micsoda büntetés vár rám?
– Deportáció Numeába.
– Köszönöm. Még messzebb menjek Páristól! Soha. Megálljatok! Csak egy
pillanatnyi türelem! Uraim, egy percig szökésre gondoltam, de az éj oly
sötét és a sakálok oly utálatosan üvöltenek. Mit csinálok ebben a nagy,
bolond Afrikában? Ha már nem élhetek Párisban, minek éljek egyáltalán?
Csak azt sajnálom, hogy nem a La Roquette előtt halok meg, Deibler ur
keze alatt… s miközben fejem a megvillanó kés csapása alatt lehull,
barátaim a szomszéd háztetőkről bucsut üvöltenek, a lányok pedig
zsebkendőt lobogtatnak… Isten veletek, fiuk… ha valaha visszatértek
Franciaországba, csak olyan képviselőre szavazzatok, a ki fölemeli a
hadi budgetet… hogy a szegény piou-piou ne legyen kénytelen lopni,
lénungja kiegészitésére…
– Fogjátok el! – kiáltott a hadnagy.
– Késő! Adieu!
Ezzel villámgyorsan előrántott egy revolvert s a következő percben
átlőtt fejjel, véresen rogyott össze. Meghalt.
Megdermedten álltam ott. Mennyi tehetség és mily feneketlen romlottság
volt ebben a fickóban. Ez volt a legérdekesebb tipus, mely a párisi nép
söpredékéből valaha elém került.


AZ AIN-SZEFRAI FEHÉR ASSZONY.
Ha visszagondolok afrikai katonaéletemre, ugy tetszik, mintha az egész
egy gonosz álom lett volna.
Vad, őrületes gondolat volt beállani az idegen légióba s fölesküdni öt
esztendőre rabszolgának. Az én kényelmes, elpuhult, egyforma európai
életem után ez a bizarr, fárasztó, viharos, izgalmas katonaélet, hol már
eddig is a legrendkivülibb dolgoknak szemtanuja voltam, igazán
megviselte idegeimet.
Nevetnem kellett, mikor hajnali időben ásóval, kapával a vállamon, a
századommal kimentem a határba stratégiai utat csinálni, én, a ki otthon
önkéntes koromban rapportra jelentkeztem, mikor egy tiszt egyik
kaszárnyafogságom ideje alatt le akart küldeni a kantinba szivarért. A
rapporton leendő kardbojtom megsértése cimén bepanaszoltam a tisztet (a
kinek külömben megtagadtam a szivarhozatalt, de rendelkezésére
bocsátottam a putzmeiszteremet), a minek az lett a vége, hogy egy
hónapra ujra becsuktak.
Néha halálos unalom fogott el ebben az irgalmatlan sivatagban, napokig
nem szóltam egy szót senkihez, csak jártam-keltem, gondolat, vágy, terv
nélkül, mint egy fölhuzott óra, mely hasonlathoz szivem verése
szolgáltatta az egyhangu tik-takot.
De bár lelkem gyakran beteg volt, testileg kitünően éreztem magamat.
Egykor sápadt arcom barnapiros lett, termetem kiegyenesedett, petyhüdt
izmaim megkeményedtek s visszanyertem azt a katonás tartást,
ruganyosságot, a mozdulatok könnyüségét, kecsességét (a miben mégis
bizonyos tartózkodó, büszke feszesség is nyilvánul), mely annyira
jellemzi otthon a huszártiszteket s melyet a bécsi garnizonban igy
jeleznek: _stramm und fesch_. Hétköznap utat csináltunk vagy gyakorlatot
végeztünk, kivéve a legforróbb órákat, vasárnap pihentünk. Nem igy a
szegény párisiak. Ezek egész héten a legkomiszabb munkát végezték s
vasárnap fegyvergyakorlatokat tartottak, tehát jóformán sohse pihentek.
Mintha a hadügyminisztérium direkt azzal az utasitással küldte volna le
a szegény ördögöket, hogy: nekem élve vissza ne küldjétek őket.
A redoute-szerü kaszárnya és a falu körül az egyetlen vegetáció az
_alfa_ volt. Ez az alfa olyan kenderszerü növevény, melyből az arabok
szövetet készitenek. A mi hófehér legionárius ruháink s kincstári
ingeink is ilyen szövetből készültek. Eleinte elég durva volt, de
négy-ötszöri mosás után megpuhult és kellemesen simult a testhez.
De hagyjuk ezeket az unalmas részleteket s meséljük tovább az
eseményeket szárazon, röviden, a hogy szemünk előtt legördültek.
Egy napon Meseriába staféta érkezett Ain-Szefrából. A teveháton érkezett
katona azt jelentette, hogy Ulad Szidi seik emberei s a Beni-Lhasszen
törzs, szorosan a marokkói határ mellett, föllázadtak és Joli kapitány,
az ain-szefrai térparancsnok, a ki a legelőretoltabb s igy a
legveszedelmesebb poziciót őrzi, sürgős segitséget kér.
Arra a hirre, hogy egy kis háboru lesz, általános örömriadal támadt
Meseriában. A verekedést mindenki százszor többre becsülte a butitó
unalomnál.
A futár érkezése után egy órával már cakumpakk álltak azok a boldogok, a
kik elsősorban mérhették össze fegyverüket az arabokkal, névszerint: a
mi századunk az idegen légióból, egy szakasz párisi és a szenegáli néger
csapat.
Századunk vezetését Franger kapitány vette át, a minek mindenki örült,
mert ő olyan ember volt, a ki alatt a katonák sokat fáradtak ugyan, de
gyakran és kitünően kosztoltak s a mi fő, bort vagy pálinkát mindennap
kaptak. Ő katonái számára minden jót kicsikart az intendaturától.
A katonák különösen azon örültek, hogy most kipróbálhatják a
Lebel-puskák értékét. A szerencsétlen arabok bizonyára nem sejtették,
hogy micsoda gyilkos erő közeledik feléjük.
Mögöttünk az élelmi- és lövőszert, meg vizet szállitó öszvérek és tevék
tömegével, neki vágtunk a sivatagnak. A menetet bezárták a marhát hajtó
kabilok: a friss hust hajtották utánunk.