Galambos Pál naplója; Jobbadán Amerikában - 09

magunkat. De ha rohannak, megjelenünk és lepuskázzuk őket.
– Jó, hát gyujtsd meg a fáklyákat.
Két fáklyát föltüztünk a vár fokára s meggyujtottuk. Pompásan égtek s
bevilágitották a tisztást az erdő széléig. Hatalmas üvöltés és sortüz
felelt rá az erdőből. De nem tett senkiben sem kárt. Ekkor ujra kürtszó
bugott végig az erdőn, s a következő percben olyan orditással, hogy a
szivünk megreszketett bele, száz meg száz sárga ember tört ki az erdőből
és rohant az erőd felé.
Most kezdődött a Lebel-puska szerepe.
A huszonegy legionárius köröskörül egymás mellett állott s a lehető
leggyorsabban lőtt a tömegbe. Mint mikor a jégeső veri a cserépfödelet,
ugy recsegtek a mi puskáink. Nem céloztunk, kapásra lőttünk… Sohse
felejtem el a dühtől, gyülölettől és a halálfélelemtől eltorzult arcok
tömegét, mely előttem hemzsegett, orditott, toporzékolt. Első lövésünkre
tizével buktak föl, de helyükbe ujak tódultak, veszettül forgatva széles
pallosukat. Mintha láthatatlan vezérek korbácsolták volna ki őket az
erdőből. A sapkám leesett, homlokomról folyt a verejték, torkom
kiszáradt, kezem reszketett, az ujjam vérzett a villámgyors töltéstől.
Egész tiz lépésnyire közel férkőztek hozzánk. Ekkor már az orditás,
jajgatás, vérszag, lőporfüst, puskaropogás félőrültté tett s valósággal
önkivületi állapotban öldököltem. Ilyen közelről, azt hiszem, a golyó
hat embert is átütött egyszerre. Irtózat fog el, ha rágondolok. A roham
alig tartott öt percig. Az erejét megtörtük. Egyetlen egy piráta tudott
a palliszádig jutni s ezt balvégzete éppen Kraft elé hozta. Az óriás
torkon ragadta, megfojtotta, aztán odavágta a rohanók közé. Rémült
orditással tágult onnan mindenki. A tér kiürült. Csak a halottak és
sebesültek maradtak ott. Ez utóbbiak jajgatva hempergették ide-oda
szenvedő testüket.
Mindnyájan a vizes-csajkákhoz rohantunk s nagyot ittunk. Ekkor néztünk
csak körül s konstatáltuk, hogy négy emberünk esett el a harcban. Most
is emlékszem rá: semmi különös megdöbbenést nem keltett bennem ez a
dolog, sőt bizonyos irigységgel néztem rájuk. Mily jól eshetik nekik a
halál! A csend! A pihenés!
A legtöbb legionista a fegyverét pucolta és vizsgálta, s a jóbarátok
konstatálták egymásról, hogy még életben vannak.
Mikor a kürt ujra búgott, már csak tizenheten álltunk a falra. Nem
akarom ennek a rohamnak a részleteit is leirni, de a piráták legjobb
lövészei az erdőszélről puskáztak ránk, oly eredménynyel, hogy nyolc
emberünk bukott le a sáncról. Hét meghalt rögtön.
A roham megtört és elvonult. Összenéztünk. Kilencen voltunk.
– Végünk van, – szólt komoran Marnier, a ki már egészen berekedt, – a
harmadik rohamot nem birjuk ki.
– Hátha eltávoztak? – szólt Kertész.
– Szó sincs róla.
– Itt nincs menekvés, – szólt a sziciliai, – lőjjük agyon magunkat.
A sebesült, egy touloni tengerészgyalogos, a kinek tüdeje volt átlőve,
felkönyökölt.
– Igazad van, pajtás, én jó példával járok elől. Ne legyek terhetekre.
Ezzel fölfogott egy a földön heverő revolvert és főbelőtte magát.
Emlékszem rá, hogy ez roppant megrenditett bennünket. A sziciliai
lehajolt és fölvette a revolvert.
– Gyáva fickó! – hörögte Kraft és kiütötte a kezéből, – van még remény!
Hát a templom?
– Annak a védelmére is kevesen vagyunk már.
Valaki meglökött hátulról. A kuli volt. Odahajolt hozzám és ezt sugta a
fülembe:
– Kuli szeretni franciát. Francia jó ember. Templomba van isten négy
kézzel. Ha megfogni kezét, piráta nem bántani franciát.
– Igazat beszélsz?
– Igy van. Sietni oda, csak neked mondom.
Persze azonnal közöltem társaimmal a fölfedezést. Uj remény tette
ruganyossá zsibbadt tagjainkat. Kint jajgattak a haldoklók és
sebesültek, az erdőben száz halál leselkedett, s mi szentül hittük, hogy
eljutunk az erdőig.
Az egyik fáklyát eloltottuk, a másikat ugy helyeztük el, hogy arra felé,
amerre az ut volt a régi templomhoz, teljes sötétség uralkodott. Egypár
katonasipkát a palliszádokra tettünk s a puskákat ugy támasztottuk, hogy
fönt a szuronyok hegye kilátszott. Aztán Kraft a nyakába vette a
beteget, s a kuli után, lehajolva, kiment a kapun. Utána én, aztán
Vladimir, Kertész, Bertolini, két lotharingiai és egy osztrák
legionista, végül pedig Marnier. Ott hagytuk a halál tanyáját. A puskát
mindegyikünk fölhuzva vitte.
A piráták nem őrizték az erdőszélt, nem is álmodtak arról, hogy mi
megszökjünk. Azonkivül, mint a kuli mondta, a halottakért imádkoznak.
Alig haladtunk az uton száz lépést, megszólalt a csatakürt, s rémes
orditástól visszhangzott az erdő.
– Előre, előre! Fussunk! – kiáltott Marnier.
Szaladni kezdtünk, s ruhánk csakhamar rongygyá volt tépve, mig sebzett
arcunkról csurdogált a vér. A hátunk mögött ujabb orditás, majd
puskaropogás hallatszott. Megrohanták az erődöt. Az erőd nem felel.
Behatolnak. Látják a halottakat. Ámulnak. Most Ahmed odajön, s
megmondja, hogy a többi elszökött. Orditás. Ez annyit jelent, hogy
utánuk! „Gyorsan, gyorsan!“ – kiált a kuli, ki előttünk szaladt és
hangjával izgatott bennünket. Az orditás közeledett. Nyomunkban vannak.
A hold éppen akkor kelt föl, mikor elértük a tisztást. Az öreg pap ott
ült a küszöbön.
– Atyám! – kiáltott a kuli, – az idegenek Visnu oltalmáért esedeznek!
– Siva haragja söpörjön el benneteket, átkozottak! – kiáltott az öreg és
fölegyenesedett.
Ekkor érkezett oda terhével lihegve a derék Kraft, s olyat taszitott
fejével az aggastyánon, mint egy bika. Az öreg két ölre bukott.
– Gyujtót, Marnier! – kiáltott Kraft, – hol az a bálvány?
Egy perc alatt a kilenc legionista, a beteg és a kuli ott állt az
idomtalan szörnyeteg alatt s a karját fogta. Ideje volt. A templom
nyomban rá megtelt vadul orditozó, utálatos alakokkal. Én és Marnier
folyton gyujtót gyujtogattunk, mig fáklyát nem hoztak be. Köpködtek,
fenyegettek bennünket, de egy ujjal se nyultak hozzánk. A kuli igazat
mondott.
Egyszerre csönd lett. Egy selyemruhás vezéralak jelent meg.
– Franciák, ti az istenség védelme alatt álltok. A hajatok szála se fog
meggörbülni. Én mondom, Dü-Nam vezér, és jaj annak, a ki ez ellen vét.
Takarodjatok ki!
A csőcselék egy szempillantás alatt eltisztult. Csak egypár alvezér- és
testőrforma alak maradt bent.
Vánkosokból és szőnyegekből pompás ágyakat rendeztek, teát, dohányt,
vizet adtak s azzal magunkra hagytak.
Elkábulva fogadtuk mindezt.
Azzal a gondolattal tértünk e mozgalmas nap után nyugalomra, hogy
Tonking legelső gavallérjával hozott össze a szerencsés véletlen.


A RABLÓK FOGSÁGÁBAN.
Képzelhető, hogy a véres éjjeli harc után mily remekül pihentünk, mily
jóizüen aludtunk Visnu templomában. A legionistának megvan az a jó
természete, hogy az adott pillanatot ki tudja élvezni. Őt nem háborgatja
az, hogy az imént még vértengerben gázolt és száz halállal állott
szemben; valamint nem bántja az a gondolat se, hogy tán a következő
percben megragadják és kiviszik az utra, hogy a fejét leüssék. A hogy a
multját elfeledte, ugy nem törődik a jövőjével. Most is ugy aludtunk,
mint akármelyik kültelki nyárspolgár, a ki jól végzett napi munkája után
nyugalomra tér, az ő rendes házában, az ő rendes ágyában.
Marniernak az volt a szokása, hogy éjszakánkint fölkelt, egy pipa
dohányt elszítt, s ugy aludt tovább. Ilyenkor rendesen fölrázott
valakit, hogy vele diskuráljon. A fölrázás alatt az értendő, hogy
vaktában belerugott a sötétségbe s a ki reagált rá, az volt az áldozat.
Annak kellett vele eszméket cserélni.
Ez éjjel a rugás engem ért.
– Mi az? – mordultam rá, – ugyan hagyj már aludni, vén szamár. Azt
hiszem, rászolgáltam a pihenésre.
– Te, Galambos, mit gondolsz, micsoda sorsot mértek ránk ezek a
banditák? – felelt a vén katona, cseppet se reflektálva a
gorombaságomra.
– Mi bajod, Marnier? Nem ismerek rád. Te félted az életedet és a jövő
aggaszt, te, a ki velem együtt minden poklokon ép bőrrel
keresztültörtél?
– Tudja a fene, de ha a La Roquette fogházban utolsó éjszakámat
tölteném, azzal a biztos tudattal, hogy reggel az igazgató, az ügyész,
Deibler ur és pribékjei fognak felkölteni azzal a kéréssel, hogy legyek
szives a fejemtől elbucsuzni: nyugodtabb volnék. De mi vár itt ránk?
Kínhalál vagy örökös rabság.
– Bánom is én, hagyj aludni.
– Azt hiszem, nem igen számithatunk arra, hogy Brisard őrnagy vagy
Cavalier kapitány, a kik Dü-Nam ellen az expediciót vezetik, segitséget
hozzanak nekünk…
– Hisz Dü-Nam itt van, a miből az következik, hogy a francia expediciót
is szétverte…
– Gondolod?
– Persze, csak nem hagyta ott a várat üresen…
Velőtrázó sikoltás hallatszott az egyik sarokból. Rémülten ugrottunk
talpra, s Marnier gyujtót gyujtott. Az ajtóban is megjelent egy piráta,
égő fáklyával.
A sarokban Schultz, a szegény beteg elzászi hempergett föl s alá,
elkékült arccal, tajtékzó szájjal, mintha borzasztó belső kínok
gyötörték volna.
Mellettem megszólalt a barna arcu tonkini kuli, a ki ide vezetett
bennünket:
– Meghalni, skorpió megcsipni.
A piráta egészen közel lépett a fetrengőhöz, s egyszerre hozzávágott
valamihez a fáklyával.
A skorpió volt. Csunya, utálatos, rákformáju, fekete féreg. A fáklya
tüze egyszerre megölte, s büzhödt szagot gerjesztett. Ezalatt Schultz
kínjait lecsillapitotta a halál. Hosszan kinyujtózkodott, nagyot
lélekzett s vége volt. A legionáriusok szétdult arccal néztek rá,
Bertolini volt az első, a ki magához tért:
– Fiuk, itt nem maradhatunk. Ez a förtelmes halál vár mindnyájunkra
idebent.
– Nem, – szólt kuli, – döglött skorpió szaga elriasztani többit.
Maradni.
– Fene bizik ennek a kulinak a tudományában. Gyerünk ki.
Összeszedtük a pokrócainkat, s kimentünk a templom elé. A tisztáson
táboroztak a piráták, nagy tüzek körül. Fegyvereik francia módon
(föltüzött bajonettel) gulákba voltak rakva, őreik is a tábor körül
rendesen kiállitva. Látszik, hogy francia katonai szolgálatból
megszökött anamiták tanitották be őket. Voltak lándzsás és pallosos
csapataik és voltak európailag szervezett puskás ezredeik. A tábor
közepén állt Dü-Nam sátra, előtte valami sötét rakás magaslott. Nem
tudtam tisztába jönni vele, hogy mi az?
A legionisták közt lecsillapodott az izgalom, pokrócaikba burkolózva,
csakhamar ujra elaludtak. Marnier is. Változatosság okáért most én
gyujtottam pipára, s a templom falának támaszkodva, néztem az alvó
tábort.
A templom körül őrt álló piráták közt föltünt egy szép, szálas alak,
nemcsak azért, mert folyton körülöttem ólálkodott, hanem azért is, mert
oly szabályosan, hogy katonailag mondjam, _fórsriftmészig_ járkált föl s
alá s tartotta a puskáját, mint akármelyik vörösnadrágos piou-piou az
elnöki palota előtt Párisban. Mikor megint mellettem ment el, halkan
rászóltam franciául:
– Fogadni mernék, hogy szolgáltál nálunk, barátom.
– Nem csalódol, uram, – felelt ő türhető franciasággal, – de fordulj be
ott a templom sarkán, itt nem merek veled beszélni. A tüz nagyon ide
világit.
Szót fogadtam neki. A katona csakhamar ott termett, s ott föl alá
sétálva előttem, lassu hangon beszélgettünk.
– Megszöktél?
– Meg. Sokat botoztak bennünket, keveset kaptunk enni, a zsoldot
lefogták. Miért dolgozzam ingyen? Francia rosszul bánik anamita
tirailleurökkel.
– A legionistákkal is.
– Tudom. Sok barátom legionisták közt.
– Mi az a sötét halom a vezér sátra előtt?
– Öreg pap ravatala. Megöltétek.
– Mi? Nem.
– Melle be volt zuzva. Meghalt.
Most emlékeztem rá, hogy mikor sebesen menekülve a templom elé
érkeztünk, Kraft, a ki a beteg Schultzot hozta, mint a bika, fejjel
föltaszitotta a papot, a ki elénk állt. Hát biz ettől meghalhatott.
– Most mi lesz?
– Mihelyt feljön a hold, papok kezdik imádságot; aztán, ha nap feljön,
uj imádságot kezdik ravatal körül.
– Aztán?
– Először imádkoznak, hogy bolyongó lelke ha a holdba téved, fogadják
ott szivesen istenek és szellemek… Aztán könyörögnek napnak, hogy lelke
fehér szárnyát össze ne pörzsölje, mikor harmincháromezer évig ott röpül
mellette, hogy Bráhma kebelébe jusson, a hetvenhetedik paradicsomba…
– Aztán?
– Aztán meggyujtják máglyát, pap elég.
– Szép, de mi lesz velünk?
A katona hallgatott.
– Nem értetted, jó vitéz? Nem büntetnek-e meg, mert megöltük a papot?
A katona némi habozással, vontatottan igy felelt:
– Francia, ne kutasd a jövőt. Reméld, hogy jót hoz.
Rossz sejtelem borzongott végig rajtam.
– Az Isten áldjon meg, mondj meg mindent.
– Titeket a máglyába raknak elevenen, s ott égtek el. Megmondtam,
készülj el rá.
Éreztem, hogy elsápadok. A falhoz kellett támaszkodnom, hogy el ne
essem.
– Hát a bálványisten nem védelmez meg bennünket? – hebegtem.
– A ki papot megöl, azt senki és semmi nem védelmezi. Az öreg szent pap
volt, több mint száz éves. Az istenek haragja éri azt, a ki boszut nem
áll haláláért. Lesülyed a fekete világba s mezitláb vándorol a tüskékkel
kirakott uton, sziszegő kigyók és orditó tigrisek közt… Nektek az ő
máglyáján kell elégni, vagy Dü-Nam hatalmának, szerencséjének, lelki
nyugalmának, vitézi erejének vége, s vén asszony lesz, mig el nem jön
érte a fekete arcu Sungó, a fekete világ angyala…
– Köszönöm, jó vitéz, – ezt feleltem, s bátor, büszke és katonás akartam
lenni, mikor igy szóltam, de remegő hangom rám cáfolt.
A katona tovább sétált, én pedig óvatosan fölkeltettem bajtársaimat. Pár
perc alatt megtudták a vérfagyasztó ujdonságot, s halálos rémülettel
néztünk egymás szeme közé.
– Lőjjük agyon egymást, – ez volt Kraft inditványa.
– Mivel? Nincs semmi fegyverünk.
– Rohanjuk meg az őröket, csavarjuk ki kezükből a fegyvert, pár
másodperc alatt végezünk egymással.
– Bolond, – szólt Marnier, – ha már puska van a kezünkben, gázoljunk
keresztül a pirátokon…
– Mindnyájan ott veszünk, – mormogott Martin, az osztrák.
– Hisz épp ezt akarjuk.
– Nohát, Isten veletek fiuk, tegyük meg, – szólt Kraft és vad
elszántsággal, emberevő ábrázattal talpra ugrott, – még egyszer,
utoljára életemben kiverekszem magamat.
A kis kuli vállamra ütött.
– Mi kell, fiu?
– Ne még, ne még. Még nincs vége. Kuli imádkozni szent madárért. Ha
szent madár szólni, mikor nap első sugara csókolja fatetőt, akkor isten
izeni, hogy elhalasztani paptemetés, áldozat is.
– Buta beszéd, – szólt Marnier.
De nekem valami azt sugta, hogy hallgassam meg a mi kis fonnyadt
gyerekarcu kulinkat, a ki már annyi jó tanácscsal szolgált.
– Miféle szent madár az?
– Ksámi-madár, soha nem látja senki, hajnalba énekel s boldog, a ki
hallgatja, mert isten beszél hozzá. Legionista mondta egyszer nekem
_fülemile_ nevezni, kicsike, szürke madár, de torkában gyönyörü hang…
Bertolini előlépett.
– Mit beszél ez a fickó fülemiléről?
Szembe fordultam a kulival.
– Ugy-e, fiam, azt mondod, hogy te imádkozol, hogy hajnalhasadtakor
megszólaljon a fülemile, vagyis a ksámi, mert akkor elhalasztják a pap
temetését és a mi elégetésünket?
– Azt mondani én, uram.
– Ostobaság, abban csak nem bizunk, hogy éppen napkeltekor meg fog itt a
fülemile szólalni? – szólalt meg Kraft.
– Pedig bizhatsz, vén porosz, mert tudd meg, hogy én a fülemile dalát
oly kitünően tudom utánozni, hogy szebb az eredetinél…
Ezt Bertolini mondta.
– Te, Bertolini?
– Én, fiaim, négy évig olasz bohóc voltam a Cirque d’hiverben Párisban.
Ha igaz az, a mit ez a kuli mond, mindenesetre nyerünk egy napot… Ne
féljetek, gyerekek, érzem, hogy kimászunk a csávából…
– Csodálatos egy fordulat, – mormogott Kertész.
Egészen belekábultam a dologba. A halál kegyetlen képét az élet reménye
egyszerre kiszoritotta a szivemből. Az átmenet oly gyors volt, hogy
elszédült bele a fejem.
– S ha nem válik be a fülemile? – kérdém.
Bertolini vállat vont.
– Arról már nem tehetek. Az nem az én művészetem bukását, hanem a kuli
rosszul értesültségét jelenti. Különben Párisban mindig zajos tapsot
kaptam rá.
– Akkor jön a verekedés, s meghalunk a viadalban, mint becsületes
harcosokhoz illik, – dünnyögött Kraft, s félelmetesen emelgette iszonyu
ökleit.
A beszélgetést vad üvöltés szakitotta félbe. Teljes pompájában kelt föl
a hold, s a papok megkezdték hozzá az imádkozást, artikulálatlan,
harmóniátlan, szaggatott, éles énekhangon. Az alvó tábor egy kicsit
megmozdult, fölébredt, nyujtózkodott, azután ujra mozdulatlanságba
merült.
Órákig tartott ez a vad hangzavar, mely fölzaklatta minden idegünket. A
hold megtette fölöttünk az utját, s a fák mögött ujra eltünni készült.
Bertolini lassan odább hengergette magát, s egyszerre bemászott a
templomba. Mialatt a hold távozott, a tábor ébredezett, s az emberek
térdenállva halk torokhangon kisérték a papok énekét. A zümmögés egyre
erősebb lett, végre már körülöttünk mindenki térdelt s erősebb-gyöngébb
kiáltások, mormogások, vakkantások, sikoltások, rikácsolások közt
hajtogatta a fejét, le a földig.
A hold eltünt, koromsötét lett, mire hirtelen csend állt be. Mi
szivdobogva lestük a történendőket.
Egyszerre az óriás fák tetején megjelent a hajnal pirkadása. Az egész
tábor ég felé emelt arccal várt… S ekkor az ezeréves templom tetején,
tisztán, gyönyörüen csattogni kezdett a fülemile… Mindenki előre
nyujtott fejjel figyelt, de pár másodperc mulva ezer torokból tört ki az
orditás:
– Ksámi, ksámi!
S a földre borultak.
Bertolini csattogott tovább. Oldalt néztem. Kraft, a vén betyár, a
földet rágta, hogy röhögését elfojtsa. Wladimir is észrevette, s jót
rugott rajta, mire a porosz magához tért.
– Állat, mit röhögsz, – szólt az orosz, – ezeknek a vadaknak igazuk van.
Az Isten van itt jelen. A mi hatalmas, irgalmas Istenünk, a ki megmenti
az ő szegény szolgáinak az életét…
… Öt perc mulva kaptuk az üzenetet, hogy Visnu megnyilatkozott, s
kivánságára tüzhalálunkat egy nappal elhalasztották.


A SZABADULÁS.
A ksámi-madár, Bertolini barátunk fülemileutánzó tehetsége, megmentett
bennünket egy napra.
Intettem annak a katonának, a ki az éjjel őrt állt mellettünk és
megkértem, hogy hozzanak fát, hadd rakjunk tüzet.
A tüz körül üldögélve, megbeszéltük kilátásainkat, miközben kávét
főztünk. Az bizonyosnak látszott, hogy másnap hajnalig nem kellett
félteni a bőrünket. Volt tehát elég időnk a menekülésnek valamely módját
kitalálni.
Mikor a párolgó friss kávé készen volt, a legnagyobbik csajkát
teletöltöttem, s odaintettem a kulit, a ki a tüz körül szorgoskodott.
– Fiam, – szóltam hangosan, – én és társaim már több izben a te okos és
bölcs tanácsaidnak köszönhetjük, hogy megmenekültünk a haláltól. Ezért
te most tőlem megkapod az én kávéporciómat. Isten áldjon meg!
Megöleltem és megcsókoltam s átnyujtottam neki a kávét.
– Kuli bon garçon, kuli mindig veletek lenni, hiven segiteni, ha lehet.
Köszönöm.
Megitta a jó kávét egy szuszra. Wladimir azalatt előkotort a zsebéből
egy Napoleon-aranyat és átadta neki.
Bertolini kezet szoritott vele és becsületszavára igérte, hogy mindennap
tiz cigarettát fog neki sodorni.
Kertész két darab kétszersültet nyujtott át a kulinak.
Marnier megigérte, hogy ha kiszabadulunk, jutalomra fogja előterjeszteni
a felsőbbségnek.
Még Kraft, a vén gonosztevő is megerőltette magát. Előkotort a borjuja
fenekéről egy fapipát, megtömte, átnyujtotta a kulinak, s megigérte,
hogy dohánynyal is el fogja látni…
– Két emberre valót már aligha tudsz tőlünk összelopkodni, – szólt
nevetve Bertolini, a mire a porosz olyan barackot nyomott a talián
fejebubjára, hogy annak a szeme is könnybe lábadt.
A kuli meghatottan fogadta az adományokat és sorba kezet akart csókolni
a katonáknak. Azután letérdelt előttem, balkezét a szivére tette,
jobbkezét pedig ég felé emelve esküdözött, hogy halálig hiven fog
szolgálni bennünket.
Tiz órakor értünk jött egy tiszt, hogy Dü-Nam kihallgatásra vár
bennünket a sátorában.
A sátor egy nagy francia tábori konyhasátor volt, s belül a szakácsok
telemázolták ilyen föliratokkal: _P. N._ (propriété national = nemzeti
tulajdon), _liberté, égalité, fraternité_. A sátor egyik végén állt
Dü-Nam, hosszu, egyenes kardjára támaszkodva, két oldalán egy-egy óriás,
kezében a hóhérpallossal. A sátorban köröskörül katonák álltak, kivont
karddal. Mi Dü-Nammal szembe álltunk, s egész köszönésünk egyszerü
katonai szalutálás volt. Egypáran közülünk aggódva néztek a kivont
kardos katonákra, s aztán a nyakukat tapogatták. Dü-Nam leült a
szőnyegre, s intett, hogy foglaljunk helyet. De mi már csak a puszta
földre ülhettünk. A beszélgetés tolmács utján folyt.
– Franciák, – kezdte a vezér, – sajnálom, hogy megöltétek a papot, mert
én szolgálatomba akartalak fogadni. Azt akartam, hogy francia mintára
nagy, erős hadsereget szervezzetek nekem… de a papot megöltétek, s
nektek utána kell mennetek, hogy a másvilágon hordozzátok őt a
lótuszpalankinban, mikor a szent bráhminok lelkeit megy látogatni…
– Vezér, – szólalt meg Wladimir, – mi nem öltük meg a papot. Nézd meg,
fegyver nyoma nincs testén. Golyó át nem járta, puskatus össze nem
törte, kard nem hasitotta. Meghalt, mert már öreg volt, s testét
összetörte a kor. Meghalt ijedtében, megölte a rémület.
– Melle ököllel vagy puskával volt bezuzva.
Kraft megszólalt:
– Én mentem neki a sötétben fejjel, nem láttam, hogy ott áll.
– Mindegy, megöltétek és meg kell halnotok, igy parancsolják ezt
törvényeink, melyeket a papok őriznek a smaragd-templomban. És nekem a
törvényeket végre kell hajtanom, különben kardom vasa fává változik,
férfilelkemből pedig gyáva báránylélek lesz…
Látszott rajta, hogy sajnál bennünket. Ekkor megszólaltam én:
– Jól van, vezér, ha meg kell halnunk, meghalunk, katonák vagyunk, s a
halál készen talál bennünket. De legalább lövess agyon, méltatlan
hozzád, a nagy vezérhez, hogy jó katonákat, mint mi, kínoztass.
– Itt a törvény parancsol, a papok intézkednek, én pedig nem segithetek
semmit.
– A tonkini szent inkvizició, – mormogott Kertész.
– A ksámi-madár egyszer megmentett és mi engedelmeskedtünk neki. De a
következő hajnalban látni fogja halálotokat a tüzben.
– Vezér, – szólt Kertész, – mondd meg, mi történt bajtársainkkal, a mi
vezérünkkel.
– Isten, a mi oltalmazónk elvette erejüket. Harcoltak, elfutottak,
tönkrementek. Az erdei vadaknak százötven fehér test jutott lakomául.
Váram tetejét háromszáz karóra tüzött fej ékesiti. A többi futva-fut
délfelé, nyomukban katonáim, üvöltve, mint a jaguárok.
Megdöbbenve néztünk össze.
– A halottaknak és sebesülteknek fejét vettük, a kik ép testtel kerültek
kezembe, azok fogolyként váramban őriztetnek.
Intett, emberei két nagy ládát hoztak be, s előtte kinyitották.
– Ismeritek ezt, ezt, ezt? – S ezzel egyenruhadarabokat dobált elénk.
Brisard őrnagy, Cavalier kapitány uniformisaira ismertünk. Az egyik
zsebből egy kis médaillon gurult ki. Semmi kétség, ez az őrnagy viselő
ruhája. Ösmertem jól a médaillont: egy szép szőke párisi asszony arcképe
volt benne, egy kis angyalarcu babával. Könny szökött a szemembe. A
boldogtalanok nem is sejtik, hogy az ő egyetlen mindenük megcsonkitott
holttesttel hever az őserdőben, vadállatok martalékául…
A médaillont zsebembe csusztattam. A kihallgatás véget ért, komor
csöndben, lehajtott fejjel távoztunk.
Sokáig nem tudtunk magunkhoz térni. Megint a kuli zavart ki
gondolataimból.
– Beszélni kulikkal. Dü-Nam készülni innen délre Lu-Csang ellen, hol
barátságos törzs, francia őrség van. Oda szökni éjjel.
– Szökni, de hogyan?
– Kuli nem tudni, de utat tudni. Francia kitalálni, hogyan szökni.
Bertolini jött oda hozzám, Wladimirral. Az olasz igy szólt:
– Ideje, hogy fölrázzuk magunkat a lethargiából és menekülésen
gondolkozzunk. Nevetséges, hogy ennyi európai ne tudna tuljárni ezeknek
a barmoknak az eszén.
– Van valami eszméd?
– Kezd lenni. Wladimirral már közöltem.
– Nos, halljuk.
– Folytatjuk a ksámit. Leleplezem, hogy a ksámi az én torkomban van, s
ez a csuda tán annyira imponál nekik, hogy nem mernek hozzánk nyulni.
– Kétségbeesett gondolat, de a helyzetünk is kétségbeejtő, meg kell
próbálni. De a ksámival ugy kellene őket dirigálni, hogy
összekavarodjanak, s azalatt mi fegyvert ragadva, eloldaloghassunk.
– Szóval a sötét éjjeli órákban?
– Ugy van.
– No, majd ezen még gondolkozunk. Egyelőre feltünően szimulálom az
őrültet, hadd lássa a táborban minden ember, hogy Visnu lelke készül
bennem kvártélyt foglalni. Kraft!
A porosz megmozdult.
– Mi az?
– Gyere ide, szükségem van az erődre.
Pár pillanatig heves gesztusokkal magyarázott neki valamit. Azzal az
olasz elindult a táborban, Kraft pár lépéssel hátrább követte.
Mi feszülten figyeltük.
A sziciliai ég felé meresztett szemekkel, mint egy bolond, lassan haladt
a piráták közt. Néha összecsapta a kezét és nagyot kiáltott. Ha
benszülött vagy tüz volt az utjában, azon is átgázolt. A benszülöttek
fölugráltak, s kiváncsian nézték. Aztán letérdelt, mintha imádkoznék.
Majd hanyatt feküdt és az eget nézte. Végre a tisztás szélére ért, s
hangos énekszóval háromszor körülfutotta. Akkor elkezdett őrült
sebességgel cigánykereket hányni, ugy hogy egészen forgó keréknek
látszott, aztán a templomhoz szaladt, s hátát a falnak vetve, egy óráig
mozdulatlanul állt.
Bajtársaink egy ideig nyugtalankodtak, de megmagyaráztuk neki a dolgot.
Maga Dü-Nam is érdeklődött, mire azt feleltük, hogy szegény bajtársunk
valószinüleg megőrült. Mi azalatt körülnéztünk, merre fogunk kitörni, s
honnan fogjuk a fegyvereket fölkapni. Közbe pedig a Dü-Nam által küldött
rizskásából és husból pompás ebédet csináltunk s ugyancsak jóllaktunk.
Kertészszel odamentem Bertolinihoz, szinlelt kétségbeeséssel néztem, s
odasugtam neki:
– Gyere enni, mert sok erőre van szükséged.
– Vigyetek erővel, – sugta vissza.
Fölkaptuk és a tüzünkhöz vittük.
– Tömjetek, – sugta.
Két ember lefogta, egy etette, itatta. A benszülöttek nagy csoportban
állták körül, s azért Bertolini jónak látta a szemeit forgatni és néha
keservesen énekelni.
Egyszerre csak kitépte magát az etetők karjai közül, s elkezdett a kezén
járni. A benszülöttek elbámulva tágitottak. Bertolini igy a tenyerén
végigment a táboron, Kraft utána. Egyszerre az olasz ujra talpra
helyezkedett, s egy óriási ugrással Kraft vállán termett. A porosz meg
se rendült, s összefont karokkal, némán türte, hogy az olasz az ő
válláról bámulja az eget.
Az egész tábor megrőkönyödve nézte a jelenetet. Egyszerre a Cirque
d’hiver volt olasz bohóca, mint egy darab kő, lezuhant a földre, s ott
maradt, de Kraft fölnyalábolta, mint a kis gyereket, tüzünkhöz hozta s
ledobta. Betakartuk.
Kraft mellém ült, odaintette Marniert, az összes legionistákat és a
kulit, a benszülöttek azt hihették, hogy mi betegünk fölött folytatunk
megdöbbent tanácskozást.
– A terv ez, – szólt a porosz, – a mint sötétedik, de még mielőtt a hold
feljön, ő vállamra áll, imádkozik, s ekkor egyszerre beléüt a ksámi.
Ezzel a legnagyobb tüz köré gyüjtjük a tábort. Ti azalatt a homályban
csöndesen fegyvert fogtok, s elpárologtok. Marnier, fuss a régi, földult
táborunkhoz. Mi is arra vonulunk, miközben a ksámi folyton csattog a
Bertolini torkában. Ott megvártok, s aztán együtt menekülünk, ha lehet,
ha pedig nem, együtt halunk, a ki angyala van a feketebőrü banditáinak.
Van rumja valakinek? Adjatok egy kortyot.
– Jó lesz, – szólt a kuli, – ha táborig jutni, megmenekülés, azután már
én vezetni csapatot. Most menni mesélni anamitáknak, hogy félni tőlünk.
S a kis ember eltünt a táborban, előkésziteni a hangulatot a ksámi
megérkezésére.
Az erdő már homályosodott s az éj árnyai gyorsan közeledtek. (Vagy tán a
haláléi? Ki tudná megmondani?) Bertolini ujra megkezdte müködését. Tüzes
zsarátnokot tett a foga közé, s ilyen kivilágitott szájjal, bozontos
hajjal, vad torokhangokkal elkezdte kerülni a tábort, egyre szükebb
körben. Kraft követte.