Galambos Pál naplója; Jobbadán Amerikában - 04

Nem irom le még egyszer a sivatagon való átvonulásunkat,
táborozásainkat, éjjeleinket, a mikor a sakálok százai üvöltöztek
folyton a tábor körül. Ez bizony minket alvásunkban legkevésbbé se
háborgatott. A lázadók sem háborgattak, s mi bevonultunk Ain-Szefrába a
nélkül, hogy rettentő fegyvereink hatását kipróbáltuk volna.
Ain-Szefra környéke épp oly sivár volt, mint Meseriáé, a falu is csak
két öreg zsidóból állt, a kik a helyőrség számára pálinkát mértek. De
maga a kaszárnya, vagyis a redoute, egészen más képet nyujtott. Először
is az egész egy kis oázis körül volt épitve s magas falai és vöröstetejü
őrtornya messze ellátszottak a pusztaságban. A kaszárnya udvara jóval
nagyobbra terjedt, mint az oázis, de mindenütt tele volt ültetve fával,
cserjével, az épületek és utak tiszták, mindenütt csin és rend látszott.
Rögtön tisztában voltam vele, hogy ez csak asszonyi hatás lehet. Ugy is
volt. És a kérdéses asszony nem volt más, mint Joli kapitánynak, a
helybeli térparancsnoknak a felesége.
Mindjárt bevonulásunkkor megismerkedtünk vele.
Estefelé volt, fáradtan és porosan érkeztünk Ain-Szefra alá. Joli
kapitány kivonultatta elénk a helyőrséget (két század turko volt) s
őrült dobolással és trombitálással fogadtak.
Mi szembe sorakoztunk velük, tisztelegtünk s szintén vadul megpergettük
a dobjainkat.
– Pihenj! – volt utána mindkét félen a kommandó. Franger és Joli
leszálltak a lovaikról, s a front előtt melegen üdvözölték egymást.
Ekkor jelent meg madame Joli. És mily hatásosan jelent meg! Fogadni
mertem volna, hogy párisi szinésznő volt. (Később tudtam meg, hogy egy
provencei olajkereskedőnek a leánya.) Kis könnyü kocsin jött, melyet két
fehér öszvér vont. Mögötte arabs lovászgyerek ült feszesen, összefont
karokkal. Az asszony valami könnyü, áttetsző piros foulard-ruhát viselt,
melyen keresztül vállának és karjának fehérsége csak ugy villogott. Nagy
barna szeme és hosszu szempillája volt, félig nyitott szájából
elővillogtak a fehér fogai s álla alatt egy édes kis toka gömbölyödött.
Azt mondják önök: ejnye, be jól megnézhette… Édes Istenem, akkor már öt
hónapja nem láttam európai nőt s igy érthető, hogy Joliné megjelenése
egészen elbüvölt.
Ugyanilyen hatás alatt lehetett Franger kapitány is, mert azonnal
torkaszakadtából kommandirozott:
– Présentez les armes! (Tisztelegj!)
Mondhatom, hogy soha ily hévvel és szabatossággal nem tisztelegtem
életemben, még akkor se, mikor boldogult Edelsheim-Gyulay augusztus
18-án szemlét tartott fölöttünk a Vérmezőn.
Az asszony megállitotta öszvéreit, átadta a gyeplőt az inasnak,
hátradőlt az ülésen s remek mosolylyal szólt:
– Köszönöm, kapitány. Hogy van? Kérem mutasson be a fiuknak.
A kapitány egész rendes bemutatást csinált.
– Madame Joli… Idegen légió, második ezred, harmadik zászlóalj, első
század.
Az aszony fölemelte egy kicsit a szoknyáját, csak annyit, hogy láthattuk
pici fehér vászoncipőjét és piros selyemharisnyáját és leugrott a
kocsiról.
– Jó napot, fiuk! – kiáltott felénk.
Mi csak álltunk bámulva és feszesen, de a párisiak lefőztek. Őket,
szegényeket, be se mutatták, mégis egyszerre, mint egy sortüz, ezt
kiáltották vissza:
– Bon jour, madame!
Az asszony már egészen ott állt előttünk s tisztjeink köréje
gyülekeztek, a kit nem ismert, azt bemutatták. De az asszony a légiót
nézte. A legelső volt az óriási Nielsen (ezt otthon flügelmannak
hivják), mellette állt Wladimir, utána következtem én. Jól láttam, hogy
az asszony azonnal észrevette a bronzszinü, szőke bajuszu, nagy kékszemü
norvég óriást. Csakugyan meg is szólitotta:
– Mióta katona ön?
– Öt hónapja, madame.
– S mi volt azelőtt?
– Naplopó.
– S hol lopta a napot?
– Norvégiában.
Az asszony Wladimirra mutatott.
– Hát maga miféle náció?
– Orosz vagyok.
– Ejha, csupa jegesmedvét kaptunk volna? Mi volt azelőtt?
– Szerencsétlen ember.
– Nem rossz. S miért jött ide?
– Meghalni.
– Meghalni? Maga csacsi! – nevetett az asszony s konstatáltam, hogy
behizelgő, dallamos kacagása van.
Most következtem én.
– Hát maga kicsoda?
– Franciaország katonája.
– De azelőtt, a multban ki volt?
– Pardon, madame, a multat eltemettem. Ne bolygassuk a halottakat.
– Igaza van barátom… Tiszt urak, ma nálunk vacsorálnak… Adieu!
És ezzel ellebegett, mint egy tünemény… Mi pedig barakjainkba vonultunk…
Mondhatom, hogy egész este olyan különös szivfájásom volt. Eszembe
jutott régi vidám életem… a budapesti asszonyok édes suttogásai… az a
gyönyörü város ott a Duna partján… a Margit-szigeti majálisok…
csónakázások a hatalmas vizen… atléta-bálok… a Hangli… Ez az asszony az
egész európai civilizációt egyszerre eszembe juttatta… Én pedig itt ülök
egy kaszárnyai durva vaságyon, messze bent Afrikában, a sivatag közepén…
hallgatva névtelen kalandorok állati horkolását s holnap már tán mór
lovas hurcolja magával levágott buta fejemet, Marokkó felé, diadalmi
jelvény gyanánt… Ezt a főt, melyet hajdan annyiszor szeretettel
simogatott anyám… melyre annyi szeretetteljes barackot nyomott apám,
mikor a kitünő középiskolai bizonyitványokat hazavittem… De sok szép
reményt pocsékká tettem, én istenem…
Wladimir a bibliát olvasta, Nielsen a lámpába bámult. Kivülünk az egész
szoba aludt. Valószinüleg nagyot sóhajthattam, mert Nielsen megszólalt:
– Te se tudsz aludni, Pál?
– Nem.
– Mire gondolsz?
– A multra.
– Tehát mégis fölásod a halottakat?
– Nem, de hisz tudod, hogy a halottak maguktól is haza járnak.
– Tudom. Északi ember vagyok, hazám ködös, sötét, fanasztikus, rémekkel
és szellemekkel tele… de én nem arra gondolok. Engem a jelen
nyugtalanit.
Ránéztem.
– A fehér asszony?
– Az. Mikor rám tekintett, a hideg futott végig rajtam. Eszembe jutott a
dralleni fjord halászlegényének históriája. A tengerek fehér asszonya
ránézett, megigézte és megölte… Ez az asszony engem meg fog ölni.
Nagy teste összeesett, lehorgasztotta fejét.
– Fáradt vagy? – kérdé rövid szünet mulva.
– Nem.
– Gyere ki egy kicsit az udvarra.
Szép holdvilágos éj volt odakint. A katonák egy része még kint
pipálgatott s hallgatta az öreg turkók előadását a marokkóiak
harcmodoráról. Az oázis fái alatt, a forrás mellett csak egy ház állott,
abban lakott Joli kapitány. Világos ablakai tárva-nyitva, a tisztikar
zongora mellett énekelt és pezsgőzött.
Nielsen arra vonszolt s az ablak alatt megálltunk. Éppen az asszony ült
a zongorához. Egyszerre csönd lett s az asszony lágy, tremolázó hangon
régi provencei szerelmes dalokat énekelt. Éreztem, hogy Nielsen keze
remeg. Rekedt hangon szólt:
– Isten látja lelkemet, nem a haláltól félek. De óriásilag izgat az a
kérdés: micsoda szerepet fog ez az asszony az én életemben játszani?
Mert fog, az bizonyos. Érzem.
Az ének a nóta közepén hirtelen megszakadt. A következő percben az
asszony megjelent a kivilágitott ablak keretében.
– Ki van ott? – kiáltá felénk.
– Két legionárius, – feleltem vissza.
– A norvég is?
– Igen, – felelt Nielsen és előrelépett.
– Látja ezt a poharat a kezemben?
– Látom.
– Hopp! Kapja el! Vigyázz! Megvan?
– Meg.
– Hozzon friss vizet a forrásról.
– Megérezte, hogy nézem, – morgott a norvég és futott a vizre. Mikor
visszatért, láttam, hogy az asszony a tisztek zajos, koccintgató
csoportja felé forditja arcát, de kezét hátranyujtotta a sötétbe. És
Nielsen levette käppijét és megcsókolta a fehér kezet. Ekkor az asszony
kifelé fordult, átvette a vizet és egy hajtásra megitta.
Nielsen egy ugrással mellettem termett. Izgatottnak látszott. Karon
ragadott s kiáltá:
– Gyere, feküdjünk ki a falra. Hallgassuk a pusztai sakálok üvöltését.
Ez volt első jelenete az ain-szefrai drámának.


NIELSEN ERIK SZERELME.
A franciák a harmincas évektől kezdve sokat verekedtek Algir birtokáért
s egy csomó jónevü tábornokuk és hadvezérük az afrikai iskolából került
ki. A francia regényekben és szindarabokban már komikusan stereotippá
lett az az öreg, egyenes lelkü és jószivü tábornok, a ki a saint-cyri
katonai iskolából az első számok egyikével távozván, első babérait
Afrikában szerezte. Ma már ez nem iskola a francia tisztikarnak, mert
csak apró csetepatéik vannak az arabokkal. Most már könnyü munka a
győzelem. A Lebel-fegyver oly fölényt biztosit az európainak, mely előtt
eltörpül az arabsnak halálmegvető bátorsága. Ezt láttam abban a kis
városban, melybe Ain-Szefrába való érkezésünk után három nappal
indultunk.
Mikor elindultunk Ain-Szefrából, ezzel még nem voltam annyira tisztában
s azért egy kicsit számot vetettem magammal. Végigfutottam multamon s
belenyugodtam abba, hogy itt a marokkói határon veszszek el és otthon
sohse tudják meg, hova lettem és mely temetőben porladnak csontjaim. De
mikor hajnalban a kürtök riadója megdobogtatta szivemet s a kaszárnya
udvarán fegyvereink villogtak a kelő nap fényében: mégis az az eltökélés
támadt bennem, hogy drágán adom el az életemet. Hiuság volt ez, vagy
életösztön, ezzel nem vagyok tisztában.
Joli kapitány felesége is kijött bucsut venni tőlünk. Az ismert éjjeli
jelenet óta nem foglalkozott többet velünk. Tudta jól, vagy legalább is
kitalálta, hogy a norvég szivét megsebezte, s csupa kacérságból szinte
tüntetőleg kerülte a légió katonáit, holott, ha akarta volna, mindennap
találkozhatott volna velünk. S jól számitott a kigyó, mert e
magaviseletével elérte, hogy Nielsenben a szenvedély egyre mélyebbre
ásta magát. Megsápadt, szemei beestek s szeme fehére elsárgult. S
tekintetében csak akkor láttam ujra tüzet lobogni, mikor a harcba
rukkolás hajnalán az asszony megjelent köztünk.
Joli kapitány bolondja volt az asszonynak s mindent megengedett neki. Az
asszony élt is az engedelemmel bőven. Ugy sétált a katonák közt, mint
egy markotányosné, s hol leereszkedőleg, hol bajtársi bizalmassággal
beszélt hozzájuk.
A légió frontja előtt állt meg legelőbb.
– Isten önökkel, uraim! Sok szerencsét!
Ezalatt folyton Nielsent nézte.
– Vigyázzanak a bőrükre! Sajnálnám, ha egy is a fübe harapna.
– Engem is sajnálna? – kérdé Nielsen.
– Miért ne?
– Vissza fogok térni madame, ha ön parancsolja.
– Parancsolom! – szólt az asszony és szeme nagyot villant.
Azzal tovább ment fehér csipkés ruhájában. A colonne össze volt állitva,
s mi neki vágtunk a pusztaságnak.
– Szerelmes vagy abba az asszonyba? – kérdé Wladimir Nielsent, a mint az
előcsapatban hárman külön ballagtunk.
– Nem tudom megmondani, – felelt komoran a norvég, – őrületes,
vérforraló vágygyal gondolok rá szakadatlanul, s minden egyéb vágyat és
gondolatot kiöl belőlem.
– Kacérkodik veled, az bizonyos, de óvakodjál tőle, – mondám.
– Miért?
– Emlékszel, mit mondott az öreg káplár Algirban: ne foglalkozzunk az
itt lakó európai asszonyokkal. A klima, párosulva az unalommal,
félbolonddá teszi őket, de minket is. Vesztünkbe rohanunk.
– Hát aztán? Micsoda veszedelem várhat rám? Nyakig ülünk a komisz
életben. Mi lehet ennél rosszabb? A halál? Igy is szivesen halok meg,
bármely pillanatban, hát még ha asszony szerelme sugározza be utolsó
óráimat.
Wladimir fejét csóválta.
– Nem ugy indulsz, fiu, ez az asszony inkább gyötrelmedre szolgál, mint
örömedre.
– A gyötrelem is édes, ha ő okozza.
Erre nem szólhattunk semmit, annál kevésbbé, mert a távolból porfelleg
látszott, s nekünk az előcsapat zöméhez kellett vonulnunk _(replier)_.
Tiz arabs lovas jelent meg. A vezetőjük nyugodtan fölszólitott, hogy
vonuljunk vissza, mert különben megbánjuk.
– Vigyázz! – kiáltott hadnagyunk. – Cél! Tüz!
Egyszerre roppantak a puskák s az arabok el voltak fujva. Kilenc leesett
a lóról s csak egy menekült, nyeregben ülve, eszeveszett vágtatással.
De a kilencet hiába kerestük a földön. Az arabs ugy ül a kengyelében,
hogy ha leesik is, lábánál fogva függve marad s ha csak megsebesült,
rendesen visszamászik a lovára. De ha meghalt, hű lova igy akkor is
megmenti.
Egy arabs került csak a kezünkbe, a kinek a lova golyót kapott a
szügyébe és összeroskadt. Az arabs föltápászkodott, láttuk, hogy fehér
ruhája csupa vér, s vadul forgatva puskáját, közénk lőtt. Mellettem egy
legionárius, szelid, hallgatag, szolgálatkész fiu orra bukott, néhányat
rángatózott és meghalt.
Az arabs vad diadalorditást hallatott. Egyszerre hatan lőttünk feléje.
Elesett, végigterült a lován. Oda futottunk. Átölelve tartotta paripája
nyakát, a dühtől és a halálküzdelemtől eltorzult arcát felénk
forditotta. Nem tudtam rá nézni. Félrefordultam. Egy tompa zuhanást
hallottam magam mögött. Valaki puskatussal szétlocscsantotta a haldokló
fejét.
– Kár a lováért, – jegyezte meg a hadnagy, – fiuk, a lovakat egyáltalán
kiméljétek, mert annak az ára az ezred pénztárába megy.
– Eltemessük? – kérdé valamelyik jószivü gyerek.
– Lesz ennek elsőosztályu temetése, ne félj! – felelt az őrmester s
fölfelé mutatott.
Oda néztünk, a fejünk fölött, nem is nagyon magasan, valami tiz sas
kóválygott.
– Az igaz, – mondá egy katona, – ha már választani kell, inkább a sasok
egyenek meg, mint a férgek.
Igy csevegtünk, a mig Franger kapitány a fősereggel oda nem érkezett, s
az ügyet elő nem adtuk neki. Megnézte az elesettet, fegyvereit,
lószerszámját, nyergét a tevékre rakatta, s tovább masiroztunk.
Valami hatszázra tehető azoknak az araboknak a száma, a kik föllázadtak
a marokkói határon. Ennyi fegyverest állitottak ugyanis ellenünk sikra.
Nem akarom a hadjárat leirásával önöket untatni. Az arabok kétszer
támadtak meg, mindig éjjel. Vad vágtatással rohantak ránk, ugy
számitván, hogy egyszerüen átgázolnak a táboron, s minket betaposnak a
földbe. Nálunk azonban a tábornak csak a fele aludt. A másik fele
fegyverrel a kezében őrködött s az őrszemek első jeladó lövésére készen
állt minden oldalról; a mint az őrszemeket fölvettük, megkezdődtek a
röviden és élesen roppanó sortüzek. Vaktába lőttünk, mert alig láttunk
valamit. Igy is alig két-két arabs tudott a táborig eljutni. Jól
emlékszem rá, hogy egy éppen előttem emelkedett ki a sötétségből, csak
annyi időm volt, hogy szuronyomat a lova szügyébe döfjem. A ló azonban,
mely itt épp ugy harcol, mint a gazdája, dühösen beleharapott a
mellettem álló legionárius vállába s magával rántotta a földre. Az arabs
lebukfencezett róla, egyenesen a katonák közé, de estében is
vagdalkozott hosszu késével s a fiuk meglepetten tágitottak. Mielőtt
fölemelkedhetett volna, a hadnagy revolverrel átlőtte a koponyáját.
A két összetüzésben valami száznegyven arabs esett el, három falujokat
fölgyujtottuk s erre mind Marokkóba szöktek. A mi veszteségünk huszonkét
ember volt, közülök hatot a napszurás ölt meg, leginkább a párisiak
közül.
Mikor visszatértünk Ain-Szefrába, parádés szemlét tartottak fölöttünk.
Madame Joli ujra megjelent fehérszamaras kocsiján s a könyökére
támaszkodva, oldalt hajolva, egy szálas, tiszta fehérbe öltözködött,
érdekes, szép arcu tengerészhadnagygyal beszélgetett.
Nielsenre néztem. Majd elnyelte tekintetével az asszonyt s arca hol
elborult, hol földerült, mint a föld, mikor a nyári nap gyorsan futó
felhők közt bujkál. A derü az asszonynak, a boru a tengerésznek szólt.
(Itt megjegyzem, hogy ha a légiónál tiszthiány volt, rendesen a
tengerészettől tettek át tiszteket, mert mind a kettő gyarmati csapat,
_troupe coloniale_ s egy fővezetés, a tengerészeti minisztérium vezetése
alatt áll.)
– Karját, hadnagy ur! – szólt az asszony, s leszállva kocsijáról, felénk
közeledett.
Épp előttünk megállt.
– Ah, örömmel látom, hogy önök szerencsésen megjöttek, – mondá és
Nielsenre nézett.
A norvég egy kicsit megbiccentette a fejét.
A hadnagy nevetett.
– Bravó, asszonyom, ön, ugy látszik, nagyon jó viszonyban van a
fickókkal.
(Ezt a kifejezést használta: _gaillard_.)
Nielsen öldöklő pillantást vetett rája. A hadnagy arisztokratikus
modorban beszélt, bizonyosan előkelő család fia volt.
– Istenem, miért ne? – felelt az asszony sóhajtva, – hisz unalmamban már
magam is félig katona lettem ebben a sivatagban s bajtársaknak tekintem
őket.
– Madame, ön annyira megszokta az uniformist, hogy ha véletlenül egy
elegáns civilember jönne ide, annak önre épp olyan varázsa lenne, mint
Európában az asszonyokra az egyenruhának, – szólt a hadnagy.
– Körülbelül igaza van.
– Van velem civilruha is, vigyázzon, majd kisérletet teszek.
– Óh, nem ijedek meg, – kacagott az asszony.
Én nem voltam egy cseppet se szerelmes ebbe az asszonyba, de az a sértő
modor, a hogy ott előttünk bizalmaskodtak, mig a tisztek a katonákat
egyenként inspiciálták, föllázitotta a véremet. Mintha mi nem is
férfiak, hanem káposztafejek lettünk volna. Értek valamit az
asszonyokhoz és tisztában voltam azzal, hogy ez a kapitánynétól
kiszámitott kacérság volt, a norvég kinzására. Nielsenre néztem. A fiu
halálsápadt volt, s láttam, hogy patrontáskájának fölcsapott teteje
(mert töltényvizsgálat is volt) remeg. Nagy indulat háboroghatott benne.
Ő is megszégyenitve érezte magát, hogy ott álljon, mint a cövek, mint
egy inas, s ne szólhasson bele az uraságok beszélgetésébe.
Szerencsére a hadnagy hátra-arcot kommandirozott s mi egész kéjjel hátat
forditottunk a párnak. Az asszony elkacagta magát.
– Milyen ostoba ez a Trésfeu! Most én itt bámuljam a legionisták hátát.
Hozza el a legyezőmet a kocsiból, hadnagy ur.
Nielsen félig hátrafordult.
– Imádkoztam önért, látom: használt, – mondá félhangon az asszony.
– Hiába imádkozott; a haláltól megmenekültem, de itt elkárhozom.
– Miért?
– Agyonkínoz. Nem sajnál?
– Féltékeny a hadnagyra, maga csacsi? Előkelő, finom, müvelt fiu, egy
bretagnei grófnak a fia, csak szépen kell vele bánnom… No, engesztelésül
adok egy rózsát. Csitt!
A rózsa Nielsen tölténytáskájába repült. A hadnagy visszatért. Nielsen
ujra elfordult, a rózsát megcsókolta s a bluza alá rejtette.
– Hová lett a rózsája? – kérdé a gróf.
– Ennek a legénynek adtam, – felelt az asszony s a legyezővel az én
vállamra ütött, – az apja hollandi kertész s ő maga is nagy virágbolond.
Udvariasan visszafordultam.
– Köszönöm, asszonyom, hogy virágnyelven beszélt s nem nevezett
egyszerüen bolondnak.
A hadnagy rám nézett.
– Maga, barátom, kertész létére nagyon is előkelően beszél.
– Óh, hadnagy ur, a müveltség néha előfordul ám alacsonyabb körökben is
– és megforditva. Ismertem én már olyan grófot is, a ki ugy beszélt,
mint egy – kertész.
Az asszony kacagott és tovább ment. Még csak a hadnagynak következő
megjegyzését hallottam.
– Furcsa keverék ez a légió! Az ember náluk sohse tudja, hogy
rablógyilkossal, vagy mágnással áll-e szemközt… Meg kell szoknom őket…
Tehát gróf és breton. Ennek az asszonynak különös vágya van a
normann-angol-szász keverékre. Mindegyiket magába bolonditja, a másik
segitségével. De mi lesz ennek a vége? Itt vannak a hősök: a bretagnei
gróf és a norvég katona, itt a hősnő: a provencei asszony. Kész anyag
egy Daudet-, Feuillet-regényhez, vagy egy Sardou-drámához. Csakhogy a
publikum: Wladimir és én, szorongva vártuk az előadást. S szomoruan
néztünk össze, mikor este Nielsen a hervadt rózsát abba a médaillonba
gyömöszölte, melyben édesanyja arcképét viselte a nyakába akasztva.


NIELSEN ERIK HALÁLA.
A hadjárat fáradalmai ágyba döntöttek. A kórházba kerültem, a hol jobb
kosztot és több bort kaptam. Valami rossz láz lappangott bennem s az
orvos annyi kinint nyeletett velem, hogy félig megsiketültem. De a lázt
kikergette belőlem.
Bajtársaim, a mennyiben nem patroliroztak Furn-Hassza és Meseria felé,
mindennap meglátogattak. Egy hét mulva azonban már visszamehettem a
századhoz s nagy bámulatomra látom a fiukat a kaszárnyába bevonulni a
breton tengerészhadnagy vezetése alatt. Akkor tudtam meg, hogy
Villeboist, a ki könnyü sebet kapott, szabadságolták s helyette Kerlac
grófot osztották be a századhoz.
Nielsen sötét arccal hallgatot ránk, miközben Wladimir a dolgot nekem
mesélte.
– Nem jó vége lesz a dolognak, – mondá Nielsen; – ez a breton
észrevette, hogy az asszony jó szivvel beszélget velem, s nincs az a
nap, hogy erre ne jönne, csakhogy egy kicsit diskurálhassunk. Ő maga
kérte, hogy a mi századunkhoz tegyék, csak azért, hogy a markában
tarthasson.
– Mesebeszéd.
– Agyrém.
– No, majd meglássátok.
A káplár lépett be.
– Nielsen, – szólt, – a hadnagy ur rendeletéből tudatom, hogy maga
holnap reggel hatkor szobát megy surolni Joli kapitányhoz. Megértette?
Nielsen elsápadt és dacosan vetette föl a fejét.
– Nem.
– Hogy értsem ezt?
– Ugy, hogy nem megyek szobát surolni.
A káplár szeretett bennünket s jóindulattal szólt:
– Ne okoskodjék, Nielsen. A mi parancs, az parancs, ellenszegülni nem
szabad.
– Mondja meg a hadnagynak, hogy hozassa el az inasait Bretagneból vagy a
matrózait a hajóról, mert én neki szobát surolni nem fogok.
Közbeléptem.
– Nézze, káplár ur. Elegen vannak a légióban, a kik ezt szó nélkül
megteszik, hagyjon békét Nielsennek.
A káplár vállat vont.
– Nem lehet, fiuk, a hadnagy határozottan Nielsent emlitette.
– Mondtam ugy-e, hogy hiába nem jött a századhoz, – mormogott Nielsen, –
a fogát feni rám.
Akkor hirtelen megváltozott a hangja s igy szólt:
– Jól van, káplár ur. El fogok menni.
A káplár arca kiderült.
– No lássa, hogy lehet magával okosan beszélni.
Sarkon fordult s elment.
– Mit akarsz tenni? – kérdé Wladimir.
– Elmegyek, hogy az asszonynyal beszélhessek.
– S aztán?
– Ha ő is benne van a komplottban: megölöm.
– Őrült.
– Ne beszéljetek! Itt magasabb hatalmak intézkednek.
Azzal levetette magát az ágyára s bármit szóltunk is hozzá, nem felelt.
Reggel mi kirukkoltunk, ő pedig öt másik legionáriussal ment a
kapitányékhoz.
Mondhatom, hogy ez egyike volt életem legkínosabb délelőttjeinek. Egész
délelőtt nem szóltunk egy szót egymáshoz Wladimirral.
Mintegy tizenegy órakor bevonultunk az erődbe, Nielsen az ágyán hevert
és pipált. Megálltam előtte.
– Nos, fiu, mi történt?
– Semmi.
– Suroltál szobát?
– Hogyne. Még pedig a kapitányné hálószobáját.
Leraktuk a cakkumpakkot, kipucoltunk mindent és Wladimirral a kantinba
mentünk egy kis gyomorerősitőre. Híttam Nielsent is, de azt felelte,
hogy hagyjuk őt.
– Aludni akarsz?
– Csak álmodozni.
Összenéztünk az oroszszal és szó nélkül távoztunk.
– Nos, mit szólsz hozzá? – kérdém Wladimirt.
– Ugy látszik, mintha ez a fiu át volna szellemülve és egészen más
világban járna. Teljesen az asszony kezében van.
– Kár.
– Már miért volna kár? Igaza van a fiunak. Ha két hét mulva az asszony
megunja és elkergeti, akkor se volna kár. Legalább két hétig boldog volt
Erik. S ennek, mint jóbarátja, csak örülök.
– Én is örülök, csak sajnálom Eriket, mert katasztrófa lesz a dologból.
Az orosz különösen mosolygott.
– Igaz, ez a kaland sietteti az ő halálát. Sajnálom, hogy el kell
válnunk. De nem tart sokáig. Odafönt biztosan találkozunk mi is, a kik
idelent annyira szerettük egymást. Tagliano, szegény olasz pajtásunk,
már vár s meglásd, mi is rövid időközökben Erik után megyünk.
Nagyot sóhajtottam.
– Te tán sajnálod itt hagyni a földi életet?… szólt az orosz. – Látszik,
hogy fiatal vagy és keveset szenvedtél.
Éppen felelni akartam, mikor egy fiatal legionárius ült mellénk, valami
kicsapott straszburgi diák, a kit a francia időkből ott maradt
katonaszobornak megkoszoruzása miatt szakitottak le erőszakosan
Németország kebléről. Óvatosan körülnézett, aztán németül szólt hozzám:
– Nagy kópé az a maguk norvég barátja.
– Mit beszél?
– Igazat. Egy asszony van Ain-Szefrában és pedig milyen remek asszony… s
az ő szeretője.
– A kapitányné? Bolond beszéd.
– No, már kérem, ilyet ne mondjon, bajtárs. Én a saját szemeimmel láttam
mindent.
– Hol?
– A kapitányék lakásán. Én is ki voltam küldve, a lakást surolni. Hogy
csókolták egymást, az az asszony majd megfojtotta Nielsen pajtást.
Vállára tettem kezemet s a szeme közé néztem:
– Remélem, nem pletykált senkinek?
– Hova gondol?!
– S nem is fogja senkinek elbeszélni?
– Isten ments, ne tartson engem olyan hitvány fickónak… Csak maguknak
szóltam, mert tudom, hogy vérszövetségben vannak…
– Jól van, bajtárs, számithat hálánkra, sőt barátságunkra.
Kezet szoritottam vele, Wladimir is, a mi a fiut nagyon boldoggá tette,
aztán gondterhesen mentünk szobánkba…
Tehát Erik sorsa meg van pecsételve.
Három nap mulva Erik fegyverpucolás közben ellőtte a balkeze kisujjának
a hegyét, az orvos bekötözte s azt mondta, hogy otthon kisebb munkákra
lehet használni.
Az őrmester erre a kapitányné konyhájába rendelte s mi elvesztettük szem
elől. Mintha meghalt volna ránk nézve, soha föl se nézett a legénységi
szobába.
Ekkor történt, hogy élemiszer-szállitmányt eszkortáltunk Furn-Hasszánba
s az elgazeiri hegyszakadékok közt az arabok váratlanul megrohantak.
Verekedve huzódtunk visszafelé a lapos földre s ott egy tömegbe állva,
szembeszálltunk a fölkelőkkel. Csakhogy akkor már huszonkét emberünket
lepuffantották, én meg puskatussal olyan ütést kaptam a fejemre, hogy
ájulva estem össze.
Wladimir közrefogott néhány derék fickóval, öszvérre tett s igy
megmentett. Mikor magamhoz tértem, az ain-szefrai erődben, a saját
ágyamon feküdtem, bekötözött fejjel, mely ugy kongott, mint egy óriási
üres hordó.
A katonaorvos konstatálta, hogy ha három nap alatt el nem patkolok, két
hét mulva berukkolhatok a századhoz. Különben gratulált a koponyámhoz,
tudakozta, hogy miféle náció vagyok s kijelentette, hogy egy ilyen ütés
alatt bármely francia koponya pozdorjává tört volna, még az auvergneieké
is.
A mi ezután történt, arra csak ugy emlékszem, mintha seblázamban
álmodtam volna. Magam nem szerepeltem benne.
Egyedül, félig alva, hevertem a legénységi szobában. A század Joli
kapitány alatt kora reggel portyázni ment.
Nyilik az ajtó s berohan Erik. Egyenesen az őrmester ágyához ment, annak
a hatlövetü revolverét leakasztja és kifelé siet.
– Erik! – szóltam gyönge hangon.
Hirtelen visszafordult.
– Rosszul vagy, Pál? Egyszer meglátogattalak, de nem ismertél meg. Viz
kell?
Intettem, hogy igen. A nagy cserépkorsóból megitatott. Aztán odatérdelt
az ágyam fejéhez. Fülemhez hajolt és szólt:
– Ne busulj, fiu, meg fogsz gyógyulni. Az orvostól hallottam. Biztosra
veszi.
Azt hiszem, szomoruan mosolyogtam rá.
– Meg fogod látni hazádat, szülőföldedet… Isten veled, édes fiam…
– Erik, hová mégy? – kérdém gyönge hangon.
– Hosszu utra. Isten veled!
Lehajolt és megcsókolt. Éreztem, hogy két könnycsepp hull szeméből az
arcomra. A kezét igyekeztem megfogni.
– Erik, Erik! Mi bajod?
– Isten veled! – fölugrott és kifutott.
Valami ismeretlen nagy rémület rohant meg. Föl akartam ugrani az ágyból,
de erőtlenül hanyatlottam vissza. Csak azt hallottam még, hogy odakint
riadót fujnak s a szenegáli négerek vad orditás közt futnak
fegyvereikért. Aztán elájultam.
Délben rázott föl a straszburgi diák, a ki, mint maródi, a konyhába volt
beosztva.
– Mi történt, bajtárs? – ez volt az első kérdésem.
– Nem tud semmit? Szörnyü dolgok történtek!
– Mi, mi?
– Nielsen agyonlőtte madame Jolit. Az asszony kikergette a szobájából,
mint egy kutyát, s kijelentette, hogy többet látni se akarja… Erre ő
fegyverért szaladt, visszajött és lelőtte… Az udvaron kergette és
háromszor rálőtt a sikoltozó asszonyra.
– Mi lett Nielsennel?
– Mikor az asszony elesett, ráborult, sirt, haját tépte, a halottat
csókolgatta, vérét szürcsölte… mikor pedig a szenegáliak hegyibe jöttek,
fölugrott és agyonlőtte magát.
– Meghalt?
– Meg.