Galambos Pál naplója; Jobbadán Amerikában - 02

Szegény gyerek, neki két hazát adott a végzete. És egy harmadik hazában
keresett boldogulást… Ötven milliomod magával német, negyven milliomod
magával francia lehetett volna… és mégis ily nyomorultan kellett
elvesznie. Mi vár én rám?


A KÁPLÁR.
A _Baudin_ a pirkadó hajnal fénye mellett lassan uszott be Algier
kikötőjébe. A város aranyos kupolái, tornyai és minaretjei csillogtak a
születő fényben. Apró házai mintegy ótalomért huzódtak a hatalmas erőd
lábához, mely uralkodott az egész város fölött. Az erődben éppen a
réveillet fujták s a friss trombitahang messzire elszállt a tiszta
levegőben.
Előbb az idegen légió két százada szállt ki, nagy pontonokon, aztán ezek
félkörbe álltak a kikötőben s minket rekrutákat vittek ki a partra. A
kör összezáródott s megindultunk az erőd felé, fegyver közé fogva. Száz
frank foglaló volt minden rekruta zsebében, azért vigyáztak olyan nagyon
rájuk. Nem egy ember volt köztük, a ki ugy gondolkozott, hogy ingyen
áthajózik Afrikába, ott kereket old s terv és ész nélkül elkalandozik a
fekete kontinensen. Micsoda keserves csalódás lett ezeknek az ostoba
képzelődéseknek a vége.
Az erőd udvarán az ezredes és pár tiszt várt ránk. Spáhik, turkók, s
afrikai vadászok lézengettek körülöttük. Fölolvasták a névsort,
konstatálták, hogy ki veszett a tengerbe, az ezredes végigjárt köztünk s
több izben mormogá: _felséges fickók_, aztán a káplárok pléhcsajkákat
osztottak ki, megmutatták, hogy hol osztják a reggelit s azzal
_abtretoltattak_. Reggelire pompás tejes kávét s egy-egy hófehér cipót
adtak, mely a mi prófuntunk mellett valóságos kalács.
Alig nyeltük le az utolsó falatot, összedoboltak bennünket. A front
előtt ujra ott állt az ezredes és Champsaur kapitány.
– Álljanak külön, a kik egy szót sem tudnak franciául.
Rövid mozgás, magyarázgatás után valami száz főből álló csapat
képződött. Ez legnagyobb részt poroszokból állott, de volt közte angol,
olasz, hollandi, spanyol, amerikai.
– Álljanak külön, a kik csak franciául tudnak.
Erre is képződött egy tekintélyes csapat. Ezek a belgák és francia
svájciak voltak.
Erik a norvég, Wladimir az orosz, Tagliano és én nem mozdultunk egymás
mellől. Velünk együtt állt ott még vagy harminc ember.
– S önök?
– Mi, parancsnok ur, ugy látszik, minden nyelvet beszélünk.
– Helyes. Bretonville hadnagy, vezesse valamennyit a magazinba s estére
olyan uniformisban legyen minden katona, mintha skatulyából huzták volna
ki. Holnap majd beosztjuk önöket a légióba.
A hadnagy sugott neki valamit.
– Igaz. Mind megkapták a foglalót?
– Én nem kaptam meg, parancsnok ur, mondám, folyton megtartva katonás
merevségemet.
– Jól van. Tizenkettő és egy közt jelentkezzék a légió első ezredének
pénztáránál. Volt ön katona?
– Igenis, parancsnok ur, huszár voltam az osztrák-magyar hadseregben.
– Mindjárt meglátszik. Elmehet.
Mikor a ruharaktár felé mentünk, egy vén legionista káplár, a ki
hallotta beszélgetésemet Champsaur kapitánynyal, csatlakozott hozzám.
– Látom, hogy ön ur volt civilkorában – szóla.
– Az voltam.
– Szeretne egy kicsit jobban öltözködni?
– Hogy az ördögbe ne!
– Akkor jöjjön velem.
Oldalt eltünt. Intettem három pajtásomnak s utána eredtünk. Hátsó kapun
mentünk be a magazinra felügyelő őrmesterhez s egy félóra mulva pompás,
testhez álló, hófehér extra-egyenruhában, tiszti cipőben voltunk, kis
kokett, fehér käppivel a fejünkön. A Lebel-fegyverhez való kis gyiklesőt
is azonnal derekunkra csatolhattuk – s perfekt legionáriusok voltunk.
– Nem akarnak a városban ebédelni? – szólt, szemével csiptetve a káplár.
– Persze, hogy akarunk.
– Nos, kérjenek engedélyt Champsaur parancsnoktól.
– Fog-e adni?
– Mondják, hogy caporal Crébillonnal mennek ki. Az én vagyok. Én elég
garancia vagyok arra, hogy nem szöknek meg.
S egy alig észrevehető mozdulattal a derekára szijjazott revolverre
tette a kezét.
Az engedélyt este hétig csakugyan megkaptuk, a foglalómat fölvettük, s
vigan indultunk kifelé.
Az erőd kapujánál egy nagy csomó zsidó tanyázott. Szép, hosszu szakállu,
bibliai alakok, olajbarna arccal, kifejező fekete szemekkel, nem az az
éjszaki szláv korcsivadék, melyet oly sokszor láttam felvidéki
birtokunkon, ragadozó madáréhoz hasonló félelmes arcával. Wladimir nem
is akarta elhinni, hogy ezek zsidók, annyira hozzászokott a hazájában
látható elromlott tipushoz.
A zsidók azért tanyáztak ott, hogy civilruháinkat és egyéb ingóságainkat
megvegyék. Tagliano vissza is futott rögtön s lehozta régi életünk
emlékeit. Ebből is bevettünk negyven frankot. Tagliano alkudott velük s
mondhatom, hogy a kereskedők a bőbeszédü olaszban mesterükre akadtak.
Gazdagnak éreztük magunkat, mikor a városba leszálltunk. Käppinket
félrevágtuk s az ifjuság bizalmával, boldogan tekintgettünk szét a
keleties utcákon.
Mindenki megnézett bennünket, de volt is mit. Wladimir és Erik két szőke
Herkules volt, azzal az álmos vagy álmodozó kék szemmel, mely Turgenyev
regényhőseinek a sajátsága. Tagliano koromfekete nápolyi volt, gondosan
ápolt Viktor Emánuel-bajusszal. Magas, sugár termetén gyönyörüen állt a
légió fehér ruhája, mely kacér ellentétül szolgált az ő feketeségéhez.
Magam sem voltam utolsó legény, felpödört bajuszommal s IV.
Henrik-szabásu, hegyesre nyirt szakálammal. Ki is jelentette Crébillon,
hogy elegánsabb legionáriusokat, van tiz éve, hogy nem látott. Büszkén
is lépdelt előttünk, mint egy kocsis, a ki nagyurakat visz a hintóján.
– Milyen dejeunert parancsolnak? – kérdé, – elég lesz fejenkint tiz
frank?
– Elég.
– Akkor gyerünk a _Hôtel Beau Rivage_-ba.
Volt már egy óra, mikor oda értünk, irtóztatóan kiéhezve. Crébillon a
tengerre néző terraszon terittetett, sátor alatt s először jégbe hütött
sört kért. Azután megrendelte a couverteket, előbb a fölszolgáló
garçonnak tiz frank borravalót igérvén. Mint a farkasok estünk neki a jó
ebédnek. A terrasz lassanként megtelt, többnyire angolokkal, egy
láthatatlan zenekar operákat kezdett játszani. Egypár üveg vörös bornak
gyorsan a nyakára hágtunk s Crébillon kipirult arccal adott a tálalásra
vonatkozólag utasitásokat a pincérnek, a miből láttuk, hogy meglehetős
szakértő.
– Mondja csak, káplár ur, mi volt ön azelőtt? – kérdé Tagliano.
Az öreg magasra emelt egy pohár bort és gusztálta. Aztán egy hajtásra
magába temette.
– Ne bolygassuk a multakat fiaim. A légiónál nincs mult, csak jövő.
Kivánom, hogy szebb jövő várjon rátok, mint a milyen én rám várt.
Dobolt az asztalon.
– Hej, sok szép, előkelő urfit vezettem én már be a légióba. S hova
lettek? Csontjaik ott fehérlenek a bacninhi őserdőkben… s még csak nem
is férfias tusában, a zászló alatt, mitrailleuse-ök siketitő kereplése s
a fekete zászlósok vad üvöltése közt szálltak a sirba… a mocsárból
kiszállt sápadt halál, a láz fojtotta meg őket… vagy a kolera söpörte
el.
Tagliano is fölhajtott egy pohár bort, csettentett a nyelvével s hetykén
szólt:
– Eh, csak egyszer hal meg az ember s ugyancsak szörnyen mindegy, akár
négylovas hintón viszik ki a nápolyi Santa Croce temetőbe, diszes papi
kisérettel és szép énekszóval, vagy ott földelik el Kelet-Ázsiában, a
kinai határ mellett… és a kapitány imádkozik fölötte, miközben a
bajtársak három sortüzzel bucsuznak el tőle…
Crébillon figyelmesen hallgatta, aztán megszólalt:
– Szépen beszélsz fiam, de miért nem vallod inkább azt, hogy csak
egyszer él az ember s igyekezzél az életedet szépen berendezni…
Tagliano sóhajtott.
– Azzal már elkéstem. Most összes filozófiám abból áll, hogy meg tudjak
békülni helyzetemmel, nyugodtan várjam a szenvedéseket s el legyek
készülve korai halálomra.
Most megszólalt az orosz:
– Légy fatalista, mint én. Én nem ismerem el a szabad akaratot. Ha nekem
van szabad akaratom, miért ne legyen a sajtkukacnak is? Miért legyen
éppen nekem és csak nekem? Azt csak az ember képzeli, hogy a teremtett
lények közt rangban külömb, mint a sajtkukac. Ezt a sajtkukac is
képzelheti magáról s épp ugy vindikálhatja magának a szabad akaratot,
mint mi. Nincs szabad akarat. Semmiféle tettünkért nem vagyunk
felelősek, mert mindent, a mit teszünk, végzetszerüleg kell tennünk,
utunk ki van szabva – mondjuk, – a csillagokban. Én tehát nyugodtan
várom a jövőt, mert nem változtathatok rajta.
– És te? – szólt a káplár, oldalba döfve Eriket, a ki elmerengett a
tengerre.
– Engem anyám megtanitott hinni és imádkozni. És én megtaláltam Istent a
tenger mélyében és az ég magasságában. Nem felejtem el örömömben,
eszembe jut bánatomban. Nyugodt vagyok, mert vigyáz rám.
… És én ott ültem és a napnak egész sugárkévékben hulló aranyától
ragyogó tengerre bámultam, mely eddigi hitvány, ostoba, sivár életemtől
elválasztott. És öröm fogott el, hogy mérhetetlen vizek tornyosulnak
közém és régi életem közé. És öröm fogott el arra a gondolatra, hogy
szenvedni… és a szenvedések által megtisztulni fogok. Hirtelen eszembe
jutott egy gyerekkori imádságom, melyet tizéves korom óta nem
imádkoztam. Elmormogtam.
– Mit csinálsz? – szólt az orosz.
– Imádkozom.
Mély csönd lett az asztal körül. Crébillon megtömte kis fapipáját és
rágyujtott. Vagy öt füstkarika után megszólalt:
– Kár fiuk, igazán kár, hogy ezeket a sok szép filozofiával és mély
vallásossággal bélelt koponyákat holmi zulukafferek fogják beverni
csatabárdjaikkal… vagy azok a gaz tonkingi piráták lándzsára tüzve
viszik valami nagyhasu mandarin elé, a ki ezért nekik egy _csin_-t fog
fizetni, a mi testvérek közt is fölér két souval… nom d’un chien… a
gazember ennyire becsüli a fehér ember fejét.
– Igaza van! – kiáltott Tagliano, – én annyit sem adnék a mandarin
fejért, _levágatlanul_. – Erre már nagy koccintás volt. Crébillon
kezdett elázni. Karomra tette a kezét.
– Nagyon szeretlek benneteket fiuk, sajnálom, hogy elhagytok, négy ilyen
kiváló fickóhoz rég nem volt szerencsém. Én sem vagyok ám valami rongy
ember, ne higyjétek. Jó családból származom. Az apám ügyvéd volt
Brüsszelben, jó nevelést kaptam…
Hallgatott egy darabig, mintha haboznék, folytassa-e?
– Ma is ur vagyok, ha közbe nem jön… az apám meghalt… az anyám
férjhezment és én a lakodalom napján, mikor a templomból visszajöttek,
agyonlőttem a gazembert, mielőtt anyámat megcsókolta volna…
Ujra elhallgatott.
– Elmenekültem… Egyenesen a légióba… Elrészegesedtem bánatomban, azért
nem vittem semmire. Négy hadjáratom van s csak káplár vagyok…
Óvakodjatok a pálinkától, demoralizál, állattá tesz… Fizessetek, menjünk
török kávét inni.


KATONAÉLET AFRIKÁBAN.
Az algieri ebéd jó ize sokáig megmaradt a számban. Hosszu ideig nem volt
szerencsém urnak való ételhez. Sőt gyakran olyat kaptunk, hogy
egyáltalán nem volt embernek való.
A kompánia pénze teljesen elfogyott s a tiz centime napi lénung állt
csak rendelkezésünkre, hogy életünket egy kissé megfüszerezhessük.
Képzelhetik, hogy micsoda füszer telik ki öt krajcárból.
A mint a pénzünk elfogyott, Crébillon kegye is elfordult tőlünk. A vén
alkoholista utolsó kedvezése az volt, hogy kivitte, hogy négyünket egy
szakaszba (escouade) tegyenek. Ezért kicsalta utolsó öt frankunkat s
aztán más zsákmány után nézett. Nem is vettem rossz néven szegénytől.
Az algieri erődben nem igen pihentünk meg. Reggel ötkor réveillet
fujtak, összeálltunk s kimentünk a városon kivül, katonai mozdulatokban
gyakorolni magunkat, előbb mindenki fölhörpentvén huszonhárom centiliter
mennyiségü feketekávéját. Félkilenckor visszatértünk és kilenc órakor
kiosztották _la soupe du matin_-t, mely áll száz gramm levesben főtt
marhahusból és egy kis főzelékből. Ezen elrágódhatik az ember tiz óráig,
akkor _retraitet_ fujnak, s délután két óráig, mig a nagy forróság tart,
nincs a katonának semmi dolga. Két órakor réveille, megyünk az iskolába,
vagy belső, kaszárnyai munkára. Ez tart félnégyig. Akkor ujra
gyakorlatra vonulunk s ott vagyunk félhatig. Hatkor kiosztják a _soupe
du soir_-t, az ebédet, a mi ugyanaz, mint reggel, kivéve, hogy kétszer
egy héten, csütörtökön és vasárnap, sült hust kapunk, burgonyával. Azt
már emlitettem, hogy minden második nap ezerötszáz gramm kenyeret
kapunk. Hamar rájöttünk azonban, hogy ezt legjobb egy ültőhelyünkben
megenni, kölömben a legionáriusok ellopják. A koszt ugyanis nem
tulságosan bőséges s ez a sok kiéhezett európai alak sohse tud jóllakni.
Crébillontól hallottuk, hogy ez a nyári beosztás, junius elsejétől
szeptember tizenötödikéig. Télen másképp lesz.
Megjegyzendő, hogy tiz napon át, a mig Algierban voltunk, se ezredest,
se kapitányt, se főhadnagyot nem láttunk. Egy fiatal hadnagyocska járt
ki velünk, a ki szörnyen unta a mulatságot, félreült lapokat és
regényeket olvasni s minket teljesen a belga és porosz altisztek
önkényére bizott. Hogy aztán ezek gorombáskodás és taszigálódás terén
mit vittek véghez, az képzelhető. Az is igaz, hogy ritka elzüllött
bandával volt dolguk; az intelligens ember, kit a szerencsétlenség
hajtott ide, kis töredék köztük, a legnagyobb részük professzionátus
csavargó, a ki soha semmiféle mesterséget nem tanult, urat maga fölött,
gazdát egyáltalában nem ismert s életében öt percig komolyan nem
dolgozott. Vasszigor kell hozzá, ilyen embereket a katonai fegyelemhez
szoktatni. Volt is pofon, guzsbakötés, kurtavas és börtön rakásszám. De
azokkal, a kik jól öltözködve érkeztek ide, az élet hajótöröttjeivel,
nem volt semmi baj. Ezek pariroztak.
Egy reggel a hadnagy két afrikai vadásztiszttel és három
Alcazar-kávéházbeli énekesnővel jött ki a gyakorló térre. Ugy látszik,
egyenesen a kávéházból jöttek, kocsin. Részegek voltak s egész uton
énekeltek. Kint aztán elhelyezkedtek s a kocsiból mintegy páholyból
nézték a rekruták gyakorlatait, buzditó kiáltásokat intézvén hozzájuk.
Egy magas fal megrohanása és megmászása volt a föladat. Egymás hátán,
egymást fölhuzva, öt perc alatt tul voltunk rajta, aztán visszafelé
csináltuk meg ugyanezt. A hölgyek tapsoltak, ujongtak s mikor sorba
álltunk, szemlét tartottak fölöttünk. Tőlem hat embernyire egy csinos,
kis bajuszu, torreador külsejü spanyol állt. A hadnagy szeretője megállt
előtte s arcul legyintette őt batiszt zsebkendőjével, szólt:
– Te tetszel nekem, fiu.
A spanyol elnevette magát s könnyedén felelt:
– Este hétkor gyere a kaszárnyába.
– Szemtelen! – kiáltott a hölgy, a hadnagy pedig a kezében vitt
chartreuse-ös üveget ugy vágta a spanyol fejéhez, hogy a szerencsétlen
vérbe borulva dőlt ki a sorból. Két káplár fölragadta és valami kuthoz
vitte.
A légió meg sem moccant, de zugás futott végig a sorokban s a vad fiuk
tekintete összevillant. Akkor nem értettem meg ezt a tekintetet, de
megértettem a következő évben, a hoang-hoi csatában, a hol a hadnagy
_négy golyót kapott a hátába és elesett_. A legionáriusok ekkor
boszulták meg az algieri brutalitást. Az ezredorvos konstatálta a
dolgot, de a tisztek nem mertek vizsgálatot inditani. A tonkingi
őserdőkben nem lehetett a légióval sokat okoskodni.
A vadásztisztek boszusak voltak a chartreuse elpocsékolásáért s a
visszavonulást inditványozták. A káplárok hátra arcot kommandiroztak s
mi hátat forditottunk a nemes kompániának. Engem ezalatt az a szerencse
ért, hogy a bizalmas modoru hölgy hátba vágott s azt kiáltotta: _Ez a
fickó ugy tartja magát, mint egy király! Szeretnék a szeme közé nézni!_
Szerencsémre, a káplárok marsot kommandiroztak s igy megszabadultam a
kellemetlen következményektől. Azt azonban hallottam, hogy a hadnagy a
hölgyet bestiának nevezte.
Este fönt a bástyán pipáztunk és a város felséges keleti panorámáját
bámulva, tárgyaltuk az ügyet. A vén Crébillon lelkünkre kötötte, hogy
nagyon vigyázzunk magunkra a tisztekkel szemben, mert a gyarmatokon s
különösen a légióval szemben, minden meg van nekik engedve. Bármely
pillanatban agyonlőhet, nyomorékká tehet, folyton becsukhat, a
legiónárius nem mehet rapportra s nem kap igazságot. S megjegyzendő,
hogy a börtönben töltött idő nem számit, azt az öt éven fölül még utána
kell szolgálni.
És itt az öreg nagyot sóhajtott.
– Magam is igy ragadtam itt. Megszöktem, elfogtak, hat hónapi fogságot
kaptam. Ez megtörtént kétszer. Apróbb rakoncátlankodások miatt is kaptam
összesen körülbelül két évet, ez már három év. E nyolc év alatt
tökéletes vén katona lettem, mint Napoleon régi gárdistái. Gép, nem
emberi lény…
– Gép, de olaj helyett pálinkával kentek, – szólt egy vén legionárius s
a katonák röhögtek.
Crébillon különös tekintettel nézett végig rajtunk.
– Pálinka? Hagyd el Muller, nagy találmány az: az a szegény embernek, a
mi az urnak a morfium. A pálinka segitett nekem eltemetni a multat és
elviselhetővé tenni a jelent. Öreg napjaimra idekerültem az algieri
depotba, penzióba s itt kényelmesen eltöltöm hátralevő időmet. Nem
tudnának engem innen bottal se elverni.
Igy üldögéltünk a bástyán, mig csak takarodót nem fujtak. Ekkor kivertük
a pipánkat s még egy pillantást vetve a vak afrikai éjben lent égő
lámpákra s a messzeségben sziporkázó csillagokra, nyugalomra tértünk.
Tizenkettedik napon kiosztották köztünk a Lebel-puskákat. Aznap a
fegyverrel való bánásmódra tanitottak, másnap a régi legionisták
elmentek Oránba, mi megkaptuk a patrontáskát is, elül-hátul egyet s
kivonultunk rendes szolgálattételre.
Egy éjjel, két órai fárasztó őrtállás után, éppen le akartam feküdni,
mikor riadót vertek. Tiz perc alatt az udvaron állt a légió, fegyver
alatt. Az erőd nagy kapui dörögve csapódtak szét s mi, sulyba fogott
fegyverrel, futólépésben indultunk le a városba.
Mikor a hegyről lefelé kanyarodtunk, már láttuk, hogy hová megyünk. Tüz
volt az arab városrészben, a tüz világa volt a direkció.
Tiz perc alatt ott voltunk, a bámész tömeget hátra szoritottuk, aztán a
mi századunk gulába rakta a puskáit s fejszét, létrákat ragadott, hogy
majd az égő ház tetejére jutva, leverje az éghető anyagot. A városi
tüzoltóság is ott állt egy nagy fecskendővel s a kapu kinyitását várta,
hogy az udvaron az égő házhoz férjen.
Az égő ház egy dusgazdag arabsé volt, a ki három házas fiával s a saját,
mint a tüzoltók beszélték, három feleségével és nagyszámu cselédséggel
lakott a terjedelmes, összeépitett házcsoportban.
Fejszével megdöngettük a kaput, kinyilt rajta egy kis ablak s a gazda
kinézett.
– Mit akartok?
– Eloltani a tüzet.
– Eloltom én a fiaimmal és a cselédeimmel.
– Ne okoskodjál, nincs hatalmadban eloltani.
Az arab becsukta az ablakot.
– Törjétek be kaput! – kiáltott Champsaur kapitány.
A legionisták hamar egy gerendát keritettek, harmincan ragadták meg
egyszerre s a következő percben ágyulövéshez hasonló dördüléssel
zuditották neki a kapunak.
– No még egyszer! – kiáltottam le a magas falról, melyen Taglianóval
(egymást fölsegitve) lovagoltunk.
A gerendaütés másodszor dördült, a kapu recsegett. S én láttam, hogy az
öreg arabs, megfenyegetve bennünket fekete öklével, hat fátyolos
asszonyt, a kik az udvar egyik sarkában siránkoztak, beterel az égő
házzal összeépitett épületbe. Ez az asszonyokat rejti el előlünk.
A kapu a harmadik ütésre széttárult, a fecskendőt gyorsan betolták a ház
mellé s mig vagy harminc ember a szivattyu kádjába hordta a vizet,
megkezdődött az oltás. Az arabs a fiaival félre állt s olyan képet
vágott, mintha a dolog őt legkevésbbé sem érdekelné.
Mi vagy hatan parancsot kaptunk, hogy menjünk föl annak a háznak a
tetejére, hová az öreg az asszonyokat dugta, s verjük le a tetejét, mert
a tüz csak ezen az uton terjedhetett tovább.
Ezen a házon rácsos ablakok voltak. Ez lehetett az asszonyok háza, a
hárem.
Mikor a létrát a ház oldalához támasztottam, érzem, hogy egy sulyos kéz
megragad és hátraránt.
Az öreg arabs volt. Soha ily gyülölettel telt tekintetet még nem láttam,
elannyira, hogy hideg borzongás futott végig rajtam. De rögtön hallottam
Champsaur kapitány hangját.
– Őrség!
Vagy tiz ember szaladt be az utcáról, szuronyos puskával.
– Szoritsátok oda a sarokba ezt a vén gazembert a fiaival együtt és
vigyázzatok rájuk.
A négy arabs egyszerre körül volt véve s a sarokba taszigálva. A
legionisták puskatussal dolgoztak.
Mialatt ez történt, a hárem padlásán, ugy látszik, már régebben lappangó
tüz kitört s az egész tető egy pillanat alatt lángban állott.
Champsaur káromkodott mint a jégeső s a harmadik még tüzmentes ház
tetejére rendelte a legionistákat. Ekkor figyelmeztettem, hogy az éppen
most föllobbant házban hat asszony van. Már sikoltozásuk is hallatszott.
Bizonyosan a zsarátnok már kezdett közéjük hullani.
Champsaur az arabshoz lépett és a kulcsot kérte, hogy az asszonyokat
kihozhassák. Az arabs tagadólag intett.
– Ember, meg vagy őrülve? Hisz ott vesznek!
– Vesszenek ott inkább, semhogy a ti szemeitek lássák őket.
Champsaur elfordult, s dühödten üvölté:
– Fiuk, a gerendát! Törjétek be ezt az ajtót.
A háremből kétségbeesett sikoltások hangzottak. Ezuttal én is a
gerendához kaptam. Az ajtó az első ütésre beszakadt. A nyiláson füst
tódult ki, utána asszonyok rohantak ki, levegő után kapkodva. Az
arabsokhoz futottak, s a lábuk elé kuporodtak.
– Mind itt van? – kérdé tőlem Champsaur kapitány.
– Csak hatot láttam kijönni, azt hiszem, egy még bent van, mon
commandant! – feleltem.
– Menjen be érte.
Olyan száraz hangon mondta, mintha cigarettáért küldött volna valakit a
boltba. Én azonban vizbe mártott zsebkendőmet a számra kötve, kezembe
égő fáklyát kapva, habozás nélkül berohantam… A füsttel telt nagy szoba
közepén (körülötte már égtek a szőnyegek) egy csodaszép fiatal arabs nő
feküdt elájulva. Ugy képzeltem, hogy az öreg arabs kedvenc felesége.
Arca födetlen, hófehér nyakán és mellén megtépve a ruha, nyilván ő maga
szaggatta meg, mikor a rémület és füst fojtogatni kezdte. A tüz eléggé
világitott, a fáklyát tehát elhajitottam s a nőt ölembe vettem, ugy,
hogy sápadt feje jobb vállamon feküdt. Igy magamhoz szoritva (éreztem
szive dobogását), áttörtem a füstön s félig elvakulva az udvarra
érkeztem.
… Az első, mit hallottam, egy rekedt orditás volt, abból a sarokból,
hová katonáink az arabs házigazdát és fiait szoritották. Aztán az öreg
arabs egy irtóztató lökéssel széttaszitotta az őrséget s egy ugrással
előttem termett. Mielőtt elfordulhattam volna, az arabs kése megvillant,
s _markolatig merült a boldogtalan nő meztelen mellébe_. Aztán
kirántotta kését a sebből s övébe dugta. Vérsugár szökelt ki a sebből s
elboritotta a nőt, meg engem is. Arcom, szemem, szám s mellem tele volt
vérrel. Éreztem, hogy a boldogtalan kettőt rándul, hallottam, hogy
sóhajt, láttam, hogy egy pillanatra fölnyitja gyönyörü barna szemeit,
melyekből végtelen rémület tükröződött le… aztán behunyja a szemeit,
vége… A meglepetéstől, a rémülettől félig őrülten ledobtam a gyöpre s
Vladimir nyakába estem, a ki azt hitte, hogy én vagyok megsebesülve.
… És ekkor az öreg arabs letakarta a nőt fehér burnuszával, ráborult és
hangtalanul siratta. Órákig feküdt ott mozdulatlanul, nem törődve azzal,
hogy mi történik körülötte.
Csakugyan a kedvenc felesége volt.
Reggel kilenckor vonultunk vissza a kaszárnyába, az arabs még akkor is
ott feküdt a földön, az asszony ruhájába temetett arccal.


A SIVATAGBAN.
Soká nem felejtettem el ennek az öreg embernek gyülölettől
eléktelenitett arcát s vad lánggal szemeimbe furódó tekintetét; valamint
sokáig álmodoztam a gyengetestü, remek asszonyról, kit egy percre
karjaimban szoritottam, s a ki ott dermedt meg, kilehelvén lelkét.
Crébillon káplár akkor figyelmeztetett, hogy ne igen őgyelegjek az
erődön kivül, mert nem lehetetlen, hogy az arabsok leskelődnek rám s
életemre törnek.
Bünöm az volt, hogy érintettem az asszonyt s legtovább gyönyörködtem
szépségében.
Nem sokáig kellett óvakodnom: egy napon a légió parancsot kapott, hogy
menjen Oránba, majd ott szétosztják a belső afrikai posztokra.
Crébillonban volt annyi emberség, hogy bár ránézve elvesztettük minden
vonzó erőnket, mert már egy krajcár extra-vagyonunk se volt, mégis
melegebben bucsuzott el tőlünk.
– Eddig urak voltatok, – mondá, – még Európában éltetek. Most kezdődik
az afrikai élet, az unalom, a közönséges, durva munka. Nem vidám dolog
ez, fiuk, higyjétek el. Mire ide a partra visszakerültök, lehet, hogy
már épp olyan elállatiasodott, megkérgesedett alakok lesztek, mint én.
Tanácsaim ezek: tartsatok össze ti négyen, életre-halálra, igy tudtok
csak magatoknak egy kis poziciót csinálni a tisztek és a legénység
előtt; ne bizzatok az arabsokban, a kik sokszor szökésre csábitanak,
csakhogy aztán elfoghassanak és a kormánytól az öt frankokat
fölszedhessék, a mi itt a visszaliferált szökött katonáért jár; harmadik
és legfőbb tanácsom: óvakodjatok az asszonytól, akármilyen szinü is a
bőre. A bennszülött asszony miatt bajba keveredtek az arabokkal, az
európai asszony meg itt ugy megbolondul, mintha vér helyett vitriol
folynék az ereiben. Még a csókja is olyan, mint a vipera csipése.
Oranban szétosztották a rekrutákat. A mi századunk egy este cakkumpakk,
kellő öszvér-trainnel, gyalog megindult Ain-Szefra felé. Ott váltottunk
föl egy legionista századot, mely már hat hónapja Ain-Szefrában
állomásozott.
Egész éjjel masiroztunk s hajnal hasadtakor benne voltunk a sivatagban.
Nem hiszem, hogy Grönland hómezői ennél pusztább, megdöbbentőbb, szomoru
látványt nyujtanának. Egyforma, szürke homokdombok, homokvölgyek
végtelen láncolata, itt-ott egy kis elárvult gizgaz. Ha egy kis szél
támad, egész homokfelhőket emel a magasba s onnan fölülről szitálja rád,
mint a finom esőt. Orrod, szemed, szád tele lesz vele, vakulsz, köhögsz,
prüszkölsz, de nem védheted magad ellene.
A legionáriusok káromkodtak, fohászkodtak, kiki a temperamentuma szerint
és sokan elkeseredve a földre vetették magukat, hogy ők tovább nem
mennek. A vezető hadnagy hidegen figyelmeztette az illetőt, hogy
tizenkét botot kap, ha nem kel talpra, a mi rendesen használt is. A ki
komolyan megbetegedett, azt öszvérre tették s két oldalról két katona
támogatta.
A karavánutat, a melyen mentünk, fehérlő csontok jelezték. A mint
beszélték, elhullt állatok csontjai voltak, de bizony, én azt hiszem,
lehettek köztük embercsontok is.
A menetelés olyan volt, hogy masiroztunk éjfél után két órától délelőtt
tizig, akkor délután hatig hirtelen felütött sátraink alatt aludtunk,
aztán megebédeltünk, fölpakkolóztunk s masiroztunk éjfélig, a mikor ujra
kétórai alvás következett. A forróságot rendesen elhevertük.
Különös örömünkre szolgált, ha estefelé valami árnyékos oázisra
bukkantunk, hol rendesen hosszabb pihenőt tartottunk a tiszta forrásviz
miatt. Ilyenkor a hadnagynak első dolga volt fegyveresekkel körülvétetni
a forrást, különben az eltikkadt katonák rögtön megrohanták volna. Csak
mikor már tábort ütöttünk, levetkőztünk, lehütőztünk, volt szabad a
forráshoz járulni s égető szomjunkat lecsillapitani. Hej, micsoda komisz
italnak tetszett e mellett az elmult napjaimban elfogyasztott pezsgő.
Hogy tért vissza tőle elzsibbadt tagjaimba az élet, velőmbe a jókedv,
egész valómba a ruganyosság. Azután meritettünk vizet a főzéshez, erre
inni kaptak az öszvérek s végtére mosakodásra került a sor. Miután
megebédeltünk, rágyujtottunk a jól megtömött fapipára s a gyepen hanyatt
fekve, fejünket a borjura hajtva, elfeledkeztünk minden szenvedésünkről.
A végtelen sivatagra gyorsan szállt le az afrikai est. Nem is szállt,
hanem hirtelen ráesett, nem is az est, hanem az éj. Átmenet, esti
szürkület nem is volt: a napvilágból egyszerre koromsötét éjszaka lett s
az öt perc előtt még tiszta kék égbolton most már millió csillag
ragyogott. Ilyenkor Wladimir elővette a balalajkáját (olyanféle, mint a
bácskai rác citera) s elkezdte rajta halkan verni azokat a bús
Volga-menti hajósnótákat, melyek ugy hangzanak, mintha valami élve
eltemetett ember énekelné a föld alól. S én elgondolkoztam rajta, hogy
én is egy ilyen élve eltemetett ember vagyok, a ki hitvány, dologtalan
életemet elhoztam ide, befejezni a vad sivatagban. Vajjon mit csinálnak
most otthon? A Margit-szigeten? A kioszkban? Tátrafüreden? A turfon? De