Galambos Pál naplója; Jobbadán Amerikában - 10

Élénk izgatottság támadt. Minden rendü és rangu katona, asszony, gyerek,
teherhordó összébb és összébb szorult, gyült a tábor közepe felé. Mi
szivdobogva lestük, s viszont jóformán észrevétlenül az erdő felé
nyomultunk. Már ott álltunk, a hol a puskáink, patrontáskáink voltak egy
halomra dobálva. Itt szünetet tartottunk. Egészen sötét volt már.
Egyszerre csak a középen lobogó vezéri tüz fényénél, a tömeg feje
fölött, tehát Kraft vállain, megjelenik Bertolini alakja s panaszosan,
nyöszörögve égfelé terjeszti karjait. Az egész tábor ott állt, háttal
felénk. E percben már minden legionistának kezében volt a puska, s
oldalán a patrontáska és szurony. A földre bukva, hason csusztunk a
homályban az erdő felé. Ekkor Bertolini éleset sikoltott, s elkezdett
fülemile módjára csattogni.
– Ksámi, ksámi! – orditott a tömeg, s leborult a földre. Mi pedig már
fölemelkedtünk az erdőben, s futni kezdtünk a két nap előtt tört uton,
elől a kulival.
Nem telt bele husz perc, ott voltunk, s nem telt bele huszonöt perc, két
alak törtetett utánunk a sürüből: Bertolini és Kraft.
– Hoztatok nekünk puskát? – zihált a porosz.
– Nesze, fogjátok, puska, patron.
– A bolondok még most is hason imádkoznak, – nevetett Bertolini.
– Előre, kuli! – szólt Marnier.
S a kis vakmerő csapat ellenkező irányban megint az erdőbe mélyedt. Nem
szólt senki egy szót se. Elől ment a kuli, hátul én, nógatni az
elmaradozókat. De nem igen kellett nógatás: az élet reménye felé
szaladtunk a koromsötét éjben, tépett ruhával és bőrrel, kezünkben
szorongatva végső menedékünket, jó puskánkat. A kuli halk ugatással adta
az irányt s mi meg félhangon ezt morogtuk: _en avant, en avant!_
Egyszerre éreztük, hogy az erdő elmarad, s valami embermagasságu
puhaságban gázolunk.
– Zohard, Zohard, – kiáltott a kuli, – francia, megmenekülni, előre
gyorsan!
Teljes erőnkből futottunk vagy tiz percig. Ekkor a kuli megállitott.
– Meggyujtani Zohard, Dü-Nam nem lehet követni minket.
Most értettük meg. A finom, selymes, száraz, papirosnál gyulékonyabb
tonkini fű zónáján, a Zohardon mentünk át. Ha ezt fölgyujtjuk, nincs az
a piráta, a ki követni tudjon, kivéve, ha szárnya van.
Gyujtóink és a szénanyalábok segitségével egyszerre tiz helyen
fölgyujtottuk. Mintha puskaporba vetettünk volna szikrát, ugy futott
végig a tüz a Zohardon. A vad legionisták egymás nyakába borultak
örömükben.
Megmenekültünk.
Az óriás porosz megfogta a kis kulit, megcsókolta, aztán szépen a
nyakába ültette, hogy ne fáradjon annyit, s szólt:
– No, most vezess tovább, polgártárs!
Marnier is vidáman kiáltott:
– Szakasz, indulj!
Ma is csudálom, hogy a Marseillaise-re rá nem gyujtottunk!


BEFEJEZÉS.
Miután a harcoknak és háboruknak, a vérnek és a szenvedésnek, a
kalandoknak és viszontagságoknak végére értem: meg kell felelnem arra a
kérdésre, melyet oly sokan és annyiszor intéztek hozzám, hogy honnan
vettem én Galambos Pál naplóját?
Sokan azzal gyanusitottak, hogy én magam vagyok ez a Galambos Pál, a mit
mint állitást visszautasitok, de mint kritikát megköszönök, mert azt
bizonyitja, hogy oly közvetetlenséggel irtam meg e romantikus
történeteket, mintha a tulajdon szemeimmel láttam volna.
Nem, kedves olvasó, Galambos Pál nem én vagyok, bár meglehetős
kalandvágyó vér csörgedez ereimben, s bár nagyon sokat utaztam müvelt
országokban, hogy a civilizációt elsajátitsam, s talán ugyanannyit
utaztam exotikus országokban, hogy a civilizációt – elfeledjem.
De Galambos Pál élő, létező alak, csak kalandjai vannak számos
legionárius élményeiből összegyurva. Régen volt, mikor én Galambossal és
bajtársaival megismerkedtem, maga a megismerkedés is egy regény, s ezt
fogom itt elbeszélni.
Egy napon, mikor még (mint mondani szokás) ifjuságom virágában voltam,
az orvosok azt vették észre, hogy ezen a virágon féreg rágódik.
Olyanforma tünetek mutatkoztak, mintha a tüdőm lett volna megtámadva.
Azt a tanácsot adták, hogy a fecskével és gólyával költözködjem el én is
egy szebb hazába, hol az örök tavasz melege meg fog gyógyitani.
Neki vágtam tehát Olaszországnak, sütkéreztem Montekarlóban és Génuában,
barangoltam Korzikában, henyéltem Nápolyban és heverésztem Sziciliában.
De mindenütt fáztam. Mintha a nap engem nem is ért volna. Mintha
fölöttem örökké egy fekete felhő tanyázott volna, mely árnyékban tart és
követi léptemet.
Vagy talán a halál árnyéka ez? Összeborzadtam erre a gondolatra, s
eszembe jutott az én hideg, havas, megdermedt, de oly kedves hazám,
melyet sohase fogok többé látni. S erre a gondolatra megutáltam Taormina
világraszóló szépségét, s kedvem jött magas szikláiról az alattam zugó
tengerbe vetni magamat.
Minthogy éppen karnevál vége volt, hushagyó keddre lementem Taorminából
Katániába, hogy egy kicsit kimulassam magamat az olasz bolondságokon.
A farsangi mulatság fényesen sikerült, nagyon is fényesen. Tudniillik az
álarcos körmenetben résztvett Sironi is, Szicilia leghirhedtebb
briganti-vezére, egész bandájával, a mit a csendőrök észrevevén, el
akarták fogni őket. A nép az ünneprontást rossz néven vette, s a
brigantiknak fogta pártját, a miből csinos kis zendülés lett. E zavargás
alatt ismerkedtem meg egy hajóskapitánynyal, a ki velem egy házba
szorult, melyből butorokat dobáltak az utcára, s revolverből lövöldöztek
le a csendőrökre. Mikor aztán egy piemonti ezredet inditottak az utca és
a ház ellen (Sziciliát csupa felső-olaszországi katonaság tartja
megszállva), akkor a kapitány megveregette a vállamat és fölszólitott,
hogy meneküljünk. A mi nagyon egyszerü volt, mert a házak tetején tiz
perc alatt a negyedik utcában voltunk, s husz perc mulva a tengerparton,
egy kávéházban üldögéltünk, abban a kellemes tudatban, hogy hála Isten,
jól kifarsangoltuk magunkat. A mi a kapitányra komolyan értendő, de én
bizony rettentő izgatott voltam, s bevallottam tengerész-barátomnak,
hogy a hetvenhetedik öregapám se látott ilyen karnevált. Különben később
magamba szálltam, s bevallottam, hogy bizony nálunk is verekedéssel
szokott az ilyen mulatság végződni, csakhogy minálunk _bucsu_-nak
hivják.
A kapitány, ugy látszik, a lövöldözés terén élénk tevékenységet fejtett
ki, mert ott a kávéházban hirtelen kijelentette, hogy ő már megrakodott,
s a _Monreale_ nevü gőzhajóján még az éjjel elindul Algériába. Menjek
vele. Elvisz ingyen.
– Nézze, ha ön beteg, csak Afrika forró homokján gyógyul meg. Önnek
meleg, sok meleg, borzasztó sok meleg kell. Itt nem találja meg, ott
igen. Két nap alatt ott leszünk. Csapjon föl!
Fölcsaptam. Egy matróz azonnal a _Monreale_-ra vitte a podgyászomat, s
három órakor éjjel bucsut vettünk Sziciliától.
Igy kerültem Algériába, hol Oránnál vetettünk horgonyt. Vesztemre jöttem
ide. A városban tifusz dühöngött. Öt nap mulva láz kezdett borzongatni.
Orvost hivattam, a ki kijelentette, hogy _fièvre typhoide_-om van, s
azonnal elrendelte, hogy a kórházba szállitsanak, még pedig a katonai
kórházba, mert másutt már nem volt hely. A teremben, a melybe kerültem,
Tonkinből most hazahozott lázbeteg legionisták feküdtek. Ha életem
hátralévő napjai (vagy mondjuk évei) alatt mindig rózsák közt,
verőfényben járok, se felejtem el ez ázsiai lázbetegek kórtermét. Valami
huszonnégy csontváz feküdt ott, vagy teljes érzéketlenségben, sárgával
befutott szemüket a plafonra szögezve, vagy kínosan hánykolódva és
nyöszörögve. Mindenféle nyelven hivták ott az Istent, szüleiket,
barátaikat, majd vad átkozódások s halk nyöszörgések következtek.
Első éjjel, mikor magam is lázban ott feküdtem köztük, ugy tetszett,
hogy valaki magyarul _vizet_ kiáltott. Fölültem s hallgatóztam. A
mellettem lévő ágyban egy egészen fiatal gyerek hempergett, ő esdekelt
vizért. Azonnal fölkeltem, de már az inspekciós káplár, mellén a tonkini
vitézségi éremmel, magas, sápadt, rendkivül szép, intelligens arcu, de
roppant lesoványodott fiatalember megelőzött, s a betegnek egy pohár
vizet adott.
Franciául szóltam hozzá:
– Ez a fiatal legionista magyar?
– Az. Valamint én is.
– Én is az vagyok, – feleltem magyarul, – kihez van szerencsém?
– Én Galambos Pál vagyok (egészen más nevet mondott, de azt nem
árulhatom el), ez a fiatalember Kertész.
– Most jöttek haza Tonkinből?
– Most. Még pedig milyen rossz állapotban. Én már valahogy utközben, a
tengeren kiláboltam, de bajtársaim odavannak. S önnek mi baja?
– A tifusz kerülget, idehoztak, mert a civil-kórházakban nincsen hely.
Galambos még egyszer megszoritotta a kezemet.
– Két év óta nem beszéltem honfitárssal, csak ha a légióban nem akadt.
Ugyan beszélgessünk egy kicsit, ha van ereje hozzá.
– Szivesen, ugy se tudok aludni.
– Ugy tetszik, mintha már száz éve elkerültem volna hazulról. Beszéljen
mindent, a mi csak eszébe jut, rám nézve lelki fölfrissülés lesz.
Az ágyam szélére ült, s mohó kiváncsisággal hallgatott. Az otthoni élet
képei oly elemi erővel rohanták meg, hogy feje lassan-lassan
lehanyatlott a mellére. Azt hiszem, könnyezett. Mialatt beszéltem, egyre
azon törtem a fejemet, hogy miféle históriát hallottam az ő nevével
kapcsolatban? Hopp, megvan!
– Tudja-e ön, hogy Z. báró meghalt?
Hirtelen fölkapta a fejét.
– Nem.
– Örökösök nélkül halt meg, s önt az összes európai lapokban kerestette.
– Igazán?
– Persze.
A fiatalember fölugrott, s nagy léptekkel kezdett föl s alá járkálni.
Végre megállt előttem.
– Tudja mit jelent ez?
– Nem.
– Ez azt jelenti, hogy többé nem vagyok szegény ember. Mert Z. báró ezer
holdjának én vagyok az örököse.
– Nos, remélem, hazajön?
Tompa hangon felelt:
– Még három évig kötve vagyok a légióhoz. Rab, elátkozott rab vagyok;
elkárhozott lélek vagyok. Különben sem hagyom itt szegény Kertész
pajtásomat. Rosszul van?
A fejemet simitottam.
– Tegyen a fejemre egy kis jeges borogatást.
– Szivesen. Aztán aludjék egy kicsit.
Elaludtam, s hajnalban fölébredtem. Sokkal jobban éreztem magamat. Ugy
látszik, Galambos egyre rakta rám a jeget. A mint megmozdultam, azonnal
odajött.
– Jobban van?
– Sokkal. Mintha a lázam csökkent volna. Ugyan üljön ide és mesélje el
két évi légióbeli életét.
Az éjjel végighallgattam az egészet. A Dü-Nam hatalmából való
kiszabadulás után rongyosan, éhesen, betegen érkeztek a legközelebbi
erődbe, honnan Hanoiba expediálták s három hónap mulva Algériába
inditották őket. A kis kuli a kormánytól szolgálataiért egy nagy
rizsföldet kapott, s mikor mi elindultunk haza, már meg is házasodott.
– És barátai hol vannak?
Fájdalomtól rezgő hangon felelt:
– Hanoiba már csak Marnier, Wladimir, Kertész és én érkeztünk meg. Odáig
elpusztult a kis sziciliai, a ksámi-madárral a torkában, a rettentő
Kraft, a ki a folyamba fuladt utolsó éjjel, s a többi mind-mind. A hajón
meghalt legjobb barátom, Wladimir, a ki most a Veres-tenger fenekén
nyugszik, s ugy látszik, el fogom vesziteni Kertészt is.
– Ugy vettem észre, hogy csöndesen alszik.
Galambos odalépett, s hirtelen letérdelt.
– Meghalt! – hörögte s térdre csuklott.
Fölugrottam az ágyból, Galambos mellé térdeltem, s áhitattal
elimádkoztam a szegény, sokat szenvedett magyar fiu fölött a Miatyánkot.
Galambos utánam morogta.
Egy vén káplár lépett be.
– Nos, fiam, mi baj? – kérdezte Galambost.
– Meghalt.
– Ketten maradtunk! – felelt rekedten a káplár, azzal katonásan
käppijéhez emelte jobb kezét, folytatta: – Isten veled, fiam, jó barát,
vitéz katona voltál, szerettünk mind. Adieu.
Ez a káplár Marnier volt.
– Hallod Marnier, én ebben a pokolban nem maradok többé. Mindenki
meghalt, a kit szerettem…
– Hát én? – felelt szemrehányólag az öreg.
– Te velem jösz. Tudd meg, hogy örököltem otthon, gazdag vagyok, ez az
ur, honfitársam, hozta a hirt…
– Hisz már káplár vagy, medáliás káplár, jobb dolgod van.
– Nem, nem maradok. Visszatérek régi hazámba, ott könnyebben kezdek uj
életet, mint itt, barátaim véres, lázas, fejetlen holttestei közt. A
jövő éjjel szökünk…
Most nekem is eszembe jutott valami.
– Uraim, a kikötőben, a Hôtel de France irányában van egy kis olasz
gőzös, a _Monreale_, azt hiszem, hasznukra fordithatják…
– Jó, köszönjük. Isten önnel, uram. Viszontlátásra, Budapesten.
Galambos melegen megszoritotta a kezemet. Marnier még megállt az ágyam
előtt és szólt:
– Fiatalember, adjon egy vizitkártyát, elviszem az önök konzulátusához,
hadd jelentkezzék önért, különben egy hét mulva ugy viszik önt Tonkin
felé, mint a besózott disznóhust. Itt nem értik a tréfát, s e sok
elpusztult élet helyett friss legionistákra van szükség.
Megszoritottam Marnier kezét.
– Most pedig egyelőre ajánlom, hogy holnap szimuláljon iszonyu lázat, s
orditson, mint az oroszlán. Adieu!
Meglehetős aggodalmak közt vártam a virradatot. Még a délelőtt folyamán
eljött az osztrák-magyar konzul, s megkönyörülvén fiatalságomon, a
lakására vitetett. Én azonban annyira jól éreztem magamat, hogy azonnal
a _Dunkan_ nevü angol gőzösre költözködtem, mely az este indult
Gibraltáron át Angliába. Angol területen biztosabban éreztem magamat.
Öt nap mulva olvastam a _Petit Journal_-ban a két legionista káplár
szerencsés szökését, sőt azt is, hogy Nápolyban kötöttek ki, a
_Monreale_ nevü hajón.
Rá két hónapra hazamentem, s az első, a mi a kezembe akadt, Galambos
levele volt, melyben falusi birtokára hitt.
Ott készitettem el jegyzeteimet, s azokból készült ez a napló, melyben
azonban (nem tagadom) fantáziámnak nem csekély része van.
Adieu!



JOBBADÁN MIHÁLY AMERIKÁBAN.


ELSŐ FEJEZET. _A háziur távirata._
Jobbadán Mihályt fölösleges bemutatnom. Önök mindnyájan ösmernek egy-két
házmestert s minden házmesterben van egy-két vonás az én Jobbadánomból.
Ha az alak mégis ismeretlennek tetszik önök előtt, csupán annak
tulajdonithatják, hogy a házmesterek kizárólag éjjel nyitnak kaput s
éjjel minden házmester fekete. Vagyis a jellemző vonásai nem ismerhetők
föl.
Hogy én Jobbadánban hamarabb fölfedeztem a jellemző tulajdonságokat,
mint mások, ezt annak köszönhetem, hogy hajnalban szoktam haza járni. S
hajnalban nem minden házmester fekete.
Némely ember, ha dühbe jön, vagy ha be van csipve, mutatja magát igazi
mivoltában. A házmestert csak a kapunyitáskor lehet igazi mivoltában
fölismerni. Igy én Jobbadánt egészen lelke mélyéig kitanulmányozhattam.
Jobbadán Mihály alelnöke a Hunyadi János asztaltársaságnak, mely azonban
se hadi erényeket nem ápol, se keserüvizet nem iszik, s igy a Hunyadi
névhez semmi joga sincs. De hát ezt eddig senki se firtatta, én se
firtatom. Sokkal nagyobb dolgoknak nincs joga sokkal nagyobb dolgokhoz
(mint pl. Angliának Indiához) s ezt se feszegeti senki.
Jobbadán Mihály ama házmesterek közé tartozik, a kik lemondásnak és
áldozatnak tekintik azt, hogy ők házmesterek. Az ilyenektől a kapunyitás
kegy és leereszkedés, melyet bizonyos fájó mosolylyal, az elnyomottak, a
pályatévesztettek fájó mosolyával teljesitenek. Sokáig tünődtem azon,
hogy Jobbadán mely hivatásról mondott le, midőn a házmesterség rögtelen
ösvényére lépett. Nem sikerült megtudnom. De képzeljék el Napoleont, a
ki a harmincéves háborut hallja maga körül tombolni, ő pedig kénytelen
posztót mérni, teszem azt, a lipcsei szabómestereknek. Ilyen volt
Jobbadán Mihály.
Hunyadi János demokratikus irányu asztaltársaság volt s Jobbadán ott
igen erélyesen szokott föllépni a mágnások, a papok, a zsidók, szóval
mindazok ellen, a kiknek házuk s a mi fontosabb, kapujok van, melyet
szegény embereknek nyitogatni kell. Gyakran kifejtette, hogy a zárt kapu
a rabszolgaság jelképe, mert mindenütt, a hol rabok vannak, egy egész
csomó kapunak bezárva kell lenni. Enélkül rabok nem képzelhetők. A
házmester tehát a szabadságot képviseli, mert hivatásszerüleg nyitogatja
a zárt kapukat. A kapupénzt óvatosan elkerülte, mert nem volt népszerü
tárgy mindazon hunyadijánosok előtt, a kik nem voltak házmesterek.
Jobbadán olvasott ember volt. Az ujságot mindig végigböngészte s
könyveket is szorgalmasan bujt. A könyvekben nem annyira az értelmet,
mint inkább a szép kifejezéseket kereste s a mi neki megtetszett, azt
megjegyezte és használta.
Mikor alelnökké választották, gratuláltam neki, mire ő igy felelt:
– Érdem előzi a méltóságot.
– És miféle érdem? – kérdém, a ki igen jól ismertem az ő nyelvét.
– Szónoklat és intelligencia.
– És akkor miért nem tették meg mindjárt elnöknek?
– Közeli elhunyás miatt, több, mint bizonyos.
– Az elnök beteg?
– Nem mondható, de megrendült egészségnek örvend. A borivás
okszerütlenségét sinyli.
– Sokat iszik?
– Inkább gyakran, de sokat.
Egy idő óta Jobbadán a szokottnál tovább várakoztatott a kapu előtt.
Máskor se siet a nyitással, de sohse szóltam neki, mert tudom, hogy fáj
neki a kapunyitás. Az utóbbi időben azonban Jobbadán vasuti vonatnak
kezdte magát érezni s csak a harmadik csengetésre indult el. Egyszer
aztán megszólitottam:
– Jobbadán ur, nagyon sokáig várat magára. Hogy lehet olyan mélyen
aludni?
Jobbadán végignézett, s felelt:
– Alvás a tőke öröme.
– Hát maga nem alszik?
– Jelenleg keveset. Éjjel soha.
– Hát mit csinál?
– Fejtörést folytatok.
– Valami baja van?
– Nincs, de lesz.
– Váltója jár le?
– Mellékes gond. Más bántalmaz.
– Mi az?
– Mondani nem lehet. Mutatni igen. Holnap bátor leszek.
Másnap beállit hozzám, s oda ád egy táviratot.
A táviratot a háziur küldte fürdőről. Rövid, de megdöbbentő volt:
_Jobbadán! Készüljön föl az utra. Pár nap mulva indulunk Amerikába, a
chicagói kiállitás megtekintésére. Perthey._
Jobbadán feszült figyelemmel leste vonásaimat. Nem árultam el
meglepetésemet.
– Nos, hát fölkészült?
– A kezdetlegen tul vagyok.
– Mennyiben?
– Két pipám tisztázva van, tiz pakli dohány együtt. Nőm esernyőm
megvarrását végig eszközölte. Komótsipkám bojtja fölvarrva…
Itt megakadt.
– Jobbadán ur, ez nem elég, – mondám neki igen komolyan.
– Nincs tudomásom a többletről.
– Vagyis nem tudja, mi kéne még egy amerikai utra?
– Zajos helyeslés, – felelt Jobbadán, a mi annyit tett, hogy fején
találtam a szöget.
– Ösmeri Amerikát, vagyis hallott már róla valamit? – kezdém az
eximinálást.
– Nem vagyok oda járványos s ezért tulnyomó bennem a Merikára
vonatkozólag az ismeretek távolléte.
– De azt tudja, hogy az egy egészen más világrész?
– Tudom.
– Hogy roppant messze van?
– A tekintetes ur kilépésétől függ.
– Én nem léptem ki, Jobbadán ur, de vannak sokan, a kik ott jártak.
Jobbadán arca hirtelen kiderült, s bátrabban nézett a szemembe.
– Ugy van! – mondá, – Kolumbács Kristóf. Olvasmányok utján észleltem.
– Helyes, igaza van, Jobbadán ur. Ha Kolumbács históriáját tudja, azt is
tudja, hogy sokáig kell tengeren utazni, mig odaér?
– Viz nem baj. Uszás segit.
– Igaz, igaz. (Minek ijesztgessem, mikor Kolumbustól ugy megjött a
bátorsága? Ugy fogta föl Kolumbust, mintha az neki egy amerikai ismerőse
volna, a ki ott várja őt a parton.)
Elővettem a földglóbust s megmutattam neki, hogy a Liliom-utcából hogy
lehet Amerikába jutni.
– Furfangos elme munkája, – jegyzé meg Mihály gazda a glóbusra, – de a
Merika távolsága nincs messzebb három arasztnál.
– Azért megtart két-három hónapig, a mig kigyelmetek megjárják és
megnézik.
– Két-három hónap? Nagyon huzamos. Nőm bánata erős lesz.
S Jobbadán elszontyolodott. A mi már napok óta gyötörte, ismét erőt vett
rajta: valami homályos sejtelem, hogy ez az utazás sok kellemetlenséget
és veszedelmet fog rá hozni. Nőt, hunyadiakat, alelnökséget, tekintélyt,
poziciót: mindent itt kellett hagyni, s fölmászni arra az ördöngös
földgolyóbisra.
Leirtam neki, hogy mit vigyen magával s ő eltávozott. Másnap láttam,
hogy kiforditott Ferenc József-kabátban söpri az udvart. Jobbadán
ugyanis, mióta alelnök lett, sohse mutatta magát ingujjban, sőt annyira
ünnepélyes lett, hogy csak Ferenc József-kabátban lépett a nyilvánosság
elé. De most jónak látta kiforditani; spórolt vele az amerikai utra.
Ugyanaz nap beállitott hozzám Jobbadán és könyveket kért a _Merikáról_.
Ránéztem s szólék:
– Jobbadán, maga sirt. Egy könnyet látok még a bal szeme csücskében.
– Meghatottság gyümölcse.
– Meg van hatva?
– Meg. Rátabucsuzás elsejétől.
– Maga bucsuzik valakitől rátákra?
– Nőmtől.
– Miért nem az utolsó napon egyszerre?
– Nőm szivgyengesége miatt, melyet az orvosok gyógyászati bizonylattal
konstatáltak. Egyszerre nem birná ki, megrepedne a szivburok kamarája,
billentyüstől, – mint a doktor mondá. Ma törlesztettem az első
bucsurészletet.
– S a neje sirt?
– Kezdett, ekkor befejeztem a jelenetet. Könnyem azután támadt. Férfi
nem árulja el magát.
Jobbadán megrakodott a könyvekkel s eltávozott.


MÁSODIK FEJEZET. _Bucsu a szülőföldtől._
Harmadnapra Mihály gazda visszahozta Amerikáról szóló könyveimet.
– Már mind elolvasta? – kérdém.
– Részleg mind.
– Miért nem valamennyit?
– Időhiány, előkészületek tulbősége, s uj módszer az olvasást illetőleg.
– Miféle módszer?
– Nőm kitalálmánya, éjjel vánkos alá tévén a könyveket, fejbe megy a
tartalom.
– Ej ha, ezt magam is megpróbálom.
– Ajánlandó és célarányos.
Mihály gazda, ugy látszik, nyugodtabb volt már. Érezte, hogy kezd
tisztába jönni Amerikával s azt is észrevette, hogy körülötte a
tisztelet fokozódott. A hunyadijánosok közt óriási föltünést keltett a
hir, hogy az alelnök Amerikába megy. Sokan kétkedőleg rázták a fejüket;
sokan nem rázták a fejüket, de kételkedtek, azt azonban ugy a fejrázók,
mint a fej nem rázók elhatározták, hogy az alelnököt fényesen el kell
bucsuztatni Európától.
Az elnök este kilenc órára hivta össze a rendkivüli közgyülést az _Arany
kapukulcs_-hoz cimzett külvárosi vendéglő kerti helyiségébe. Kivonult a
vak ember az asztaltársaság diszharmonikájával, mely ugy szólt, mint egy
orgona, kivéve, hogy kizárólag hamis hangokat bocsátott ki magából.
Ennek folytán a nóták oly geniálisan jöttek ki belőle, hogy a
Rákóczy-indulót a Marseillaisetől nem lehetett megkülömböztetni. Sokan
azzal gyanusitották a vak muzsikust, hogy lát s azért nem tud játszani.
Jobbadán Mihály Ferenc József-kabátja oly fényesre volt kefélve – nem,
nem is kefélve, hanem subickolva – hogy a legkényesebb asszony meg tudta
volna előtte a frizuráját csinálni. Mikor beléptünk a helyiségbe, (mert
én is meg voltam hiva), a zenekar a Hunyadi-indulót vagy az Oh du lieber
Augusztin-t játszotta; nem tudtam tisztán kivenni.
A második fogásnál felállt az elnök s a következő felköszöntőt mondá:
Uram, uram, Jobbadán Mihály alelnök uram, szállok az urhoz! (Jobbadán
fölállt, s begombolta a ferencjózsefet.) Elérkezett az óra, s nemsokára
itt lesz a perc is, melyben te elhagyod körünket és arra az utra lépsz,
melyet Kolumbus és utána Széchenyi kijelöltek a magyarnak. Sok
mindenféle ember áthajózott már a tengeren, de alelnök és házfelügyelő
még egy se, s igy jogosan várhatjuk, hogy az uj világrész örömmel tekint
személyed megérkezése elé. De tudjuk jól, hogy az utazás nagyon
veszedelmes, cápák és hajótörések leselkednek az utas életére. Te
azonban nyugodtan várhatod a cápákat és hajótöréseket, mert ha tested le
is száll a tenger mélyébe, emléked itt fönn marad a földön, még tán
valamivel följebb is, tudniillik itt, a Hunyadi János-társaság körében.
Intézkedéseinket meg fogjuk tenni, hogy ez ne maradjon puszta igéret, s
Jobbadán Mihály netáni elhalálozása esetére máris van szerencsém a
következő határozati javaslattal föllépni:
1. A Hunyadi János-asztaltársaság mély fájdalommal veszi tudomásul
szeretett alelnökének élete 45-ik évében történt korai elhunytát s
elhatározza, hogy sirjára emléket állit.
2. A temetésen testületileg részt vesz, sőt a részvételre táviratilag az
összes fővárosi asztaltársaságokat felhivja.
3. A koporsóra koszorut tesz.
Dörgő taps fogadta az elnök előterjesztését s ugy látszott, mintha azt
egyhangulag elfogadták volna. Jobbadán oda ment az elnökhöz s könnyekig
meghatva, melegen megrázta a kezét.
– Az inditvány zajos helyeslésének egyhangusága fokozza az irántami
tisztelet becsértékét, – mondá Jobbadán, a mint a meghatottságtól szóhoz
tudott jutni.
– Szót kérek! – hangzott keresztül a lármán egy éles hang.
Smirgli volt, a női- és férfi-öltöny-készítő.
– Halljuk Smirglit! – kiabáltak néhányan. Ezek az ellenzékiek voltak, a
kik a választáskor a mostani elnök ellenében Smirglire szavaztak.
Smirgli felállt és igy szólt:
– Tisztelt polgártársak! Sajnálom, hogy az elnök ur határozati
javaslatát nem helyeselhetem egész terjedelmében. Sőt egész
terjedelmében elvetem. _(Mozgás, ellentmondás.)_ Majd ki fogom
magyarázni magamat. Én Jobbadán alelnök urat tisztelem és becsülöm, s
szivesen hozzájárulok, hogy korai elhunyta esetén emléke lelkes
ovációkban részesittessék. Csak a gyászjelentés helyes kitöltésére
vonatkozólag vannak némely aggodalmaim. Honnan lesz a temetés, ha
tisztelt és szeretve becsült alelnökünket, a tengeren elhalálozván, a
vizbe vetik? Másodszor: hová állitjuk a sirkövet, holott az ő sirja a
tenger, esetleg a cápák gyomra lészen? Harmadszor: hogyan helyezzük
koporsójára a koszorut, holott koporsója se lészen neki, köztudomásu
lévén, hogy a hajókon elhunytakat zsákba varrják, mindig kivétetvén a m.
kir. propelleren Budára utazó elhunytak. Ezekre nézve kérném az elnök ur
szives fölvilágositásait. _(Általános mozgás.)_
Az elnök nem jött zavarba. Első inditványát azonnal visszavonta s
helyette a következőket terjesztette be:
1. Gyászmise a megboldogultnak lelkiüdvéért.
2. A megboldogult arcképének leleplezése és
3. A sirkő átruházása az elhunyt özvegyére.
Az ujabb inditványt élénk helyesléssel elfogadták és Smirgli is
kénytelen volt belenyugodni. Miután Jobbadán is könnyek közt
biztositotta a társaságot, hogy a tervezett gyászováció életének
legszebb napja lesz, az elnök ünnepélyesen kihirdette a határozatot.
Következett a harmadik fogás, melynek elfogyasztása közben Jobbadán
fölemelkedett, s a következő beszédet mondta:
– Tisztelt polgár- és tagtársak! Az elnök ur igen tisztelt szavainak
hizelgése sokkal jobban meghatja belsőségemet, mint a mennyire
külsőségemen látszik. Érdemeim pedzése mélyen érintette
lelkiállapotomat, a miből kifolyólag csak rövidesen terjeszkedhetem ki a
köszönetre. Nem tudom, hogy mi végezet vár reám a földgömbön, különösen
azon bizonytalan ingatagságon, melyet a tudomány apparátusa tengernek
nevez, de én nem habozom azon kijelentéssel élni, hogy bármily sors
beteljesülése várjon reám: legfőbb törekvésem azon célt irányozza, hogy
friss egészségnek örvendve térjek vissza hazámba, illetve a
Liliom-utcába. Én, uraim, elmegyek a Merikába, s itt hagyom a Hunyadi
János-asztaltársaság kebelzetét. Itt hagyom nőmet, itt hagyom a házat,
melyre felügyelek, s most örvendek, hogy gyermektelen családapa vagyok,
s nem kell leendő árváim gondoskodását eszközölni. Szives figyelmükbe
ajánlom becses emlékem fentartását, mert magtalanul hunyván el, nevem
fenmaradása özvegyem halálával bizonytalanságnak néz elébe. Köszönet és
hála rebegése az én kötelességem, melynek teljesitését ezennel
foganatositottnak tekintem. Éljen az elnök ur! Éljenek a tagtársak, s
adja Isten, hogy szerencsés visszatérésem esete minél gyorsabban, annál
biztosabban bekövetkezést szenvedjen.
Zajos tetszés fogadta az ékes beszédet s megkezdődött az ivás. Jobbadán
a háziurat várta s ezért tiz órakor haza ment. Vele én is. Utközben
megszólitottam:
– Jobbadán ur, irhatna nekünk a neve alatt amerikai leveleket.
– Hirnevem szempontjából?
– Arra is jó; de meg pénzt is adunk érte.
– A minimális kvantum tekintetéből mennyire számithatnék?
– Levelenkint tiz pengőre.
– Tekintetességed garantirozza az igéret biztosságát?