Feljegyzések - 10

esetei és sikerei germán országokból valók, vagyis olyan fajok köréből,
melyek később érnek meg a szerelemre s később sem oly hevesek benne,
mint a vérmesebb keleti és déli fajok. Ezzel megint nem akarok e
kivánatos intézmények ellen szólani; csupa hasznukat várom, semmi
káruktól nem félek; de ebben is figyelmeztetést látok arra, hogy a
társas együttélés apró tanitásaitól ne várjunk nagy eredményeket, s ne a
nemi felvilágositástól se többet, mint amennyit valamely ügyes tüneti
kezeléstől, mely a bajt csak enyhiti, de meg nem gyógyitja s ki nem
irtja.
Mert ez a baj, mondom: leggyökerében az, hogy a nemi gerjedelem elébb
ébredez az emberben, mintsem hódolnia szabadna neki. Hogy nem szabad,
annak egyik oka a mostani társadalmi berendezkedés, mely egyfelől csakis
házasságban engedi meg a nemek egyesülését, másfelől ezt is későn, egyre
romló megélhetési körülményeink közt mind későbben. Ennyiben lehetséges
a gyógyitás, de ennyiben sem olyan kisebb fajta szabadelvü szentelt
vizzel, aminő a nemi felvilágositás, hanem valamely nagy, hatalmas,
mélységekbe markoló gazdasági változással, mely megváltoztatja egész
társadalmi életünket. Ám még ez után is marad, s marad idők végéig
valami rendezhetetlenség; a második nem szabad; a természet
hebehurgyasága, mely az egyébként még fejletlen, és, ami a nőket illeti,
anyaságra testileg alkalmatlan korpuszban már fellépeti a nemi
gerjedelmeket. Ezen aztán nem segithet semmi társadalmi vagy pedagógus
intézmény; ez egy olyan nemtörődömsége a természetnek, mint aminő
például a számlálatlan sok mag tönkremenése, mely közül százezer közt ha
egy fogan meg, vagy az a természeti rend, hogy egyik lénynek a másik
halálából kell megélnie. A civilizáció, melynek rendbe kellene szednie a
természetet, e pontban tehetetlen s összefont karral kénytelen s lesz
mindig kénytelen állani; ezen segiteni nem tudunk; ez olyan örök
tragédiája az embernek, mint akár az, hogy meg kell halnia, s megmarad,
minden társadalmi renden belül, örök témának a költők számára, minthogy
a legigazabb s legmegrázóbb tragédiatárgyak mégis csak azok, amelyek az
emberi élet eredendő fogyatkozásai körül gyülnek meg, s nem, mint a
Dumas filsek, a törvényházak kapuit ostromolják s embereket vádolnak,
hanem, mint az Aeschylusok s a Shakespearek: az eget döngetik s az
istenek ellen lázadnak fel.
Ez az örök emberi tehetetlenség vegyiti a költészetbe azt a bizonyos
Ewigkeitszugot, mely egy-egy költőt sok ivadék költőjévé tud
halhatatlanitani. A torz vonások közt, melyekből a Wedekind
gyerekgrimaceai és faun-fintorai összealakulnak, mintha egyszer-egyszer
ez az Ewigkeitszug is felsejlenék, s igen el tudom gondolni valamely
messze jövendőbeli unokámat, aki okos emberül lapozgatva e régi bolond
költő irásaiban, közben, mint annak idején az ükapja, a homlokához kap
majd, hogy: édes eszem, el ne hagyj!

Fráter Erzsébet
A Palágyi Madách-könyvének szépségeit maga az Ember Tragédiájának tudós
és finom magyarázója: Alexander Bernát is elismeri. Ez elismeréshez
szivesen csatlakozik mindenki, aki e rajongó szeretettel, de e rajongás
közben sem gyengülő kritikai és történeti érzékkel megirt, némiképpen
uttörő munkát elolvassa. Tulzással, igaz, tele van – de a szeretetével,
melyben csak a méltatás foka a tulzás, nem az itélet veleje. Noha ez
itéleteinek is olykor csökkenti értékét a Palágyi Menyhért régi baja: az
idealizmusnak az a naiv fajtája, mely azt hiszi, vét az idea szentsége
ellen, ha a hitvány matériának minden órában egy evőkanállal be nem adja
a halálos mérget. Ez épp oly tudománytalan elfogultság, mint a Büchnerek
materializmusa, mely azt hiszi, meg kell ölnie a bitor ideát, hogy a
matériát jogos trónjához juttassa. A naiv materializmussal rég végzett a
tudomány, de a naiv idealizmusnak nem szabad azt hinnie, hogy az ő
javára. Kevésbbé szent a haza ideája, ha gazdasági talajban keresem a
gyökereit? Nem ez a talaj válik-e inkább szentté, hogy az ő gyakorlati
kézzelfoghatósága ilyen élő egységben van a legszentebb
kézzelfoghatatlansággal? Azzal tisztában kell lennünk, hogy akárhány
közön át is a szentségeinket mindig a magunk képére teremtjük, s a
magunk céljait, szükségeit és érdekeit szenteljük meg bennük. Ennek
tudományos átlátása miért volna a szentségeink profanálása? A mi
érdekeink, céljaink és szükségeink miért ne volnának magunk előtt
szentek? Az emberi érdeknek miért csak a koporsójára szabadna rátüzni az
emberi elme nemesi levelét, s miért ne szabadna már az életünk
teljességére rátenni a nemesség koronáját? A Fülöpöknél, kiknek
sirboltokba kellett leszállaniok királyi társaságért, többre becsüljük a
Napoleonokat, akik maguk teremtettek maguk körül királyokat és
fejedelmeket.
Ezt az egy szempontot nem nézve azonban, Palágyi Menyhért kitünő
esztétikus magyarázója a Madách költészetének. Sőt talán ott is igaza
van, ahol az Alexander Bernát reális érzéke inkább belemagyarázást lát,
mint megmagyarázást. Persze, azon nyersen leirva némiképp düntzeresnek
tetszenek afféle állitások, hogy a Lucifer-ben Szontágh Pált irta meg
Madách, a francia forradalomban a magyar forradalmat, a falansztériumban
a Bach-szisztémát – és igy tovább. De Palágyi meg is okolja ez
állitásait, még pedig szerencsésen. Madách Imre lirikus lélek volt,
vagyis olyan, aki képtelen a világot máskép nézni, mint önmagán
keresztül. Ez a világ pedig amily határtalan volt az ő elmélkedésében,
annyira szükös volt az ő tapasztalatában. Magába vonult ember volt,
társaságba keveset járó, nyilvános életből kimaradt, kinek tapasztalata
még csak azzal a szurrogátummal sem bővült, melyet az utazó remetének
megad a különböző falvak, városok és országok tornyainak látása. Olyan
tudományos szem, mint amilyen a Madáché, az ő legszükebb környezete
mikrokozmusában is meglátja a makrokozmust. De olyan magányos ember,
mint Madách, lassankint beleszorul abba, hogy a makrokozmust csakis
ebben a mikrokozmusban lássa. Palágyi éleselméjüen és megcáfolhatatlanul
mutatja ki, mint öntötte már az ifju Madách is az ő magánéletének
töprengéseit költői formába, s például az ő házasodó vágyait és
töprengéseit mint kristályositotta meg egy herakleszi drámában. Ez aztán
megforditva is igaz lehet, s az emberi nagy tragédiákból sem erőltetés
kiolvasni a Madách Imre magános tragédiáit. Aki verseket ir a baráthoz,
ki a feleségét elcsábitotta, bebizonyitottan nem ismer különbséget az
élet s a költészet között. Nekünk, akik például Szontágh Pált az
ujságolvasó, a hivatali főnökünket az alárendelt, a szobalyányunkat a
gazda szemével nézzük, alkalmasint nem jutna eszünkbe drámát irni róluk.
De alkalmasint csak azért nem, mert nem vagyunk költők. Madách azonban
költő volt, az életben is költő, ki a szolgabirót is sub specie
aeternitatis nézi. Szontágh Pálnak például olyasmit ir egy levelében,
hogy szereti őt, bárha cinikus is, mert ez a cinizmus csak csalódásoknak
lehet okozata, s ezért szent előtte, mint a görögök előtt szent volt a
hely, melyet villámcsapás tett pusztasággá… Ilyen nézéstől a
költészetéig csak egy a lépés: az iróasztalig való.
Sokkal nagyobb, s épp ebbe az erejébe vágó gyengesége a Palágyi
könyvének a Madách Imre házassági tragédiájának elnagyolása. Madách
Imrét – nem Palágyi mondja ki először – hét esztendei házasság után
megcsalta a felesége. A nagy költőnek ezt a keserü élményét maga Palágyi
döntőnek és korszakosnak itéli a Madách életében és költészetében. Az
embernek bizonyára az az első gondolata, hogy nem telt még el akkora idő
sem a Madách, sem a felesége halála óta, hogy erről a dologról
világosan, pontosan, teljesen és nyugodtan lehetne irni. De Palágyi azt
állitja, hogy igen – a dolog ugyis köztudomásu, a Madách-pár rég porlad,
beszélhetünk róluk. Fölmerülhet továbbá az a tekintet is, hogy a
Madáchék utódait nincs joga érzésükben megbántani még a tudománynak, az
irodalomtörténetnek sem. Ezt a tekintetet azonban megdöntötte a nagy
költőnek kiváló fia, Madách Aladár ur, ki mint egy megforditott Brutus,
az ő fiui érzését antik keménységgel rendeli alá az örök igazságnak.
Palágyi Menyhért baráti viszonyban van Madách Aladárral, a könyv
függelékében ott vannak a Madáchné összes, urához irt levelei, minden
jel arra vall, hogy Madách Aladár teljes fölhatalmazást adott Palágyi
Menyhértnek. Még ezeken tul is érthető volna, ha Palágyi visszariadna e
szomoru boncolástól. Szabadni szabad, de megtenni nehéz. Ám Palágyit
csábitja a nagy föladat, bele is fog, de a keze lehanyatlik. Olyan
fordulatok, mint „hosszas volna“, vagy „nem érdemes szóba állani“ –
becsületére válnak a Palágyi tapintatának, de ártalmára a
pszichológiájának. A kelevényt vagy fölszurja az ember, vagy békén
hagyja, de piszkálni nem való. Nem lehet, mint Palágyinál kevésbbé
érzékeny lelkek tennék, huszáros vállvonással sem átsiklani a dolgon –
ez az eset régi história ugyan, de ebben az esetben uj annak a személye
miatt, akin megesett. Hogy groteszkek legyünk, de kézzelfoghatóak:
tegyük föl, hogy Shakespeare ugy vált volna költővé, hogy, mint a
mesebeli gyerek, leesett a padlásról és betörte a fejét. Bizonyos, hogy
az életirójának kötelessége volna ezt a különös esetet végigtaglalni,
minden oldalról, minden szempontból, összes lelki és testi
vonatkozásaival. Palágyi szemmelláthatóan tisztában van a Madáchné
Fráter Erzsébet egész esetével s az itéletét s ennek megokolását is
teljesen megformálta magában, de nekünk olvasóknak csak olyan
schlagwortok-ban adja meg, mint a ballada-énekes, aki teljesen beavatott
közönségnek lantol. Mi a Madách házassági tragédiájába nem vagyunk
teljesen beavatottak, főképp, mert Palágyi Menyhért éppen a punctum
saliense előtt áll meg: ifjabb Madáchnénak idősebb Madáchnéval, a költő
édesanyjával való viszonya előtt.
Ahogy a Palágyi festéséből ismerjük: értjük az imádást, melylyel a
Madách-familia e nagy asszony iránt viseltetik, s értjük, hogy ez az
érzés átragadt Palágyira is. De ha, és méltán, ez uri nőt annyira
tökéletesnek nézi, miért fél attól, hogy az eset minden szálainak
föltárásával valami árnyék talál rá esni? Nekünk nincsenek
rendelkezésünkre a Palágyi eszközei, de már az ő adataiból és
itéleteiből is egészen biztosan láthatjuk, hogy a Madách házassági
szerencsétlensége nemcsak a férfi s a nő, hanem az anyós és a menye örök
tragédiája is. Palágyinak nem volt kötelessége, hogy igazságot
szolgáltasson az urától elszakadt, a posványba mind mélyebbre sülyedt s
végtére kórházban meghalt bünös asszonynak: ifjabb Madách Imrénének. De
ha megteszi, ha itél – s egészben helyesen itél – itélni nem szabad
megokolás nélkül.
Idősebb Madách Imrénéről, a költő anyjáról, nem lehet a legnagyobb
tisztelet nélkül irni. Spártai asszonynak lehetne nevezni, ha nem volna
a tipikus magyar özvegy uri asszony, ki az ura halála után maga viszi a
gazdaságot, maga neveli az árvákat egy kufár okosságával s egy szent
lemondásával. Ifjabb Madách Imréné pedig a csinos, temperamentumos
tucatasszonyok közül való, kiknek csak magukhoz való eszük van, és
szeretni sem szeretnek mást, mint magukat. Ez nem valami szép dolog, de
ki tehet róla, hogy olyan, amilyen? Érdekes, hogy ifjabb Madáchné még
tenni is szeretne róla; hogy mikor őrajta, a kacér, fiatal, közönséges
lyányon, akit idáig csak magafajtáju és gusztusu parlagi gavallérok
vettek körül, az előkelő lelkü Madách Imre is rajta felejti a szemét,
Fráter Erzsébet is – igy hivták a lyányt – igyekszik olyan lenni,
becsületes igyekezettel, mint amilyenek a harmincas és negyvenes éveknek
bizonyára ő előtte is tetszetős regényhősnői, s a vőlegényének irt első
levelét igy kezdi (1844. dec. 19.): „Isten! kire öntudatom tisztaságával
emelem buzgó fohászomat, adj erőt összveszedhetnem zajongó keblemnek
érzelmeit, adj erőt egy gyenge s ahoz bátortalan lénynek egy szive ugy
mint lelkére ható ostromnak elfogadására!…“ Ettől bizony nagy lépés
addig a levélig, melyet Madáchné ir fogságból kiszabadult, de továbbra
is Pestre internált urának (1853. jun. 25.): „… igen sok dolgom van,
meszeltetek, multkor Anyád küldött 100 frtot, de a cselédek számára
semmit, irtál-é, ilyen állapotban meg kell bolondulnom… irjál neki
rögtön… ha én irnék, akkor borzasztókat találnék irni, mindazokért, mit
én tüle meg nem érdemlettem. Itt küldök 10 pár harisnyát, a nyári
slafrokod a ferslagba van, egy selyem ruhát tsináljon Mutsenbacher más
derekat, mert igy már nem hordhatom, mond meg néki, hogy derékbe
szükebbre és a melybe bővebbre csinálja, 2 kalap Czermánnak és egy
mántil, a 2 kalapból válaszszon egyett és tisztitsa és putzolja fel, ha
a ritkát választja, ugy ara tegyen fehér pántlikát, ha pedig a sürü
szalmát, akkor arra tegyen Schottis pántlikát, a mántlit, ha lehet,
tisztitsa ki és tsinálja ugy, mint most horgyák, ha kitelik belüle…“ Ez,
mondom, nagy távolság attól a hangtól; Fráter Erzsébet ilyen volt, de
bizonyos, hogy jóhiszemüen és becsületes vágyakozással szeretett volna
olyan lenni.
Efféle elhatározások igézete eltarthat egy hétig, el a menyasszonyság
alatt, el az első mézes esztendőkig, de örökké nem. Főképp, ha az
emberrel éreztetik, hogy belelátnak az ő köznapi lelkébe s nem segitik
meg benne, hogy ünnepivé váljon. Idősbb Madách Imréné, a müvelt, előkelő
és tökéletes asszony, vérző szivvel nézte, hogy az ő nagy fia mint hoz a
házhoz ilyen közönséges teremtést, s ez a „közönséges teremtés“ jól
látta, hogy őt látják. Azt még egyszer ne feledjük, hogy lett legyen ez
a Fráter Erzsébet bármicsoda közönséges teremtés, ő nem tehetett róla,
hogy ő az, a hiba ott van, hogy a Madách Imréknek mért tetszenek ilyen
közönséges bábok s mért nem a két lábon járó Conversation-Lexikonok? Ha
egy Madách Imrének ilyen nők tetszenek, Fráter Erzsébetnek mért tessenek
a Madách Imrék, a tépelődő, ábrándozó, társaságkerülő, gyöngéd, de éppen
nem mulatságos Madách Imrék, s mért ne afféle magához illő parlagi
gavallérok, mint amilyenekkel az urát megcsalta? Leánykorában Fráter
Erzsébet erőt vett ezen a természetén; maga is szégyellte maga előtt, s
mikor ő, a szegény lyány, hozzáment a jómódu, előkelő s finomlelkü ifju
urhoz, bizonyára nemcsak számitásból tette – amely számitást különben a
mi mai társadalmi viszonyaink közepett nem lehet lyánytól rossz néven
venni – hanem becsületes szándékkal ment hozzá és sok szép reménységgel.
De bizonyos, hogy nemcsak ő csalta meg az urát, hanem ő is megcsalódott.
Az urának anyja megvetette őt, amiben az anyának, az ő emelkedett
szempontjából, igaza volt, de a menye ezt maga csak nem ismerheti el,
főképp mikor ő tudja, hogy ő mennyire tele van jó szándékokkal.
Ilyesmiért az asszony mindig az urára haragszik. De haragudhatott másért
is. Ő egy előkelő megyei ur feleségének életét várta és várhatta Madách
Imre mellett, – a hivataloktól s a társas élettől visszavonuló költő
mellett pedig csak egy neki éppen nem való, kontemplativ életet
oszthatott meg. Végre pedig a várt jó módot is megnyirbálták a család
folytonos pörei és osztozkodásai. Ilyen körülmények közt nem érdemes
idealistának lenni s nagyon el lehet gondolni, hogy az unatkozó asszony
a már akkor házukba járó későbbi csábitójával, a parlagi gavallérral,
ugy maradhatott olykor négyszemközt, mint ahogy olyik uraságba
cseperedett asszony ki-kiszökik a cselédszobába trécselni. Mindazonáltal
hét évig hű volt az urához, akit 1852 augusztusában ugy fogtak el, amint
éppen felolvasgatott a feleségének. A feleség alkalmasint nagyon
unatkozott e felolvasás alatt és a Schottis mantilra gondolt és H. F.
urra, ahogy Palágyi az első csábitó nevének kezdőbetüit közli. De az
asszony csakhamar nem ért rá unatkozni. Az ura más állapotban hagyta
otthon, két kis gyerekkel, ugylátszik, pénz nélkül, a Madách-birtokokat
pedig lefoglalta az osztrák. A fiatal asszony, akinek soha életében
efféle gondjai nem voltak, egyszerre csak a legválságosabb helyzetbe
jutott. Mindenkinek az volna első gondolata, hogy az anyának, a család
tulajdonképpen való fejének kéne itt segitségre sietni, de az maga is
szükében volt a pénznek s tán a nőket is maga szerint mérte. „Ha én
tudom tizennyolc esztendő óta vinni a gazdaságot s nevelni a
gyerekeimet, tudja ő is…“ Ifjabb Madáchné bizonyára nem igy
gondolkozott; ő csak a gazdag és gőgös anyát látta, aki őt ilyen
állapotban itt hagyja vergődni, és, asszonyi logikával, az urát gyülölte
meg az anyósa miatt. Maga az, hogy az ura fogságban van, ezt az érzést
nem igen enyhithette, mert az asszony, ugylátszik, elejétől fogva tudta,
hogy a dolog nem nagyon komoly s az apja, Fráter alispán, hamar kijárja,
hogy Madách Imrét szabadon bocsássák. Azokban az időkben nagyobb és
szörnyübb dolgok estek meg minden családban, a Madách-családban is,
hogysem ilyen kisebb incidensek nagyobb emóciókat keltettek volna. S még
egyet emlitsünk: hogy az asszony más állapotban volt, amikor egyfelől
minden asszony módfelett tudja magát sajnálni, hát még a született
egoista, – másfelől, köztudomás szerint, a megzavart fizikai egyensuly
megzavarja a lelket, s főképpen az erkölcsöt. Számitsunk még, legalább
célzással, egy harmadik szempontot, – azt, hogy a léhább asszonyi
gondolkodás a lelke mélyén a szerelmet éppen nem tekinti olyan mélységes
dolognak, mint az erkölcsi felfogás; főképpen olyankor s olyan
állapotban nem, melyben annak semmiféle ujabb természetes vagy jogi
következései nem lehetnek. Vegyük számba a közönséges asszony ismert
lelki-tipusát, melynek akarata nincs, csak makacsságai vannak, amelyet
ennélfogva minden akarat szuggerálhat, csak elég zavartalanul hasson rá
s még jobban szuggerál a saját magának legcsekélyebb megkivánása vagy
dacossága, könnyelmüsége vagy elkeseredése is. S vegyük számba végre azt
a bizonyos H. F. urat, aki most zavartalanul és ellensuly nélkül
settenkedhetett a minden tekintetben érdekes asszony körül, ki nemcsak a
magának való embert, hanem a bajban való egyetlen segitséget is láthatta
benne. Az asszony izgatott volt, dühös volt, beszámithatatlan volt és
boszut esküdött az anyósa ellen, aki – az ő érzése szerint – mindennek
az oka. A dühös, izgatott és beszámithatatlan asszonyi logika szerint
ennek a boszunak csak egy módja volt, – az, amit a többször emlegetett
H. F. ur nyugodtan vágott zsebre.
Hogy aztán, mikor az asszony 1853. áprilisában lebetegedett s májusban a
kiszabadult, de még Pesten internált férjet meglátogatja, H. F.-et is
titkon Pestre rendeli; hogy a hazatért asszonynak a Pesten maradt
férjhez irt leveleiben egy nemes, nagy és tiszta ember legotrombább és
legbántóbb módon való megcsalatásának és kijátszatásának vérlázitó képe
tárul elénk; hogy később H. F. ur után M. M. ur következett, utánok más
urak, s a Madách hazatérte után nemsokára a, ha nem is törvényes, de
valóságos váláson át egészen a váradi ispotályig 1854-től 1872-ig a
Fráter Erzsébet élete egy folyton eső lejtő: azt természetesnek itéli
mindenki, aki tudja, hogy a csók kötelező, hogy a szerelemben nincs első
lépés, amely után második ne következnék, s hogy az erkölcs olyan, mint
a bolognai üvegcsepp: a legnagyobb ütést is keményen állja, de ha egy
csöppet sikerül belőle letörni, az egész porrá esik. Ám hogy ezt az első
csöppet valóban tragikus végzet törte le a Fráter Erzsébet erkölcsi
egyensulyáról, azt legjobban az a naivság bizonyitja, melylyel azt
hiszi, hogy ezt az egész dolgot, ha meg lehet érteni, meg lehet
bocsátani, s az anyósához fordul közbenjárásért, hogy beszélje le fiát a
válásról. „… az igaz, hogy sok részt magam vagyok oka, mert nem keletet
volna engedni némi fájdalmaktul magamat anyira elragadni, de elhagyatva
és ellenem annyian ármánkottak és én benem a datz erőt nyerve…“ ezt irja
könyörgő levelében az anyósának. Bizonyára: ha nem rosszaság, naivság
azt hinni, hogy daczból jogunk van az árulásra s a jóvátehetetlent
jóváteheti a bocsánat, – de még itt is van valami asszonyi logika a
Fráter Erzsébet gondolkodásában. Ha Madách Imre nem kénytelen ellökni
magától Fráter Erzsébetet, ki tudja, Fráter Erzsébet az asszonyiság
külön törvényeivel nem cáfolja-e meg az erkölcsi lejtő szigoru
törvényét?
Mahadőnek, ha magának való istennőt nem talál, ugy látszik, jobb
agglegénynek maradnia, mint földi nőt emelni magához. Mert Mahadő
istennek tökéletes, de férjnek unalmas.

Az erkölcs morálja
(1901.)
Nemrég egy bácskai kollegám keményen nekem támadt, amiért egy sikkasztó
pénzeslevélhordóról olyasmit mertem irni, hogy titokban sokaknak
tetszett a betyár. Az én tisztelt kollegám alighanem félreértette az én
ártatlan kis mókámat. Igazán sokat kéne bizonykodnom, hogy előttem az
olyan levélhordók, akik nem sikkasztanak, hanem becsülettel
megelégszenek a maguk kis fizetésével s ujesztendei borravalójával:
sokkal, de sokkal vonzóbbak, kedvesebbek és tisztelni valóbbak, mint az
a levélhordó, aki sikkasztott? Azt hiszem, józaneszü és becsületes
embernél e felfogás annyira természetes, hogy nem kell külön kiirnia s
figyelmeztetni olvasóit, hogy bármit mond egyebet, azt csak e
korlátozással értsék. De ki meri állitani, hogy egy szegény levélhordó,
ki beteg családja miatt keveredik sikkasztásba, nem kedvesebb előtte,
mint például a közjegyző, ki árvák vagy özvegyek pénzét sikkasztja el?
Az oka? Ügyvédbojtár koromban volt irodánkban egy vén irnok, afféle
fél-szolga faktótum, ki ha sora került, jobban értett a dolgunkhoz, mint
akármelyikünk vizsgázott vagy diplomás ember, de legjobban ahhoz értett,
mint kell a bélyeget átnyalni egyik meghatalmazásról a másikra,
megkárositván ezzel a kincstárt naponta két-három forintokkal.
Valahányszor egy ily bélyeget lefejtett, sohasem mulasztotta el átnyalás
közben csillogó szemüveggel megjegyezni: „A kincstárt pedig egye meg a
fene!“ Ez az; ez a mi titkos érzésünk, melylyel a sikkasztó levélhordót
nézzük, s melylyel jobb szivvel veszszük, ha a kincstárt tiz millióval
kárositják meg, mintha egy szegény özvegynek öt hatost lopnak ki
bugyellárisából. Ez alighanem illogika, mert ha a kincstárt nagyon
megdézsmálják, az nekünk is, az özvegynek is alkalmasint többünkbe van
fejenkint öt hatosnál. De sokkal több ideig volt a mi kincstárunk török
meg német, s most is sokkal több here hizik az állam pénzén, hogysem a
logikánk hiznék tőle.
Nem első eset különben, hogy az én opportunista erkölcsi felfogásom
szemet szur jóhiszemü, sőt jó szemü embereknek is. Emlékszem: a panamino
idején mily rossz néven vették tőlem, hogy ez az eset a Crispiről való
nagy véleményemen nem változtatott. Az eset, erre is emlékszem, az volt,
hogy az öreg Don Ciccio, de még a felesége is, Donna Lina, keményen
sápolt a hamisságon épülő Banca Romana pénzéből, sőt a
Panama-vállalatéból is. Azóta efféle eset kisült többek közt a szent és
dicső Krüger apóról s az ő többi, majdnem valamennyi félistentársáról
is, ami nem csorbitotta nimbuszukat, noha az öreg maga sem tagadta, hogy
őt is, mint elnököt, de az ő egész minisztériumát meg volksraadját is
minden Transvaalban kereskedő bank-, vasut- vagy bányatársaság
megvesztegette, s ez, tette hozzá, természetes is volt, mert az ő
fizetésükből nem lehetett megélni. Ugyanezt bátran elmondhatta volna
Crispi is, mert olasz ügyvédül vagy bankárul meg lehet élni, de
miniszterül, ha az ember különben nem gazdag, alig. Igaz, hogy ama rossz
néven vett cikkemben éppen csak pedzettem, hogy bármennyivel dicsőbbek
előttem a Washingtonok s a Deák Ferencek a Crispiknél és más
banditáknál: számot kell vetnünk azzal, hogy nem minden nagy, hasznos és
örök érdemü ember egyben becsületes is; a fő sulyt akkor annak
bizonyitására vetettem, hogy a Crispi esetét igazsággal nem lehet
kijátszani a polgári uralom jogosultsága ellen, mert a panamák s a
panaminók nem ez ellen bizonyitanak, szemben a lehanyatlott egyházi,
nemesi és fejedelmi uralommal, hanem csak azt bizonyitják, hogy a
polgári uralom erkölcsösebb és becsületesebb a hajdaniaknál, mert mig
ezek természetesnek itélték vagy elleplezték a disznóságokat, polgári
uralom alatt az effélék rendre kisülnek s keservesen büntettetnek.
Persze: a Washingtonok, a Deák Ferencek… Félek, hogy a nagy és tiszta
Washington annyira magában álló példa, s annyira összefügg az akkor
szinte szüz amerikai föld külön körülményeivel, hogy történelmi normául
fel nem állitható. Nekünk is voltak efféle alakjaink – sajnos,
szerencsétlenebbek, mint ő. Ilyen volt, szeplőtelen és dicső: második
Rákóczy Ferenc is. De mily erőtlen vezér volt ő, mily gyenge politikus,
mily ábrándos diplomata! Az ő élete fenséges tragédiája, mélabus
végével: mily kevés hasznot hajtott nemzetének! A nálánál szerencsésebb
elődök: a Bocskayak, a Bethlenek más fából faragottak. Nem kevésbé
becsületesek, de sokkal kevésbé idealisták. Nemcsak hadat izenni tudtak,
de fele árban kiegyezkedni is, és nemcsak a hazát mentették meg, de
gondoltak lengyel vagy egyéb koronákra is vagy birodalmi hercegségre,
vagy legalább is valami jó helyre való beházasodásra. És Deák Ferenc?
Deák Ferenc a haza bölcse volt már huszonöt éves korában; bölcs volt,
mikor a zalai véres követlevelet elfogadni nem akarta, bölcs volt, mikor
a Habsburg-ház letétele után visszavonult birtokára, s bölcs volt, mikor
kimondta a fenséges igét, hogy ő a császártól Königgrätz után sem
követel többet, mint követelt Königgrätz előtt. S már most: kényes és a
mi detektiv-ideinkben veszedelmes dolog e mai tárgyam kapcsán s Crispi
Ferenccel párhuzamban emlékezni meg Kossuth Lajosról, – de a mi nagy
hősünk minden életrajza megemlékszik a zempléni ügyvéd viharos
ifjuságáról, mely annyit mindenesetre mutat, hogy e nagy egyéniségben
több lélek lakozott és viaskodott egymással, s hős volta azon kezdődött,
hogy, mint a földalatti folyamok: megtisztult, mielőtt a fölszinre tört.
Ezek után kérdem: ha ugyanakkor, mikor Deák Ferenc a véres követlevelet
elfogadni vonakodott, mind csupa olyan ember van e hazában, kinek
ugyancsak nem kell véres követlevél; ha ugyanakkor, mikor Deák Ferenc
visszavonult birtokára, mind csupa olyan ember van e hazában, ki
visszavonul a magánéletbe, mert nem akar letérni a törvényes utról; ha
ugyanakkor, mikor Deák Ferencnek Königgrätz után sem kellett több, mint
kellett Königgrätz előtt, mind csupa olyan olyan ember van e hazában,
akinek nem kell a több és elegendő az elég: vajjon Deák Ferenc
Königgrätz után is megkapta volna-e azt, amit nem kapott meg Königgrätz
előtt? Deák Ferenc gyakorlati politikus volt, aki jól látta, hogy
Magyarország magában meg nem állhat, sem, idegen nemzetiségei miatt,
szláv konfederációban: nem marad egyéb hátra, mint az Ausztriával való
házasság. De ha ugyanekkor nincs az az ábrándos, kalandos hajlandóságu
Kossuth Lajos, aki könynyel és szavalással két hemiszférát tudott lázba
ejteni a magyar ügy mellett; ha nincs ez a hihetetlenül naiv diplomata,
aki sorra becsapatja magát Palmerstontól, Cavourtól, Bismarcktól s III.
Napoleontól; ha nincs ez a vérmes lelkiismeret, melynek izeneteit nem
fagyasztja ajkán a tudat, hogy otthon sorra akasztják, akiknél ez
izeneteit megtalálják – egyszóval: ha a magyar emigráció minden
balsikerei után mégis az osztrák előtt nem áll a fenyegető lehetőség,
hogy bármily eszeveszett oktalanság volna, Magyarországtól kitelik, hogy
megint forradalomba áll: bizony nem kaptuk volna meg azt a keveset sem,
ami Deák Ferencnek elég volt. Kemény Zsigmond, a magyar géniusz egyik
legértékesebb megtestesitője, Forradalom Után cimü röpiratában
hajmeresztő dolgokat mesél arról: a Madarász Lászlók s más ily könnyü
életfelfogásu férfiak mint terrorizálták őket értékesebbeket s
mérsékeltebbeket, mig kierőszakolták a végzetes függetlenségi
nyilatkozatot. Való igaz, e nyilatkozat végzetes volt s az volt az egész
szabadságharc és forradalom. De bármily kiváló férfiu volt is Kemény
Zsigmond: politikai képességre s becsületes hazafiságra nem mind
állottak mögötte azok az Apponyi Györgyök, Majláthok és Jósikák, kik a
negyvenes és a hatvanas évek derekán megpróbáltak másfajta politikát
csinálni, mint a negyvenkilencediki terroristák. Csakhogy ez a politika,
melynek során, ha győz, Magyarország ma jó, ha ott tartana, ahol Galicia
meg Csehország: a magyar konzervativok politikája ugyancsak nem tetszett
s méltán nem tetszett Kemény Zsigmondnak. Széchenyi István, ki lelkében
a konzervativokhoz huzott, az ő démoni Blickjében a Bach urék
kulturgőgjével szemben lángoló haraggal veszi védelmébe a magyar
tiltakozást, – még Rózsa Sándort, még a szegénylegényeket is.
Hogy visszatérjünk Crispire: mi ránk a nápolyi s sziciliai
Bourbon-uralomról csak radikálisoktól szinezett kép maradt. Bizonyára:
aljas uralom volt, de lehetetlen, hogy szelidebb hurjai is ne lettek