Feljegyzések - 07

epedve egy kis élet s vidámság után. Daluk végigverődik a sötétségen, s
mosolyogva lehunyt szemhéjaim mögül egyszerre ott látom magam
St.-Louisba menet a vasuton, a hálókocsi dohányzó-szobájában, egy
szurtoskörmü vékony kis szabó mellett, aki régen, talán harminc
esztendeje, hogy Bajorországból ide vetődött, s most igen jól megy
dolga. Kinéztem az azon órában sik vidékre, melyet megült a por s az
elhagyatottság; imitt-amott rongyos deszka-vityillók, gazdátlan taligák
– furcsa, hogy mint Belgiumban, itt is: ahol legtöbbet dolgoznak a
világon, ott tetszik a vasut mente a legistentől megvertebb
leromlottnak. A szabócska sürün hörpentette kis ezüst butykosából a
whiskyt, s minden korty után kéjesen köszörülgette torkát. Végignézett a
vidéken, majd hirtelen lelkesedéssel fordult hozzám:
– Istenem, micsoda áldás az emberiségre, hogy ez az Amerika: van!
Értően bólintottam egyet, ő meg halkan tette hozzá:
– De azért nem mondom, hogy élni nem jobb otthon.

Berlin
(1908.)
Mióta, nyolc esztendő előtt, utoljára jártam Berlinben, ez a szép és
nagy város nemcsak még szebb s alig nagyobb lett, de meggyarapodott
egypár olyan Wahrzeichen-nal, amilyenről, aki ma ismeri meg, szinte
ezekről ismeri, s el sem birja gondolni, hogy Berlin ezek nélkül is
Berlin lehetett. Ilyen, mindenekelőtt, a berlini uj épitészet s ennek
legszebb virágja, a Messel Wertheim-áruháza, melynek szolid és praktikus
bájossága benne kisért, valóságos stilus gyanánt, az uj szinházak és
kocsmapaloták épületeiben. Ilyenek nagyrészt e kocsmapaloták, melyek a
gyalázatos főztjéről nevezetes Berlint most hirtelen Páris, Stockholm és
Bécs mellé állitják – nem ugyan főzőmüvészet dolgában, de ez ugyis csak
az igen gazdagok mulatságát szolgálhatja, hanem abban a fontosabb
tekintetben, hogy elérhető áron egészséges és változatos matériából
készült ehető ételt kapni tisztességes felszolgálással. Ilyen a
földalattival váltakozó földfeletti vasut, mely viszont newyorki vonást
elegyit a nagy város képébe s a töltésre zárkózott Stadtbahnhoz képest
olyanfajta meghittséget vet a közlekedésre, aminővel az orvos vagy az
anatomus nézi embertársait. Ilyen a részint csak Párist és Bécset
ostromló lázas szinházi élet, amelyről még a portás és a pincér
társaságával megelégedő idegen is megérzi, szinte a levegőben, hogy a
közélet részévé lett, szivbeli és közügygyé. Ezekhez s a most már
gépkocsiktól is népesitett közlekedés növekvéséhez képest hanyatlás
számba legfeljebb az mehetne, hogy a becsületes és emberséges
Ladenschluss-törvénynél fogva ma már minden boltot bezárnak kilenckor, s
nem vehetni, mint annakelőtte lehetett, éjfél után kettőkor a
Friedrichstrassén keztyüt és nyakravalót. Ezt a különbséget azonban
igazán csak az veszi észre, aki meghal, ha éjjel kettőkor nem vásárolhat
keztyüt meg nyakravalót.
Megengedem, hogy ez külsőséges itélet, s az olyan nagy város polgára,
mint aminő Berlin, méltán lenézheti azt az idegent, aki mindössze ezt
látja meg Berlinen, s azt hiszi, hogy ilyenformán valaminemü sejtelme
van a városról, lakosságáról, életéről. Bizonyára nincs sok, és, hiába,
a portás és a pincér nem mindenben reprezentál egy három milliós
világvárost, melynek lakosai közt ott a császár is, ott vannak tudósok,
költők, ott az udvari nemesség s ott az ipar s a pénz uj nemessége és,
ami mindezeknél nagyszerübb, ott a világ legremekebbül szervezett
munkástábora. Mindazonáltal nem kell azt hinni, hogy az ilyen felszines
szemlélő s csakis a felszint szemlélvén, mégis egyet-mást ne látna meg
az idegen világ leglelkéből, legsajátosabb sajátosságaiból. Ugy vagyunk
ezzel, mint a fiziognómiával, mely zárt ajakkal is beszél s elmondja
gazdája titkait. Csak éppen szemügyre kell venni.
Hogy példát mondjak erre s berlini példát: itt a német birodalmi gyülés
palotája s itt vannak az ülései. Én éppen akkor jártam ott fenn, mikor
javában folyt az ujságiró-sztrájk s egy olyan gyüléshez volt bejutásom,
melyről a világ nem tud – igaz, hogy nem sokat veszit vele; Tirpitz
admirális költségvetését tárgyalták, és sem az admirális ur, sem a
képviselő urak nem erőltették meg magukat, hogy a vitát érdekessé
tegyék. S fenn ülve a karzaton, szemben az elnökség s a szövetségtanács
dobogójával, unalmamban azt kezdtem elgondolni: vajjon ha ezt a házat és
gyülést nem ilyen magamformáju minden hájjal megkent s a németség emlőin
nevelkedett ujságiró nézné végig, hanem valami átlagos müveltségü,
teljesen idegen ember: milyen képe alakulna a német alkotmányos és
politikai életről?
Mindenekelőtt észrevenné, hogy sem az ujságoknak, sem a berlini, sem
tehát a birodalmi életnek nem afféle lázokozó fókusa a Reichstag és
épülete; még a külügyminiszter-kancellár expozéja napján is közömbösen
bonyolódik le a sürü forgalom a Reichstag közelében, melynek a
nyilvánosságot igen megrostáló jegykiadó szokásai azt mutatják, hogy a
nagyközönség nem igen töri magát az ülések után, különben kiküzdötte
volna már magának, hogy ne olyan legyen a bejutás, mint egy
magánmuzeumba. Egészen biztos ezekről a külsőségekről, hogy ennek a
parlamentnek nincs, nem lehet föltétlen vezérlő hatalma; nem e körül
vagy nem csakis e körül forog a politikai élet; ennek szava nem oly
erős, hogy emelne vagy buktatna olyanokat, akiktől sorsok, vagyonok,
bodogulások függenek – ha ilyen volna, a dolgaik után járó emberek
többet törődnének vele.
Széles, előkelő, egy kicsit luteránusan disztelen és kongó
keresztfolyosókon ődöngenek lassu léptekkel a népképviselő urak.
Legnagyobbrészt – egypár elegánsabb öreg junker-figurát kivéve, polgári,
sőt kispolgári viselkedésü és öltözetü férfiak, akik szemmelláthatóan
idegenül és idegesen járnak-kelnek a frakkos lakájok között, s látszik
rajtuk, hogy nem ez az ő igazi helyük; nem, mint az angol képviselőnek,
még egy s a legmeghittebb klubjok ez a többi mellett. Ahogy egymásnak
köszönnek, ahogy egymás mellett elmennek, azonnal látszik, hogy kevés
közük van egymáshoz, vagyis megint csak az, hogy nem tulságos sokat hat
az egyes sorsára, hogy itt mi történik, ki van fölül és ki van alul.
Benn a teremben a kevésülésü karzatok mind tele vannak, csak az
ujságirókarzat kong az ürességtől. Egy-egy rosszul öltözött öreg
irnok-figura ül csak a helyén: a klerikális ujságirók, akiket a
rabszolgatartóik még a saját szakbeli összetartásuk szocializmusától is
eltiltanak. Az idegen, aki tudja, hogy ujságiró-sztrájk van, menten
megállapithatja, hogy ebben az országban a sajtó s az ő munkásai nem
tartoznak a legnagyobb hatalmak, a legjelentősebb mozgatók, a
legtiszteltebb emberek közé. Ugy látszik, ez a világ a legitim jogok
világa; az olyan szerzett jogok, mint aminők világszerte a
zsurnalisztikáé, itt nem tetszenek, nem kellenek, nem imponálnak. Ha nem
igy volna, lehetetlen volna, hogy sem a karzati közönség, sem a
képviselők, sem a szövetségtanácsi dobogó emberei nem igen nézegetik ezt
a már ürességénél fogva is feltünő karzatot; nem okoz egy lélekzetnyi
mozgalmat, mikor üres padjain mégis felbukkan egy-két gyászos figura.
De legtanulságosabb maga az alsó ülésterem. Patkóformáju sürü padokban
ülnek itt a népképviselők, s a patkó előtt, széles dobogón ül középütt
az elnökség s jobbról-balról két-két széles széksorban a
szövetségtanács. De nemcsak ezeknek van helyük a dobogón. Egy-egy
idősebb katonán vagy redingoteos elegáns öreg uron meglátszik, hogy
államtitkár lehet vagy valamely állam delegátusa. De vannak fenn fiatal
emberek: fiatal tengerésztisztek és egészen fiatal hadseregbeliek is, s
vannak egyéb jókabátu, de mind ugyanazon férfiuval, a tengerészeti
miniszterrel vagy államtitkárral szemben igen alázatos férfiak, akik
nyilvánvalóan miniszteri tisztviselők. Igy válik hát ketté ez a világ:
lenn a mély félkörben a többnyire rosszul öltözött s nagyrészt félszeg
viselkedésü képviselők – fenn a dobogón pedig a tisztviselők, a
legnagyobbtól a legkisebbig, egymás között a langrétra szédületeitől
elválasztva, de lefelé egy mosolygó, közömbös, le nem néző s szinte le
sem látó szines uri sokaság, a hatalomnak és előkelőségnek monopolista
könnyedségével és természetességével. A két világ közt semmi érintkezés.
A képviselők nem mennek fel, az urak nem szállnak le. Mégis: a
tengerészeti államtitkárnak van valami megbeszélni valója Epsberger
urral, aki a centrum vezércsillaga s az üsd agyon, de ne nagyon ellenzék
feje. A világért sem megy le hozzá; egy lakájt küld utána; a képviselő
ur felsiet a dobogóra, ott udvariasan kihallgattatik s megy vissza
megint a plebs közé. Ebben a birodalomban, azt kell hinni, az urak a
tisztviselők s a tisztviselők az urak, és, ugy látszik, elég jól végzik
a dolgukat, mert akiknek ez állapotra legféltékenyebbeknek kéne lenniök:
a képviselők ugy törődnek hozzá, mint valami természetességhez, mint a
berlini klimához, mely kellemetlen ugyan, de nem rossz levegőjü.
Jól végzik a dolgukat; itt is jól végzik: feláll egy szürke, öreg
képviselő – az embernek megdobban a szive, mikor ráismer, hogy Bebel, de
ha nem ismerné is, látnia kell, hogy nem lehet jelentéktelen ember, mert
mikor beszélni kezd, az addig részvétlen dobogó, élén az admirálissal,
lassankint átcsoportosul feléje, a balmezőre, sőt két redingoteos és
néhány tengerésztiszti ruhás uri ember egészen előrehajol és papirost,
ceruzát tart kezében. A szónok – kellemes szavu és választékos beszédü –
megemliti, dátum szerint, az államtitkár ur egy mult évi beszédét. Az
egyik redingoteos ir valamit a papirosára s átadja egy fiatal tisztnek,
ez szalad vele hátra, kimegy egy ajtón, majd visszatér egy vastag
kötettel, felüti, elolvas benne valamit, hozzáir egypár szót a cédulára
irtakhoz, visszaadja a redingoteosnak, aki viszont az admirális vagy
miniszter vagy államtitkár urnak adja kezébe. Ez a procedura
megismétlődik a Bebel beszéde alatt egynéhányszor, s általában
ilyesmiben sürögnek és forognak a berendelt szaktisztviselők az egész
ülés, az összes ellenzéki beszédek alatt; a vita végén egy csomó ilyen
cédula van a miniszter kezében, aki összefoglaló és vitazáró beszédét
ezek kapcsán mondja el, menten pontosan, minden adattal felfegyverkezve
felelvén minden kifogásra, vádra és birálatra. Az idegennek is észre
kell vennie, hogy ez a világ a jó igazgatás világa, az embereknek nem
sok szavuk van, de gondjukat viselik. S ahogy a különben hüvös ház a még
hüvösebb dobogó felől a beteg öreg népvezért, aki már annyira
megrokkant, hogy nem tud állva beszélni s beszédét a felcsapódott
székülés élére ülve mondja el – ahogy mondom a vörös öreget mindenfelől
tisztelet és szimpátia veszi körül, azon megismerszik, hogy ez a világ
nemcsak a hivatali munkának, de általában a munkának, a dolgozásnak, a
kötelesség állásának világa, ahol a hivatali rangon kivül a jól végzett
munka s a teljesitett kötelesség is rang s tisztesség az embere számára.
S talán az sem erőltetett következtetés, hogy ez a béna parlament
öntudatlanul talán rá sem gondolva, annak az osztálynak erőbe hozásától
várja megelevenedését, melyből ez az öreg uri munkás ide
differenciálódott.
Ez a parlamenti példa csak egy a sok közül – igy mehetnék végig
szinházakon, temetőkön, villamos kocsikon, áruházakon, sörkocsmákon,
zálogházakon, sétatereken és száz egyéb felé, ahol szintén, ha az ember
egy odavalóval sem ismerős, egy család hajlékába sem jutott be,
észrevehet sok mindent, aminek üvegén át az odavaló élet leglelkébe is
beláthat. Nekem különben legutóbbi berlini mulatozásom alkalmával volt
szerencsém megismerkedni és együtt lehetni az odavaló szinházi élet
egypár igen kiváló emberével, tehát szerezhettem értesülést egyenest és
jó forrásból. Mégis: még ebben a társaságban és társalgásban is a sok
érdekes és tanulságos közt, amit bőven hallottam, legérdekesebb és
legtanulságosabb megint csak egy kép, egy jelenet, egy faktum volt,
amely többet mond annál, mint amit a benne résztvevők különben igen
mélyet és elméset mondtak. Ez a jelenet, röviden, az, hogy éjjel három
órakor egy nagy fogadó külön szobájában együtt ülünk irók és szinészek,
odavalók és idegenek, s már egy órája, hogy beszél s még egy óráig
beszél majd, szinte megszakitatlan dialogusban, versengve, vitatkozva,
indulattal és nekihevülve, a társaság két tagja, két igen müvelt, igen
komoly, igen elmés és az életben nagy energiáju férfi, s beszélnek
legelvontabban müvészi kérdésekről, dolgokról és elméletekről, igen
magas rendüekről, igen fontosakról, olyanokról, aminőkről sokan
köteteket irtak, cikkeket magam is irtam, de beszélgetni és társalogni
róluk önképző körös korom óta nem volt alkalmam – nemcsak itthon, de
teszem Párisban sem. Az idegen ebből erőltetés nélkül következtethet
kettőre. Az egyik megint csak az, hogy a politikának ebben az országban
nem lehet főfontosságu jelentősége, különben lehetetlen volna, hogy
nagymüveltségü, sok munkáju és gyakorlati foglalkozásu férfiak ennyire
kizáróan müvészi dolgok köré kristályosithassák érdeklődésüket. A másik
viszont az, hogy ebben a világban a kultura nem valami sznobizmus dolga,
nem csakis divatos és kötelező játék és külsőség, nem szellő, melyben
megmárthatják homlokukat, hanem, legalább is a müvelteknél, lélekző
levegő lett, vagy, mondjuk, leszokhatatlan testi szükség, mint az
angolszászoknál a fürdő.


FELJEGYZÉSEK
Bűn az, miről más is tud.
⦿
Szerencséje van a szerelemben, vagyis: ráér.
⦿
Csak egy napot kérek az életből, amikor kétszerkettő öt!
⦿
Néma gyermeknek édesanyja sem érti szavát – s hány néma gyerek nem tudja
megérteni, hogy mért nem érti szavát még a saját édesanyja sem!
⦿
A sziv jobb tanácsadó, mint az ész; legalább nem akarja elhitetni, hogy
okosat tanácsolt.
⦿
Verébre ágyuval? Igenis, ha kártékony és nincs ellene egyebem, bizony
nekimegyek ágyuval.
⦿
Az élet halálraitéltjei azok, akiknek torkukon akad a szó, melyet
magukért kéne ejteniök s a kenyér, melyet más elől kéne elenniök.
A régiek leberetválták a rabszolga fejét s tar koponyájára irva a
levelet, várták, mig megnő a haja s igy küldték követségbe, izenettel,
melyet maga sem ismert s csak vevője tudta meg, ha ujra leberetválta a
fejét – s ha tudott olvasni. Ilyen irás van voltaképp mindenkinek a
koponyáján; mindennek minden porcikája, minden vonása, minden alakja bő
izenetet, teljes felvilágositást, a megesküdhetésig megbizható adatot
szolgáltat egész hajdani történetéről, melynek rendjén fokról-fokra
alakult olyanná, amilyen – egyben felismerhető s értő szem számára
könnyen olvasható nyomait mutatván annak, amilyen volt. S mily nehezen
tud ez irásban olvasni még a tudós is, aki pedig beretvával dolgozik s
mi magunk mily ártatlan tudatlansággal viseljük magunkon származásunk
történetét!
⦿
Csak meghalás van, de halál nincs. Ez lapos igazságnak tetszik, mint
mind, amit az ember a maga bőrén ki nem próbált. De ha ott fekszik az
ember kinyujtóztatva az altatókocsin; ha, belélekezvén ötöt-hatot a
savanyuan fojtó kloroform-gőzből, a koponyája belseje zugó és kalapáló
vörös kupolateremmé tágul s eszmélete utolsó haldoklásában már csak az
az egy gondolata marad meg, hogy: ilyen lehet, ha az embert megüti a
guta – s aztán nem gondol és nem érez többé semmit; majd meg aztán, ha
másfél óra mulva fölébred, megnyuzva, megsikálva, megrágva, összevarrva
és összeragasztva, égő bőrrel, jéghideg lábbal s azzal a tengeri beteg
óhajtással, hogy inkább meghaljon, semhogy ezt elviselje: akkor
gondolatlan és hivatlan fölkél benne a következtetés, hogy ez a másfél
órai semmi, mely alatt épp ugy négyfelé vághatták, fejét vehették, vérét
elfolyathatták volna, tulajdonképp rokona volt a halálnak, szinte sógora
vagy unokaöcscse. Azaz: minden igazság lapos és velőtlen, míg hatalmát a
maguk bőrén ki nem próbálták, de az olyan próba, mely még messzebbre hat
be, egy pár hüvelyknyire a bőr alá, még a halál velőtlenségének is,
annak a közhelynek is, hogy a halál velőtlen, a legkinosabban meglepő
hatalmat tud adni.
⦿
A betegség gondolkozni tanit s a fájdalom rejtelmeket fed fel. A
kinlódás állandó szubjektivitása a kinlódó szubjektumot állandó
objektumává teszi az önmegfigyelésnek, s befelé néző szociológus számára
alig tudok tartalmasabb tanfolyamot, mint egy öt-hat napos laparotomiás
állapotot. Véletlenül lett énből történetien lett reprezentativ emberi
állattá válik ilyenkor az ember, ki az ő pillanatnyi kinlódásaiból
nemének egész fejlődési menetére kénytelen sejtelmesen
visszakövetkeztetni. Faj, idegzet, test, mind csupa megsürüsödött és
lerakodott történelem, erősebbnek mutatkozik az akaratból s eszméletből
lazán s átfutóan összeállott énnél, mely, legyőzetve és leteperve,
rámered a történelemre, meglátja, észreveszi, megérzi, mint ahogy a
letepert állat érezheti, észreveheti és rémülten szemlélheti a rája
nehezedő vadállat sulyát, szőrét, melegét és szeme szikrázását. Ha igy
neked esik a fájdalom, hogy magad téped meg bele a husodat és
vicsorgatod a fogad, önkéntelen fölkél benned a történelemelőttien
homályos emlék, hogy ezek a reflexek, az állnak s az ujjnak e céltalan
mozdulatai ugy plántálódhattak bele testedbe, hogy még emberelőtti
időkben, hirtelen fájdalmak többnyire akkor álltak elő, mikor egyik
állat nekiugrott a másiknak, s ha ez annak karmát és fogát érezte a
husában, ugyanilyen mód karmával és fogával kellett védekeznie.
⦿
Meggyőződésre mindig rettentően természettudományos voltam s nem hittem
már gyerekkoromban sem a halhatatlanságban, a halál után való életben.
Azonban olyan ember lévén, aki nem osztozik a saját meggyőződéseiben,
nagyszerü felvilágosodottságom tövében, mint a komor ciprus alatt a
pettyegetett bolondgomba, vidáman huzódott meg a talánnak s a nem
tudomnak egy nap elpusztuló, másnap, eső után, ujra kibuvó babonája. De
mióta egyszer operáló-asztalon feküdtem, ennek a szép állapotnak vége.
Belekóstoltam a halálba; nemcsak hiszem, de tudom, mert megpróbáltam,
hogy nincs halhatatlanság, nincs halál után való élet, s hogy, ha már az
élet is semmiség, a halál még semmibb; egy igen egyszerü, természetes,
magától értetődő s a lehető legkönnyebben kialakuló, beálló és
elkövetkező tökéletes semmi. Ha nem tudnám, hogy őseink, a derék
félállatok, egyfelől kötélidegü barmok, másfelől azonban üldözött férgek
voltak, nem is érteném, mint tudtak a halhatatlanság gondolatára
rávetemedni. Igy azonban értem. Zaklatottságuk, melynek közepett csak a
sebláznak vagy az ellenség-félésnek nyitott szemmel való s látomásoktól
népes éberálmát ismerték, egyre-másra küldtek nyakukra olyanoknak
fenyegetődző, számonkérő, feleségeiket, jószágjukat s szerszámjaikat
visszakövetelő álomalakjait, akikről tudták, hogy meghaltak, akiket
maguk temettek el, vagy széjjelvagdaltak, talán meg is ettek. Viszont,
nem lévén érzékeny idegzetüek, nem ismerték a maguk tapasztalatából az
ájultság állapotát, mely amaz álomképpel szemben arra tanitotta volna
őket, hogy a halál nem élet, a halál semmi, a halottnak egyszer s
mindenkorra mindenestül vége. Igy fejlett ki bennük a halhatatlanság
hite s száll furcsa, vigasztaló, de egyre fogyó s pusztuló örökségül
ránk, bolond unokákra, mig végképp el nem vész majd a mi unokáink kezén,
akik, szegények, még nálunknál is bolondabbak, mert még nálunknál is
józanabbak lesznek.
⦿
Hogy mit el nem tud viselni fájdalmat és beavatkozást az emberi test!
Élet, gondolat, érzés – az ember azt hinné, hogy mind e finomságokhoz
finom masina kell, a legpontosabban kimódolt, a leggyöngédebben
összeállitott! Valójában a nyuzóorvos, ha csak elég tisztán cselekszi,
ugy furhat-faraghat rajtad és benned, mintha agyagból volnál,
nagytisztogatást tarthat a hasadban, a beleidet megkurtithatja, a
nyilásaidat bevarrhatja; ma, a keze alatt, alig vagy egyéb egy rakás
széthullandó matériánál, harmadnapra pedig már fönszaladgálsz, emberül,
homo sapiensül!… Karácsonyra egyszer fonográfot vettem a kicsinyeimnek.
Egészen durvát, csak játszanivalót, néhány koronáért; lomha acélrugóra
járt, a membránja egy lap celluloid, a közepén bádoglegyecskével – s
mindazonáltal ez az otromba szerszám a ráhuzott épp ily kevéssé finom
kaucsukkürtőről gyönyörüen leénekelte a leggyönyörübb énekesnők
leggyönyörübb nótáit, az emberi hang, a mi nemes, különös, legsajátabb
és leglelkünkből szakadt emberi hangunk minden édes sajátosságaival. Egy
pár órát forgatták a gyerekek, forgatták is, nyaggatták is – végre
elszakadt a lószőr, mellyel a rugó a hengert hajtotta. A kis fiam
egyszerüen spárgát kötött a helyébe, jó egy pár helyütt összecsomózva.
Majd a légy vált le a membránról, csak enyvvel volt odaragasztva – s a
kis leányom nem sajnálta a nyálát, hogy visszaragassza. Végre az egyik
kaucsuk-kürtő is megrepedt, még pedig a legremekebb szopránnótás, mintha
villám szaladt volna rajta végig. Nos: mindez nem tette egészen tönkre;
mind e balságok, belenyulások és helyettesitések után az eredendőnél is
durvább masina, ha valamivel náthásabban és nyekergőbben is, de még
mindig emberien, még mindig édesen dalolta el a legédesebb énekesnő
legédesebb nótáját. S mind, akik énekelünk és beszélünk s gondolkozunk
és érezünk és élünk: mind ilyen durván összerótt masszák vagyunk, a
legtervtelenebb, a legöntudatlanabb, a legképtelenebb s a legpocsékolóbb
ácstól, a természetes kiválástól találomra összeillesztettek!
⦿
Mintha egy képfaragó esnék neki vakon egy tönk agyagnak és
jobbról-balról ütné és pofozná, – ami ez atyai kéz alatt kiformálódnék,
az és ilyenek vagyunk és igy lettünk mi, valamennyien, akik élünk, és
minden, ami van.
⦿
Hol kezdődik az áldozatra való készség? Semmi esetre sem ott, ahol
valami áldozattal adózom, mert ez néha nem is oly nagy áldozat, jobban
mondva: ami áldozatnak tetszik, valójában nem az, mert a feláldozottat
lehet hogy szivesen áldozom, csak hogy ne kelljen áldoznom, teszem,
nyugalmamból, kényelmemből, szemérmetességemből vagy gyávaságomból.
Igazában csak az az áldozat s a más iránt való áldozó készség, ha más
miatt vagy a más javáért olyasmit türök vagy cselekszem, amire a magam
kedvéért, a magam érdekéből nem tudtam volna magamat rászánni. Ha teszem
az amugy is fukar vagy igénytelen vagy az életen nem csüggő ember
akárkik kedvéért még többet koplal vagy még kevesebbet fürdik, vagy
megöli magát, hogy a biztositási dij nekik jusson: az még nem áldozat.
De hogy a szemérmes és büszke férfi, aki a maga haladása kedvéért a kis
ujját sem mozditotta meg soha, akár a saját gyerekei kedvéért is
kilincseljen és előszobázzon: az a legnagyobb önfeláldozás, amit el
tudok gondolni. Azt hiszem, az anyai szeretet azért olyan magasztos,
mert majd csupa olyan áldozattal jár, amit az asszony a saját maga
jóvoltára sohasem vállalna.
⦿
Mit mondana vajjon a komoly szándéku fiatal ember, ha a jó házból való
fiatal leány igy szólna hozzá: Mondja, kérem, hogy’ tudna velem meglenni
egy egész hosszu életen át; hogy tudná, mint mondja, nevét és becsületét
rám bizni, és tudná, mindenesetre, a sorsa egyik fő alakitójának
megtenni: ha valóban oly buta liba, oly értetlen állat, oly semmit meg
nem látó, észre nem vevő, s vér és akarat nélkül való ábránd-masina
volnék, amilyennek mutatnom kell magam, hogy el merjen venni, s meg
merjen tenni társának egy egész hosszu életre, neve és becsülete
őrzőjének, és sorsa egyik fő alakitójának?
⦿
Nem igen van emberi cselekvés, mely előtt szóban kevesebb, cselekvésben
több tisztességet tennénk, mint az evés. Az evés külsőségeiben való
szertartásosságnak meg vannak a maga kiadós okai. Kevesen gondolnak
arra, mikor az ember emberi voltának valami jelképét, a kimüveltségnek
valami ismertetőjét keresik s önkéntelen elégedetlenséggel látják a
válogatást a tüzre, a beszédre s az irásra korlátozva, amik – szó sincs
róla – nagyszerü, de az emberhez végre sem hozzánőtt kitalálások –
kevesen gondolnak, mondom, arra, hogy mindezek szinte keveset jelentenek
ahhoz a sajátosan emberi s a müveltség legnagyobb javát jelentő
vivmányhoz képest, hogy az ember az ő táplálékát békességben költheti
el. Micsoda nagyszerü java az emberi összetartásnak, hogy kialakitott
egy állatot, éppen az embert, mely evés közben nyugton marad, mert nem
kell attól tartania, hogy az étellel való elfoglaltsága, az evés miatt
való gondatlansága közepett valami más állat rávetheti magát s megölheti
vagy legalább is elragadhatja tőle keservesen megszerzett falatját! Az
állatok erőmozdulatai ideges kapkodássá és rángatódzássá fejlődtek el,
egyfelől az éhség mohóságától, a gyilkolás küzdelmétől és dühétől,
másfelől azonban a zsákmány elköltése alatt érzett állandó félelemtől.
Csak az egy ember tud méltósággal enni, s a parasztnak ájtatos és
meggondolt evésén még frissen megérzik a meghatottság, hogy a
fáradsággal megszerzett ételt legalább biztossságban fogyaszthatja el.
Ha az ember emberi mivoltának kéne szobrot állitanom, nem tudom, Goethet
faragtatnám-e meg annak, vagy valami szép, komoly magyar parasztembert,
amint szépen és komolyan szel egyet kenyeréből, szalonnájából, bicskája
hegyére tüzi, s csöndes félivben emeli szájához.
⦿
Az evésnek, mint jogos szenvedélynek elismerésével még messze mögötte
vagyunk a szerelem ilyen elismertetésének. A szerelemmel szemben még a
komor aszkéta Dante is ellágyult s a legédesebb gyengédség aranyosan
átlátszó szavaiban őrzi meg a Paolo s a Francesca bünös szerelme
emlékét, mint ahogy a borostyánkő megőrzi a belekeveredett szerelmes két
aranylegyet. Szeretni szabad s méltó az emberhez; mentül több bünnel és
képzelettel történik, annál komolyabban s annál több tisztelettel
szemlélik. Ám étel s ital dolgában még mindig a félvállról való vétel a
kötelesség, s aki mégis komolyan veszi, annak ezt önnönmaga megvetésével
kell jóvátennie, tiszteletét s áhitatát maga is csak mint bocsánandó
gyengeséget emlegetvén.
Pedig ez a bün, mert barbárság: ez a megvetése az ételnek. Hiszen
nyilvánvaló, hogy az étel s a szerelem természettől fogva egyenlő rangu,
sőt, valójában, ugyanazon természetü folyamat; az ételnek, mint a
szerelemnek, meg vannak a maga magasztosságai, misztikumai, s az emberi
mivelődés legmisztikusabb s legmagasztosabb jelenségeiben: a vallásos
szertartásokban talán még nagyobb is a szerepe, mint a szerelemnek. A
keresztyénség az ő minden spiritualizmusával sem tudta az emberi
természetet mivoltából kiforgatni, s a középkori katholicizmus az ő
baráti és apáca-aszkétizmusa közben szinte buján és kéjelgően volt
átszőve a szerelem s a táplálkozás motivumaitól, mint aminő a Krisztus
állandó vőlegénysége, az egyház anyai méltósága, az urnak teste, mely
ostya formájában vétetik. Nem nehéz e jelenségekben régi kultuszok
nyomára bukkanni: szüzeknek valóságos feláldoztatására, vagy ami épp ily
gyakori: testi szerelem cselekedeteivel való isteni tiszteletre, és
mindenekfelett ételáldozatokra, melyek vagy mint a mennyei hatalmak
számára rendeltetett táplálék égettettek el, vagy a papoktól
elfogyasztatván, egyengették az utat a mennyei üdvösség felé.
⦿
Azt már csak nem lehet eltagadni, hogy velejében a keresztyénség zsidó
kitalálás, sőt tipikusan zsidó, valóságos kvintesszenciája a zsidó
léleknek. Örök kár, hogy a kicsiny, elzárkózó, fogyaték erejü nép nem
maga terjesztette és fejlesztette; hogy csak gondolatát pedzette meg, s
gyakorlatát a középkor barbárjai állapitották meg. Igy hajtotta végre
Napoleon is a liberálizmust – és meg is látszik a liberalizmuson.
⦿
Drága, bölcs és csupa életismeret a katholicizmusnak az uristen előtt
való szószólókba vetett hite. Mert ő szent felsége előtt, az ő
mindenhatóságában, minden egyformán semmis és jelentéktelen, még az
emberi sziv is, minden félelmével és töredelmével. Ám isten fia, ki
emberré lett, a szent szüz, ki tele van anyai szeretettel, vagyis
drágálatosan magasztos kicsinyeskedéssel, a szentek, akik az ember
emberi mivoltának minden iskoláját megjárták, mielőtt az üdvösség
felmagasztosultságában bevonultak: ők mind emberek, s mivel nem idegen
tőlük semmi, ami emberi, szükséges és alkalmas szószólók a legfőbb biró
előtt, aki előtt idegen minden, ami emberi.
⦿
A hitből kinőtt, a valláson tulnőtt görög bölcsnek csak gunyos és lenéző
szavai voltak a multak baromi istenségei számára. A mai bölcs pedig,
mentül jobban elhalványodik hite, annál gyengédebb kegyelettel csügg a
názáreti Jézus alakján, s a szociálista Marxot vagy az anarchista
Reclust, aki nagyon szivébe zárja s örök dicsőségbe akarja emelni: azt
mondja róluk, hogy krisztusi férfiak.
⦿