Feljegyzések - 04

érezni ugyanannak a Sanyikának érezte magát, aki annakelőtte volt.
Semmivel sem erősebbnek, semmivel sem okosabbnak. S örülni sem örült
annak, hogy nagy. Odakünn sütött a téli nap s bundás szép nénik s
felparádézott kis gyerekek sétáltak az utcán. De neki olyan volt a
kedve, mint mikor esik az eső és fuj a szél.
Átment a harmadik szobába, amelyik az ő szobája volt, meg a Mancikáé.
Nem kellett felágaskodnia a kilincshez, inkább le kellett nyulnia, hogy
megnyomhassa. A hintalovon egy kis fiu ült, akkora, mint nemrég még ő
volt s ezt mondta neki: isten hozott, apikám! A főzőedénynyel pedig ott
játszott a Mancika, aki most tanul a frajlájntól németül s az is azt
mondta neki: Guten Tag, Pappa, was hast du mir gebracht? Odament a
szekrényhez, hogy levegye a polcról a csokoládét. De ott állt anyika és
az ezt mondta: Ugyan, Sándor, hogy lehet öreg napjaira ilyen torkos?
Csak nem eszi el a gyerekei elől a csokaládét?
Azt is mondta Sanyika:
Kérem, Sándor, adja ide a konyhapénzemet!
Sanyika benyult a belső zsebébe s kihuzta a bőrtárcát. Kinyitotta, de
abban csak két névjegy volt, aztán egy piros kártya meg egy barna
kártya, három postabélyeg, de semmi pénz. Anyika elkezdett sirni és azt
mondta:
Hiszen magának már megint nincs pénze! Nyilván elkártyázta a kaszinóban!
Menjen a hivatalba és keressen pénzt!
Sanyika busan kiment az előszobába és felvette apika bundáját és kemény
kalapját, ami éppen jó volt neki. Egy ember állt ott s a kezében valami
irást tartott. Kérem, nagyságos ur, ezt a kis számlát hoztam, azt
mondta. És Sanyika azt mondta neki, hogy nincs nálam apró, jöjjön
máskor. És az ember haragosan morgott, becsapta az ajtót és Sanyika igen
félt tőle, pedig nagy volt.
Az utcán sok emberrel találkozott, aki mind ismerős volt vele és azt
mondta: Az isten áldja meg, Winkler ur, mi lesz már azzal a pár
forintomal? Vagy azt, hogy: Az isten áldja meg Winkler ur, segitsen
rajtam, mert nem tudok enni adni a gyerekeimnek. Sanyika ugy félt tőlük,
mint a tüztől, pedig nagy volt. A villamoson is pénzt kértek tőle; amit
játékokat meg akart venni, azért mindenért pénzt kértek, pedig az
aprópénze mindjárt az elején elfogyott. Mikor megállitotta az embereket,
hogy kérjen tőlük, azt mondták: Nem takarodik? Mindjárt bekisértetem a
rendőrrel! Sanyika azt mondta: de kell csokoládéra, meg zöld borsóra a
kis fiamnak, meg a kis lányomnak. Ők meg azt mondták: minek a szegény
embernek gyerek? És mind akartak tőle valamit és mérgesen néztek rá, ha
nem tette meg.
A hivatalban, az első szobában ott állt a János szolga és azt mondta: Az
isten áldja meg, Winkler ur, miért jár be ilyen későn? Az öreg már
háromszor kereste. Sanyikának, pedig nagy volt, ugy dobogott a szive,
mint mikor a kéményseprő azt mondja, hogy: jó napot, nem füstöl a
kályha? Sanyika levetette apa kabátját s beült a szobába az
iróasztalhoz. Egy szakállas, pápaszemes ember jött ki hozzá és az azt
mondta: Ha ez még egyszer előfordul, akkor le kell mondanom az ön
szolgálatairól! Sanyika ugy érezte, hogy ezt az embert meg kellene
verni. De semmi erőt nem érzett magában, inkább sirni szeretett volna,
de szégyelte magát.
Aztán elkezdett irni és számolni. Tudott. De nem örült neki, inkább
fáradt volt tőle. Az ujjai meggémberedtek s a számok összefolytak a
szeme előtt. Igen szeretett volna a Mancikával játszani.
Haza is ment. A kapuban kinn állt a házmester és azt mondta: Jó, hogy
jön a nagyságos ur! Most vittem fel a doktor urat; a Mancikát meg az
Anna vitte el az öreg nagyságáékhoz. Ugy látszik, baj van a kis fiuval.
Sanyika rohanva ment be a gyerekszobába. A kis ágyban ott feküdt a kis
fiu és nem lehetett ő vele sem játszani. Piros volt a képe és zihálva
pihegett. Anyika tágra nyilt szemmel nézte a doktor bácsit, aki az ablak
felé tartotta a lázmérőt és csóválta a fejét. Sanyika rémülten vonta
félre egy sarokba.
Doktor bácsi, inkább keserüt gurgulyázok, inkább megiszom az orvosságot,
inkább megeszem a sárgarépát és nem játszom a virgácscsal és a
Mikulással, csak ez a kis fiu ne legyen beteg és még egyszer rám
nevessen! Nézze, doktor bácsi, én most nagy vagyok és mindent
megtehetek, amit akarok és nem kell félnem senkitől. Mondja meg, hogy
mit tegyek, hogy ez a kis fiu meggyógyuljon!
A doktor bácsi csak csóválta a fejét és azt mondta: Kedves barátom, itt
te nem tehetsz semmit. Férfi vagy és el kell viselned, amit a sors rád
mért!
Sanyika irtózatos nagyot kiáltott és sirva borult le az asztalra, olyan
erősen, hogy megütötte bele a homlokát. Odakapott és körülnézett. A
bőrszékben ült apika iróasztala előtt s megint olyan kis fiu volt, mint
mikor utóljára játszott itten. Mellette állt anyika és nevetve kapta föl
a karjába. Az mondta: Megütötted magad, Sanyikám? Látod, mondtam, hogy
játszszál inkább a magad asztala előtt – ráérsz még itt ülni, majd ha
nagy leszel! Rosszat álmodtál, hogy igy felijedtél?
Sanyika nem felelt, csak szorosan átölelte anyika nyakát. Anyika átvitte
a gyerekszobába s odaemelte a szekrény polcához, hogy maga vegyen a
csokoládéból. Mancika a főzőedénynyel játszott s apika is ott állt a
szekrénynél. Sanyika letört egy darabot a csokoládéból, de nem ette meg,
hanem apika szájába dugta. És azt mondta:
Egyél, apikám, ne félj; nem eszed el a gyerekeid elől!


NÉPEK ÉS HELYEK

A japán pörgettyü
(1904.)
Csuzima után három nappal, mikor kiderült, hogy Togó már nyolc hónap
előtt arra és a szerint készülődött, hogy a balti flotta kénytelen lesz
a koreai szorosba bekerülni s ő ott két tüz közé veheti – a világ
legnagyobb tengeri diadaláról szóló hirek olvastára, arra az adatra,
hogy az öreg japán békésen átaludta a csata előtt való éjszakát, hogy a
csatában tengeralatti hajók voltak a döntők s a japán flotta hetekig
tudott a muzampói kikötőben lappangani a nélkül, hogy a mai
hirszolgálatos világban azt valaki is megtudta volna: a csata
rémképeitől népes álmaim közepett, hirtelen felbukkant előttem annak a
fiatal japán ujságiró kollégának a képe, ki a saint-louisi japán
kiállitás egyik padján mosolyogva fogadta felkinált szivaromat és lelkes
bókjaimat:
– Köszönöm, köszönöm, nemzetem nevében, a magam nevében – de mondja,
kérem, miért tekinti kegyed azt olyan rettenetes geniálitásnak, hogy a
mi fajtánkbeli emberek, akik elvégre szintén emberek, sőt kulturemberek,
meg tudják tanulni és csinálni mindazt, amit meg tudnak tanulni és
csinálni a fehér hajóácsok, vegyészek, asztalosok és admirálisok?!
Csakugyan, miért tekintjük annak? A japán, ez most már bizonyos, igen
geniális fajta. De ez a geniálitás: ez miért volna csoda? Ez a hit s ez
a csodálkozás nyilvánvaló kulturgőg a mi részünkről, – tudománytalan
elfogultság, mely a kulturának csak egy formáját hajlandó elismerni: a
nyugatit. Egyben magunknak is eléggé való meg nem becsülése. Mert
kétségtelen, hogy a nyugati népek is igen-igen geniálisak voltak, hogy
az ezer usque ezerötszáz év alatt, melynek előtte javarészt vérivó és
félig-meddig barlanglakó vadállatok voltak, akik sokkal nagyobb kinnal
és sokkal értetlenebbül ileszkedtek bele a pusztuló görög-római-zsidó
kulturába, mint ma a japánok a virágzó európa-amerikaiba: hogy ez idő
alatt kitalálták, kifejlesztették s életük részévé tették mind a
csodálatos tudományokat és készségeket, melyeket a boldog japánok
negyven év óta azon készen és kidolgozottan vehetnek át, tisztára mint
megtanulni való és meg is tanulható ügyességeket. Amit egyszer Disraeli
vetett oda gőgösen az ő zsidó voltára célzó angol uraknak, hogy: igenis
zsidó vagyok, vagyis az én őseim már királyok, költők és hadvezérek
voltak olyan időkben, mikor az urak apái még füvet ettek és négykézláb
jártak: az áll nagyjában a japán-európai viszonyra is, ám – ezt nem
szabad elfelejteni – legalább is akkora dicsőségére az angolnak, az
európainak, az amerikainak, mint a zsidónak vagy a japánnak. Mert mentül
igazabb, hogy a mai európai és amerikai népek még gyámoltalan vadállatok
voltak olyan időkben, mikor a zsidók, az indusok, a kinaiak s a japánok
már emberek és müvelt emberek voltak, annál nagyobb dicsőségük e
vadaknak, hogy – történelmi szemmel nézve igen rövid idő alatt s a régi
kelettől és Rómától meg Athéntól átvett müveltségnek igen kevés
segitségével, sőt ettől sokszor mint békótól szorittatva: mégis olyan
hatalmas müveltséget és életre való készséget tudtak kitalálni és
kialakitani, melyeket náluknál sokszorta régibb és sokkal régebben
müvelt népeknek meg kell tanulniok s mintegy uj bőr gyanánt kell a maguk
régi, tisztes, megszentelt bőre helyett magukhoz váltaniok, hogy a
történelem versenyében megállhassanak vagy éppen győzedelmesek
lehessenek. Ennyiben tehát nem volt igaza az én mosolygó kollégámnak.
De viszont mosolygásában igaza volt – maga ez a mosoly már testet öltött
igazság volt. Ahogy a mai japán mosolyog, még a hordárja, a pincérlánya,
a cirkuszbeli akrobatája is, akikkel a Japánt nem is járt nyugati ember
találkozhatik már hol itt, hol ott, Európában és Amerikában: ugy csak
olyan emberek mosolyoghatnak s ilyen beszédes némaságba csak olyan
emberek izomzata tud szétszaladni, akiknek már hetvenhetedik öregapjuk
is lelki életet élt s ennek testi kifejeződésében eljutott legalább is
addig a kezdőfokig, ahol a müvelt ember a többi állatoktól, a nevetni
nem tudóktól s a többi emberektől, a csak röhögni tudóktól,
elkülönböződik. Nem vagyok gyerek s nem gondolom, hogy minden japán
ember csupa nemesség és csupa költészet. Sőt a japán mosolyt sem
szeretem: mindig egy igen kevéssé magasrendü férfiunak, az osztrák
Körber doktor ur ő excellenciájának mosolyára emlékeztet, a tipikus
Streber és Schleicher bürokrata mosolyára. De végre is a Streber, a
Schleicher, a bürokrata is kultur-produktum. Azt sem mondom – bár senki
az enyémnél értékelőbb szemmel nem nézi a japán müvészetet, a japán
kertészetet, a japán fegyelmet és emberséget – hogy a régi, 1868 előtti
japán kultura tulságosan magasrendü kultura lett volna. Akik a
politikában csak a hübérségig, a hadi technikában csak a dárdavetésig,
az élet értékelésében csak az öngyilkosságig tudtak a maguk erejéből és
ázsiai szomszédaik iskolájában eljutni, azoknak kulturája nem a
legmagasabb rendü. De volt kulturájuk és pedig rég időktől fogva s e
kulturának, ha nem is a legmagasabb rendü, véghetetlen nevelő hatása van
nemzedékről nemzedékre, még testi nevelés dolgában is. A nyugati ember
előtt ez akkor világosodik meg, ha elnézi a cirkuszban a japán
birkozókat, akrobatákat és szemfényvesztőket. Démoni, kisérteties,
majomszerü készség és ügyesség ez, melyhez képest a nyugati mozdulat s a
nyugati izomzat esetlen, otromba, nyers és kidolgozatlan. (Mellesleg
szólva: a majomszerüség nem szól ellenem; a maga kulturájában, a fán
való mászkálásban és ugrándozásában a majom is kulturállat, és
szervezete sokkal tökéletesebben hozzáalakult ehhez az életmódhoz, mint
nekünk, ősi fáinkról talajra leszállott félmajmoknak, kiknek teste még
mindig nem eléggé alakult hozzá a földön, völgyön és hegyen való
járáshoz és éléshez.) Mikor a japán akrobata egy kifeszitett vékony szál
fonálon ugy szalajtja végig a szabadon forgó s éles hegyü pörgettyüt,
ahogy a mi gyerekeink az ő csigájukat sik földön sem tudják, vagy ahogy
ugyanilyen vagy egyéb efféle ügyességekkel remekel az indus
szemfényvesztő: mondom, a nyugati vagy nyugatra sodródott ember előtt
hirtelen megvilágosodik, hogy e testi ügyességnek e népekben hatalmasan
s ezredévek óta nemzedékekről nemzedékekre szálló hagyomány és
foglalatosság gyakorlatában kidolgozódott testbeli dispoziciója és
készültsége van meg, mely képessé teszi őket arra, hogy bizonyos
technikákat és ügyességeket, melyeket nem ők találtak ki, mégis, ha
azokat készen és kidolgozottan átvehetik és átérthetik, talán még jobban
és még ügyesebben gyakorolhatnak, mint azok a népek, akiknek géniusza e
mesterségek, e készségek és szerkezetek kitalálásában remekelt. Már 1868
előtt is, mielőtt az európai müveltséget átvették, a japánok teméntelen
idők óta iparüző, kereskedő, müvész, katona, filozófus és álladalmi
életet élő nép voltak. Kifejlődött bennük, óriási és roppant régi
gyakorlat révén a számitás, a higgadtság, a fegyelem, az összetartás, az
önmegtagadás, a testi ügyesség, a szerszámokkal való bánni tudás
tulajdonsága és képessége – tulajdonképpen sokkal erősebben, mint
náluknál sokkal rövidebb ideje kulturéletet élő nyugati népekben. Mikor
tehát hirtelen átvették a nyugati kulturát s a nyugati technikát,
melyeknek gyakorlásához éppen számitás, éppen higgadtság, fegyelem,
összetartás, önmegtagadás, testi ügyesség, szerszámokkal való bánni
tudás és egyéb ilyen tulajdonságok és képességek kellenek, melyek az ő
rég kidolgozott testükben és lelkükben tulajdonképp sokkal magasabb
fokon vannak meg, mint a nyugati testekben és lelkekben: éppen nem
csoda, hogy ezek a roppant ügyes, értelmes és fegyelmezett emberek, ezek
a végtelenül gyakorlott birkozók, dárdavetők, takácsok, csontfaragók,
kereskedők, politikusok és filozófusok csak olyan, vagy akár jobb
hajóácsok, vegyészek, gépmunkások vagy admirálisok, mint a mi nyugati
ilyen mesterségbeli embereink. A muszka generálison meglátszik, hogy
apái, nem is nagyon rég, földmives parasztok voltak, kiknek elméje nem
sokat élesedett, teste semmi finomabb vagy pepecselőbb munkában nem
gyakorlódott, – a japán bakán meglátszik, hogy ősei teméntelen idők óta
kertészek, kalmárok, katonák, takácsok, nyergesek, szijgyártók,
esztergályosok, selyemhimzők s mi egyebek voltak, kiknek elméje
megélesedett, teste kiügyesedett, lelke tudatossá edződött e régi nagy
iskolában.
S meglátszik az orosz-japán háborun is. S mint ahogy meglátszik a
kinaiaknak: nem ugyan háboruin, mert ebben tökéletlenek, de például
diplomáciáján, melynek atyamestere, az öreg Li Hung Csang, az egyetlen
eleven ember volt, aki a mi Andrássy Gyulánkon kivül a nyugat nagy
Bismarckjának imponált. Gondoljuk el, hogy Magyarországot ma hirtelen
tenger folyná körül s ezer esztendőre elzárna bennünket a többi világtól
s annak tudomása elől. Ezer év mulva aztán hirtelen rajtunk ütne az
idegen világ, mint ahogy rajtaütött 1868-ban Japánon. Ha ez ezer
esztendő során a mi enclavénkban kifejlődött vagy tovább fejlődött
bizonyos müveltség s e müveltséggel bizonyos testi és lelki
diszpoziciója az embereknek: akkor ezeken fordulna meg, hogy az uj
világban meg tudnánk-e állani. Ha az a világ vizen járó lesz: nagy
könnyüségük lesz benne a tiszai és dunai halászoknak. Ha az a világ az
intenziv földmivelés világa lesz: nagy helyük lesz benne a bolgár
kertészeknek. Ha a világ ravaszkodó és marakodó világ lesz: nagy erővel
állatnak meg benne bennünket a mai fiskálisok késő unokái. És igy
tovább.
Ezek a japán generálisok és admirálisok szakasztott ugy kormányozzák a
hadi kockát, mint a japán ügyeskedők a cirkuszi pörgettyüt. Ez azonban
kevesebbet von le a japán generálisok és admirálisok érdeméből, mint
amennyire önkéntelen kalapot emeltet velünk a japán pörgettyü előtt.

Konstantinápoly
(1903.)
Aki meg akarja érteni a búr háborut, nézzen le egy kicsit
Konstantinápolyba. Két világrésznek természettől fogva legtökéletesebb
kikötője, legalkalmasabb stratégiai pontja, legkinálkozóbb diplomáciai
fókusa. S erre a pontra ráfekszik ez a boldogtalan nép s mig maga
hasznát nem veszi, a világ használata elől is elzárja. Amig csak itthon,
ujság vagy könyv papirján látod ezt, talán nem izgat, sőt igazában
tudomásul sem veszed. De ha odalenn a civilizálatlan állapotok apró
tűszurásai formájában a magad bőrén tapasztalod; ha, aki Európában
megszoktad magad körül az uraság s a hatalom egyszerü formáit, odalenn
népet látsz, mely sem élni, sem meghalni nem tud; birtokban levőket,
akik maguk érzik magukat zselléreknek; derék, tisztes, jóságos
embereket, kik mégis gazabb dolgokat követnek el a legsötétebb
orgyilkosnál s mig egyfelől hatalmuk végtelen, másfelől kevesebb
biztonságban élnek a mezei nyulnál: önkéntelen feltámad benned az érzés:
nem, ez tovább igy nem maradhat. Ez az érzés uralkodik nemcsak az
ideszámüzött európain, de az ide bebörtönzött törökön is. (Ez betü
szerint igy van; utlevél nélkül Törökországból kijutni nem lehet s török
alattvaló, főképp, ha előkelőbb ember, csak a szultán kegyelméből kap,
ha kap, utlevelet.) Beszélni nem igen mernek; aki szabadabb szót ejt,
arról biztos lehetsz, hogy agent provocateur, ki meggondolatlan
nyilatkozatokba akar beugratni. De szemük, mialatt a mélyén ott lakozik
a kiirthatatlan gőg, megvetés és kicsinylés a tisztátalan nyugat ellen,
egyben szinte könyörgő kutyaalázatossággal kémleli a legkisebb,
legjelentéktelenebb, leggyanusabb ismeretlenségü nyugatiban az illető
európai nemzet fiát: nem volnátok hajlandóak elfoglalni bennünket?…
Arról a kiszolgáltatottságról, melynek érzése a törököt föl a
legmagasabbig egyaránt eltölti, a mi európai lélektanunknak kategóriája
nincsen. A Mencsikovok s egyéb muszka ügyvivők, kik felöltőben s
lovagkorbácscsal viszik föl a szultánhoz az ultimátumot: a török és
Európa között ezek szabták meg az összefüggés formáit. A száz év alatt,
mely óta a török ki van szolgáltatva minden idegen hatalomnak, s csak
abból tengeti életét, hogy ezek egymás közt nem tudnak megegyezni: a
mások könyök- és ököljogának elismerése mélyen belevájódott a török
idegekbe. Annyira elismerik maguk fölött a tolakodás, a bitorlás, a
jogtalan követelődzés s az illetéktelen beavatkozás jogát, hogy
önkéntelenül lenézik azt, aki nem akar tőlük semmit. Nincs az a
jelentéktelen idegen, ki, ha csak egy kicsit ügyes és erőszakos, odalenn
figyelmet ne tudna kelteni maga iránt, meghallgattatást ki ne tudna
erőltetni, s pénzben vagy egyebekben bizonyos fokig el ne tudná érni,
amit tervelt. S igy is fogadják az idegent; udvariasan, előzékenyen, nem
röstellve másfél órás vagy akár félnapos beszélgetéseket sem, csakhogy
kikémleljék: mit akar voltaképpen, miért jött ide, ahonnan csak
elkivánkoznak az emberek? Pénz kell neki? Ordó kell neki? Vagy még több
kell neki? S ha ugy tesz, mint ha semmi sem kellene neki: akkor ez
nagyon veszedelmes ember lehet – isten tudja, mi kell neki! Ám ha
csakugyan és valósággal nem kell neki semmi, akkor szamár és senki,
akivel kár volt másfél órát vagy egy félnapot ok nélkül elfecsérelni…
Mialatt gondos baráti kéztől kalauzoltatva gyönyörüséggel s utálattal
eltelve botorkáltam Konstantinápoly végtelen szépsége s feneketlen
szennye közepett, egyre Gobineau József grófra kellett gondolnom, a
leggyönyörübb lelkek s a legnagyobb tévedők egyikére, akikért olvasni
megtanulni érdemes. Őtőle származik az a fogyatékos elmélet, mely a
történelemben tisztára fajok harcát látva, egyformán lelkes követőkre
lelt a kapkodó dilettánsban, Houston Stewart Chamberlainben, s a kiváló
tudományos elmében, Gumplowiczban. Gobineau néhány évig a francia
császárság követe volt Teheránban, s ha valahol, ugy keleten támadhat
föl az emberben a kulturképtelen fajtákról való elmélet és meggyőződés.
Szó sincs róla: ez az elmélet egyoldalu és elfogult, s az emberi
természet abbeli egyoldaluságából és elfogultságából fakad, melylyel az
értelmességnek s a müveltségnek csak egy formáját hajlandó ilyenül
elismerni: a magáét. De bizonyos, hogy minden fajnak, vagy legalább is
fajcsoportnak megvan a maga sajátos, önnön képére teremtett kulturája; e
kulturák közt eltagadhatatlanok a fokbeli különbségek, és – itt a
bökkenő – az idegen, magasabbnak tetsző kultura végtelen nehezen
ragasztható csak fokbeli folytatásul, szerves továbbfejlődésül az
ugynevezett alacsonyabbra. Talán mert ez a fokbeli különbség igazán csak
látszólagos? Talán mert ez az alacsonyság valóban csak az idegen szem
optikai csalódása? Roppant nehéz az ilyesmiben itélni, mert éppen ebben
a pontban kivétel nélkül mindnyájan érdekelt felek lévén, egyben
elfogult birák is vagyunk.
Olyan állapotok, vallásiak, gazdaságiak, társadalmiak, mint a mai
kinaiak, perzsák vagy törökök, fennállottak Európában is, századokkal
ezelőtt; Olaszországban még idegen-uralom formájában is. De mig ezekből
a mai jobb állapotok ellenőrizhető természetes fejlődés utján lettek, s
mig e fejlődés folyamán a legtökéletesebb termékenyitő képességgel
hatottak egymásra a legkülönbféle kulturák és kulturfokok: ezek a keleti
állapotok a legkisebb fejlesztő reformkisérletet is kilökik magukból,
mint a test a szálkát, s az állandó idegen befolyás csak állandó
megmételyezés formájában hat rájuk, termékenyités nélkül. Egy kivétel
van csak: Japán – s éppen a japániakról sütik ki, hogy más fajta, mint a
kinaiak… Sietek mindehhez hozzátenni, hogy én mindebben a kabbalában és
hókuszpókuszban nem hiszek; az állitólag kulturateremtő árják közül ma
az indusok s a perzsák épp oly kulturképtelenek, mint a török; hajdanta
meg Babilontól Kordováig s Granadáig a ma kulturképtelen fajok voltak a
müveltség megteremtői. A klima s a föld sem teszi; hiszen a mai kelet
helyén volt a hajdani Ninive, Alexandria és Bizánc. Azt pedig egy percre
sem szabad elfelejteni, hogy a mai keleti szenny és gyámoltalanság
hajdani nagy müveltségről való leszorulás, mig a mai nyugati tisztaság
és szépség nem rég volt vadságból való feltörekvés. Még egyszer mondom,
hogy csak az idegbeli elfogultság optikai csalódásában támadhat föl az
emberben az egész faj-elmélet, de még egyszer hozzá kell tennem, hogy
nem csoda, ha föltámad. Magamban különösen két helyt támadt föl, azon
percekben ellenállhatatlan erővel. Az egyik hely a Validehán volt, a
konstantinápolyi perzsák hitközségi háza, melynek tágas udvarán
játszódott le a perzsák Ali-gyászoló rettenetes vérünnepe, amelynek
során a hivők csoportonkint és imádságos taktusra körbejárva, kik a
mellüket döngetik, kik lánc-korbácscsal ütlegelik mezitelen hátukat, kik
éles handzsárral sebzik meg kopaszra beretvált koponyájukat. Hogy maga
ez az önkinzás igazában való mechanikus és egy kicsit komédiás
megszokottságához képest mily aránytalanul megrenditően és idegbontóan
hat az európaira, arról ne szóljunk. De érdekes volt megfigyelni, hogy
ez az ünnep szemmelláthatóan a legnagyobb előkelőség, disz- és
pompakifejtés jegyében állott; a perzsa sah képviseletében nézője volt a
perzsa követ is; végignézte javarészt a diplomáciai kar is, élén
Szinovjev orosz nagykövettel, Konstantinápoly koronátlan urával. Nos: a
máramarosi zsidó-iskolák köztisztasági, kövezeti és izlésbeli
állapotaihoz kell átnyulni, hogy némi fogalmunk lehessen arról a fajta
pompáról, izlésről és előkelőségről, melyet e legfőbb ünnepükön a
Hafizok s a szőnyegköltők fajtája kifejtett. Az egyik handzsáros
tulságos buzgalmában akkorát talált magára vágni, hogy a koponyacsontja
berepedt; másnap, ugy hallottuk, bele is halt. Ez az ember azon véresen
és kábultan egy olyan helyiség lépcsőjére ült le haldokolni, mely fölé
tulzás és hizelgés lett volna W. C.-t irni – és szemmelláthatóan nem
hatott rá: sem az irtózatos bűz, sem a közeledő halál… A másik hely a
szultán kincstára volt, melyet a gavallér és vendégszerető nagyur külön
engedelemmel nyittatott ki a magyar utasok számára. Tudnivaló, hogy ez a
hely a világ egyik legmesésebb értéktára s a kapujánál lázas
meghatottsággal türelmetlenkedő utas önkéntelen az Ezeregyéjszaka
csodabarlangjaira gondol – büvös ragyogásukra, szemkápráztató
fénytengerükre. Nos, a kapu megnyilik, s az idegen két-három sötét
szobán botorkál végig; linoleummal átvont keserves falépcsőkön, s
kényelmetlenül elhelyezett üvegszekrények között tekintetét közömbösen
futtatja végig egy huszonhét krajcáros bazáron, melynek egyes
darabjairól utólag hiába állapitja meg, hogy ha nem is az izlésnek, de
legalább is a pénzbeli értéknek igazán mesés kincsei: a huszonhét
krajcáros bazár érzésétől nem tud megszabadulni. Hiába minden filozófia
– nem tud; sem itt, sem amott; nem, még szemtül-szembe a leghatalmasabb
pasákkal és excellenciás urakkal, sőt… de ne folytassuk ezt a háládatlan
udvariatlanságot.
Ettől az érzéstől, legalább én, egy percre sem tudtam megszabadulni, egy
helyütt sem. Azaz hogy volt egy hely s egy félóra, amikor nem éreztem.
Egy magaslaton állottam, ahonnan feledhetetlen kilátás nyilik két
tengerre s két világrészre, s fölbukkanó történeti emlékezéssel
két-három történeti korszakra. Beláthatatlan messzeségig a természet
tavaszi előkelőségbe öltözött, s az emberi nyomok: házak, kupolák, ez
előkelőséget nem zavarták, csak szinezték. Körülöttem rend, kényelem és
tisztaság, ami nélkül nyugati ember nem tud már ellenni, mert egyben
élete legnagyobb javait is jelképezik: a békességet, a bátorságot, az
igazságot s a függetlenséget. Az életre való jog mámora fogott el s
könnyhullásig megindult meghódolás az emberi nem fönséges erőkifejtése
előtt, mely állati rabságból emberi méltóságba tudott fölvergődni, a
természet szennyéből, vakságából s kegyetlenségéből a müveltség
tisztaságába, tudatosságába s irgalmába. Ez a hely a skutaribeli angol
temető volt.

Belgrád
(1908.)
Béka brekeg, kutya ugat, kácsa hápog, liba gágog, tehén bőg, kecske
mekeg, bárány béget, sertés röfög, gólya kelepel, fecske csipog és kakas
kukorékol. Mindez a hang a hajó fedélzetére hat fel hozzám, part felől,
viz felől, ahogy éjjel, reggelig, Belgrád előtt vesztegelvén, egy tábori
székben elnyujtózkodva keresem az álmomat. Hiába. A szunyogok csipése és
zümmögése elől még valahogy a felöltőm alá bujhatok, de ezek a
rettenetes hangok áttörnek minden posztón és szöveten. S mind ez a
hangzavar, a mocsári és hetivásári faunának ez az egész állati bőgedelme
meghódol az állatok királya, az ember előtt. Tudniillik: a hajó
ebédlőjében egy, egyetlenegy darab ember alszik. Igaz, hogy nagy darab
ember; szőke, kövér; cipőjét, kabátját, mellényét levetette, gallérja
ott piszkollik mellette az asztalon, a pamlagpárnát feje alá tette és
horkol. Horkol, horkol, horkol – vagy, ha ugy tetszik, hortyog. Hortyog
olyan erővel és hatalommal, hogy a hajó velerezeg, remeg és meginog;
ablakai megcsörrennek, ajtai megrázódnak, palánkjai megrendülnek; a
hálófülkékből sápadtan támolyognak fel az emberek s rémülten állnak meg
az ebédlő ajtajánál, hogy félve bekukkantsanak. A környöskörül sikoltozó
állati hangok, melyek mintegy programmzene gyanánt jelentik Szerbia
külkereskedelmét, ugy semmiségbe szégyenülnek e horkolás előtt, mint a
belgrádi földvár, mikor alatta megjelenik a Szamos és a Maros
osztrák-magyar monitor. Visszakúszom a fedélzetre – alvásról szó sincs.
Mellettem egy szerzetes próbált elpihenni – ő is felfohászkodik, s a
partról felható villamos fény mellett dult ábrázattal olvasgat
breviáriomában. Lenézek a partra: a legszomorubb elhagyatottságra,
melyet Kis-Ázsia óta látnom adatott. Hajnalodik, megkezdődik a másnap,
tegnap egész nap lenn jártam a városban, bejártam várát, ligetét,
sétahelyeit, este elmentem mulató kertjébe – azt hiszem, van némi külső
képem róla. Szomoru, szomoru, szomoru. Nyilván bolondság; lenn a part
mentén s felfelé a város hepehupáin a házakban pihenő emberek
alkalmasint vidámak és gondtalanok vagy legalább is nem boldogtalanabbak
a maguk érzésében, mint akármelyik angol vagy francia vagy amerikai
polgár; – mondom, nyilván bolondság, hogy nekem elfacsarodik a szivem,
de elfacsarodik. Valami tragikomikum bánata nehezedik rám s nem tudom
pontosan megmondani, miféle. De olyas, mint mikor forró vasárnap délután
elmegyek a Valeró-kaszárnya előtt s lehallom a magyar bakák nótáját, – a
parasztét, akit itt komisz városi életre fogtak, üres munkába, céltalan
fegyelembe, mely egy harapás kenyérrel, egy ital borral többet nem
termel a világnak. Mily rettenetes ez a mai világ, melyben, hogy egy
nemzet disznót makkoltathasson s a hizót eladhassa: álladalomnak kell
lennie, hadsereggel, minisztériummal, parlamenttel és királyi családdal,
az embereinek kőházakban kell lakniok, az utcáknak rendeseknek kell
lenniök, kell világitás, vizvezeték, utcaseprés, főiskola és miniszteri
felelősség, kell külön óvatosság, hogy az átkozott idegen kémeket, a
követeket és konzulokat valaki le ne találja ütni, mint ahogy
megérdemelnék. Nem szabad sem ugy gyilkolni, sem ugy szeretni, sem ugy
élni, sem ugy halni, mint az embernek jól esnék, mint ahogy ezen az ősi
földön helyes, természetes, hagyományos, megfelelő, egyedül ideillő
volna.
Semmitsem szabad – s ez az, amit a nemzetek s az álladalmak
szabadságának neveznek, s amiért a hős disznópásztorok tőrt, kardot és
puskát ragadtak, amiért a Karagyorgye ágyuja dübörgött, az Obrenovics