Feljegyzések - 01

  
  MAGYAR IRÓK ARANYKÖNYVTÁRA
  XXVIII. KÖTET
  IGNOTUS
  FELJEGYZÉSEK
  BUDAPEST, 1909.
  GRILL KÁROLY KÖNYVKIADÓVÁLLALATA
  IV., VERES PÁLNÉ-UTCA 16.
  IGNOTUS
  FELJEGYZÉSEK
  BUDAPEST, 1909.
  GRILL KÁROLY KÖNYVKIADÓVÁLLALATA
  IV., VERES PÁLNÉ-UTCA 16.
  Nap nyomda részvénytársaság, Budapest
  
  
  ELŐSZÓ
  Mint egyéb könyveim, ez a mostani is ujságiró munkája, vagyis majd
  minden darabja napból szakadt és naphoz kötött.
  Ez nem szégyen s nem titkolni való s épp azért, mikor igy könyvbe való
  illesztéssel egy időre meg akarnám menteni, ami ez irások
  megfigyeléseiben egy napnál vagy két hétnél tovább is igaz maradhat: nem
  igyekszem holmi csiszolással vagy átirással rájuk hamisitani az eredendő
  örökbecsüség mázát. Azt tartom, hogy az efféle ujságirói könyvek olyan
  értéküek, mint az emlékiratok s adataikon s gondolataikon fölül egyik
  főérdekességük (s idő folytával egyre növekvő) annak megmutatása, hogy a
  magát minden időkön tul elfogulatlannak érző értelmes emberben mint
  elegyül e függetlenség a legsiralmasabb divat-rabsággal.
  Az itt következő felfogások nem egyjén magam is tul vagyok már s az idő
  s a fejlődés nem egyre rácáfolt. Hol és mire, azt a figyelmes olvasó itt
  is, ott is megtalálja, de, mondom, nem érdekesség nélkül való, (bár a
  csalhatatlanság szinétől ugyancsak megfosztja az irót) elmulatni azon,
  hogy mi mindent nem látott meg, ami orra előtt volt s mit vett biztosra,
  amit képtelenség volt várnia. Nem mentségül mondom ezt, csak
  magyarázatul s nem mentségül tettem – csakhogy az olvasónak
  magyarázattal járjak kezére – némely darab fölé az iratása évszámát.
  Budapest, 1909. szeptember havában.
  
  
  TÖRTÉNETEK
  
  Hárman a szalonban
  
  1.
  Manikürt akkor még nem igen ismertek, de a mi kis főtisztelendőnk tömzsi
  parasztkezén a köröm oly rózsaszin volt s olyan gömbölyüre hegyezett,
  hogy nincs az a Rigaud-portrait, amelyiken különb francia papkörmök
  előkelősködnének. Francia papot sem igen láttam addig s nem láthatott
  maga a kis főtisztelendő se, de mikor – reverendában sohsem járt –
  jószabásu hosszu peruvien-kabátjában oly ügyesen ült bele a
  selyem-zsöllébe, hogy a kabát két szárnya természetes eséssel került
  alája s mikor rövid lábacskái egyikét átvetvén a másikon, karcsu bokáján
  fekete pantallója alól selyemharisnya fénylett elő s kicsiny – sajnos
  rövid és széles – lábán csattos, kivágott lakkcipő: én gyerekfővel is
  megértettem, hogy a kis főtisztelendő az ő szerény, el nem bizakodott,
  de férfias vágyódásával a francia abbéság után érez honvágyat, a francia
  szalónok után, az egyszerü és bájos francia előkelőség után, aminőnek
  azt a könyvek irják le, a régi novellák, az elfelejtett regények,
  melyeknek hatása hosszu évek multán ugy benne rezeg a kis nemzetek
  irodalmában, mint ahogy a fény lassu járásánál fogva itt a földön még
  látjuk a távol csillagot, mikor valójában rég széjjelrobbant.
  Az a világ is, amelyről most szólok, rég széjjelrobbant. Mindössze
  huszonöt éves emlékül él bennem, de kő kövön nem hiszem, hogy ma azon
  mód találtatnék benne, ahogy még én láttam. A kis felvidéki város, ahol
  akkor az alsó gimnáziumot jártam, néhány év mulva földig leégett s el
  sem tudom gondolni, milyen lehet most, ujjá épitve. Az emberek pedig… de
  hiszen éppen ő róluk akarok szólni; a kis főtisztelendőről, Suhay Dániel
  r. kath. áldozárról, az odavaló r. kath. állami főgimnáziumon a magyar s
  a latin nyelv tanáráról, továbbá Stein odavaló földbirtokosékról s
  bérlőékről, akiknek szalónján (igy hitták a fogadószobájukat), a szalón
  selyemzsöllécskéin s rézzel berakott ébenfa-asztalkáin délelőttönkint
  végigtáncolt a téli napsugár; a kandalló tüzéről, mely besugározta s át
  is melegitette a főtisztelendő bokácskáit; a mennyezet fehér
  stukkójáról, mely épp oly büszkesége volt a jómódu vidéki familiának,
  mint maga a kandalló; magamról, aki már nem emlékszem, hogy kerültem
  hozzájuk s hogy szoktattak oda magukhoz s aki már nagy fiu voltam,
  tizenkét éves, de testre fejletlenebb, lélekre bátortalanabb,
  elkényeztetésre sóvárgóbb az ölbenülő kisgyereknél, – mindenek felett
  pedig Stein Irénről, akinek lábánál kuporogtam a kandalló előtt, aki
  maga volt a jóság s a bájosság, tizennyolc-tizenkilenc körül járó nagy
  kisasszony, rózsásra lehelt arcu, világosbarna szemü, gesztenyeszin haju
  – és mellbeteg.
  Nekem erről a betegségről tudomásom nem volt. Ugy gondolom, neki magának
  sem. A kényeztetés, a becézés, a langyos fürdő kéjével simogató
  jóindulat ugy benne volt a fogadó-szoba levegőjében, hogy mindhárman
  külön kiélveztük s nyujtózkodtunk benne, mint a macska, de egyikünknek
  sem volt oka, hogy külön magára vegye. Mint a butorok, a zsöllék s a
  hasábfák: az Irén karcsu, halovány, feketeruhás édes anyja s szakállas,
  csiptetős, tagbaszakadt bátyja magától értetődően csak arra valók
  voltak, hogy csöndes mosolylyal, vagy, a bátyja, harsány nevetéssel
  bekukkantsanak hozzánk a másik szobából; hogy beküldjék a sokszoknyáju,
  nehéz járásu szép tót szolgálóval a fényes és omlós apró pogácsákat s a
  gyüszünyi pohárka tokajit. Boldog álmosság, édes gondolattalanság
  zsibongott bennük, olyan lábbadozás fajta állandó elandalodottság, hogy
  tél vagy betegség vagy felnőttség vagy halál vagy hogy innen el is kéne
  mennünk: egy percre sem jutott eszünkbe.
  Azt hiszem, ezeken a félórákon kivül nem is éltem. Azt hiszem, a
  főtisztelendő ur sem. Azt hiszem, Irén sem. Sejtelmem sincs róla, mit
  csináltam délelőtt, délután az iskolában – pedig akkor, az alatt az
  egyetlen esztendő alatt, jó tanuló voltam. A bácsi s a néni, akinél
  laktam s akikhez egy évre feladtak a felvidékre, hogy a vidéki jó
  levegőn erőbe kapjak; a fizika-tanárom, aki szelid, bölcs és nemes volt,
  mint Kepler Az Ember Tragédiájában; padbeli szomszédom, egy ritkán fürdő
  kis tót fiu; a helybeli szerkesztő, aki költő volt s az Alföldről került
  ide Tótországba; az ezredes, aki napjában negyvenszer végigsétált a
  kaszárnya előtt, hogy a kapuőrség napjában negyvenszer fegyverbe ugorjon
  s elorditsa a kverauszt; az öreg doktor, aki a patikusnál külön számlát
  nyittatott a kis pesti fiu számára szalmiákra meg égetett cukorra; a
  főispán, aki délután négy órakor veresre izzadt ábrázattal jött ki
  barátjaival a nagyfogadó ebédlőjéből; az őszöreg tanfelügyelő, aki
  Urnapján diszmagyarban áll az oltár előtt, a megyei urak között; a
  fekete szakállu, halovány képü müvelt zsidó pap s egy gőgös, daliás,
  haragtól eres homloku magyar ur, akiről a kis zsidó fiuk rettegve
  susogták, hogy antiszemita; a ferencrendi kolostor, ahová tornázni
  jártunk s ahol állandó volt a káposztaszag, csak egyszer vegyült bele
  még valami nehéz, fejfájditó bűz, mikor az egyik cellában kiteritve
  feküdt a szegény öreg fráter Anzelmus; a tavaszi mezők s a téli fagyok;
  az ódon luteránus kollégium s a hervatag gesztenyés; a csobogó
  város-kutja s a gomolygó Szentháromság-szobor; a vajas bödönök, a málnás
  fazekak, a turós bélesek s a kaszinóból kölcsönvett régi élclapok:
  mindez csak ugy van, idegenül, élettelenül, hozzám nem tartozóan
  beraktározva hálátlan emlékezetembe, mint egy-egy évszám vagy könyveim,
  melyet valaha be kellett tanulnom s még mindig nem tudom elfelejteni.
  Ami azon időből vérembe ment át, ami tovább él, fejlődik s együtt vénül
  velem, mint teszem a filozófiáról vagy a fizikáról való tudásom: az
  csakis a Stein Irénék fogadószobája, csakis az ő büvös délelőttjei,
  csakis a táncoló napfény s a sugárzó kandalló; csakis a finom kis
  főtisztelendő suttogása, a magam odasimuló kuporgása s annak az édes
  leánynak, mindezek uralkodó királynéjának, drága, meleg, ibolyaillatu
  személye. Ezt az illatot ma is érzem; ezt az illatot magamba szittam
  sötétkék szoknyájából, hófehér kezéről; ez az illat dobbantotta meg,
  érzékletes emlékezettel, a szivemet lefekvéskor, elalváskor, mikor a
  nagy szobából áthallatszott hozzám a kis benyilóba a bácsiék vidám
  vacsora után való kártyázása s az ajtó hasadékán éppen csak annyi
  lámpafény szürődött be hozzám, hogy még lustább s még álmosabb legyek;
  hogy a félálomnak kormányozható képzeletével megint ott érezzem magamat
  a drága teremtés lábánál s mind ernyedőbb ajakmozdulattal mormogjam el
  esti imádságomat: Édes jó istenem, engedd, hogy holnap ne hivjanak fel
  számtanból, hogy a nyujtón meg tudjam csinálni a zászlót s hogy most ugy
  gondolhassak őrá, ahogy csak a felnőtteknek szabad!…
  
  2.
  A Margitszigetnek akkor még nem volt hidja, tennisz még seholsem járta s
  csónakos klub is csak egy volt. De a főtisztelendő urnak azért el
  kellett mondanom, milyen az élet a Margitszigeten s általában hogy élünk
  Pesten; beszélnem kellett a Hangli-kioszkról, mint ülnek ott (akkor még
  ott ültek) esténkint a mágnások s a politikusok; hogy vasárnap este mint
  vacsorázunk az Angol-királynőben s nyáron mint nyaralunk a Városligeti
  fasorban, átmenvén vacsorára az egész ismertség a Tyukketrec-vendéglőbe,
  ahol kitünő a rántott csirke, csak a velesült petrezselyem utálatos
  rajta. A főtisztelendő ur csak ugy mellesleg, odavetve kérdezősködött,
  mikor Steinékhoz menet találkoztunk a Fő-utcán s ő kedves, barátságos,
  kistermetü létére is méltóságos szivességgel vett baljára. De én,
  mialatt tele voltam iránta szeretettel és tisztelettel s az iskolás
  gyereknek a tanár előtt való leküzdhetetlen szorongásával makogtam
  eleinte, majd mikor belemelegedtem s önnön beszédemtől megrészegedtem,
  szavaltam el mondásaimat: ösztönszerüen megéreztem, hogy ez az
  odavetettség csak tettetés; hogy a kis főtisztelendő számára ezek a
  dolgok a legfontosabbak a világon; hogy bármint adja az atyai
  leereszkedőt, magához képest mégis felsőbb lénynek tekint, mert fővárosi
  gyerek vagyok. Önkéntelen fölébe kerekedtem s a tisztelt és szeretett
  embert egyfelől ugyan még tiszteltebbé, de másfelől egy kicsit
  megalázottá tette előttem az előkelőség, a nagyvárosiasság, a
  magasabbrendü élet után való forró vágyakozása, ebben való tehetetlen
  vergődése. A felsőbbség nek ez az érzése akkor sem hagyott el, mikor a
  kis szalónban Irén kezét éreztem hajamban s térdére hajtván fejemet, a
  szőnyegről fölnéztem s szemem egyszint volt a főtisztelendő ur félcipős
  kis lábával. Néha vakmerően belekotyogtam a szavába s valami gyerekes
  szójátékkal sok elmésséggel zavartam meg finoman füzött mondatait.
  Ilyenkor elhallgatott s szeliden mosolyogva nézett rám, én pedig
  mérhetetlenül megzavarodtam. Ám nyakam szirtjén ott éreztem az édes lány
  térdét, fejemen ott éreztem meleg ujjait, amint megcibálta hajamat s
  leszólt hozzám: csitt, csacsi! Ez bizony feddés volt, szelid korholás,
  sőt megalázás, de nem tudom, miért, a mellem mégis valami diadal
  dagadásától feszült s a kis főtisztelendőnek reszketett a keze, mikor ő
  is megsimogatta sovány képecskémet, majd ugyancsak felnyult a hajamba s
  ott, éreztem, az ujjai közeledtére Irén hirtelen elkapta a kezét.
  Annyit gyerekészszel is átértettem, hogy a vidéki zsidó uri házba
  bejárónak a főtisztelendő ur ugyanugy kerülhetett, mint ahogy iskolabeli
  társaim közül különösen én irántam melegedett fel: megérezvén rajtam,
  mint a Germinal vén bányalova a lekerült uj csikón, egy naposabb,
  levegősebb, földfelettibb világ levegőjét… Istenem – ha kutatom azt a
  második természetemet, ami szeretett minták utánzásából fejlik ki
  bennünk, ugy találom, hogy eszembe jutásaimnak ez a könyvszaga is tőle
  ered; ő volt az, aki a könyvek világából s árnyalakjaiból vette a
  mértéket s a hasonlatokat az eleven élet, az élő emberek megismeréséhez.
  Szeretett a Steinék szalónjában elüldögélni már azért is, mert e házban
  mindenki ismerte az ő kedves német költőit, akiket klasszika filologus
  és paraszti magyar vér létére fölébe helyezett minden római, minden
  magyar poétáknak. Én már akkor olvastam Heinét, az Uti képeket, a Le
  Grand könyvét, a Romantikus Iskoláról szóló véres bethlehemi
  gyilkosságát. Sokat nem értettem belőle; inkább a nyelve muzsikáján
  részegedtem meg; egy-egy mondata a ritmusa révén ragadt meg
  emlékezetemben s a kandalló pattogásának, a napfény táncolásának, a szép
  teremtés lábánál való macskálkodásom álmatag dorombolásának dallamára
  mormogtam olykor: die blaue Blume der Romantik… die blaue Blume der
  Romantik… A főtisztelendő ur ezen is mosolygott, ez után is
  megsimogatott. De néha, mikor ketten voltunk s ugy vártuk Irén
  kisasszonyt, mig felöltözködik vagy a fésülő asszonyt elküldi, olyan
  német költőkre figyelmeztetett, akiket alig ismertem; ifjan elhalt
  sorvadásosokra, kék romantikusokra vagy még régebbekre; Höltyre,
  Novalisra; két hamar elpusztult magyar költőre: Dayka Gáborra és Ányos
  Pálra, – s egyszer, mikor hiába jöttünk, mert Irén kisasszony meghült,
  ágyba kellett feküdnie s nem jött be a szalónba, hazamenet megkérdezte:
  jól tudok-e franciául, a Ploetz nyelvtanából tanultam-e s emlékszem-e
  ennek olvasmányai közül egy Millevoye nevü költő versére; Levelek
  hullása, vagy ilyesmi a cime; ősz van benne s az erdő utolsó leveleivel
  behinti a földet; a csalitnak nincs többé titka, a fülemile elhallgatott
  s triste et mourant à son aurore, hajnalkorában leverten s halódva egy
  ifju beteg bucsuzik az élettől… Triste et mourant à son aurore…
  ismételgette elgondolkozva a főtisztelendő ur, majd különös, bennem
  rossz érzést keltő mosolygással kérdezte: mondja, Palika, ki tudná-e
  fejezni franciául, de ugyanebben a mértékben azt, hogy: „szivtépő
  öntudatlansággal?“ Megzavarodtam s hebegve bucsuztam a házunk előtt;
  egész délután a szótárral s a nyelvtannal bibelődtem, de nem tudtam oda
  gondolni; a főtisztelendő urra gondoltam és szórakozott voltam.
  
  3.
  Az Irén kisasszony meghülése érthetetlenül makacs volt. Ha elmult is,
  csak visszatért megint s mind gyakrabban megtörtént, hogy a kisasszony
  helyett a néni fogadott bennünket, egyre halványabban, egyre fáradtabb
  mosolylyal, mig Anti urfi, az Irén bátyja, mind többször törülgette a
  csiptetőjét s mind kurtábbra rágta a bajuszát. Pedig – legalább az én
  szememmel nézve – a betegség nem viselte meg a mi szép tündérünket. Azt
  ugyan észrevettem, mikor megint kijött közzénk s kitörő örömmel szaladt
  először felém s magához szoritott s összecsókolt s csak aztán,
  balkezével még mindig magához vonva, nyujtotta jobbját a főtisztelendő
  urnak: azt észrevettem, hogy soványszik; észrevettem a kezén, mely
  szinte átlátszó kezdett lenni, észrevettem a kebelén, mely mind lágyabb
  volt hozzászoruló fülem és szemem számára s azt is észrevettem, hogy egy
  idő óta nem visel füzőt. De arca piros volt, sőt néha szinte tulságos
  piros, aztán meg vidám is volt s néha fuldokló köhögésbe nevette bele
  magát azon a bolondságon, hogy mihelyt nevet, elkezd köhögni. Nekem ez a
  köhögés tulajdonképp nem tetszett, mert testi utálat él bennem nagyon
  sok testi dolog, különösen minden betegség iránt. De ezzel a drága
  lénynyel másképp voltam, mint másokkal; ibolyaillatban élt számomra
  mindenestül s behunytam a szememet, mikor köhögése közben fejem a térdén
  összerázódott.
  Nem voltam ostoba gyerek s nem voltam sem fejletlen értelmü, sem
  tudatlan lelkü. Volt vagy három hét abban a téli harmadban (az akkori
  iskolaév három részre oszlott), mikor, mondom, jó tanuló létemre
  egyre-másra kaptam a szekundákat s a bácsi, akit az osztályfőnök
  értesitett erről, haragosan küldte vissza a kaszinóba az élclapokat,
  hogy ne ezeket bujjam, hanem tanuljak, ördögadta, nézze meg az ember.
  Órákhosszat elfeküdtem a szobácskám keskeny diványán s ugy gondoltam
  őrá, ahogy csak a felnőtteknek szabad. Büntudattal, nem tagadom. De
  ellenállhatatlanul. Büntudattal sütöttem le a szemem mindenki előtt, –
  ki mentül jobb volt hozzám, annál inkább; leginkább a főtisztelendő ur
  előtt, aki a hihetetlenségig, a többi fiut összeröffentő kivételességig
  volt elnéző irántam, mikor neki sem tudtam felelni s lehorgasztott fővel
  álltam helyemen, kinosan váltogatva a pad alatt a lábamat. Annál
  zaklatottabb érzéssel, mert elmondhatatlan szelidsége közepett néha
  érthetetlenül szigoruan nézett rám; egyszer, mikor föltekintettem, egy
  pillanatra azt a haragos és gyülölséges gunyt láttam az ajka körül,
  melylyel a komisz pénzemberekről, az ostoba katonatisztekről, a
  tenoristákról s a mágnásgyerekekről szokott beszélni. De különös: mentül
  nyomorultabban álltam ilyenkor előtte, annál vadabb diadallal kopogott
  belül a szivem; s annál inkább hirtelen eltünt előlem tábla, kathedra,
  iskola, főtisztelendő ur s csak valami gömbölyüséget éreztem a nyakam
  szirtjén, valami melegséget a hajamban s ibolyaillatot a levegőben. Alig
  vártam az estét, hogy lefeküdjem s elaludjam s álmomban ne én legyek
  felelős, csakis és egyedül maga a mindenható isten feleljen érte, mit
  merek én, kis fiu, összeálmodni. S ha aztán délelőtt, előadás után a
  főtisztelendő urral a Fő-utcán összetalálkoztunk, szinte tiszteletlen
  szórakozottsággal feleltem kérdéseire; bennem volt még az éjszaka minden
  láza és káprázata; ennek a láznak veres rózsáit, ennek a káprázatnak
  táncoló napsugarait láttam az Irén kisasszony arcán és haján, mikor
  bejött hozzánk s én eléje szaladtam; álom és valóság vakmerően
  összeolvadt érzésemben, tudatomban, e szobában mindig rámboruló
  félálomban; a karcsu ujjak, a gyenge keblek, a remegő térdek, mintha be
  lettek volna avatva abba, mintha a visszaemlékeztetés titkos jeleit adó
  cinkosok lettek volna abban, amit rajtam kivül senki halandó ember nem
  tudhatott.
  
  4.
  Én legalább, elhihetik, senkinek sem gyóntam meg. Tulajdonképp
  önmagamnak sem. Az álom s a félálom vizein usztam eltökélt
  akaratlansággal, öntudatlan is afféle ravaszsággal, mint ahogy a
  harcmezőn halottnak tetteti magát a sebesült, nehogy a martalócok észre
  vegyék, – olyanféle mozdulatlansággal, mint az édesen álmodó, aki
  vigyáz, hogy meg ne üsse a lábát s föl ne ébredjen bele. Kis
  kérkedéseim, éretlen közbekotyogásaim mind gyérebbek lettek; végre
  egészen elmaradtak s délelőttről délelőttre szótlan, mozdulatlan
  kuporogtam urnőm lábánál, mesterem lába előtt. Az ő beszélgetésük is
  mind szakadozottabb lett. Erőltetett volt s gyakran megakadt, néha
  percekig tartó kinos hallgatással, melyet még kinosabbá tett a leány
  fuldokló köhögése. A pogácsákhoz hozzá sem nyultunk, a tokaji érintetlen
  csillogott a metszett pohárkákban. Napfény sem igen táncolt már be az
  ablakon; odakinn pelyhezett a hó s az északi szél olykor ugyancsak
  megrázta az ablak tábláit. Irén néha mellém kuporodott a szőnyegre s a
  kandalló tüzénél melengette jéghideg ujjait. A főtisztelendő pedig
  fölkelt a kis selyem-zsölléből s némán járt föl-alá a szobában. Olykor
  odaállt az ablakhoz s kinézett rajta a hideg világba. Csak akkor fordult
  visza, mikor Irént elfogta a köhögés s egy pohár vizet kellett adnunk
  neki, hogy magához térjen. A főtisztelendő ur elmondhatatlan
  gyengédséggel segitett felkelnie s leülnie s ügyesen és szeliden
  tartotta a tálcát, mig szegény kortyonkint ivott. Reszketett a keze,
  mikor a poharat elvette a lánytól s még jobban reszketett, mikor
  megsimogatta a drága térdekre visszahanyatló fejemet. S megint csak azt
  éreztem, amit nem egyszer: hogy Irén hirtelen elkapta a kezét, mikor a
  főtisztelendő ur simogató keze véletlenül odaért ujjaihoz. Nekem
  feldobbant a szivem, a főtisztelendő ur egy percre elkomorodott s
  hazamenet borus szemöldökkel, összeszoritott ajkakkal, kis félcipőjét
  bokáig nyomva a hóba, lépkedett mellettem.
  
  5.
  Irén kisasszony egyszer öt napig nem mutatkozott s édes anyja olyan
  volt, mint a fekete-fehér márványszobor, mikor megnyugtatott bennünket,
  hogy a baj nem komoly, csak az orvos tart rá, hogy Irén ebben a hideg,
  szeles időben fel ne keljen. Anti urfi kikisért bennünket a kis ajtóig,
  ugy kérdezte, mit izenünk a hugának s közbe a szakállából is felkapott
  egy pamatot s rágta, ahogy csak tudta. A doktor bácsi napok óta felém
  sem nézett; nem törődött vele, van-e égetett cukrom; az utcán nagy
  beszélgetésben láttam a bácsival s mikor hozzájuk értem, elhallgattak.
  Én az iskolában rosszabbul feleltem, mint valaha; magyarból a
  főtisztelendő ur föl sem hitt, olyan világos volt, hogy ugy sem tudok
  semmit. Este előre kértem a vacsorámat s már hétkor lefeküdtem, hogy
  imádkozzam és elaludjam. De az ötödik este alig tudtam már elaludni;
  minduntalan fölriadtam s remegve hallgattam a téli éjszaka zugó
  csendjét. Reggelre elállt a havazás, a piszkos szürke felhők elvonultak;
  a kék levegőben mintha jégtüket csillogtatott volna a kisütő téli nap.
  Előadás után alig hogy hazulról elindultam, már a házunk kapujában
  összetalálkoztam a főtisztelendő urral. Alázatosan köszöntem s szótlan,
  gyors léptekkel siettünk a Steinék portája felé.
  Irén már ott ült a kandalló előtt; pirosabban, karcsubban, mosolygóban
  és ibolyaszaguabban, mint valaha. Nem a rendes ruhája volt rajta, hanem
  valami puha, vastag, világoskék selyem otthonka, hattyuprémes kis papucs
  s fehér gyapjukendő a vállán. Felállott, hogy elénk jöjjön; én
  kirántottam kezem a főtisztelendő ur kezéből s odavetettem magam a
  kebelére.
  Nem birtam magammal s ő megtántorodott ölelésemtől. Mögötte volt a karos
  szék, abba roskadt vissza s én velebuktam, fejjel az ölébe, karom a
  válláról, a kebelén át, lecsuszva a dereka köré. Fuldokolva mondtam
  valamit; nem tudom mit. Hallottam, hogy csitit, éreztem, hogy simogat s
  én hirtelen fölemelkedve, rádőltem ültében s drága illatos fejét két
  kezembe szoritva, belekoccantottam fogamat a fogába, ugy szittam,
  martam, csókoltam ajakát. Térdemnél éreztem a térdét, éreztem, hogy
  karja vállam köré fonódik, éreztem, hogy magához von, éreztem, hogy
  visszacsókol.
  Ebben a percben valami toppant a hátam mögött. Ugyane szempillantásban
  durva szoritást éreztem a nyakamon; valaki galléromnál fogva rántott ki
  a forró selyemkarokból. A főtisztelendő ur volt; amily kicsiny, oly
  erős, oly felindult, oly vértől elfutott szemü. Kis kemény,
  parasztkezével rángatta a galléromat, majd megrázott mindenestül, ugy
  hörögte a képembe: „Megőrültél, kölyök? megőrültél?!“ Ez is csak egy
  percig tartott, mert a perc végén már ott volt Irén s kitépve engem a
  kis főtisztelendő markából, odavont maga mellé. Ugy lihegett és
  reszketett, hogy rám kellett támaszkodnia, aki magam is alig álltam a
  lábamon.
  Dult arccal néztek farkasszemet. De csak rövid ideig. A főtisztelendő ur
  hamar erőt vett magán; arca elsimult, karja lehanyatlott s csöndes
  megadással szólt: „Bocsánat, Irén kisasszony, valami idegesség bánt
  napok óta, nem egészen tiszta a fejem“. Irén is elbocsátott s mosolyogni
  próbált. De nem tudott. Dideregni kezdett s le kellett ülnie, majd
  szájához kapva zsebkendőjét, balkezével a levegőbe kapott. Én rémülten
  orditottam föl, a főtisztelendő ur odaugrott az ajtóhoz, ugy kiáltott be
  az ebédlőbe: „Nagyságos asszony! Anti urfi!“ Mire berohantak: a
  világoskék otthonka, a hattyu-prémes kis papucs, még a fehér gyapjukendő
  is mind csurom vér volt.
  
  6.
  A főtisztelendő ur már délután beteget jelentett, még azon este
  elutazott s olyan mód helyeztette át magát egy alföldi gimnáziumba, hogy
  vissza sem tért butoraiért; ugy küldték mindenét utána. Irén mindössze
  nyolc napig volt beteg s egy szép, napos februári délelőtt temették. Én
  nem voltam ott a temetésén; betegségét, halálát, mindent, ami az
  égszinkék otthonka biborra válta után történt, hetek multán tudtam csak
  meg, magam is attól a perctől fogva valami idegláz forma betegségben
  élet s halál közt lebegve. Mikor először magamhoz tértem: első világos
  pillantásom a bácsira s a nénire esett, meg a nagybajuszu öreg doktorra,
  aki szorongva ült ágyam mellett. Kérdezősködéseimre nem igen feleltek;
  azt mondták, hogy aludjam s ne törődjem semmivel, csak a főtisztelendő
  urról mondták meg, hogy áthelyeztette magát s már irt is a bácsinak,
  hogy ha a kis Pali nyárára is vidékre kivánkoznék, küldjék le ő hozzá;
  az odavaló gimnáziumnak szép könyvtára van, főképp teljes gyüjteménye
  német és francia remekirókból.
  
  A tisztás
  Az öreg ur elég jól birta még a járást s vásott, kampós botjával ügyesen
  hajlitotta ki utból a tüskés cserjéket, a szurós fenyőgallyakat. Még a
  tavalyi tobozok süppedtek be lábunk alatt, ahogy az avaron át, a sürün
  is átizzó napsütésben, izzadva és lihegve igyekeztünk hegynek föl –
  isten tudja, miért, mikor lenn a völgyben oly szép, oly illatos, oly
  langyos volt a délelőtt. Az ember ugy van a természettel, mint a
  lányokkal; ahelyett, hogy megállitaná a pillanatot, melyben érintetlen s
  ismeretlen telik el lelke mosolyukkal: addig nem nyugszik, mig életükbe
  bele nem kerül s emléke róluk egy csomó kiábrándulás vagy lelkifurdalás.
  Nem tudtam, tudta-e az öreg ur, hogy éppen ilyes okból ültem volt reggel
  óta a hegy tövében, egy padon, amerre a gyalogösvény egy bizonyos villa
  felé visz, melynek aranyozott rácsa mögül néhány nap óta egy piros
  napernyő s egy fehér szoknya villogott ki hébe-hóba az országutra. De
  való, hogy nem törődve szórakozottságommal és kelletlenségemmel, előb
  odaült a nyakamra, majd meg, élve gyengeségemmel s azzal, hogy minden
  kimondott akarattal szemben kötelességet érzek, rávett, hogy fölmászszam
  vele a hegyre, melynek tetején valami korcsma vagy filegória van,
  gyönyörü kilátással, ami iránt én vak vagyok, friss sörrel, amit én nem
  iszom és női kiszogálással, amitől undorodom. Vagy egy órája mászhattunk
  és vesződhettünk már s nekem az egészben egyetlen örömem a káröröm volt,
  hogy az öreg ur mekkorákat fuj, mint gombolja ki mellényét s mint
  törülgeti nagy fehér zsebkendőjével egyre szaporábban a homlokát. Közben
  valami dombhátra érhettünk, mert egy darabon vége volt a lejtőnek s ha a
  sürütől lehetett volna, ugy mehettünk volna tovább, mint az országuton.
  Én már nagyon untam a dolgot s türelmetlenül gázoltam előre, nem törődve
  vele, hogy az ágak, amiket eltolok, mögöttem az öreg urnak vágódhatnak
  képébe. Fáradt voltam és elkeseredett, mikor egyszerre ritkulni kezdett
  a fenyves s néhány lépés mulva tágas rét bukkant szemem elé, melynek
  vastag füvezetét koszoruban fogta körül az erdő, szemközt velem ismét
  menedékesen indulva falnak, a hegy csucsa felé.
  Városi ember vagyok, nem értek füvekhez és virágokhoz s máig sem tudom
  megmondani, mi minden nőtt és illatozott ottan, térdig érő bujaságban, a
  nap tüzétől párologva. Nagy, szivárványszin legyek dongottak körül
  bennünket, lomha pillék lebbentek föl lábunk előtt s mi fáradtan dőltünk
  le, kalapunkat szemünkre huzva, hogy egy kicsit kifujjuk magunkat. Én
  hanyatt feküdtem, egyik lábamat átkalimpáltatva a másikon, – de alig
  hogy tenyeremet fejem alá csusztattam, hogy kalapom alól álmosan
  nézegessem a táncoló léggyürüket, menten föl kellett ülnöm, mert karom
  elzsibbadt, fülembe pedig keményen befelé igyekezett egy pár hangya;
  gémberedő ujjaimmal alig tudtam őket kiszedni.
  Az öreg ur, ki behunyt szemmel szuszogott fektében, dünnyögve szólott
  föl hozzám bajusza alól:
  – Pali, tudja, hogy mi az, ahol most vagyunk?
  – Mi az, hogy mi az? – kérdeztem én dühösen, mert a hangyák, az ő ismert
  értelmességükkel, ugy magyarázhatták beavatkozásomat, hogy én a kézelőm
  alatt kivánom őket a karomon fölmenteni – s szokott buzgalmukkal láttak
  neki vélt kötelességüknek.
  – Azt mondom, hogy nézzen körül, vizsgáljon meg apróra mindent, fogja az
  egészet egybe s igy mondja meg, hogy mi az, ahol most vagyunk?
  A hangyákat szerencsésen elfogtam, mielőtt a legvégsőbbig megfeleltek
  volna tisztjüknek; messze lepeckeltem őket ujjaimról a fübe, olyan erős
  ivben, hogy bolyukba térve, aznapról nyilván Pompeit és Herkulánumot
  jegyezhették föl évkönyveikbe. Azután leszóltam az öreghez:
  – Lajos bácsi, ne pukaszszon. Mondja meg mindjárt, mire akar kérdésével
  kilyukadni; isten bizony, mindenhez inkább van ma kedvem, mint találós
  mesékhez.
  Az öreg ur fölült, közel hajolt hozzám s mint az összeesküvők a jelszót,
  ugy sugta képembe, jelentősen és diadalmasan:
  – Tisztás!
  – Mi az, hogy tisztás? – kérdeztem én még szórakozottabban s még
  idegesebben.
  – Ez; az, ahol most vagyunk; az: tisztás.
  Körülnéztem s nagyon ostoba képet vághattam, mert az öreg ur hangosan
  fölnevetett. Csakugyan: tisztás volt, noha nem tudtam, hogy az öreg ur
  mit lát ebben fontosat, vagy különöset. Környöskörüli erdő, fölöttünk
  ég, velünk egyszint sik mező; valóban: ilyesmi az, ilyesminek kell annak
  lennie, amit tisztásnak szokás nevezni.
  Az öreg ur, mintha csak homlokom mögé látott volna, folytatta
  gondolatomat:
  – Igen, barátom, ez az a hires tisztás, amiről maga a regényekben annyit
  olvasott, ami előfordul akárhányszor a maga novelláiban, mindjárt a