Feljegyzések - 01

MAGYAR IRÓK ARANYKÖNYVTÁRA
XXVIII. KÖTET
IGNOTUS
FELJEGYZÉSEK
BUDAPEST, 1909.
GRILL KÁROLY KÖNYVKIADÓVÁLLALATA
IV., VERES PÁLNÉ-UTCA 16.
IGNOTUS
FELJEGYZÉSEK
BUDAPEST, 1909.
GRILL KÁROLY KÖNYVKIADÓVÁLLALATA
IV., VERES PÁLNÉ-UTCA 16.
Nap nyomda részvénytársaság, Budapest


ELŐSZÓ
Mint egyéb könyveim, ez a mostani is ujságiró munkája, vagyis majd
minden darabja napból szakadt és naphoz kötött.
Ez nem szégyen s nem titkolni való s épp azért, mikor igy könyvbe való
illesztéssel egy időre meg akarnám menteni, ami ez irások
megfigyeléseiben egy napnál vagy két hétnél tovább is igaz maradhat: nem
igyekszem holmi csiszolással vagy átirással rájuk hamisitani az eredendő
örökbecsüség mázát. Azt tartom, hogy az efféle ujságirói könyvek olyan
értéküek, mint az emlékiratok s adataikon s gondolataikon fölül egyik
főérdekességük (s idő folytával egyre növekvő) annak megmutatása, hogy a
magát minden időkön tul elfogulatlannak érző értelmes emberben mint
elegyül e függetlenség a legsiralmasabb divat-rabsággal.
Az itt következő felfogások nem egyjén magam is tul vagyok már s az idő
s a fejlődés nem egyre rácáfolt. Hol és mire, azt a figyelmes olvasó itt
is, ott is megtalálja, de, mondom, nem érdekesség nélkül való, (bár a
csalhatatlanság szinétől ugyancsak megfosztja az irót) elmulatni azon,
hogy mi mindent nem látott meg, ami orra előtt volt s mit vett biztosra,
amit képtelenség volt várnia. Nem mentségül mondom ezt, csak
magyarázatul s nem mentségül tettem – csakhogy az olvasónak
magyarázattal járjak kezére – némely darab fölé az iratása évszámát.
Budapest, 1909. szeptember havában.


TÖRTÉNETEK

Hárman a szalonban

1.
Manikürt akkor még nem igen ismertek, de a mi kis főtisztelendőnk tömzsi
parasztkezén a köröm oly rózsaszin volt s olyan gömbölyüre hegyezett,
hogy nincs az a Rigaud-portrait, amelyiken különb francia papkörmök
előkelősködnének. Francia papot sem igen láttam addig s nem láthatott
maga a kis főtisztelendő se, de mikor – reverendában sohsem járt –
jószabásu hosszu peruvien-kabátjában oly ügyesen ült bele a
selyem-zsöllébe, hogy a kabát két szárnya természetes eséssel került
alája s mikor rövid lábacskái egyikét átvetvén a másikon, karcsu bokáján
fekete pantallója alól selyemharisnya fénylett elő s kicsiny – sajnos
rövid és széles – lábán csattos, kivágott lakkcipő: én gyerekfővel is
megértettem, hogy a kis főtisztelendő az ő szerény, el nem bizakodott,
de férfias vágyódásával a francia abbéság után érez honvágyat, a francia
szalónok után, az egyszerü és bájos francia előkelőség után, aminőnek
azt a könyvek irják le, a régi novellák, az elfelejtett regények,
melyeknek hatása hosszu évek multán ugy benne rezeg a kis nemzetek
irodalmában, mint ahogy a fény lassu járásánál fogva itt a földön még
látjuk a távol csillagot, mikor valójában rég széjjelrobbant.
Az a világ is, amelyről most szólok, rég széjjelrobbant. Mindössze
huszonöt éves emlékül él bennem, de kő kövön nem hiszem, hogy ma azon
mód találtatnék benne, ahogy még én láttam. A kis felvidéki város, ahol
akkor az alsó gimnáziumot jártam, néhány év mulva földig leégett s el
sem tudom gondolni, milyen lehet most, ujjá épitve. Az emberek pedig… de
hiszen éppen ő róluk akarok szólni; a kis főtisztelendőről, Suhay Dániel
r. kath. áldozárról, az odavaló r. kath. állami főgimnáziumon a magyar s
a latin nyelv tanáráról, továbbá Stein odavaló földbirtokosékról s
bérlőékről, akiknek szalónján (igy hitták a fogadószobájukat), a szalón
selyemzsöllécskéin s rézzel berakott ébenfa-asztalkáin délelőttönkint
végigtáncolt a téli napsugár; a kandalló tüzéről, mely besugározta s át
is melegitette a főtisztelendő bokácskáit; a mennyezet fehér
stukkójáról, mely épp oly büszkesége volt a jómódu vidéki familiának,
mint maga a kandalló; magamról, aki már nem emlékszem, hogy kerültem
hozzájuk s hogy szoktattak oda magukhoz s aki már nagy fiu voltam,
tizenkét éves, de testre fejletlenebb, lélekre bátortalanabb,
elkényeztetésre sóvárgóbb az ölbenülő kisgyereknél, – mindenek felett
pedig Stein Irénről, akinek lábánál kuporogtam a kandalló előtt, aki
maga volt a jóság s a bájosság, tizennyolc-tizenkilenc körül járó nagy
kisasszony, rózsásra lehelt arcu, világosbarna szemü, gesztenyeszin haju
– és mellbeteg.
Nekem erről a betegségről tudomásom nem volt. Ugy gondolom, neki magának
sem. A kényeztetés, a becézés, a langyos fürdő kéjével simogató
jóindulat ugy benne volt a fogadó-szoba levegőjében, hogy mindhárman
külön kiélveztük s nyujtózkodtunk benne, mint a macska, de egyikünknek
sem volt oka, hogy külön magára vegye. Mint a butorok, a zsöllék s a
hasábfák: az Irén karcsu, halovány, feketeruhás édes anyja s szakállas,
csiptetős, tagbaszakadt bátyja magától értetődően csak arra valók
voltak, hogy csöndes mosolylyal, vagy, a bátyja, harsány nevetéssel
bekukkantsanak hozzánk a másik szobából; hogy beküldjék a sokszoknyáju,
nehéz járásu szép tót szolgálóval a fényes és omlós apró pogácsákat s a
gyüszünyi pohárka tokajit. Boldog álmosság, édes gondolattalanság
zsibongott bennük, olyan lábbadozás fajta állandó elandalodottság, hogy
tél vagy betegség vagy felnőttség vagy halál vagy hogy innen el is kéne
mennünk: egy percre sem jutott eszünkbe.
Azt hiszem, ezeken a félórákon kivül nem is éltem. Azt hiszem, a
főtisztelendő ur sem. Azt hiszem, Irén sem. Sejtelmem sincs róla, mit
csináltam délelőtt, délután az iskolában – pedig akkor, az alatt az
egyetlen esztendő alatt, jó tanuló voltam. A bácsi s a néni, akinél
laktam s akikhez egy évre feladtak a felvidékre, hogy a vidéki jó
levegőn erőbe kapjak; a fizika-tanárom, aki szelid, bölcs és nemes volt,
mint Kepler Az Ember Tragédiájában; padbeli szomszédom, egy ritkán fürdő
kis tót fiu; a helybeli szerkesztő, aki költő volt s az Alföldről került
ide Tótországba; az ezredes, aki napjában negyvenszer végigsétált a
kaszárnya előtt, hogy a kapuőrség napjában negyvenszer fegyverbe ugorjon
s elorditsa a kverauszt; az öreg doktor, aki a patikusnál külön számlát
nyittatott a kis pesti fiu számára szalmiákra meg égetett cukorra; a
főispán, aki délután négy órakor veresre izzadt ábrázattal jött ki
barátjaival a nagyfogadó ebédlőjéből; az őszöreg tanfelügyelő, aki
Urnapján diszmagyarban áll az oltár előtt, a megyei urak között; a
fekete szakállu, halovány képü müvelt zsidó pap s egy gőgös, daliás,
haragtól eres homloku magyar ur, akiről a kis zsidó fiuk rettegve
susogták, hogy antiszemita; a ferencrendi kolostor, ahová tornázni
jártunk s ahol állandó volt a káposztaszag, csak egyszer vegyült bele
még valami nehéz, fejfájditó bűz, mikor az egyik cellában kiteritve
feküdt a szegény öreg fráter Anzelmus; a tavaszi mezők s a téli fagyok;
az ódon luteránus kollégium s a hervatag gesztenyés; a csobogó
város-kutja s a gomolygó Szentháromság-szobor; a vajas bödönök, a málnás
fazekak, a turós bélesek s a kaszinóból kölcsönvett régi élclapok:
mindez csak ugy van, idegenül, élettelenül, hozzám nem tartozóan
beraktározva hálátlan emlékezetembe, mint egy-egy évszám vagy könyveim,
melyet valaha be kellett tanulnom s még mindig nem tudom elfelejteni.
Ami azon időből vérembe ment át, ami tovább él, fejlődik s együtt vénül
velem, mint teszem a filozófiáról vagy a fizikáról való tudásom: az
csakis a Stein Irénék fogadószobája, csakis az ő büvös délelőttjei,
csakis a táncoló napfény s a sugárzó kandalló; csakis a finom kis
főtisztelendő suttogása, a magam odasimuló kuporgása s annak az édes
leánynak, mindezek uralkodó királynéjának, drága, meleg, ibolyaillatu
személye. Ezt az illatot ma is érzem; ezt az illatot magamba szittam
sötétkék szoknyájából, hófehér kezéről; ez az illat dobbantotta meg,
érzékletes emlékezettel, a szivemet lefekvéskor, elalváskor, mikor a
nagy szobából áthallatszott hozzám a kis benyilóba a bácsiék vidám
vacsora után való kártyázása s az ajtó hasadékán éppen csak annyi
lámpafény szürődött be hozzám, hogy még lustább s még álmosabb legyek;
hogy a félálomnak kormányozható képzeletével megint ott érezzem magamat
a drága teremtés lábánál s mind ernyedőbb ajakmozdulattal mormogjam el
esti imádságomat: Édes jó istenem, engedd, hogy holnap ne hivjanak fel
számtanból, hogy a nyujtón meg tudjam csinálni a zászlót s hogy most ugy
gondolhassak őrá, ahogy csak a felnőtteknek szabad!…

2.
A Margitszigetnek akkor még nem volt hidja, tennisz még seholsem járta s
csónakos klub is csak egy volt. De a főtisztelendő urnak azért el
kellett mondanom, milyen az élet a Margitszigeten s általában hogy élünk
Pesten; beszélnem kellett a Hangli-kioszkról, mint ülnek ott (akkor még
ott ültek) esténkint a mágnások s a politikusok; hogy vasárnap este mint
vacsorázunk az Angol-királynőben s nyáron mint nyaralunk a Városligeti
fasorban, átmenvén vacsorára az egész ismertség a Tyukketrec-vendéglőbe,
ahol kitünő a rántott csirke, csak a velesült petrezselyem utálatos
rajta. A főtisztelendő ur csak ugy mellesleg, odavetve kérdezősködött,
mikor Steinékhoz menet találkoztunk a Fő-utcán s ő kedves, barátságos,
kistermetü létére is méltóságos szivességgel vett baljára. De én,
mialatt tele voltam iránta szeretettel és tisztelettel s az iskolás
gyereknek a tanár előtt való leküzdhetetlen szorongásával makogtam
eleinte, majd mikor belemelegedtem s önnön beszédemtől megrészegedtem,
szavaltam el mondásaimat: ösztönszerüen megéreztem, hogy ez az
odavetettség csak tettetés; hogy a kis főtisztelendő számára ezek a
dolgok a legfontosabbak a világon; hogy bármint adja az atyai
leereszkedőt, magához képest mégis felsőbb lénynek tekint, mert fővárosi
gyerek vagyok. Önkéntelen fölébe kerekedtem s a tisztelt és szeretett
embert egyfelől ugyan még tiszteltebbé, de másfelől egy kicsit
megalázottá tette előttem az előkelőség, a nagyvárosiasság, a
magasabbrendü élet után való forró vágyakozása, ebben való tehetetlen
vergődése. A felsőbbség nek ez az érzése akkor sem hagyott el, mikor a
kis szalónban Irén kezét éreztem hajamban s térdére hajtván fejemet, a
szőnyegről fölnéztem s szemem egyszint volt a főtisztelendő ur félcipős
kis lábával. Néha vakmerően belekotyogtam a szavába s valami gyerekes
szójátékkal sok elmésséggel zavartam meg finoman füzött mondatait.
Ilyenkor elhallgatott s szeliden mosolyogva nézett rám, én pedig
mérhetetlenül megzavarodtam. Ám nyakam szirtjén ott éreztem az édes lány
térdét, fejemen ott éreztem meleg ujjait, amint megcibálta hajamat s
leszólt hozzám: csitt, csacsi! Ez bizony feddés volt, szelid korholás,
sőt megalázás, de nem tudom, miért, a mellem mégis valami diadal
dagadásától feszült s a kis főtisztelendőnek reszketett a keze, mikor ő
is megsimogatta sovány képecskémet, majd ugyancsak felnyult a hajamba s
ott, éreztem, az ujjai közeledtére Irén hirtelen elkapta a kezét.
Annyit gyerekészszel is átértettem, hogy a vidéki zsidó uri házba
bejárónak a főtisztelendő ur ugyanugy kerülhetett, mint ahogy iskolabeli
társaim közül különösen én irántam melegedett fel: megérezvén rajtam,
mint a Germinal vén bányalova a lekerült uj csikón, egy naposabb,
levegősebb, földfelettibb világ levegőjét… Istenem – ha kutatom azt a
második természetemet, ami szeretett minták utánzásából fejlik ki
bennünk, ugy találom, hogy eszembe jutásaimnak ez a könyvszaga is tőle
ered; ő volt az, aki a könyvek világából s árnyalakjaiból vette a
mértéket s a hasonlatokat az eleven élet, az élő emberek megismeréséhez.
Szeretett a Steinék szalónjában elüldögélni már azért is, mert e házban
mindenki ismerte az ő kedves német költőit, akiket klasszika filologus
és paraszti magyar vér létére fölébe helyezett minden római, minden
magyar poétáknak. Én már akkor olvastam Heinét, az Uti képeket, a Le
Grand könyvét, a Romantikus Iskoláról szóló véres bethlehemi
gyilkosságát. Sokat nem értettem belőle; inkább a nyelve muzsikáján
részegedtem meg; egy-egy mondata a ritmusa révén ragadt meg
emlékezetemben s a kandalló pattogásának, a napfény táncolásának, a szép
teremtés lábánál való macskálkodásom álmatag dorombolásának dallamára
mormogtam olykor: die blaue Blume der Romantik… die blaue Blume der
Romantik… A főtisztelendő ur ezen is mosolygott, ez után is
megsimogatott. De néha, mikor ketten voltunk s ugy vártuk Irén
kisasszonyt, mig felöltözködik vagy a fésülő asszonyt elküldi, olyan
német költőkre figyelmeztetett, akiket alig ismertem; ifjan elhalt
sorvadásosokra, kék romantikusokra vagy még régebbekre; Höltyre,
Novalisra; két hamar elpusztult magyar költőre: Dayka Gáborra és Ányos
Pálra, – s egyszer, mikor hiába jöttünk, mert Irén kisasszony meghült,
ágyba kellett feküdnie s nem jött be a szalónba, hazamenet megkérdezte:
jól tudok-e franciául, a Ploetz nyelvtanából tanultam-e s emlékszem-e
ennek olvasmányai közül egy Millevoye nevü költő versére; Levelek
hullása, vagy ilyesmi a cime; ősz van benne s az erdő utolsó leveleivel
behinti a földet; a csalitnak nincs többé titka, a fülemile elhallgatott
s triste et mourant à son aurore, hajnalkorában leverten s halódva egy
ifju beteg bucsuzik az élettől… Triste et mourant à son aurore…
ismételgette elgondolkozva a főtisztelendő ur, majd különös, bennem
rossz érzést keltő mosolygással kérdezte: mondja, Palika, ki tudná-e
fejezni franciául, de ugyanebben a mértékben azt, hogy: „szivtépő
öntudatlansággal?“ Megzavarodtam s hebegve bucsuztam a házunk előtt;
egész délután a szótárral s a nyelvtannal bibelődtem, de nem tudtam oda
gondolni; a főtisztelendő urra gondoltam és szórakozott voltam.

3.
Az Irén kisasszony meghülése érthetetlenül makacs volt. Ha elmult is,
csak visszatért megint s mind gyakrabban megtörtént, hogy a kisasszony
helyett a néni fogadott bennünket, egyre halványabban, egyre fáradtabb
mosolylyal, mig Anti urfi, az Irén bátyja, mind többször törülgette a
csiptetőjét s mind kurtábbra rágta a bajuszát. Pedig – legalább az én
szememmel nézve – a betegség nem viselte meg a mi szép tündérünket. Azt
ugyan észrevettem, mikor megint kijött közzénk s kitörő örömmel szaladt
először felém s magához szoritott s összecsókolt s csak aztán,
balkezével még mindig magához vonva, nyujtotta jobbját a főtisztelendő
urnak: azt észrevettem, hogy soványszik; észrevettem a kezén, mely
szinte átlátszó kezdett lenni, észrevettem a kebelén, mely mind lágyabb
volt hozzászoruló fülem és szemem számára s azt is észrevettem, hogy egy
idő óta nem visel füzőt. De arca piros volt, sőt néha szinte tulságos
piros, aztán meg vidám is volt s néha fuldokló köhögésbe nevette bele
magát azon a bolondságon, hogy mihelyt nevet, elkezd köhögni. Nekem ez a
köhögés tulajdonképp nem tetszett, mert testi utálat él bennem nagyon
sok testi dolog, különösen minden betegség iránt. De ezzel a drága
lénynyel másképp voltam, mint másokkal; ibolyaillatban élt számomra
mindenestül s behunytam a szememet, mikor köhögése közben fejem a térdén
összerázódott.
Nem voltam ostoba gyerek s nem voltam sem fejletlen értelmü, sem
tudatlan lelkü. Volt vagy három hét abban a téli harmadban (az akkori
iskolaév három részre oszlott), mikor, mondom, jó tanuló létemre
egyre-másra kaptam a szekundákat s a bácsi, akit az osztályfőnök
értesitett erről, haragosan küldte vissza a kaszinóba az élclapokat,
hogy ne ezeket bujjam, hanem tanuljak, ördögadta, nézze meg az ember.
Órákhosszat elfeküdtem a szobácskám keskeny diványán s ugy gondoltam
őrá, ahogy csak a felnőtteknek szabad. Büntudattal, nem tagadom. De
ellenállhatatlanul. Büntudattal sütöttem le a szemem mindenki előtt, –
ki mentül jobb volt hozzám, annál inkább; leginkább a főtisztelendő ur
előtt, aki a hihetetlenségig, a többi fiut összeröffentő kivételességig
volt elnéző irántam, mikor neki sem tudtam felelni s lehorgasztott fővel
álltam helyemen, kinosan váltogatva a pad alatt a lábamat. Annál
zaklatottabb érzéssel, mert elmondhatatlan szelidsége közepett néha
érthetetlenül szigoruan nézett rám; egyszer, mikor föltekintettem, egy
pillanatra azt a haragos és gyülölséges gunyt láttam az ajka körül,
melylyel a komisz pénzemberekről, az ostoba katonatisztekről, a
tenoristákról s a mágnásgyerekekről szokott beszélni. De különös: mentül
nyomorultabban álltam ilyenkor előtte, annál vadabb diadallal kopogott
belül a szivem; s annál inkább hirtelen eltünt előlem tábla, kathedra,
iskola, főtisztelendő ur s csak valami gömbölyüséget éreztem a nyakam
szirtjén, valami melegséget a hajamban s ibolyaillatot a levegőben. Alig
vártam az estét, hogy lefeküdjem s elaludjam s álmomban ne én legyek
felelős, csakis és egyedül maga a mindenható isten feleljen érte, mit
merek én, kis fiu, összeálmodni. S ha aztán délelőtt, előadás után a
főtisztelendő urral a Fő-utcán összetalálkoztunk, szinte tiszteletlen
szórakozottsággal feleltem kérdéseire; bennem volt még az éjszaka minden
láza és káprázata; ennek a láznak veres rózsáit, ennek a káprázatnak
táncoló napsugarait láttam az Irén kisasszony arcán és haján, mikor
bejött hozzánk s én eléje szaladtam; álom és valóság vakmerően
összeolvadt érzésemben, tudatomban, e szobában mindig rámboruló
félálomban; a karcsu ujjak, a gyenge keblek, a remegő térdek, mintha be
lettek volna avatva abba, mintha a visszaemlékeztetés titkos jeleit adó
cinkosok lettek volna abban, amit rajtam kivül senki halandó ember nem
tudhatott.

4.
Én legalább, elhihetik, senkinek sem gyóntam meg. Tulajdonképp
önmagamnak sem. Az álom s a félálom vizein usztam eltökélt
akaratlansággal, öntudatlan is afféle ravaszsággal, mint ahogy a
harcmezőn halottnak tetteti magát a sebesült, nehogy a martalócok észre
vegyék, – olyanféle mozdulatlansággal, mint az édesen álmodó, aki
vigyáz, hogy meg ne üsse a lábát s föl ne ébredjen bele. Kis
kérkedéseim, éretlen közbekotyogásaim mind gyérebbek lettek; végre
egészen elmaradtak s délelőttről délelőttre szótlan, mozdulatlan
kuporogtam urnőm lábánál, mesterem lába előtt. Az ő beszélgetésük is
mind szakadozottabb lett. Erőltetett volt s gyakran megakadt, néha
percekig tartó kinos hallgatással, melyet még kinosabbá tett a leány
fuldokló köhögése. A pogácsákhoz hozzá sem nyultunk, a tokaji érintetlen
csillogott a metszett pohárkákban. Napfény sem igen táncolt már be az
ablakon; odakinn pelyhezett a hó s az északi szél olykor ugyancsak
megrázta az ablak tábláit. Irén néha mellém kuporodott a szőnyegre s a
kandalló tüzénél melengette jéghideg ujjait. A főtisztelendő pedig
fölkelt a kis selyem-zsölléből s némán járt föl-alá a szobában. Olykor
odaállt az ablakhoz s kinézett rajta a hideg világba. Csak akkor fordult
visza, mikor Irént elfogta a köhögés s egy pohár vizet kellett adnunk
neki, hogy magához térjen. A főtisztelendő ur elmondhatatlan
gyengédséggel segitett felkelnie s leülnie s ügyesen és szeliden
tartotta a tálcát, mig szegény kortyonkint ivott. Reszketett a keze,
mikor a poharat elvette a lánytól s még jobban reszketett, mikor
megsimogatta a drága térdekre visszahanyatló fejemet. S megint csak azt
éreztem, amit nem egyszer: hogy Irén hirtelen elkapta a kezét, mikor a
főtisztelendő ur simogató keze véletlenül odaért ujjaihoz. Nekem
feldobbant a szivem, a főtisztelendő ur egy percre elkomorodott s
hazamenet borus szemöldökkel, összeszoritott ajkakkal, kis félcipőjét
bokáig nyomva a hóba, lépkedett mellettem.

5.
Irén kisasszony egyszer öt napig nem mutatkozott s édes anyja olyan
volt, mint a fekete-fehér márványszobor, mikor megnyugtatott bennünket,
hogy a baj nem komoly, csak az orvos tart rá, hogy Irén ebben a hideg,
szeles időben fel ne keljen. Anti urfi kikisért bennünket a kis ajtóig,
ugy kérdezte, mit izenünk a hugának s közbe a szakállából is felkapott
egy pamatot s rágta, ahogy csak tudta. A doktor bácsi napok óta felém
sem nézett; nem törődött vele, van-e égetett cukrom; az utcán nagy
beszélgetésben láttam a bácsival s mikor hozzájuk értem, elhallgattak.
Én az iskolában rosszabbul feleltem, mint valaha; magyarból a
főtisztelendő ur föl sem hitt, olyan világos volt, hogy ugy sem tudok
semmit. Este előre kértem a vacsorámat s már hétkor lefeküdtem, hogy
imádkozzam és elaludjam. De az ötödik este alig tudtam már elaludni;
minduntalan fölriadtam s remegve hallgattam a téli éjszaka zugó
csendjét. Reggelre elállt a havazás, a piszkos szürke felhők elvonultak;
a kék levegőben mintha jégtüket csillogtatott volna a kisütő téli nap.
Előadás után alig hogy hazulról elindultam, már a házunk kapujában
összetalálkoztam a főtisztelendő urral. Alázatosan köszöntem s szótlan,
gyors léptekkel siettünk a Steinék portája felé.
Irén már ott ült a kandalló előtt; pirosabban, karcsubban, mosolygóban
és ibolyaszaguabban, mint valaha. Nem a rendes ruhája volt rajta, hanem
valami puha, vastag, világoskék selyem otthonka, hattyuprémes kis papucs
s fehér gyapjukendő a vállán. Felállott, hogy elénk jöjjön; én
kirántottam kezem a főtisztelendő ur kezéből s odavetettem magam a
kebelére.
Nem birtam magammal s ő megtántorodott ölelésemtől. Mögötte volt a karos
szék, abba roskadt vissza s én velebuktam, fejjel az ölébe, karom a
válláról, a kebelén át, lecsuszva a dereka köré. Fuldokolva mondtam
valamit; nem tudom mit. Hallottam, hogy csitit, éreztem, hogy simogat s
én hirtelen fölemelkedve, rádőltem ültében s drága illatos fejét két
kezembe szoritva, belekoccantottam fogamat a fogába, ugy szittam,
martam, csókoltam ajakát. Térdemnél éreztem a térdét, éreztem, hogy
karja vállam köré fonódik, éreztem, hogy magához von, éreztem, hogy
visszacsókol.
Ebben a percben valami toppant a hátam mögött. Ugyane szempillantásban
durva szoritást éreztem a nyakamon; valaki galléromnál fogva rántott ki
a forró selyemkarokból. A főtisztelendő ur volt; amily kicsiny, oly
erős, oly felindult, oly vértől elfutott szemü. Kis kemény,
parasztkezével rángatta a galléromat, majd megrázott mindenestül, ugy
hörögte a képembe: „Megőrültél, kölyök? megőrültél?!“ Ez is csak egy
percig tartott, mert a perc végén már ott volt Irén s kitépve engem a
kis főtisztelendő markából, odavont maga mellé. Ugy lihegett és
reszketett, hogy rám kellett támaszkodnia, aki magam is alig álltam a
lábamon.
Dult arccal néztek farkasszemet. De csak rövid ideig. A főtisztelendő ur
hamar erőt vett magán; arca elsimult, karja lehanyatlott s csöndes
megadással szólt: „Bocsánat, Irén kisasszony, valami idegesség bánt
napok óta, nem egészen tiszta a fejem“. Irén is elbocsátott s mosolyogni
próbált. De nem tudott. Dideregni kezdett s le kellett ülnie, majd
szájához kapva zsebkendőjét, balkezével a levegőbe kapott. Én rémülten
orditottam föl, a főtisztelendő ur odaugrott az ajtóhoz, ugy kiáltott be
az ebédlőbe: „Nagyságos asszony! Anti urfi!“ Mire berohantak: a
világoskék otthonka, a hattyu-prémes kis papucs, még a fehér gyapjukendő
is mind csurom vér volt.

6.
A főtisztelendő ur már délután beteget jelentett, még azon este
elutazott s olyan mód helyeztette át magát egy alföldi gimnáziumba, hogy
vissza sem tért butoraiért; ugy küldték mindenét utána. Irén mindössze
nyolc napig volt beteg s egy szép, napos februári délelőtt temették. Én
nem voltam ott a temetésén; betegségét, halálát, mindent, ami az
égszinkék otthonka biborra válta után történt, hetek multán tudtam csak
meg, magam is attól a perctől fogva valami idegláz forma betegségben
élet s halál közt lebegve. Mikor először magamhoz tértem: első világos
pillantásom a bácsira s a nénire esett, meg a nagybajuszu öreg doktorra,
aki szorongva ült ágyam mellett. Kérdezősködéseimre nem igen feleltek;
azt mondták, hogy aludjam s ne törődjem semmivel, csak a főtisztelendő
urról mondták meg, hogy áthelyeztette magát s már irt is a bácsinak,
hogy ha a kis Pali nyárára is vidékre kivánkoznék, küldjék le ő hozzá;
az odavaló gimnáziumnak szép könyvtára van, főképp teljes gyüjteménye
német és francia remekirókból.

A tisztás
Az öreg ur elég jól birta még a járást s vásott, kampós botjával ügyesen
hajlitotta ki utból a tüskés cserjéket, a szurós fenyőgallyakat. Még a
tavalyi tobozok süppedtek be lábunk alatt, ahogy az avaron át, a sürün
is átizzó napsütésben, izzadva és lihegve igyekeztünk hegynek föl –
isten tudja, miért, mikor lenn a völgyben oly szép, oly illatos, oly
langyos volt a délelőtt. Az ember ugy van a természettel, mint a
lányokkal; ahelyett, hogy megállitaná a pillanatot, melyben érintetlen s
ismeretlen telik el lelke mosolyukkal: addig nem nyugszik, mig életükbe
bele nem kerül s emléke róluk egy csomó kiábrándulás vagy lelkifurdalás.
Nem tudtam, tudta-e az öreg ur, hogy éppen ilyes okból ültem volt reggel
óta a hegy tövében, egy padon, amerre a gyalogösvény egy bizonyos villa
felé visz, melynek aranyozott rácsa mögül néhány nap óta egy piros
napernyő s egy fehér szoknya villogott ki hébe-hóba az országutra. De
való, hogy nem törődve szórakozottságommal és kelletlenségemmel, előb
odaült a nyakamra, majd meg, élve gyengeségemmel s azzal, hogy minden
kimondott akarattal szemben kötelességet érzek, rávett, hogy fölmászszam
vele a hegyre, melynek tetején valami korcsma vagy filegória van,
gyönyörü kilátással, ami iránt én vak vagyok, friss sörrel, amit én nem
iszom és női kiszogálással, amitől undorodom. Vagy egy órája mászhattunk
és vesződhettünk már s nekem az egészben egyetlen örömem a káröröm volt,
hogy az öreg ur mekkorákat fuj, mint gombolja ki mellényét s mint
törülgeti nagy fehér zsebkendőjével egyre szaporábban a homlokát. Közben
valami dombhátra érhettünk, mert egy darabon vége volt a lejtőnek s ha a
sürütől lehetett volna, ugy mehettünk volna tovább, mint az országuton.
Én már nagyon untam a dolgot s türelmetlenül gázoltam előre, nem törődve
vele, hogy az ágak, amiket eltolok, mögöttem az öreg urnak vágódhatnak
képébe. Fáradt voltam és elkeseredett, mikor egyszerre ritkulni kezdett
a fenyves s néhány lépés mulva tágas rét bukkant szemem elé, melynek
vastag füvezetét koszoruban fogta körül az erdő, szemközt velem ismét
menedékesen indulva falnak, a hegy csucsa felé.
Városi ember vagyok, nem értek füvekhez és virágokhoz s máig sem tudom
megmondani, mi minden nőtt és illatozott ottan, térdig érő bujaságban, a
nap tüzétől párologva. Nagy, szivárványszin legyek dongottak körül
bennünket, lomha pillék lebbentek föl lábunk előtt s mi fáradtan dőltünk
le, kalapunkat szemünkre huzva, hogy egy kicsit kifujjuk magunkat. Én
hanyatt feküdtem, egyik lábamat átkalimpáltatva a másikon, – de alig
hogy tenyeremet fejem alá csusztattam, hogy kalapom alól álmosan
nézegessem a táncoló léggyürüket, menten föl kellett ülnöm, mert karom
elzsibbadt, fülembe pedig keményen befelé igyekezett egy pár hangya;
gémberedő ujjaimmal alig tudtam őket kiszedni.
Az öreg ur, ki behunyt szemmel szuszogott fektében, dünnyögve szólott
föl hozzám bajusza alól:
– Pali, tudja, hogy mi az, ahol most vagyunk?
– Mi az, hogy mi az? – kérdeztem én dühösen, mert a hangyák, az ő ismert
értelmességükkel, ugy magyarázhatták beavatkozásomat, hogy én a kézelőm
alatt kivánom őket a karomon fölmenteni – s szokott buzgalmukkal láttak
neki vélt kötelességüknek.
– Azt mondom, hogy nézzen körül, vizsgáljon meg apróra mindent, fogja az
egészet egybe s igy mondja meg, hogy mi az, ahol most vagyunk?
A hangyákat szerencsésen elfogtam, mielőtt a legvégsőbbig megfeleltek
volna tisztjüknek; messze lepeckeltem őket ujjaimról a fübe, olyan erős
ivben, hogy bolyukba térve, aznapról nyilván Pompeit és Herkulánumot
jegyezhették föl évkönyveikbe. Azután leszóltam az öreghez:
– Lajos bácsi, ne pukaszszon. Mondja meg mindjárt, mire akar kérdésével
kilyukadni; isten bizony, mindenhez inkább van ma kedvem, mint találós
mesékhez.
Az öreg ur fölült, közel hajolt hozzám s mint az összeesküvők a jelszót,
ugy sugta képembe, jelentősen és diadalmasan:
– Tisztás!
– Mi az, hogy tisztás? – kérdeztem én még szórakozottabban s még
idegesebben.
– Ez; az, ahol most vagyunk; az: tisztás.
Körülnéztem s nagyon ostoba képet vághattam, mert az öreg ur hangosan
fölnevetett. Csakugyan: tisztás volt, noha nem tudtam, hogy az öreg ur
mit lát ebben fontosat, vagy különöset. Környöskörüli erdő, fölöttünk
ég, velünk egyszint sik mező; valóban: ilyesmi az, ilyesminek kell annak
lennie, amit tisztásnak szokás nevezni.
Az öreg ur, mintha csak homlokom mögé látott volna, folytatta
gondolatomat:
– Igen, barátom, ez az a hires tisztás, amiről maga a regényekben annyit
olvasott, ami előfordul akárhányszor a maga novelláiban, mindjárt a