Feljegyzések - 02

legutóbbiban is, ott, ahol az őzet riadtan állatja a tisztáson a
bokorban leselkedő vadász csöve előtt. És amit alkalmasint most lát
életében először s ha én meg nem mondom, talán eszébe sem jut, hogy ez
az a bizonyos tisztás, amelyről annyit irt és olvasott…
Most már magamnak is el kellett mosolyodnom. Az öregnek, mint rendesen,
most is igaza volt, – annyira igaza, hogy csakugyan: életemben először
akkor láttam tisztást. S abban is igaza volt, hogy novelláimban, amiket,
mint sok más ifju ember, én is elkövettem s a révükön költőnek éreztem
magam, akárhányszor előfordult a tisztás; hogy hőseim, vándorlás közben,
gyakran tartottak pihenőt tisztásokon; hogy nem egy hősnőm, mint Bovary
Emma, erdő tisztásán adta oda magát hol ennek, hol annak a Rodolphenak;
s hogy valóban, éppen legutóbb őzet is nézettem riadtan a tisztás
közepéről a bokorban leselkedő vadász csöve elé, holott őzet csak az
állatkertből ismertem, a vadász csöve elől pedig, ha még ugy tokba van
is bujtatva, még ma is át szoktam ülni, ahová vadász-utas nem igen ül: a
nem dohányzó szakaszba. Rossz néven a suskust nem lehetett tőlem venni;
ha irtam is már akkor vagy két kötet novellát, mindössze huszonegy éves
voltam s mondom: városi gyerek s a természetet nem igen ismertem
egyebünnen, mint a nyaralókból s a sétaterekről.
A tisztás különben annyira tisztás volt, hogy a nap pecsenyévé kezdett
bennünket sütni. Fáradtak voltunk arra, hogy máris fölkerekedjünk;
beljebb huzódtunk hát a sürübe s éppen elhelyezkedtünk s ujra ledőltünk,
mikor a tisztás tulsó felén, ott, ahol az erdő menedékesen futott le
széléig, a bokrok mintha megmozdultak volna, egy pillanatra hol valami
veresség, hol valami fehérség villant föl sötétjükben s mielőtt még jól
szemügyre vehettük volna, hogy ki vagy mi az: egy fiatal lány bukkant
elé a sürüből, kipirultan küzdve át magát az ágak közt.
Szép, karcsu, szőke, fiatal teremtés volt, körülbelül tizenhétéves. Egy
ugrással termett lenn a fűben, ahol csukott piros napernyőjével ügyesen
csapta vissza fejébe megingó kis szalmakalapját. Fehér szoknyája, csikos
vászoninge a déli világitástól egy síkban viritott a térdig érő zöldben,
ahogy, a piros ernyőt ellenzőnek emelve kalapja alá, kémlelve nézett
körül, szemlátomást valakit keresve. Minket, a fák mögött, ugylátszik,
nem vett észre; az öreg ur fekve maradt, én pedig halkan ültem föl s
öklömre támaszkodva, csöndben hajoltam előre, hogy beigyam magamba
gyönyörü mozdulatait. Dobogó szivvel ismertem meg: az a fiatal leány
volt, akivel negyedik napja nézzük egymást a kertjük rácsa mögül s az
odavivő uton, de olyan elvonultan élhettek, hogy mind a percig nem
tudtam vele megismerkedni. Most pedig, ime, itt volt, tőlem két-három
ugrásnyira, és, mintha csak megrendeltem volna, ágálása közben, ahogy a
füvet szétverte maga előtt, elejtette napernyőjét.
Le sem hajolhatott érte: én már fölpattantam s két-három ugrással ott
termettem nála. A neszre fölriadt s tágranyilt szemmel, fejét
visszakapva, ijedten hátrált a váratlan jelenség elől. Majd mikor látta,
hogy ernyőjéért hajolok le, ő is utánakapott s guggoltunkban a homlokom
erősen odavágódott a vállához. Neki meg a keze ért az enyémhez, ahogy
együtt nyultunk a piros selyem után; végre is én kaparintám meg az
ernyőt s fölemelkedve, valami bocsánatkérésformát motyogva nyujtottam át
neki.
Ő is fölemelkedett közben és még mindig zavarodottan, de már egy kis
huncutsággal, szintén valami köszönetfélét rebegett.
Ez történt, semmi több. Mert mielőtt bármi egyéb vagy több történhetett
volna, váratlanul odacövekelődött közénk, akiről már egészen
megfeledkeztem, az öreg ur; engemet, ki meglepetésemben tiltakozni is
elfelejtettem, egyszerüen maga mögé tolt; a leányt pedig, kivel tudtomon
kivül ismerős lehetett, szonika letegezte és lemagduskázta;
megmagyarázta neki, hogy csak menjen hamar haza, mert valami Anna néni
már nyilván igen várja, nekünk ellenben okvetetlen föl kell mennünk a
filegóriához. S ezzel, még mielőtt szólhattam vagy bemutatkozhattam
volna, a leány már lefelé is tartott a gyalogösvényen, mely a mi
följárónknál jóval hosszabban, de szép simára irtva kigyózódott le,
erdőn, mezőn át, a nagyvendéglőig.
Utána akartam szaladni, de az öreg lefogott. A fehér szoknya, a piros
ernyő utolsót villant a lejtős ut kanyarulatánál; én tiszteletlenül és
méregbe gurulva rántottam ki karomat az öreg ur kezéből, ki azonban
hirtelen elkomorodott s parancsoló hangon, melynek annál inkább
engedelmeskednem kellett, mennél szokatlanabb és érthetetlenebb volt,
most már egyenesen megkövetelte, hogy felmenjek vele a filegóriához.
Mentem hát, – de én is komoran és nem leplezve haragomat. Magamban
eltökéltem, hogy délután a kisleányt egyszerüen megszólitom a rácson át,
az öreggel pedig most sétálok utoljára, akár hegynek föl, akár hegyről
le. A sörhöz tüntetően hozzá sem nyultam, mikor végre fenn ültünk a
filegóriában, a pincérleányra pedig ugy rámordultam, hogy ijedten
kotródott tovább. A kilátás helyett meg órámat néztem; előbb a kis
számlapon a perceket számoltam, majd a nagyon az ötperceket.
Az öreg ur végre nevemen szólitott. Fölnéztem rá:
– Parancsol, Lajos bácsi?
– Parancsolok, – felelte. – Tegye el az óráját.
Eltettem.
– S most feleljen kérdéseimre.
– Tessék kérdezni.
Rosszakarattal néztem rá, az öreg meg szárazon kérdett, mint valami
birósági jegyző:
– Hány éves maga, Pali?
Elgörbitettem a számat:
– Lajos bácsi tudhatja: huszonegy.
– Volt már katona?
– Nem voltam; októberben akarok berukkolni.
– Van diplomája?
– Hogy az ördögbe volna? Nem is lehet még.
– Igaz. De vagyona csak van?
– Nincs nekem egy vasam se. Apámnak van valamicskéje, de az nem sok.
– Nem sok, én is ugy tudom. Nohát hallgasson rám, fiam. Az a kisleány
legfeljebb négy esztendővel fiatalabb magánál. Apátlan, anyátlan,
vagyontalan árva, ki kegyelemkenyéren él valami távoli atyafiságomnál,
akik különben neki is rokonai s igen jóravaló népek, ők is, a gyerekeik
is, és nem igen éreztetik a leánynyal, hogy nem sokkal több köztük
nevelőnőnél, vagy, mondjuk társalkodónőnél. Ahogy ez a leány maga előtt
megállt, ott a tisztáson, mikor bennünket meglátott: ha maga nem érezné,
én megmondhatom: ez a leány ki van szolgáltatva magának; ki volt
szolgáltatva első perctől fogva, mióta maga a keritésüknél leskelődni
kezdett; ki van szolgáltatva most is, mint – hogy’ is mondja maga a
novellájában: mint az őz, mely a tisztáson riadtan áll meg a bokorban
leselkedő vadász csöve előtt…
Az öreg ur hangja itt annyira gunyos lett, hogy elpirultam s
félbeszakitottam:
– A novelláimat ne bántsa, Lajos bácsi. A hasonlat kopott, azt
elismerem, de én sohasem igértem senkinek, hogy a hasonlataim ujak
lesznek.
Az öreg ur bólintott a fejével:
– A novelláit nem bántom, fiam, s hogy a hasonlat kopott, az nem volna
baj. Igaz, hogy az ember nem gondol hallatára semmit; elmegy a füle
mellett, mint a gyereksirás, mikor áthajtatunk a falun. De nem furcsa,
hogy mi jó és tisztességes emberek, kiknek talán magunknak is vannak
gyerekeink, nem is gondolunk rá, hogy micsoda fájdalmat, betegséget,
vagy szomoruságot érezhet az a gyermek, akitől a sirás ered? Mondja,
fiam: átérzett-e már valamit abból, amit olvasott vagy megirt? Ne
tiltakozzék és ne adja a megbántottat – teszem: gondol-e a mellett
valamit, mikor ir vagy olvas: éppen a tisztásról, éppen az őzről, éppen
a vadászról, ki ott leselkedik a megriadt, az ártatlan, a senkinek sem
vétett árva istenteremtésére? Gondolt-e, érzett-e valamit, mikor száz
életrajzban olvasott ifju Goethékről, kik kék kabátban és sárga
nadrágban lovagolnak tova hajnalban a csöndes paplakokból, hol karcsu,
szőke, magukkal tehetetlen Friderikák sirják ki a szemüket utánuk?
Kisirják a szemüket – micsoda közhely ez is, és egyáltalában: mennyi
közhely, mennyi kopott szó – s mennyi könnypatak és vérfolyó mosta
ezeket, mint a kavicsot, ilyen kopottá, ilyen simává, ilyen életlenné!
Novellák és életrajzok, őzek és tisztások, – milyen semmitmondók az
olyannak, milyen semmit nem gondolhatók az olyannal, aki még nem élt át
novellát, akinek még nincs története, aki még nem látott tisztást, aki
még nem ölt őzet. De én, fiam, én, akit itt lát: én már öltem; rám már
rám emelte szemét, könnyes, halódó, szemrehányó szemét akárhány
megsebzett őz, kire férfias mulatságból állottam lesbe s mészárosnak
éreztem magam, mikor előttem vonaglott! Én már átéltem, a magam s a
mások eleven és érzékeny bőrén tapasztaltam ki nem két, hanem negyvenkét
kötet lehetőséget s ahogy mint irót kitanitottam magát, fiam, arra, hogy
ne irjon le olyan szót, melyre csak olvasmányaiból emlékszik s a maga
eszével még nem gondolta végig: most mint embert figyelmeztetem, – nem
mint annak a leánynak atyafia, aki tartozik gondját viselni, nem mint
magának régi jó embere, ki magát gyerekkora óta tartja szemmel: mint
öreg ember figyelmeztetem magát fiatal embert: százszor gondolja meg,
mielőtt olyasmibe szédül, amit könyvekben unottan lapoz át, de amin az
élet, a maga lelkiismerete s a mások sorsa nem ugrik át egyre-kettőre!
Most pedig, ha ugy tetszik, mehetünk!
Ezzel fölszedelőzködött és fizetett; begombolta mellényét, zsebébe
gyömöszölte zsebkendőjét s többet rám se nézve, felindultan tartott
lefelé az uton.
Nem próbáltam megállitani, nem próbáltam megszólitani sem; nem igen
tudtam volna mit mondani neki. Mint legtöbb ilyen szépen kimódolt s
gyakori prédikációjában, a mostaniban is éreztem valami igazságot, – de
egy és más fojtogatta az én torkomat is. Magam is fölkerekedtem s
mialatt ő botját a földhöz ütögetve, nagy kopogva ment előre, én, mint
akinek orravére eleredt, némán, lehorgasztott fővel bandukoltam utána.
A déli forróság körülfogott bennünket, s ahogy az árnyékos uton
lejjebb-lejjebb jutottunk: mintha a gőzfürdő medencéjébe ereszkedtünk
volna le. Igy mentünk lefelé vagy egy félórát, lassan, szótalan, eleven
istenteremtésével nem találkozva, legfeljebb, ha egy-egy mókus futott
fel jöttünkre a barna sudarakon, ijedten nézve utánunk a tűgallyak
közül. S barna lepkék is ereszkedtek olykor elénk – én mindinkább
sarkára hágtam öreg barátomnak s éppen utolértem, mikor kiszélesedett az
ut, széjjelszaladt a fenyves, az árnyék is kettévonult – s izzó
napsütésben ismét rétségre értünk, melyen térdig volt a fű, égig szállt
az illat s környöskörül, lejtőben, hallgatag állták körül az erdő
sudárfái. Nem kellett már, hogy az öreg ur figyelmeztessen rá: magamtól
is észrevettem, hogy leértünk a tisztásra.
Megálltam, megnéztem órámat, – volt még egy óra ráérő időnk.
Végigvetettem magam a fűben, majd, mikor a nap nagyon is rám tüzött,
bevonultam az árnyékba. Fiatal szivem csordultig eltelt keserüséggel, s
mikor öreg barátom visszafordult s leereszkedett mellém s megint magamon
éreztem okos, jóságos, apai tekintetét, mely oly érdektelen szeretettel
virrasztott évek óta ifju pályafutásom vergődései felett: szememet
elfutotta a köny s mellemet megrázta a zokogás, mialatt öreg kezét
visszaszorongattam.
Egyszerre csak: mintha a tisztás tulsó felén, a sürüben megmozdult volna
valami. A bokrok hullámzani kezdtek, – hol valami veresség, hol valami
fehérség villant föl sötétjükben, – s mielőtt még jól szemügyre vehettem
volna, ki vagy mi az: Magduska, az én szép, szőke, karcsu őzikém bukkant
elé a sürüből, kipirultan küzdve át magát az ágak között.
Egy kicsit gyürött volt, egy kicsit kócos s ernyőjét összeszoritott
ölébe fogva, két kezével ügyesen tüzte meg hátul a kontyát. Majd
lehajolva, az ernyővel lesimogatta szoknyáját s a piros selyemből
kihalászva zsebkendőjét, pihegve nyomogatta arcához s homlokához. Közben
visszafordult a sürü felé, mely ujra meghullámzott, s mintha valaki jött
volna benne. Ugy is volt; az ágak ketté váltak; egy karcsu barna férfi
ugrott ki közülök s magához szoritva a leányt, nevetve csókolgatta
szemét, száját, fülét és halántékát.
Csinos, napsütötte, nyulánk ember volt, mondom; kék zeke volt rajta és
sárgás-fehér tennisz-nadrág, melyen itt-ott egy-egy száraz fenyőtű
barnált odatapadva. Különben a fürdőorvos volt, nős, két gyermek apja s
hires kegyeltje az asszonynépnek. A leány ijedten nézett körül, de mikor
senkit sem látott, ő is visszanevetett rá s visszacsókolta. Lajos bácsi
föl akart ugrani, kiabálni akart, de én vaserővel nyomtam vissza ültébe
s rátapasztottam tenyerem a szájára.
A leány kibontakozott a férfi öleléséből s ujra rendbeszedte magát.
Közben elkomolyodva szólott a doktorhoz:
– Higyje meg, ez nem jó hely. Mondom: ugy kellett tennem, mintha
lemennék s leskelődnöm kellett, mig végre tovább mentek.
A doktor megnyugtatta, hogy majd találnak jobb helyet, azután ő is
begombolta a kabátját, rántott egyet magán s kalapját legényesen a
félszemére huzta. Igy mentek el együtt s nemsokára együtt buktak szemünk
elől: a lábuk, a derekuk, végre a kalapjuk is, az ösvény sötétjébe.
Eleresztettem az öreg urat, – ő tanácstalan meredt maga elé.
Előráncigálta zsebkendőjét s törülgette homlokát, majd a zsebkendőjét
visszagyürve zsebébe, elkezdte vakargatni orrát, egyenletesen, feszült
figyelemmel. Én előszedtem a kis pipámat, megtömtem, meggyujtottam s
parazsát lenyomkodva, bodor füstöt eregettem a tikkasztó levegőbe.
Szivárványszin legyek dongtak bennünket körül; lomha lepkék lebegtek a
pamatos virágokon; az égen fehéren izott egypár apró felhő s a lég
gyürüi gömbölyögve szálltak föl a magasba. Jól szemügyre vettem mindent:
környöskörül erdő, fölöttem ég, velem egyszint sík mező – ez az a
tisztás, amiről az ember annyit olvas a regényekben.

Három perc
1902 augusztus 5-ikén történt, St. Moritzban, svájci Engadinban,
délelőtt tizenegy órakor a Hotel Victoria mögött, édes, langyos,
hegyvidéki nyári napsütésben. A lugas előtt bádogból való kerti asztalka
mellett négy széken elhelyezkedve ült, kinyujtóztatott lábbal, sapkában,
fehérlő tenniszruhában egy ritka, mert férfiasan szép s előkelő formáju
szőke fiatalember, mig oldalt mellette, ugyancsak kerti széken, a
legszebb, a legeslegszebb, fiatal, karcsu, szőke asszony ült, kit az
életben látnom adatott. A férfi unottan, kelletlenül, tömött angol
bajuszának sütött tekintettel nézett maga elé, az asszony pedig beszélt,
beszélt, könyörögve, esengve, ültében is a térdenállás szemfölvetésével.
Közbe lehajtotta fejét és selyemernyője hegyével tétován turkált a
kavicsban, mig fehér bluza felett, felfésült aranyhaja pihéjéből
kirózsállott a nyakszirtje. Nyilván várt, feleletre várt. De a férfi
tovább ringatódzott a négy széken, még unottabban, még kelletlenebbül,
még jobban nem nézve oda. Az asszony pedig ujra rákezdte a beszédet, a
könyörgő ránézést, az esdeklő suttogást, és – egyéb semmi sem történt.
Azaz hogy én nem tudok többről. Ennyi meg azalatt ment végbe, mikor
elmentem mellettük, hogy a portásnak szóljak. Sem azelőtt, sem azóta nem
láttam őket – lehet, hogy ők utaztak el, lehet, hogy én; ma közelebb
járok a negyvenhez, mint a harminchoz; életemben eltelt jó néhány
esztendő, sok nap, teméntelen sok óra, s ez életnek annyi eseménynyel s
képpel teljes husz millió percéből mindössze két-három perc esett erre
az eseményre, ezekre az emberekre. De emlékszem rájuk, olyan világosan,
olyan érzékletesen, hogy szemem hártyájáról le lehetne fotografálni
őket, ha rájuk gondolok. S történetük – mert nyilvánvaló, hogy volt
történetük – olyan élénken él lelkemben s emlékeimben, mintha magammal
esett volna meg, magamat meritett volna ki, gyötrött s vénitett volna
meg – két csik ősz hajamat tudom, hogy ebbe az esetbe őszült bele.
Elmondhatatlanul együtt érzek ezzel a gyönyörü két darab emberrel; ezzel
a gyötrődő asszonynyal, aki nem tud belenyugodni abba, hogy megunták, és
letéve a büszkeségről s ezzel még nevelve a férfi csömörét,
visszakönyörgi magát, holott tudja, hogy lehetetlent kiván, – s ezzel a
meggyötrött férfival, aki talán maga sajnálja legjobban, hogy érzései
megváltoztak, de végre is érzi az érzései jogát. Együtt érzek velük én,
akit észre sem vettek, kiről nem is tudják, hogy a világon van, vagy, ha
látták, bizonyára nem sejtették, hogy tudja, mi történik itt; együtt
érzek most is, mikor ők az esetet talán már el is felejtették, s régi
érzéseik helyén régen ujak támadtak. Történetük és képük itt él bennem,
idegeimben, talán tengernyi távolságban tőlük, mig nekik sohasem jut
eszükbe, hogy ilyen messzeségben valakinek számára eleven és ismert
valóságok lehetnek; ha véletlenül mégis találkoznám velük s elmennék
mellettük: egy porcikájuk sem sugná, hogy olyan valaki volt közelükben,
aki ismeri őket és tud róluk s történetükről. Pedig voltaképp abban,
hogy én ismerem őket s tudom történetüket, nagy-e a különbség ahhoz
képest, ahogy ismerős volnék velük és regényükkel, ha véletlenül valóban
megismerkedem velük, s ők maguk mondják el, mi van köztük? És mi marad
meg ebből a különbségből is husz vagy harminc év mulvára, mikor egészen
biztos, hogy hármunk közül egy sem lesz már életben, s egészen mindegy
lesz, ismerősek voltunk-e, vagy csak látásból ismertem-e őket, vagy csak
ugy elképzeltem, avagy ugy olvastam valahol, minden külső látás,
találkozás és tapasztalat nélkül képüket és történetüket?
*
1886. április végén történt, tehát most lesz husz éve. Délután három óra
körül volt, a Deák-téren, valami külön órára iskolába menet, hogy
megszólitott egy urformáju, de erősen megvedlett ember s német nyelven
valamit tudakolt tőlem, már nem tudom mit. Mialatt elmondtam neki
felvilágositásomat, hirtelen elsápadt, s szája is elkékült, s végre
reszketve és fuldokolva szakitotta meg szavamat:
– Fiatal barátom, ne haragudjék, hogy félbeszakitom. Mérnök ember
vagyok, diplomás, Csernovicból jövök. Két napja nem ettem, s itt ájulok
el a kimerültségtől. Ha van nála valami pénz: az isten áldja meg, adja
ide.
Hetedik gimnazista voltam, nem volt se égen, se földön többem
kilencvenkét krajcárnál. Megdöbbenve kapartam elő, s odaadtam neki.
Mindez két-három perc alatt történt. Az emberemet annak előtte nem
láttam, de annak utána igen. Vagy egy hét mulva az Andrássy-uton
egyfogatu bérkocsin. Ő is meglátott, elpirult s elkapta fejét. Ez,
mondom, idestova husz éve, hogy megtörtént – s azóta nincs hét, amelyet
itthon töltök Budapesten, hogy kétszer vagy háromszor ne találkozzam
vele, s a boldogtalan mindannyiszor el ne piruljon s félre ne nézzen,
hogy szemünk ne találkozzék. Az egyfogatu bérkocsit nemsokára
felváltotta a kétfogatu, majd, három évre rá, számozatlan fiakker, s
most már, néhány hónap óta az automobil; az ember – azóta megtudtam,
mert kiváncsiságból utána jártam – valóban mérnök, vállalkozó, akit
valami üzleti hajótörés vetett ki ide Budapestre, s azóta gyönyörüen
megszedte magát; meg is házasodott, szép serdülő gyerekei vannak, akik a
magától értetődés hanyag nyugodtságával töfögnek végig az Andrássy-uton
– s ez a boldog ember s boldog apa, aki alkalmasint annyira-amennyire
tisztességes ember is, kétségkivül fele vagyonát odaadná érte, ha valami
csendes módon eltehetne láb alól engemet, akiről nem is tudja, kicsoda
vagyok, akivel egész életéből mindössze három percig váltott háromszor
három szót, s aki nemcsak hogy nem vétett ellene, hanem, ugy lehet,
életének megmentője, boldogulásának meginditója volt. Látszik, hogy
gyülöl, látszik, hogy utjában vagyok, látszik, hogy mikor meglát,
lehunyja szemét, s elgondolja, hogy hátha csak álom volt az egész, vagy
hátha én már nem emlékszem őrá – hiszen oly régen volt, mindössze
két-három percig tartott; azóta ezer meg ezer emberrel találkozhattam –
s ugyan ki emlékszik mindenkire, akivel valaha néhány szót váltott, s
akinek kilencvenkét krajcárt adott? Látom, hogy néha tétováz, mintha meg
akarná állitani kocsiját, kiszállani belőle, elém állani, s félig
tréfásan, félig megindultan igy szólni hozzám: „Uram, husz éve tartozom
magának kilencvenkét krajcárjával; örülök, hogy végre megadhatom.“ De
csak tovább hajtat; gyáva a szamár, nem tudja rászánni magát. Néha
magamat is megszáll a nagylelküség, hogy én keressem fel, s én mondjam
neki: „Ugyan, kérem, adja meg már azt a nyavalyás kilencvenkét krajcárt,
és hagyjon békét énnekem s ne gyötörje tovább saját magát.“ De dühös
vagyok a szamárra, s hagyom, hadd vergődjék.
*
Van még egy ilyen kis, hogy ugy mondjam: a sorok közt történt regényem.
Az állatkertben volt, roppant forró nyári délelőtt, hogy egyik
kutyaketrecben ennivaló kis kölyök-daklit vettem észre, amint lihegve,
kilógó nyelvvel, könyörgő szemmel lesett minden arra menőre s a rostély
mögött szükölve ment vele a szomszéd ketrec elválasztó keritéséig,
kétségbeesve nézvén utána, mikor az végképp elment, s menten kémlelni
indulva, nem jön-e uj jövevény, akitől talán mégis csak megkapja a
segitséget. Hamar rájöttem, miben kell ez a segitség; a kis állat vizes
lábasa üres volt, s elepedt szomjan. Néhány lépésnyire szivattyus-kut
volt, odaláncolt bádogitcével; az itcét lefeszitettem a láncról, vizet
huztam bele, bedugtam a rostélyon, ahol a kis állat remegő kéjjel
lefetyelte ki, ameddig csak a nyelve ért, hálás pillantással s
vakkantással köszönve meg jóságomat. Vagy két hétre rá ujra kimentem; a
kis pára már messziről észrevett, megismert és boldog ugrándozással és
ugatással valósággal lelkendezett az örömtől s a viszontlátás
izgalmától. Annyira meghatott ez a nagy háládatosság, hogy – a dakli
eladó volt – megvettem, hazavittem, ahol Zsipi – erre a névre
kereszteltük – két hónapon át a ház elkényeztetett kegyeltje volt,
akinek legalább husz sziv majd hogy utána nem szakadt, mikor egy nap
eltünt, nyomtalan, mindenkorra, hiába kerestettük rendőrökkel, hiába
hirdettük ujságban. Megvallom, – nem szégyen, katonát is láttam már
kutyája után sirni – jó néhány éjcakát átsirtam miatta álmatlan. De
hiába, nyoma veszett. Ám vagy három évvel ezután, tavaszi délben,
valahol az Andrássy-ut vége körül való villa-fertályban egy nyaraló
előtt elmentemben a rács mögül a szokott felháborodással ugatott ki rám
három válogatottan szép kutya, s az egyikben, egy négy év körül járó
dakliban: ugrásában, vakkantó ugatásában, mókázva haragvó szeme
járásában, hirtelen odafigyelve, szivdobbanva ismertem meg – s esküdni
merek, hogy nem tévedtem – a mi Zsipinket. „Zsipi!!“ kiáltottam, szinte
rikoltottam rá a szépen kifejlett, kifényesedett szőrü bolondos állatra,
s csodálkozva, örülve, igazán a legkülönbféle váltakozó érzésekkel
álltam meg a rácsnál, s dugtam be önkéntelen mozdulattal sétabotomat –
még ugyanazt, melyen hajdan, jobb időkben, az ifju Zsipi annyit ugrált
át meg vissza. A kutya is meghökkent, megállott, az ugatás torkán, az
ugrás inában akadt meg, mig a másik kettő, akire hangom nem hatott,
szaladtában és ugattában, hemperegve bukott rajta keresztül. „Zsipi!“
kiáltottam ujra, s reszkető kézzel nyultam át a rács rudai közt, hogy
megsimogassam, mint hajdan szoktam, menedékes homlokát, szemöldöke
dombjait. De a kutya hátrált, vagy két lépést visszavonult, s mereven
megállva a négy lábán, merően, megdöbbenve, tanácstalanul nézett ki rám.
A másik kettő önkéntelen megérezte, hogy itt történik valami, s
feltápászkodva egymás mellé álltak, s hol felém forgatták a fejüket, hol
társuk felé, várva, hogy mi lesz. A dakli pedig ott állt egy helyben,
mozdulatlanul nézve velem farkasszemet; magam is felegyenesedtem,
visszahuzódtam, s visszanéztem a felindult állat tágra nyilt szemébe.
Két-három percig állhattunk igy, egymással szemben, s az én meredt
nézésem előtt a kutya szeme fényes, széles, átlátszóan barna égbolttá
terült szét, melyen mintha kékes felhők vonulnának zavaróan keresztül. S
e szemek mögött, e félig öntudatlan, szegény, megzavart agyvelőben
ugyanilyen gomolygó, elvonuló hullámzás mehetett végbe, valami olyas
gondolat, hogy „idegen, érzem, hogy nem vagy tőlem egészen idegen,
tudom, hogy van hozzád valami közöm, de már nem tudom, mi; érzem, hogy
volna valami kötelességem irántad, de nem tudom megtalálni, mifajta;
nyugtalanitasz, megzavarsz; a világról, az életről, a nappalról, az
éjcakáról, ebédről, vacsoráról, gazdáról, házról, mindenről való
megszokott és megnyugtató képeimet hirtelen megzilálod, megtéped,
elhomályositod, de nem adsz helyettük megbizhatóbbakat, mert a te
felkeltetted képek is homályosak, kóválygók, el-elhalványulók. Menj,
menj, menj; ne szólj többet, ne nézz rám tovább, ne kinozz tovább; ne
zavard meg megszokottságaim nyugodt rendszerét, ne vedd ki talpam alól a
földet, ne döntsd le a világról való érzésem körül, a megnyugtató
korlátokat!…“
Mindez kutyanyelven volt mondva, egy rémült szemmeresztés mindent
elmondó beszédességével, és, mondom, két-három perc alatt. A kutya aztán
hirtelen megfordult, utána a másik kettő is, és vad, eszeveszett, vissza
sem néző rohanással menekültek befelé, s tüntek el a nyaraló mögött. Én
még egy darabig ott álltam, majd sarkon fordulva, lassan s elgondolkozva
ballagtam vissza a város felé.

Péter

I.
Simon Péter, Jónának fia, zavaros fővel ődöngött a hideg éjszakában.
Csak olykor riadt fel, ha a szikkadt föld egy-egy palaszilánkja
élesebben hasogatta mezitelen lábát, kérges bokáit. Nem igen volt helyén
az esze – ma egész este forog már vele a világ. A jobbkezében valami
sajgást érez s egyszerre eszébe jut, honnan jön. Nincs egy félórája,
hogy álmából fölriadva, tiz társával botorkált az Ur után, aki ma egész
este olyan szomoru volt, olyan végtelen szomoru, szomoru mindhalálig.
Igen, igen, ezt mondta: szomoru az én lelkem mindhalálig – aztán ott
hagyta őket az olajfák között, ő maga pedig lassu léptekkel ment fölfelé
a hegynek. Péter már nem tudja, mi okból. A mai pogácsás ünnepek
vecsernyéjén bort ivott, attól nehéz a feje. Olyan rég ideje, hogy bort
nem ivott, de most meg kellett innia, hiszen az Ur azt mondta, hogy ez
az ő vére. És ő sokat nem értett abból, amit az Ur mondott, de mindig
követte – attól a perctől fogva, hogy elszólitotta a hálójától,
halászsajkájától, hüséges eb módjára járt a nyomában és szent áhitattal
nézte ezt a szépséges szomoru fiatal férfit, akinek országa nem e
világból való… Az ur egyszer azt mondta néki: „Lészen a te neved Petrus,
kőszikla, s erre a sziklára épitem én az én hitem házát.“ Ime, az Ur
tudta, milyen hivséges tanitványa neki Simon Péter, ma este mért mondta
mégis, hogy „Mire a kakas szólana, háromszor is megtagadsz te engemet?“
Ó, ha mindnyájan megbotránkoznának is az Urban, Péter nem botránkoznék
meg benne soha. És ha betelék is, amit ma este mondott, hogy egyikőjök
elárulja, ha az a képmutató szelid Judás el is árulta az Urat, Péter
soha sem fogja megtagadni!
Hol is hagyta csak el?… igen, ott vártak az Urra az olajfák között.
Sötét is volt már, csak a csillagok pislogtak az ágak között. Betlehem
felől az egyik olyan szépen ragyogott! Forró nappal után egyszerre
rajtuk ütött a dermesztő hideg s a mámoros álmosság háromszor is lebirta
őket. Kétszer is fölkeltette őket az Ur, harmadszor hítta, mennének
vele. Tizenegyen voltak, a tizenkettedik, a szelid szemü, fehér kezü
Judás nem volt közöttük. Egyszerre csak fáklyafény közeledett,
fegyvercsörgés kisérte. Nagy csapat ember jött, fustélyos, fegyveres
poroszlók. Aztán csak kivált közülök egy és futvást rohant az Ur felé.
Judás volt, a tizenkettedik. Péter még most is hallja a lihegését s
látja, mint csókolja lehunyt szemmel kétszer is az Urat: „Mester,
Mester!“ A fustélyos emberek erre mind nekiesnek a védtelen emberfiának
s a tanitványait ellökdösik mellőle. Egyikőjük sem mozdult, csak ő,
Péter, ugrott elé, elkapta az egyik ember szablyáját s mámoros
hadonázásban lemetszé vele a szeplős Málkus fülét. De szomoru mosolylyal
maga az Ur mondta, ne ontson vért. Hát arra se tartja jónak, hogy
megvédje?… Elejtette a szablyát, az emberek meg nekiestek… ő pedig
futvást menekült a többiekkel s elszéledének a világ tizenegy tájéka
felé… Az éjjeli szellő feléje sodorta az Ur néhány szavát: „Mint egy
latorra, ugy jöttök ellenem fustélylyal és fegyverekkel…“

II.
Hová vitték, mit akarhattak véle? A helytartó fogatta volna el? Az nem
lehet, hiszen a császár ellen soha egy szót sem szólt. Vagy a farizeusok
váltották volna be, amivel fenyegetőztek? Szék elé hurcolták volna most,
páskák ünnepén, amikor inkább a rabokat is szabadon szokták bocsátani?
Holnapra virradóra majd kitudódik. Baja ugy sem eshet; aki holtakat
éleszt, sebeket gyógyit – isten fiának baja hogy eshetne? Péter is